Kertész Éva: Varjak a parkban

Lenn ténferegnek a parkban, mélyfekete ruhájukban. Az ablakból látom, hogy szólnak egymáshoz, de nem ér el hozzám semmi a beszédükből. Közel húzódnak egymáshoz, mint nagy titkok hordozói. Kinyitom a terasz ajtaját, s már hallom is méltatlankodásukat. Kár — mondják rekedten —, kár. Bizony kár! Kár értünk. Mocskos, nyirkos, kellemetlen idő közelített meg bennünket. Persze, ehhez megfelelő a hangulatunk is. Ember, állat megszenvedi ezt a hirtelen jött változást. Én didergek, nekik pedig még felrepülni sincs kedvük a gusztustalanná vált gyepről. Néha felemelkednek kissé, de csak egészen alacsonyan, s ismét leereszkednek abból az alig magasból, hogy újra megérintsék az átázott egymáshoz tapadt levélkupacot. Azt, amelyet gondos kezek gyűjtöttek össze, ők pedig most szétkotorják fekete karmukkal. Remélem, találnak valami kedvükre valót közte, ha már tönkreteszik mások munkáját. Hozzám hasonlóan ők is utálhatják ezt a nedves, nyirkos, ellenszenves időt. S milyen érdekesen viselkednek a fák! Mintha hirtelen megöregedtek volna, összegörnyedtek, lecsúsztatták magukról maradék levéldíszüket is

Néhány napja még az egész környék csillogott, fénylett, sárgás színekben pompázott, most pedig vége mindennek, amitől kedvünk felderült, s életünk vidámabbá vált. Most unott, sérült, aggódó lelkünk vádolja az őszt, amiért dolgaink ürügyén ki kell mennünk az utcára. Nem frissülni, nem sétálni, dehogy! Csak, mert kell. Kipróbáltam: Még nem látszik a lehelet a levegőben, még nem didergünk, de az esőlé már a nyakunkba csorog a terjedelmes ernyő alól is. Behúzott nyakkal, meggörnyedve sietünk az otthonunk felé, s borús gondolatok kergetik agyunkban egymást: vajon sokan vannak-e, akiknek nincs módja felfűteni a lakást? Ha van lakásuk egyáltalán.

Ez az ősz, amely rosszkedvünk okozója, s jövendő telünk előhírnöke, fárasztó gondolatoktól terhes. Skandináviában már mínuszba zuhant a hőmérséklet, nálunk már a hírtől is sajognak a beteg ízületek. Életünk egyre nehezebben váltható forintra, a médiákból ijesztő jóslatok hangzanak felénk, mely szerint egyre nagyobb tehervállalást vár el tőlünk a hon, gerjesztve jogos félelmeket. Hogyan élnek, hol élnek most azok, akiknek még fel sem épült árvíztől elmosott otthonuk, akiknek vérszínű iszaptól szétdúlt házuk mindent maga alá temetett? S, ha felépül is hamar, mire fekszenek, miben hálnak, mi ad számukra meleget később? Lesz-e még erő újra kezdeni?

S mi lesz azokkal, akik eddig két kevéske nyugdíjukat is alig tudták beosztani, s társuk nélkül árván maradva, rettegve gondolnak bizonytalan jövőjükre. Rájuk ki gondol most ilyen mélységben azok közül, akiknek ez a dolguk, vagy akik gond nélkül fűtenek hat szobát, s nyárba utaznak, ha itt hidegebbre vált az idő?

Kár. A varjak kárognak, az emberek fázósan tekerik magukra takaróikat, s álomba menekülnek gondjaik elől.

Ma ismét süt a nap, tavaszias meleget jósolnak napokra, a varjak eltűntek a parkból, rossz kedvünk reményekre vált. A szépség himnusza zeng lelkünkben.

Berettyóújfalu. 2010-11-19.

Megjelent! Rendelhető! Szeretettel ajánlom!

http://undergroundbolt.hu/rozsakut

Kertész Éva: Sokféle örömeink

Olyan kipihenten ébredt, olyan kisimult lélekkel, hogy még a szemhéját sem merte felemelni, bár még nem is nagyon sikerült volna, oly mélyen benne volt az álom ölelésében. Megmaradt ebben a kellemes semmiben, ebben a meleg biztonságban, amelynek semmi köze nem volt az ébredéshez. Nem is a lustaság uralkodott el rajta, hanem az öröm.
Behunyt szemmel figyelte teste rezdüléseit, s effektíven érezte, hogy boldog. Mosoly üldögél az ajkán, s bárhogy szándékozik visszaigazítani a száját, egyszerűen nem sikerül. S, boldog megelégedéssel nyugtázta, hogy a lelke helyét konkrétan meg tudja határozni a mellkasában, mely könnyű és elégedett. Épp ezért maradt még egy kicsit az ágyban, mert mindezt csak itt lehet tartósan érezni. Már tudatosan élvezte, hogy van ágya, takarója, élete, öröme, mert már tudta, hogy sajnos vannak, akiknek ez nem biztosított. Ezeket nem végig gondolva, mert akkor menten vége a jókedvnek, fürgén ugrott ki az ágyából, és mezítláb futott a konyhába, hogy pohárba öntse a tegnapról megmaradt kávéját, s félig sem öltözötten kuporodjon fel a megszokott fotelba, ahol kéjesen elszürcsölgette. Aztán tus ide, smink oda, még meg sem nagyon reggelizett, csak üldögélt semmit sem cselekedve, és határozottan és erélyesen elkezdett várakozni. Várta a telefon csöngését. A reggeli telefont. A sajátját, a mindennapit, a nagyon-nagyon óhajtottat a neki kijárót. Várta annak a hívását, akiért rendbe tette a lakást, mintha mindjárt ideérne, akiért kiszépítette és kiillatosította magát, aki meghatározta minden tettét.
S amikor meghallotta a jól ismert halló-halló köszöntést, még jobban kinyílt számára a világ. Mert ilyenkor mindent megbeszélnek, ami nélkül nyugodtan meg lehetne élni, nélkülük viszont nem érdemes. Utána akkora elégedettséget és örömet érzett, amely betöltötte egész lényét szeretettel és boldogsággal, amelyről korábban azt sem tudta, hogy létezik.

Már túl a napi teendőin kilép a kapun, hogy házon kívüli feladatait is ellássa. Kellemes az idő, kigombolt kabátban sétálva ajánlja fel arcát a gyenge napsugárnak. Sárga sálát gyengéden lobogtatja a simogató szellő, minden fénylik körülötte, minden örül. Olyan érzete támad, hogy a padka szélére ültetett növények összeölelkezve integetnek felé. Közben a gyógyszertár elé helyezett padra is figyel. Ahányszor erre jár, megcsodálja. Ki is próbálja. Tetszik neki a kovácsoltvasból kialakított váz -, melyet igazán művészien kalapált meg, aki készítette, - a fényesre lakkozott lécek egymásmellettisége. Tudja, hogy rá vár az a pad. Bérelt pad, bérlet nélkül. Itt szokott leülni, s nézelődni, amíg elmúlik térdéből a fájdalom. Ez a ronda dög, ez a nem tudni honnan érkezett szörnyeteg, amely lehetetlenné teszi a járást meghatározott táv után. De, miután így is-úgyis vele kell élnie, egyszerűen nem hajlandó többet foglalkozni vele, mint amit megérdemel.
Nem is üldögél sokáig, de még szemlélődik egy kicsit. Muris megfigyelni, amint minden elmenő alak számára széthúzódik a patika ajtaja, ha belép rajta, ha nem Remek érzékelője van. Egyébként eddig nem tudatosult benne, most gondolja csak végig, hogy ez a rendszer tulajdonképpen védi azokat, akik bemennek az ajtón, hiszen nem kell megfogniuk mások után a kilincset, nem szedhetnek össze mindenféle fertőzést. Igazán nagyszerű ötlet! A betérő álmában sem gondolná, hogy éppen őt védik vele.
Már nem foglalkozik az ajtóval, halad tovább tavaszi hangulattal. Megáll minden jelzőlámpánál, átmegy a zöldeken, míg eléri a REAL áruházat. Szeret idejárni. A közelmúltban újították fel, miután hosszú ideig üresen tátongott a számtalan üvegablak mögött. Kellemes meglepetésként élte meg, hogy nagyon udvarias, mosolygós gárda serénykedik, rakodik, mér, szeletel, áraz, szedi a pénzt itt. A lényeg, hogy minden megtalálható benne, még az is, amire nem is számít az ember. És megkeresik neki a dolgozók, ha nem lel rá valamire gyorsan. Itt igazán érzi a vevő, hogy ez az üzlet a vásárlóért készült.
Már a Posta elé ért, ahol szintén magától tárul előtte az ajtó. Korábban észre sem vette ezt Milyen önző is az ember, és mennyire könnyen megszokja azt, ami jó. Rövid kis távolság van mögötte, kellemes séta. De azért örömmel nyugtázza, hogy a sor, mely előtte várakozik, a kihúzott szám bizonysága szerint nem rövid. Le is ül sürgősen az első üres székre, hogy megpihentesse a lábát, hogy felkészítse a hazafelé megteendő útra.
 Ismerős a tisztviselőnő, vált vele pár szót a családról, meg, hogy nem óhajt-e megjátszani egy számot a befizetettek után, és már kocog is az orvosi rendelő felé. Szerencsére itt van a közelben. Előre telefonált, hogy milyen gyógyszere hiányzik. Csak kiadják a receptet, és mehet haza. Haza. Már alig várja, hogy belépjen, mert bármikor megszólalhat a telefon, s hallani véli a vonal a túlsó végéről érkező halló-hallót, melytől felmelegszik a szíve. Noha, még le sem hűlt. És mondják, és kérdezik, és megtárgyalják, és örvendeznek egymásnak Ki-ki vérmérséklete szerint. Vehemensebben, bosszúsabban, vagy lelkendezve, a férfi mindig sokkal higgadtabban nála. Néha elmondja, hogy megfontoltabban kellene írni, cselekedni. Igaza van. De mit tegyen egy kos szülötte, ha elragadják az érzelmei?


                                                               *

Hát igen! A kos, és az érzelmei! A hangtalan szombatok, a néma vasárnapok! Mert ezek azok a napok, melyeket nehezen tűr a kos nemű lény.

A telefon ünnepnapokon hallgat, mert létezik egy feleség, aki természetesen nem veszi jó néven ezt a kapcsolatot! Igaz ugyan, hogy ez a feleség nem szereti a férjét, mi több, ezt a tényt nem is rejti véka alá. Sőt azt sem, hogy mások férjéhez kifejezetten vonzódik! Különösen, ha az illető a férje barátja. Hites urának viszont a pénzéhez ragaszkodik. Amiért valamikor hozzáment. Mert egy elismert sebész főorvosnak munkás évei alatt csak összegyűlt annyi pénze, amit nem lenne rossz megörökölni. De ez a vágyakozót nem érdekeli! Ő csak arra vágyik, hogy kerülhessenek közelebb egymáshoz. Ne adj’ Isten, megadhatná a sors, hogy néhány szép évet eltölthetnének egymás mellett. De pillanatnyilag azzal is megelégedne, ha vasárnapok nem lennének
Mert neki szüksége van azokra a telefonokra. Még akkor is, ha az ő telefonjaik nem az érzelmeikről szólnak, és csak nagyon ritkán ragadtatják el magukat, és csak pillanatokra. Olyankor biztosítják egymást arról, hogy még mindig létezik az, az érzés. Nekik ez is elég. Mert ők olyan távol vannak egymástól, hogy csak az utazás négy órát venne igénybe. De, semmi baj, a telefon átsegíti őket a távolságon! Csak ne lennének azok az ünnepnapok!
De már mindegy, mert ünnepnapok vannak, és számukra pillanatnyilag csak a telefon marad. A férfi roppant mozgékony ugyan, de ezt a távolságot így sem lehet átugrálni. Ő már nehezebben mozog, pedig nagyon fürge volt valaha.
Hatvan évvel ezelőtt, amikor elvesztették egymást, még táncos lábú, mozgékony lányka volt, a fiú pedig magas, karcsú, halk, de határozott medikus. Életük úgy alakult, hogy hosszú időre eltávolodtak egymástól. A sors már ilyen. Buzgón irányítja az eseményeket. Túl a rengeteg tanuláson, munkán, gyermeknevelésen, örömökön és elsiratásokon és elföldeléseken, sorsuk megajándékozta őket azzal, hogy újra egymásra találjanak Örömben élnek. Azt látják egymásban, ami akkor rég bevésődött. Mert egy valódi kapcsolatban a szív a lényeg, nem a szem. Ők ketten mellesleg valami különös dolgot dajkálnak és védelmeznek. A titkot, melyről rajtuk kívül senki nem tud. A titkot, melynek értelmében ők összetartoznak.
Számukra ez a titok az, amely megszépíti ezt az alig-alig élő kapcsolatukat. A titok öröm, felemel, megnyugtat, és biztonsággal tölt el. Korántsem az asszony miatt őrzik, nem is mások miatt, csak mert olyan kellemes, finom érzés, amit dajkálni kell, mert jó, hogy tudnak szeretettel és önzetlenül egymásra gondolni. Tehát úgy őrzik, mint egy kincset, amelyre most leltek rá, s melyet ők már tudnak értékelni.
Holnap reggel pedig, és minden reggel a későbbiekben kezdődik elölről az örömteli várakozás a telefonnal, mely mindjárt csöng, és elhangzik a várt vágyott halló-halló, és mindent megbeszélnek, elmondanak, megvitatnak, ami nélkül nyugodtan meg lehetne élni, nélkülük viszont nem érdemes……

Kertész Éva: Emelj magadhoz, Uram!

Uram, neked tudnod kell, hogy a test addig igazán értékes, amíg szeretünk benne lenni. Aztán még jó ideig ragaszkodunk hozzá, bár érkeznek jelzések, hogy megkezdődött a bomlás folyamata és egyes szervek korrekcióra szorulnak. Kúráljuk, javíttatjuk, és félünk elveszíteni. De én már a tükörbe sem merek nézni Uram! Valaha szép voltam, hódolóm is akadt néhány, de ezt a testnek csúfolt roncsot inkább ne lássa senki. El kellene ezt jó mélyre rejteni talán!
Szerencsére látásom is romlik, a saját látványom nem ingerel, de ami nagyobb baj: alig ér el hozzám a hang, s lassan elvesztem minden kapcsolatomat a világgal. A gondolataim viszont épek, s ez ebben a helyzetben nem előny. Mert bizony, tisztában vagyok vele, hogy már csak teher lehetek! Magamnak is, gyermekeimnek is! Lassan ők roppannak össze az aggodalomtól és a fizikai tehertől, amivel az én létezésem sújtja őket.
Én Istenem, meg szeretnék halni! Nincs már egyetlen porcikám, amely ne fájna. Úgy szenvedek, mint egy beteg állat, és Te nem veszel Magadhoz. Hogy történhet ez velem? Én sohase bántottalak, meg nem tagadtalak, mindig hittem a létezésedben. Imádkoztam is Hozzád természetesen. Hálával telve. Úgy érzem, nem voltam rossz ember. Soha senkit szándékosan nem bántottam, mások ellenére nem tettem, s dolgaimat becsülettel elvégeztem. Felneveltem három saját gyermekemet, és sokat, ezret is tán a máséból. S én nem kellek Neked? Itt felejtettél talán?
Leéltem kilencvenegy esztendőt, s elég volt. Elfáradtam, meggyötrődtem, Uram. Már nem kívánok élni. A legkisebbem is hetven éves mindjárt, s olyan fáradt, olyan összetört és kialvatlan, hogy szégyenkeznem kell. Mert mindez érettem van! Hiszen én követelem ide magamhoz, hogy adjon vizet, mondja meg hány óra, és masszírozza meg a lábam. Vagy a hátam. Az én lányom már hetek óta nem mer elmozdulni az ágyam mellől, én pedig két hete nem vettem magamhoz sem szilárd ételt, se folyadékot. Más már belepusztult volna, hiszen folyadék nélkül nem lehet élni! Csak nekem? Ne tedd ezt velem, Teremtő Isten! Ez az élet már nem áldás! Neked tudnod kell, meddig ajándék, meddig öröm a lét.
Lassan elvesztem éltető emlékeimet is, pedig ilyen hatalmas korban már sok az emlék, sok az élmény. Ha valaki, én csak tudom, milyen szép az élet! Három gyermek kapott testet az én véremből, szerelmemből. Három apróság karja fonódott a nyakam köré, ha sírt, ha örült. Három kis lélek szájába dőlt a tej emlőimből, hogy remek, egészséges emberek legyenek. Három buksi fej fúródott a hónom alá, ahol a lét a legbiztonságosabb! Felnőttként is hozzám futottak, engem hívtak, s én védelmeztem őket minden bajukban.
Az én emberem korán elment, éppen csak felnőttek a gyerekek. Nélküle üres lett világom, de túléltem, mert a gyerekeim szeretete hatalmas megtartó erő.
Szép otthont varázsoltam köréjük, mert szerettem csodálni, miként művelni is a szépet. Csipkék, hímzések garmadája került ki a kezem alól, mely számtalan otthont díszített, díszít. Festettem is, s boldog voltam, amikor egy–egy szép képem megörvendeztetett valakit az enyémek közül. S hány gyereket tanítottam, oktattam, neveltem másnak! S, most, itt, végén ennek a szép életnek, már nem vagyok más, csak egy nyomorult test! Testbe zárt fájdalom!
Ne alázd meg Uram ezt a testet, amelybe te leheltél lelket! Vedd el! Már nincs élő tanúja az erőlködéseknek, a fárasztó, de örömteli munkának, annak, hogy éltem. Tudom, nem volt hiába az itt töltött idő. Nyomot hagytam gyermekeim testében, lelkében, s azokéban, akiknek nevelését rám bízták. Emelj magadhoz, kérlek, nyújtsd a karod értem, ölelj meg észrevétlen. A lelkem úgyis itt hagyom, hogy melengesse ezt a hűlő világot, hogy óvjam még egy kicsit az enyémeket. Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja, malaszttal teljes…

Kertész Éva

Halálok halála - folytatás

2. rész



    Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem ─ és én természetesnek tartottam ─, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

    Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

    Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

  Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le, miként kell élni.

    Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

    Ő a Koránba írta le, mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

    Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

    Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más–más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja, és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

     Itt van ez a sok–sok muzulmán, aki úgy, ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ők a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, amely annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

     Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

      Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

     Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

     Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

      Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

      Muzulmán vagyok, de a nővérem, aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára, amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát, ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak, mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé, mint manapság.

      Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy nem igaz, amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!





*





      Fürdet és keneget és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

      Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

      Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

      Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

      Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár az itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

      Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is bánkódik nagyon, de én, a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a ─ számára idegen ─ világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

     Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony soha nem lesz néma, földet néző arab teremtés. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

      Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

      Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

      Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

      Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

      De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tízparancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

      Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

      Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg, mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt, amíg veled lehettem!



                                                     

*  *  *





      Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden, ami múltban és jövőben megeshet velem, minden, ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

      Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

      Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe–körbe jártak a tűzön ─ egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül ─ amit az én egyik magzatom csiholt ─ gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az odakészített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe–körbe, ütemesen verték a tam–tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha–néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

      Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

      Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét, mely ajzza őket.

      Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.





Berettyóújfalu, 2012–03–17.

Maca

                                         

Először a lányát ismertem meg. A fodrászatban, ahová jártam, ő volt a fejmosó. Aztán kiderült, hogy a valóságban ő kozmetikus, de olyan kevés vendég jár hozzá, hogy abból nem lehet megélni, így elvállalta a fejmosást is. Nagyon szép, kellemes fiatal nőnek ismertem meg, karakteres szép arcocskával, de minden mozdulatán érezni lehetett, hogy levert, szomorú. Volt benne valami nagyon kellemes, valami finom gyengédség. Nem sokkal korábban vált el tőle a férje. Két gyerekkel maradt egyedül, és nem lelte helyét a világban. Ennél többet nem tudtam róla.

Később egy kávézó teraszán láttam Macát valakivel üldögélni, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsó a lánya. Jó megjelenésű idős hölgy benyomását keltette. Sportos testalkatú, jó mozgású, igen rövid hajú nő, akin látszott a pénz. Drágán öltözött, nagyon igényes benyomást keltett. Mellesleg azt megállapítottam róla, hogy súlyos pajzsmirigy betegsége lehet, mert a szemei feltűnően kidomborodtak a szemüregéből.
Hosszú ideig nem is voltunk köszönő viszonyban. Akkoriban költöztem a városba, számomra minden arc új, engem könnyebb volt észrevenni. Azt sem tudom, ki mutatott be minket egymásnak, de roppant ritkán találkoztunk. Még a nevét sem jegyeztem meg.
Aztán egyszer valamiért a lakására kerültem. Valami konkrét oka lehetett, de már nem emlékszem miféle. Bizonyára árult valamit, ami kellett nekem.
Remek társalgónak találtam, minden érdekelte a világból, kellemes volt vele lenni. Nagy lelkesedéssel szólt a munkájáról. Megtudtam, hogy fiatal lány kora óta könyvekkel foglalkozik. Amíg aktív volt, egy nagy forgalmú könyvesboltot vezetett. Élete a könyv, és a vásárlók kielégítése. Mindenkinek minden könyvet megszerez most is, mert nyugdíjas ugyan, de egy magánkereskedőnek dolgozik, aki a helyi kórházban biztosított neki egy asztalnyi helyet. Annyit is fizet, amekkora a hely. De én már akkor láttam rajta, hogy ingyen is szívesen dolgozna. Úgy is ismerte a város: Könyves Maca.
Vele lakott lányunokája, az Erzsótól való, aki valamilyen felsőbb szintű iskolába járt, és nála lakott, amikor nem volt a főiskolán. Tőle, Diánától értesültem arról is, hogy szülei eladták a közös lakást, és Erzsó a ráeső részből valamelyik közeli településen vásárolt magának házat. Tehát már nem él a városban. Magamban megállapítottam, hogy a fiatalasszony jövője ezzel elszállt, de nem nyilvánítottam véleményt. Maca se jót, se rosszat nem szólt a lányáról, mégis valamiként azt szűrtem le a némaságából, hogy nagyon gyenge érzelmi szálak köthetik őket össze. Pedig annak az Erzsónak, most igazán nagy szüksége lehet a gyengédségre.
Egy időre ismét eltűnt a szemem elől, nekem fájdalmas családi gondjaim akadtak, nem törődtem senkivel.

Ismét eltelt valamennyi idő, Macával az utcán találkoztunk, és boldogan újságolta, hogy felújította a lakását. Valami ragyogó kölcsönlehetőségre tett szert, azt még bőven ki tudja fizetni a nyugdíjából. Minden ajtó és ablak új, nagyszerűen szuperál, a beépített szekrények mindent befogadnak, a fürdőszobából kidobatta a kádat, szép lett, és praktikus. Mindenhol új a járólap, a csempe. Most minden úgy néz ki, ahogyan rég óhajtotta. Vele örültem, és ismét eltűnt.
Amikor nagy bánatomról értesült, jelentkezett. - Hogy vagyok? - kérdezte. - Miben segíthet?
Ez többször is megismétlődött. Törődő volt, elhívott sétálni, meghívott magához is. Megvendégelt: kávé, aprósütemény, csipke, elegáns tálca, kristályok. Kellemes vendéglátó volt.
Közben többen intettek, hogy nagyon vigyázzak vele, de senki, semmi mást nem említett. Nekem viszont jól esett az érdeklődés, a törődés. Aztán, már jóval később észrevettem, hogy rólam már szó sincs, csak neki vannak bajai, gondjai.
Naponta kijárt a helyi kórházba reggel hétkor, hogy abból az asztalnyi lelakatolt tárolóból kiszedje az árut, kirakodjon, hívogatóan elrendezze, s ugyanezt ismételje meg délben visszafelé, hogy lezárhasson, és hazamehessen. Elismerem, hogy fárasztó, amit naponta művelt, kezet, derekat keményen megdolgoztató tevékenység, különösen, ha hozzáadjuk, hogy az árút is ő szerezte be.
De. Bárhova ment, bárkivel találkozott, beszélt, kizárólag ő dolgozott, ő fáradt el.
Logikus, hogy ez történt velem is minden alkalommal. Az én bajom nem létezett, semmi volt, sőt nem is hallatszott el hozzá. Neki volt betegsége, neki fájt a lába, sőt, neki nem volt pénze. Ez így folytatódott jó ideig, de ma is röhögöm magamat, ezt a vén bolondot, meg a pókot is, mely kutyafüle Macához képest. Mert ő aztán úgy szövögette köröttem a hálóját, hogy ember legyen a talpán, aki abból ki tud keveredni. Elismerem, nem voltam ember a talpamon.
Felvettem az OTP-ből hitelt a nyugdíjam terhére, hogy megoldja a gondjait. Mert gondjai aztán voltak! Sokak! Nagyok! Amint megkapta a pénzt, sürgősen kiváltotta a bizományiból az aranyait, s felajánlotta nekem – meg-vé-tel-re! Nekem, akinek korábban megígérte, hogy amint eladja az ékszereit, azonnal kifizeti az első százezret, a többit havi részletben. A pénzét elköltötte, mindenre, élelemre, ruhára, minőségre, nekem pedig legalább kétszer betett tízezer forintot a számlámra.

Közben a svájci frankkal már sokan megjárták, de azok gondja, természetesen mind semmi a Maca bajához képest, aki két milliót vett fel. Már új lakója volt a kisszobának, már Erzsó fia járt innen iskolába, Diána a lány abbahagyta főiskolai tanulmányait, felszolgáló lett egy étteremben, ő tartotta el a fiút is, akivel élt, s akinek egy kislányt szült.
Maca viszont fáradt. Egy bizonyos: A szeme egyre dülledtebb lett, fájt a keze, mert nehéz a sok könyv, fájt a lába, mert ott meg érszűkület keletkezett. - Erzsó nem hajlandó dolgozni, ez rettenetes! Én itt dolgozom hetven évesen, ő meg elment mosogatni az Öregek otthonába. Mihaszna nő, ott ahol él, művelhetné a kozmetikát, lenne sok vendége, de semmirevaló, ilyen volt mindig is. Most meg ideadta nekem ezt a fiút is, aki még a szemetet sem viszi ki maga után, egész nap fekszik, és tévézik. Az én pénzemről már szó sem volt, hogy jövök én ahhoz, hogy erről beszéljünk, amikor neki annyi baja van!

Csak néztem ezt az örökké duzzogó arcot, ezt a nincs a földön nálam szerencsétlenebb önsajnálatot, és rádöbbentem, hogy már mindent tönkretett maga körül. Ráébredtem, hogy én vagyok az Isten tudja hányadik ember akinek tartozik, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, kész, vége.
Minden reggel elment dolgozni, de amint hazajött, hulla fáradtan levetette magát az ágyra, - egyébként jogosan - s feküdt a takaró tetején, s már semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a Macához, akit megismertem. Ő egyébként sem járt hozzám, nem tudta megjárni a két emeletet, én ugráltam hozzá. És éreztem, hogy egyre ingerültebb. Tehetetlen veszekedős, elviselhetetlen vénasszony lett belőle. Gyakran már az volt az érzésem, hogy már engem is gyűlöl, mert nincs tartozásom, meg bajom, meg rossz gyerekem, meg miegymás.

Közben nekem kellett visszafognom, hogy ne kínozza a fiút. Sokszor leszúrtam, amiért türelmetlen vele. - Ne gyötörd! Gyerek ez még, ha nagyra nőtt is. Ne rajta verd el a port a felnőttek nevelési hibái miatt. Te se nevelted jól Erzsót, azért nem tud megállni a lábán. - Annak is Zoli az oka! Elkényeztette! Különben is anyám nevelte, én dolgoztam! És feküdt az ágy tetején lehúzott redőnyök mögött hónapokig.
Rá kellett döbbennem, hogy a bosszúságon, és az ellenszenven kívül semmi nem köti a lányához. Egyetlen öröme, boldogsága Lili volt. Lili a csoda! Az igen! Olyan nincs több! És mondta, sorolta mit tud Lili, de soha meg nem kérdezte, mit tudnak az én kis csillagocskáim. Én csak hallgatóság voltam a számára. Kibérelt engem a saját pénzemért, hogy legyen, akinek elsorolhatja, hogy milyen szerencsétlen.

Eldöntötte, hogy belép egy idősek számára kialakított otthonba. Egy szoba, garzon. Földszint!!! Ezt meg kell venni. Igaz, hogy az ára elvész, de másfél millióért megkapja, ezt a lakást eladja, kifizeti belőle a tartozását, és él, mint Marci Hevesen. Egyedül!
Nem kell tartania kapcsolatot az idősekkel, de kap teljes kiszolgálást, ha igényli. És nincs Erzsó, és nincs Hunor, sem Diána, aki egyébként már a telefont sem veszi fel, ha keresi. Tehát már Diána sincs. Vagy Erzsó idegenítette el tőle vagy Attila az élettársa, tény, hogy nincs senki. A családból már senki, csak Hunor. De ez se szól napokig egy szót sem, még WC papírt sem hoz magának, és egyáltalán fütyül rá. Ennek is vége lesz nemsokára, csak kapja meg a lakást! Nem lesz itt ingyen albérlet, és lustálkodás! Majd fizet, amint levizsgázott.
 Csak éppen arra nem számított, hogy Isten malmai elég lassan őrölnek, a hivatalé meg még lassabban. Ő mindent úgy szeretne, hogy „Add ide teremtőm, de rögtön!” Hát ez nem megy. Csak a Maca vérnyomása, meg a banki törlesztő részletei kúsznak felfelé, az ügyek csak szép lassan araszolnak.

Amíg a képviselők összejönnek és döntenek, két hónap. Amíg a Polgármesteri Hivatal kiértesíti, megint egy hónap! Maca már nem bírja tovább, az idegei felőrlődnek. Nincs vevő a lakásra! Ő felakassza magát.
 Nem mentem napokig felé, mert bőszített, hogy az ő nagy baját hallgassam állandóan, de lehetőséget sem ad, hogy megkérdezzem, mi lesz a tartozással. Elvégre, ő szerencsétlen. Miközben mindig felfedeztem egy - egy új darabot rajta, melyre, ha szóvá tettem, azonnal rávágta, hogy ősrégi, miközben rajta volt az évjárat.

Kórházba kerültem, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni sem tudtam. Gerincműtét várt rám, s amíg fogadni tudott a sebészet, itt tartott a belgyógyászat infúziókkal, hogy kibírjam. Jött ám az én barátnőm, hozta minden terhét. Aki olyan szerencsétlen, akit úgy összeszurkáltak, mert nem találták meg egyből a vénáját. Nézzem. Néztem. Valóban. Hogy jövök én egy ilyen gyötrelemhez!
Már itthon voltam, járhattam, állhattam. Maca rendszeresen látogatott. Úgy jött, mint egy haldokló, kimerülten, szenvedve, még a szemhéját sem tudta felemelni, és sorolta a baját, sorolta. Csak amikor elment, akkor jöttem rá, meg sem kérdezte, én hogy vagyok.
Ismét érte egy nagy csalódás. Az unokája letette a végvizsgáit, és úgy elhúzott, mint a vadludak. Összecsomagolt, és közölte, hogy albérletbe költözik. Szerintem nagyon élvezhette a pillanatot. Én viszont megszenvedtem, amíg elsorolta minden keservét. Sokáig tartott.

Legközelebb nem vártam meg a tirádáit, most én közöltem, hogy szükségem van a pénzemre. Kell a gyerekemnek. Most ő honnan vegyen pénzt? Neki sincs. Kérj kölcsön mástól! Nincs kitől. Minden barátjának adósa. Vegyél fel a banktól! Annak is tartozik. Nem érdekel, hogyan oldod meg, kérem a pénzemet! Mélyen megsértődött. Ezt nem várta volna tőlem. Tudhatnám, mennyi gondja van, milyen szerencsétlen. De megszerezte valahonnan. El is maradt egy időre. Én azért is mentem hozzá, de többé nem kínált sem kávéval, sem semmivel. És nem jött.
Mostanában ismét jár hozzám, de már ismét adósom. És dől belőle a panasz. Jogosan is, mert fárasztó, amit tesz, túl azon, hogy minden nappal öregebb, és fájdalmas, hogy magányos, ha pont azok nem igénylik, akik az övéi. De…


Berettyóújfalu. 2013-12-05.