Ó,
lélek!
Te is
tudod, én is. Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen
pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki
tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis
izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben
ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől
függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik
a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és
billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat,
a vért, minden szervünkhöz.
Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy
ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi
gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem
találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés,
hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal
működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig,
amíg földi életünk véget nem ér.
Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként
testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a
kettő között!
Míg a test látható, fogható, tapintható,
ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják,
mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra
elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb
minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek
be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren
nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.
De hol található a lélek, az érzelem?
Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még
egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az
agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a mellkast. A lélek
tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség,
miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó
tudománynak. Nehéz dolguk van, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű,
annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni,
gyógyítani lehet, de átalakítani nem.
Kiderül, hogy látható, tapintható
szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről
csak tapasztalásaink vannak.
Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem
fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból
mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány
következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén
nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig
az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában,
az építészetben, s még sorolhatnánk.
Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan
jelenségek az életünkben, amelyek csodálatos dolgokat képesek velünk tenni,
belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van
az a csodálatos fogalom az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a
lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában
visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos
környezeti változásról — miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy
sötét alagúton —, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk,
megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit
Illyés Gyula olyan megrendítően nevezett el: „életünknek első asszonya”-nak.
Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig
szeret, védelmez és aggódik értünk.
Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal
hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből
tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az az egy, s szeret? Honnan a szeretet,
mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság,
amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor
magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem,
veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy
szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy. A rettegés, vagy a
biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az
utolsó lélegzetvétellel.
Honnan az emberben a közöny, a
szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta
felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek
az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy
szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.
Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s
gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által
észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire
összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy
összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén
összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a
másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a
marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s
félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet
igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, már manipulálja is
általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába,
ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével: a szerelemmel. Ez az érzelem
tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.
Optimális esetben az okos szeretettel
irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár,
fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt
durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem
indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek
következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom,
melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.
A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a
valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető,
tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet,
szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett
lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is
megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva
ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.
Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és
Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a
világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg
példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat
teljes biztonságban.
Az ember, akit megajándékozott a sorsa
ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve,
felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga,
az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individuum
jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.
Mégis áll a világ. S állni is fog, mert
örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás.
Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább
lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint
egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt
örökké.
Csodaszép!
VálaszTörlés