Kertész Miklós emlékére

A magas, elegáns férfi úgy sétált végig a kisváros kora esti főutcáján, mintha minden érdekelné, ami körülötte történik. Nézett jobbra, nézett balra, mindenkit enyhe meghajlással, vagy fejbólintással üdvözölt, akivel találkozott, és senki nem sejtette, hogy úgy megy el mellettük, azt sem tudja kik ők.
Hetek óta itthon tartózkodott, hosszabb időre mégsem lépett ki a házából. Akkor is csak sötétedés után. Hol lefeküdt a régi rekamiéra, hol régi fotókat rendezgetett, de semmi nem tudta lekötni. Maguk a képek pedig csak fájó emlékeket tudtak belőle előcsalni. Hetek óta várt, hogy valaki kopogtat, valaki hazajön ebből a népes családból, de sehol senki. Reggel leült a megterített asztalhoz, háttal az ablaknak, arra sem emlékezett, hol volt az ő helye korábban az asztalnál. Böske a cselédlány megkérdezte tőle, mit enne, ő mondta, mindegy, az pedig elérakta a legjobb falatokat, melyekről azt sem tudta, mit fogyasztott. Ez történt délben és este is, s gondolta, elél így addig, amíg még él, noha élni nem óhajtott. Nem találta értelmét. Az otthona rendben van, még az udvar is úgy néz ki, mint korábban, de egyértelmű, hogy semmi nincs úgy, s nem is lesz soha.
Egyik este végre sírva megérkezett elveszett lánytestvérének férje, Gyula állatorvos fiával, Gyurival, aztán beállított a másik sógor, Sanyi, ő is egyedül, majd Bandi is. Egyedül. Mindenki itt talált menedéket asszony nélkül, gyerek nélkül. Mert vagy más lakott a házukban, vagy nem volt kiért hazamenni.
Böske mindenkit ellátott, úgy, ahogy háború után ez lehetséges volt, és végre örömmel üdvözölte az egyetlen nőt, Icát, aki Pestről vonatozott le az urával, látni őket. Este, amikor már mind összejöttek, beszélni kellett arról, amiről eddig mindenki hallgatott. Arról, hogy nincs feleség, nincs anya, nincs gyermek! Beszélni kellett róla, hogy egyetlen feleség, egyetlen gyermek sem élte túl azt a szörnyűséget, amelyről mindegyik azt gondolta, legalább az övéi valamilyen csoda folytán élnek.
Nem halogathatták tovább, hogy szembesüljenek a lehetetlennel: Nem élnek a szeretteik. Napközben mind szerteszét futottak, hogy a visszatértektől híreket szerezzenek, estére pedig el kellett fogadniuk a tényt, hogy csak azok a nők jöttek vissza, akik gyermektelenek voltak bevagonírozásuk idején. S, mert az anyák odamennek, ahová gyermeküket viszik, mindnek a krematórium volt az utolsó állomása. Rózsinak is, Magdának is, Margitnak is, Jolánnak is. Mert nekik nem lehetett hasznukat venni a gyermekek miatt, miként a nagymamának sem a kora végett.
Ezt már még együtt sem tudták elviselni a férfiak, ment mind, amerre látott, mind egyedül akart lenni, maga akarta kiordítani magából a fájdalmát.

 Kertész Miklós ült a tágas lakásban, és csak azért nem rohangált, mert fel se tudott kelni a székről. A fejét sem tudta kiemelni térdei közül, pedig legszívesebben a falon verte volna szét. Azért nem ordított, mert nem jött ki hang a torkán. Negyvenöt éves volt, mindent túlélt, amiről elképzelni sem tudta, hogy ember túléli. Elvesztett mindenkit, akiért érdemes volt élni. Elhagyták a gondolatok, elhagyták az emlékek, ködbe borult benne a múlt, s a jelen. Azt fel se fogta az elméje, hogy a régi kellemes lakásban lakik, hogy normálisan étkezik, hogy életszínvonala mit sem változott. Miként azt sem fogta fel, hogy ezt a kényelmet, ami körülveszi, ennek a drága léleknek köszönheti, aki beköltözött az otthonába, amikor őket elvitték, és el nem hagyta, amíg ő vissza nem érkezett. Ez a Böske, aki családtag volt a bére mellett, most odajött hozzá, és megszólalt:
– Beszélnünk kell Kertész úr!
– Beszéljünk Böske!
– Kertész úr, itt minden úgy van, ahogy itt hagyta. Mindent megőriztem. Ami az üzletben maradt, anyámékhoz mentettem, hogy újra tudja kezdeni, ha hazajön. Csak annyit költöttem, amennyi most élelemre kellett. Most már dolgozni kellene, nem búslakodni, hogy adni tudjon azoknak is, akiknek semmi nem maradt. Visszahurcolkodhatnánk, csak fogadni kell valakit, aki segít.
– Köszönöm Böske! Hidd el, tudom, mit köszönhetek neked, hálás is vagyok és leszek is, de várj még egy kicsit, kérlek! Tedd még a dolgod egy ideig, s kérlek, maradj ebben a házban. Később szólunk arról is, amiről még nem tudok beszélni, ami még nem érdekel. Vagy legalábbis nem annyira, hogy törődni tudjak vele. Látod, egyedül maradtam, mint az ujjam. Nincs családom, odavesztek a gyerekek… Meg tudod ezt érteni? Még nem tértem magamhoz. Várj még!

 Most itt bolyong a szobákban, nyitogatja a szekrényeket, húzogatja a fiókokat, melyekben olyan rend van, mint Rózsi idején, csak éppen Rózsi hiányzik a házból.

Rózsi, a csinos olajos bőrű lány, akinek valaha úgy csillogtak fekete szemei, mintha ezer gyertya fénye verődött volna vissza róluk. Akinek a bőre selymesen fénylett, s ha érintette, borzongtak mind a ketten, s vágyakoztak. S mert egy utcában laktak, sokszor borzongtak. Tudta, hogy kell neki ez a komoly, tartózkodó lány. Feleségnek akarta. Amikor már megerősödött a kis textilboltja, amelyért keményen megdolgozott, s anyagilag már biztonságban érezte magát, megkérdezte Rózsit, hozzámegy–e feleségül? Nem a szülőket kérdezte meg, sem egyik családot, sem másikat, neki a lány válaszára volt szüksége. A lány belebújt ölelésébe, s csókjával mondott igent. Amilyen komoly volt eddig is, most ugyanolyan megfontoltan kérte, várjanak még az esküvővel. Semmi nem sürgeti őket. Előbb otthont szeretett volna. Felajánlotta, hogy bejár naponta a kis üzletbe dolgozni, boldogan teszi, mert ki akarja tanulni a szakmát, hogy valódi társa lehessen. Addig is dolgozzanak együtt, mint később a mindennapokban. Gyűjtsenek, takarékoskodjanak, s vásárolják meg együtt közös otthonukat.
A lány természetesen nem sejtette, de neki ekkor már volt annyi megtakarított pénze, hogy ne kelljen tovább várniuk az esküvőre. Már a házat is kinézte, amelybe ketten költöznének. Kérte Rózsit, nézze meg, hova vinné, hol szeretné vele kezdeni közös életüket.
Hogyne lett volna elégedett a lány Miklós választásával? Neki nem voltak elvárásai, hiszen azt sem sejtette, hogy saját házat vehetnek! Ha egyáltalán gondolhatott valamire, legföljebb egy kis bérelt házban reménykedett. Azzal is megelégedett volna. Boldogsága meglepetése arányában nőtt, mert a vártnál sokkal többet kapott. Olyat amilyenre gyermeklányként vágyott. Miszerint: majd, egykor….
Mire elrendezték az esküvő feltételeit, felújították, kifestették a házat, összeházasodtak. Még három évig dolgoztak a régi kis boltban, amíg megvehették a főtéren azt, amely később a város legnagyobb textilüzlete lett. Közben megszületett első kislányuk is, Zsuzsika. Természetesen, mint lenni szokott, a világ legszebb, legcsodálatosabb kicsije volt az övék, noha minden apróság valóban bájos, aranyos, rajongást keltő. S amint fejlődött, drága kis teste kikerekedett, haja göndör tincsekben táncolt apró fülei körül, ajka már formálta a hízelgő szavakat. Lehengerlő volt mindkettejüknek ez a kedves, törleszkedő gyermek. Miklós felajánlotta, maradjon még otthon a felesége, dédelgesse az ő kis tüneményét, hiszen hamarosan másik gyermeket is akarnak. S jött is, hamarabb, mint óhajtották. Persze várták, nagyon várták őt is, és Rózsi már tudta, számolt vele, hogy jó időre anya lesz és háziasszony. Ragyogva hordta második babáját, miközben vágyott vissza dolgozni. Neki nyilván nem tűnt olyan gyorsnak, de Miklós számára pillanatok alatt megérkezett a fia. Büszke volt és boldog. Család, ház, üzlet s egy gyönyörű fiú. Kell–e ennél több egy embernek? Olyan elégedettséget érzett, hogy már–már maga is sokallta. Szinte érdemtelennek érezte magát minderre. Akkor került a házhoz Böske, hogy délutánonként tehermentesítse Rózsit. Akinek akkor kikapcsolódást jelentett, hogy elmehetett a két gyerek mellől az ő közelébe.
Három éves volt az ő apró csodájuk, a kis Zsuzsi, aki már futkározott közöttük, mosolygott, csicsergett, amikor két nap alatt elrabolta egy kezelhetetlen agyhártyagyulladás. Két forró nap, csattanó piros pír, gőzölgő vizes lepedő, két nap vállon töltött lihegés, merev tarkó, üvöltő félelem, csend. Mire felfogták, mi történik, már el is illant. Rózsi ekkor is viselős volt, de ez nem segítette át fájdalmain. Zsuzsika oly keservesen hiányzott, csaknem belepusztultak. Közben nagyokat hallgattak. Fájdalmasan hallgattak. Mind a ketten rohangáltak Zsuzsika sírjához, vitték hozzá virágaikat, de soha nem együtt.
Sírni sem tudtak együtt. Nem sikerült úgy összekapaszkodniuk, hogy kibeszélhették volna a lelkükbe merevedett keserűséget. Elpattant egy húr. Miklós mindent elkövetett, hogy meggyógyítsa asszonya lelkét, de mert az övé is beteg volt, nem járt szerencsével. Rózsi hurcolta nagy hasát, közben az ajka körül kialakult egy olyan keserű vonal, amely soha többé nem tűnt el onnan. Ez az egyetlen új vonás egész arcát átrajzolta, rosszkedvűvé változtatta, s ezt még a kedves, hízelgő, apró Tibi sem tudta onnan letörölni. Sőt, a csupa mosoly újszülött, Évike sem. Fájdalom, az a meleg bensőséges kapcsolat is eltűnt nyomtalanul, mely eddigi életüket jellemezte. Mindketten erőlködtek ugyan, de fájdalom, az eredmény elmaradt. Rózsi soha nem mondta el senkinek, lehet, hogy önmagával sem volt annyira őszinte, mégis hihetően önvétkének tudta be Zsuzsika elvesztését. Ha jobban vigyázott volna rá… Ha különb anyja lett volna… Ha gondosabb… ha… ha. A továbbiakban elveszett a néma, eltitkolt kérdések zuhatagában, s a gyakran nevetségesnek tűnő túlvállalt feladatok teljesítésében. Mert ezután biztosra kell menni, mindent elhárítani, nem ismétlődhet meg többé semmilyen tragédia. S ebben a túlméretezett feladatvállalásban elveszett a kapcsolatuk.
Rózsi Évike születése után sem lelt vigaszt, nem oldódott fel a két szépen fejlődő apróság közelében sem. El nem engedte ugyan a gyermekek kezét, csak annyi időre, amíg kifertőtlenítette a konyhát, a mellékhelyiségeket, azt is csupán akkor, ha a kicsik aludtak. Noha az ilyen a tennivalókat Böske is ellátta volna, de úgy érezte, hogy ezeket neki kell megtennie. Ez az ő külön feladata. Még gondosabban főzött, tett rendbe mindent, s az ájulásig tisztított padlót, szőnyeget, betegesen védve környezetét. Ezzel szemben a családi ágyban gondosan ügyelt arra, hogy közép felé ne forduljon, inkább az ágy szélére húzódott. Érzéketlen maradt minden közeledésre.
Miklós reménykedett, hogy elmúlik róla ez a kényszeresség, és visszatérnek a normális életbe, erre azonban hiába várt. Változatlanul szerette, kényeztette asszonyát, közben bizony már észrevette azokat a nőket, akik nyitottak egy röpke kapcsolatra, akiknél biztonságban lehet a titka. Az üzletbe segédet fogadott, mert egyedül nem győzte a munkát, de Rózsit még nem kérte vissza. Telt az idő, Tibi iskoláskorú lett, s az egy évvel fiatalabb Évike is óvodába járt. Nagyon szép, ápolt gyerekek voltak, okosak is, anyjuk elégedett lehetett velük, de apjuknak keserűen kellett tapasztalnia, hogy a gyerekek is észrevették már, amit rejteni szeretett volna előlük, hogy kapcsolatuk miben más az apjukkal, mint anyjukkal. Miklós rajongva szerette, nagyokat hancúrozott velük, anyjuk ezzel szemben szigorúan óvta őket mindentől. A futkosástól, a nagy labdajátékoktól, fáramászástól, mindattól, ami a gyerek számára izgalmas, és főleg erősítő jellegű.
Vitatkozni nem volt értelme, mert összeszorított szájjal közölte, hogy így döntött. Teljesen zárt lett a világra, pedig a világ már elküldte feléjük alig érzékelhető jelzéseit. Ezekre még nem reagált.
Az üzlet közben felvirágzott, s már megengedhették volna maguknak, hogy néha kimozduljanak, elmenjenek valamerre pihenni, világot látni. Rózsi erre sem volt hajlandó. Ő nem ment sehová. Ha Miklósnak kedve van utazni, nincs gond, mehet, még az üzletbe is bemegy helyette, de ő marad. Böske is felajánlotta, hogy vállalja a gyerekeket, a sógornők is. Hajthatatlan maradt. Miklós viszont ment. Sajnos, alig várta, hogy mehessen. Azért is, mert érdeklődő volt, de azért is, mert már benne is kialakult a dac, miután minden kívánságára nem volt a felelet. Komor házasság lett az egykor hangulatos, boldog kapcsolatból. Már csak a rajongott gyerekek tartották össze.
Aztán elérkeztek azok a tragikus évek is, amikor nem kívánatos elemei lettek ennek, a hazának érzett, de kiközösítő országnak. Egyre szorosabbá húzták körülöttük a lét határait, miközben minden bajnak, nehézségnek okozóivá őket kiáltották ki. Itt minden mozdulatukat szabályozták, s az élet már nem volt más, csak szabály. Miklóst is munkaszolgálatra rendelték sorstársaival, az üzletet is be kellett zárni. Rózsi most ébredt rá, hogy minden eddigi biztonságukat a férje szolgáltatta. Most riadt fel beteges álmából, s döbbent rá, hogy eltékozolta az éveket. Fájdalom, nem csak a magáét, de a Miklósét is. Most ébredt rá, amikor már nem maradt más, csak az aggodalom érte. Most rövid itthonlétei alatt féltőn igyekezett kárpótolni azért, amitől megfosztotta korábban. S főleg, amikor egyedül kellett felszállnia gyermekeivel abba a vagonba, mely soha nem hozta vissza őket.

Kertész Miklós úgy maradt itt, mint a szedett fa. Nem élt sem testvér, sem szülő, sem feleség, sem gyermek. Ő volt az a szerencsés, akinek mindene megmaradt abból, amit mások elvesztettek, de ezt talán fel sem fogta, nem is érzékelte, mert akkora volt a veszteségtudata, hogy észre sem vette. Testileg, lelkileg megtört ember kért türelmi időt Böskétől, attól az embertől, aki hitet adhatott neki, hogy újra lehet az életet kezdeni.
Ekkor döntött: feláll, ismét kimegy az utcára, szembesül azokkal az emberekkel, akik nem tettek értük semmit. De, már az is nagydolog, ha ellenük sem! Hiszen lehetséges, hogy csak gyávák voltak!
Sorstársakkal találkozott, kopott, elgyötört férfiakkal, akik csak bolyongtak az utcán, vagy otthonuk falai között – ha volt nekik –, s nem tudtak mit kezdeni az életükkel. Túlélő nőket is látott az utcán, mellettük elsietett, nem mert velük beszélgetésbe elegyedni, félt meghallani, amit megtudhatna tőlük. Már azzal is szembesült, hogy többen összeköltöztek magányos asszonyokkal. Nem rótta meg őket, tudta, hogy kell az odafigyelés, a gyengédség, még akkor is, ha kényszerűség szülte.
Végül ő is kinyitotta az üzletét, s felkérte segítségnek egy kereskedő özvegyét. Ennek a kapcsolatnak az volt a különlegessége, hogy soha nem látta meg a fehér bőrű nőket, nem vonzották, mondhatni nem voltak ízlése szerintiek, tehát úgy érezte, nyugodtan dolgozhat mellette ez a nő, vele nem eshet kísértésbe. S mit tesz Isten, addig dolgoztak együtt, míg házasságot kötöttek. Julka harmincas évei közepén járt, még bőven szülőkorban, de Miklósnak egyetlen kikötése volt: Gyerekük nem születhet.
Az ő otthonában éltek, egyetlen darab bútort, egyetlen dísztárgyat, egyetlen fotót el nem mozdítottak. Ez nem a Miklós elvárása volt, Julka tiszteletét jelentette az elhunytak iránt. Szerelemről soha nem beszéltek, bár úgy tűnt, az asszony nagyon gondoskodó, ragaszkodó. Miklós szinte csak eltűrte, elfogadta ezt, mint az életét, amelyről már tudta, hogy le kell élnie, noha nem látta értelmét.
Milyen a sors? Miket tartogat? Hogy tűrjük tovább és tovább? Mint kiderült, tűrjük. Mindent eltűrünk.
Miklós, miután lassan kezdett beletörődni sorsába, gazdagon férjhez adta Böskét, akinek örökké adósának tartotta magát. Beindult az üzlet is, most ismét olyan változásokat észlelt, amelyek ismét félelmet ébresztettek benne. Bennük, sokakban. Másfélét, mint a fasiszta időkben, mert most felekezet nélkül lettek az emberek megbélyegezve. Származás szerint, neveltetés, anyagi helyzet szerint, el nem mondott vélemények szerint. Véleményt már rég nem mert nyilvánítani senki a honban, nagy félelmek terpeszkedtek rá az emberekre. Pont ez a politikai szemléletváltozás, mely mindenkit elbizonytalanított, összehozta Miklóst és Julkát. Csak egymásra számíthattak, ketten beszélhették meg a gondjaikat a paplanok alatt, egy pár lettek érzelmileg is. Amint az is megtörtént velük – mint mindenkivel, akinek volt üzlete, üzeme, gyára –, hogy államosították az üzletüket teljes árukészlettel. Néma döbbenettel vették tudomásul, hogy ez az ország attól is megfosztotta őket, ami véletlenül megmaradt. Már a biztos megélhetésük forgott veszélyben. Közel a hatvanhoz, Kertész Miklós ott folytatta, ahol valaha kezdte: hetente kétszer felverte sátrát a piacon, sőt elszekerezett kirakodó vásárokba is, ahol árulta portékáját falusi vevőinek. Fejkendőt, konyharuhát, munkás nadrágot, rövidárut, mindazt, amire kereslet volt. Julka jó partnernek bizonyult, tette a dolgát. De Miklós ekkor sem pihenhetett. Szabadnapjain Pestre járt nehéz bőröndökkel, lassú vonatokon, hogy beszerezze az árulni valót. Még bírta. Sőt, a csendet is, hiszen abban nagy gyakorlata volt. Azt viszont már nehezen viselte el, hogy a Kertész család, mely új asszonyokkal ugyan, de ismét összejárt időnként, a semmiről rendezett nagy beszélgetéseket, mert a lényeg, a jó közérzet elveszejtetett.
Hetven éves koráig piacozott, és meg is találta benne a számítását. Közben számolt. Szünet nélkül számolt. Tudni akarta, meddig kell még dolgoznia, hogy a nálánál tíz évvel fiatalabb Julkának biztosítva legyen a jövője akkor is, ha hosszú életű lesz. Ezt tekintette feladatának. Számítása szerint annyi pénzt kellett bankba tennie, hogy az asszonyt soha senki ki ne semmizhesse. Nem is semmizte ki soha senki, csak kissé tovább élt, mint kellett volna…
Aztán eljött a nap, amikor Kertész Miklós utoljára hajtogatta össze sátrát, hazavitte a maradék portékát és elfogyasztotta utolsó ebédjét. Amikor pedig Julka délutáni pihenőre tért, bement a hátsó szobába, elővette zsebéből a zsineget és úgy döntött, hogy neki ebből az életből elege lett.

Emlékképek

                                                         


Jaj!

A nap metsző sugarai előbukkantak imitt-amott a szürkére sikerült égbolt felhői közül, de oly távoliak, oly reménytelenül gyengék voltak, hogy semmit sem melegítettek meg a kinti világból. Kemény februárvégi fagyról árulkodott az ablak jeges mintája az elcsúszott függöny mögül. A fotelban alvóról semmi más nem árulkodott, csak dús fehér hajának fésületlen szálai ágaskodtak túl a fotel magas támláján, jelezve, hogy van valaki a szobában. Arról nem érkezett jelzés sehova, hogy a kintinél dermesztőbb hideg már csak az ő lelkében vacogott.
Korán kelt, mert tudta, hogy lánya és asszonya nem késhetnek el a kórházból, és még sok a tennivaló. A lány már készülődött. Az ágy szélén ülve, óvatosan tapogatózva talált rá az előre odakészített ruhaneműkre. Éva pizsamában szaladgált fel alá a lakásban, hogy együtt legyen minden, amire Zsuzsinak még szüksége lehet a kórházban. A legfontosabbakat este bekészítette, de most tette el a mobilt, a gyógyszereket, a lehűtött almakompótot, a mandarint, a vizet, ha útközben inni kellene, és a nylon zacskót, hogy ne sérüljön a taxi huzata, ha jelentkezne a hányinger. Most sebtében összekapta magát is, és gyengéden segítette Zsuzsira a kabátot, sálat, cipőt, kopasz fejére a jó meleg sapkát, mert azonnal itt a taxi.
Pontosnak kell lenniük, hogy a vért is levehessék a laborban, és ágyba is kerüljön, mire elkezdődik a chemoterápia. Ő ott toporgott az ajtóban, hogy lekísérhesse őket a liften, és elbúcsúzhassanak, de Zsuzsi színtelen hangja koppant a levegőben: Szervusz papa, köszönök mindent. Nem fordult felé, nem ölelte meg, csak megkapaszkodott a járókeretben, és étlépte a küszöböt.

Az idős férfit akkora keserűség kerítette hatalmába, mely minden erejétől megfosztotta. Alig bírt elvánszorogni a fotelig. Ült meredten, oldalra dőlve, amúgy is keskeny száját úgy préselte össze, hogy a foga is megcsikordult. Az egyébként is kimerítő hetek már meglehetősen megtiporták nyolcvannégy éves lelkét, de az utolsó percek egyenesen öltek.
Hát, elment a gyerek. Így! Minden érzelem nélkül! Előfordulhat, hogy gyűlölettel a lelkében? Szegényke. Elment. Elbotorkált. Az ő ötven éves Zsuzsája a szteroidoktól felpuffadt arcával, szétesett vonásokkal, a keserűségtől, fájdalomtól megviselten. Nem árulta el, de látszott rajta, hogy le akarja állítani a további kezeléseket. Már nem kell neki az élet. Ez az élet.

Az öregember már alszik szerencsére, feje oldalra billen, szája tátva, két karja törzse mellett, kimerült teste egy-egy horkantással jelzi, hogy pihen. Most álmában anyával beszélget, mint az utóbbi időben oly gyakran. Panaszkodik annak az apró termetű vékony, fiatal nőnek, aki legalább negyven évvel fiatalabb most nála, aki nem öregszik, amióta, a vonat kereke maga alá gyűrte. Azóta egyszer sem simogatta meg őt. S most úgy vágyakozik arra a simogatásra, mint gyermekként, ha hazajött rendszeresen ismétlődő útjáról, és neki csak az érintés jutott, mert az öt gyerek közül valaki mindig gyorsabb volt, és nekik többieknek már csak simogatásra tellett.
Anya, - lehelte. Anya, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz, ennyire irányíthatatlan, sőt megmagyarázhatatlan az élet! És keserű! Mindenki meghal körülöttem, vagy elhagy! Simogass, kérlek!
Most pillanatra felébredt, de mert érezte, hogy egyedül van még mindig, visszaaludt.
Anya, látod, ez a lány az én legkisebbem is meghal hamarosan, és tudja is magáról, hogy nem sok van már hátra az életéből. Hogy ingerelheti szegénykét, hogy mi, öregek itt nyargalunk (!) körülötte, miközben neki a csontja töredezik! Ó, anya, nem is lát már! Csak romlott a látása rohamosan, s néhány nap múlva, hogy ideköltözött, a fényt sem érzékelte többé.
Megvakult. Ráadásul haja sincs már anya! Az a gyönyörű vörös hajzuhatag is kihullott, és az én szegény kislányom egy hatalmas keserűség, és fájdalomtömeg csupán. Nagyon hiányzol most mellőlem, bár már nem szenvedek nélküled, sőt örülök, hogy nem érted meg azt a sok szörnyűséget, ami a te szülötteiddel történt. Az, rosszabb lett volna neked, mint a vonat roncsolása, mert az, csak egy pillanat volt, és mert az anyák nagyon megszenvedik a gyermekeik tragédiáját. Ilusnak is jobb ott, ahol van, semmint ezt végignézze.
Most úgy érezte, hogy valaki gyengéden megsimogatja, megrezzent, és amint kinyitotta a szemét, Éva állt fölötte. Látszott rajta, hogy fáradt, és törődött.  Hány óra van ilyenkor? - kérdezte. - Kettő múlt Sanyikám. Gyere ebédelni!


                                         
                                             Emléktörmelékek


A konyha kihűlt, Sanyi elfelejtette bekapcsolni a villanymelegítőt, de Éva olyan fáradt, hogy szemrehányást sem tett neki ezért, pedig a szokásosnál jobban fázott. Nem beszéltek most, csak az evésre koncentráltak, s mint a haragosok, kerülték egymás tekintetét. Az ablak már bepárásodott a gáztűzhely sütőjéből kiáramló melegtől, és a mosogatóvíz párájától. Évának csak a háta látszott felé munka közben, ő pedig, mint akit megszégyenítettek, besompolygott a szobába, hogy ismét lepihenjen.
Ledobálta Zsuzsi kihűlt ágyneműjét, és kéjesen helyezkedett el régóta nélkülözött ágyán, amelyet november elején adott át a lánynak, amikor észrevette, hogy a másik, alacsony ágyból nem tud kiemelkedni a járókerettel. Így adta át íróasztalát is a gyógyszereknek, a telefont, mellyel még kapcsolatot tudott tartani a külvilággal, egyben a szobát is, melyben harminc éve aludt. Most mozdulatlanul pihent, élvezte a régen áhított kényelmet, és megállapította, hogy önző az ember, még akkor is, ha öreg. Vagy talán még inkább?
Éva bejött a szobába, leült mellé az ágy szélére, s kérte, hogy csússzon beljebb, mellette szeretne pihenni.
- Soká jöttél haza. Mi tartott ennyi ideig?
- Nagyon sok a beteg Sanyikám. Nem volt korábban Zsuzsi számára ágy. Pontosabban mindben feküdtek. Az infúziót a széken ülve kezdték el neki adni. Ekkor már nagyon elgyötört volt. Addig nem akartam eljönni, míg ágyba nem kerül, s a dolgait el nem helyezem. Most, ne haragudj, elalszom, mert leragad a szemem. Éva oldalt fordult, térdét rátette az ő két lábára, kezét pedig a mellére. Szeretet áradt belőle.

Ez a szegény nő is jól kifogta velem! Nem gondolta, amikor mellém szegődött, hogy ápolónői szerepe lesz a családomban, ráadásul nem is engem kell ápolnia. Meg is rendültem, milyen természetesen fogadta, hogy idejönne Zsuzsi. Arra ugyan senki nem számított, hogy ennek az ápolásnak már csak egyetlen vége lehet. Méghozzá milyen!
Lassan elnehezedett a szeme, s elnyugodva párja szuszogásától ismét elszunnyadt. Valami finom simogatást érzett, s ismét érezte anya közelségét. Ó, de jó, hogy ismét érezlek! Te vagy az egyetlen, akinek panaszkodhatom, akinek elmondhatom minden keserűségemet. Te nem szólsz, nem szembesítesz, és nem mondod el, amit itt hallasz. Látod, eltemettem az én Ilusomat is nyolcvankét évesen. Őt te nem ismerhetted. Bizonyára nem örültél volna neki eleinte, mert akit én egynek tudtam magammal, az a Vékony Ilona, keresztény volt. Nem mintha gyakorolta volna a hitét. De én sem az enyémet. Neked ez fájt volna, ha tudod, de el kell mondanom, hogy már életedben sem követtük a vallást, csak nem bántottunk meg titeket azzal, hogy tudtotokra adjuk. Inkább megjátszottuk, mert a ti zsidóságotok olyan mély volt, hogy elképzelni sem tudtátok volna, hogy bekerülhet közénk egy goj. Most azt is elmondom, mert tudnod kell, hogy Bözsi nagyszerűen felnevelte az unokádat, Bernát kisfiát. Szenes Györgyből egyetemi tanár lett, és remek ember.


                                     Tántorgó gondolatok

Már Pesten éltünk, Imre és én a szűcsmesterség rejtelmeivel ismerkedtünk, amikor eltűntél az életünkből. Ma is felfoghatatlan!
Tizenhat múltam, Imre húsz, Magda tizennyolc. Együtt laktunk az Akácfa utcában, ahol te helyeztél el minket albérletbe. Hárman laktuk az egyetlen szobát. Ez volt a nappali, a háló, és a konyha is. Fürdőszoba is. És nem volt nagy! Igazán kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, hogy össze ne kapjunk időnként. Magda főzött ránk. Ekkor már nem tanulhattak a zsidók, A folyamatosan bővülő tiltó törvények, melyek a zsidók jogainak a megnyirbálására születtek, már megakadályozták, hogy tovább tanuljunk. Maradt a szűcsmesterség. Mentem haza ebédelni, és az újságos bódénál – mint minden nap -, akkor is megkaptam kölcsönolvasásra a napi újságot, amelyben ordított felém a hír.
Anya, van fogalmad, mit éreztem, amikor rápillantottam az újságban a halálhíredre? Nagybetűvel szedték a szenzációk között. Rólad szólt anya! Sohasem gondoltam rá, hogy az anyákkal is megtörténhet ilyen szörnyűség. Nem is értettem meg. Ma sem értem. Nem fogtam fel, hogy te, a nyugodt, a kiváló szervező, a mindent megoldó anya, csak úgy eltűnhettél az életünkből. Hoztad fel a bezsákolt, lehűtött baromfit a hajnali vonattal Pestre, ahol, Bernát várt, hogy szétossza a piacon. Szegény, annak is rettenetes lehetett az élmény! És az a nyomorult vonat már beért a Nyugatiba, billent egy kicsit, egészen aprót, de arra elég volt, hogy te szatyrokkal megrakodva kizuhanj a nyitott ajtón.
 A temetésed után már nem is volt kedvem többé hazamenni, de egyre inkább kellett, mert az ellenünk hozott törvények sokasodtak, és súlyosbodtak, apa pedig ott maradt a lánykákkal. Norbi hamarosan utánunk jött Pestre szakmát tanulni, de a kis Vali már csak apába kapaszkodhatott, Lilike pedig egyre betegebb lett.
Ekkor törődtem bele az eltűnésedbe. Ráéreztem, mitől menekültél meg. Te legalább nem vesztetted el a te tizenhat éves, gyönyörű, okos lánykádat. Nem kellett végig nézned, amit nem szabadna soha egyetlen szülőnek se megérnie.   Rettenetes fájdalmakat élt át anya. A fején, az a kifelé növekvő dudor egyre nagyobb lett. Az orvos szerint agydaganat gyötörte. Erre nem volt gyógyszer, /talán még ma sincs,/ tehát csillapítani sem lehetett a fájdalmait. Aztán Apa már nem üzemeltethette a baromfi tenyészetet, valaki más nevén működött. Sőt, börtönbüntetést kapott, mert kiderült, hogy ki akarta játszani a törvényt. Mennem kellett hát, ha akartam, ha nem.
Hét közben hozzám hasonló korú fiatal munkásokkal találkoztam a szakszervezetben, és hamar egymásra találtunk azokkal, akik aggódva figyelték, ami az országban történik. Észrevétlenül kerültünk be az ellenállási mozgalomba. Sokat persze nem tehettünk, de röplapokat terjesztettünk, plakátokat ragasztottunk, és bekövetkezett az is, amikor személyi iratokat hamisítottunk, hogy embereket menthessünk meg a letartóztatásoktól. Tőlünk félt a rendszer, kis gyenge ellenállóktól, vagy minket akart megfélemlíteni, vagy a felnőtt magyar lakosságot, ördög tudja. Mi hősöknek képzeltük magunkat.
Hét végeken már nem kirándulásokra jártam társaimmal, hanem haza Lilikéhez. Már csak egy apróra zsugorodott fájdalom volt az egész kislány, aki egyfolytában nyöszörgött, és én arra kényszerültem, hogy elmenjek Szőnyi doktor bácsihoz, és megkérjem, tegyen valamit, hogy ne szenvedjen tovább. Nem szólt semmit, csak rám nézett a szemüvege fölül, de Lilike másnap elaludt. Ott temettük el a nagymama mellé. Nem csak te hiányoztál a temetésről anya, apát sem engedték haza a koporsójához. Nem éreztem bűntudatot anya, de nagyon megszenvedtem, hogy egyedül kellett döntenem. Imre ekkor már munkaszolgálatos volt, miként Bernát.


          Nem zavar, hogy mindig másról beszélek? Egymást váltják fejemben a gondolatok. Nincs bennük sorrendiség. Hol ez bukkan fel, hol az. De főleg a fiatalságom. Elég viharos volt. Be kell vallanom, nagyon lassan eszméltem a koncentrációs táborok után! Gyengén és soványan kóboroltam a romos Budapesten. Nem mondhatom, hogy városban, mert nem hiszem, hogy akadt volna egyetlen utca, melyben ne lett volna romhalmaz. Még a régi ismerősöket sem találtam, hiába kutattam utánuk. Ha Bözsihez mentem, Magdát vágytam látni, holott már tudtam, hogy nem élvezhette az amerikaiak tejben főtt makaróniját. Azon a napon engedte útjára utolsó leheletét, amikor felszabadult volna. Azon az emléklapon, melyet a Yad Vashem kérésére állítottak ki a te Magdádról anya, az van bejegyezve halála okaként: éhhalál.
Ekkor már tudtam, hogy apa is addig szorongathatta a hétéves Valika kis kezét, míg át nem léptek a krematórium küszöbén. Még ő is csak 55 éves volt akkor. Látod, ezért örülök, hogy megelőlegezted magadnak a saját halálodat! Te, akinek a neve sincs meg, mert mindenhol másként írják az anyakönyvek! Hol azt írják; Stern Jozefa, hol azt, hogy Berkovits Jozefa. Honnan tudhatnám meg, mi volt a lányneve az én anyámnak? Gyanítom, hogy Berkovits lehettél anya, mert nálunk lakott a Berkovits nagymama. Ezek szerint ő a te édesanyád volt. Lilike mellé temettük.
Túl élve a túlélhetetlent, nehezen vettem tudomásul, hogy senkim nem maradt. Azok, akiket szerettem, akik közelében élni vágytam, megszűntek lenni. Ahogy te is korábban. Már kezdtem magamhoz térni a kábulatból, amikor tudomásul kellett vennem, hogy nem csak senkim nem maradt, de nincs is semmim. Sem hely, ahol meghúzzam magam, sem takaró, amivel védekezhetnék a hideg ellen, sem ruha, mellyel elfedjem testem. Mindent, amiért te keményen megdolgoztál, mindent, amit megszereztél a családnak, ellopták a Jézus szent nevével megkereszteltek anya! Úgy gondolom, nem szégyen a zsidóság ott, ahol a tiszta árják halálra nyomorítottak holmiját rabolják.
Soha nem fogok megszabadulni attól a képtől, melyet magam alkottam apáról és Valikáról. Kikerülve a vonat fogságából, egy kicsi lány és egy öregedő férfi elgyötörten, izzadt/büdösen, egymás kezét fogva vánszorognak előre a frissítő fürdő reményében. Körülöttük anyák, gyerekek, terhesek, öregek, betegek. Fél órával később mindent átható bűzfelleg borít be…


                                             
                                                     Tévedéseim


Igaz, hogy egyetlen hatósági közeg sem segítette beilleszkedésünket a polgári életbe, nem fájlalta hivatalosan a veszteségünket senki, a régi tulajdonunkba sem volt kötelező visszaengedni minket, arról sem volt szó soha, hogy ebben a Magyarországnak tisztelt régióban, ahol megmenteni sem igyekeztek, meg sem követtek senkit, még látszólag sem igyekezett tudomásul venni senki, hogy velünk azért mégis történt valami nem természetes dolog, lassan képesek voltunk újra élni.
Régi barátokkal laktam közösen olyan üres lakásban, amelyből kiüldözték a korábbi lakókat. Ma tudom már, hogy ezeket a magyarokat meg azért telepítették ki a magyarabb magyarok a semmibe, mert hivatalosan megbízhatatlanokká nyilvánították őket. Ma már látom, hogy mesterei lettünk annak, hogyan lehetetlenítse el egyik magyar a másikat.
Nekem biztonságot nyújtott, hogy közösségbe jártam ismét, és belekapaszkodtam abba a kommunista eszmébe, amelyről jóval később tudtam meg, hogy nem is ismertem. Tévesen tájékoztattak a maguk is megtévesztettek jóval korábban, és azok, akik szándékosan vezettek félre, de én igenis hittem, mert valamiben kellett hinni. A maiak pedig, akik semmiről semmit nem tudhattak, s már nem is lesz módjuk tudni, most kérik számon rajtunk akkori naivságunkat. Cudar dolog a történelem. És hazug. Az utókor meg kínlódhat, míg eligazodik rajta.
Tudod Anya, ha akkor nem kapaszkodtam volna a saját hitembe, mert a vallásom korábban elillant, az első szögre felakaszthattam volna magam. De nekem, még szerencsém is volt a hatalmas naivságom mellett. Mert rajtam emelt egyet a szerelem is, és a kor piros lobogása, amiről később meggyőződhettem, hogy enyhén szólva véres. De akkor! Hogy mertem volna én a kis túlélő kétségbe vonni azok elmélkedését, akik szintén megélték a háborút a másik oldalról, akik harcoltak, és felszabadítottak, és csupa hősiességről adtak hírt? És milyen alapon? Amint igaz is, hogy rengeteg orosz katona vesztette életét azokban a harcokban, melyek nekünk elhozták a szabadulást.
Honnan tudtam volna én itt a vasfüggöny mögött, hogy létezik egy olyan hely a világban, amit Gulágnak neveznek, mely a szörnyűségek helye, és, hogy léteznek olyan jobboldali torzulások, és megtorlások, amelyek el nem követett bűnökért járnak? Engem csak a hitem tartott felszínen, és a tudat, hogy ezután másképp lesz. Anya, én egy borotva élén éltem akkor olyan hatalmas biztonsággal, amely ma egyenesen nevetséges. Mondd, mitől félt volna egy magamfajta minden poklokat megjárt figura? Hiszen történhet rosszabb annál, amit megéltem?
Ráadásul megismertem egy lányt, aki mindent tudni akart a világról, aki velem együtt akarta azt meghódítani. Vékony Ilona Borbála Piroska. Így hívták. Ugye micsoda gazdag név? Vékony Ilona Borbála Piroska olyan szegény volt, mint a templom egere, de egyetlen ember ebben a hatalmas városban, aki engem szeretett, akinek én voltam a legfontosabb, aki az én életem társa akart lenni, aki nekem, tőlem akart gyerekeket szülni, s aki boldoggá tett engem. Szép szőke hajú lány, magas homlokkal, karcsú, ringó derékkal, lágy mozgással, tiszta tekintettel, pontosan olyan, akire vágytam. Boldogan társultam hozzá. Ki törődött vele, hogy egy bőröndöt viszek mellette, vagy kettőt. Mienk volt a világ minden ígérete, reménye, boldogsága.
Többet szeretkeztünk, mint ettünk, de tudtuk, hogy a jelenleginél csak gazdagabbak lehetünk. És azok lettünk. Meglepetésemre behívtak katonának, mivel korábban nem kaptam katonai kiképzést, s a honvédség pillanatok alatt tisztet formált belőlem. Mindezt természetesnek tartottam, és úgy éreztem, hogy most kárpótol a nemzetem. Ezredessé emel engem, a kis cingár, szemüveges zsidót.
Már a feleségem is dolgozott, keresett, és vártuk első gyermekünket. Egyre előre rukkoltam a katonai ranglétrán, már a Katonai Akadémián tanítottam irodalmat és történelmet, minek következtében annyit tanultam, hogy még alvásra sem maradt időm. Mert akkora igényesség már korábban kialakult bennem, hogy sokat kell tudnia annak, aki másokat akar tanítani. És, én mindent tudni akartam, és sokkal többet, mint amire szükség volt a munkámhoz. Jól, sőt kiválóan akartam tenni a dolgom.
Úgy hajtott a lelkesedés, hogy éjjel-nappal tanultam. Úgy hajszoltam magam, mint a megszállott, hogy mindent átadhassak, hogy valódi értékeket hozzak ki a hozzám rendeltekből! A munkás hatalom fiaiból. Szerettem tanítani, és meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalomra. Közben megszületett egy gyönyörű kicsi lány, a mi Juli lányunk. Egészségesen mosolygó babánk. Volt ismét igazi, valódi családom! Már tudtam, mertem boldog lenni. Bizony, megtörtént; boldog voltam! Már ezredesi rangom volt, és olyan balgán, botor módra éltem, hogy soha, egyetlen pillanatig nem jutott eszembe a kérdés, természetes, normális dolog-e, ami velem történik.
Mostani szememmel visszanézve, egy lányregénybe illő esemény közepében lubickoltam. Pici Szenes Éva is ott gügyögött már körülöttünk, amikor egyik percről a másikra kitették a szűrömet a hadseregből, sőt, azzal vádoltak, hogy cionista befurakodó vagyok. Ennél is több; áruló. Azért léptem be a Pártba, és a Seregbe, hogy ellenállást szervezzek a szocializmus megdöntésére. Én, aki hitet tettem erre a létformára, és akár mindent feláldoztam volna érte, nyűg lettem, teher, és kivetni való a szocialista rendszerből. Ismét zsidó lettem, ismét elárult a haza.

Még mindig nem éreztem a történtekben semmi tervszerűt, semmi, mást, csak annyit, hogy ostoba tökfejek így akarnak megfelelni fölötteseiknek. Azt viszont látnom, éreznem kellett, hogy barátaim visszahúzódóak lettek, ismerőseim átmentek a túlsó oldalra, ha netán találkoztunk. Szégyelltek, és féltek velem együtt mutatkozni. Hirtelen megszűnt a párom munkája is, nincstelenek lettünk. Már mindenünket eladtuk, már a földön aludtunk, csupán a két gyerekágy maradt minden berendezésünk, de engem nem fogadtak egyetlen munkahelyen sem. Munkát nem kaphattam sehol. Vékony Ilona Piroska Borbála a munkásosztály gyermeke pénzt kért Imre bátyámtól, mert tejet akart venni kicsi babáinak. És az én Imre bátyám megtagadta, mert szerinte valamit csak elkövethettem, ha kitették a szűröm. Kénytelenek voltunk Évikét barátok gondozására bízni, akik vállalták őt, és ahol enni tudtak neki adni. Ilus elátkozta Imrét, én pedig segítségért fordultam régi mozgalmi társaimhoz. Mármint azokhoz, akik nem tűntek el korábban észrevétlenül valami ismeretlen süllyesztőben. Így sikerült protekcióval bejutnom a Ganz Vagon és Gépgyárba vasmunkásnak. Itt vettem hasznát annak az ismeretnek, amit a lágerban szereztem. Itt meg a munkások nem fogadtak be maguk közé, mert úri gyerek voltam. De végre hazahoztuk kicsi lányunkat, a jövedelmünk elég volt arra, (csak arra,) hogy őket jól tarthassuk.
Mi zsíros kenyéren éltünk. Jóval később derült ki, hogy a folyamatosan ismétlődő koncepciós perek egyik médiuma lettem volna itthon, ha úgy alakul. Jó előre kiemeltek, amikor a Szovjetunióban még csak kezdődtek a zsidó orvosok perei, hogy mint nyuszit a kalapból előhúzhassanak alkalom adtán. Az lehetett az elképzelés, hogy ha szükséges, ott álljon készen egy balek, egy kis szemüveges zsidó, hogy legyen kinn elverni a port, ha itt is hasonló perekre kerülne a sor. Mert mi mindenben hűségesen leutánoztuk a Szovjetunióban történteket. Vagy le kellett utánoznunk? Utóbb tudtuk már, sok ilyen terv volt akkoriban. Előre előkészített tervek, emberek, koncepciós perekhez.
A szerencse mellém pártolt. A történelem elszundított egy pillanatra, mikor rám került volna a sor, én pedig egy vetélkedőből a Magyar Rádióba kerültem újságírónak. Hat év után pedig a Népszabadság munkatársa lettem.
Ez volt a megkönnyebbülés, és a nagy lélegzetek időszaka személyes életemben, s az ország életében is. De nem feledkezhetek meg arról, aki mindent szó nélkül, türelmesen végig élt velem. Akkor sem okolt engem, amikor meg kellett válnia kicsinyétől, ha csak rövid időre is, mert nem tudta etetni, akkor sem, amikor nem tudott fogpótlást csináltatni magának, mert arra már nem jutott pénz. De ő volt az is, aki ötvenhat után nem lépett vissza a Pártba, mert előtte az a Párt, amelybe ő korábban belépett, leszerepelt. Teljes vállszélességgel segített engem a különböző lehetetlen állásaimban, míg végre ő kapott egy lakással egybekötött kollégiumi igazgatói állást. És el kell mondanom, ha már eddig nem tettem meg, és nem kiáltottam világgá, hogy mindig félreállt, háttérbe vonult, ha azzal segítette, segíthette az én esélyeimet.
Végre beköszöntött életembe az öröm, a tettvágy, újságírói vénám lehetőséget kapott. Írhattam. Korábban nem tudatosítottam magamban, hogy az újságírás elkötelezettje lettem. Most viszont tanultam, és tanultam, mert tudni akartam mindent, ami még hiányzott az ismereteimből, mert meg akartam felelni - magamnak. Mert szenvedélyemmé, szerelmemmé vált ez a tevékenység, és áldásként fogadtam a sorstól bármilyen kemény feladatot. József Attilával szólva; "Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…" Már megint elragadott a hév, mely a munkához való viszonyomat jellemezte.
Ötvenhat is megesett velünk, és én duplára dagadt tokával ordítottam a telefonba Imre bátyámnak, hogy ez igenis forradalom, jogos követelése a népnek. Nem igaz, nem a diákok mindent elragadó meggondolatlan lelkesedése, ez a rászedettek, a kisemmizettek tiltakozása. Akik különb életet reméltek, mert különb életet ígértek nekik, ezzel szemben látniuk kellett, sőt tapasztalniuk, hogy felszabadítóink megszállóink, kifosztóink lettek. Hogy a Szovjetunió ránk erőltette saját torz életformáját. Már csaknem visszazuhantunk a feudalizmusba.
Talán /valószínű,/ szerencsémre megkaptam azt a nyavalyás mumszot kislányaimtól, miközben a Rádióban jelenlétem nélkül megválasztottak a munkástanács elnökének. Ilusom a pincében, ölében az újszülött Zsuzsival, - mert mi szorgalmasan gyarapítottuk a haza létszámát, - a pincében szoptatott, én pedig rátapadtam a rádióra, mert akkor igazán mindent meg lehetett belőle tudni különösen a vájt fülűeknek. A kislányokkal is nekem kellett törődni, nem is tudtam volna kimenni, - tény, mire lelohadt a torkom, arcom, már le is verték a forradalmat, s ami utána következett, népünk örök szégyene marad.
És, bár nem tudtam bebizonyítani, hogy azokkal érzek együtt, akik fegyvert fogtak, akaratlanul megmentettem az életemet.

                                                   
                                                    Balfogásaim


Szépen fejlődtek a lányok jó étvágyuk volt, mindig mindent kinőttek, és mi örökké pénz szűkében éltünk. Sohasem kerestünk sokat, csak szorosan annyit, a mennyi -, bárhogy erőlködtünk, - nem volt elég. Ők nem tudták, milyen drága a meleg, s a fény, milyen nehéz otthonhoz jutni, azt berendezni. Nem tudatosodott bennük, mert nem tudatosítottuk bennük, hogy a felnőtteknek is vannak igényeik. A felnőtteknek minimum a fogukat kell javíttatni időnként, néha elkopik egy-egy darabjuk is.
Az én Ilusom pedig egyre türelmetlenebbül vette tudomásul, hogy én könyvet is szeretek vásárolni, (noha ő is olvasott sokat,) színházba is járnék néha, de nekünk csak a legszükségesebbekre futja. Később az egyetemről is kiderült Juli tanulmányai során, hogy nem egészen ingyenes az oktatás, a legkisebbünk is úgy döntött, hogy férjhez akar menni. És, mert itt mindig döntött valaki, mi ketten lettünk egyre türelmetlenebbek egymás iránt. Pontosabban, én nem, engem örökké lefoglalt és kielégített a munkám, és nem kaptam kedvet másra. Az a nő ellenben, akit őszintén szerettem, azt hitte…  gyakorta meg volt róla győződve, hogy nőügyeim vannak. Elhanyagoltnak érezte magát, és ma már érzem, hogy ebben igaza is volt.
Sajnos, nem álltam oda perlekedni, bizonyítani, udvariasan ráhagytam, vagy dühöngtem képzelgései miatt. De nekem csak az elhasznált időmmel sikerült több pénzhez jutnom, pénz pedig sohasem volt elég, rengeteg cikket megírtam olyanoknak, akik a saját nevükön adták ki azt. Volt néhány jó nevű személy, akinek én voltam a négere. Ma már tudom, szükséges időnként egy jó ízű veszekedés, hogy kövesse egy jóízű szeretkezés és a megnyugvás. Nem biztos, hogy bölcs az, aki örökké hallgat. Közben egy könyv írásába is belefogtam, s az anyaggyűjtés meglehetősen időigényes dolog. Élveztem is, amit művelek.
Ilus az árva, sűrűn volt velem elégedetlen, és ma már tudom, hogy ha neheztelt rám, mindig a lányainak panaszolta el a sorsát. Nem hazudott ő, csak mondta, sorolta, amit érzett. Elvégre kinek mondta volna? A postásnak? Ettől függetlenül úgy érzem, néha - néha elkövettem valami jót is, netán dicséretest, de sajnos ő a végletek embere is volt, csak azokat a kifejezéseket ismerte velem kapcsolatban, hogy mindig, meg örökké, vagy soha. A vádakban benne voltak a nőügyeim, a pénzhiány, sőt a végén már az is, hogy fűnek-fának tartozom. Hogy mindenkitől pénzt kunyerálok. A lányok pedig szánták anyjukat és természetesen mellé álltak.
 Véd és dacszövetséget alakítottak, és négy lúd már sok lúd, disznót is győz. Nekem ahhoz, hogy dolgozni tudjak, nyugalomra volt szükségem, megvettem tehát, hallgatással. Nagyon elhallgattam. Többek között azért is, mert eltért, nagyon eltért a véleményem a lányok nevelését illetően, de lehurrogtak. Az én asszonyom pedig addig duzzogott, míg beadta a válókeresetet. Nem tudom, hogy lehettem olyan szamár, lehet, hogy megszoktam az örökös elégedetlenségét, és fel sem tűnt, hogy ez most valami más, az is lehet, hogy nem hittem el, hogy meg is teszi, amivel fenyeget, vagy nagyon elkeserített az örökös vádaskodás, és igaz, hogy el sem mentem a tárgyalásra, de azért elválasztottak bennünket egymástól. Este pedig dühödt szerelemmel egymásnak estünk, és kibékültünk. Mi kibékültünk, de ezt már nem tudták meg a lányok, és mert közös kis pletykálkodásaikat megtartották, s mindig külön szobába zárkóztak be, én már csak azt tudtam meg, ami szerintük rám tartozott.
 Ma sem tudom, mit kellett volna tennem, hogyan hozhattam volna helyre, ami létrejött, csak némán tudomásul vettem. Tény, hogy harminc évig voltunk elvált házastársak úgy, hogy közösen viseltük a terheket. Akkor virágoztuk fel a pontot, az i betűn, amikor ő élete végéhez közeledve ágyba került. Minden éber percet mellette töltöttem egy kis széken ülve, és amikor nem aludt, végigbeszéltük az életünket. Minden mozzanatát kiértékeltük, minden szamárságunkat kinevettük, minden boldogságunkat megkönnyeztük, és életünk legszebb idejének mondhatom azokat a hónapokat.

Látod anya, rossz korban éltünk, de ez nem mentség. Nem tudtunk okosan élni. Szegényemnek azok után sem lett több a pénze, hogy külön gazdálkodtunk. Pedig minden vágya abban testesült meg, hogy adni tudjon a gyerekeinek. Adni, és adni. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy öregasszonyként viselkedik. Sem hajára, sem külsejére nem volt többé igényes. Mondhatni igénytelenné vált. Nem akart már senkinek tetszeni. Nekem sem. Rajongott az unokáiért, rájuk semmi pénzt nem sajnált, sőt ha megszorultak, mert nem állt élére rakva megtakarított pénzünk, felvettünk egy újabb OTP kölcsönt, és segítettünk. Ők pedig meg voltak győződve, hogy mi nagyszerűen gazdálkodunk a bőséges nyugdíjunkból, és örökké van megtakarított pénzünk.
Zsuzsi lányunk is ide szülte első unokánkat, a tüneményes Ketyét. Hiába lett Zsuzsaként bejegyezve, olyan bájosan gügyögte, hogy ketyetye, rajta maradt önálló névként. Imádtam természetesen. Gyönyörű kisgyermek volt. Amúgy is éjszaka tudtam csak dolgozni, - de soha le nem feküdtem addig, amíg meg nem hallottam a pontos időben érkező ketyés szöveget. Már a kilincsen volt a kezem, alig vártam a halk nyöszörgést, hogy lenyomhassam. Tisztába tettem, megteáztattam, és a pelenkázó szekrénykére könyökölve némán gyönyörködtem minden rezdülésében. Addig laktak nálunk, amíg nem sikerült számukra lakást szereznem.
Ők ezt természetesnek tartották. Ők mindent természetesnek tartottak, amit biztosítani tudtunk nekik. Most így elszámolva az életemmel, el kell ismernem, önző, egoista lányokat neveltünk. Nem tanulták meg, hogy a szeretetben benne van a figyelem, gyengédség, és a gondoskodás. Nem utolsó sorban a türelem. Így történhetett, hogy Évike a gyakori partner csere mellett, melyet jóval idő előtt kezdett el gyakorolni, megállt egy röpke időre. Kapcsolatot létesített egy nála fiatalabb fiúval, s két gyereket szült neki. Nem magának, mert egy reggel beadta hozzánk öt és négy éves fiait egy bőrönd kíséretében, mondván, hogy ő most elmegy legújabb szerelmével, Ákossal. Az én két gyönyörű unokám feldúltan rohangált körülöttünk, rángatták a karunkat, ölelgettek, hogy velük most mi lesz, ki lesz az anyukájuk, mikor látják az apjukat? Kimerítő időszak volt. Csalódottság, keserűség lett úrrá rajtunk. De a kis fickók mellett ezt nem engedhettük elszabadulni.
Később Zsuzsika is gyakran otthon hagyta férje gondjaira alig cseperedő lánykáját, amíg ő különböző kapcsolatokat ápolt házon kívül. El is váltak. A gimnáziumot a közelünkből végezte az unokám. Nálunk kosztolt, nálunk tanult. Mi mindenben igyekeztünk helytállni helyettük, ha már a szüleiket így elneveltük. Mert a jelek szerint gyereket nevelni sem tanultak meg - tőlünk. Ma már látom, a módszerünk nem ismételendő. Mert nem módszer. De félő, hogy egyszer a gyerekeik fogják ellenük elkövetni!
Már úgyis érted anya, hogy ezek az enyémek teljesen mások, mint mi voltunk. Ezek után természetes, hogy az sem tűnt föl a lányoknak, hogy az anyjuk élete végén egyre gyengébb, és nem csak hízelegni kéne neki, nem csak a finom sütijeit majszolni és dicsérni, hanem törődni vele, és főleg, segíteni rajta.  



                                           
                                            Felgyorsul a kor és a kór


Éva nagy hévvel takarított. Már jó ideje, kizárólag olyankor kerül erre sor, ha Zsuzsa kórházban volt. Most, hogy hamarosan elutaznak, s megpróbálják kipihenni a fáradságos időszakot, tisztán akarta hagyni a lakást. Zsuzsi nem vette fel a mobilját, pedig ő úgy készítette az éjjeli szekrényére, hogy könnyen elérhető legyen. Lehet, hogy alszik, vagy kapja az infúziót. Arra gondolni sem mert, ami pedig az igazság, hogy a lány már vele sem akart szóba állni.
Még be is kell vásárolnia, mert Sanyi már ebben sem tud részt vállalni. Mr Parkinson tevékenysége meglehetősen felgyorsult az utóbbi időben. Az a szerencse, hogy a lakásban még baj nélkül közlekedik. Éváéban is. Igaz, hogy gyakran meg kellett állnia, mert a fülébe rettenetes üzenetek érkeztek valahonnan. Ezt hallotta egyre gyakrabban: Meg fog halni a gyerek


Már egy hete itt élünk, anya. A lakás Éváé. Ez a kisváros nagyon igényesen kialakított település. Az otthonunk szép, ízléses, barátságos. Gergő unokám hozott el minket ide. Nem szeretek már vonatozni. Nagyon nehezemre esik felhúzni magam a kényelmetlen magas lépcsőkön. A lábaimnak nem vagyok ura. Nem engedelmeskednek. Tulajdonképpen a kezeim sem. Az írásom szinte olvashatatlan. De az megoldható a számítógéppel. A járás, más. Legutóbb is elestem a vonat mellett, amelyről leszálltam. Nem történt baj, sokan segítettek, de felfedeztem Éva szemében a rettegést. Akkor döbbentem rá a mozgássérültek követeléseinek jogosságára. Szégyen, hogy az ember kizárólag a saját sorsán keresztül okul.
Itt állok a második emeleti lakás nyitott erkélyajtajában, és élvezem a kilátást. Meg sem mozdulok, oly szép, oly nyugodt most minden. Hatalmas zöld park terül el alattam a tavasz számtalan zöldjével. Gyönyörűen faragott szobrok vonzzák magukhoz a figyelmet. A zöld műfűvel bevont erkély alatt beindult, életre kelt a sok növény, meg-megrebbennek a bokrok s a fák a huncutkedvű madarak cikázásától. A magasra nőtt akácfa levelei már az erkély rácsát csiklandozzák. Szinte megnyúlik a tér, s betódul a természet a szobába. Dús illata özönlik be fűnek, fának, levegőnek. Zöld szél, zöld illat, zöld levegő harsogja felé az élet körforgásában megújuló indulóját.
Mozdulatlanul élvezi, hogy elárad benne az öröm. Ritkán érzi ezt itt, noha egy árva szóval sem tesz róla említést. A világért meg nem bántaná ezzel Évát. Hiszen ő sem panaszkodik, ha hónapokig a pesti lakásban laknak, és távol kerül a gyerekeitől. Mindegyiknek megvan előnye, hátránya. Ez itt távfűtéses lakás, és addig is ki kellett fizetni minden hónapban a fűtését, amíg Pesten éltek. Otthon ráadásul nem csak a szobai cserépkályhákban égett a gáz, de villannyal fűtötték a többi helyiséget is, hogy Zsuzsikának egyenletes hőmérsékletet biztosítsanak. Úgy tűnik, megmarad már a jó idő, s akkor ismét hazaköltöznek.
Elismeri, hogy szép ez a lakás, elegáns, kényelmes, de meg kell vallania legalább magának, hogy a másik, a megszokott az otthona. Ott szeret igazán élni. Hogy mondaná el Évának, hogy olyan itt neki, mintha valamely hotelban laknának átmeneti időre?
Valójában jó is itt neki Évával, és már szörnyű lenne nélküle. Figyelmes, gondoskodó, vidám, ráadásul olvasott, érdeklődő, és szellemes. Minden megvan benne, amit elvár egy nőtől. Nem utolsó sorban nála jobban, körültekintőbben nem vehetné körül senki. Mindent elintéz, elrendez, megold. Sokszor szinte már túlzásba is viszi. Nem egyszer úgy érzi, agyonnyomja. Rátelepszik. Elcipeli az orvoshoz, elmondja helyette a panaszait, - mert ami igaz, igaz, ő el is felejti azokat, meg rosszul is hall. - Ezzel viszont elveszi az önállóságát. Ő határozott, kemény egyéniség volt korábban, vele is járt a munkájával, mindig mindent magára vállalt, elrendezett, megoldott, csak mostanában gyámoltalanodott el. Ez nem az asszony hibája, tudja, hogy benne romlott el valami szerkentyű, s létrejött ez a szokatlan kényelemszeretet. Megnyugtatja magát azzal, hogy itt ő egyedül nem is tájékozódna jól, s sajnos el is esett már kétszer. Holott Éva vele volt akkor is. Mellette. De mit tegyen, elvesztette a stabilitását is, a rövidtávú emlékezete is cserbenhagyta.
Pesten nem így élnek. Csak elkíséri taxival, és nem megy be vele intézkedni sehová. Helyette addig elfut bevásárolni. Ő ugyan azt sem szereti, mert idegesíti, ha rohangál, és megnyugtatóbb számára, ha itt ül és rá vár. Most is elfutott valamit elintézni, beszerezni, mert ő nem szívesen megy le az emeletről. S főleg, nem szívesen huzakodik fel az emeletre. Mindjárt itt lesz, hozza az újságot is, s akkor ő ráveti magát a lapra. Éva pedig leül a számítógép elé, vagy egyszerűen pihen. Vagy készít valami finomságot. Vagy beszélgetnek. Tehát minden érte történik. De azért jobb lenne otthon, a Hunyadiban.
- Isteni idő van kinn Sanyikám! Még nem várható el tőle, hogy így is marad, ez még csak egy kis tavaszi csalafintaság, de hamarosan hazamehetünk. - Vedd már fel, kérlek, a telefont, nem akarom ezt letenni a kezemből.
- Szervusz Julikám! Ó, csak rossz hírrel tudsz keresni! Tudom, most esedékes a Zsuzsika kezelése! Hogy túl is van rajta?   Annyira gyenge lenne?... Ketye is itthon van már?...   Nem megy többé haza az anyja?...  Elfekvőbe?... Nem, oda a világért se!....  Hát akkor pénzért!.... Intézzétek! Hívjatok!... Én is kereslek, persze!
- Nem tudsz megszólalni, látom. Rossz hírt közölt Juli. Ó, de sajnállak, de sajnálom. Idd meg ezt a kis kávét, s beszélj, ha akarsz.
Nem akart. Jó ideig hallgatott. Amit közölt, várható volt, mégis megrendítő.
- Zsuzsa állapota válságosra fordult. Már nem megy haza többé. Ebben az intézetben viszont nem maradhat. Tibor 150 ezer Ft-ot adott egy orvosnak, hogy átvegye az ő osztályára. Ezt kell elosztani hármunk között. Éva és Juli már átadták Tibornak az én részemet is.
- Most mit akarsz tenni? Pesten szeretnél lenni, vagy itt várjuk meg, hogy hívjanak? Van valami elképzelésed? Látni akarod, vagy inkább a régi Zsuzsit őrzöd meg magadban?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, mit akarok. Akarok-e egyáltalán valamit? Nem. Nem jó már élnem. Csaknem mindenkit túléltem, akit szerettem, és most ez a szegény is elmegy, ő szenvedi meg azt, hogy nekünk akkor jó volt, mikor megfogant. És még azt is tudomásul kell vennem, hogy nem óhajt látni. Mert, ha akarná, már hívott volna.
- Sanyikám, ebben a helyzetben nem hiszem, hogy bárkire igénye lenne, legfeljebb a lányára, és Tiborra. De lehet, hogy már őket sem kívánja maga mellett. Bízom benne, hogy úgy le van szedálva, azt sem tudja, ki van körülötte, s ki nincs. Most pihentesd egy kicsit a tested, és olvasd ki az újságot. El kell terelned a saját figyelmedet, mert nem szeretném, ha belebetegednél abba, amit meg kell élned. Meg aztán utaznunk is kell. Ezt a kis nyugtatót kapd be!

Észrevehetően látszott rajta, hogy fizikailag is sokat szívott ki belőle Juli közlése. Nem is kezdett el olvasni, csak feküdt mozdulatlanul lehunyt szemmel. Aztán végleg ledöntötte a kimerültség, elaludt. Mély, álom nélküli, pihenés nélküli álomba zuhant. Két napig fel sem kelt. Időnként elbotorkált a mosdóig, Éva ilyenkor beledöntött egy pohár vizet, de erről később nem volt tudomása. Két nap múlva közölte, hogy Pestre akar menni. Ott a megszokott környezetben várja a híreket.
Aztán megérkezett az utolsó, a végső hír. Nem szólt egy szót sem. Napokig nem beszélt. Egyik lánya sem kereste meg, pedig Éva kétszer is járt ez idő alatt Pesten. Juli eleve itt lakik. Tibor jelentkezett telefonon zokogva, s akkor ő nagyon elegánsan együttérzését fejezte ki, és megköszönte neki, hogy a lánya mellett volt a nehéz órákban. Amikor letette a készüléket, keserűen gondolta magában, hogy nem is volt jó Tibor a lányához. Eszébe villant nyomban József Attila költeménye: "Szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond" Vállára sem vette, szívére sem. De most legalább sírt. Ez emberivé tette. Kár, hogy tudta, nem is volt mellette, amikor bekövetkezett a vég Igaz, hogy megkereste neki azt a kórházat, - a család költségére -, ahol más ápolja, más hunyja le a szemét. Jaj, ha Zsuzsinak ez a gondoskodás kellett, amit Tibortól kapott!
Az én szerencsétlen kislányom egyedül volt, amikor bekövetkezett a kimondhatatlan! Én az anyját az ölemben tartottam, míg ideért a mentő, az én ölelésemben halt meg, mert amikor újraélesztették, már csak a test kelt kissé életre, a lélek nem. Számomra ez a szeretet. És örülök, hogy nem érte meg azt, amit én.

Nem sokkal a temetés után rá kellett döbbennie, hogy a másik két lánya sem üti meg azt az erkölcsi mércét, amit ő elvárna tőlük. Már belementek a nyárba, ő élvezte a kellemes otthon által nyújtott kényelmet. Minden ajtót összenyitottak, a lakás fürdött a napfényben. Jó volt itt lakni. A kitárt ablakokon betódult és szétáradt a számtalan illattól terhes kellemes meleg, mely megviselt tagjaiból kiűzte az összes fájdalmat. Lelke is megenyhült, így érte Évike telefonja, hogy eljönnének hozzá. Örült nekik, hogyne örült volna. Zsuzsi temetése óta nem találkoztak, nem is beszéltek. Most majd egy kicsit összebújnak, kibeszélni magukat, emlékezni.
Egyedül vártam őket, anya, hiszen ami most történik kizárólag a Szenesek ügye, Éva addig elmegy hazulról. Majd telefonálok érte, ha már ismét egyedül leszek. Így gondoltam.
Amit most elmondok, anya, már nem a mi ügyünk. Csak az enyém. Úgy vélem, megérdemeltem, amit kaptam. Elmondom neked anya, de csak súgva. Mert ami történt, nagy szégyen. Vigyázz, te se mesélj róla senkinek! Csak annyit mondok neked, inkább felszálltam volna a te vonatodra, roncsolt volna össze annak a  kereke, semmint ezt megéljem!


                                           Elárultak, kiárultak


- Egyedül vagy már Sanyikám? Nem hívtál.
- Gyere haza gyorsan!
Összetört, nyomorult állapotban találta. A hangjára sem lehetett ráismerni. Kérdezősködni sem mert, nem tudta, hol kezdjék el a beszélgetést. Várt, amíg megtudja, mi történt már megint.
- Idejöttek, mint egy kommandó, így az én művelt, okos lányom megmutathatta a fiának, hogyan szokás náluk eltiporni a szülőt. Jó kis iskola volt mondhatom! Számon kértek, hogy hogyan gazdálkodom a pénzzel, hogyan költekezem, hová tettem azt, ami hiányzik. Mindenféle papírokat szedtek elő, és kimutatták, mennyi volt a bankban, s mennyi van most.
- Nyolcvankét éves voltam, amikor egyedül maradtam. Elveszett voltam, és nyomorult. Amikor veled találkoztam, már tárgyaltam a Hild - del, - eltartási szerződést kívántam kötni velük. Tudtam, hogy a lányokra nem számíthatok. Zsuzsa beteg, Éva távol él, Juli pátyolgatja a lebénult élettársát. Hildék 36 millióra értékelték a házat, azonnal fizettek volna 18-at, és övék lett volna a továbbiakban a közös költség kifizetése, mindenféle meghibásodások javíttatása, és ami a fő, az én ellátásom, ha leesem lábról.
Hallatlan megnyugvással vettem tudomásul, hogy csak a lányoknak kell lemondaniuk a vagyonrészről, és biztosítva az öregségem halálomig. Gondoltam, a kapott összeg felét azonnal szétosztom a lányaim között, és ezzel megoldódott a magányom. Kapnak fejenként három milliót, nyugodtan kivárhatják a halálomat. Hát, nem így lett. Először is megtörtént, amire gondolni sem mertem volna, hogy a lányok nem adták nekem a részüket. Ezzel szemben gonoszul forszíroztak, minek nekem annyi pénz. Mi az, hogy nem tudok kijönni a nyugdíjamból, feltartani, finanszírozni ezt a nagy lakást, Az anyjukkal mindig ki tudtuk fizetni a rezsit, a fűtést, az élelmet. Honnan jött elő belőlem ez a nagyravágyás? Magyarul, elment az eszem. Már itt voltál, amikor ezt az ebédlőben tárgyaltuk.
- Igen, ez karácsonykor volt, ha jól emlékszem. Akkor már november óta nálunk élt Zsuzsi, én vele voltam a szobában. Bent is elhangzottak ezek a mondatok, s nagyon szégyelltem magam. Számomra is megalázó volt. Azt mondták, felvesznek kilenc millió kölcsönt, és akkor kapsz annyit, amennyit a Hild adott volna. Ezzel fejenként három millióért megoldják a dolgot. Sőt, arra is emlékszem, hogy Zsuzsi azt mondta, ő ebbe nem száll be, neki már nincs ideje törleszteni. Így Ketye a két lánynak adta a részét.
- Így volt. Bár még el sem jutott hozzám a pénz, Éva még azon a napon kért tőlem ötszázezret, mondván, hogy a fiának van rá szüksége, és kilenc helyett tizenöt millió kölcsönt vettek fel.
Miután te is ideirányíttattad a nyugdíjadat, s akkor már elég sokat költöttél ránk, én természetesnek tartottam, hogy kettőnk nevére tegyem bankba az enyémet. Azzal a nyilatkozattal, ha én halok meg előbb, te öröklöd azt.
- Ugyanígy tettem én is.
- Hát ezért jöttek most ide! Mert az én unokám megtudta a papírjainkból, hogy költekeztünk. Most pedig elszámoltattak, mint egy szaros kölyköt. Mint kiderült, Ketye az anyja kulcsaival bejött a lakásba, és felkutatott minden iratunkat. Azt nem tudom, hogy egyedül tette-e, de tény, hogy elővette a banki papírjainkat, és fénymásolatot készített róluk. Begyűjtötte a te cetlijeidet is, amire feljegyezted a kiadásokat, alkalmasint ugyanazt többször is, ahogy eszedbe jutott. Itt lobogtatták az orrom előtt a másolatokat, melyeket továbbított a lányaimhoz. Közben interneten írta a leveleket. Aztán elfeledte törölni a készülékből. Innen tudom, hogy kommentálta is mire bukkant. Amit a Clems Conferense utal át, úgy emlegette: a zsidó pénz. Szeretném remélni, a jogász lányom nem volt vele! Tény, hogy megleckéztettek, és vén bolondot faragtak belőlem. Gergő, az imádott unokám, aki minden alkalommal pénzért vitt és hozott, ha hazamentünk hozzád, leült a számítógéphez, és bebizonyította nekem, nem kerülhetett annyiba a légkondícionáló, mint amennyit fizettünk érte, és kétségbe vonták, hogy új vezetékeket, konnektorokat kellett telepíteni a régiek helyett. Nem vették figyelembe, hogy a fél méteres falak átfúrása drágább, mint a normálisé. Hogy fülhallgatót pénzért adják, mint a jó fogsort. Meg taxival jártam, mert gyalog már nem bírtam. Summa summárum sok pénzük hiányzik. Mert ők nem költekezésre adták ide, csak a biztonságom megőrzésére. És Zsuzsára sem költöttünk annyit, amennyit én összehordok. Úgy megzavartak, hogy már azt sem tudtam, mit mondtam, mit mondjak.
Már az is ledöntött a lábamról, hogy nem azért jöttek, amit feltételeztem, de meg kellett érnem azt a gyalázatot, hogy megalázni jött ide az a lányom, aki nekünk egy millióval tartozik abból az összegből, a nővérének pedig kettőnél is többel. Csak amiről én tudok. Végül közölte, hogy nem hajlandó finanszírozni a te költekezésedet, s azt, amit a gyerekeidre fordítasz. Tessék, nézd meg, itt vannak a fénymásolatok!
- De hát, mikor jutott be a lakásba az a szegény gyászoló teremtés?
- Amikor nálad laktunk. Amikor az anyja haldoklott, és mi még nem értünk fel Pestre. Vagy közvetlenül a temetés előtt. Nem tudom. Semmit nem tudok, csak azt, hogy szégyellni való amit műveltek! És, még csak nem is érzékelik mit tettek, mert egyszerűen nincs alapvető erkölcsi érzékük.  Atyaisten, nem fogták fel, amikor ideállítottak a másolataikkal, hogy senki lakásába nem lehet bemenni aljas indokkal! Az én lányaim! Az én agyon dédelgetett unokám! Összeroskadok a szégyen alatt! Fel kéne jelentenem, meg kéne leckéztetnem őket, és nem engedhetem meg magamnak ezt a gyalázatot! Méltatlanná váltak arra is, hogy a gyerekeimnek tekintsem őket. Itt vagyok életem végén, ami pillanatnyilag egy rakás szemét!
Ez olyan téma volt, amiről beszélni sem nagyon lehet. Nem illik, nem ízléses, az ember ilyenkor saját magát szégyelli azok helyett, akik ezt a fogalmat nem ismerik. Sajnos, Éva éppen most érkezett el ahhoz a pillanathoz, amikor nem tudott sem gyengéd, sem figyelmes, sem tapintatos lenni. Most csak őrjöngeni tudott, hisztériázni és magából kikelve üvöltötte, hogy hazamegy, de nagyon gyors iramban. Most jött el az a pillanat, hogy neki lett elege a Szenesekből. Itt hagyja ezt az egész szégyenletes társaságot úgy, ahogy vannak. Hiszen ezeknek semmi nem elég! Ezek elfogadták, mondhatni elvárták, hogy helyettük ápolja a testvérüket, Ketye, a művelt londoni hölgy, neki adta az anyját ápolásra, és van képe belopózni a nagyapja lakásába, hogy megkeverje azt, ami már amúgy is büdös?  Ezek előtt ismeretlen az a szó, hogy tapintat, nem ismerik a szót, hogy köszönöm, ezeknek nincs is érzelmi élete! Ezeket egyetlen dolog motiválja, a pénz! Hogy lehet egy ilyen bagázzsal rokonságot vállalni? És mondta, mondta kifulladásig.
Sanyi közben csak bámult maga elé. Zavarodott lett, és sérült. Egyetlen dolgot tudott: Éva nélkül létezni sem tud már. A továbbiakban egyre inkább elcsendesedett. Boldogtalan lett végérvényesen. És egyre tehetetlenebb. Utcára sem lehetett engedni ez után a megrázkódtatás után. Már az utcában levő fodrászhoz sem lehetett elengedni. Kezét erősen szorítva biztosította az egyensúlyát Éva, mert elesett volna. Így is teljesen előre dőlve szinte a lábfején csetlett-botlott. Mindezeken túl egyre gyakrabban került sor a Nitromint tablettára, mely nyelv alatt oldódik, és szünteti meg a mellkast markoló fájdalmat.
Majd jött az infarktus. És az érelzáródás. Erős szervezete, még ezen is túlsegítette. A lányai a hosszú kórházi kezelés alatt sem jeleskedtek. Juli ugyan egyszer bement hozzá, de úgy találhatta, ez még nem a vég. Többször nem is ment a kórházba, sem otthon nem látogatta, pedig élettársa már elfekvőben volt. Faddról viszont soha nem jött el hozzá a másik lány. Telefonon sem érdeklődött. Sanyi nem tett róluk említést, de mindig volt a szemében valami keserűség, amikor Éva családja érdeklődött hogylétéről.
 Többnyire feküdt, és egyre gyakrabban menekült szundítás közben anya közelébe, akinek lágy simítása lecsendesítette a lelkét, mint kicsi korában. Így élt még több hétig. Sokat és hosszan aludt, de éber állapotában nem beszélt a lányairól. Azok sem érdeklődtek felőle. Halálakor előkerült papírok, mások, idegenek emlékeztek meg róla szépen, elmondva mindazt, amiről tudomása sem volt azoknak, akik az övéi voltak. Így fejeződött be számára a megélt, és hosszan, keserűen vallatott múlt, mely nekünk, az élőknek továbbra sincs lezárva.







                                                                                                                       

Akit feltaszított a ló

Az internetet böngésztem enyhe unalommal, amikor szemembe ötlött egy párbeszéd, melyet ismerőseim folytattak, s mely egész gondolatsort indított el bennem. Pontosabban egy árva mondat keltette fel az érdeklődésemet. Feltételezem, másnak nem mond semmit, engem viszont szabályosan felszólított, sőt emlékezésre késztetett. A mondat rövid volt, s figyelemkeltő. Négy szóból állt, s imigyen szólt: Akit feltaszított a ló.
Azért érzem szükségesnek ezt az egész előzményt ilyen hosszasan taglalni, mert nekem is volt esetem egyszer egy lovas fogattal, s bár nem lett belőle tragédia, nem taszított fel a ló, végzetes is lehetett volna, de a szerencsés véletlennek köszönhetően valaki jókor volt jó helyen. Megmentett minket.

Ha ez az inkriminált mondat akkor nem ugrik nekem, és nem kényszerít emlékezni, meg sem írtam volna ezt a történetet. Így utólag viszont még annak a csalán nevű csípős, szúrós növénynek a csipkéjére is emlékszem, amely párnaként szolgált később a fejünknek.
Mert többen voltunk, s mert a történet igen tanulságos.
Az igazsághoz tartozik, hogy ha megtörténik a lóval, amit nem is akart szegény pára, - mert ugyan mi az, amit egy ló akaratáról tudhatunk, - mely ló, csak úgy magától belekerült egy helyzetbe, ami tőle függetlenül alakult, s aztán már szinte kényszerűségből vágtatott felénk, s nem is feltaszít, hanem egyenesen eltipor, felnyársalja békés kis közösségünket. Ó, nem csak engem, de növekvő unokáimat, felnőtt fiamat, társamat, azokat tehát, akik a közelemben voltak ezen a napon.
Noha nem volt szándékomban moralizálni ez eset kapcsán, mégis ide kell írnom az emberi felelőtlenség mintapéldájaként, hogy az a kis pohár ledöntött valami röpke idő alatt lecsúszik, de a magukra hagyott lovak sorsa példázza, mekkora bajokat okoz, aki nem számol a rá bízott felelősséggel.
Most, hogy így írom ezt az eseményt, eszembe villan, vajon hányszor alakulnak szerencsésen vagy ellenkezőleg azok a történések, melyeket nem is irányít senki, csak úgy létrejönnek. Aztán vagy van ott egy jó reflexekkel rendelkező valaki, aki odébb lök, vagy nincs. Ilyen apróságokon múlnak a dolgok.

Akkoriban máshol éltem, de most elutaztam társammal a Tisza menti községbe gyermekeimhez. Mivel vannak igazán szép, mondhatni, mutogatni való jellegzetességei a környéknek, ebéd után elindultunk megmutatni, ismét felfedezni a táj szépségeit.
Körülöttem két unokám hol itt bukkant fel, hol ott, gyermekem előttünk járt pár lépéssel, de többnyire hátra nézegetett felénk, mert mi le - lemaradoztunk, s mivel rajtunk kívül alig mozgott más az erősen lejtős úton, lazán, szétszórtan ereszkedtünk lefelé a folyó irányába. Csend, és békesség ölelt körül bennünket. Kizárólag a természet hangja uralkodott, amelynek azonban mindenkor van némi kellemes nesze, zöreje. Úgy, mint levelek halk moccanása, ha mozdulásra készteti egy enyhe szellő, egy madár szárnyának surrogása, csőrének mozgása, ha élelmet tép magának, netán, ha a mellette lévővel közöl valamit. Ha felemelkedik, és mozgásra készteti a levegőeget. A csendnek tehát mindenkor van hangja. Csak oda kell rá figyelni. Mi most ezt tettük.
A növények zöld leplet borítottak a lábunk alá, távolról már láttuk megcsillanni a folyó kék szalagját, amely sejtelmesen verte vissza a nyárvégi napfény visszafogott szikráit. A keskeny fahíd egyre közelebb került látóterünkhöz, az egész környék úgy kellette, úgy kínálta magát szemünknek, fülünknek, hogy mindannyiunkat másként, de elvarázsolt.
Most is emlékszem, hogy egy tétova mozdulattól indíttatva szórakozottan hátranéztem, és láttam messziről két megvadult barna lovat, egy tehetetlen szekeret rángatva, vonszolva felénk vágtatni, de agyam nem fogta fel a látványt, s nem éreztem meg a pillanat veszélyét. Nem mondott nekem többet, mintha ez az élmény is csupán a különlegességek számát emelné. Pedig még arra is emlékszem, hogy a lovak szügye két méterrel a föld fölött táncolt, patkóik olyan magasságban szikráztak, hogy meg kellett volna rettennem tőlük. Láttam, hogy a lovak természetellenesen közelítenek felém, láttam kitágult orrlikaikat, szinte éreztem kiáradni rajtuk a megmagyarázhatatlan indulatot, időm sem maradt megrémülni. Azt hiszem a többiek nem is észleltek semmit az egészből.
Mai napig sem értem, hogy a fiam hogyan volt képes egyetlen pillanat alatt leteríteni szétszórt csapatunkat, de ma is érzem, hogy úgy döntött bele valamennyiünket az útszéli árokba, hogy közben testével fedett le, óvott mienket, miközben a tántorgó szekér már ott sem volt a közelünkben, két gazdája elvágtatott mellettünk, mint a szélvész. Már túl is futottak rajtunk zihálva, prüszkölve. Szájukból habos nyál szállt szerte. Időnk se volt megrémülni, megmenekültünk.
Gondolatban még most is ott fekszem az árokban. Mellettem nehezen mozgó döbbent társam, alattam Ivánka unokám göndör bozontja, aki azt bizonygatja, hogy csíp a csalán. Fiam megtépázott idegekkel emel ki bennünket az élmény okozta bénultságból, mélyen hallgatva róla, mit élt át az előző pillanatokban.
Szólni sem tudtunk, megköszönni sem, hogy élünk, még el sem kezdtük feldolgozni a tényt, hogy csaknem legázolt bennünket egy lovas fogat, melyet nem lett volna szabad arra az emberre bízni, aki pedig a gazdája.

Ennyi!

Itt ténfereg egyedül ebben a hatalmas lakásban, és rendre azon kapja magát, nem tudja miért ment be abba a helyiségbe, ahol éppen most tartózkodik. Jó ideje véglegesen visszavonult a saját szobájába, nem is igen jár a többibe, csak oda, amelybe igazán szükséges. Konyha, fürdőszoba. A nappali minden nap bevonzza egy röpke időre, mert meg kell etetni a hörcsögöt. Szereti azt az apró állatot, és igaz, hogy a gyerek kapta, de már akkor tudta, hogy a höri ellátása az ő feladata a továbbiakban, s hogy ez az egyetlen vele egyenrangú lény a lakásban.
Egyébként miért is menne be a nappaliba? Annak a helyiségnek aztán igazán nincs funkciója. Szinte nem is használják. Mindenki éli a maga életét a saját zugában, a közös találkozások színhelye a konyha. Most is itt ül, előtte egy pohár kávé, kezében a megszokott cigije, és azon elmélkedik, mi zavarja abban, hogy itt ül és kávézik. Elvégre ugyanúgy cselekszik, mint máskor, ha előbújik a bagolyvárból. Aha, az egyedüllét. Most nem matat körülötte Nóri, nem korholja a lánya a dohányzásért, szóval hiányzik a családi háttér. Mehetett volna ő is velük, de utóbbi időben nem szeret sehová kimozdulni. Még ez is: szeret egyre többet egyedül lenni. Oda sem vágyik már, a nyaralóba. Az is idegen lett a számára. Talán még ellenszenves is már. Többnyire Klári néni pihenget ott.
Ma egész nap türelmetlenebb, feszültebb, mint általában, noha semmi oka nincs rá. No, no, no! Dehogy nincs! Ilyen ökörséget! Kilenc hónapja nem sikerül munkát kapnia. Jár egyik castingról a másikra, s az eredmény? Nulla. Minden alkalommal, már jóval indulás előtt akkora teher nehezedik rá, hogy szinte összeroskad alatta. Ő, Kiss Sándor, a szakma egyik legjobb ismerője, gyakorlója, nem jut álláshoz! Hát, hogyne lenne zaklatott? Van-e valaki, aki el tudja képzelni, mit érez, amikor elhajtják? Természetesen van. Sajnos, vannak társai ebben a szégyenletes szituációban. Egyre többen. De a saját önérzetét ő vonszolja haza! Akár egy megvert kutya, saját maga elől is sompolyogva kúszik végig a városon. Már lassan a kocsit sem meri használni, pedig a buszjegyek ára is az eget veri, miként a benziné. Egyébként nincs is hova járnia. Anya elment tavaly, van ugyan egy fivére, de valahogy egyikük sem igényli mostanában a találkozásokat, barátai nincsenek. Érdekes, nem is voltak soha. Jó ismerősök természetesen akadnak, de felmelegedni, bizalmas beszélgetéseket folytatni nincs ínyére. Akikkel nagy néha összejön, régi munkatársak. De azokkal sincs különösebb beszélni valója. Csak isznak együtt. Holott ő az italt sem kívánja. Inkább csak a szót. Hogy halljon emberi szót. A munkanélküliség egyébként is bezárja az embert, nem óhajt találkozni a szerencsésebbekkel. Ül a számítógép előtt, s nézi a semmit.
Most ismét belenyúl abba az agyon gyötört cigarettás dobozba, kihúzza belőle az utolsó szálat. Megnézi az óráját, fél tíz!  Hm, jól termel, reggel bontotta fel a csomagot! Ujjai között morzsolja a dobozt, majd elhajítja. Nem nézi hova esik. Ajkai közé rakja cigarettáját, amelyről tudja, hogy lassan szétrágja a tüdejét, ha már eddig meg nem tette, de sajnos, ha ez lesz az utolsó, akkor sem tud lemondani róla. Gyerekkora óta dohányzik, csaknem a fele fizetését elfüstöli, ettől pedig örökös önváddal küzd, mert tisztában van vele, hogy nincs is fizetése; amit szív, a családjától vonja el, de kell, és ismét kell, pedig előbb utóbb ez lesz a veszte.

Kilenc hónapja a felesége tartja el, aki a legkülönb ember a földön, nemhogy szemrehányást tenne bármiért. Tudja, hogy jöhet a csere, s akkor ő ül itthon a jó állás reményével. Egyébként is annyira távol áll az ilyesmi a személyiségétől, a nagyvonalúságától, hogy miatta nem kell aggódnia. Ám ő nagyon jól tisztában van vele, hogy hiányzik a háztartásból az a pénz, amit nem hoz haza, meg az is, amivel a levegőt szennyezi. Igaz, hogy Nóri is volt hónapokig munka nélkül, de az, más. Milyen ostoba, ósdi elmélet ez is! Hát nem mindegy ki keres a családban, ki nem? Hát, nem. De nem ám! Neki legalábbis nem. Természetesen szerencsésebb eset, ha mindketten hazahozzák a fizetésüket, mert akkor gond nélkül élhetnek, de a férfinek a feladata, hogy eltartsa a családját! Igen? S, amikor van munkája, miért nem zavarja, ha Nóri is dolgozik? Áh, rossz beidegződés, de mindegy, őt megkínozza.
Feláll a gép mellől, elmegy az ablakhoz. Kikönyököl. Az út két oldalán katonásan állnak a fák. Szépek, zöldek. Derekuk egyenes, koronáik égbetörők. De ezek is kidőlnek hamarosan, ennyi bűzt, amennyit az itt eljáró autók termelnek, még ezek a vén fák sem tudnak sokáig elviselni. Az ember mindent tönkretesz maga körül.
Elnyomja a csikket, és reflexszerűen megy a konyhába újabb dobozért. Nóri megvásárolta, mielőtt elindult. Szétnéz, látja a sok szennyes edényt, melyeket ő koszolt össze egy hét alatt. Be kéne rakni a gépbe őket. Ne ezzel a látvánnyal várja haza a lányokat. De nem mozdul rá a keze. A szobában látja azt a töméntelen csikket a vödörben, aminek füstjét egy hét alatt küldte le a tüdejére. Ki kellene önteni, kereszthuzatot kellene csinálni. Sokáig, sokáig, hogy emberi otthon legyen ez a bűzláda, amit létrehozott a héten. Egy hónap alatt, egy év alatt. Hiszen az ő szobáját már meg se lehet közelíteni. A saját lábán megáll benne a füst. Már mindenbe bevette magát ez az undorító szag, amelytől meg se lehet szabadítani sem a bútorokat, sem a könyveket. Sem semmilyen tárgyat. Még a számítógép is füstszagú. S ő ide száműzte magát. Ebbe az apró helyiségbe. Bezárkózik és füstöl. És gépezik. Keresi az üzeneteket, melyekkel emberek hülyítik egymást, és magukat, mohón vizslatja az álláshirdetéseket, melyekről tudja, hogy régen betöltötték. Nézi a filmeket, amelyek fenn vannak a gépen. Szóval nem tesz semmit.
Éppen ideje, hogy visszatérjenek a lányok. Elege van az egyedüllétből. A nagy csendből.
Most az a lényeg, hogy jön haza a csillogó szemű leányzó, és vége a csendnek, megtölti az egész házat Kiss Ramóna csicsergése, mosolya. Az ő Kiss Mónája! Ami azt illeti, nem is olyan kicsi, elmúlt tizenhárom éves, és akkora szája van, mintha húsz lenne! Rászól, ha dohányzik, pöröl vele, ha nem viszi le a szemetet! Tipikus nő!
Hogy örült ennek a gyermeknek! Olyan soká jött, hogy már nem is remélték. Évek óta házasok voltak, sőt külföldön dolgoztak, és Nóri teljesen belebetegedett, mondhatni belekeseredett a gondolatba, hogy neki soha nem lesz gyereke. Félt, hogy kimegy az időből. Nem beszélve arról, hogy fel is kell nevelni egy babát. Havonta jártak haza, már csak a szülők miatt is, hiszen itthon éltek az „öregek”. Mind külön, mert elváltak természetesen, de megvoltak mind. Saját időszámítása szerint akkor még élt anya is. Addig, vele minden jobb volt. Anya bízott benne, s ez hitet adott neki. Minden vasárnap nála ebédelt, néha a kislányt is elvitte, de a gyermeknek valamiért nem ízlettek ezek a találkozások. Ők ketten anyával szinte nem is beszélgettek, csak ültek egymás közelében, és érezték egymást. Ez biztonságot adott.
Persze, hogy akkor is akadtak gondok, de teljesen más jellegűek, és mindig megoldódtak. Pontosabban nem így igaz. Mert a bajokra az a jellemző, hogy csak abban az esetben szűnnek meg, ha tesznek ellenük, ha megoldják őket, és nem csak beletörődnek. Ő viszont soha nem oldott meg semmit, csak nagyokat hallgatott. Mert az a ködszerű anyag, amely gyerekkorában még fel sem tűnt, olyan észrevétlenül vette körül, később sűrűsödött, tejszerűbbé vált, és mindig megakadályozta abban, hogy rendet teremtsen az életében.

Ami azt illeti, gyakran volt frusztrált Nóri miatt. Szerette volna, de képtelen volt megérteni azt a fajta viszonyt, amely feleségét saját anyjához kötötte. Oly mértékben ragaszkodott hozzá, hogy folyamatosan azt kellett tudomásul vennie, minden helyzetben elébe helyezi kettejük kapcsolatának. Mint ahogy volt is.
Olyan érzése is volt nemegyszer, hogy, ő nem is olyan fontos számára, mint az anyja. El is gondolkodott ezen, mert nem tudta eldönteni: ennyire önző ember-e ő, hogy ilyesmit feltételez? Sajnos, rá kellett jönnie, nem értékeli túl az eseményeket, hiszen ő is szereti az anyját, de Nóri ragaszkodása más, szinte már kóros. Elkezdte komolyan figyelni őket, s meg kellett tapasztalnia, hogy Klári néni önzőn, egészségtelenül uralja kapcsolatukat. Nem lehetett megállapítani,  mivel érte ezt el, úgy tűnik, lánya születése pillanatában átment Klári néni tulajdonába, anélkül, hogy tudta volna. Anyja soha nem tűrte el, hogy önálló akarata legyen. Kapcsolatuk fonákságát nem lehetett nem észre venni. Eleinte ha érezte, elhúzott a közelükből. Később a saját szobájába ment be. És sűrűn ment be.
Ha véletlenül ez a téma előkerült - mert ő aztán igazán vigyázott, hogy erről se essék szó közöttük - különösen, mert a köd nem csak sűrűsödött, de vastagodott is. Különösen, ha Nóri azt sorolta, hogy az ő anyja mennyi mindent tett meg érte, nélkülözött is, egyedül taníttatta, szóval mindazt megtette, amit az ő anyja is velük, két fiúval, de Klári néni mindenkinél többet, és annál is többet, sőt különbül tett, és amit tett, most meghálálandó. Ami ellen ő alapvetően nem is tiltakozott, ha akar Nóri, csak hálálkodjon nyugodtan. Hívja fel anyukát tízszer naponta, vagy inkább többször, számoljon be mindenről, akár arról is, mikor vett levegőt. Mert Klári néni természetesen állandóan aggódott az ő gyermekéért, és állandóan jelen akart lenni az életében. A gondolatában, a létében. Nem úgy, mint más szülő, hanem sokkal jobban.
Előtte egyértelművé vált rég, hogy Klári néni főszereplő akar lenni a lánya életében, miközben benne folyamatosan tudatosította, hogy őt aztán végletesen utálja, és legszívesebben bedarálná a Dunába.
 Nem óhajtott ő egyetlen pillanatig sem a kegyeibe férkőzni az anyósának, bár azt igenis elviselte volna, ha szereti, elvégre a lánya férje, s normális ember még azt is eltűri, ha szeretik. De az, az ellenszenv, amely szüntelenül felé árad, egyenesen mellbevágó. Még a hangsúlyában is, amellyel hozzá szól, benne van a lekezelés és a felelősségre vonás kettőssége. Sőt, annak a tudatosítása, hogy ő aztán nem adja a lányát! Ó, ő már jó ideje rájött, hogy Klári néni számára teljesen mindegy, hogy Sanyi, Pisti, Zoli -e, akihez kötődik a lánya, ő azt gyűlöli, aki veszélyezteti a kettősüket. Mert meg akarja őrizni magának a lányát. Kizárólagos tulajdonként óhajtja kezelni mindörökké. Fájdalom, ő soha nem lesz olyan határozott, hogy felvegye a kesztyűt. Ő csak várja Nóri döntését.
Frankfurti kis lakásukat nagyon kedvelte. A tulajdonos rendszeresen ellenőrizte, szárazra törülik-e minden használat után a mosogatót. Milyen jókat derültek rajta! Rövid idő elteltével már Klári néninek kerestek kiadó szobát, hogy közelebb lehessen a lányához, mert akkor már annyira túlaggódta magát, hogy Nóri félt, nehogy valami baja essék Pesten. Aztán amikor megpihent és meg is nyugodott, kiderült, hogy el kell vinnie Nórinak Belgiumba néhány napra, hogy kikapcsolódjék. És minden évben máshol kapcsolódtak ki. Csak őt felejtették el magukkal hívni - bár hármasban nem is ment volna -, de az azért nagyon fájt, hogy vele már nem volt módja Nórinak utazni. Ő soha nem tett szemrehányást, de azt legalább szerette volna megélni, hogy a felesége akár egyszer is mentegetőzzék.

Még mindig fürdőruhában ténfereg. Le kellene már tusolni, fel kellene végre öltözni a kutyafáját, mert itt rohangál reggel óta, és nem történik semmi. Gyorsan kavar is magának egy jó kávét, elszív egy újabb cigarettát, és utána azonnal berakja az edényt a mosogatóba. Kényelmes ez a fonott szék itt a konyhában, a kávé is jól sikerült, így a cigivel együtt különösen jól esik most. Túl sokat szívott ismét, mert igaz, hogy mindjárt dél lesz, de a doboz tartalmának fele már hiányzik. Ritkítani kellene a rágyújtást. A fene vinné el ezt a cigarettakényszert, még a végén tényleg kárt tesz magában! De mikor olyan jól esik! Gyönyörködve követte szemével a szép kövér füstkarikákat, és ismét nem rendezte a szennyes edény dolgát, viszont még mindig fenn van a csikkes vödör. Ezzel szemben ismét rágyújt.

Korábban megtörtént, hogy más-más városban dolgoztak, és csak itthon találkoztak, meg éltek közel egymáshoz is és este együtt feküdtek le. De volt munka, és rengeteg élmény, elég pénz, de nem volt Móna. Őérte, miatta jöttek haza, de még akkor nem okozott gondot az elhelyezkedés. Tehát Nóri nyugodtan mehetett gyesre, ő mindenkor keresett annyit, amennyi szükséges. A gyermek pedig csodálatos, finom és puha, formás és ennivaló. S annyi szépséget, örömet hozott az életükbe, amennyit elképzelni sem lehet. Minden és mindenki körülötte forgott, s ismét kezdte úgy érezni, hogy másodrendű állampolgár lett a családja életében. Ez a sorrend viszont most nem zavarta, büszkén viselte, bár néha féltékenykedett egy kissé, csak úgy magában, mert ennek a világért sem adott volna hangot.

Kényelmes nagy itthon a lakás. Móna már iskolába jár. Korábban az óvodába is gond nélkül beilleszkedett, itt sincs vele semmi baj. Közel van a lakásukhoz a nevelési intézmény, egyedül mégsem járhat utcán a gyermek. Közben Nóri is elhelyezkedett, természetesen előtte fogadtak egy fiatal lányt, aki vigyázza, amíg távol vannak. Elhozza az iskolából, közösen elkészítik a házi feladatot, játszanak, s közülük az veszi át, aki előbb ér haza. Ez már múlt idő, Móna egyedül közlekedik.
Időnként Klári néni is eljött, olyankor lemondták a gyermeklányt. Ami azt illeti, Klári néni akkora szeretettel közelített a kislányhoz, hogy ennél nagyobb odaadást kívánni sem lehetett volna. Mindent megtett körülötte, érte, és észre sem vették, már nem kellett lányt fogadniuk, mert megneheztelt, ha nem őt vették igénybe. Ennek következtében mindennap megjelent náluk, ami nem lett volna baj, de beépült az életükbe. Szerinte le is élte helyettük. Természetesen nélkülözhetetlenné tette magát, s ezért tiszteletet várt. Elvárt. Meg is kapta. E-nélkül is megkapta volna.

Csak éppen ő, az apa és férj visszavonult. Neki sajnos, sok volt az állandó jelenlétből. Neki arra a hármasra lett volna szüksége, ami után sóvárgott. A reggelek ellenben az övéik maradtak. Ezek a percek lettek a legkellemesebb idők az életében. Maguk voltak, ő vitte Mónát az iskolába. Utána ment munkába, ám, ha hazajött, csak köszönt, és eltűnt a szobájában. Rá nem volt szükség, pedig olykor jó lett volna a gyerekkel játszani. Korábban ő fürösztött, aztán ez is a Klári néni feladatkörébe ment át. Pedig ő imádott füröszteni.
Mostanában már ritkábban jár, hiszen sajnos, a vő is itthon van, a gyermek pedig nő és nem igényli az állandó törődést. De, ha itt van, látványosan minden tette, gondolata Mónáé. Azt hangsúlyozza minden mozdulata; nem maradok tovább, mint szükséges. Ez viszont szomorú. Ő sem boldog tehát.
Este, amikor maguk maradnak, akkor jön el az ő ideje! A nap fénypontja. Elkezdődik egy olyan közös családi játék, amelyet kisfiú korában hagyott abba, s amelyet csodák csodája: Móna magától újraélesztett. Mintha tudott volna az ő gyermekes szenvedélyéről, melyben a sárga banántól a kis piros fejű csirkéig minden előkerül, minden szőrmók mást gondol, és hangot is ad a véleményének, és belőle ismét az a boldog kisfiú lesz, akit nem választ el másoktól az a tejszerű burok. Ilyenkor Nóri csak közönség, de jelen van, és nagyokat mulat velük ő is.
Nem mondaná el senkinek, de néha, nagyon ritkán, titokban előveszi rejtekükből a régi koszos, agyon gyötört apró mackóit. Sajnos, már nem nyújtanak semmi örömet. Már csak kis szőrcsomók, nem csodatevő erős mackók.

Látja, sőt elismeri, hogy az anyósa a gyermekért él, de arról is tud, hogy Klári néni meggyőződése szerint ez a kicsi már nem is lenne, ha ő nem élne. Tehát a gyermek léte az ő érdeme. Ez így számára bőszítő gondolat. Rájött ugyanis, ha nem vigyáznak, megismétlődik az, ami Nórival történt. Klári néni uralkodni fog Móna lelkén is.
 Szerencsére a közelben lakik egy hasonló korú lányka, Zsófi, akivel ketten jól megértik egymást. Az ő kislányuk nagyon ragaszkodik hozzá. Hogy adódik kifogásolni való Zsófi nevelésében? Akad. Bizonyára Mónáéban is. De pajtásra szükség van, más pedig nincs a környéken. Nagymama akár a barátnő szerepét is magára öltené, és ami azt illeti, el is követ mindent, hogy Zsófit kiutálja innen, de a gyermek ebben nem enged. Engedelmes jó unoka, de Zsófihoz ragaszkodik. S minél inkább igyekszik a Klári néni levakarni róla, csak annyit ér el vele, hogy Móna rá neheztel meg. Ezt a lelket nem tudja maga alá gyűrni Klári néni. Nem is viseli el könnyen! Úgy sérelmezi, hogy most még a nyaralóba se volt kedve velük menni. Nem, mert dühíti, hogy Zsófit magukkal vitték.
 Hát még, ha azt is megtudja, hogy Nórival ők megváltoztatják a jövőt. Mindent megterveztek. Szépen elmennek nyugatra! Ott várják, sőt elismerik a jó szakembereket. Beszélnek nyelveket, nem nyűglődnek tovább itthon. Nóri már szervezi is az ügyet. Ő pedig alig várja, hogy történjen végre valami. Tudja, ha lesz munka, semmi gond többé, ő bármikor bárhol szívesen elvégez bármit, amit elvárnak tőle. Ez a lényeg. Minden rendeződik végre! Ez a jövő, és a jövő végre ígéretes.

Ezzel a megnyugtató a gondolattal megy ki a konyhába, és szépen takarosan behelyezi az edényeket a gépbe. Majd Nóri beindítja, ha hazaér, a lényeg, hogy nem látszik a sok mosatlan. Ezután már szégyenkezés nélkül gyújthat rá ismét. Nóri útközben kétszer is hívta, közelednek Pest felé. Hallható, hogy jó a hangulat a kocsiban, Móna és Zsófi nagyokat vihognak a hátsó ülésen, ő pedig most felemeli az összes szemetet, és leviszi a helyére. Kész! Micsoda megnyugvás! Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében összenyitja a lakás minden ajtaját, ablakát, és szinte siettetné a levegőt, hogy cserélődjön. Még jó, hogy van egy csekély légmozgás. No, még van ideje egy cigit elszívni, mielőtt megjönnek a hölgyek. Jó nagyokat szippant, szinte elernyed tőle. Elnézi maga mellett ezt a számtalan hivatalos iratot, amelyekről azt sem tudja mire valók, ezeket mindig a felesége intézi. Ó, Nóri mindig, mindent megold. Lám, a gyógyszerei is gondosan kiváltva sorakoznak a felső polcon, amelyeket hosszú ideje fel sem bont, nem hogy beszedné. Mi a nyavalyának? Nem depresszió és magas vérnyomás elleni gyógyszerekre van neki szüksége, hanem állásra! Arra, hogy minden reggel tiszta zokniban, frissen vasalt ingben, jólfésülten hagyja el a lakást, és indulhasson a munkahelye felé! Dolgozni akar ő, nem itthon vakarózni!

Ki kell húznia magát, megnyújtóztatni a gerincét. Jó érzés. Vállait hátra feszíti, majd két karját az ég felé löki. Ez igazi, frissítő mozdulat. Ezzel nagyobb levegőadagot szippant be. Még belenéz a gépbe is, mert kíváncsi a holnapi időjárásra. De lassan működik ma ez a készülék! Kifejezetten idegesítő! No végr…
Mi az ördög ez? Csak nem álmos? Mindjárt lecsukódik a szeme. Pislogna, de a szemhéja súlyos, furcsán szédül, gyengül, érzi, mint surran ki belőle az erő, hogyan csúszik le lassan a székről. Cseppet sem kellemetlen, ami történik vele, sőt egyenesen jól esik ez a finom süllyedés…

Berettyóújfalu, 2011-10-07

Nagy-nagy öröm ért

Megjelent a Létszám című könyvem. A művet a Publio Kiadó adta ki. E-book formában már 200 Ft ellenében elolvashatod, míg nyomtatott formában személyesen 1905 Ft-ért vásárolhatod meg.
Minden további információ itt:

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/a-letszam