2018. augusztus 4., szombat

Kertész Éva: Kinek köszönjem?







Napok óta mocorog, ficereg bennem a címadó kérdés. Tudom, nem lehet addig kisöpörni az agyamból, míg neki nem látok a megkeresésnek. Merthogy, az életemről van szó. Nem a létezésemről, hanem a sorsomról. A szerencsémről, a szerencsétlenségeimről. A találkozásaimról. A lehetőségeimről, melyeket elmulasztottam, megragadtam, észrevettem, vagy elmentem mellettük. A sorsomról, amelyben megragadtam, és irányítottam, vagy megestek velem események, melyekből okultam, vagy ami rosszabb, fel sem tűntek nekem. Hát, valahogy így.
Megszülettem. Ez az, ami mindenkivel megesik, de, azóta megtörtént velem a csoda: egy meditációban ismét megéltem az eseményt, s oly természetes volt, hogy ott vagyok ahol, hogy forgok lassan, erőlködve, fuldokolva, míg befordulok a végső kanyarba, ahol már az igazi valódi életbe lök ki egy fura erő (csak nem tudok róla), s itt történik a filmszakadás. Élek, s az már nem olyan nagy élmény. Akkor.