Ő
a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem
volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az
ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata
Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet
lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly
és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga
körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli
igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán
felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt
nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte:
„Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként
aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek
sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly
gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.
Még
nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert
hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától
értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt
a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a
helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente
iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen
a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent
közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.
Ekkor
jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent
eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —,
hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott,
majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek
következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának
egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül
kiemelte belőle jogos tulajdonát.
Az
utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett
helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs
sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani
ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő
hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a
lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti
a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta
mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni.
Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.
Már
tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal.
A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire
mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak
hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam
saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem
nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt
csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”
És,
hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.
Berettyóújfalu.
2011.11.07
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése