Kertész Éva: A család, az szent

Nagy örömmel tudatom minden egyes szerzőnkkel és olvasónkkal, hogy megjelent Kertész Éva: A család, az szent című könyve.
A kötet mindenek előtt korunk morális kérdéseit vizsgálja úgy, hogy a múltat, a megélt, s átélt, az emberek életét oly sűrű szövevényeken keresztül átható történelmi valóságot meséli el. Mindeközben identitásokat, gyökereket keres és oly bájosan vegyíti el az olvasót a valós és transzcendentális szereplői között, hogy mindannyian egy történet, egy beavatási rituálé résztvevőivé válunk. Már tudjuk, hogy az egymás után következő nemzedékek sorsa kozmikus hatalmak fényéből táplálkozik, s a cselekménybe minden később érkezőt előre determinál.
Kertész Éva művei így vezetnek valamiféle ősi, szent rítusba, , valamiféle egyedi tudásnak olyan közösségi átadásába vezetnek be, amelynek bűvölete végig a szakralitást sugallja.
A profán világból kiemelkedni ugyanis csak azok képesek, akik elkötelezettek, akik hisznek az írás minden szenvedésen átsegítő oltalmában, s annak a modern világ rendjét is megváltoztatni képes gyógyító és kultikus erejében is.
A ma embere folyton szalad, siet, nem igazán találja helyét ebben a világban, de szerencsére vannak költők, írók, s olyan művészek ők, akik nyitottak nem csupán saját, magasabb rendű egójuk felé, de, ahogyan a belső tükrük a világ felé vetítődik, s művészi hatásuk különös fénytörések által visszaverődik a lelkükbe, úgy fokozódik a természetes tehetségük és kreativitásuk, hogy egyre inkább csak adhassanak. Ily módon növekedésük és változásuk erőfeszítés nélküli folyamattá válik, hiszen a tudatalatti korlátok, blokkok felszabadulnak, s immár megtisztulva, szabadon vallanak.
Hogy miről?
Életről és halálról, a test rozoga palástjában elbukó és folyton felállni képes Lélekről, arról a milliónyi spektrumú hatásról, amikor apró puzzle darabokból építik újjá azt a szigetet, amelyben nem tesznek félre senkit és semmit sem, ahol örökös nyár van, s a boldogság kék madara bárki számára elérhető, ha másként nem is, de a remény által.
És állomások, szellemi utazások, ráhangolódások… A félelem nélküli élet naponként megfeszülő genezisei, bátorság és erő.
Ez a fajta alkotói tevékenység misztikum, amely megmutatja, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére használ fel.
A festők ecsettel, a muzsikusok hangokkal, a szobrászok vésővel, az építészek terekkel, az irodalmárok szavakkal, emóciókkal és egyéniségük teljes varázsával bűvölik el a beavatandó, komplementáló embert, s nincs és nem is lehet ennél szebb mesterség.


M. Fehérvári Judit

magyartanár, publicista

Jóska

A csengő élesen hasított bele a pihentető csendbe. Az asszony, aki ebéd utáni pihenőjét töltötte a lefüggönyözött szobában, megrebbent, nehézkesen emelte ki terhét a fotelból, s ment az ajtó felé. Mire leért a néhány lépcsőn, a vendég is odaért a kapuból hozzá.
            - Hogy vagy Jóska? Lassan már meg se ismerlek! Régen jártál felénk.
Valóban roppant ritkán, akkor is csak esetlegesen jött hozzájuk. Ha valamiért a gyámja erre küldte. Korábban volt itt dolgozni az apjával. Emésztőt tisztítottak. A legény az asszony látványától úgy meglepődött, hogy köszönni is elfejtett, és megdelejezve nézte annak terjedelmes hasát.
Valami érdekes változás ment végbe az arcán. A sóvárgásnak, a gyengédségnek fura keveréke, mintha valami régi emlék, egy ölelés, vagy simogatás idéződött volna fel benne.
Az asszony nézte ezt a cserzett ráncos, ápolatlan mosdatlan arcot. Figyelte a felemelt, de visszatartott, enyhén szólva mocskos kezet, és hallgatta, amint az rajongva makogja.
- Gyerek lesz, gyerek lesz!
- Igen, Jóska, gyerek lesz, és ha megszületik, megmutatom neked.
- Gyerek lesz, kisgyerek!
- Meg akarod simogatni?
Megfogta azt az igen erősen koszos kezet, és a hasára vonta. A kezét pedig rátette a kézre:
- Érzed, hogy mozog? Gyerek lesz!
- Lesz kicsi gyerek.
- Mért jöttél hozzánk Jóska? Mit szeretnél?
A vendég pislogva bólogatott minden szó után, úgy lökte ki magából lelkesen:
- Dózni. Vóna. Dózni. Kell.
- Jó volna neked olyan doboz, amiben a dohányt szokták tartani?
A másik csak bólogatott.
            - Az, az, dózni.
            - Most nem tudok adni, most nincs itthon dóznim. De kerítek neked, megígérem. Most kapsz egy doboz cigarettát, és később kapsz dóznit is. Jó?
            - Lesz dózni. Lesz. Hónap.
            - Nem Jóska, holnap nem. Aludj kettőt, aztán gyere el. Jó lesz úgy neked?
            - Holnap. Nem. Holnap nem. Alszol kettőt.
            - Jól van Jóska. Alszol kettőt, és lesz dózni.
Hosszú, nyújtott léptekkel elment ez a szerencsétlen figura, aki második ilyen rettenetesen buta fia az apjának. Amíg élt az öreg, gondoskodott róluk, de amióta nem él, gyámot neveztek ki hozzájuk. Egyik sem ért meg semmit, egyik sem tanult meg beszélni. Ráadásul ez itt az okosabb. Néha, ha erre küldik, benéz, kér valamit, de érezni lehet rajta, hogy leginkább törődést igényel. Ha a füle tövét megvakarná, talán még hozzá is dörgölőzne az árva. De hol árulják a dóznit? Egyáltalán árulnak ilyesmit, vagy csak egy öregember kezében látott olyat Jóska? Most aztán fel van adva a lecke.
Szerencsére itt az utcában él egy idős ember, attól meg lehet kérdezni. És kapott dóznit! Mondták, hogy maradt egy dózni valaki hagyatékában. Sikerült megszerezni.

Jóska két nap múlva megérkezett. Nem köszönt, csak sorolta: Alszol kettőt, lesz dózni. Alszol kettőt.
- Gyere hamar Jóska! Megvan a dózni! Meg is töltöttem neked dohánnyal. Nézd! Tetszik?
A fiú természetesen válaszra sem méltatta, nagy boldogan nyitotta ki a dobozt, némán nyugtázta azt is, hogy papír is került bele. Nagyon örült. Nagyon, nagyon örült. És megszólalt:
- Dútó van?
Természetesen öngyújtót is kapott, és hosszú ideig nem hallottak róla semmit.

                                                        *

Ez a falu nem éppen a szépségéről nevezetes. Kikövezett utcája csak egy van, a főutca. A többiben járda segíti át a sáron a gyalogosokat. Maguk a lakók elöregedtek, már minden munka nehezükre esik. Ezért aztán nagyon kevés ház előtt díszítik növényekkel a szabad felületeket.
Ebben az utcában is csak a kora tavaszi virágok vad változata sárgállik. A sarokig pedig hosszan elnyúlva elaggott deszkakerítés dülöng bágyadtan.
Az apró lány mindenhol megállt, ahol kidugta fejét egy pitypang, gondosan leszakította, s a többi mellé illesztette.
Anyja a járdán ballagott, és mindannyiszor megállt, ha a lányka virágra lelt. Tudta, hogy így soha nem érnek haza, de ez az idő az ő kettejük ideje volt, tehát nem veszett kárba. Ilyenkor megbeszélték mit mondott az oviban Melinda, Vivien vagy Anasztázia. Miről mesélt az óvó néni.
- Ebédnél azt kérdezte, tudom-e, hogy milyen levest eszünk most.
-          És tudtad?
- Igen. Krumplileves volt. És a krumplit is felismertem a levesben.
            - Nagyon ügyes kislány vagy. Büszke vagyok rád.
- Anyuka, honnan tudom én, hogy a pitypang, pitypang, a fű fű?
Én tanítottam meg neked. Mindennek a nevét tőlem, vagy apukától tanultad.
            - És te kitől tudod?
- Én is a nagymamától tanultam mindent.
A lányka ismét egy sárga virágra bukkant, a túlsó oldalon pedig megjelent Jóska. Hosszú elnyújtott lépteivel, előre görnyedő alakját tolta előre. Mintha semmi nem lenne rajta kívül a világon, csak ment.
Hirtelen bekerült a látókörébe a gyermek és az asszony. Megtorpant. Nézett feléjük meredten, majd megindult. Törtetett át a sáron, a járhatatlan úton, mint egy dömper, s érthetetlenül kiáltozott: Kislyány! De megnőtt! Kislyány, de megnőtt!
És szállt a boldogság, röpült a szeretet a kislány felé, aki nem értette, mi történik körülötte, de nem rémült meg ettől a csörtető figurától, hanem nyújtotta a karját Jóska felé. Benne a pitypang csokor, melyből szeretet áradt.

B.Újfalu. 2013-03-18.

Szép Napot!

Sugárzik a szoba. Úgy látszik, minden örömöm, nyugalmam, várakozásom benne van ebben a napsugaras délelőttben. Az erkély felől is, az ablak irányából is árad felém a fény, a növényeimtől is tódul ide az elégedettség. Szinte hallani, amint magukba szívják a tavasz eme ajándékát, amint növekszenek, feldúsulnak, zöldebbek lesznek tőle.
 Ebben a szobában minden örül, minden elégedett, még a szőnyeg apró finom mintái is integetnek felém, miként a fotel azonos színű motívumai. Minden hozzáidomul ehhez a csodás fényhez.
Öröm költözött belém is. Örvendezem. Hiszen ismét hallottam valakinek a hangját, aki kedves nekem, ha csak pillanatokra is. Csak szép napot kívántunk egymásnak. Ennyi.
Nem tudom, hogy nézhet ki most, legutóbb két éve láttam, rövidke időre, de időnként, amikor meggyötör a kor, s a vele járó kór, örülök is, hogy nincs módunkban találkozni. Minek? Hogy elmondjuk, mi fáj, hol fáj, mennyire megvisel? Hogy a látványunk rég nem a régi?
Az idő igen méltánytalanul bánik el az emberrel. Mindenével, úgy ahogy van. Fájnak a mozdulatok, nehezül a járás, meggyötör a lélegzetvétel.
Zihálok, mire feljövök a második emeletre, összegörnyedek, s várok, amíg enyhül mellkasomban a szorítás.
Pedig mostanában nagyon ritkán vetemedem arra, hogy utcára menjek, hosszú útra nem is merészkedem, mert a lábam csak rövid sétákat engedélyez.
Szerencsére sűrűn találok padot útközben, rövid pihenőket tartok, utána ismét felkerekedem. Így jutok el a postára, boltokba, patikába.
Hogy mennyit futottam korábban Istenem! Mindig mindent gyorsan tettem, mintha lekésnék valamiről. Hatalmas erőbedobással tanítottam, szinte semmi idő alatt akartam megtanítani mindenkit mindenre.
Körbe-körbenyargaltam az osztályban, hogy mindenkinél ott legyek, ha kell, hogy érezzen, hogy biztos legyen bennem, és főleg magában. Vágtattam, hogy minél előbb simogassak, dicsérjek, segítsek. Loholva végeztem minden házimunkát, hogy aztán nyugodtan olvassak, vagy másként pihenjek. Ma már tudom, ahogyan éltem, azt nem lehet büntetlenül tenni. Megtorolja a testem, mert nem bántam jól vele akkor. És igaza van! De amit elrontottam, már aligha tehetem jóvá, csupán szeretnék fájdalom nélkül járni még egy kicsit.
Ugye tudod, hogy mindaz, amit itt papírra vetettem, Neked szól? Hogy érted süt fényesebben a nap, neked örvendeznek a növények, miattad jobban a gondolatok? Tudod ugye, hogy amíg írom, Rád gondolok, mert ilyenkor úgy érzem, együtt vagyunk.
Hiszen minden reggel várom a hívásod: Jó reggelt, hogy aludtál? És mindent elmondunk egymásnak. Azt is, amit már százszor kibeszéltünk.
Már mindent tudunk egymásról, azt is, amit gondol, azt is, amit érez, csak azt nem tudjuk, hogy néz ki a másik. Mi már tudjuk, hogy az, milyen lényegtelen.
Hatvan éve, amikor férjhez mentem, még egyetemista voltál. Két év múltán véletlenül szembejöttél velem a kőrúton. Babakocsit toltam, egy éves fiam aludt benne. Utána ismét nem láttuk egymást évtizedekig. Én mindenhol érdeklődtem utánad, de senki nem tudott közel hozni Hozzád.
Pedig híres lettél, nagy tudású, sikeres. Bejártad a világot. Én felneveltem három gyermeket, tudást töltöttem számtalan buksiba, meglehetősen különbözött a sorsunk.
Te nem is kerestél. Miért is tetted volna?
Már húsz éve özvegy voltam, amikor elértelek. Csak telefonon, mert én vidéken élek, távol a fővárostól, és nyolcvan körül már nem rohangál az ember egymás felé. De a hang száll, és az a régi. Már kívül-belül tudjuk egymást. És örülünk egymásnak. Óvjuk, védjük egymást. Mert létrejött egy különleges telefon vonzalom, amely olyan tiszta, és igaz, amilyen csak ebben az életkorban lehetséges. Ez a vonzalom életerőt, biztonságot ad, s mindketten érezzük, hogy van valaki, aki rám gondol, aggódik értem, mert neki a személyem fontos. Mert neki pontosan az én személyemre van szüksége.  Hiszen én ismerem a múltját, ifjúságának történéseit, annak helyszíneit, a kort, amelyben szocializálódtunk, a barátokat, akik mellett kiálltunk.
Ez az, amiért érdemes és kell reggel felkelni, és rendbe tenni magunkat, és a környezetet, mert mit szólna a másik, ha látná, hogy nincs rendben a szoba, ha szennyes az edény, ha nincs rúzs a szájon.
Egymásban érezzük a biztonságot. Most elköszönök, este van már. De várom reggel a telefon csörrenését, hogy halljam a hangod: Jó reggelt.
Hogy aludtál?

A pókom

Erőteljesen tollászkodik a tavasz. Szemet nem kímélő, fénylő hunyorgásba öltözött körülöttünk a világ. Minden nyílászárót kinyitok, hogy legyen módja beáradni, tódulni annak az üde fénylő levegőnek, amelytől felfrissül, átmosódik a lakásban is minden. Az ablakok csillogó, tisztára mosott üvegei magukhoz csábítják, majd kacér lányokként visszautasítják a fényt a levegőégbe. Bénultan bámultam ezt a természeti játékot, mialatt leszedtem és kimostam a függönyöket. Már ismét a helyükön lengedeznek, mint csillogó bárányfelhők, s az egész otthonom ünneplőbe öltözött általuk. Gyengéden leng körülöttem ez a rengeteg muszlin, tőlem kapott illatfelhőbe burkolózva, s nem is sejti milyen öröm a szürkeségbe belefáradt léleknek, amiben részesít.
Az egyik ablakra végleges szögekkel rögzítették korábban azt a hálót, mely a nyáron majd kívül tartja a szúnyogokat. Már tegnap is figyeltem, hogy a háló külső, semmibe nyíló részén egy pók lassú tempóban, és nagy biztonsággal nekilátott hálója szövésének. Könnyű dolga volt, mert a háló külső felét nem tudtam letörölni. Tehát meg sem zavarhattam terve megvalósulásában. Akkor még csak néhány, szinte láthatatlan szálat húzott ki. Ma véletlenül odapillantottam, s már legalább tenyérnyi dús szövésű hálója van a szövőmesteremnek, s most éppen belül, az ablakom felől tevékenykedik. Ami azt illeti, lenne egyéb tennivalóm is, de megállok, mert magával ragad a türelemnek és a szorgalomnak ez a tiszteletreméltó keveréke. Milliméterről milliméterre halad, hogy egy újabb apró részt befedjen, de most valami olyasmi történt, amelyre nem számítottam. Hihetően ő sem. Nem hagyott elég rést, hogy ismét kívülre kerüljön. Beszőtte a sarokba saját magát. Látszik a mozgásán, teste rebbenésén, hogy megrémült, hogy keresi akár a legapróbb rést, ahol kívül kerülhetne. De nem talál rá. Megrendítő a látvány. Teste úgy rebben fel alá, mintha egy rettegő szív dobogását látnám, közben lassan, soronként jár végig minden helyet eddigi munkáján, hogy rést találjon, de nem és nem! Túlontúl jó munkát végzett. Ráadásul minden útjával egy hajszálnál vékonyabb szálacskát húzott maga után, ami még inkább begubancolódott körülötte. Minél több felé húzta vonalkáját, annál kevésbé talált kiutat. Én már feladtam volna, de szerencséjére én nem ő vagyok, mert ő aztán ismét kezdte elölről a kutatást. Kénytelen voltam itt hagyni egyéb dolgom okán, de őszintén aggódtam érte, és kívántam, hogy sikerüljön a terve. El kellett mennem hazulról, és mikor visszaértem, leverten állapítottam meg, hogy még mindig belül van. Mindig csak a hátulját láttam, de az is ide-oda mozgott, amikor hirtelen megállt. Nyilván elfáradt, vagy feladta gondoltam, de nem! Találhatott valamit, mert ismét nekilátott, és mérhetetlen türelemmel próbálta átfúrni magát a számomra láthatatlan apró résen. Ugyanazon a helyen tágíthatta lyukat hosszú ideig, nagy, nagy türelemmel. Már maga a látvány is odaszegezett, amikor éreztem, mert nem láttam, hogy a fejének már elég nagy a rés. Átdugta láthatatlan kis fejét, majd visszahúzta, nekiment a vállával is, és én megállapítottam, hogy tágulhat az, az apró valami, mert lelassult a mozgása, éreztem, hogy megnyugodott, mert már nem éreztem rajta a zihálást. Álltam odaszegezve, amikor megjelent a felmentő sereg egyetlen nagy barna színű rovar szerepében. Illető barnaság szintén beleakadt a hálóba, de ő kívülről. Ráadásul történt mindez a pók által kitágított menedék közelében. Először csak verdesett a hatalmas (a pókéhoz mérten hatalmas) négerbarna bársonyos szárnyaival, aztán valamiként megrántotta egész testét, és sikerült kimenekülnie. Igaz, hogy az egyik lába ott veszett a harc mezején. Az én pókom, aki eddig úgy meglapult, hogy nem láttam belőle semmit, minden megrendülés nélkül átsuhant a leszakadt láb mellett a túlsó oldalra.
Magamnak sem tudom megmagyarázni, de egy szokatlan, és nagy sóhajjal járó megkönnyebbülést éreztem. Ekkora türelem, ilyen határtalan munka, végre meghozta áhított gyümölcsét! Azt hihetnénk, sürgősen szárnyra kapott, és eltűnt erről a keserves helyről, de nem. Nem ment el innen, nem menekült fogsága helyéről. Maradt, és pihent. Kicsire zsugorodva kábult fáradtsággal aludt a melengető nap simogatásától eltelve. Látszott rajta, hogy ha felébred, ott folytatja, ahol abbahagyta. Csak nem belül.


2011-03-31.

Istenem, ki teremtetted vala…

Ülök a képernyő előtt, és aléltan bámulom azt a tengernyi szépséget, mely mások közvetítésével elém tárul. Érdekes a világ! Valakinek megtetszett egy hegyvonulat, lefotózta, én pedig itt örvendezem láttán. Fel sem kell állnom ebből a székből, ki sem kell mozdulnom a szobámból, ha és amennyiben olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonomba kerül egy számítógép. Általa, vele mindent tudhatok és láthatok a világból, anélkül, hogy megmozdulnék. Mi ez, ha nem csoda?
Múlt jelen és jövő így tárulkozik ki előttem mások retinájának kivetülésével. Csak fel kell töltenem mások tapasztalatait saját hitemmel, képzeletemmel, s máris kialakítottam az én világomat. Nem kell nekem pont olyan szögből néznem egy képet, mint annak, aki által eljutott hozzám, egyszerűen én mást nézek ki belőle, más a fénytörés az én szememben, más a lényeg nálam, mint nála, aki felfedezte, megmutatta.

Ma egy új képsorozat került elém barátnőm jóvoltából, melyben hatalmas perui hegyormok vonultak el előttem lépcsőzetes szépségükben, láttatva, ahogy a föld rétegei rakodtak egymásra évmilliókon által, mintegy bizonyítva azok korát. Ekkor ismét új dimenzióban találkoztam Isten létével. Hiszen emberi léptékkel mérve már sok évet megéltem, és sokat viaskodtam az ő milyenségével, létével, s természetesen ma sem tudom, mit gondolok igazán.
Eddig hittem abban a hatalmas erőben, amely mindent meghatároz, eldönt, létrehoz, alakít, változtat. Tudtam, hogy nem emberi, láthatatlan. Alaktalan, de fényesen fénylő, mindent betöltő erő. Hittem benne, mint bennem tartózkodó hatalmas energiában, akivel én eggyé válok, egymásban vagyok, aki feltölt, irányít engem, bennem mindent. Hittem benne, mint megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan biztonságban.
Ma, azokat a határtalanul magas hegyeket nézve, összezsugorodtam, mert felidéződött bennem, hogy egyetlen rengés, mely ugyanennek a hegynek a mélyéből feltörhet bármikor, mindent megváltoztat, átalakít. Eltűntet szépségeket, s létrehoz újabbakat. Az új valószínűleg szintén pompás lesz, és különleges, de nem ez, mert ez, ami itt gyönyörködtet, eltűnik örökre. Akkor viszont nem értem, hogyan teheti Isten tönkre azt, amit már egyszer megalkotott, még annak árán is, ha ismét szemet gyönyörködtető az újabb.

Vagyok olyan szerencsétlen, önző, erőszakos, vagy mafla, hogy mindig mindent tovább gondolok, s jaj azoknak a gondolatoknak, amelyeket én kicsavarok! Ismerve az emberiség történetét, bár már azt sem tudom, hogy ismerem-e, vagy csak vélem, hogy ismerem, tehát nézem ezeket, az igazán csodás hegyvonulatokat, melyeket mások szeme, látásmódja elém sodort, elgondolom, hogy csupán ezeknek a hegyeknek a történetében hány vonulat változott meg, alakult át, amióta az első apró kis féregformátumból kialakult ez az embernek tisztelt figura, az ősöm.
Aki már nem kúszik fel a fára, ha meglát egy nálánál nagyobb, vagy erősebbnek tűnő alakot, mert az élőlények közül elsőként jutott olyan tökéletes agyállományhoz, hogy emlékszik, gondolkozik, továbbgondol, alkot. Mi több, már létrehozta azt a fegyvert is, amellyel megvédi magát. Sőt, már azt is birtokolja, amellyel kiirthatja azokat, akik ízlése ellen valók.
No, Istenem! Hogy gondoljam tovább a léted, ha ez az igazán eszes lény, akit te alkottál a saját képedre, sőt, bele lehelted a lelked, ez az ember, lépten-nyomon meggyőz engem az aljasságáról? Nem létezik, hogy ilyennek alkottad! Hogy ezt akartad! Márpedig tudnod kell, hogy ilyen félresikerült!

Helmuth von Glasenapp kutatásaiból, leírásából tudjuk, hogy öt világvallás létezik a világon. Szüleim előre meg nem gondolt egyesüléséből kettőbe beleszülettem, és vallom, hogy egy vallást igazán megismerni csak abban az esetben lehetséges, ha beleszületik az ember, s folyamatosan gyakorolja. Így nem ismertem én meg igazán az enyémeket. Pontosabban egyiket igen. A másikat csak vallom. De a többiről nem, vagy alig tudok.

Az utóbbi évtizedekben beszivárgott hozzánk a keleti tanokból némi ismeret. Tudjuk tehát, hogy az ő felfogásuk szerint az élet örök körforgás. Halálunk pillanatában itt hagyjuk ezt a bomlandó anyagot, a testet, melyben eddig éltünk, s a láthatatlan, tapinthatatlan anyag, a lélek, eltávozik és találkozik a többiekkel, akikkel együtt teremtenek hatalmas energiákat, mely mind kikerül az univerzumba. Ám, ha egy lélek úgy érzi, hogy ismét földi lény akar lenni, kinézi magának a lehetőségeket, s leszületik ismét.

Csodálatos a kép! Ott lebeg fenn az a sok drága jó lélek, közülük egyik úgy dönt: Jézus leszek, Máriától és Józseftől való, mellette egy másik, aki azt leheli: Bar Abbas éppen nekem való figura. Oké, döntsön a saját ízlése szerint.
Mindez rendben lenne, amíg az, az ismertté vált másik két lélek meg nem szólal kétezer év elteltével, és úgy dönt: Próbálom megélni Hitler életét! Egy másik azt mondja: Én leszek Sztálin! Sajnos, csak később ér oda az a szerény kis apróság, aki Teréz anyaként óhajt majd élni.
Szuper! Mondhatnám, szupi! Ha nem lenne rettenetes még a gondolat is, hogy Teréz anyán kívül ezek a szörnyetegek is Isten gyermekei! Merthogy erről van szó ugye? S, amióta világ a világ, számtalan emberi tett gyűlt itt halomra. Nem lehetséges, hogy Isten egyszer is ne tett volna az ember gonoszsága ellen, ha már úgy alakult, hogy megteremtette! Vagy mégsem tett? Vagy esetleg mégsem ő teremtette a világot? Mert a tudósok azt állítják, hogy a föld csak úgy lett magától, amikor megtörtént az a híres nagy bumm! S forog a föld, miként a többi bolygó.
Lehetséges lenne, hogy az ember félelmében teremtett magának egy mindenben segítő mindent megoldó, mindent elrendező Istent, hogy élni tudjon rettegés nélkül? De hát, akkor ez azt jelentené, hogy az ember nem változtatható, a világ nem javítható, minden csak esetleges. Az pedig végzetes!
Meg kell tudnom az igazságot, mielőtt elmegy a kedvem az egésztől!

Berettyóújfalu. 2011-11-06.

Epegörcsök, lélekgörcsök

A fürdőszobában hetek óta állandóan lábon állt a vasalódeszka. Naponta szüksége volt rá Paulának, akkor pedig minek kínlódni a szét és összehajtogatásával. Annál is inkább, mert mostanában olyan gyengének érezte magát, a legapróbb tevékenység is annyira megviselte, hogy alig állt a lábán.
Most is szinte gondolkodás nélkül fogta a vasalót, és simította ki a gyermek ruháit, mint utóbb minden délben, ha hazaért. Minden alkalommal annyit, csak annyit, amit reggel ráad. Ez már jó ideje így történt. Nagyon lassan hazaballagott az iskolából, s mielőtt ledőlt volna, még előkészítette a kislány dolgait a következő napra. Abból a megfontolásból, hátha reggel már nem lesz képes rá. Szerencsére a napköziben étkeztek, a főzésre nem volt gondja, de ereje sem lett volna hozzá.
Ma annyira erőtlen volt, hogy észre sem vette, hogy vasalás közben kimaradt egy pillanat, csak amikor magához tért, rázta meg magát, szinte borzongva, és szólt oda a mosdónál kezét szárító férjének:
- Nagyon kérlek, most azonnal telefonálj Zolinak, hogy holnapra csináljon nekem helyet az osztályán. Reggel befekszem kivizsgálásra.
Dani olyan értetlenül nézett rá, mintha nem lett volna tudomása a hét vége történéseiről, az utóbbi időben bekövetkező gyors fogyásáról, a mindennapi nagy fekvéseiről, alkalmasint a görcseiről. De Paula nem ismételte meg a mondatot, csak bólintásával jelezte, hogy komolyan gondolja, amit mondott. A férje pedig meglehetősen kínosan magyarázkodott:
- Nagyon sajnálom, de nem tudlak elvinni. Tudod, hogy héttől kilencig én is rendelek.
- Tudom. Ezért nem is kértelek rá. Úgy számolom, a busz elvisz, ott meg leszed a bátyád, és eljuttat a kórházba.
Több szó mos nem esett közöttük. Az asszonynak nem is volt sem kedve, sem ereje társalogni, lassan elvonszolta magát a heverőig, aztán óvatosan alábújt a tegnap ott hagyott plédnek. Összegömbölyödött, élvezte, hogy pillanatnyilag nincs benne fájdalom. Még talán el is szundított néhány percre, aztán felébredve az ő hites urán kezdett el gondolkozni. Eszébe jutott a hét végi élménye, amikor elhatározta, hogy nem vár tovább, mert szenvedni sem akar, meg a gyerekét is fel akarja nevelni.

Annak a napnak az emléke nem hagyta nyugodni. Most, a takaró melegében is arra emlékezett. Rettenetes volt számára, ami ott történt vele.
Már elindulni sem akart, mert érezte, hogy pihenni is kéne néha. Nem tartotta természetesnek ezt az örökös vágtatást, amiben élnek. Mert kiállítást örökké rendeznek valahol, találkozókra is gyakorta kapnak meghívót, és az ő férje, valami megnevezhetetlen oknál fogva mindenhol ott akart lenni, ahol két cintányért összevertek. Lételeme volt emberekkel találkozni, nagyokat beszélgetni számára érdekes témákról, de főleg, és folyamatosan, menni, menni, menni.
Az elmúlt héten különösen nem akart vele tartani. Betegnek, és nyomorultnak érezte magát. Arról nem is szólva, hogy háziasszonyi teendői is adódtak volna. Az előző héten felgyűlt szennyest bele kellett volna gyömöszölni a gépbe, takarítani is illett volna, miközben az ágy valami különös szívó hatással volt rá.
Ezzel együtt, mint ahogy történni szokott, most is ő engedett, és elment vele. Elment. Engedett. Dani most is a szokott módján hízelgett, dorombolt, és főleg szenvedett. De nem akárhogyan! Ennek már rituáléja volt. Csak nem tételezi fel róla, hogy képes lenne elmenni egyedül? Nélküle? Ismerheti annyira, hogy ő ilyet soha meg nem tenne, akkor inkább maga is itthon marad. És leült, fogott egy könyvet, és olyan látványosan volt szerencsétlen, amely már egyértelműen vonta maga után, hogy ő azt mondta, amit hallani akart: Jó, akkor legyen! Menjünk!

Ezt a módszert, amellyel mindig azt mondatta ki Paulával, amit hallani szeretett volna, már olyan művészi tökélyre fejlesztette, hogy észre sem vette. Hihetően kisded kora óta maradt meg benne ez az egészséges önzés, amellyel az anyákat hódítják meg a kicsinyeik. Hízelgés, mosoly, ölelés, sírás, és anya enged, mert az anyák már csak ilyenek.
Lehetséges, hogy ez a szép nagy marha ember tulajdonképpen az anyjának tekint engem? - tette fel magának a kérdést Paula a takaró alatt most is, mint már annyiszor? S meg kellett állapítania magában, hogy igen, bizony, ő anyuka is egy személyben, meg feleség, meg az ég a megmondhatója mi minden még Dani rejtőzködő tudatában.
Soha nem tudta megmagyarázni magának, hogy, ki elől menekült, vagy mi után futott ezzel a kimerítő tempóval az ő férje? Miféle élményeket akart elrejteni újabbak mögé, amelyektől a jelek szerint nem szabadult pillanatokra sem? Miféle titkok hordozója, fájdalmak őrzője, amelyek fogva tartják, melyektől nem szabadul, de és főleg, melyektől nem is akar megválni?

Az elmúlt vasárnap is az történt tehát, amit ő óhajtott, elmentek Szentesre. Közben természetesen fel sem merült benne, hogy asszonyának orvosra lenne most szüksége, nem utazásra. Paula viszont olyan élményekre tett szert, hogy kénytelen volt leszámolni a gondolattal, hogy komoly baj alakult ki a testében.
- Lefogadom, - morfondírozott most utólag a takaró alatt -, fel sem  merül benne, hogy folyamatosan cserbenhagy. Egek! Elképzelhető, hogy ez az én okos nagy férjem egy éretlen személyiség, aki valahol, valamiért megrekedt a felnőtté válás, egy bizonyos pontján? Valahol, ahol, amikor az elfogadás, a beletörődés kialakul? Megy vakon előre a vágyott élmény után, hogy később, ha bajt okoz, hibát vét, mint egy apróság, őrjöngve, sírva esengjen a szeretett lénytől bocsánatot? Most rám sem néz! Nem veszi észre, hogy milyen állapotba kerültem! Nem látja, nem tűnik fel neki, hogy beteg vagyok! Hol él ez az ember? Miféle gondolatok uralják el ennek a szegénynek a tudatát, hogy nem veszi észre, hol a határ, hol kellene megálljt parancsolni annak, amiről ő már sajnos régtől tudja, hogy kóros önbecsapás. Nemes egyszerűséggel önzés. Vajon, hogy lehetne megértetni vele, tudatosítani benne, hogy később ne kelljen szenvednie attól, amit az önvád vált ki az emberből?

Tehát megjárták Szentest. Korán érkeztek, bementek az akkor még üres főtéri cukrászdába egy kávét meginni, kinyújtózkodni, rendbe tenni magukat, hogy aztán induljanak a Drahos Pista bácsi kiállítására.
Nos, jelentkezhetett-e rosszabbkor az a nyomorult epegörcs, mint pontosan ott, Szentesen, indulás előtt? Még nem jött, csak jelezte, hogy várjon rá, ne mozduljon, mert ma ismét keresztre feszíti. Akkor mondta Daninak, no, drágám, én ma nem megyek veled a kiállításra, helyette más elfoglaltságom lesz! De az ő egyetlen drága párja olyan kétségbeesett arcot vágott a hír hallatán, hogy az asszonyban támadt szánalom iránta.
- Danikám, én most meg sem merek mozdulni, akkor talán elkerülhetem a rohamot. Menj el, kérlek egyedül ez egyszer, én pedig itt maradok addig, és várlak.
Olyan nehezen, olyan nagyon nem szívesen ment el az árva pára! Végül nagy kényszeredettséggel csak elindult, ő pedig állva várta az eseményt, hátát a meleg cserépkályhához támasztva.

Kinn átvilágította a teret, a csupasz fákat a szép téli nap korai fénye, minden nyugalomra és békességre utalt, amikor testének középpontja felől elindult valami megnevezhetetlen szorítás, durva és aljas, mintha egy vasmarok roppantotta volna össze mindenét, ami benne puha és meleg. Ez a szorítás felkúszott a hátába, átdöfte, beleaggatta karmait a vállába, cibálta, tönkrezúzta a lapockáját, s miután mindent birtokba vett, lassan összerántotta, földre húzta, megtiporta, összelapította olyan apróra, mint egy porszem.
 Hányingere is volt már, meg attól is félt volna, ha gondolkodni tudott volna, hogy jaj, csak ne jajgasson itt ezen az idegen helyen, ahol senkit nem ismer. De már annyi ereje sem maradt, hogy jelt adhatott volna magáról a világnak, mert összezsugorodott, amikor feltűnt a fiatal bóbitás lánynak a kínja.
- Rosszul tetszik lenni? - kérdezte. Neki már folyt a könnye, és csak intett, hogy segítségre lenne szüksége. Valamit mesélt a fiatal teremtés, hogy lakik a házban egy orvos, akinek nincs ugyan itt rendelője, de megkéri, adna egy injekciót. Reméli, segíteni fog.
Ott maradt egyedül a hatalmas üres cukrászdában. Rajta kívül nem volt senki más, csak az a néhány cserép virág, amelyet az ablak környékén helyeztek el, hogy kárpótolja őket a fény. Azt sem tudta, mennyi idő telt el, sőt az sem tudatosult benne, hogy támogatják fel valahová, lépcsőkön halad felfelé.
Nem látta az orvost, a lakást, a fekhelyet, amelyre ledöntötték, azt sem tudta, hogy megszűnt az a rettenet, amely a testében lezajlott, amely után elaludt egy ismeretlen lakás ismeretlen fekhelyén egy ismeretlen orvos segítségének köszönhetően.

Dani természetesen nagyon meglepődött, amikor megérkezve, hűlt helyét találta. Először nem gyanított semmit, csak amikor a lány közölte vele, hova lett, akkor ment fel érte az idegen lakásba.
Az asszony az út hazafelé eső részét végig aludta az autóban, utóbb pedig nem esett szó az eseményről. Dani nem kérdezte, mi történt a cukrászdában, ő pedig nem tett róla említést. Mint valami szégyellni való élményről szólt a hallgatásuk. Most, hogy Paula közölte utazási szándékát, azért lett közöttük ilyen nagy a csönd, mert mindketten úgy érezték, kínos a téma.

Másnap tehát egy kibeszéletlen esemény birtokában utazott el kivizsgáltatni magát a nő. Következő este pedig, amikor Zoli telefonon közölte az eredményt, őrjöngve, nyüszítve vágtatott asszonya után Dani, és akkora félelmek kerítették hatalmukba, hogy szinte elhomályosították a látását is. Már-már a kormánynak sem volt ura az aggodalomtól, s akkora önvád kerítette hatalmába, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne vezesse neki kocsiját szándékosan valamelyik fának.

Berettyóújfalu, 2013-04-14.

Sorok, sorsok

Az OTP-ben jártam ügyeim intézése okán. Hosszasan készülődtem, mert előre tudtam, hogy az én bajom megoldása ma sem lesz gyorsabb, mint amit az előző napon tapasztaltam. Annál is inkább, mert a tegnapi nap be sem tudtam fejezni azt, amiért mentem.
Az embernek rendszeresen adódnak ügyei hivatalos helyeken. S mivel többségük időigényes, várakozás közben bőven lehet bámészkodni, míg ránk kerül a sor. Az emberek érkezési sorrendben tépdesik a besoroló cédulákat, aztán a gép sorban, egymás után odairányítja őket az aktuális ablakhoz, ahol megnyerően udvarias kiszolgálásban részesülnek. Ha sorra kerülnek. És, ha szerencséjük van.
Itt, ebben az OTP fiókban erre mindenki bizton számíthat. Addig pedig, amíg várakozik, minden ember kész tanulmány. Már maga az külön megfigyelést érdemel, ki, mivel foglalja el magát várakozása idején. Mennyire toleráns? Van, aki rejtvényt fejt, mint én többnyire. Vagy olvas. A nyugdíjas néni, akinél otthon nyilván hűvösebb/melegebb a helyiség, mint itt, azonnal türelmetlenné válik, s úgy viselkedik, mintha hangyák rajzanának az ingében, amint várakozni kényszerül. Olyan is akad, aki élvezi, neki vetkőzik, és nézelődik. Sokfélék vagyunk.

A magam részéről szeretek ilyen helyekre járni. Elegáns, halk, disztingvált környezet, és ha nem vagyok rohanós állapotban igazán megnyugtató a légkör.
Ma türelmes voltam, mert olyan előzékenyek, és készségesek voltak a hölgyek korábban, hogy úgy éreztem, ide kéne járni a magyar lakosságnak lehiggadni. Amíg ők telefonálgattak az ügyemben, kedvemre nézelődtem. A mellettem elhelyezkedő családon az első pillanattól érződött, hogy türelmetlenül várják, kerüljön már végre az ő számuk a hívótáblára. Bizonyára sok elintézni valójuk lesz még az itt rendezetten túl is.
 Azt már nem figyeltem, mit intéznek, nem is akartam belehallgatni a tárgyalásukba, nem rám tartozik. Bekerült viszont a látókörömbe egy fiatal ápolt férfi, akinek a tartásáról lerítt, hogy roppant feszült állapotban van. Jól öltözött, piros pulcsis fiú, kék farmerban. Két keze a térdén, pontosabban nem rajta, mert legfeljebb csak érintette a nadrágját, vagy még azt sem tette, inkább rebbenésre kész állapotban várt a hívásra.
Tehát teljes idegrendszerével, előre dőlt teste minden megnyilvánulásával ugrásra kész állapotban várt az eredményre. Arra az eredményre, melynek megismerésére csak ezután lesz lehetősége. Az ő esetében nem azt éreztem, hogy tapintatos, simogató a csönd, számára idegesítő, őrjítő lehetett a várakozás csöndje. Így jelent hát mindenkinek mást az ő saját csöndje. Hm. Az arcán nem láttam semmi jelét sem izgalomnak, sem semmi másnak. Arra még tudott vigyázni. Csak a mozdulatai vallottak türelmetlenségről. Éreztem, hogy már szurkolok is neki, hogy választ kaphasson az ismeretlen kérdésére, amikor láttam, hogy nagyon lassan, elnyújtott testtel felemelkedik, és odalép a tisztviselőhöz, akinél a hívószámát átadja.
Már ahogyan leült, elhelyezkedett a széken, az a mozdulat is tele volt kétellyel, aggodalommal. Hanem a hír, amit kapott, nagyon rossz lehetett, mert széttárta két karját, s kitört belőle valami hatalmas keserűség, amelyből én csak annyit fogtam fel, pontosabban leolvastam a mozdulatából, hogy a családnak az lenne az utolsó fillérje, a megélhetése, amely nyilván nem érkezett meg. Széttárt karját még most is látom. Üres széttárt kar. Ijesztő!

Gondolom, ez a jóképű fiatal férfi egy óvatlan pillanatában feleségül kérte szerelmét, akinek akkor, ama bódult pillanatban azt suttoghatta, ne félj, amíg engem látsz! Itt van az én két egészséges karom, a megszerzett ismereteim, ezekből megélünk a jég hátán is! Nemcsak ketten, hárman is.
Meggondolatlan volt szegény, mert a korban, s a honban ahol élünk, felnőttfejjel gondolkozó ember ilyen döntést nem hozhat, hacsak nem áll mögötte akkora vagyon, mellyel még az unkáját is eltarthatja.
Lám, most mehet haza szerelméhez, akinek legfeljebb csak azt az ajánlatot teheti: Éhezz velem!
A tisztviselő valóban együtt érzőn viselkedett, de természetesen nem tehetett semmit, s mindenki, aki jelen volt, kínosan, kényelmetlenül érezte magát. S amint ott ültem behúzott nyakkal, beugrott elém egy kép, amelyet tegnap is láttam a televízióban, de már nem először.

Egy meghatározhatatlan korú asszony őrjöngött a tévé kamerája előtt, amely betolakodott a magánszférájába. Látnom kellett, hogy már nem is szégyenkezve, már a szégyent sem szégyellve, semmivel sem törődve, sírta, zihálta bele a képembe az ő nagy baját. Sorolta, hogy kétszázezer forintból él a sok gyerekkel. Az élelmiszerek árai magasba szöktek, már képtelen úgy beosztani ugyanazt az összeget, mint korábban. Már nem futja a pénzből másra, csak ennivalóra. Ő, aki eddig az utolsó pillanatig fizette a törlesztő részleteket, már nem tud fizetni sem fűtési, sem villanyszámla díjat! Felhalmozódott a tartozása.
De hát, a gyereknek élelem kell! Igen! A gyermeknek élelem kell! És otthon kellene! Meleg otthon! Most pedig jött az írás, hogy a jövő hónapban kilakoltatják a saját lakásából, amelyet már többszörösen kifizettetett vele a bank…..
Ezen a nőn látszik, hogy már tartósan nem tesz mást, csak sír. Tehetetlenül dörzsöli kipirosodott szemeit, keze fejével próbálja szárítani elapadhatatlan könnyeit, vonásai szétszaladtak, talán inkább apróra törtek, frizura a múltban lehetett, az öröm már messziről elkerüli, s csak a rettegés társul mellé.
 Hova lettek az örömteli napok, amikor karjába szorította az újabb újszülöttjét, akit, mert vállalni, rajongó szeretettel fogadni, mert meg volt róla győződve, hogy sok munkával ugyan, de fel tudja nevelni? És most ezeket a gyermekeket is magával rántja a semmibe, a bizonytalanságba! Hogy történhet ilyen nálunk?

Ugyanez a kérdés dübörög bennem is. Hogy történhet ez meg Magyarországon? Mi történt ebben a honban? Hol élünk most, ahol éhes gyerekeket küld aludni ágyba az anyjuk, sőt, ahol már ágy sem létezik, mert az ágyat útszélre lökte az erőszak, az otthonokat elviszi fejünk felől az adósság, s ahol büntetik azt, aki az utcán hál? És még keresztényi életről szaval, aki nem szégyelli kinyitni a száját! Szeretném emlékeztetni, a bölcs és mélységesen elégedett nyilatkozót, hogy Jézus pontosan az ilyen szegény gyerekekért emelt szót az Ige nyelvén, őket kérte maga mellé. Az ilyen gyermekek védelmében űzte ki a templomból a kufárokat. Az olyan kufárokat, akiknek a létszáma egyre szaporodik nálunk az utóbbi időben, s keresztényi hitről nyilatkoznak.

Miféle nép lettünk mi, hogy nem állunk ki magunkért, hogy nem teszünk egymásért, másokért, ahol az ember már olyan aljasul szocializálódik, hogy meg se hallja, meg se látja mások könnyeit! Megszokjuk a bajt, az elesettséget, a reménytelenséget. Átnézünk rajta, mint az üvegen. Mintha nem tudnánk, hogy ezután mi következünk! Most majd rajtunk néznek át!

Popper Péter írta: „Kell lenni valamilyen mértéknek, ami nem emberi mérték, hogy mit lehet megtenni és mit nem? Na, most, ha ezt elvágják, akkor nem marad semmi.”

Agyvérzés

Valami csak történhetett ezzel a nyavalyás távirányítóval, hogy hiába erőlködöm, nem érem el! Tudom, hogy itt van a szőnyegen, az ujjaim szinte súrolják, s az istennek nem tudom felemelni! Elejtettem volna? De hiszen nem is volt a kezemben! Különben pedig nem is tévézni, hanem telefonálni akartam.
 Képtelen helyzet! Itt lógok a fotel karfáján, a karom már olyan hatalmas lehet, mint egy elefánt lába, miközben nem érzem. Hiába erőlködöm, nem tudok felegyenesedni. Ráadásul mintha elhagytam volna valahol a lábam is! A WC-re is rég ki kéne mennem. Ó, már nem is kell! Magától megoldódott! Csak jönne már végre Erna! Ő mindent elintéz pillanatok alatt.
 Pont most tudott elmenni bevásárolni. Alig, hogy befejeztük a reggelit, már sietett a piacra. Csak éppen odakészítette az íróasztalra a forró teát, mellé a kekszet az almával, és már ott is hagyott. Szörnyű nő! Örökké csavarog.
Vele együtt bejöttem én is a konyhából, hogy elintézzem a... mit is? Arra már nem emlékszem, mert mire a fotelig értem, elfelejtettem, amit akartam. Olyan furcsán viselkedett a fejem. Előre lódult, szinte húzott lefelé, a lábam nehéz lett, az agyam pedig cserbenhagyott. Kellemetlen. Meg is fogtam gyorsan a mobilt, hogy szóljak Ernának, mert éreztem, hogy le kellene ülnöm, de már bele is zuhantam a fotelba. Akkor eshetett mellém ez a szerencsétlen távirányító.

Szólok Ernának, hogy jöjjön haza gyorsan. De nem tudok beszélni! A nyelvem nem engedelmeskedik. Nem forog a számban, az ajkam pedig csak lefittyed, nem mozgatható.
Még szerencse, hogy egy-egy pillanatra elszunnyadok. Az is lehet, hogy többre. Nem vagyok nyugtalan, tudom, hogy mindjárt itt lesz az asszony, csak most egy kicsit elmarad. Végre jön! HALLOM a kulcs zörgését. Máskor meg alig jut el hozzám a kiabálás is. Mondanám neki, hogy leesett ez a távirányító, azért nem értesítettem, de nem hallom a hangomat. Lehet, hogy nincs is  már hangom?
Erna itt áll fölöttem, és olyan rémülten néz, mintha valami nagy baj lenne. Nincs semmi baj, meg fogjuk találni a hangomat, nem kell aggódni! Mindenből akkora faxnit csinál! Csak vegye fel végre ezt az izét, mert én nem érem el, és hozzon végre egyenesbe! Akkor rögtön kimegyek pisilni. Jaj, itt szerencsétlenkedik, ahelyett, hogy felemelne! Nem vagyok én olyan nehéz, miért kellett ide hívni még a szomszédot is! Mi köze ennek a mi magánéletünkhöz? Utálom, ha idegen tartózkodik a lakásban. Erna meg rohangál a telefonhoz, meg a szekrényekhez, és hiába KIÁLTANÉK neki, hogy velem törődjön, és induljunk már a WC-re.
Már meg idehívta ezeket is, akik fel akarnak tenni a hordágyra! Mit képzelnek egyáltalán? Nem megyek velük sehova! Dehogy megyek! Csupán a WC-re mennék, de oda gyorsan ám! Rám se figyelnek! Mintha nem én dönteném el, mit akarok, és mit nem!

Ez az Erna soha nem azt teszi, amit én kérek tőle! Mi a nyavalyának hívta ide ezt a sok ijesztő idegent? Felőlem ne intézkedjen senki! Most meg körbe-körbe autóznak velem a városon, miközben én semmit nem értek az egészből. Forog velem a mentőautó körbe, körbe. Mindjárt le fogok zuhanni! Mi értelme ezeknek a repülő buszoknak? Egyre magasabban járunk, már az emeletes épületek fölé értünk, és úgy száguldunk, hogy nem kapok levegőt.
Nem kell engem elvinni sehova, tudok én járni, csak segítsenek felállni! Most meg betesznek egy ágyba. Hát ez már igazán sok! Felhúzzák az egész helyiséget a padlásra? Azt is hiába kérem már napok óta, hogy vegyék ki a fejemből ezt a rengeteg erdőt, mert semmit nem látok miattuk! Azt sem látom, aki idejött Erna mellé. Azt, aki csak faggat.
 MONDANÁM neki, hogy Stern Jozefa, de nem érti. Ezek itt akármilyen sokan vannak, semmit nem értenek abból, amit mondok. Hiába van itt anya is, ő is csak simogat, és azt hajtogatja, hogy minden rendben lesz kisfiam, csak legyél nyugodt.
Anya drága! Hidd el, nem vagyok nyugtalan, csupán az bánt, hogy senki nem segít lemászni ebből a kurva ágyból. Én még ilyen ágyat nem láttam! Nem enged! Húz. Egyszerűen visszahúz. Indulnék, mert ismét menni kell arra a nyomorult WC-re, és senki nem segít.

Miféle hely ez? És miket erőltetnek belém, amitől egyre nagyobbra nő a nyelvem a számban? Itt fekszem ferde szájjal, így aztán kiabálhatok, se Erna nem hallja, se az öcsém. Pedig itt sürgősen intézkedni kell, mert nem tisztességes állapot, hogy körül vagyok kerítve. Ráadásul valami nehezéket is raktak rám, meg se tudok mozdulni. Gyanítom, hogy valami politikai összeesküvés áldozata lehetek, mert különben Erna ezt nem engedné meg. Őt is csak pillanatokra engedik ide hozzám. Újabban furcsa, hatalmas szélű lila kalapokat hord. Jól is áll neki, csak így nem hasonlít rá. De hát, hogyan is hasonlítana, mikor kettő van belőle? Lehet, hogy ez a másik. Igen, ez a fehér Erna.
  Mindenembe csöveket dugtak. Azt mondták, azért, hogy ne kelljen WC-re rohangálnom, meg hogy ne kérjem örökké a vizet. Nem is kérem, hogy itassanak, hiszen ez a másik Erna gyakran idejön, és egy szívószálon teát itat velem. Ennyi Erna, és egyik sem olyan, mint a másik! Ez is egy újabb, nem olyan, mint az első, meg a második. Már a neve sem....  gyanús nekem, mert soha nem tudom, nem akar-e ártani. Reggel is, amikor fenn voltam a szekrény tetején, elvette a létrát, és hiába esdekeltem, nem hozta vissza, lejönni pedig nem segített! Rettenetesen megalázó ahogyan bánik velem.
Hagyott könyörögni, holott tudnia kellett volna, hogy szédülök fenn. Amikor végre lejöhettem, már úgy felbőszültem, hogy meg is ütöttem. Ezért kötötte le mindkét karom.  Hát tehetek én arról, hogy a feleségem minden pénzünket elköltötte erre a kórházra, és az íróasztalomat a szekrény tetején tartja?
  Nem is tudom, hogy kerültem ide vissza. Itt meg kikötözték a kezemet. Pedig csak fel akartam kelni. Sajnos, jól sejtettem! Rab vagyok. Nem mozdulhatok. Körülöttem rettenetes dolgok történnek. Itt mellettem a függöny mögötti ágyon négyen is szülnek egyszerre. Itt vannak a papák is, és elhúzzák a függönyt, hogy én is lássam, mint születik a gyerekük. Meg is mondtam Ernának, itt az ideje, hogy mi is csináljunk néhányat. Vonakodott, és nevetve mondta, hogy fel is kéne nevelni. Ugyan már! Anya úgyis segít mindenben.

Rettenetes, ami velem történik. Amióta nem vagyok otthon, semmi nem úgy alakul, mint korábban! Pénzünk már semmi sem maradt, mert Erna az én megkérdezésem nélkül megvásárolta ezt a kórházat. Hogy tehetett ilyet? Sürgősen össze kell hívni a családi tanácsot. Él még bennem némi felelősségérzet. El kell dönteni, hogy mi legyen a két öreggel és a két gyerekkel! Nem elég azt mondogatni, hogy minden rendben lesz, minden megoldódik. Elvégre itt vagyok nyolcvan évesen, kell nekem az a pénz, amit megtakarítottam!

Még szerencse, hogy a nyelvem már nem olyan dagadt, kezdik megérteni, hogy mit akarok mondani. No, csak tudjak beszélni! Majd megtudják, ki vagyok én! Rögtön kihívatom a hatóságot, hogy elintézzem őket! Azt képzelik, hogy engem csak úgy egyszerűen el lehet tiltani a WC használatától? Ráadásul azt akarják bebeszélni nekem, hogy nem tudok járni! Meg, hogy nem tudom megfogni a kanalat. Hogy merészelnek rágalmazni? Igaz, hogy a kezemmel nem tudom megérinteni az orromat, de ez csak azért van, mert az utóbbi időben egy kicsit arrébb csúszott az orrom. Na, és ha kicsurog a leves! Az én levesem, mi közük hozzá! Semmi mást nem tudnak, csak hoznak-visznek egyik ágyból a másikba. Ki hallott már olyat, hogy állandóan emeletes ágyba raknak, a létrát meg elveszik!


Nem is tudom, mit képzel a feleségem! Hónapokat is várhatok, amíg benéz hozzám. Hiába üzenek, kiabálok neki egész éjjel, hogy már Kati nővér, aki egyébként Erna is, neheztel rám a zajongásért. Lassan reng a kórház, ő mégse jön ide. Mondtam is tegnap, amikor itt ült és fogta a kezem, hogy tudom, milyen lassan ér ide a repülő Párizsból, de nekem, nagyon keserves idő, amíg távol van. Annyi mindent kellene intéznünk.
Először is el kell mennünk szemüveget újíttatni, mert hiába megyek fel a második emeletre, eltévedek, amióta átalakíttatta a lakást. Kellett nekünk egy ekkora lakás! Különben jó ötlet volt, hogy a kórházat megvette, mert azóta legalább csak átsétál hozzám, ha látni akar. És hál’ Istennek gyakran akar velem lenni. Olyankor ül az ágyam szélén, és nyugtat, hogy hamarosan meggyógyulok. Igaz, hogy soha nem kísér ki a WC-re, hiába követelem. Mindig azt mondja, hogy várnunk kell, mert éppen foglalt. De a körömkenőcsömet behozta, azzal kenik be a hátamat fürdetés után.
Egyébként szeretek a Parlamentben élni. Jó itt nekem! Büszke is vagyok nagyon, hogy az én feleségem a parlament elnöke! Nem is faggatom róla, hogy mi a feladata. Mondtam neki, tudom, hogy milyen az a bizalmi állás, nem mesélhet róla, de legalább jól megfizetik. Finom leveseket hoz nekem onnan a konyháról, ahol ő a szakácsnő is egyben, és ha kérdezem, mindig megnyugtat, hogy jól megvannak az én Ancsikámmal.
Ő is nagyon jó asszony volt szegény, és ő tényleg mindenben egyet értett velem. Ha meggondolom, jobb volt, mint Erna. Engedékenyebb. Türelmesebb volt, mondhatnám, harmonikusabb személyiség, de sajnos meghalt három éve. Nehezen törődött bele szegényke, hogy hideg a lakás, de végül megértette, hogy nem fűthetünk többet, elvégre takarékoskodni kell a gázzal is. Mi lenne a jövő nemzedékkel, ha mi mindent elfogyasztanánk előre? Helyette jól felöltöztünk, mint az eszkimók.
 Ernának is mondtam, hogy öltözzön melegebben, rétegesebben, nem lehet ennyi pénzt elfűteni, de ő azt mondta: Fázni egyedül fogsz drágám, én pedig hazamegyek a jó meleg lakásomba. Kemény asszony! Így aztán fűtöttünk, én meg bosszúból beengedtem a kutyát a szobába, ha elment hazulról. Hadd élvezze ő is a meleget, ha már fűtünk. Nőm nem vett észre semmit, csak tüsszögött, fuldoklott, mert állítólag allergiás a kutyaszőrre. Spórolt volna jobban a fűtéssel!

Nagyon haragszom az öcsémre! Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy lehet valaki ilyen rossz testvér! Csak a kezét kellett volna kinyújtania, csak az ujját ideadni, és máris ki tudtam volna kelni az ágyból, de nem! Ő semmit nem segített rajtam! Jól van, nem sírok, de akkor is fáj az embernek, ha ilyen a fivére.
 Lilike? Ő csodálatos. Olyan segítőkész, olyan önzetlen, hogy szinte nincs is hozzá hasonló! Úgy ápol itt engem, forgat, etet, mint egy angyal. És okos! Meg is kértem Ernát, egyezzen bele, hogy magunkhoz vegyük. Majd taníttatjuk, egyetemre járatjuk. Mégis jó asszony ez az Erna! Magától értetődőnek tartotta a kérésemet. Ide vesszük magunkhoz kislányt! Így legalább viszi valamire!
Ez a lányka igazán mindent megérdemel. Mennyit szenvedett szegényke azzal a rettenetes agydaganattal! És még nem is volt tizenhét éves, mikor elvitte a szörnyű kór! Szerencsére anya nem élt már, apa munkaszolgálatban... Az öcsém egyedül intézett mindent körülötte. Sírok.

Ó, Erna hidd már el, hogy nem akarok folyton sírni, de képtelen vagyok abbahagyni. Mennyi baj, mennyi véráldozat lehetett volna itt! Micsoda isteni szerencse, hogy észrevettem azt az időzített bombát az ágyam végében. És pont a parlamenti ülések idején, amikor tele volt a ház! Mit szólsz, hogy sikerült időben hatástalanítanom? Szerencsére kívülem nem sérült meg senki. Én meg nem érzek fájdalmat. Csak büszkeséget.
Ez már nagy tett, ez már érdem! Érzem, hogy azóta másként néznek itt is rám!  Ezek után kérhetek bármit, hiszen hős vagyok, és szép nagy, nagy …….


Budapest, 2006-08-18.

Mindörökké 2. rész

Sokszor elgondolkodom, hogy talán, ha lett volna egyetlen bizalmasom, valaki, akinek kisírhattam volna magam, talán türelmesebb lettem volna. De minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, hogy a mi kapcsolatunk halálra volt ítélve. Hiszen én magam alkalmatlan vagyok a szamaritánus szemléletre. Egyébként pedig kinek panaszkodhattam volna? Anyának? Hiszen ? aztán valóban nem lehetett megért?, mert pontosan az ? dédelgetett álmait romboltam szét, s gázoltam bele leggyengédebb terveibe. Panaszommal legfeljebb igazolva látta volna saját igazát, s annyiszor dörzsölte volna az orrom alá, ahányszor módja adódott rá.
       Barátn?nek? Egy igaz barátn?nek? Olyanom nekem nem volt. Korábban sem, házasságom alatt pedig különösen nem. De nem is hiszek benne, hogy akkor bárki megérthetett, csitíthatott, vagy szidhatott volna. Mert, ki hihette el, hogy az én okos L?rincemet csak úgy rászedte egy rafinált n? — a legkiválóbb antibébi tabletták korában — rajtam kívül? De ahhoz, hogy más megértse, amit én, el kellett volna mondanom az el?z? megkísértését is! Csakhogy, ahhoz meg be kellett volna számolnom rosszkedvem okáról, mely lehangoló ugyan környezetemre nézvést, de különösen a férjemre hozna szürke fényt. Igen. Ilyen egyszer?en derül ki, hogy csak a szerelem akkora ökör, mint én, s akkor ismét ott vagyunk, ahonnan indultunk, pontosabban, hogy nesze neked cirógatás, csábítás és dorombolás, meg a hódításnak mindazon módja, amit a földön már korábban kitaláltak, ha ezt másnál is kipróbálta már.
       Ma már tisztán látom, érzem, hogy L?rinc valóban nagyon szeretett engem. Ma már tudom. Tudom, mert elhagytam, és tudom, látom, hogy most is minden alkalmat megragad, hogy együtt legyünk. Miként azt is, hogy ott és abban a helyzetben neki sem lehetett könny?. Sehol. A munkahelyén, ahova naponta be kellett mennie, ahol ütötték-vágták a poént a gibicek, akik talán irigyelték is ?t. Otthoni környezete sem volt vidám, elvégre egy megkeseredett feleség fogadta személyemben. Mert sajnos, ? is érzékelte, hogy anyagilag egyre nehezebben élünk.
       Nyilván hosszabb ideje rágódhatott már magában, tény, hogy egyik nap azzal állított haza, zöldséget fogunk termelni fólia alatt. Nagyban. A magam részér?l tudtam, hogy egyetlen fillérrel sem tudok hozzájárulni egy fóliasátor felállításához. Sem a jó talajhoz, sem a magokhoz, sem semmihez, amire szükség lenne a terv megvalósításához. Nem is volt rá szükség. Jöttek az emberek a T.Sz.-b?l, s a sátrat annak rendje és módja szerint szakszer?en felhúzták. A munkáért pénzt nem fogadtak el, mondván, hét végi szabad napjukon végezték. Én csak vendégül láttam ?ket, s igazán elegánsan.
       Ami ezután következett, az mind L?rinc szabadidejét, erejét vette igénybe, az eredmény pedig a szorgalmát és a szakmai tudását dicsérte. Akkor már büszke voltam rá nagyon. Miután a terv id?pontjában nem szárnyaltam túlságosan, amikor láttam, hogy a létez? legnagyobb fizikai munkát végzi, beültem hozzá a fólia alá. Négyzetméterenként ásta fel a k?kemény eredeti talajt, s hordta be talicskával a kiváló min?ség? komposztföldet. Amikor én már bekuporodtam hozzá, legalább huszonöt négyzetmétert megdolgozott, s akkor egyengette el a földet a fólia két oldalán. A talicskának csak egy keskeny csíkot hagyott, éppen annyit, amelyen el tudott lavírozni a tíz centiméter széles kerékkel. Csak középen hagyta meg ezt a keskeny utat, ahonnan szétterítette a kiváló táptalajt, amibe majd beleveti a magvakat. Éppen azt akartam kérdezni, hogy ez az egész ötlet mikor, és hogyan született meg az agyában, amikor ? kezdett el beszélni róla. Legalább megállt egy pillanatra.
       — De örülök, hogy beültél hozzám! Egyedül nagyon unalmas. Ne hidd, hogy ez itt rettent?en fárasztó. Az, ugyan egy kicsit, de visszaigazol, hogy, hogyan állok fizikailag. Megnyugodhatsz: jó a teherbírásom. Az agyam pedig állandóan jár, mit lehetne még jobban csinálni, hogy el?nyösebb legyen.
       — Jobban? Hiszen ez, amit itt m?velsz, rettent?en fárasztó fizikai munka, bármit is mondasz róla! Ráadásul ilyet nem végeztél mostanában. Felásni ezt a betonkeménység?, letaposott területet, ráhordani a komposztot, teríteni, beledolgozni, görnyedt tartásban, hiszen a fólia sok helyem alacsony. És f?leg leveg?tlen. Ez jó mulatság, férfimunka L?r! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, mi vitt rá, hogy belefogj?
       — Ki fogsz nevetni. A f?nököm.
       — Kristóf? Nem igaz! Gyere, üljünk ki a leveg?re, s igyunk meg egy kávét. Kimentünk, ültünk koszosan a sátor tövében, de L?rinc gondosan körülnézett, miel?tt nagyon halkan beszélni kezdett.
       — Pedig így van. Véletlenül tudtam meg, mert az ? udvarukba aztán nem lehet bejutni. Ha bármilyen okból becsöngetek hozzá, mert valamit nem tudok megoldani, a kapuban tárgyal meg velem mindent. A lakásba még be nem hívott soha. Szóval megtudtam, hogy három hatalmas fólia van az udvarában, amelyet a szövetkezet dolgozói munkálnak meg munkaid?ben.
       — Azannyát.
       — Azt. Nem szóltam róla senkinek, nincs is közöm hozzá. De figyelni kezdtem.
       — L?r! Meg kell veszni!
       — Meg. Most figyelj! Kés?bb eljutott hozzám az a hír is, hogy Bélapátfalván nyaralót építettek neki a szövetkezet dolgozói. Bizony! Ezt már ünnepnapokon végezték, de innen vitték hozzá teherautóval a téglát, a cementet, minden hozzávalót. A Tsz-éb?l. Mellesleg az elnöknek is. Err?l persze nem illik beszélni, de szép jutalmat kaptak azok a tagok, akik csendben dolgoztak. Sokáig rágódtam rajta, és a végén úgy döntöttem, én is hasznot húzok abból, amivel dolgozom. Azzal együtt, hogy én nem dolgoztatok kívülállókkal, és megfizettem a komposztot. Tehát nem rövidítem meg a Termel?szövetkezetet. A fóliát pedig csak kölcsönnek tekintem.  Amint befejezem ezt a munkát, visszaadom.
       — Hát L?rinc, csoda, hogy ebben a szövetkezetben maradt még valami!
       Kés?bb másra terel?dött a beszédünk, de mindketten arra gondoltunk: Ha mindenki kimódol magának egy apró stiklit, aki tud valamit a f?nökökr?l, elfogy még a föld is a határból.
       Egy tény. Nekünk decemberre olyan csodálatos zöldségünk fejl?dött, amilyen szabad földön csak nyár közepén látható imitt-amott. Kapkodták is a keresked?k, mint a cukrot. Ami viszont azt jelentette, hogy L?rinc ásta ki a növényt a földb?l munkaid? után, én fürösztöttem a fürd?kádban kés? estig a kis drágákat, a kislányunk eközben szortírozta, hogy majd mi ketten csomagoljuk éjjel, ha minden készen áll.
       Fontos volt, hogy reggelre kész legyen a számtalan csomag, amire jön a vev?. Valójában L?rinc egyedül csomagolt, én pedig takarítottam. El?ször a fürd?szobát hoztam használható állapotba, utána következett az el?szoba, végül a konyha. Ez a játék kétszer háromszor lejátszódott egy héten, reggel pedig mosolyogva elmentünk dolgozni.
       Ha ez nyáron történik, az udvari kifolyó mellett néhány nagy edény segítségével egyszer?bb lett volna a dolog, nem kellett volna belelógni a kádba derékig. Viszont fele annyi lett volna a haszon rajta. Télen ellenben máshol nem tudtuk a rengeteg levesbe valót el?készíteni, mint a fürd?szobában, s vele a kosz bejárta a fél lakást. Utólag is állítom, igen hasznos piszok volt! Mert rengeteget dolgoztunk ugyan, de két év alatt nyaralót vettünk bel?le Berekfürd?n, amit rendszeresen kiadtunk nyaralóknak. A nyár utolsó hetében pedig mi pihentünk ott. Nem utolsó sorban könnyebben éltünk. Fellélegezhettünk kissé a nagy nyomás alól. És tiszta haszonként könyvelhettük el magunknak be nem vallott tevékenységünk eredményét. A nyugalom jellemezte ezt az id?szakunkat, de feltételezem, hogy akadtak olyanok, akik nem vették jó néven ezt a nyugalmat. Nem utolsó sorban mindenhol akadnak rosszakarók.
       Három év elteltével rend?rök soroltak be a lakásunkba, L?rincet keresve. Mondtam, jó, foglaljanak helyet, mindjárt szólok neki. Mire magamhoz tértem, már meg is bilincselték, és be is tuszkolták az autójukba. Álltam ott megdermedve, és nem értettem semmit. Azon az éjszakán végiggondoltam minden b?nünket, de egyszer?en nem tudtam elképzelni, mi a baj velünk. Próbáltam beszélni telefonon az elnökkel, de nem tudott semmir?l, s ígért mindent, ezzel szemben nem tett semmit.
       Ez már a rendszerváltozás el?tti pillanatokban történt, de még a Tsz elnökök hatalmi helyzetében. Összeszedtem néhány ruhanem?t, és beutaztam a járási rend?rségre Rékával, ahol az apját véltük. Nagyon felzaklatták a L?rinccel történt események, látnia kellett, hogy nincs semmi baja. Úgy vezettem végig a falun, hogy csak az utat néztem, látnom ne kelljen ismer?st. Szégyenkeztem egész valómban.
       Amint beértünk, a parancsnokot kerestem, aki azonnal rendelkezésemre állt, azaz ült. Hellyel kínált, és olyan nyájas volt, ami egyenesen zavart. Kértem, hogy a kislány hadd menjen az apja közelébe, nem baj, ha rend?ri kísérettel: így szeretném megnyugtatni.
       Mosolyogva közölte, hogy nyugodtan mehetek én is. Megbillent velem a világ, amikor láttam, hogy az én férjem éppen barátian társalog az ?rsön tartózkodó rend?rökkel, és meglehet?sen vidáman fogadott minket. Biztosított, hogy napokon belül hazatér, ne aggódjunk, nem érheti semmi baj. Hazamentünk hát, és ha nem is türelmesen, kivártuk, amíg visszaszállítják.
       Képtelen voltam megérteni mi történik velünk, körülöttünk. Az egyértelm? volt, hogy L?rinc jól érzi magát ott, ahol van, a rend?rök is inkább barátságosak, semmint számon kér?k, de akkor miért tartóztatták le? És miért van még mindig ott?
       Azzal vádolták, hogy a TSz. költségén, munkaid?ben foglalkoztatja a dolgozókat az udvarunkon felállított két hatalmas fólia alatt. Mire ? lazán megérdekl?dte, nem tévesztik-e össze a f?agronómussal? Annál is inkább, mert ? be tudja bizonyítani, hogy asszonyok munkáját nem vette igénybe, mert akkor már nincs is haszon rajta. Egyetlen fóliát találnak, ha az udvarát megnézik. Ezt a kicsit pedig csak családi vállalkozásban lehet m?ködtetni.
      Mit tesz Isten, amint kiderült, hogy a fels?bb szintr?l többet tud L?rinc, mint illenék, azonnal megsz?nt minden b?ne, csak arra kérték, maradjon még néhány napot, kizárólag a rend kedvéért, hogy úgy t?nhessen fel, mintha sokáig vizsgálták volna az ügyét.
      Mindarról, amit?l megokosodtunk, az a legtragikusabb, hogy a rend?r is ember, és fecseg. Így derült ki kártyázás és beszélgetés közben, hogy ?k mindenkir?l mindent tudnak. Mert nekik minden községben van bizalmasuk. Több is! Tény, hogy ha bármelyik faluban születésnap vagy születés, vagy szüret okán bárhol összejön néhány ember, másnap reggel ?k tudják, ki mit mondott.
       A történtek után megkeseredtek a barátságaink, bizalmatlanok lettünk másokkal, akiben eddig bíztunk, meggondoltuk a mondanivalónkat.
       Itt a sz?ke Tisza mellett már nem éltünk hosszú ideig, mert a rendszerváltás után L?rinc nem vásárolt földet, hiszen mire magához tért, az elnök és a f?agronómus az egész határt megvette kárpótlási jegyért. De nem ám saját kárpótlási jegyért, hanem olcsó pénzen vásároltért. Hozzá a szövetkezet épületeit, meg az egész gépparkot. L?r számára a sz?ke Tisza fiatalon meg?szült. ? Pécsett keresett állást magának.
       Ekkor már egyébként is városban kívántunk élni, mert Réka taníttatása így egyszer?bbnek t?nt ily módon. L?rinc szülei id?s emberek, és örömmel fogadtak be bennünket hatalmas pécsi házukba. Így lakbért sem kellett fizetnünk, mindkett?nknek sikerült biztos állást találni, és az öregek sem maradtak magányosak. Réka remekül érezte magát az új közegben, tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy mindenki elégedettnek érezhette magát.

       Évek múlva, pontosabban, amikor Réka már érettségire készült, egy szombati napon csöngettek nálunk. Én mentem ki kaput nyitni. Három jókép?, ismer?snek t?n? fiatalember kereste a férjemet. El?ször még azt véltem, Rékához jöttek, de határozottan L?rincet keresték. Olyan ismer?sek voltak! Három, csaknem egyforma magas, közel egykorú fiatalembert ültettem le a nyári filagóriában.
       A nap már magasan járt felettünk, bekukkantott a levelek résein, s amint azok meglebbentek, mindig más arcán telepedett meg a fény.
       L?rinc éppen a borotválkozását fejezte be, arcát törölgetve jelent meg az ajtóban. Abban a pillanatban amint ránéztem, belém hasított a felismerés. Réka mellettem állt, hirtelen hozzám simult, megfogta a kezem, húzott az asztalhoz, hogy leültessen, hogy tartani tudjam magam. Er?s lány az én lányom, az biztos. Odament a fiúkhoz, és bemutatkozott. Amikor az els? mormolta felé a nevét, Réka rászólt: Hangosabban! Ugyanezt tette mind a hárommal.
       — Tehát ti vagytok a testvéreim!
       — Igen. Ugyanazt a nevet viseljük mind.
       — De nekem soha nem volt apám, akihez úgy bújhattam volna oda, mint te teszed most — mondta az egyik.
       — Tudod, mi is ugyanilyen apát képzeltünk el magunknak! — tette hozzá a másik.
       — Mi az, hogy mi is? — hördült fel L?rinc.
       — Mert én iker vagyok. ?, az els? fiad, L?rinc. Utána jöttem én, Bálint, percek múlva Ben?. De te, apa, annyi fáradtságot sem vettél magadnak soha, hogy megnézz minket. Azt sem tudhattad, hogy másodjára két gyermek érkezett. Az én anyám három fiút etetett, öltöztetett. Nehéz életet élt. Egyébként a legkisebb, akinek más az anyja, nincs velünk.
       — Más az anyja? — sikoltottam feléjük, holott már nem volt semmi értelme, mert rájöttem, hogy az a n?, aki „átverte,” ugyanolyan szerelmes liba volt, mint én, aki másodikat is szült neki, bízva egy válásban, és egy házasságban. Ó, n?k! Ti buta, ostoba csajok!
       A beszélgetés kulturáltan folytatódott apa és fiai között. A gyermekek meglehet?st beszédesnek bizonyultak, elmondták minden keservüket, válságukat. L?rinc pedig megért?en bólogatott, mert tudta, hogy igazuk van. Sorolták ám a fiúk azt is, hogy milyennek képzeltek egy jó apát, mennyire vágytak rá, hogy egyszer beállít, s megsimogatja ?ket. Folyamatosan vágytak rá, hogy legalább megláthassák.
       Nem mondom, okosak voltak, inkább az apjuknak meséltek, mint egy idegen pszichológusnak. Ott ült négy egyforma édes pasas, és én keményen tartva magam, feketével, gyümölccsel szolgáltam nekik. Elvégre egy közülük az én társam volt! Annak a háromnak meg kénytelen voltam elismerni az igazát.
       Réka szegény ide-oda rohangált, próbált tompítani a dolgokon, anyósom pedig a konyhaablakból kukucskált ki rájuk. Küldtem, menjen közéjük. Elvégre a vérei, az unokái voltak azok is. S amikor én kukucskáltam kifelé, megláttam valamit L?rinc szemében. Gyengédség volt, simogatás, pára. A szívem összeszorult, mert úgy éreztem, ez a jelenet akkor lenne igazi, ha a mi családunk lenne az, amely ott ül. Vagy a mienk, vagy azé az asszonyé, aki hármat szült, nevelt, etetett, öltöztetett. Így csak torzó az egész.
       Kimentem közéjük, és mosolyogva mondtam, ebédre a konyhában terítünk. Egyszerre állt fel a három fiú, és jöttek nekem segíteni. Mindent elszedtek a kezemb?l, abroszt, tányért, ev?eszközt, és hordtak mindent a helyére.
       Amint körülülték az asztalt, és már mindenki evett, én elköszöntem, mondván, egy kis dolgom adódott, és eljöttem. Az autó a ház el?tt állt, nem hoztam el semmit, csak eljöttem. Majd Réka rendezi a dolgokat kés?bb.
       A szüleim bölcsebben, mint gondoltam, nem kérdeztek, nem véleményeztek, de ?szintén sajnáltak. Nem tudták, hogy mai döntésemben mi volt az, ami hazahozott, de érezték, hogy végleges. Tudomásul vették, hogy elválok. A régi szobámban aludtam, a régi ágyamban. A Rékáé lett ugyan közben, de nem hiszem, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá. Másnap munka után eredtem, bár ismeretségeim, barátságaim megkoptak az évek folyamán, reméltem, hogy valahol rám is szükség lehet. Miként lett is.
       Csak egy kicsit kipihentem magam, s már dolgozhattam. L?rinc természetesen másnap megjelent, esengett, bizonygatott, kérlelt, de én válni akartam. Egyetlen pillanatig sem magyarázkodtam, nem tettem szemrehányást, csupán annyit mondtam, döntöttem.
       Kértem, ne alázza meg magát, nincs értelme. Vigye el a kocsit, és Réka hozza el benne a ruháimat, mert öltözködni kell. A piperémre is szükségem lesz, el ne felejtsék. Most még elég, ha minden nyári holmim velem lesz, ha végleges helyre költözöm, elhozzuk a többit is.
       Azóta elvált asszony vagyok, önálló lakásban élek, dolgozom, rajongok az unokáimért, és jó lenne találni valakit, akit nekem teremtett a sors. L?rinc túlságosan csinos volt, túlságosan elegáns, túlságosan m?velt, s f?leg túlságosan az enyém! Ezek után? Tény, hogy eddig még nem volt szerencsém.
       Amikor a lányom összeköltözött a szerelmével, nem lubickoltam boldogságban, de nem nyilvánítottam véleményt sem, ezzel szemben szép szolidan aggódtam. Nem t?nt éppen szorgalmasnak az úr, aki inkább fiúcska volt még, de miután látták, hogy nekem nincs mit kiemelni a pénztárcámból, s képzelhet?en az ? felmen?iét sem tömték degeszre, a legény munkát keresett és lelt. Réka pedig elismerése jeléül megajándékozta egy kicsi fiúval. Aztán, hogy ne töltse otthon hiába az id?t, hirtelen még eggyel.
       Mindkét gyermek csodálatos, L?rinc viszont összetöpörödött. Rég nem találkoztunk, korábban nem érzékelhettem a változást. Most ?szintén megrendített a látványa. Olyan elesett lett! Mellesleg éreztem valami távoli félelmet miatta, de ezt folyamatosan éreztem. Hatalmas pelenkatömeggel érkezett, annyi realitás van benne, hogy itt ez, és a tej a f?szerepl?.
       Természetesen változatlanul rajong a lányáért, s most is azért találkoztunk, mert ? is vágtatott unokanéz?be. ?k ketten gyakran találkoznak, csak Réka titkolja el?lem a híreket. Igaza is van. Már nem tartoznak rám a dolgok. Pedig azok betegségekr?l szólnának. Tudom én! Távolról is megérzem, ha baja van. Állítólag a prosztatájával kínlódik. Ismerem a betegséget, ez sok férfi gondja. Nem kérdezhetem, pedig így ránézve szívesen megtenném. Érzem ugyanis, hogy most mellette lenne a helyem.
       Így csak némán aggódom, közben leckéztetem magam: Rózsa, Rózsa! Rájöttél-e már a lényegre? Tudod-e már, hogy nem elég egy férfit meghódítani! Nem ám! Dolgozni kell a megtartásán. Mindent elkövetni, hogy jól érezze magát abban a közegben, amit te teremtettél neki. Ezt már a nagyanyáink is tudták.
       Azt is, hogy többet kell mosolyogni, még akkor is, ha úgy érzed, megszakad a szíved. Igaz, hogy ez álarc lesz id?nként, és észre sem veszed, hogy feltetted, de bizony ez olyan szabály, amit betartani kötelez?. S?t, meg kell tanulni állandóan megnyugtatóan viselkedni akkor is, ha zaklatottabb vagy a másiknál. És f?leg, de nagyon f?leg, nem tenni szemrehányást állandóan azért a régen történt eseményért, amelyet már százszor megbocsátottál, de most ismét fáj.
       Felmondtad a szerelmedet, a házasságodat, ostobán, bután, és most belepusztulsz, hogy nincs melletted? Ó te szerencsétlen önérzetes Rózsa! Mi lenne, ha nem lennél ennyire megátalkodott, és gondolkoznál, miel?tt megszöksz a saját életed el?l?  Sajnos, ennek már fújtak, ezen már morfondírozni is fölösleges. Berendezkedtél egy magányos életre, és ez így is marad.
       Anya is egyedül él. Még mindent elintéz maga körül, de már nem vágyik ki a lakásból. Apa szerencsére gyorsan ment el, nem kellett sokáig ápolni. Tudom, nehezen viselte volna a kiszolgáltatottságot. De nélküle üres a családi ház. Én természetesen bevásárolok anyának, mindent berakok a kamrába és a h?t?be, de ha végzek a dolgokkal, máris mennék el otthonról. Üres. Szinte süt a magánya.
       L?rinc nagyon beteg. Réka telefonált, hogy a nagyanyja szólt. ? nem tud mozogni a két kicsit?l. Elmennék-e? Mi az, hogy elmennék! Repülök! Szárnyalok! Hiszen, csak addig volt nagy a mellényem, amíg el nem ?ztem magamtól. Most meg majd belepusztulok a hiányába!
       Anyósom le sem feküdt, tudta, hogy még ma megérkezem. Ismer.
       — Meg fog halni! Az én gyönyör? fiam! Istenem, ilyen fiatalon elveszed t?lem, engem pedig itt hagysz, hogy szenvedjem meg a veszteségem! Jaj, drága gyerekem, megmondták az orvosok, nincs mentség. De ? is tudja! Arra kért, hogy hívjalak el. Reggel korán bemegyünk hozzá. Ha megéri a reggelt. Nem is tudom, mit kívánjak magunknak. De most mégis azt szeretném, hogy megölelhesd! Hogy érezze a szereteted.
       Itt sírunk egymás vállára borulva, a két vesztes. ? hangosan mondja a magáét, én meg csak magamnak. Megvárt! Engem várt, és én megfosztottam magamtól. Szegény, szegény! Megfosztottam magamtól, magamat meg t?le! Mert nekem fontosabb volt az önérzetem! De neki még az sem lehetett, holott tudtam, vállaltam, a gyerekeivel együtt vállaltam, és soha nem mondtam neki, menj, nézd meg ?ket, öleld mg ?ket! Vállald, légy az apjuk…
       Megvárt. Frissen mosdatva, borotválva várt rám. Leültem az ágya szélére, néztük egymást, mosolyogtunk, és a szemünk beszélt helyettünk. A nézésünkben benne volt az a szerelem, ami elkísér a sírig. Hirtelen lerúgtam a csizmámat, és befeküdtem mellé az ágyba. Arcom az arcához szorítottam, testem a testéhez simult, átöleltem, és azt suttogtam a fülébe: Szeretlek. Ugye érzed, hogy szeretlek? Ölellek! Ett?l az ölelést?l gyógyulsz meg. Érzed már? Nem szólalt meg. Soha többé nem szólalt meg. Anyósom húzgált, hogy jöjjek ki az ágyból.
       Temetésér?l természetesen a fiúkat is értesítettük. Mind ott állt a nagyanyja mellett. Három nagyszer? másolat. Anyósom nagyon örült nekik, róluk pedig lerítt, hogy az a síró öregasszony nem lesz elhagyatott.
   
        Szememmel megsimogatom a gyönyör?, új, fekete kabátomat.
       Özvegy lettem. Mindegy, hogy a személyimbe mi van írva, a lelkemben özvegyültem meg. Mindörökre.

Mindörökké 1. rész

Kis csinos, enyhén vékony kabátkában szálltam le a vonatról. Elég meggondolatlanul, elvégre még nincs tavasz, de remélve, hogy végre vége ennek az undorító télnek. Még nem egészen érthet?en, de már üzenget a tavasz. Én pedig veszem a lapot. Ma kellemes a h?mérséklet, behoztam a kin?tt tavaszi kabátomat Pestre. Most van a cserék ideje, amikor bármilyen állapotú használt kabátomat — ráfizetéssel ugyan —, de újra cserélhetem. Ma kezd?dött az akció, még módomban áll válogatni.
      Nagyon örülök, mert most igazán nem lenne több pénzem másikat venni, miközben érzem, hogy szükségem lesz egy feketére. Jó lenne tudni mi a haszna a kereskedelemnek ezeken a mostanában bevezetett cseréken? Gyanítom, hogy nem szamaritánus érzelmek vezérlik az akció meghirdetését. Nem érdekes. Nem is tartozik rám. Pillanatnyilag elég nekem a saját gondom.
      Most csaknem minden megtakarított pénzem elmegy a különbségre, miközben tudom, hogy inkább spórolnom kellene, mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs mihez nyúljak baj esetén.
      Ezt a gondolkodásmódot egy életre belém sulykolta anya. Nem is szabadulok meg a szorongástól, a büdös életben. Kizárólag mellette, rövid lányságom idején voltam anyagi biztonságban, attól kezdve többé soha. Pedig én aztán, igazán szófogadó jámbor kis úrilány voltam, anya követel?z?, örökké elvárásokat hangsúlyozó közegében. Ott még apa is lábujjhegyen járt.
      Anya életében minden óram? pontossággal m?ködött. A felkelés, a lefekvés, a tanulás, a takarítás napra, órára, a nyaralás havi felállásban. Hogy bírta ezt a tervszer?séget? Ezt tesszük, akkor, ha… Azt mondjuk, ha úgy alakul... Bólintunk abban az esetben, ha… Sohasem tudtam, mit?l van annyi ha. Mib?l lehet el?re tudni, ki mit kérdezhet? Kinek mit válaszolunk, ha… És honnan tudja a feltételeket?
      Nem mindegy, hogy melyik nap mosunk függönyt? És miért kell ugyanakkor ablakot tisztítani? Ó ma már tudom, mindent megtanul az ember.
      Már egészen kicsi gyerekként éreztem, hogy minden helyzetre van tartaléka, anyagilag nem kerülhetünk mélypontra. Azt is tudtam, hogy minden esetre tud megoldást. Mégis volt benne valami tragikus és állandó ugrásra készség, amir?l nem tudtam eldönteni, hogy mib?l ered. Mintha egész életét egy kóros és minden pillanatra kiterjed? készenléti állapot uralná, ami pontosan a biztonság hiányából ered. Miközben t?lem mindketten éppen mindennek az ellenkez?jét várták el. Nagyon sokat: népszer?séget, elismerést, kedvességet, alkalmazkodást. Az állandó mosolyt, mely náluk csak merev álarc, szerencsére nálam a kicsattanó jókedv következménye volt.
      Azt nagy nehezen felfogtam, hogy korábban történt velük valami, ami nagy félelmeket váltott ki bel?lük, ahol a halál és a gyalázat ólálkodhatott körülöttük, ahol nem létezett biztonság, csak szorongás és rettegés, s amit?l engem meg akartak kímélni.
      Soha nem fogom megérteni, hogy egyáltalán megtörténhetett az a rettenet, amit kés?bb apa elbeszéléséb?l ismertem meg. Ha nagyritkán mérgel?dtem anya nevelési módszere miatt, apa lecsendesített, azt mondta: nem volt ? korábban ilyen, csak amióta hazajöttek. Mi az, hogy hazajöttek? Hol jártak, és mi okból? Aztán nagy nehezen elmesélte, miket éltek át, hogy anyu babát várt, amikor marhavagonokba tuszkolták, és internáló táborba szállították ?ket. Sokáig nem fogtam fel, mi az a tábor, amir?l mesél, mert én csak az úttör?tábort ismertem. Egyébként pedig nem akartam megismerni az élményeiket, s azt sem, hogyan halt meg a testvérem. Apa viszont ragaszkodott hozzá. Meggy?z?dése volt, hogy meg kell ismernem a múltat.
      Kis adagokban részletezte, mindig csak annyit mondott el, amennyir?l feltételezte, hogy elbírom viselni az újabb ismeretanyagot. De én nem tudtam felfogni, elfogadni, mint ahogy ma sem tudom. A tudatom lázadt az elfogadásuk ellen. Éreztem, hogy anya mindent értem tesz, engem már meg akar tartani bármi áron. Még, ha ellenemre kell nevelnie, ha elidegenít is magától ezzel a nagy akarással, ? kikényszeríti bel?lem, hogy kénytelen legyek biztonságban élni.
      Hogyan, miképpen lehetett emberek biztonságát elvenni minden átmenet nélkül? Emberekét, akik dolgoztak, szerettek, de nem tettek semmit, csak zsidó családba, lengyelbe, hollandba születtek? Bárkit lealacsonyítani, megalázni, szándékosan meggyötörni, tervszer?en el?re kidolgozott módszerekkel megsemmisíteni? Milyen alapon? És miért t?rték el ezt a többiek, mások? Mért nem tiltakoztak? Hát nem volt senki a világon, aki felemelje a hangját és a kezét? Sem állam, sem Egyház? S ha már el?re eltervezték, hogy megsemmisítik azokat, akik nekik ellenszenvesek, miért kellett ?ket el?tte meggyötörni? S ismét a követel?z? kérdés: hogyan lehetett ezt elt?rni? S nem utolsó sorban, hogyan lehetett ezt a gyalázatot véghezvinni Európa közepén?
      Nem, és nem! Soha, nem fogom megérteni, a számomra lehetetlent, melyekr?l apa beszámolt, s azt sem, hogyan lehetett ezek után emelt f?vel élni? Túlélni a megalázásokat, a szörny?ségeket, amelyek elviselésére még primitív technikákat is kimódoltak, mert az ember már csak olyan, hogy szeret élni.
      S mindez nem elég szegényeimnek, végre talán nyugalom lenne, és béke és boldogság, s most hirtelen rájuk szakadt a felismerés, hogy többé már én sem engedelmeskedem. Nem készülök egyetemre, helyette férjhez igyekszem, de nagyon. Anya belerokkant a felismerésbe. Apa is, de ? másként. Apa elkezdett tisztelni. Magában persze. Mert neki aztán szüksége volt a terrorra, anya követel? magatartása nélkül nem tudott élni, de sajnált engem, mert tisztában volt vele, hogy miként ?, én is szégyellni fogom, hogy ilyen mafla vagyok.
      Nálam ez az állapot csupán addig tartott, amíg meg nem ismertem a szerelmet. A szerelmet, mely súlytalan szell? szárnyán suhant a közelembe, bele a lelkem legmélyebb közepébe, ahol lágy volt, és gyengéd, simogató, és dédelget?, vakító, mely elkábította minden érzékszervemet. Bekötötte a szememet, csodás dallamokkal vezette félre a hallásomat, és eluralta minden ép érzékemet. Csodás volt, boldogító, és lebegtet?. És mélységesen, és hatalmasan hülyít?.
      Mindjárt érettségiztem, minden jegyem kiváló. Minden adott volt, hogy az legyen bel?lem, amit szüleim — s alkalmasint én is — összeálmodoztak rólam. Én pedig eddig semmi mást nem akartam, semmint nekik örömet szerezni.
      Hopp, itt lelépünk a mozgólépcs?r?l, Különben orra bukunk. Még nem megyek be az üzletbe, el?bb végignézem a kirakatokat, s?t, még bent is mindent. Nem ugrom bele csak úgy a semmibe.  
     No, ha férjhez igyekeztem, meg is kaptam a magamét. L?rinc mellett aztán volt módom a fogamhoz verni a garast! És még lapíthattam is róla. Hiába, ilyen az élet!
      Igazán szép dolgokat ajánlanak. A legújabb divat szerinti minden. Hol van már az, az id?, amikor az elavult holmikat adták olcsón! Most a legkülönbek sem kelnek el felvásárlási áron. Teli a raktár? Nocsak! Mindjárt benyitok, de még egy kicsit sétálgatok, mert vissza kell térnem anyáékhoz. Az én gyerekem is feln?tt már, meg kell tudnom, jól sáfárkodtam-e én az ? életével? Mert, hogy anya az enyémmel nem, az már bebizonyosodott.
      A szalagt?z? bálomon láttam meg L?rincet. Úgy fájt a hasam, hogy egyetlen lépést sem tudtam táncolni, csak ültem a zenekar el?tt a pódium szélén, és hallgattam a zenét, és sirattam ezt a szépnek várt napot. Feln?ttségem els? látható, tapintható jelét. Anya már vitt volna orvoshoz, de még nem mentem. Nem és nem! Már felvettem a mindenkiénél csinosabb ruhámat, ha már nem táncolhatom a nyitó táncot, legalább lássák rajtam a csoda ruhát. Mire visszavánszorogtam a helyemre, semmi nem érdekelt, csak, hogy leülhessek. Nem tudtam, hogy még betegen is úgy mozogtam, hogy ringatózott rajtam a szoknya, hogy táncot lejtett lábamon a lakkcip?. Azt sem tudtam, hogy csillogó gyöngyszemek peregnek a szememb?l. S?t azt sem, hogy egy jókép? fiú térdel el?ttem. Szenvedtem. Valamit kérdezett, de felelni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy szokatlan melegség önti el a szívemet, ha szól hozzám. Anya már ott volt mellettem apával, és határozottan utasított, hogy induljak az autóhoz. Nem várnak tovább, irány a kórház. Felálltam, hogy induljak, de összeestem, L?rinc kapott az ölébe, és ? rakott be a kocsiba, míg anya apa mellé ült az els? ülésre, L?r megkérdezte, beülhet-e mellém, s a választ meg sem várva, magához szorított. Anya semmit sem vett észre, csak hajszolta apát, így igazán hamar a m?t?asztalon találtam magam. Amikor pedig felébredtem, csak a fiút láttam. Ilyen a szerelem. Azt látja, amit akar. Hogy ott szorongtak aggódó szüleim is, az, természetes, de ez a pasi — ahogy ma mondanák —, olyan aggódón, oly félt?n fogta a kezem, hogy anya sem zavarta el.
      Ez a kabát tetszik, ezt megveszem. A fekete szerencsére divatszín, kis laza sállal megbolondítom, és kész. Drága, de mindegy. Ötven éves korában, id?s szül?kkel nem árt, ha van az ember lányának egy ilyen darabja. A cserére nem a legjobb kabátomat hoztam be. Ezek úgyis kidobják, én meg még csak használom egy kicsit a régit.
      Most itt ülök a vonaton, ölemben a gyönyör? fekete kabát fél áron, s úgy örülök neki, mintha nem tudnám, hogy pontosan az eredeti árán adták el nekem, csak kénytelenek voltak levonni bel?le azt a hetven % -ot, amit eredetileg felárként ráraktak. Így járnak jobban, mert legalább a raktározásért nem kell fizetniük. Az nem kis összeg a keresked?nek, nem beszélve arról, hogy jöv?re más lesz a divat.
      Hogy mennyi eszem van, lett, mire félszáz éves lettem! Bezzeg nem volt akkor, amikor hozzámentem ahhoz a hatalmas, szépeket mondó lóköt?höz, aki úgy elkábított, hogy semmit nem mérlegeltem, semmin nem gondolkoztam el, csupán egyetlen vágy vezérelt: hogy a közelemben érezzem.
      Szegény anya, hogy kétségbe volt esve, még apa is, és ?szintén, nem szorított nekem cseppet sem, mindenben anyának adott igazat, vele értett egyet, mert ? már tudta, amit én nem, hogy anyának mindig igaza van.
      Én pedig éppen azokban a napokban döbbentem rá, hogy bennem mennyi lelemény van, hogy milyen nagyszer?en tudok konspirálni, id?t egyeztetni, szül?t átverni, hogy L?rrel is együtt lehessek, az érettségim is jól sikerüljön, s hogy anya se jöjjön rá, mennyi minden történik velem, amíg ? dolgozik, és f?leg — aminek ? bizonyára nagyon nem örülne —, ha tudna róla. Éppen ezért meg kellett kímélni a mindent tudástól. Mert az már mégsem tartozott anyára, hogy alig vártam amióta L?rincet megismertem, hogy egyetlen féltve ?rzött értékemt?l aléltan megszabadítson.
       Mi több, az élményt naponta tudjam újra úgy ismételni, mintha abban a pillanatban keresgélhetném a kincset. Szépséges és bonyolult id?szaka volt ez az életemnek, noha, az én felmen?m cseppet sem örült férjhez menési szándékomnak. Mégis nagyon sok id?t és pénzt fordított arra, hogy mindenem meglegyen, amire egy házasságban szükségem lehet.
      Tehát nem mentem egyetemre, ellenben hozzámentem az én agronómusomhoz, aki akkor egy virágzó Termel?szövetkezetnek volt a munkatársa. Már jóval korábban, ismeretségünk kezdetén zavartan, nehezen, elárulta nekem, hogy egy rafinált leányzó alaposan rászedte, és gyermeket szült neki, gondolva, hogy ily módon elveteti magát feleségül. Nem tette, de a gyermek után levonják fizetésének harminc százalékát. Kértem, ha már így történt, tartsa titokban, mert a szüleim bizonyára nem örülnének a hírnek. Mégis én roppantam össze, nem is akárhogy, amikor kiderült, hogy két leányzó volt annyira rafinált, hogy fiúcskát szült neki, én pedig számolhattam, hogy a maradék pénzt be tudjam osztani.
      Közben én is terhes voltam már, és nagyon vártam a kisbabámat, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mélységesen megszégyenített mondhatnám, megalázott a szerelmem azzal, hogy már indulásnál nem volt ?szinte hozzám. Dühömben állandóan szemrehányásokat tettem neki. B?szített, hogy nem vallotta be mind a két gyermeket. Ma már el kell ismernem, nem tudtam volna felelni a kérdésére, amikor így szólt:
      — Lehettem volna…?
      Miután valóban igaza volt, mert két gyereket már nem viseltem volna el, a nyakába borultam, hogy utána folytassam a tanulást, mert ekkor már dolgoztam a helyi gyógyszertárban asszisztensként, és végeztem a kötelez? tanfolyamot.
      Ha alaposan magamba nézek, többször tettem neki szemrehányást, mint kellett volna, noha tudtam, hogy nem helyes, de amikor nem volt elég a pénzem, mindig kinyitottam a számat. Mindig elmondtam, hogy elizélte a kényelmemet, a kozmetikumomat, vagy amit éppen meg szerettem volna venni. Olyankor természetesen az is eszembe jutott, hogy én soha nem szülhetek egy következ? gyermeket, mert azt már valóban nem tudnánk eltartani, de azt is, mennyivel szebb lehetne a gyermekkora az enyémnek, ha nem lennének azok a testvérkék. Sokszor voltam hát rosszkedv?. Arra természetesen nem gondoltam, mit éreznek a testvérkék.
      Az én kislányom gyönyör? volt és okos, jól nevelt, és egyformán rajongott értünk. A környezetünk szép, elegáns, hiszen err?l anya korábban gondoskodott, hatalmas udvar vette körül a házat, tulajdonképpen lehetett volna gondtalan is az életünk.
      Kellemes barátságok alakultak ki körülöttünk, vendégeket fogadtunk, vendégségbe jártunk, a biztonság úgy font bennünket körül, mind valami folyondár. Igaz, hogy anyáék gyakran forszírozták a második unokát, de én megmagyaráztam nekik, hogy nem teszem tönkre az alakomat, ha eddig sikerült meg?rizni. Bele is tör?dtek, de én tudtam, hogy egyre nehezebben osztom be azt a pénzt, ami rendelkezésemre áll, miközben Réka is egyre nagyobb, és állandóan éreztem valami feszültséget, hogy ha eltelik egy-két év, a nagylány sokkal igényesebb lesz, mint most.
      Közben tudtam, hogy a világ legboldogabb asszonya lehetnék, ha hagynám magam ellazulni, ha el tudnám engedni magam, és elfelejteném a férjem múltját — amelyhez a valóságban nincs is közöm, hiszen az, az el?ttem élt életének része —, tehát lehettem volna boldog, ha közben be nem üt az Istennyila: Ismét született egy kis L?rince valahol, valakinek.
      Azt, hogy nem merte bevallani nekem, ma is magától értet?d?nek tartom, hiszen már a múltért is meg tudtam volna ölni, de nem megy a fejembe, mit gondolt, meddig tudja eltitkolni a legújabb gyermeke érkezését. Valójában mit képzelt? Azt remélte tán, hogy felszívódik? Hallgatott a nyomorult a dologról, pedig rajtam kívül már mindenki tudta, hogy valaki az ? gyerekét hordja. Hát lehet valamit eltitkolni egy faluban? Különösen, ha az sír is?!
      Egy tény: valóban átverték, mert manapság csak az a n? hozza világra a gyermekét, aki vágyik rá. A védekez? eszközök korában nincsenek véletlenek, s ha vannak, arra is van megoldás. Tehát egyértelm?, hogy valaki szét akart bennünket robbantani. Igen ám, de én még mindig nem tudtam, mert a büszke atya hallgatott, mint a sír, mások pedig nem voltak olyan durvák a környezetemben, hogy tudtomra adják. Még méltón megültük az ? születésnapját, megvettük neki a legelegánsabb öltönyt, amire vágyott, megf?ztem a legkülönb ebédet, ami kitelt t?lem, Réka pezsg?vel köszöntötte, miközben ? úgy sírt, mint egy csecsem?, s nem tudta abbahagyni. Réka a legbölcsebb gyermek a világon, nagyvonalúan megölelte, s a nyakában lógva — mert L?rinc felállt közben —, megszólalt: „Ugyan apa, már hetek óta gyötröd magad ezzel a szerencsétlen eseménnyel! Valóban te vagy a legnagyobb balek ezen a világon, de most már meg kell tudnia anyának is, mert lassan belepusztulsz!”
      — Mir?l beszéltek ti ketten?
      — Arról az újabb gyerekr?l, akit megint a nyakába sóztak! Ha a helyetekben lennék, apasági vizsgálatot kérnék!
      Így. Ilyen egyszer?en. Az én tizenkét éves lányom mindenr?l tudott, hallgatott, aztán megoldotta az elmondhatatlant.
      Erre viszont megnémultam. Elszállt, bel?lem minden er?m. El?re d?ltem, és nyögtem. Mintha a hasamban hordanék szívet, tüd?t, nem tudtam felegyenesedni. Az összes önérzetem ott feküdt el?ttem a sz?nyegen rongyosra tiporva. L?rinc pedig ott térdelt mellette összeomolva, zokogva, Réka szintén, és kérleltek, hogy ne tegyem magam tönkre. Az ? kedvükért, a magaméért, a család békéjéért. Legyek elnéz?, legyek nagyvonalú. Bocsássak meg! Úgy éreztem, száz fokos a lázam, remegtem, mint a nyárfalevél, és egy bölcs asszony minden szamárságával azt kérdeztem:
      — Lefeküdtél vele?
      — Te csak vádaskodtál. Örökké a múltamat ostoroztad. Folyton csak bántottál!
      Igaza volt. Tizennégy éves házasságunk alatt azt tettem, amit ekkor halkan elmondott nekem. Megéreztem, milyen nehéz lehetett neki.
      Felegyenesedtem, megindultam a szekrényem felé. Kapkodtam ki bel?le a ruhákat, miközben azt kiabáltam: „Öltözzetek! Nincs id? várni! Mindenki úgy kicsípi magát, hogy a legkülönbnek nézzék az utcán!”
      Felvettem a legújabb, legszebb holmimat, kihúztam a szemem, festettem a pillám, olyan szép n? nézett vissza rám, hogy nem is hittem, hogy én vagyok. Mire el?jöttem, mind a ketten úgy álltak a sz?nyeg közepén, ahogyan elterveztem.
      — Remek, akkor most, tessék elkezdeni mosolyogni! El ne t?njön az arcotokról a vigyor, amíg be nem zárjuk a kaput magunk mögött! Végigmegyünk vagy háromszor a falun, beülünk a cukrászdába, viháncolva rendelünk a sok finomságból, aztán olyan boldogan indulunk haza, mint aki megütötte a f?nyereményt!
      — Én már meg is ütöttem! Aki ilyen asszonyt kapott, azé a f?nyeremény — fejezte be mondatát egy kézcsókkal a csupa h?ség férj.
      — Köszönöm neked, hogy ilyen kemény vagy!
      — Remek vagy, anya! — szólt a lánygyermek is.
      Csoda-e, ha ezek a mondatok úgy vittek végig az úton, mintha én szültem volna azt a gyermeket?
      Igyekeztem, esküszöm, nagyon igyekeztem boldognak lenni, de irgalmatlanul nehezen ment, és akkorra fagyott le mindig a mosoly az arcomról, mire hazaértem. Akkor már legfeljebb csak vigyornak t?nhetett. Ezzel együtt nem veszekedtem. Már csak azért sem, mert erre már nem maradt er?m. L?rinc pedig minden este hálásan mellém bújt, dorombolt, hódítani igyekezett — ma már tudom, hogy a férfiak így kérnek bocsánatot, így bocsátanak meg: maguknak — én pedig engedtem, hogy megbocsásson: nekem. De bizony Isten nehezemre esett.
      Mindjárt le kell szállnom, de nem baj, üres a lakás, nyugodtan folytathatom az emlékezést.