2013. december 26., csütörtök

Kertész Éva: Varjak a parkban








Lenn ténferegnek a parkban, mélyfekete ruhájukban. Az ablakból látom, hogy szólnak egymáshoz, de nem ér el hozzám semmi a beszédükből. Közel húzódnak egymáshoz, mint nagy titkok hordozói. Kinyitom a terasz ajtaját, s már hallom is méltatlankodásukat. Kár — mondják rekedten —, kár. Bizony kár! Kár értünk. Mocskos, nyirkos, kellemetlen idő közelített meg bennünket. Persze, ehhez megfelelő a hangulatunk is. Ember, állat megszenvedi ezt a hirtelen jött változást. Én didergek, nekik pedig még felrepülni sincs kedvük a gusztustalanná vált gyepről. Néha felemelkednek kissé, de csak egészen alacsonyan, s ismét leereszkednek abból az alig magasból, hogy újra megérintsék az átázott egymáshoz tapadt levélkupacot. Azt, amelyet gondos kezek gyűjtöttek össze, ők pedig most szétkotorják fekete karmukkal. Remélem, találnak valami kedvükre valót közte, ha már tönkreteszik mások munkáját. Hozzám hasonlóan ők is utálhatják ezt a nedves, nyirkos, ellenszenves időt. S milyen érdekesen viselkednek a fák! Mintha hirtelen megöregedtek volna, összegörnyedtek, lecsúsztatták magukról maradék levéldíszüket is
Néhány napja még az egész környék csillogott, fénylett, sárgás színekben pompázott, most pedig vége mindennek, amitől kedvünk felderült, s életünk vidámabbá vált. Most unott, sérült, aggódó lelkünk vádolja az őszt, amiért dolgaink ürügyén ki kell mennünk az utcára. Nem frissülni, nem sétálni, dehogy! Csak, mert kell. Kipróbáltam: Még nem látszik a lehelet a levegőben, még nem didergünk, de az esőlé már a nyakunkba csorog a terjedelmes ernyő alól is. Behúzott nyakkal, meggörnyedve sietünk az otthonunk felé, s borús gondolatok kergetik agyunkban egymást: vajon sokan vannak-e, akiknek nincs módja felfűteni a lakást? Ha van lakásuk egyáltalán.

Ez az ősz, amely rosszkedvünk okozója, s jövendő telünk előhírnöke, fárasztó gondolatoktól terhes. Skandináviában már mínuszba zuhant a hőmérséklet, nálunk már a hírtől is sajognak a beteg ízületek. Életünk egyre nehezebben váltható forintra, a médiákból ijesztő jóslatok hangzanak felénk, mely szerint egyre nagyobb tehervállalást vár el tőlünk a hon, gerjesztve jogos félelmeket. Hogyan élnek, hol élnek most azok, akiknek még fel sem épült árvíztől elmosott otthonuk, akiknek vérszínű iszaptól szétdúlt házuk mindent maga alá temetett? S, ha felépül is hamar, mire fekszenek, miben hálnak, mi ad számukra meleget később? Lesz-e még erő újra kezdeni?
S mi lesz azokkal, akik eddig két kevéske nyugdíjukat is alig tudták beosztani, s társuk nélkül árván maradva, rettegve gondolnak bizonytalan jövőjükre. Rájuk ki gondol most ilyen mélységben azok közül, akiknek ez a dolguk, vagy akik gond nélkül fűtenek hat szobát, s nyárba utaznak, ha itt hidegebbre vált az idő?
Kár. A varjak kárognak, az emberek fázósan tekerik magukra takaróikat, s álomba menekülnek gondjaik elől.

Ma ismét süt a nap, tavaszias meleget jósolnak napokra, a varjak eltűntek a parkból, rossz kedvünk reményekre vált. A szépség himnusza zeng lelkünkben.



Berettyóújfalu. 2010-11-19.

2013. december 14., szombat

Kertész Éva: Sokféle örömeink





Olyan kipihenten ébredt, olyan kisimult lélekkel, hogy még a szemhéját sem merte felemelni, bár még nem is nagyon sikerült volna, oly mélyen benne volt az álom ölelésében. Megmaradt ebben a kellemes semmiben, ebben a meleg biztonságban, amelynek semmi köze nem volt az ébredéshez. Nem is a lustaság uralkodott el rajta, hanem az öröm.
Behunyt szemmel figyelte teste rezdüléseit, s effektíven érezte, hogy boldog. Mosoly üldögél az ajkán, s bárhogy szándékozik visszaigazítani a száját, egyszerűen nem sikerül. S, boldog megelégedéssel nyugtázta, hogy a lelke helyét konkrétan meg tudja határozni a mellkasában, mely könnyű és elégedett. Épp ezért maradt még egy kicsit az ágyban, mert mindezt csak itt lehet tartósan érezni. Már tudatosan élvezte, hogy van ágya, takarója, élete, öröme, mert már tudta, hogy sajnos vannak, akiknek ez nem biztosított. Ezeket nem végig gondolva, mert akkor menten vége a jókedvnek, fürgén ugrott ki az ágyából, és mezítláb futott a konyhába, hogy pohárba öntse a tegnapról megmaradt kávéját, s félig sem öltözötten kuporodjon fel a megszokott fotelba, ahol kéjesen elszürcsölgette. Aztán tus ide, smink oda, még meg sem nagyon reggelizett, csak üldögélt semmit sem cselekedve, és határozottan és erélyesen elkezdett várakozni. Várta a telefon csöngését. A reggeli telefont. A sajátját, a mindennapit, a nagyon-nagyon óhajtottat a neki kijárót. Várta annak a hívását, akiért rendbe tette a lakást, mintha mindjárt ideérne, akiért kiszépítette és kiillatosította magát, aki meghatározta minden tettét.
S amikor meghallotta a jól ismert halló-halló köszöntést, még jobban kinyílt számára a világ. Mert ilyenkor mindent megbeszélnek, ami nélkül nyugodtan meg lehetne élni, nélkülük viszont nem érdemes. Utána akkora elégedettséget és örömet érzett, amely betöltötte egész lényét szeretettel és boldogsággal, amelyről korábban azt sem tudta, hogy létezik.

Már túl a napi teendőin kilép a kapun, hogy házon kívüli feladatait is ellássa. Kellemes az idő, kigombolt kabátban sétálva ajánlja fel arcát a gyenge napsugárnak. Sárga sálát gyengéden lobogtatja a simogató szellő, minden fénylik körülötte, minden örül. Olyan érzete támad, hogy a padka szélére ültetett növények összeölelkezve integetnek felé. Közben a gyógyszertár elé helyezett padra is figyel. Ahányszor erre jár, megcsodálja. Ki is próbálja. Tetszik neki a kovácsoltvasból kialakított váz -, melyet igazán művészien kalapált meg, aki készítette, - a fényesre lakkozott lécek egymásmellettisége. Tudja, hogy rá vár az a pad. Bérelt pad, bérlet nélkül. Itt szokott leülni, s nézelődni, amíg elmúlik térdéből a fájdalom. Ez a ronda dög, ez a nem tudni honnan érkezett szörnyeteg, amely lehetetlenné teszi a járást meghatározott táv után. De, miután így is-úgyis vele kell élnie, egyszerűen nem hajlandó többet foglalkozni vele, mint amit megérdemel.
Nem is üldögél sokáig, de még szemlélődik egy kicsit. Muris megfigyelni, amint minden elmenő alak számára széthúzódik a patika ajtaja, ha belép rajta, ha nem Remek érzékelője van. Egyébként eddig nem tudatosult benne, most gondolja csak végig, hogy ez a rendszer tulajdonképpen védi azokat, akik bemennek az ajtón, hiszen nem kell megfogniuk mások után a kilincset, nem szedhetnek össze mindenféle fertőzést. Igazán nagyszerű ötlet! A betérő álmában sem gondolná, hogy éppen őt védik vele.
Már nem foglalkozik az ajtóval, halad tovább tavaszi hangulattal. Megáll minden jelzőlámpánál, átmegy a zöldeken, míg eléri a REAL áruházat. Szeret idejárni. A közelmúltban újították fel, miután hosszú ideig üresen tátongott a számtalan üvegablak mögött. Kellemes meglepetésként élte meg, hogy nagyon udvarias, mosolygós gárda serénykedik, rakodik, mér, szeletel, áraz, szedi a pénzt itt. A lényeg, hogy minden megtalálható benne, még az is, amire nem is számít az ember. És megkeresik neki a dolgozók, ha nem lel rá valamire gyorsan. Itt igazán érzi a vevő, hogy ez az üzlet a vásárlóért készült.
Már a Posta elé ért, ahol szintén magától tárul előtte az ajtó. Korábban észre sem vette ezt Milyen önző is az ember, és mennyire könnyen megszokja azt, ami jó. Rövid kis távolság van mögötte, kellemes séta. De azért örömmel nyugtázza, hogy a sor, mely előtte várakozik, a kihúzott szám bizonysága szerint nem rövid. Le is ül sürgősen az első üres székre, hogy megpihentesse a lábát, hogy felkészítse a hazafelé megteendő útra.
 Ismerős a tisztviselőnő, vált vele pár szót a családról, meg, hogy nem óhajt-e megjátszani egy számot a befizetettek után, és már kocog is az orvosi rendelő felé. Szerencsére itt van a közelben. Előre telefonált, hogy milyen gyógyszere hiányzik. Csak kiadják a receptet, és mehet haza. Haza. Már alig várja, hogy belépjen, mert bármikor megszólalhat a telefon, s hallani véli a vonal a túlsó végéről érkező halló-hallót, melytől felmelegszik a szíve. Noha, még le sem hűlt. És mondják, és kérdezik, és megtárgyalják, és örvendeznek egymásnak Ki-ki vérmérséklete szerint. Vehemensebben, bosszúsabban, vagy lelkendezve, a férfi mindig sokkal higgadtabban nála. Néha elmondja, hogy megfontoltabban kellene írni, cselekedni. Igaza van. De mit tegyen egy kos szülötte, ha elragadják az érzelmei?


                                                               *

Hát igen! A kos, és az érzelmei! A hangtalan szombatok, a néma vasárnapok! Mert ezek azok a napok, melyeket nehezen tűr a kos nemű lény.

A telefon ünnepnapokon hallgat, mert létezik egy feleség, aki természetesen nem veszi jó néven ezt a kapcsolatot! Igaz ugyan, hogy ez a feleség nem szereti a férjét, mi több, ezt a tényt nem is rejti véka alá. Sőt azt sem, hogy mások férjéhez kifejezetten vonzódik! Különösen, ha az illető a férje barátja. Hites urának viszont a pénzéhez ragaszkodik. Amiért valamikor hozzáment. Mert egy elismert sebész főorvosnak munkás évei alatt csak összegyűlt annyi pénze, amit nem lenne rossz megörökölni. De ez a vágyakozót nem érdekeli! Ő csak arra vágyik, hogy kerülhessenek közelebb egymáshoz. Ne adj’ Isten, megadhatná a sors, hogy néhány szép évet eltölthetnének egymás mellett. De pillanatnyilag azzal is megelégedne, ha vasárnapok nem lennének
Mert neki szüksége van azokra a telefonokra. Még akkor is, ha az ő telefonjaik nem az érzelmeikről szólnak, és csak nagyon ritkán ragadtatják el magukat, és csak pillanatokra. Olyankor biztosítják egymást arról, hogy még mindig létezik az, az érzés. Nekik ez is elég. Mert ők olyan távol vannak egymástól, hogy csak az utazás négy órát venne igénybe. De, semmi baj, a telefon átsegíti őket a távolságon! Csak ne lennének azok az ünnepnapok!
De már mindegy, mert ünnepnapok vannak, és számukra pillanatnyilag csak a telefon marad. A férfi roppant mozgékony ugyan, de ezt a távolságot így sem lehet átugrálni. Ő már nehezebben mozog, pedig nagyon fürge volt valaha.
Hatvan évvel ezelőtt, amikor elvesztették egymást, még táncos lábú, mozgékony lányka volt, a fiú pedig magas, karcsú, halk, de határozott medikus. Életük úgy alakult, hogy hosszú időre eltávolodtak egymástól. A sors már ilyen. Buzgón irányítja az eseményeket. Túl a rengeteg tanuláson, munkán, gyermeknevelésen, örömökön és elsiratásokon és elföldeléseken, sorsuk megajándékozta őket azzal, hogy újra egymásra találjanak Örömben élnek. Azt látják egymásban, ami akkor rég bevésődött. Mert egy valódi kapcsolatban a szív a lényeg, nem a szem. Ők ketten mellesleg valami különös dolgot dajkálnak és védelmeznek. A titkot, melyről rajtuk kívül senki nem tud. A titkot, melynek értelmében ők összetartoznak.
Számukra ez a titok az, amely megszépíti ezt az alig-alig élő kapcsolatukat. A titok öröm, felemel, megnyugtat, és biztonsággal tölt el. Korántsem az asszony miatt őrzik, nem is mások miatt, csak mert olyan kellemes, finom érzés, amit dajkálni kell, mert jó, hogy tudnak szeretettel és önzetlenül egymásra gondolni. Tehát úgy őrzik, mint egy kincset, amelyre most leltek rá, s melyet ők már tudnak értékelni.
Holnap reggel pedig, és minden reggel a későbbiekben kezdődik elölről az örömteli várakozás a telefonnal, mely mindjárt csöng, és elhangzik a várt vágyott halló-halló, és mindent megbeszélnek, elmondanak, megvitatnak, ami nélkül nyugodtan meg lehetne élni, nélkülük viszont nem érdemes……

Kertész Éva: Emelj magadhoz, Uram!





Uram, neked tudnod kell, hogy a test addig igazán értékes, amíg szeretünk benne lenni. Aztán még jó ideig ragaszkodunk hozzá, bár érkeznek jelzések, hogy megkezdődött a bomlás folyamata és egyes szervek korrekcióra szorulnak. Kúráljuk, javíttatjuk, és félünk elveszíteni. De én már a tükörbe sem merek nézni Uram! Valaha szép voltam, hódolóm is akadt néhány, de ezt a testnek csúfolt roncsot inkább ne lássa senki. El kellene ezt jó mélyre rejteni talán!
Szerencsére látásom is romlik, a saját látványom nem ingerel, de ami nagyobb baj: alig ér el hozzám a hang, s lassan elvesztem minden kapcsolatomat a világgal. A gondolataim viszont épek, s ez ebben a helyzetben nem előny. Mert bizony, tisztában vagyok vele, hogy már csak teher lehetek! Magamnak is, gyermekeimnek is! Lassan ők roppannak össze az aggodalomtól és a fizikai tehertől, amivel az én létezésem sújtja őket.
Én Istenem, meg szeretnék halni! Nincs már egyetlen porcikám, amely ne fájna. Úgy szenvedek, mint egy beteg állat, és Te nem veszel Magadhoz. Hogy történhet ez velem? Én sohase bántottalak, meg nem tagadtalak, mindig hittem a létezésedben. Imádkoztam is Hozzád természetesen. Hálával telve. Úgy érzem, nem voltam rossz ember. Soha senkit szándékosan nem bántottam, mások ellenére nem tettem, s dolgaimat becsülettel elvégeztem. Felneveltem három saját gyermekemet, és sokat, ezret is tán a máséból. S én nem kellek Neked? Itt felejtettél talán?
Leéltem kilencvenegy esztendőt, s elég volt. Elfáradtam, meggyötrődtem, Uram. Már nem kívánok élni. A legkisebbem is hetven éves mindjárt, s olyan fáradt, olyan összetört és kialvatlan, hogy szégyenkeznem kell. Mert mindez érettem van! Hiszen én követelem ide magamhoz, hogy adjon vizet, mondja meg hány óra, és masszírozza meg a lábam. Vagy a hátam. Az én lányom már hetek óta nem mer elmozdulni az ágyam mellől, én pedig két hete nem vettem magamhoz sem szilárd ételt, se folyadékot. Más már belepusztult volna, hiszen folyadék nélkül nem lehet élni! Csak nekem? Ne tedd ezt velem, Teremtő Isten! Ez az élet már nem áldás! Neked tudnod kell, meddig ajándék, meddig öröm a lét.
Lassan elvesztem éltető emlékeimet is, pedig ilyen hatalmas korban már sok az emlék, sok az élmény. Ha valaki, én csak tudom, milyen szép az élet! Három gyermek kapott testet az én véremből, szerelmemből. Három apróság karja fonódott a nyakam köré, ha sírt, ha örült. Három kis lélek szájába dőlt a tej emlőimből, hogy remek, egészséges emberek legyenek. Három buksi fej fúródott a hónom alá, ahol a lét a legbiztonságosabb! Felnőttként is hozzám futottak, engem hívtak, s én védelmeztem őket minden bajukban.
Az én emberem korán elment, éppen csak felnőttek a gyerekek. Nélküle üres lett világom, de túléltem, mert a gyerekeim szeretete hatalmas megtartó erő.
Szép otthont varázsoltam köréjük, mert szerettem csodálni, miként művelni is a szépet. Csipkék, hímzések garmadája került ki a kezem alól, mely számtalan otthont díszített, díszít. Festettem is, s boldog voltam, amikor egy–egy szép képem megörvendeztetett valakit az enyémek közül. S hány gyereket tanítottam, oktattam, neveltem másnak! S, most, itt, végén ennek a szép életnek, már nem vagyok más, csak egy nyomorult test! Testbe zárt fájdalom!
Ne alázd meg Uram ezt a testet, amelybe te leheltél lelket! Vedd el! Már nincs élő tanúja az erőlködéseknek, a fárasztó, de örömteli munkának, annak, hogy éltem. Tudom, nem volt hiába az itt töltött idő. Nyomot hagytam gyermekeim testében, lelkében, s azokéban, akiknek nevelését rám bízták. Emelj magadhoz, kérlek, nyújtsd a karod értem, ölelj meg észrevétlen. A lelkem úgyis itt hagyom, hogy melengesse ezt a hűlő világot, hogy óvjam még egy kicsit az enyémeket. Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja, malaszttal teljes…

Kertész Éva

2013. december 9., hétfő

Halálok halála - folytatás






2. rész



    Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem ─ és én természetesnek tartottam ─, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

    Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

    Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

  Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le, miként kell élni.

    Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

    Ő a Koránba írta le, mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

    Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

    Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más–más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja, és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

     Itt van ez a sok–sok muzulmán, aki úgy, ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ők a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, amely annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

     Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

      Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

     Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

     Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

      Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

      Muzulmán vagyok, de a nővérem, aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára, amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát, ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak, mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé, mint manapság.

      Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy nem igaz, amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!





*





      Fürdet és keneget és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

      Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

      Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

      Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

      Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár az itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

      Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is bánkódik nagyon, de én, a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a ─ számára idegen ─ világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

     Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony soha nem lesz néma, földet néző arab teremtés. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

      Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

      Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

      Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

      Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

      De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tízparancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

      Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

      Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg, mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt, amíg veled lehettem!



                                                     

*  *  *





      Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden, ami múltban és jövőben megeshet velem, minden, ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

      Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

      Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe–körbe jártak a tűzön ─ egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül ─ amit az én egyik magzatom csiholt ─ gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az odakészített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe–körbe, ütemesen verték a tam–tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha–néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

      Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

      Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét, mely ajzza őket.

      Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.





Berettyóújfalu, 2012–03–17.












Maca

                                         



Először a lányát ismertem meg. A fodrászatban, ahová jártam, ő volt a fejmosó. Aztán kiderült, hogy a valóságban ő kozmetikus, de olyan kevés vendég jár hozzá, hogy abból nem lehet megélni, így elvállalta a fejmosást is. Nagyon szép, kellemes fiatal nőnek ismertem meg, karakteres szép arcocskával, de minden mozdulatán érezni lehetett, hogy levert, szomorú. Volt benne valami nagyon kellemes, valami finom gyengédség. Nem sokkal korábban vált el tőle a férje. Két gyerekkel maradt egyedül, és nem lelte helyét a világban. Ennél többet nem tudtam róla.

Később egy kávézó teraszán láttam Macát valakivel üldögélni, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsó a lánya. Jó megjelenésű idős hölgy benyomását keltette. Sportos testalkatú, jó mozgású, igen rövid hajú nő, akin látszott a pénz. Drágán öltözött, nagyon igényes benyomást keltett. Mellesleg azt megállapítottam róla, hogy súlyos pajzsmirigy betegsége lehet, mert a szemei feltűnően kidomborodtak a szemüregéből.
Hosszú ideig nem is voltunk köszönő viszonyban. Akkoriban költöztem a városba, számomra minden arc új, engem könnyebb volt észrevenni. Azt sem tudom, ki mutatott be minket egymásnak, de roppant ritkán találkoztunk. Még a nevét sem jegyeztem meg.
Aztán egyszer valamiért a lakására kerültem. Valami konkrét oka lehetett, de már nem emlékszem miféle. Bizonyára árult valamit, ami kellett nekem.
Remek társalgónak találtam, minden érdekelte a világból, kellemes volt vele lenni. Nagy lelkesedéssel szólt a munkájáról. Megtudtam, hogy fiatal lány kora óta könyvekkel foglalkozik. Amíg aktív volt, egy nagy forgalmú könyvesboltot vezetett. Élete a könyv, és a vásárlók kielégítése. Mindenkinek minden könyvet megszerez most is, mert nyugdíjas ugyan, de egy magánkereskedőnek dolgozik, aki a helyi kórházban biztosított neki egy asztalnyi helyet. Annyit is fizet, amekkora a hely. De én már akkor láttam rajta, hogy ingyen is szívesen dolgozna. Úgy is ismerte a város: Könyves Maca.
Vele lakott lányunokája, az Erzsótól való, aki valamilyen felsőbb szintű iskolába járt, és nála lakott, amikor nem volt a főiskolán. Tőle, Diánától értesültem arról is, hogy szülei eladták a közös lakást, és Erzsó a ráeső részből valamelyik közeli településen vásárolt magának házat. Tehát már nem él a városban. Magamban megállapítottam, hogy a fiatalasszony jövője ezzel elszállt, de nem nyilvánítottam véleményt. Maca se jót, se rosszat nem szólt a lányáról, mégis valamiként azt szűrtem le a némaságából, hogy nagyon gyenge érzelmi szálak köthetik őket össze. Pedig annak az Erzsónak, most igazán nagy szüksége lehet a gyengédségre.
Egy időre ismét eltűnt a szemem elől, nekem fájdalmas családi gondjaim akadtak, nem törődtem senkivel.

Ismét eltelt valamennyi idő, Macával az utcán találkoztunk, és boldogan újságolta, hogy felújította a lakását. Valami ragyogó kölcsönlehetőségre tett szert, azt még bőven ki tudja fizetni a nyugdíjából. Minden ajtó és ablak új, nagyszerűen szuperál, a beépített szekrények mindent befogadnak, a fürdőszobából kidobatta a kádat, szép lett, és praktikus. Mindenhol új a járólap, a csempe. Most minden úgy néz ki, ahogyan rég óhajtotta. Vele örültem, és ismét eltűnt.
Amikor nagy bánatomról értesült, jelentkezett. - Hogy vagyok? - kérdezte. - Miben segíthet?
Ez többször is megismétlődött. Törődő volt, elhívott sétálni, meghívott magához is. Megvendégelt: kávé, aprósütemény, csipke, elegáns tálca, kristályok. Kellemes vendéglátó volt.
Közben többen intettek, hogy nagyon vigyázzak vele, de senki, semmi mást nem említett. Nekem viszont jól esett az érdeklődés, a törődés. Aztán, már jóval később észrevettem, hogy rólam már szó sincs, csak neki vannak bajai, gondjai.
Naponta kijárt a helyi kórházba reggel hétkor, hogy abból az asztalnyi lelakatolt tárolóból kiszedje az árut, kirakodjon, hívogatóan elrendezze, s ugyanezt ismételje meg délben visszafelé, hogy lezárhasson, és hazamehessen. Elismerem, hogy fárasztó, amit naponta művelt, kezet, derekat keményen megdolgoztató tevékenység, különösen, ha hozzáadjuk, hogy az árút is ő szerezte be.
De. Bárhova ment, bárkivel találkozott, beszélt, kizárólag ő dolgozott, ő fáradt el.
Logikus, hogy ez történt velem is minden alkalommal. Az én bajom nem létezett, semmi volt, sőt nem is hallatszott el hozzá. Neki volt betegsége, neki fájt a lába, sőt, neki nem volt pénze. Ez így folytatódott jó ideig, de ma is röhögöm magamat, ezt a vén bolondot, meg a pókot is, mely kutyafüle Macához képest. Mert ő aztán úgy szövögette köröttem a hálóját, hogy ember legyen a talpán, aki abból ki tud keveredni. Elismerem, nem voltam ember a talpamon.
Felvettem az OTP-ből hitelt a nyugdíjam terhére, hogy megoldja a gondjait. Mert gondjai aztán voltak! Sokak! Nagyok! Amint megkapta a pénzt, sürgősen kiváltotta a bizományiból az aranyait, s felajánlotta nekem – meg-vé-tel-re! Nekem, akinek korábban megígérte, hogy amint eladja az ékszereit, azonnal kifizeti az első százezret, a többit havi részletben. A pénzét elköltötte, mindenre, élelemre, ruhára, minőségre, nekem pedig legalább kétszer betett tízezer forintot a számlámra.

Közben a svájci frankkal már sokan megjárták, de azok gondja, természetesen mind semmi a Maca bajához képest, aki két milliót vett fel. Már új lakója volt a kisszobának, már Erzsó fia járt innen iskolába, Diána a lány abbahagyta főiskolai tanulmányait, felszolgáló lett egy étteremben, ő tartotta el a fiút is, akivel élt, s akinek egy kislányt szült.
Maca viszont fáradt. Egy bizonyos: A szeme egyre dülledtebb lett, fájt a keze, mert nehéz a sok könyv, fájt a lába, mert ott meg érszűkület keletkezett. - Erzsó nem hajlandó dolgozni, ez rettenetes! Én itt dolgozom hetven évesen, ő meg elment mosogatni az Öregek otthonába. Mihaszna nő, ott ahol él, művelhetné a kozmetikát, lenne sok vendége, de semmirevaló, ilyen volt mindig is. Most meg ideadta nekem ezt a fiút is, aki még a szemetet sem viszi ki maga után, egész nap fekszik, és tévézik. Az én pénzemről már szó sem volt, hogy jövök én ahhoz, hogy erről beszéljünk, amikor neki annyi baja van!

Csak néztem ezt az örökké duzzogó arcot, ezt a nincs a földön nálam szerencsétlenebb önsajnálatot, és rádöbbentem, hogy már mindent tönkretett maga körül. Ráébredtem, hogy én vagyok az Isten tudja hányadik ember akinek tartozik, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, kész, vége.
Minden reggel elment dolgozni, de amint hazajött, hulla fáradtan levetette magát az ágyra, - egyébként jogosan - s feküdt a takaró tetején, s már semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a Macához, akit megismertem. Ő egyébként sem járt hozzám, nem tudta megjárni a két emeletet, én ugráltam hozzá. És éreztem, hogy egyre ingerültebb. Tehetetlen veszekedős, elviselhetetlen vénasszony lett belőle. Gyakran már az volt az érzésem, hogy már engem is gyűlöl, mert nincs tartozásom, meg bajom, meg rossz gyerekem, meg miegymás.

Közben nekem kellett visszafognom, hogy ne kínozza a fiút. Sokszor leszúrtam, amiért türelmetlen vele. - Ne gyötörd! Gyerek ez még, ha nagyra nőtt is. Ne rajta verd el a port a felnőttek nevelési hibái miatt. Te se nevelted jól Erzsót, azért nem tud megállni a lábán. - Annak is Zoli az oka! Elkényeztette! Különben is anyám nevelte, én dolgoztam! És feküdt az ágy tetején lehúzott redőnyök mögött hónapokig.
Rá kellett döbbennem, hogy a bosszúságon, és az ellenszenven kívül semmi nem köti a lányához. Egyetlen öröme, boldogsága Lili volt. Lili a csoda! Az igen! Olyan nincs több! És mondta, sorolta mit tud Lili, de soha meg nem kérdezte, mit tudnak az én kis csillagocskáim. Én csak hallgatóság voltam a számára. Kibérelt engem a saját pénzemért, hogy legyen, akinek elsorolhatja, hogy milyen szerencsétlen.

Eldöntötte, hogy belép egy idősek számára kialakított otthonba. Egy szoba, garzon. Földszint!!! Ezt meg kell venni. Igaz, hogy az ára elvész, de másfél millióért megkapja, ezt a lakást eladja, kifizeti belőle a tartozását, és él, mint Marci Hevesen. Egyedül!
Nem kell tartania kapcsolatot az idősekkel, de kap teljes kiszolgálást, ha igényli. És nincs Erzsó, és nincs Hunor, sem Diána, aki egyébként már a telefont sem veszi fel, ha keresi. Tehát már Diána sincs. Vagy Erzsó idegenítette el tőle vagy Attila az élettársa, tény, hogy nincs senki. A családból már senki, csak Hunor. De ez se szól napokig egy szót sem, még WC papírt sem hoz magának, és egyáltalán fütyül rá. Ennek is vége lesz nemsokára, csak kapja meg a lakást! Nem lesz itt ingyen albérlet, és lustálkodás! Majd fizet, amint levizsgázott.
 Csak éppen arra nem számított, hogy Isten malmai elég lassan őrölnek, a hivatalé meg még lassabban. Ő mindent úgy szeretne, hogy „Add ide teremtőm, de rögtön!” Hát ez nem megy. Csak a Maca vérnyomása, meg a banki törlesztő részletei kúsznak felfelé, az ügyek csak szép lassan araszolnak.

Amíg a képviselők összejönnek és döntenek, két hónap. Amíg a Polgármesteri Hivatal kiértesíti, megint egy hónap! Maca már nem bírja tovább, az idegei felőrlődnek. Nincs vevő a lakásra! Ő felakassza magát.
 Nem mentem napokig felé, mert bőszített, hogy az ő nagy baját hallgassam állandóan, de lehetőséget sem ad, hogy megkérdezzem, mi lesz a tartozással. Elvégre, ő szerencsétlen. Miközben mindig felfedeztem egy - egy új darabot rajta, melyre, ha szóvá tettem, azonnal rávágta, hogy ősrégi, miközben rajta volt az évjárat.

Kórházba kerültem, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni sem tudtam. Gerincműtét várt rám, s amíg fogadni tudott a sebészet, itt tartott a belgyógyászat infúziókkal, hogy kibírjam. Jött ám az én barátnőm, hozta minden terhét. Aki olyan szerencsétlen, akit úgy összeszurkáltak, mert nem találták meg egyből a vénáját. Nézzem. Néztem. Valóban. Hogy jövök én egy ilyen gyötrelemhez!
Már itthon voltam, járhattam, állhattam. Maca rendszeresen látogatott. Úgy jött, mint egy haldokló, kimerülten, szenvedve, még a szemhéját sem tudta felemelni, és sorolta a baját, sorolta. Csak amikor elment, akkor jöttem rá, meg sem kérdezte, én hogy vagyok.
Ismét érte egy nagy csalódás. Az unokája letette a végvizsgáit, és úgy elhúzott, mint a vadludak. Összecsomagolt, és közölte, hogy albérletbe költözik. Szerintem nagyon élvezhette a pillanatot. Én viszont megszenvedtem, amíg elsorolta minden keservét. Sokáig tartott.

Legközelebb nem vártam meg a tirádáit, most én közöltem, hogy szükségem van a pénzemre. Kell a gyerekemnek. Most ő honnan vegyen pénzt? Neki sincs. Kérj kölcsön mástól! Nincs kitől. Minden barátjának adósa. Vegyél fel a banktól! Annak is tartozik. Nem érdekel, hogyan oldod meg, kérem a pénzemet! Mélyen megsértődött. Ezt nem várta volna tőlem. Tudhatnám, mennyi gondja van, milyen szerencsétlen. De megszerezte valahonnan. El is maradt egy időre. Én azért is mentem hozzá, de többé nem kínált sem kávéval, sem semmivel. És nem jött.
Mostanában ismét jár hozzám, de már ismét adósom. És dől belőle a panasz. Jogosan is, mert fárasztó, amit tesz, túl azon, hogy minden nappal öregebb, és fájdalmas, hogy magányos, ha pont azok nem igénylik, akik az övéi. De…


Berettyóújfalu. 2013-12-05.

2013. november 28., csütörtök

Halálok halála




Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem, akit magommal én ültettem az asszony ölébe, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.
      Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe, amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a Nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat, ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.
      Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.
      Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm. Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.
      Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne sértsék annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani engem. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de nekünk nem volt eszközünk ilyesmire.


*  *  *


      Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem.
      Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, ily módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok–sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt engedékeny növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.
      Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.
      Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.
      Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. De főleg a gondolataink által.

                                                   
*  *  *


      Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, rég élő szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk, de örökre elvesztettem őket.
      Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok, később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.
      Itt a Nílus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papiruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papiruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjain történéseit ábrázolják.
      A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.
      Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz, a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik a cipekedőkről, arról, hogy a nehéz munkát végzők kellően lakjanak jól, pihenjenek eleget, mert ő tudja, hogy csak az tud igazán pontosan dolgozni, akinek nem korog a gyomra, s nem inog a lába. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.
      Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla, ami nem való már rá, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, a megmunkált darabokat, melyek úgy illeszkednek be a többi közé, mintha oda születtek volna.
      Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.
      Én még nem láttam, de azt mondják, akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.
      Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak, akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.
      Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.
      A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk, ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.
      Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött a családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert zajongó gyerekeimtől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a mély kutakból felhúzott vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.
      Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.
      Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.
      Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmitmondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.


*


      Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nílus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették–e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.
      Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja hajamat.
      Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda–vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.
      Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesújt. Emelik, lesújt.
      A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kísérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!


Folytatása következik

2013. november 23., szombat

Tükröm, tükröm, mondd meg…







Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.

Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tűntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.

Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

Kertész Éva

2013. november 14., csütörtök

Vették, vitték, lopták, csenték, volt, ahogy volt





A vékonyka szőke gyermek a végsőkig kimerülten húzta fel magát a lakókocsi lépcsőjén. Az asszony szinte feltolta már, mert látszott, hogy magától képtelen mozdulni. Kis testével benyomta az egyébként résnyire nyitott ajtót, és meghúzódott mögötte. Nem maradt ereje az ágyig elmenni. Annyira fáradt, volt, hogy inogott a térde. A kora reggeli levegő minden erejét kiszippantotta. Csak állt pillanatokig az ajtó mögött, aztán magának is észrevétlenül lecsúszott a sarkára, és úgy maradt. Álmában is azt az apró csokit szorongatta, amit az imént nyomott kezébe az asszony.
Kevés idő múltán belépett a barna nő, miközben lerúgta cipőjét, kitapogatta a gyermeket a sarokban, s úgy csukott szemmel maga mellé emelte. Úgy dőltek bele együtt a kihűlt ágyba, hogy már aludták is az igazak álmát.

Koldulásból értek haza. A barna szerette ezt az életformát. Ő ebbe beleszületett, a kicsi megszokta. Az ember muzsikált. Csodásan muzsikált, mindenki megállt, ha hallotta. Már tudták a módját is, hogyan kábítsák el a járókelőket. Fényes fehér brokátot tettek a földre, ami hamar elvesztette ugyan fehérségét, de jól mutatott rajta a tok. A hegedű tokja. Bele egy piros rózsát tettek úgy, hogy a fele kilátsszék. És a kis fatálkát. Gyönyörű volt így együtt.
A gyermek csak állt a muzsikáló férfi mellett, széttárta a karját, illedelmesen, kérőn, s ez a kérő mozdulat olyan megható volt, hogy senki nem ment el mellette közömbösen. Gyűlt a pénz a fatálkában.

Az egész helyzetben van számukra valami szokatlan. Az ugyanis, hogy nem is tanították a kis szőkét a hogyanra, magától jött rá a módjára. Úgy kért, hogy nem kért, csak meghajolt, biccentett, és rámutatott a fatálra. Fehérszőke haja világított, mint egy angyalé. Gyöngyök csillogtak a hajában, mert az asszony úgy öltöztette, hogy angyalnak hasson. Mindig meztelenül hagyta a testét, de többszörösen át meg átcsavarta dúsan redőződő tüll anyagba, amelyen egyes mozdulatoknál áttűnt egy-egy testrésze. Fenn, a lapockájánál kihúzta a tüllt, mintha szárnya lenne. Angyalszárnya. Ha észrevette, hogy kezd fázni a gyermek, egyetlen pillanat alatt leszedte róla az angyalságot, és vastagon beletekerte puha, meleg takaróba. Abban helyezte be az autóba. Ma mégsem akart átmelegedni. Pedig a kocsit folyamatosan fűtötte a kedvéért.

Itt vannak kora reggel óta, gyűlik a pénz a tálkában, de a lányka ma fázik. És kedvetlen. Egyébként is mindig kedvetlen. Mintha elvágyna innen.
Hogy is került hozzájuk ez a gyermek? Nem emlékszik. Először fel sem figyelt rá, pedig a kicsi a szoknyájába kapaszkodott, amikor haladt a tömegben. Észre sem vette, ki tudja, mióta bóklászott már mellette, mintha oda tartozna. Hihetően elkallódott a sokadalomban, s tévedésből az ő szoknyáját fogta meg. Amikor már megrémült, benne szakadhatott a sírás is, mert nem volt egyetlen síró hangja sem, csak fogta a szoknyáját, s annyit mondogatott: Madam.
Tehát a családjától kószálhatott el, amikor hozzá csapódott. Neki kellett volna keresnie a hozzátartozóit, de nem tette, nem érdekelte. Nem is akarta a magáénak. Még alig beszélt. Egyetlen szót ismételgetett. Madam. Nem az anyját emlegette. Lehet, hogy nem is él az anyja? Vagy kuplerájban nevelkedett volna? No nem! Madam. Esetleg nevelőnő lehetett körülötte, s azt hívta madamnak?

Tőlük kereshették is a szülők, kitehettek plakátokat, bemondhatták a rádióba akár, ők eljöttek Milanóból hamar. Csak rövid ideig maradtak a városban, mint mindenhol. Vásárokba, nagyobb piacokra mentek, ahol összeverődik a nép. Ahol lehet muzsikálni. Ebből éltek. Ez az ártatlan valahol megfogta a szoknyáját, és ment mellette. Rá se nézett, csak kapaszkodott, s ment előre. És maradt. És elvárta tőle, hogy ellássa. Aztán észre sem vették, már szerették. Már ragaszkodtak hozzá. Ekkor még nem koldult. Nem is gondoltak rá. Kicsike volt. Kicsike, de elhúzódó. Soha nem ölelte meg őket, karját semmikor nem fonta a nyakuk köré. Ha egyedül játszott is a lakókocsi közelében, s hozzájuk futott valamiért, ragaszkodását soha se nem fejezte ki mással, mint egy főhajtással. Aztán egyszer, amikor muzsikált az ember, a lányka odaállt mellé, mutogatott, hajlongott, a pénz meg gyűlt. Akkor kezdődött.

Most el kell vinni orvoshoz. Tüzes a kis teste, nehezen lélegzik, sápad. Már be is csavarta vizes törülközőbe. Tudja ő, mit kell tenni ilyenkor. Ha jön az ember, indulnak vele. Neki nincs gyereke, aki volt, korán elhalt. Ez itt már a szívéhez nőtt, aggódik érte.
Az orvos csak apró megfázást észlelt. Nem találta a láz okát. Faggatni kezdte a lánykát.
- Mióta kéreget?
Ő nem kéreget, ő integet. Jeleket küld.
- Miféle jeleket?
- Hogy itt vagyok, keressenek meg.
- Kik keressenek?
- Akik elhagytak. Akik elhagytak, vagy elvesztettek. Nem tudom. Azt mutatom, hogy itt vagyok. Magam vagyok. Magam.
Ők itt jók hozzám, szeretnek, de én azoknak üzenek, akik keresnek engem.
- Tehát a szüleidet keresed?
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- A szülőt. Mi az?
- Aki ölelt téged. Fektetett, etetett. Emlékszel?
- Nem. Csak érzek olyat.
- Fáj neked valami?
- …
- Fáj.
- Mi fáj?
- Nem tudom.
- Most kapsz tőlem egy szép tollat, meg sok kis papírt, és rajzolj sokat. Ugye megteszed kislány? Rajzolj nekem! Majd elhozod, ha minden papír tele lesz! Jó?
Az asszonyhoz fordult. Nem tudtam meg semmit, de ez a kicsi szenved. Érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. A láz is ezért van. Majd hozzák el a rajzokat. Ez egy kis kanalas nyugtató lesz neki. Váltsák ki a patikában!

Elmúlt a láz, de a lányka egyre kedvetlenebb lett. Élt, mondhatni volt, tette a dolgát, de érezni lehetett, hogy semmi köze az egészhez. Már csak ernyedten küldte a jeleket, fejét lehajtva integetett. Az asszony is, embere is tehetetlenné vált. Mert már szerették. Szerettek volna segíteni rajta, de nem lehetett. Még mindig apró volt, még mindig lehetett tüll ruhába öltöztetni, mentek hát a szokott helyekre jeleket küldeni. S egy napon, mint a mesében, egy szőke nő, ki járta a városokat elveszett kicsije után, erre sétált. Nézte a lánykát kerekre nyílt szemmel, mert remélni sem merte ennyi idő után, hogy rátalálhat, s nem is ő, a gyermek jelzett. Valami elmondhatatlan hang jött ki belőle, rohant hozzá, kapaszkodott a nyakába, ölelte, csókolta, szagolgatta, s vált eggyé vele. Az anya szóhoz sem jutott, levegőhöz sem, mert a gyermek szinte megfojtotta, s aki jelen volt, mind sírt a meghatottságtól.

2013. november 12., kedd

Részlet a következő könyvemből - Rózsakút




Rózsakút

Ezt a szót apámtól kaptam ajándékba, miként a látványt, amely még ma is él bennem. A rózsakút, az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek. Túlzottan tolakodó kíváncsiságom terméke, amikor már végképp nem tudták kikerülni szüleim a választ, hol voltam, mielőtt nem voltam.
Az én kislánykoromban a gólya hozta a babát, vagy a bába néni, esetleg anya ment el kiválasztani, de arról, hogy miért olyan nagy a pocakja, szégyelltek beszélni. Minden gyerek tudta, hogy ott egy baba növekszik, csak hallgatott róla, hogy nyugodtan higgyék a szülei, milyen ostobák. Később ezt az én kisfiam úgy fogalmazta meg: Pista is tudja anya, de nem árulja el Sári néninek. Tehát nem csak tudták, ki is tárgyalták a témát. De most nem arról akarok írni, hogy mennyi esze van egy gyereknek, hanem a rózsakút csodáját akarom bemutatni.
Apu egyébként is hajlamos volt remek mesék kitalálására, de ez most más.
A kút mély, emberi szemmel nem elérhető. De, aki oda téved, csodás dolgoknak lehet tanúja. A kút mélyén, a talajon zöld moha borít mindent, olyan, mintha puha bársonyon járnál. Körben, a fal tövében sűrűn egymás mellett rózsatövek tapadnak a falhoz, s futnak fel az ég kékje felé. Minden rózsa tövében egy csecsemő üldögél, pontosabban bóbiskol, mert ők még nem kész babák, nekik még fejlődniük kell itt. Minden babát rózsabimbók öltöztették szirmaikba, hogy meg ne fázzanak. A rózsa tömeg között minden rózsa más színű. A rózsaszín gyöngéd árnyalatai, a fehér, halvány sárgába hajlóan, a krémszín variációi, csak piros nincsen. És tüske sincsen! Itt nincs semmi, ami szúrna. Erős színek sincsenek, csak halványak. És olyan illat borítja be az egész teret, hogy nem csoda, ha a picik bódulatba esnek tőle. Ezek a rózsák soha nem hervadnak el, pedig élő, valódi virágok, s minél feljebb tekintünk, annál kisebb csecsemők bóbiskolnak a számukra kialakított sziromágyon. Nagyon ritkán szólnak egymáshoz, s azt is úgy, hogy rajtuk kívül senki nem hallja.
Kislány koromban rendszeres látogatója voltam a rózsakútnak, melyben az volt a legizgalmasabb, hogy rajtam kívül senki nem tudta a helyét. Sőt, az odajutás módját sem. Pedig igazán egyszerű; csak akarni kell, és hipp–hopp, már ott is vagyok.
Most, hogy ezt a történetet írom, álmomban ismét ellátogattam a rózsakútba, és ismét elámultam a látottak tündérszerűségén, az illaton, amely fogatott, a zenén, amit a számtalan rózsaszál, és a csend csalt elő. Nem különben az apróságokon, akik ott pihegtek. Tündérien szép picinyeket láttam alul, göndör angyalhajjal, szőkéket és barnákat, dundikat, és kevésbé dundikat, de mindegyiknek csinos kis hurkás combjai villantak elő a rózsaszirom takaró alól, miközben el–elmosolyodtak.
Álomban minden megtörténhet velünk! Nekem abban a csodában volt részem, hogy hallottam is őket. S akkor lepődtem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem valódi beszéd az, ami eljut hozzám, mert nem is beszélnek még, hanem a gondolataik. Senki nem rebbent, senki nem mozdult, s én mégis hallottam a gondolatokat. Azt kérdezte az egyik: Te kit választottál magadnak odafenn? – Azt a szőke kékszeműt, akinek a két első foga távol van egymástól. – A nevét is tudod? – Tudtam, de már elfelejtettem. Lassan mindent elfeledek, de azt tudom, hogy ő lesz az anyám. Nagyon fog szeretni engem, miként én is őt. Aztán majd elhagyja a férje, sokat sír és nehéz helyzeteket él át, de engem szorosan tart mindig. – Nem tud taníttatni engem, azért kell majd nekem nehéz munkát végeznem. És azért, hogy ő ne nélkülözzön. De nem ő a fontos, hanem én. – Tudom, tudom, ne félj! Az a fontos, amit később megtanulsz az emberi életről! De miért pont őt választottad? – Azért, mert mellette mindent megtapasztalhatok, a kínálatból. – Jó életed lesz? – Minden lesz benne, jó is, küzdelem is. – Bánat is ér majd, de azt is meg kell tapasztalnom. Lesznek jó barátaim, és olyanok is, akikben csalódni fogok. – A világ örömök és csalódások sorozata, testi és lelki fájdalmak követik egymást, de az is lehet, hogy egyszerre lesz mind a kettő. Akkor, ott kell megtanulnom helyesen viselkedni! – Bírod majd? – Igen, mint te is a tiédet. – Mi választottuk a későbbi életünket, mi döntöttük el, hogy melyik szülőpár lesz a legalkalmasabb nekünk. Odafenn már késő. – Dolgozni is fogsz majd? – Természetesen. Ez is hozzátartozik az élethez. – Én tudom, hogy nehéz földmunkát végzek majd. Hatalmas csöveknek ások ki helyet, amibe később vizet eresztenek. Nagyon érdekes lesz! – Mire oda kerülsz, azt a munkát már gépekkel végzik, neked nem is jut munka! – Akkor megtapasztalom, milyen a munkanélküliség. Minden érdekel. Mindent meg akarok tapasztalni. Azt is, ami a munkanélküliséggel jár. – Én a tiednél könnyebben akarok élni. – Tied a döntés joga. Te tudod, mit választottál.

Álltam dermedten, s hallgattam a beszédet, amely nem párbeszéd volt. Pontosabban többen beszéltek, nem törődve azzal, hogy mások is ezt teszik. Ezért jött létre az a hangzavar, amiből csak jóval később szűrtem ki a lényeget. Voltak csendben maradók is, akik vagy aludtak, vagy úgy döntöttek, semmi közük hozzá, amit a többiek közölnek egymással. Odamentem egy üres ülőkéhez, megkérdeztem, szabad–e odaülnöm?
– Nyugodtan – jött felém a hang, most született meg, akinek eddig az volt a helye. – Róla annyit tudunk, hogy nagy zenetudós lesz, küzdelmes élettel. S látod, alig várta már, hogy elkezdődjön az élete.
Ismét megszólaltam: Én már régen megszülettem, tudja–e valaki, hol volt a helyem?
– Nem. Itt mindenki fenn kezdi, s ahogy növekszik, kerül egyre lejjebb. Míg végül eltűnik. A fentiek állandóan alusznak. A nagy pihenés alatt látják át a lehetőségeiket, s az alapján választanak. Nem alakíthatnak, nem csiszolhatnak rajta, nincs válogatás. Mindenki pontosan azt és úgy kapja meg, amit a legvonzóbbnak tartott korábban. De pontosan úgy. Mienk a döntés. Ezt később elfelejtjük. Mire innen elmegyünk, már nem emlékszünk semmire. Sem névre, sem eseményre, csak elkezdjük élni az életünket, amit valaha felvállaltunk. Ehhez az élethez alkalmazkodnak a választott szülők.
– És, ha nem teszik?
– De teszik, mert láttuk korábban az ő életüket, és éppen ezért választottuk őket. Mi leszünk az ő választott életük része. Aztán elválnak az utak, s nem leszünk együtt örökké, mindenki folytatja a magáét. Itt már lehet sáfárkodni. Jól, vagy rosszul dönteni.
Szerencsére felébredtem. Eltűntek az égig érő tüske nélküli rózsatövek, el a rózsabimbók, elveszett az illat, a légies zene. Minden eltűnt. De megmaradt a kétség: létezik, hogy azt, amit életem folyamán megéltem, magamnak választottam valaha? Nem voltam én egy kicsit túlságosan kíváncsi? Nem akartam túl sokat? Mert, ha igen, megkaptam! Meg is érdemeltem!




2013. október 30., szerda

Kertész Miklós emlékére



A magas, elegáns férfi úgy sétált végig a kisváros kora esti főutcáján, mintha minden érdekelné, ami körülötte történik. Nézett jobbra, nézett balra, mindenkit enyhe meghajlással, vagy fejbólintással üdvözölt, akivel találkozott, és senki nem sejtette, hogy úgy megy el mellettük, azt sem tudja kik ők.
Hetek óta itthon tartózkodott, hosszabb időre mégsem lépett ki a házából. Akkor is csak sötétedés után. Hol lefeküdt a régi rekamiéra, hol régi fotókat rendezgetett, de semmi nem tudta lekötni. Maguk a képek pedig csak fájó emlékeket tudtak belőle előcsalni. Hetek óta várt, hogy valaki kopogtat, valaki hazajön ebből a népes családból, de sehol senki. Reggel leült a megterített asztalhoz, háttal az ablaknak, arra sem emlékezett, hol volt az ő helye korábban az asztalnál. Böske a cselédlány megkérdezte tőle, mit enne, ő mondta, mindegy, az pedig elérakta a legjobb falatokat, melyekről azt sem tudta, mit fogyasztott. Ez történt délben és este is, s gondolta, elél így addig, amíg még él, noha élni nem óhajtott. Nem találta értelmét. Az otthona rendben van, még az udvar is úgy néz ki, mint korábban, de egyértelmű, hogy semmi nincs úgy, s nem is lesz soha.
Egyik este végre sírva megérkezett elveszett lánytestvérének férje, Gyula állatorvos fiával, Gyurival, aztán beállított a másik sógor, Sanyi, ő is egyedül, majd Bandi is. Egyedül. Mindenki itt talált menedéket asszony nélkül, gyerek nélkül. Mert vagy más lakott a házukban, vagy nem volt kiért hazamenni.
Böske mindenkit ellátott, úgy, ahogy háború után ez lehetséges volt, és végre örömmel üdvözölte az egyetlen nőt, Icát, aki Pestről vonatozott le az urával, látni őket. Este, amikor már mind összejöttek, beszélni kellett arról, amiről eddig mindenki hallgatott. Arról, hogy nincs feleség, nincs anya, nincs gyermek! Beszélni kellett róla, hogy egyetlen feleség, egyetlen gyermek sem élte túl azt a szörnyűséget, amelyről mindegyik azt gondolta, legalább az övéi valamilyen csoda folytán élnek.
Nem halogathatták tovább, hogy szembesüljenek a lehetetlennel: Nem élnek a szeretteik. Napközben mind szerteszét futottak, hogy a visszatértektől híreket szerezzenek, estére pedig el kellett fogadniuk a tényt, hogy csak azok a nők jöttek vissza, akik gyermektelenek voltak bevagonírozásuk idején. S, mert az anyák odamennek, ahová gyermeküket viszik, mindnek a krematórium volt az utolsó állomása. Rózsinak is, Magdának is, Margitnak is, Jolánnak is. Mert nekik nem lehetett hasznukat venni a gyermekek miatt, miként a nagymamának sem a kora végett.
Ezt már még együtt sem tudták elviselni a férfiak, ment mind, amerre látott, mind egyedül akart lenni, maga akarta kiordítani magából a fájdalmát.

 Kertész Miklós ült a tágas lakásban, és csak azért nem rohangált, mert fel se tudott kelni a székről. A fejét sem tudta kiemelni térdei közül, pedig legszívesebben a falon verte volna szét. Azért nem ordított, mert nem jött ki hang a torkán. Negyvenöt éves volt, mindent túlélt, amiről elképzelni sem tudta, hogy ember túléli. Elvesztett mindenkit, akiért érdemes volt élni. Elhagyták a gondolatok, elhagyták az emlékek, ködbe borult benne a múlt, s a jelen. Azt fel se fogta az elméje, hogy a régi kellemes lakásban lakik, hogy normálisan étkezik, hogy életszínvonala mit sem változott. Miként azt sem fogta fel, hogy ezt a kényelmet, ami körülveszi, ennek a drága léleknek köszönheti, aki beköltözött az otthonába, amikor őket elvitték, és el nem hagyta, amíg ő vissza nem érkezett. Ez a Böske, aki családtag volt a bére mellett, most odajött hozzá, és megszólalt:
– Beszélnünk kell Kertész úr!
– Beszéljünk Böske!
– Kertész úr, itt minden úgy van, ahogy itt hagyta. Mindent megőriztem. Ami az üzletben maradt, anyámékhoz mentettem, hogy újra tudja kezdeni, ha hazajön. Csak annyit költöttem, amennyi most élelemre kellett. Most már dolgozni kellene, nem búslakodni, hogy adni tudjon azoknak is, akiknek semmi nem maradt. Visszahurcolkodhatnánk, csak fogadni kell valakit, aki segít.
– Köszönöm Böske! Hidd el, tudom, mit köszönhetek neked, hálás is vagyok és leszek is, de várj még egy kicsit, kérlek! Tedd még a dolgod egy ideig, s kérlek, maradj ebben a házban. Később szólunk arról is, amiről még nem tudok beszélni, ami még nem érdekel. Vagy legalábbis nem annyira, hogy törődni tudjak vele. Látod, egyedül maradtam, mint az ujjam. Nincs családom, odavesztek a gyerekek… Meg tudod ezt érteni? Még nem tértem magamhoz. Várj még!

 Most itt bolyong a szobákban, nyitogatja a szekrényeket, húzogatja a fiókokat, melyekben olyan rend van, mint Rózsi idején, csak éppen Rózsi hiányzik a házból.

Rózsi, a csinos olajos bőrű lány, akinek valaha úgy csillogtak fekete szemei, mintha ezer gyertya fénye verődött volna vissza róluk. Akinek a bőre selymesen fénylett, s ha érintette, borzongtak mind a ketten, s vágyakoztak. S mert egy utcában laktak, sokszor borzongtak. Tudta, hogy kell neki ez a komoly, tartózkodó lány. Feleségnek akarta. Amikor már megerősödött a kis textilboltja, amelyért keményen megdolgozott, s anyagilag már biztonságban érezte magát, megkérdezte Rózsit, hozzámegy–e feleségül? Nem a szülőket kérdezte meg, sem egyik családot, sem másikat, neki a lány válaszára volt szüksége. A lány belebújt ölelésébe, s csókjával mondott igent. Amilyen komoly volt eddig is, most ugyanolyan megfontoltan kérte, várjanak még az esküvővel. Semmi nem sürgeti őket. Előbb otthont szeretett volna. Felajánlotta, hogy bejár naponta a kis üzletbe dolgozni, boldogan teszi, mert ki akarja tanulni a szakmát, hogy valódi társa lehessen. Addig is dolgozzanak együtt, mint később a mindennapokban. Gyűjtsenek, takarékoskodjanak, s vásárolják meg együtt közös otthonukat.
A lány természetesen nem sejtette, de neki ekkor már volt annyi megtakarított pénze, hogy ne kelljen tovább várniuk az esküvőre. Már a házat is kinézte, amelybe ketten költöznének. Kérte Rózsit, nézze meg, hova vinné, hol szeretné vele kezdeni közös életüket.
Hogyne lett volna elégedett a lány Miklós választásával? Neki nem voltak elvárásai, hiszen azt sem sejtette, hogy saját házat vehetnek! Ha egyáltalán gondolhatott valamire, legföljebb egy kis bérelt házban reménykedett. Azzal is megelégedett volna. Boldogsága meglepetése arányában nőtt, mert a vártnál sokkal többet kapott. Olyat amilyenre gyermeklányként vágyott. Miszerint: majd, egykor….
Mire elrendezték az esküvő feltételeit, felújították, kifestették a házat, összeházasodtak. Még három évig dolgoztak a régi kis boltban, amíg megvehették a főtéren azt, amely később a város legnagyobb textilüzlete lett. Közben megszületett első kislányuk is, Zsuzsika. Természetesen, mint lenni szokott, a világ legszebb, legcsodálatosabb kicsije volt az övék, noha minden apróság valóban bájos, aranyos, rajongást keltő. S amint fejlődött, drága kis teste kikerekedett, haja göndör tincsekben táncolt apró fülei körül, ajka már formálta a hízelgő szavakat. Lehengerlő volt mindkettejüknek ez a kedves, törleszkedő gyermek. Miklós felajánlotta, maradjon még otthon a felesége, dédelgesse az ő kis tüneményét, hiszen hamarosan másik gyermeket is akarnak. S jött is, hamarabb, mint óhajtották. Persze várták, nagyon várták őt is, és Rózsi már tudta, számolt vele, hogy jó időre anya lesz és háziasszony. Ragyogva hordta második babáját, miközben vágyott vissza dolgozni. Neki nyilván nem tűnt olyan gyorsnak, de Miklós számára pillanatok alatt megérkezett a fia. Büszke volt és boldog. Család, ház, üzlet s egy gyönyörű fiú. Kell–e ennél több egy embernek? Olyan elégedettséget érzett, hogy már–már maga is sokallta. Szinte érdemtelennek érezte magát minderre. Akkor került a házhoz Böske, hogy délutánonként tehermentesítse Rózsit. Akinek akkor kikapcsolódást jelentett, hogy elmehetett a két gyerek mellől az ő közelébe.
Három éves volt az ő apró csodájuk, a kis Zsuzsi, aki már futkározott közöttük, mosolygott, csicsergett, amikor két nap alatt elrabolta egy kezelhetetlen agyhártyagyulladás. Két forró nap, csattanó piros pír, gőzölgő vizes lepedő, két nap vállon töltött lihegés, merev tarkó, üvöltő félelem, csend. Mire felfogták, mi történik, már el is illant. Rózsi ekkor is viselős volt, de ez nem segítette át fájdalmain. Zsuzsika oly keservesen hiányzott, csaknem belepusztultak. Közben nagyokat hallgattak. Fájdalmasan hallgattak. Mind a ketten rohangáltak Zsuzsika sírjához, vitték hozzá virágaikat, de soha nem együtt.
Sírni sem tudtak együtt. Nem sikerült úgy összekapaszkodniuk, hogy kibeszélhették volna a lelkükbe merevedett keserűséget. Elpattant egy húr. Miklós mindent elkövetett, hogy meggyógyítsa asszonya lelkét, de mert az övé is beteg volt, nem járt szerencsével. Rózsi hurcolta nagy hasát, közben az ajka körül kialakult egy olyan keserű vonal, amely soha többé nem tűnt el onnan. Ez az egyetlen új vonás egész arcát átrajzolta, rosszkedvűvé változtatta, s ezt még a kedves, hízelgő, apró Tibi sem tudta onnan letörölni. Sőt, a csupa mosoly újszülött, Évike sem. Fájdalom, az a meleg bensőséges kapcsolat is eltűnt nyomtalanul, mely eddigi életüket jellemezte. Mindketten erőlködtek ugyan, de fájdalom, az eredmény elmaradt. Rózsi soha nem mondta el senkinek, lehet, hogy önmagával sem volt annyira őszinte, mégis hihetően önvétkének tudta be Zsuzsika elvesztését. Ha jobban vigyázott volna rá… Ha különb anyja lett volna… Ha gondosabb… ha… ha. A továbbiakban elveszett a néma, eltitkolt kérdések zuhatagában, s a gyakran nevetségesnek tűnő túlvállalt feladatok teljesítésében. Mert ezután biztosra kell menni, mindent elhárítani, nem ismétlődhet meg többé semmilyen tragédia. S ebben a túlméretezett feladatvállalásban elveszett a kapcsolatuk.
Rózsi Évike születése után sem lelt vigaszt, nem oldódott fel a két szépen fejlődő apróság közelében sem. El nem engedte ugyan a gyermekek kezét, csak annyi időre, amíg kifertőtlenítette a konyhát, a mellékhelyiségeket, azt is csupán akkor, ha a kicsik aludtak. Noha az ilyen a tennivalókat Böske is ellátta volna, de úgy érezte, hogy ezeket neki kell megtennie. Ez az ő külön feladata. Még gondosabban főzött, tett rendbe mindent, s az ájulásig tisztított padlót, szőnyeget, betegesen védve környezetét. Ezzel szemben a családi ágyban gondosan ügyelt arra, hogy közép felé ne forduljon, inkább az ágy szélére húzódott. Érzéketlen maradt minden közeledésre.
Miklós reménykedett, hogy elmúlik róla ez a kényszeresség, és visszatérnek a normális életbe, erre azonban hiába várt. Változatlanul szerette, kényeztette asszonyát, közben bizony már észrevette azokat a nőket, akik nyitottak egy röpke kapcsolatra, akiknél biztonságban lehet a titka. Az üzletbe segédet fogadott, mert egyedül nem győzte a munkát, de Rózsit még nem kérte vissza. Telt az idő, Tibi iskoláskorú lett, s az egy évvel fiatalabb Évike is óvodába járt. Nagyon szép, ápolt gyerekek voltak, okosak is, anyjuk elégedett lehetett velük, de apjuknak keserűen kellett tapasztalnia, hogy a gyerekek is észrevették már, amit rejteni szeretett volna előlük, hogy kapcsolatuk miben más az apjukkal, mint anyjukkal. Miklós rajongva szerette, nagyokat hancúrozott velük, anyjuk ezzel szemben szigorúan óvta őket mindentől. A futkosástól, a nagy labdajátékoktól, fáramászástól, mindattól, ami a gyerek számára izgalmas, és főleg erősítő jellegű.
Vitatkozni nem volt értelme, mert összeszorított szájjal közölte, hogy így döntött. Teljesen zárt lett a világra, pedig a világ már elküldte feléjük alig érzékelhető jelzéseit. Ezekre még nem reagált.
Az üzlet közben felvirágzott, s már megengedhették volna maguknak, hogy néha kimozduljanak, elmenjenek valamerre pihenni, világot látni. Rózsi erre sem volt hajlandó. Ő nem ment sehová. Ha Miklósnak kedve van utazni, nincs gond, mehet, még az üzletbe is bemegy helyette, de ő marad. Böske is felajánlotta, hogy vállalja a gyerekeket, a sógornők is. Hajthatatlan maradt. Miklós viszont ment. Sajnos, alig várta, hogy mehessen. Azért is, mert érdeklődő volt, de azért is, mert már benne is kialakult a dac, miután minden kívánságára nem volt a felelet. Komor házasság lett az egykor hangulatos, boldog kapcsolatból. Már csak a rajongott gyerekek tartották össze.
Aztán elérkeztek azok a tragikus évek is, amikor nem kívánatos elemei lettek ennek, a hazának érzett, de kiközösítő országnak. Egyre szorosabbá húzták körülöttük a lét határait, miközben minden bajnak, nehézségnek okozóivá őket kiáltották ki. Itt minden mozdulatukat szabályozták, s az élet már nem volt más, csak szabály. Miklóst is munkaszolgálatra rendelték sorstársaival, az üzletet is be kellett zárni. Rózsi most ébredt rá, hogy minden eddigi biztonságukat a férje szolgáltatta. Most riadt fel beteges álmából, s döbbent rá, hogy eltékozolta az éveket. Fájdalom, nem csak a magáét, de a Miklósét is. Most ébredt rá, amikor már nem maradt más, csak az aggodalom érte. Most rövid itthonlétei alatt féltőn igyekezett kárpótolni azért, amitől megfosztotta korábban. S főleg, amikor egyedül kellett felszállnia gyermekeivel abba a vagonba, mely soha nem hozta vissza őket.

Kertész Miklós úgy maradt itt, mint a szedett fa. Nem élt sem testvér, sem szülő, sem feleség, sem gyermek. Ő volt az a szerencsés, akinek mindene megmaradt abból, amit mások elvesztettek, de ezt talán fel sem fogta, nem is érzékelte, mert akkora volt a veszteségtudata, hogy észre sem vette. Testileg, lelkileg megtört ember kért türelmi időt Böskétől, attól az embertől, aki hitet adhatott neki, hogy újra lehet az életet kezdeni.
Ekkor döntött: feláll, ismét kimegy az utcára, szembesül azokkal az emberekkel, akik nem tettek értük semmit. De, már az is nagydolog, ha ellenük sem! Hiszen lehetséges, hogy csak gyávák voltak!
Sorstársakkal találkozott, kopott, elgyötört férfiakkal, akik csak bolyongtak az utcán, vagy otthonuk falai között – ha volt nekik –, s nem tudtak mit kezdeni az életükkel. Túlélő nőket is látott az utcán, mellettük elsietett, nem mert velük beszélgetésbe elegyedni, félt meghallani, amit megtudhatna tőlük. Már azzal is szembesült, hogy többen összeköltöztek magányos asszonyokkal. Nem rótta meg őket, tudta, hogy kell az odafigyelés, a gyengédség, még akkor is, ha kényszerűség szülte.
Végül ő is kinyitotta az üzletét, s felkérte segítségnek egy kereskedő özvegyét. Ennek a kapcsolatnak az volt a különlegessége, hogy soha nem látta meg a fehér bőrű nőket, nem vonzották, mondhatni nem voltak ízlése szerintiek, tehát úgy érezte, nyugodtan dolgozhat mellette ez a nő, vele nem eshet kísértésbe. S mit tesz Isten, addig dolgoztak együtt, míg házasságot kötöttek. Julka harmincas évei közepén járt, még bőven szülőkorban, de Miklósnak egyetlen kikötése volt: Gyerekük nem születhet.
Az ő otthonában éltek, egyetlen darab bútort, egyetlen dísztárgyat, egyetlen fotót el nem mozdítottak. Ez nem a Miklós elvárása volt, Julka tiszteletét jelentette az elhunytak iránt. Szerelemről soha nem beszéltek, bár úgy tűnt, az asszony nagyon gondoskodó, ragaszkodó. Miklós szinte csak eltűrte, elfogadta ezt, mint az életét, amelyről már tudta, hogy le kell élnie, noha nem látta értelmét.
Milyen a sors? Miket tartogat? Hogy tűrjük tovább és tovább? Mint kiderült, tűrjük. Mindent eltűrünk.
Miklós, miután lassan kezdett beletörődni sorsába, gazdagon férjhez adta Böskét, akinek örökké adósának tartotta magát. Beindult az üzlet is, most ismét olyan változásokat észlelt, amelyek ismét félelmet ébresztettek benne. Bennük, sokakban. Másfélét, mint a fasiszta időkben, mert most felekezet nélkül lettek az emberek megbélyegezve. Származás szerint, neveltetés, anyagi helyzet szerint, el nem mondott vélemények szerint. Véleményt már rég nem mert nyilvánítani senki a honban, nagy félelmek terpeszkedtek rá az emberekre. Pont ez a politikai szemléletváltozás, mely mindenkit elbizonytalanított, összehozta Miklóst és Julkát. Csak egymásra számíthattak, ketten beszélhették meg a gondjaikat a paplanok alatt, egy pár lettek érzelmileg is. Amint az is megtörtént velük – mint mindenkivel, akinek volt üzlete, üzeme, gyára –, hogy államosították az üzletüket teljes árukészlettel. Néma döbbenettel vették tudomásul, hogy ez az ország attól is megfosztotta őket, ami véletlenül megmaradt. Már a biztos megélhetésük forgott veszélyben. Közel a hatvanhoz, Kertész Miklós ott folytatta, ahol valaha kezdte: hetente kétszer felverte sátrát a piacon, sőt elszekerezett kirakodó vásárokba is, ahol árulta portékáját falusi vevőinek. Fejkendőt, konyharuhát, munkás nadrágot, rövidárut, mindazt, amire kereslet volt. Julka jó partnernek bizonyult, tette a dolgát. De Miklós ekkor sem pihenhetett. Szabadnapjain Pestre járt nehéz bőröndökkel, lassú vonatokon, hogy beszerezze az árulni valót. Még bírta. Sőt, a csendet is, hiszen abban nagy gyakorlata volt. Azt viszont már nehezen viselte el, hogy a Kertész család, mely új asszonyokkal ugyan, de ismét összejárt időnként, a semmiről rendezett nagy beszélgetéseket, mert a lényeg, a jó közérzet elveszejtetett.
Hetven éves koráig piacozott, és meg is találta benne a számítását. Közben számolt. Szünet nélkül számolt. Tudni akarta, meddig kell még dolgoznia, hogy a nálánál tíz évvel fiatalabb Julkának biztosítva legyen a jövője akkor is, ha hosszú életű lesz. Ezt tekintette feladatának. Számítása szerint annyi pénzt kellett bankba tennie, hogy az asszonyt soha senki ki ne semmizhesse. Nem is semmizte ki soha senki, csak kissé tovább élt, mint kellett volna…
Aztán eljött a nap, amikor Kertész Miklós utoljára hajtogatta össze sátrát, hazavitte a maradék portékát és elfogyasztotta utolsó ebédjét. Amikor pedig Julka délutáni pihenőre tért, bement a hátsó szobába, elővette zsebéből a zsineget és úgy döntött, hogy neki ebből az életből elege lett.

2013. október 22., kedd

Emlékképek



                                                         


Jaj!

A nap metsző sugarai előbukkantak imitt-amott a szürkére sikerült égbolt felhői közül, de oly távoliak, oly reménytelenül gyengék voltak, hogy semmit sem melegítettek meg a kinti világból. Kemény februárvégi fagyról árulkodott az ablak jeges mintája az elcsúszott függöny mögül. A fotelban alvóról semmi más nem árulkodott, csak dús fehér hajának fésületlen szálai ágaskodtak túl a fotel magas támláján, jelezve, hogy van valaki a szobában. Arról nem érkezett jelzés sehova, hogy a kintinél dermesztőbb hideg már csak az ő lelkében vacogott.
Korán kelt, mert tudta, hogy lánya és asszonya nem késhetnek el a kórházból, és még sok a tennivaló. A lány már készülődött. Az ágy szélén ülve, óvatosan tapogatózva talált rá az előre odakészített ruhaneműkre. Éva pizsamában szaladgált fel alá a lakásban, hogy együtt legyen minden, amire Zsuzsinak még szüksége lehet a kórházban. A legfontosabbakat este bekészítette, de most tette el a mobilt, a gyógyszereket, a lehűtött almakompótot, a mandarint, a vizet, ha útközben inni kellene, és a nylon zacskót, hogy ne sérüljön a taxi huzata, ha jelentkezne a hányinger. Most sebtében összekapta magát is, és gyengéden segítette Zsuzsira a kabátot, sálat, cipőt, kopasz fejére a jó meleg sapkát, mert azonnal itt a taxi.
Pontosnak kell lenniük, hogy a vért is levehessék a laborban, és ágyba is kerüljön, mire elkezdődik a chemoterápia. Ő ott toporgott az ajtóban, hogy lekísérhesse őket a liften, és elbúcsúzhassanak, de Zsuzsi színtelen hangja koppant a levegőben: Szervusz papa, köszönök mindent. Nem fordult felé, nem ölelte meg, csak megkapaszkodott a járókeretben, és étlépte a küszöböt.

Az idős férfit akkora keserűség kerítette hatalmába, mely minden erejétől megfosztotta. Alig bírt elvánszorogni a fotelig. Ült meredten, oldalra dőlve, amúgy is keskeny száját úgy préselte össze, hogy a foga is megcsikordult. Az egyébként is kimerítő hetek már meglehetősen megtiporták nyolcvannégy éves lelkét, de az utolsó percek egyenesen öltek.
Hát, elment a gyerek. Így! Minden érzelem nélkül! Előfordulhat, hogy gyűlölettel a lelkében? Szegényke. Elment. Elbotorkált. Az ő ötven éves Zsuzsája a szteroidoktól felpuffadt arcával, szétesett vonásokkal, a keserűségtől, fájdalomtól megviselten. Nem árulta el, de látszott rajta, hogy le akarja állítani a további kezeléseket. Már nem kell neki az élet. Ez az élet.

Az öregember már alszik szerencsére, feje oldalra billen, szája tátva, két karja törzse mellett, kimerült teste egy-egy horkantással jelzi, hogy pihen. Most álmában anyával beszélget, mint az utóbbi időben oly gyakran. Panaszkodik annak az apró termetű vékony, fiatal nőnek, aki legalább negyven évvel fiatalabb most nála, aki nem öregszik, amióta, a vonat kereke maga alá gyűrte. Azóta egyszer sem simogatta meg őt. S most úgy vágyakozik arra a simogatásra, mint gyermekként, ha hazajött rendszeresen ismétlődő útjáról, és neki csak az érintés jutott, mert az öt gyerek közül valaki mindig gyorsabb volt, és nekik többieknek már csak simogatásra tellett.
Anya, - lehelte. Anya, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz, ennyire irányíthatatlan, sőt megmagyarázhatatlan az élet! És keserű! Mindenki meghal körülöttem, vagy elhagy! Simogass, kérlek!
Most pillanatra felébredt, de mert érezte, hogy egyedül van még mindig, visszaaludt.
Anya, látod, ez a lány az én legkisebbem is meghal hamarosan, és tudja is magáról, hogy nem sok van már hátra az életéből. Hogy ingerelheti szegénykét, hogy mi, öregek itt nyargalunk (!) körülötte, miközben neki a csontja töredezik! Ó, anya, nem is lát már! Csak romlott a látása rohamosan, s néhány nap múlva, hogy ideköltözött, a fényt sem érzékelte többé.
Megvakult. Ráadásul haja sincs már anya! Az a gyönyörű vörös hajzuhatag is kihullott, és az én szegény kislányom egy hatalmas keserűség, és fájdalomtömeg csupán. Nagyon hiányzol most mellőlem, bár már nem szenvedek nélküled, sőt örülök, hogy nem érted meg azt a sok szörnyűséget, ami a te szülötteiddel történt. Az, rosszabb lett volna neked, mint a vonat roncsolása, mert az, csak egy pillanat volt, és mert az anyák nagyon megszenvedik a gyermekeik tragédiáját. Ilusnak is jobb ott, ahol van, semmint ezt végignézze.
Most úgy érezte, hogy valaki gyengéden megsimogatja, megrezzent, és amint kinyitotta a szemét, Éva állt fölötte. Látszott rajta, hogy fáradt, és törődött.  Hány óra van ilyenkor? - kérdezte. - Kettő múlt Sanyikám. Gyere ebédelni!


                                         
                                             Emléktörmelékek


A konyha kihűlt, Sanyi elfelejtette bekapcsolni a villanymelegítőt, de Éva olyan fáradt, hogy szemrehányást sem tett neki ezért, pedig a szokásosnál jobban fázott. Nem beszéltek most, csak az evésre koncentráltak, s mint a haragosok, kerülték egymás tekintetét. Az ablak már bepárásodott a gáztűzhely sütőjéből kiáramló melegtől, és a mosogatóvíz párájától. Évának csak a háta látszott felé munka közben, ő pedig, mint akit megszégyenítettek, besompolygott a szobába, hogy ismét lepihenjen.
Ledobálta Zsuzsi kihűlt ágyneműjét, és kéjesen helyezkedett el régóta nélkülözött ágyán, amelyet november elején adott át a lánynak, amikor észrevette, hogy a másik, alacsony ágyból nem tud kiemelkedni a járókerettel. Így adta át íróasztalát is a gyógyszereknek, a telefont, mellyel még kapcsolatot tudott tartani a külvilággal, egyben a szobát is, melyben harminc éve aludt. Most mozdulatlanul pihent, élvezte a régen áhított kényelmet, és megállapította, hogy önző az ember, még akkor is, ha öreg. Vagy talán még inkább?
Éva bejött a szobába, leült mellé az ágy szélére, s kérte, hogy csússzon beljebb, mellette szeretne pihenni.
- Soká jöttél haza. Mi tartott ennyi ideig?
- Nagyon sok a beteg Sanyikám. Nem volt korábban Zsuzsi számára ágy. Pontosabban mindben feküdtek. Az infúziót a széken ülve kezdték el neki adni. Ekkor már nagyon elgyötört volt. Addig nem akartam eljönni, míg ágyba nem kerül, s a dolgait el nem helyezem. Most, ne haragudj, elalszom, mert leragad a szemem. Éva oldalt fordult, térdét rátette az ő két lábára, kezét pedig a mellére. Szeretet áradt belőle.

Ez a szegény nő is jól kifogta velem! Nem gondolta, amikor mellém szegődött, hogy ápolónői szerepe lesz a családomban, ráadásul nem is engem kell ápolnia. Meg is rendültem, milyen természetesen fogadta, hogy idejönne Zsuzsi. Arra ugyan senki nem számított, hogy ennek az ápolásnak már csak egyetlen vége lehet. Méghozzá milyen!
Lassan elnehezedett a szeme, s elnyugodva párja szuszogásától ismét elszunnyadt. Valami finom simogatást érzett, s ismét érezte anya közelségét. Ó, de jó, hogy ismét érezlek! Te vagy az egyetlen, akinek panaszkodhatom, akinek elmondhatom minden keserűségemet. Te nem szólsz, nem szembesítesz, és nem mondod el, amit itt hallasz. Látod, eltemettem az én Ilusomat is nyolcvankét évesen. Őt te nem ismerhetted. Bizonyára nem örültél volna neki eleinte, mert akit én egynek tudtam magammal, az a Vékony Ilona, keresztény volt. Nem mintha gyakorolta volna a hitét. De én sem az enyémet. Neked ez fájt volna, ha tudod, de el kell mondanom, hogy már életedben sem követtük a vallást, csak nem bántottunk meg titeket azzal, hogy tudtotokra adjuk. Inkább megjátszottuk, mert a ti zsidóságotok olyan mély volt, hogy elképzelni sem tudtátok volna, hogy bekerülhet közénk egy goj. Most azt is elmondom, mert tudnod kell, hogy Bözsi nagyszerűen felnevelte az unokádat, Bernát kisfiát. Szenes Györgyből egyetemi tanár lett, és remek ember.


                                     Tántorgó gondolatok

Már Pesten éltünk, Imre és én a szűcsmesterség rejtelmeivel ismerkedtünk, amikor eltűntél az életünkből. Ma is felfoghatatlan!
Tizenhat múltam, Imre húsz, Magda tizennyolc. Együtt laktunk az Akácfa utcában, ahol te helyeztél el minket albérletbe. Hárman laktuk az egyetlen szobát. Ez volt a nappali, a háló, és a konyha is. Fürdőszoba is. És nem volt nagy! Igazán kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, hogy össze ne kapjunk időnként. Magda főzött ránk. Ekkor már nem tanulhattak a zsidók, A folyamatosan bővülő tiltó törvények, melyek a zsidók jogainak a megnyirbálására születtek, már megakadályozták, hogy tovább tanuljunk. Maradt a szűcsmesterség. Mentem haza ebédelni, és az újságos bódénál – mint minden nap -, akkor is megkaptam kölcsönolvasásra a napi újságot, amelyben ordított felém a hír.
Anya, van fogalmad, mit éreztem, amikor rápillantottam az újságban a halálhíredre? Nagybetűvel szedték a szenzációk között. Rólad szólt anya! Sohasem gondoltam rá, hogy az anyákkal is megtörténhet ilyen szörnyűség. Nem is értettem meg. Ma sem értem. Nem fogtam fel, hogy te, a nyugodt, a kiváló szervező, a mindent megoldó anya, csak úgy eltűnhettél az életünkből. Hoztad fel a bezsákolt, lehűtött baromfit a hajnali vonattal Pestre, ahol, Bernát várt, hogy szétossza a piacon. Szegény, annak is rettenetes lehetett az élmény! És az a nyomorult vonat már beért a Nyugatiba, billent egy kicsit, egészen aprót, de arra elég volt, hogy te szatyrokkal megrakodva kizuhanj a nyitott ajtón.
 A temetésed után már nem is volt kedvem többé hazamenni, de egyre inkább kellett, mert az ellenünk hozott törvények sokasodtak, és súlyosbodtak, apa pedig ott maradt a lánykákkal. Norbi hamarosan utánunk jött Pestre szakmát tanulni, de a kis Vali már csak apába kapaszkodhatott, Lilike pedig egyre betegebb lett.
Ekkor törődtem bele az eltűnésedbe. Ráéreztem, mitől menekültél meg. Te legalább nem vesztetted el a te tizenhat éves, gyönyörű, okos lánykádat. Nem kellett végig nézned, amit nem szabadna soha egyetlen szülőnek se megérnie.   Rettenetes fájdalmakat élt át anya. A fején, az a kifelé növekvő dudor egyre nagyobb lett. Az orvos szerint agydaganat gyötörte. Erre nem volt gyógyszer, /talán még ma sincs,/ tehát csillapítani sem lehetett a fájdalmait. Aztán Apa már nem üzemeltethette a baromfi tenyészetet, valaki más nevén működött. Sőt, börtönbüntetést kapott, mert kiderült, hogy ki akarta játszani a törvényt. Mennem kellett hát, ha akartam, ha nem.
Hét közben hozzám hasonló korú fiatal munkásokkal találkoztam a szakszervezetben, és hamar egymásra találtunk azokkal, akik aggódva figyelték, ami az országban történik. Észrevétlenül kerültünk be az ellenállási mozgalomba. Sokat persze nem tehettünk, de röplapokat terjesztettünk, plakátokat ragasztottunk, és bekövetkezett az is, amikor személyi iratokat hamisítottunk, hogy embereket menthessünk meg a letartóztatásoktól. Tőlünk félt a rendszer, kis gyenge ellenállóktól, vagy minket akart megfélemlíteni, vagy a felnőtt magyar lakosságot, ördög tudja. Mi hősöknek képzeltük magunkat.
Hét végeken már nem kirándulásokra jártam társaimmal, hanem haza Lilikéhez. Már csak egy apróra zsugorodott fájdalom volt az egész kislány, aki egyfolytában nyöszörgött, és én arra kényszerültem, hogy elmenjek Szőnyi doktor bácsihoz, és megkérjem, tegyen valamit, hogy ne szenvedjen tovább. Nem szólt semmit, csak rám nézett a szemüvege fölül, de Lilike másnap elaludt. Ott temettük el a nagymama mellé. Nem csak te hiányoztál a temetésről anya, apát sem engedték haza a koporsójához. Nem éreztem bűntudatot anya, de nagyon megszenvedtem, hogy egyedül kellett döntenem. Imre ekkor már munkaszolgálatos volt, miként Bernát.


          Nem zavar, hogy mindig másról beszélek? Egymást váltják fejemben a gondolatok. Nincs bennük sorrendiség. Hol ez bukkan fel, hol az. De főleg a fiatalságom. Elég viharos volt. Be kell vallanom, nagyon lassan eszméltem a koncentrációs táborok után! Gyengén és soványan kóboroltam a romos Budapesten. Nem mondhatom, hogy városban, mert nem hiszem, hogy akadt volna egyetlen utca, melyben ne lett volna romhalmaz. Még a régi ismerősöket sem találtam, hiába kutattam utánuk. Ha Bözsihez mentem, Magdát vágytam látni, holott már tudtam, hogy nem élvezhette az amerikaiak tejben főtt makaróniját. Azon a napon engedte útjára utolsó leheletét, amikor felszabadult volna. Azon az emléklapon, melyet a Yad Vashem kérésére állítottak ki a te Magdádról anya, az van bejegyezve halála okaként: éhhalál.
Ekkor már tudtam, hogy apa is addig szorongathatta a hétéves Valika kis kezét, míg át nem léptek a krematórium küszöbén. Még ő is csak 55 éves volt akkor. Látod, ezért örülök, hogy megelőlegezted magadnak a saját halálodat! Te, akinek a neve sincs meg, mert mindenhol másként írják az anyakönyvek! Hol azt írják; Stern Jozefa, hol azt, hogy Berkovits Jozefa. Honnan tudhatnám meg, mi volt a lányneve az én anyámnak? Gyanítom, hogy Berkovits lehettél anya, mert nálunk lakott a Berkovits nagymama. Ezek szerint ő a te édesanyád volt. Lilike mellé temettük.
Túl élve a túlélhetetlent, nehezen vettem tudomásul, hogy senkim nem maradt. Azok, akiket szerettem, akik közelében élni vágytam, megszűntek lenni. Ahogy te is korábban. Már kezdtem magamhoz térni a kábulatból, amikor tudomásul kellett vennem, hogy nem csak senkim nem maradt, de nincs is semmim. Sem hely, ahol meghúzzam magam, sem takaró, amivel védekezhetnék a hideg ellen, sem ruha, mellyel elfedjem testem. Mindent, amiért te keményen megdolgoztál, mindent, amit megszereztél a családnak, ellopták a Jézus szent nevével megkereszteltek anya! Úgy gondolom, nem szégyen a zsidóság ott, ahol a tiszta árják halálra nyomorítottak holmiját rabolják.
Soha nem fogok megszabadulni attól a képtől, melyet magam alkottam apáról és Valikáról. Kikerülve a vonat fogságából, egy kicsi lány és egy öregedő férfi elgyötörten, izzadt/büdösen, egymás kezét fogva vánszorognak előre a frissítő fürdő reményében. Körülöttük anyák, gyerekek, terhesek, öregek, betegek. Fél órával később mindent átható bűzfelleg borít be…


                                             
                                                     Tévedéseim


Igaz, hogy egyetlen hatósági közeg sem segítette beilleszkedésünket a polgári életbe, nem fájlalta hivatalosan a veszteségünket senki, a régi tulajdonunkba sem volt kötelező visszaengedni minket, arról sem volt szó soha, hogy ebben a Magyarországnak tisztelt régióban, ahol megmenteni sem igyekeztek, meg sem követtek senkit, még látszólag sem igyekezett tudomásul venni senki, hogy velünk azért mégis történt valami nem természetes dolog, lassan képesek voltunk újra élni.
Régi barátokkal laktam közösen olyan üres lakásban, amelyből kiüldözték a korábbi lakókat. Ma tudom már, hogy ezeket a magyarokat meg azért telepítették ki a magyarabb magyarok a semmibe, mert hivatalosan megbízhatatlanokká nyilvánították őket. Ma már látom, hogy mesterei lettünk annak, hogyan lehetetlenítse el egyik magyar a másikat.
Nekem biztonságot nyújtott, hogy közösségbe jártam ismét, és belekapaszkodtam abba a kommunista eszmébe, amelyről jóval később tudtam meg, hogy nem is ismertem. Tévesen tájékoztattak a maguk is megtévesztettek jóval korábban, és azok, akik szándékosan vezettek félre, de én igenis hittem, mert valamiben kellett hinni. A maiak pedig, akik semmiről semmit nem tudhattak, s már nem is lesz módjuk tudni, most kérik számon rajtunk akkori naivságunkat. Cudar dolog a történelem. És hazug. Az utókor meg kínlódhat, míg eligazodik rajta.
Tudod Anya, ha akkor nem kapaszkodtam volna a saját hitembe, mert a vallásom korábban elillant, az első szögre felakaszthattam volna magam. De nekem, még szerencsém is volt a hatalmas naivságom mellett. Mert rajtam emelt egyet a szerelem is, és a kor piros lobogása, amiről később meggyőződhettem, hogy enyhén szólva véres. De akkor! Hogy mertem volna én a kis túlélő kétségbe vonni azok elmélkedését, akik szintén megélték a háborút a másik oldalról, akik harcoltak, és felszabadítottak, és csupa hősiességről adtak hírt? És milyen alapon? Amint igaz is, hogy rengeteg orosz katona vesztette életét azokban a harcokban, melyek nekünk elhozták a szabadulást.
Honnan tudtam volna én itt a vasfüggöny mögött, hogy létezik egy olyan hely a világban, amit Gulágnak neveznek, mely a szörnyűségek helye, és, hogy léteznek olyan jobboldali torzulások, és megtorlások, amelyek el nem követett bűnökért járnak? Engem csak a hitem tartott felszínen, és a tudat, hogy ezután másképp lesz. Anya, én egy borotva élén éltem akkor olyan hatalmas biztonsággal, amely ma egyenesen nevetséges. Mondd, mitől félt volna egy magamfajta minden poklokat megjárt figura? Hiszen történhet rosszabb annál, amit megéltem?
Ráadásul megismertem egy lányt, aki mindent tudni akart a világról, aki velem együtt akarta azt meghódítani. Vékony Ilona Borbála Piroska. Így hívták. Ugye micsoda gazdag név? Vékony Ilona Borbála Piroska olyan szegény volt, mint a templom egere, de egyetlen ember ebben a hatalmas városban, aki engem szeretett, akinek én voltam a legfontosabb, aki az én életem társa akart lenni, aki nekem, tőlem akart gyerekeket szülni, s aki boldoggá tett engem. Szép szőke hajú lány, magas homlokkal, karcsú, ringó derékkal, lágy mozgással, tiszta tekintettel, pontosan olyan, akire vágytam. Boldogan társultam hozzá. Ki törődött vele, hogy egy bőröndöt viszek mellette, vagy kettőt. Mienk volt a világ minden ígérete, reménye, boldogsága.
Többet szeretkeztünk, mint ettünk, de tudtuk, hogy a jelenleginél csak gazdagabbak lehetünk. És azok lettünk. Meglepetésemre behívtak katonának, mivel korábban nem kaptam katonai kiképzést, s a honvédség pillanatok alatt tisztet formált belőlem. Mindezt természetesnek tartottam, és úgy éreztem, hogy most kárpótol a nemzetem. Ezredessé emel engem, a kis cingár, szemüveges zsidót.
Már a feleségem is dolgozott, keresett, és vártuk első gyermekünket. Egyre előre rukkoltam a katonai ranglétrán, már a Katonai Akadémián tanítottam irodalmat és történelmet, minek következtében annyit tanultam, hogy még alvásra sem maradt időm. Mert akkora igényesség már korábban kialakult bennem, hogy sokat kell tudnia annak, aki másokat akar tanítani. És, én mindent tudni akartam, és sokkal többet, mint amire szükség volt a munkámhoz. Jól, sőt kiválóan akartam tenni a dolgom.
Úgy hajtott a lelkesedés, hogy éjjel-nappal tanultam. Úgy hajszoltam magam, mint a megszállott, hogy mindent átadhassak, hogy valódi értékeket hozzak ki a hozzám rendeltekből! A munkás hatalom fiaiból. Szerettem tanítani, és meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalomra. Közben megszületett egy gyönyörű kicsi lány, a mi Juli lányunk. Egészségesen mosolygó babánk. Volt ismét igazi, valódi családom! Már tudtam, mertem boldog lenni. Bizony, megtörtént; boldog voltam! Már ezredesi rangom volt, és olyan balgán, botor módra éltem, hogy soha, egyetlen pillanatig nem jutott eszembe a kérdés, természetes, normális dolog-e, ami velem történik.
Mostani szememmel visszanézve, egy lányregénybe illő esemény közepében lubickoltam. Pici Szenes Éva is ott gügyögött már körülöttünk, amikor egyik percről a másikra kitették a szűrömet a hadseregből, sőt, azzal vádoltak, hogy cionista befurakodó vagyok. Ennél is több; áruló. Azért léptem be a Pártba, és a Seregbe, hogy ellenállást szervezzek a szocializmus megdöntésére. Én, aki hitet tettem erre a létformára, és akár mindent feláldoztam volna érte, nyűg lettem, teher, és kivetni való a szocialista rendszerből. Ismét zsidó lettem, ismét elárult a haza.

Még mindig nem éreztem a történtekben semmi tervszerűt, semmi, mást, csak annyit, hogy ostoba tökfejek így akarnak megfelelni fölötteseiknek. Azt viszont látnom, éreznem kellett, hogy barátaim visszahúzódóak lettek, ismerőseim átmentek a túlsó oldalra, ha netán találkoztunk. Szégyelltek, és féltek velem együtt mutatkozni. Hirtelen megszűnt a párom munkája is, nincstelenek lettünk. Már mindenünket eladtuk, már a földön aludtunk, csupán a két gyerekágy maradt minden berendezésünk, de engem nem fogadtak egyetlen munkahelyen sem. Munkát nem kaphattam sehol. Vékony Ilona Piroska Borbála a munkásosztály gyermeke pénzt kért Imre bátyámtól, mert tejet akart venni kicsi babáinak. És az én Imre bátyám megtagadta, mert szerinte valamit csak elkövethettem, ha kitették a szűröm. Kénytelenek voltunk Évikét barátok gondozására bízni, akik vállalták őt, és ahol enni tudtak neki adni. Ilus elátkozta Imrét, én pedig segítségért fordultam régi mozgalmi társaimhoz. Mármint azokhoz, akik nem tűntek el korábban észrevétlenül valami ismeretlen süllyesztőben. Így sikerült protekcióval bejutnom a Ganz Vagon és Gépgyárba vasmunkásnak. Itt vettem hasznát annak az ismeretnek, amit a lágerban szereztem. Itt meg a munkások nem fogadtak be maguk közé, mert úri gyerek voltam. De végre hazahoztuk kicsi lányunkat, a jövedelmünk elég volt arra, (csak arra,) hogy őket jól tarthassuk.
Mi zsíros kenyéren éltünk. Jóval később derült ki, hogy a folyamatosan ismétlődő koncepciós perek egyik médiuma lettem volna itthon, ha úgy alakul. Jó előre kiemeltek, amikor a Szovjetunióban még csak kezdődtek a zsidó orvosok perei, hogy mint nyuszit a kalapból előhúzhassanak alkalom adtán. Az lehetett az elképzelés, hogy ha szükséges, ott álljon készen egy balek, egy kis szemüveges zsidó, hogy legyen kinn elverni a port, ha itt is hasonló perekre kerülne a sor. Mert mi mindenben hűségesen leutánoztuk a Szovjetunióban történteket. Vagy le kellett utánoznunk? Utóbb tudtuk már, sok ilyen terv volt akkoriban. Előre előkészített tervek, emberek, koncepciós perekhez.
A szerencse mellém pártolt. A történelem elszundított egy pillanatra, mikor rám került volna a sor, én pedig egy vetélkedőből a Magyar Rádióba kerültem újságírónak. Hat év után pedig a Népszabadság munkatársa lettem.
Ez volt a megkönnyebbülés, és a nagy lélegzetek időszaka személyes életemben, s az ország életében is. De nem feledkezhetek meg arról, aki mindent szó nélkül, türelmesen végig élt velem. Akkor sem okolt engem, amikor meg kellett válnia kicsinyétől, ha csak rövid időre is, mert nem tudta etetni, akkor sem, amikor nem tudott fogpótlást csináltatni magának, mert arra már nem jutott pénz. De ő volt az is, aki ötvenhat után nem lépett vissza a Pártba, mert előtte az a Párt, amelybe ő korábban belépett, leszerepelt. Teljes vállszélességgel segített engem a különböző lehetetlen állásaimban, míg végre ő kapott egy lakással egybekötött kollégiumi igazgatói állást. És el kell mondanom, ha már eddig nem tettem meg, és nem kiáltottam világgá, hogy mindig félreállt, háttérbe vonult, ha azzal segítette, segíthette az én esélyeimet.
Végre beköszöntött életembe az öröm, a tettvágy, újságírói vénám lehetőséget kapott. Írhattam. Korábban nem tudatosítottam magamban, hogy az újságírás elkötelezettje lettem. Most viszont tanultam, és tanultam, mert tudni akartam mindent, ami még hiányzott az ismereteimből, mert meg akartam felelni - magamnak. Mert szenvedélyemmé, szerelmemmé vált ez a tevékenység, és áldásként fogadtam a sorstól bármilyen kemény feladatot. József Attilával szólva; "Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…" Már megint elragadott a hév, mely a munkához való viszonyomat jellemezte.
Ötvenhat is megesett velünk, és én duplára dagadt tokával ordítottam a telefonba Imre bátyámnak, hogy ez igenis forradalom, jogos követelése a népnek. Nem igaz, nem a diákok mindent elragadó meggondolatlan lelkesedése, ez a rászedettek, a kisemmizettek tiltakozása. Akik különb életet reméltek, mert különb életet ígértek nekik, ezzel szemben látniuk kellett, sőt tapasztalniuk, hogy felszabadítóink megszállóink, kifosztóink lettek. Hogy a Szovjetunió ránk erőltette saját torz életformáját. Már csaknem visszazuhantunk a feudalizmusba.
Talán /valószínű,/ szerencsémre megkaptam azt a nyavalyás mumszot kislányaimtól, miközben a Rádióban jelenlétem nélkül megválasztottak a munkástanács elnökének. Ilusom a pincében, ölében az újszülött Zsuzsival, - mert mi szorgalmasan gyarapítottuk a haza létszámát, - a pincében szoptatott, én pedig rátapadtam a rádióra, mert akkor igazán mindent meg lehetett belőle tudni különösen a vájt fülűeknek. A kislányokkal is nekem kellett törődni, nem is tudtam volna kimenni, - tény, mire lelohadt a torkom, arcom, már le is verték a forradalmat, s ami utána következett, népünk örök szégyene marad.
És, bár nem tudtam bebizonyítani, hogy azokkal érzek együtt, akik fegyvert fogtak, akaratlanul megmentettem az életemet.

                                                   
                                                    Balfogásaim


Szépen fejlődtek a lányok jó étvágyuk volt, mindig mindent kinőttek, és mi örökké pénz szűkében éltünk. Sohasem kerestünk sokat, csak szorosan annyit, a mennyi -, bárhogy erőlködtünk, - nem volt elég. Ők nem tudták, milyen drága a meleg, s a fény, milyen nehéz otthonhoz jutni, azt berendezni. Nem tudatosodott bennük, mert nem tudatosítottuk bennük, hogy a felnőtteknek is vannak igényeik. A felnőtteknek minimum a fogukat kell javíttatni időnként, néha elkopik egy-egy darabjuk is.
Az én Ilusom pedig egyre türelmetlenebbül vette tudomásul, hogy én könyvet is szeretek vásárolni, (noha ő is olvasott sokat,) színházba is járnék néha, de nekünk csak a legszükségesebbekre futja. Később az egyetemről is kiderült Juli tanulmányai során, hogy nem egészen ingyenes az oktatás, a legkisebbünk is úgy döntött, hogy férjhez akar menni. És, mert itt mindig döntött valaki, mi ketten lettünk egyre türelmetlenebbek egymás iránt. Pontosabban, én nem, engem örökké lefoglalt és kielégített a munkám, és nem kaptam kedvet másra. Az a nő ellenben, akit őszintén szerettem, azt hitte…  gyakorta meg volt róla győződve, hogy nőügyeim vannak. Elhanyagoltnak érezte magát, és ma már érzem, hogy ebben igaza is volt.
Sajnos, nem álltam oda perlekedni, bizonyítani, udvariasan ráhagytam, vagy dühöngtem képzelgései miatt. De nekem csak az elhasznált időmmel sikerült több pénzhez jutnom, pénz pedig sohasem volt elég, rengeteg cikket megírtam olyanoknak, akik a saját nevükön adták ki azt. Volt néhány jó nevű személy, akinek én voltam a négere. Ma már tudom, szükséges időnként egy jó ízű veszekedés, hogy kövesse egy jóízű szeretkezés és a megnyugvás. Nem biztos, hogy bölcs az, aki örökké hallgat. Közben egy könyv írásába is belefogtam, s az anyaggyűjtés meglehetősen időigényes dolog. Élveztem is, amit művelek.
Ilus az árva, sűrűn volt velem elégedetlen, és ma már tudom, hogy ha neheztelt rám, mindig a lányainak panaszolta el a sorsát. Nem hazudott ő, csak mondta, sorolta, amit érzett. Elvégre kinek mondta volna? A postásnak? Ettől függetlenül úgy érzem, néha - néha elkövettem valami jót is, netán dicséretest, de sajnos ő a végletek embere is volt, csak azokat a kifejezéseket ismerte velem kapcsolatban, hogy mindig, meg örökké, vagy soha. A vádakban benne voltak a nőügyeim, a pénzhiány, sőt a végén már az is, hogy fűnek-fának tartozom. Hogy mindenkitől pénzt kunyerálok. A lányok pedig szánták anyjukat és természetesen mellé álltak.
 Véd és dacszövetséget alakítottak, és négy lúd már sok lúd, disznót is győz. Nekem ahhoz, hogy dolgozni tudjak, nyugalomra volt szükségem, megvettem tehát, hallgatással. Nagyon elhallgattam. Többek között azért is, mert eltért, nagyon eltért a véleményem a lányok nevelését illetően, de lehurrogtak. Az én asszonyom pedig addig duzzogott, míg beadta a válókeresetet. Nem tudom, hogy lehettem olyan szamár, lehet, hogy megszoktam az örökös elégedetlenségét, és fel sem tűnt, hogy ez most valami más, az is lehet, hogy nem hittem el, hogy meg is teszi, amivel fenyeget, vagy nagyon elkeserített az örökös vádaskodás, és igaz, hogy el sem mentem a tárgyalásra, de azért elválasztottak bennünket egymástól. Este pedig dühödt szerelemmel egymásnak estünk, és kibékültünk. Mi kibékültünk, de ezt már nem tudták meg a lányok, és mert közös kis pletykálkodásaikat megtartották, s mindig külön szobába zárkóztak be, én már csak azt tudtam meg, ami szerintük rám tartozott.
 Ma sem tudom, mit kellett volna tennem, hogyan hozhattam volna helyre, ami létrejött, csak némán tudomásul vettem. Tény, hogy harminc évig voltunk elvált házastársak úgy, hogy közösen viseltük a terheket. Akkor virágoztuk fel a pontot, az i betűn, amikor ő élete végéhez közeledve ágyba került. Minden éber percet mellette töltöttem egy kis széken ülve, és amikor nem aludt, végigbeszéltük az életünket. Minden mozzanatát kiértékeltük, minden szamárságunkat kinevettük, minden boldogságunkat megkönnyeztük, és életünk legszebb idejének mondhatom azokat a hónapokat.

Látod anya, rossz korban éltünk, de ez nem mentség. Nem tudtunk okosan élni. Szegényemnek azok után sem lett több a pénze, hogy külön gazdálkodtunk. Pedig minden vágya abban testesült meg, hogy adni tudjon a gyerekeinek. Adni, és adni. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy öregasszonyként viselkedik. Sem hajára, sem külsejére nem volt többé igényes. Mondhatni igénytelenné vált. Nem akart már senkinek tetszeni. Nekem sem. Rajongott az unokáiért, rájuk semmi pénzt nem sajnált, sőt ha megszorultak, mert nem állt élére rakva megtakarított pénzünk, felvettünk egy újabb OTP kölcsönt, és segítettünk. Ők pedig meg voltak győződve, hogy mi nagyszerűen gazdálkodunk a bőséges nyugdíjunkból, és örökké van megtakarított pénzünk.
Zsuzsi lányunk is ide szülte első unokánkat, a tüneményes Ketyét. Hiába lett Zsuzsaként bejegyezve, olyan bájosan gügyögte, hogy ketyetye, rajta maradt önálló névként. Imádtam természetesen. Gyönyörű kisgyermek volt. Amúgy is éjszaka tudtam csak dolgozni, - de soha le nem feküdtem addig, amíg meg nem hallottam a pontos időben érkező ketyés szöveget. Már a kilincsen volt a kezem, alig vártam a halk nyöszörgést, hogy lenyomhassam. Tisztába tettem, megteáztattam, és a pelenkázó szekrénykére könyökölve némán gyönyörködtem minden rezdülésében. Addig laktak nálunk, amíg nem sikerült számukra lakást szereznem.
Ők ezt természetesnek tartották. Ők mindent természetesnek tartottak, amit biztosítani tudtunk nekik. Most így elszámolva az életemmel, el kell ismernem, önző, egoista lányokat neveltünk. Nem tanulták meg, hogy a szeretetben benne van a figyelem, gyengédség, és a gondoskodás. Nem utolsó sorban a türelem. Így történhetett, hogy Évike a gyakori partner csere mellett, melyet jóval idő előtt kezdett el gyakorolni, megállt egy röpke időre. Kapcsolatot létesített egy nála fiatalabb fiúval, s két gyereket szült neki. Nem magának, mert egy reggel beadta hozzánk öt és négy éves fiait egy bőrönd kíséretében, mondván, hogy ő most elmegy legújabb szerelmével, Ákossal. Az én két gyönyörű unokám feldúltan rohangált körülöttünk, rángatták a karunkat, ölelgettek, hogy velük most mi lesz, ki lesz az anyukájuk, mikor látják az apjukat? Kimerítő időszak volt. Csalódottság, keserűség lett úrrá rajtunk. De a kis fickók mellett ezt nem engedhettük elszabadulni.
Később Zsuzsika is gyakran otthon hagyta férje gondjaira alig cseperedő lánykáját, amíg ő különböző kapcsolatokat ápolt házon kívül. El is váltak. A gimnáziumot a közelünkből végezte az unokám. Nálunk kosztolt, nálunk tanult. Mi mindenben igyekeztünk helytállni helyettük, ha már a szüleiket így elneveltük. Mert a jelek szerint gyereket nevelni sem tanultak meg - tőlünk. Ma már látom, a módszerünk nem ismételendő. Mert nem módszer. De félő, hogy egyszer a gyerekeik fogják ellenük elkövetni!
Már úgyis érted anya, hogy ezek az enyémek teljesen mások, mint mi voltunk. Ezek után természetes, hogy az sem tűnt föl a lányoknak, hogy az anyjuk élete végén egyre gyengébb, és nem csak hízelegni kéne neki, nem csak a finom sütijeit majszolni és dicsérni, hanem törődni vele, és főleg, segíteni rajta.  



                                           
                                            Felgyorsul a kor és a kór


Éva nagy hévvel takarított. Már jó ideje, kizárólag olyankor kerül erre sor, ha Zsuzsa kórházban volt. Most, hogy hamarosan elutaznak, s megpróbálják kipihenni a fáradságos időszakot, tisztán akarta hagyni a lakást. Zsuzsi nem vette fel a mobilját, pedig ő úgy készítette az éjjeli szekrényére, hogy könnyen elérhető legyen. Lehet, hogy alszik, vagy kapja az infúziót. Arra gondolni sem mert, ami pedig az igazság, hogy a lány már vele sem akart szóba állni.
Még be is kell vásárolnia, mert Sanyi már ebben sem tud részt vállalni. Mr Parkinson tevékenysége meglehetősen felgyorsult az utóbbi időben. Az a szerencse, hogy a lakásban még baj nélkül közlekedik. Éváéban is. Igaz, hogy gyakran meg kellett állnia, mert a fülébe rettenetes üzenetek érkeztek valahonnan. Ezt hallotta egyre gyakrabban: Meg fog halni a gyerek


Már egy hete itt élünk, anya. A lakás Éváé. Ez a kisváros nagyon igényesen kialakított település. Az otthonunk szép, ízléses, barátságos. Gergő unokám hozott el minket ide. Nem szeretek már vonatozni. Nagyon nehezemre esik felhúzni magam a kényelmetlen magas lépcsőkön. A lábaimnak nem vagyok ura. Nem engedelmeskednek. Tulajdonképpen a kezeim sem. Az írásom szinte olvashatatlan. De az megoldható a számítógéppel. A járás, más. Legutóbb is elestem a vonat mellett, amelyről leszálltam. Nem történt baj, sokan segítettek, de felfedeztem Éva szemében a rettegést. Akkor döbbentem rá a mozgássérültek követeléseinek jogosságára. Szégyen, hogy az ember kizárólag a saját sorsán keresztül okul.
Itt állok a második emeleti lakás nyitott erkélyajtajában, és élvezem a kilátást. Meg sem mozdulok, oly szép, oly nyugodt most minden. Hatalmas zöld park terül el alattam a tavasz számtalan zöldjével. Gyönyörűen faragott szobrok vonzzák magukhoz a figyelmet. A zöld műfűvel bevont erkély alatt beindult, életre kelt a sok növény, meg-megrebbennek a bokrok s a fák a huncutkedvű madarak cikázásától. A magasra nőtt akácfa levelei már az erkély rácsát csiklandozzák. Szinte megnyúlik a tér, s betódul a természet a szobába. Dús illata özönlik be fűnek, fának, levegőnek. Zöld szél, zöld illat, zöld levegő harsogja felé az élet körforgásában megújuló indulóját.
Mozdulatlanul élvezi, hogy elárad benne az öröm. Ritkán érzi ezt itt, noha egy árva szóval sem tesz róla említést. A világért meg nem bántaná ezzel Évát. Hiszen ő sem panaszkodik, ha hónapokig a pesti lakásban laknak, és távol kerül a gyerekeitől. Mindegyiknek megvan előnye, hátránya. Ez itt távfűtéses lakás, és addig is ki kellett fizetni minden hónapban a fűtését, amíg Pesten éltek. Otthon ráadásul nem csak a szobai cserépkályhákban égett a gáz, de villannyal fűtötték a többi helyiséget is, hogy Zsuzsikának egyenletes hőmérsékletet biztosítsanak. Úgy tűnik, megmarad már a jó idő, s akkor ismét hazaköltöznek.
Elismeri, hogy szép ez a lakás, elegáns, kényelmes, de meg kell vallania legalább magának, hogy a másik, a megszokott az otthona. Ott szeret igazán élni. Hogy mondaná el Évának, hogy olyan itt neki, mintha valamely hotelban laknának átmeneti időre?
Valójában jó is itt neki Évával, és már szörnyű lenne nélküle. Figyelmes, gondoskodó, vidám, ráadásul olvasott, érdeklődő, és szellemes. Minden megvan benne, amit elvár egy nőtől. Nem utolsó sorban nála jobban, körültekintőbben nem vehetné körül senki. Mindent elintéz, elrendez, megold. Sokszor szinte már túlzásba is viszi. Nem egyszer úgy érzi, agyonnyomja. Rátelepszik. Elcipeli az orvoshoz, elmondja helyette a panaszait, - mert ami igaz, igaz, ő el is felejti azokat, meg rosszul is hall. - Ezzel viszont elveszi az önállóságát. Ő határozott, kemény egyéniség volt korábban, vele is járt a munkájával, mindig mindent magára vállalt, elrendezett, megoldott, csak mostanában gyámoltalanodott el. Ez nem az asszony hibája, tudja, hogy benne romlott el valami szerkentyű, s létrejött ez a szokatlan kényelemszeretet. Megnyugtatja magát azzal, hogy itt ő egyedül nem is tájékozódna jól, s sajnos el is esett már kétszer. Holott Éva vele volt akkor is. Mellette. De mit tegyen, elvesztette a stabilitását is, a rövidtávú emlékezete is cserbenhagyta.
Pesten nem így élnek. Csak elkíséri taxival, és nem megy be vele intézkedni sehová. Helyette addig elfut bevásárolni. Ő ugyan azt sem szereti, mert idegesíti, ha rohangál, és megnyugtatóbb számára, ha itt ül és rá vár. Most is elfutott valamit elintézni, beszerezni, mert ő nem szívesen megy le az emeletről. S főleg, nem szívesen huzakodik fel az emeletre. Mindjárt itt lesz, hozza az újságot is, s akkor ő ráveti magát a lapra. Éva pedig leül a számítógép elé, vagy egyszerűen pihen. Vagy készít valami finomságot. Vagy beszélgetnek. Tehát minden érte történik. De azért jobb lenne otthon, a Hunyadiban.
- Isteni idő van kinn Sanyikám! Még nem várható el tőle, hogy így is marad, ez még csak egy kis tavaszi csalafintaság, de hamarosan hazamehetünk. - Vedd már fel, kérlek, a telefont, nem akarom ezt letenni a kezemből.
- Szervusz Julikám! Ó, csak rossz hírrel tudsz keresni! Tudom, most esedékes a Zsuzsika kezelése! Hogy túl is van rajta?   Annyira gyenge lenne?... Ketye is itthon van már?...   Nem megy többé haza az anyja?...  Elfekvőbe?... Nem, oda a világért se!....  Hát akkor pénzért!.... Intézzétek! Hívjatok!... Én is kereslek, persze!
- Nem tudsz megszólalni, látom. Rossz hírt közölt Juli. Ó, de sajnállak, de sajnálom. Idd meg ezt a kis kávét, s beszélj, ha akarsz.
Nem akart. Jó ideig hallgatott. Amit közölt, várható volt, mégis megrendítő.
- Zsuzsa állapota válságosra fordult. Már nem megy haza többé. Ebben az intézetben viszont nem maradhat. Tibor 150 ezer Ft-ot adott egy orvosnak, hogy átvegye az ő osztályára. Ezt kell elosztani hármunk között. Éva és Juli már átadták Tibornak az én részemet is.
- Most mit akarsz tenni? Pesten szeretnél lenni, vagy itt várjuk meg, hogy hívjanak? Van valami elképzelésed? Látni akarod, vagy inkább a régi Zsuzsit őrzöd meg magadban?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, mit akarok. Akarok-e egyáltalán valamit? Nem. Nem jó már élnem. Csaknem mindenkit túléltem, akit szerettem, és most ez a szegény is elmegy, ő szenvedi meg azt, hogy nekünk akkor jó volt, mikor megfogant. És még azt is tudomásul kell vennem, hogy nem óhajt látni. Mert, ha akarná, már hívott volna.
- Sanyikám, ebben a helyzetben nem hiszem, hogy bárkire igénye lenne, legfeljebb a lányára, és Tiborra. De lehet, hogy már őket sem kívánja maga mellett. Bízom benne, hogy úgy le van szedálva, azt sem tudja, ki van körülötte, s ki nincs. Most pihentesd egy kicsit a tested, és olvasd ki az újságot. El kell terelned a saját figyelmedet, mert nem szeretném, ha belebetegednél abba, amit meg kell élned. Meg aztán utaznunk is kell. Ezt a kis nyugtatót kapd be!

Észrevehetően látszott rajta, hogy fizikailag is sokat szívott ki belőle Juli közlése. Nem is kezdett el olvasni, csak feküdt mozdulatlanul lehunyt szemmel. Aztán végleg ledöntötte a kimerültség, elaludt. Mély, álom nélküli, pihenés nélküli álomba zuhant. Két napig fel sem kelt. Időnként elbotorkált a mosdóig, Éva ilyenkor beledöntött egy pohár vizet, de erről később nem volt tudomása. Két nap múlva közölte, hogy Pestre akar menni. Ott a megszokott környezetben várja a híreket.
Aztán megérkezett az utolsó, a végső hír. Nem szólt egy szót sem. Napokig nem beszélt. Egyik lánya sem kereste meg, pedig Éva kétszer is járt ez idő alatt Pesten. Juli eleve itt lakik. Tibor jelentkezett telefonon zokogva, s akkor ő nagyon elegánsan együttérzését fejezte ki, és megköszönte neki, hogy a lánya mellett volt a nehéz órákban. Amikor letette a készüléket, keserűen gondolta magában, hogy nem is volt jó Tibor a lányához. Eszébe villant nyomban József Attila költeménye: "Szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond" Vállára sem vette, szívére sem. De most legalább sírt. Ez emberivé tette. Kár, hogy tudta, nem is volt mellette, amikor bekövetkezett a vég Igaz, hogy megkereste neki azt a kórházat, - a család költségére -, ahol más ápolja, más hunyja le a szemét. Jaj, ha Zsuzsinak ez a gondoskodás kellett, amit Tibortól kapott!
Az én szerencsétlen kislányom egyedül volt, amikor bekövetkezett a kimondhatatlan! Én az anyját az ölemben tartottam, míg ideért a mentő, az én ölelésemben halt meg, mert amikor újraélesztették, már csak a test kelt kissé életre, a lélek nem. Számomra ez a szeretet. És örülök, hogy nem érte meg azt, amit én.

Nem sokkal a temetés után rá kellett döbbennie, hogy a másik két lánya sem üti meg azt az erkölcsi mércét, amit ő elvárna tőlük. Már belementek a nyárba, ő élvezte a kellemes otthon által nyújtott kényelmet. Minden ajtót összenyitottak, a lakás fürdött a napfényben. Jó volt itt lakni. A kitárt ablakokon betódult és szétáradt a számtalan illattól terhes kellemes meleg, mely megviselt tagjaiból kiűzte az összes fájdalmat. Lelke is megenyhült, így érte Évike telefonja, hogy eljönnének hozzá. Örült nekik, hogyne örült volna. Zsuzsi temetése óta nem találkoztak, nem is beszéltek. Most majd egy kicsit összebújnak, kibeszélni magukat, emlékezni.
Egyedül vártam őket, anya, hiszen ami most történik kizárólag a Szenesek ügye, Éva addig elmegy hazulról. Majd telefonálok érte, ha már ismét egyedül leszek. Így gondoltam.
Amit most elmondok, anya, már nem a mi ügyünk. Csak az enyém. Úgy vélem, megérdemeltem, amit kaptam. Elmondom neked anya, de csak súgva. Mert ami történt, nagy szégyen. Vigyázz, te se mesélj róla senkinek! Csak annyit mondok neked, inkább felszálltam volna a te vonatodra, roncsolt volna össze annak a  kereke, semmint ezt megéljem!


                                           Elárultak, kiárultak


- Egyedül vagy már Sanyikám? Nem hívtál.
- Gyere haza gyorsan!
Összetört, nyomorult állapotban találta. A hangjára sem lehetett ráismerni. Kérdezősködni sem mert, nem tudta, hol kezdjék el a beszélgetést. Várt, amíg megtudja, mi történt már megint.
- Idejöttek, mint egy kommandó, így az én művelt, okos lányom megmutathatta a fiának, hogyan szokás náluk eltiporni a szülőt. Jó kis iskola volt mondhatom! Számon kértek, hogy hogyan gazdálkodom a pénzzel, hogyan költekezem, hová tettem azt, ami hiányzik. Mindenféle papírokat szedtek elő, és kimutatták, mennyi volt a bankban, s mennyi van most.
- Nyolcvankét éves voltam, amikor egyedül maradtam. Elveszett voltam, és nyomorult. Amikor veled találkoztam, már tárgyaltam a Hild - del, - eltartási szerződést kívántam kötni velük. Tudtam, hogy a lányokra nem számíthatok. Zsuzsa beteg, Éva távol él, Juli pátyolgatja a lebénult élettársát. Hildék 36 millióra értékelték a házat, azonnal fizettek volna 18-at, és övék lett volna a továbbiakban a közös költség kifizetése, mindenféle meghibásodások javíttatása, és ami a fő, az én ellátásom, ha leesem lábról.
Hallatlan megnyugvással vettem tudomásul, hogy csak a lányoknak kell lemondaniuk a vagyonrészről, és biztosítva az öregségem halálomig. Gondoltam, a kapott összeg felét azonnal szétosztom a lányaim között, és ezzel megoldódott a magányom. Kapnak fejenként három milliót, nyugodtan kivárhatják a halálomat. Hát, nem így lett. Először is megtörtént, amire gondolni sem mertem volna, hogy a lányok nem adták nekem a részüket. Ezzel szemben gonoszul forszíroztak, minek nekem annyi pénz. Mi az, hogy nem tudok kijönni a nyugdíjamból, feltartani, finanszírozni ezt a nagy lakást, Az anyjukkal mindig ki tudtuk fizetni a rezsit, a fűtést, az élelmet. Honnan jött elő belőlem ez a nagyravágyás? Magyarul, elment az eszem. Már itt voltál, amikor ezt az ebédlőben tárgyaltuk.
- Igen, ez karácsonykor volt, ha jól emlékszem. Akkor már november óta nálunk élt Zsuzsi, én vele voltam a szobában. Bent is elhangzottak ezek a mondatok, s nagyon szégyelltem magam. Számomra is megalázó volt. Azt mondták, felvesznek kilenc millió kölcsönt, és akkor kapsz annyit, amennyit a Hild adott volna. Ezzel fejenként három millióért megoldják a dolgot. Sőt, arra is emlékszem, hogy Zsuzsi azt mondta, ő ebbe nem száll be, neki már nincs ideje törleszteni. Így Ketye a két lánynak adta a részét.
- Így volt. Bár még el sem jutott hozzám a pénz, Éva még azon a napon kért tőlem ötszázezret, mondván, hogy a fiának van rá szüksége, és kilenc helyett tizenöt millió kölcsönt vettek fel.
Miután te is ideirányíttattad a nyugdíjadat, s akkor már elég sokat költöttél ránk, én természetesnek tartottam, hogy kettőnk nevére tegyem bankba az enyémet. Azzal a nyilatkozattal, ha én halok meg előbb, te öröklöd azt.
- Ugyanígy tettem én is.
- Hát ezért jöttek most ide! Mert az én unokám megtudta a papírjainkból, hogy költekeztünk. Most pedig elszámoltattak, mint egy szaros kölyköt. Mint kiderült, Ketye az anyja kulcsaival bejött a lakásba, és felkutatott minden iratunkat. Azt nem tudom, hogy egyedül tette-e, de tény, hogy elővette a banki papírjainkat, és fénymásolatot készített róluk. Begyűjtötte a te cetlijeidet is, amire feljegyezted a kiadásokat, alkalmasint ugyanazt többször is, ahogy eszedbe jutott. Itt lobogtatták az orrom előtt a másolatokat, melyeket továbbított a lányaimhoz. Közben interneten írta a leveleket. Aztán elfeledte törölni a készülékből. Innen tudom, hogy kommentálta is mire bukkant. Amit a Clems Conferense utal át, úgy emlegette: a zsidó pénz. Szeretném remélni, a jogász lányom nem volt vele! Tény, hogy megleckéztettek, és vén bolondot faragtak belőlem. Gergő, az imádott unokám, aki minden alkalommal pénzért vitt és hozott, ha hazamentünk hozzád, leült a számítógéphez, és bebizonyította nekem, nem kerülhetett annyiba a légkondícionáló, mint amennyit fizettünk érte, és kétségbe vonták, hogy új vezetékeket, konnektorokat kellett telepíteni a régiek helyett. Nem vették figyelembe, hogy a fél méteres falak átfúrása drágább, mint a normálisé. Hogy fülhallgatót pénzért adják, mint a jó fogsort. Meg taxival jártam, mert gyalog már nem bírtam. Summa summárum sok pénzük hiányzik. Mert ők nem költekezésre adták ide, csak a biztonságom megőrzésére. És Zsuzsára sem költöttünk annyit, amennyit én összehordok. Úgy megzavartak, hogy már azt sem tudtam, mit mondtam, mit mondjak.
Már az is ledöntött a lábamról, hogy nem azért jöttek, amit feltételeztem, de meg kellett érnem azt a gyalázatot, hogy megalázni jött ide az a lányom, aki nekünk egy millióval tartozik abból az összegből, a nővérének pedig kettőnél is többel. Csak amiről én tudok. Végül közölte, hogy nem hajlandó finanszírozni a te költekezésedet, s azt, amit a gyerekeidre fordítasz. Tessék, nézd meg, itt vannak a fénymásolatok!
- De hát, mikor jutott be a lakásba az a szegény gyászoló teremtés?
- Amikor nálad laktunk. Amikor az anyja haldoklott, és mi még nem értünk fel Pestre. Vagy közvetlenül a temetés előtt. Nem tudom. Semmit nem tudok, csak azt, hogy szégyellni való amit műveltek! És, még csak nem is érzékelik mit tettek, mert egyszerűen nincs alapvető erkölcsi érzékük.  Atyaisten, nem fogták fel, amikor ideállítottak a másolataikkal, hogy senki lakásába nem lehet bemenni aljas indokkal! Az én lányaim! Az én agyon dédelgetett unokám! Összeroskadok a szégyen alatt! Fel kéne jelentenem, meg kéne leckéztetnem őket, és nem engedhetem meg magamnak ezt a gyalázatot! Méltatlanná váltak arra is, hogy a gyerekeimnek tekintsem őket. Itt vagyok életem végén, ami pillanatnyilag egy rakás szemét!
Ez olyan téma volt, amiről beszélni sem nagyon lehet. Nem illik, nem ízléses, az ember ilyenkor saját magát szégyelli azok helyett, akik ezt a fogalmat nem ismerik. Sajnos, Éva éppen most érkezett el ahhoz a pillanathoz, amikor nem tudott sem gyengéd, sem figyelmes, sem tapintatos lenni. Most csak őrjöngeni tudott, hisztériázni és magából kikelve üvöltötte, hogy hazamegy, de nagyon gyors iramban. Most jött el az a pillanat, hogy neki lett elege a Szenesekből. Itt hagyja ezt az egész szégyenletes társaságot úgy, ahogy vannak. Hiszen ezeknek semmi nem elég! Ezek elfogadták, mondhatni elvárták, hogy helyettük ápolja a testvérüket, Ketye, a művelt londoni hölgy, neki adta az anyját ápolásra, és van képe belopózni a nagyapja lakásába, hogy megkeverje azt, ami már amúgy is büdös?  Ezek előtt ismeretlen az a szó, hogy tapintat, nem ismerik a szót, hogy köszönöm, ezeknek nincs is érzelmi élete! Ezeket egyetlen dolog motiválja, a pénz! Hogy lehet egy ilyen bagázzsal rokonságot vállalni? És mondta, mondta kifulladásig.
Sanyi közben csak bámult maga elé. Zavarodott lett, és sérült. Egyetlen dolgot tudott: Éva nélkül létezni sem tud már. A továbbiakban egyre inkább elcsendesedett. Boldogtalan lett végérvényesen. És egyre tehetetlenebb. Utcára sem lehetett engedni ez után a megrázkódtatás után. Már az utcában levő fodrászhoz sem lehetett elengedni. Kezét erősen szorítva biztosította az egyensúlyát Éva, mert elesett volna. Így is teljesen előre dőlve szinte a lábfején csetlett-botlott. Mindezeken túl egyre gyakrabban került sor a Nitromint tablettára, mely nyelv alatt oldódik, és szünteti meg a mellkast markoló fájdalmat.
Majd jött az infarktus. És az érelzáródás. Erős szervezete, még ezen is túlsegítette. A lányai a hosszú kórházi kezelés alatt sem jeleskedtek. Juli ugyan egyszer bement hozzá, de úgy találhatta, ez még nem a vég. Többször nem is ment a kórházba, sem otthon nem látogatta, pedig élettársa már elfekvőben volt. Faddról viszont soha nem jött el hozzá a másik lány. Telefonon sem érdeklődött. Sanyi nem tett róluk említést, de mindig volt a szemében valami keserűség, amikor Éva családja érdeklődött hogylétéről.
 Többnyire feküdt, és egyre gyakrabban menekült szundítás közben anya közelébe, akinek lágy simítása lecsendesítette a lelkét, mint kicsi korában. Így élt még több hétig. Sokat és hosszan aludt, de éber állapotában nem beszélt a lányairól. Azok sem érdeklődtek felőle. Halálakor előkerült papírok, mások, idegenek emlékeztek meg róla szépen, elmondva mindazt, amiről tudomása sem volt azoknak, akik az övéi voltak. Így fejeződött be számára a megélt, és hosszan, keserűen vallatott múlt, mely nekünk, az élőknek továbbra sincs lezárva.