A
szeretet hatalma
7.
-
Papuska! Papuska! - száguldott feléjük Villámfény Beszélnem kell veled! Kérlek,
el ne menj még! Itt ne hagyj még! - Kérlek, kérlek, hallgass meg, és irányíts
el néhány dologban! El kell neked mondanom valamit, mert olyasmi történt velem,
amit nem tudok megmagyarázni magamnak.
-
Tudod, hogy szeretlek, és a tied vagyok, amíg szükséged van rám, de mennem
kell. Mondd, mi a gondod?
-
Tegnap késő estig nem volt nyugalmam. Türelmetlen voltam, nyugtalan. Pindmárkó
miatt is el voltam kenődve, utóbb vihar volt, azt érezhettem meg. Messzire
húztam el otthonról, roppant sebességgel. Már éppen elfáradtam, lefelé
ereszkedtem, amikor valahol alattam fényt észleltem. Belülről sugárzott ki,
sötét helyről. Megközelítettem, s letelepedtem egy átlátszó kelmére. Láttam,
hogy egy jókora ládából szűrődik ki a fény. Először azt hittem, beszélő láda,
mert csak a hangok szálltak felém. Amint tovább figyeltem, középen megláttam
egy jókora szájat. Tudtam, hogy csakis száj lehet, mert állandóan mozgott.
Benne, kissé beljebb egy vaskos húsdarab működött, mely körül látszottak a
rágószervek is. Mozgott a száj, és ami a legmegrendítőbb, értettem, miről
beszél. Csak figyeltem némán, mire lassan ráeszméltem, hogy a száj, egy
hatalmas fej közepében helyezkedett el. Fölötte szokatlanul formált, se nem
lapos, se nem hegyes henger, alján két ronda lyukkal a száj felé. A henger
fölött, pedig jobbról-balról egy-egy ronda szem pislogott. Mondhatom,
megijedtem. Szőr itt, szőr ott, szőr mindenütt. A szem körül, a szem felett,
még az orrban is. Ráadásul a fej tetejéről hosszú, bozontos szőr ereszkedett le
a vállakig. Csak az arc maradt szabadon, de az, ízléstelenül csupaszon. Mondd,
hogy nem bolondultam meg, és láttam, amiről beszélek!
- Ne
izgulj, az a hatalmas mozgó tömeg, akit láttál, az ember.
- Juj,
úgy izgultam, hogy valami baj van velem! De papus! Tudod, hogy az, az ember,
vagy akárki, rólunk beszélt? Képzeld, mindent tud rólunk! Nem mond rosszat, nem
bántja népünket, csak elmondja, hogy kérész életűek vagyunk, hogy gyorsabbak
vagyunk a szélnél, hogy önként, örömmel repülünk a fénybe életünk végén. Ami
azt illeti, meg is bántott, mert azt állította, hogy ragadozók vagyunk,
húsevők.
-
Miért? Nem vagy az? Felelőtlenül vágtatsz a levegőben, útközben elkapsz
néhányat az élelmeid közül, egyiket felfalod, másikat eldobod így van? Így
bizony! Nem csak azt fogod el, amelyik éhedet oltja, többet is pusztítasz.
- Te
nem, Papus?
- Én
már nem. Meg akartalak titeket is tanítani erre, de már nincs idő. Majd te
megteszed helyettem. Igaz?
-
Megteszem, persze, de mondj még valamit az emberről, aki engem ragadozónak
nevezett. Mert, én nagyon haragszom rá. Aki nem ült a ládában, hanem előtte
kuporgott, felállt, odajött az ablakhoz, és a kezében levő dobozból ráfújt
valamit a körülöttem levő bogarakra. Engem ugyan nem ért el, de az a sok
apróság azonnal lehullott. Igen. Ezt tette az ember, aki minket ragadozónak
nevezett.
- Ne
dühöngj! Ő is az. Csak nem tudja.
-
Micsoda?!!
-
Igen. Húsevő. Mindenféle állatot elfogyaszt. A csigáktól a halon át a békáig
minden állat húsát megeszi, csak előbb megsüti.
-
Egymást nem eszik meg?
-
Arról nincs tudomásom. Bár hallottam valahol, hogy korábban egymást is
elfogyasztották.
- Honnan
tudsz te ennyi mindent, Papus?
-
Sokfelé szálltam, sokat tapasztaltam. Láttam sárga, fekete és fehér embert is.
-
Akkor te az embernél is okosabb vagy! És neked szárnyad is van, neki meg nincs.
- De
repülni ő is tud. Okos, roppant okos az ember. Megirigyelt minket, s kitalált
egy olyan szárnyas gépet, amelybe, ha beleül, elrepülhet távoli világokba.
-
Némán beszélgetni, mint mi, akkor sem képes!
- Úgy
tudom, valamikor ők is így érintkeztek egymással. Már nem teszi, de alkotott
egy olyan készüléket, amelybe beleszól, s meghallják a világ végén is. A ládát
is ember hozta létre. Törődj bele, mindent tud. Járni is.
-
Láttam. Egymás elé rakja a lábát, és meg sem inog. Szépen, egyenesen lépked.
Meg fut, meg labdát görget, meg kereket hajt. Gondolod, hogy boldog is?
- Nem
tudom. Az ember mindig többet akar. Mindent megtanul, és mindenből különbet
alkot. Ez elismerésre méltó. Mégis, amikor már mindene megvan, uralomra vágyik.
- Mit
jelent az?
-
Vannak olyan emberek, akiknek mindent. Hatalmat. Hogy ő legyen a leghatalmasabb,
a legerősebb, hogy mindenki leboruljon előtte.
-
Csigákká silányítaná a társait? Csúszómászók felett akar uralkodni?
-
Valahogy így. Tanácsolom, ne kapj rá, hogy kitanuld az embert. Azért se, mert
ahhoz a te életed rövid, azon kívül nem szeretném, ha bárki közülünk
lekoppintaná mintának. Csak abban kövesd, amire mindenkor rábólintanál.
-
Neked is van hatalmad, Papus. Téged választott a nemzetség Pindurrah
legkülönbjének. Ez neked mit jelent? Milyen érzés?
- Nagy
megtiszteltetés, nagy felelősség. Öröm tölt el, és boldogság, mert nem lehetek
szerintük elvetni való, de nem is büszkeség. Úgy élem meg, hogy én vagyok
mindenki apja. Mindenkire és mindenre vigyáznom kell, nem követhetek el hibát,
minden tettemnek és gondolatomnak a népem érdekét kell szolgálnia. Roppant
fárasztó, mert magamra soha nem gondolhatok. Egyetlen alkalommal hagytam magára
Pindurrahot, arra a röpke időre, amíg Apranyót - kérésére - elrepítettem a
szárnyaim között utolsó útjára. Emlékezned kell, hogy ő nem tudott repülni. Egyébként
tettem a dolgom. Elégedetten távozom, mert nem követtem el semmit senki ellen.
Mindent megbeszéltünk gyermek, már sokat tudsz. A többi majd hozzájön. Most
valóban egyedül hagylak. Tudom, hogy minden helyzetben tudni fogod ezután, mit
mondanék. Szeretlek Villámfény.
Pindádi
elkeseredetten, halálra sértve indult csavarogni. Senki nincs vele megelégedve,
mindenki csak oktatja, nincs is kedve egyhamar haza menni. Már nincs is kedve
élni! Úgy száguldott fel-alá a levegőben, mintha az öröm röptetné, pedig csak
azt remélte, hogy a friss levegő elveszi tőle indulatait. De csak annyi
történt, hogy jól elfáradt. Leereszkedett, és jó néhány levélre lehuppant, azt
puhatolva, hogy melyik a legkényelmesebb, legrugalmasabb, amikor nagy
szuszogásra lett figyelmes. Alulról jött a hang, és mert meg akarta ismerni a
szuszogás eredetét, maga is földközelben helyezkedett el. Meglepődött, mert egy
egész hangyasereg vonult el alatta. Egyenes vonalban, szorosan egymás mellett
és mögött vonult a csapat, mintha egyetlen szálon húzták volna valamennyit. Az
volt rajtuk a legfeltűnőbb, hogy ezeknek a gyalogosoknak hiányzott a szárnya.
Pedig látszott, hogy korábban nőtt nekik. Látható a helye. Mintha valaki
megcsonkította volna őket. A fejük viszont meglehetősen nagyra nőtt. Bizonyára
okosak is. Tény, hogy elfáradhatott már az első. Sokat járhatott, mire
felfedezte az élelmet, visszajelzett a többieknek, de amíg várt rájuk nem
pihent, hanem visszaszállított egy halom élelmet, hogy közelebb legyen
otthonához. Lám, máris felzárkóztak hozzá a többiek, hogy majd később mindent
felhalmozzanak tiszta kamráikban. A kisebbek, a kezdők úgy látszik, most
járhatnak itt először, mert egyik másik munkás kilép a sorból, és visszamegy
értük, ha lemaradnak. Hihetetlen, milyen türelemmel tanítgatják az utódokat.
Lehet, hogy ezek tanító hangyák? Vagy ez is a munkájukhoz tartozik? Itt is, ott
is összegyűjtenek egy kupac élelmet.
Hatalmas mennyiségű cincér- és
szarvasbogártetem halmozódott fel munkájuk eredményeként. Pindádi csak ámult
ezen a szorgalmon, ami elétárult, aztán valami megmagyarázhatatlan harag tört
elő belőle, s úgy érezte, tennie kell valamit, mert menten felrobban.
Körülnézett, majd odarepült az egyik kupachoz, és szétdúlta az egészet. Aztán a
másikkal tette ugyanezt. Érezte, hogy máris nyugodtabb. A káröröm megédesítette
a szégyent, amit érzett.
-
Barátocskáim, engem nem dühítetek tovább azzal a gyalázatos szorgalmatokkal!
Mire
végzett, már ismét tele volt hangyákkal az egész útvonal, akik minden zokszó
nélkül lerakták az újabb gyűjteményt. Majd ezek a fegyelmezett munkások
szótlanul, minden harag nélkül raktak rendet a feldúlt élelemhalmazban. Pindádi
csak kuncogott magában, mert tudta, hogy most ismét ő lesz a soros. Mit
képzelnek ezek a kis turcsik? Csak nem akarnak neki példát mutatni méltóságból?
Mi az, hogy még csak nem is bosszankodtak. Egyszerűen tudomásul se vették, ami
történt! Tették a dolguk. Lenéznék talán őt? Na megálljatok! Már indult is,
hogy ismét fölösleges munkát adjon nekik, amikor meghallotta Villámfény
hangját.
- Mi ütött
beléd Ádi? Meg ne tedd ismét! Végig kellett néznem, mint teszed tönkre azt,
amiért ők keményen megdolgoztak. Csak azért nem intettelek le, mert elakadt a
hangom a meglepetéstől. Ez lenne az én nagyapám, a derék Aprovar unokája?
Bántottak ők téged? Mi bajod velük? Akkor legyél majd hős, ha rád uszítják a
seregeiket, hogy megtorolják, amit elkövettél ellenük! Ezeknek komoly védelmi
rendszerük van ám! Nem tudtad, hogy olyan államban élnek, ahol mindenkit
más-más feladatra képeznek ki? Itt nincs visszabeszélés, vita, itt mindenki
természetesnek tartja, hogy végzi a dolgát. Van, aki rendet tart az élelem
körül, egyben takarít, raktároz, vagy épít, netán harcol. Nem bánt senkit, nem
kötekedik, de sereggel jön rád, ha nem tartod tiszteletben az államformáját. Tiszteld
őket, és főleg, utánozd! Jobban jársz!
- Ne
szólj bele a dolgaimba! - pörölt a fiú.
- Ez
nem a te ügyed, hanem a miénk. Ránk hozol szégyent - ha nem ellenséget - a
szamárságoddal. Csak azért, mert összekaptál valakivel. Vagy esetleg unatkozol.
- Igazad
van, Villámfény! - hangzott alulról.
- Ez
nem lehet igaz! Már mindenki engem leckéztet?
- Nem
akartalak kioktatni, nincs is hozzá jogom. De Villámfénynek adok igazat. Már
csak azért is, mert tudom, hogy Csalárdárontól erednek azok a gondolatok, melyek
benned is kételyeket ébresztenek, és mert egyre többen valljátok az ő
véleményét.
- Hogy
kerülsz te ide Pókica? - ámuldozott Villámfény.
-
Dolgozom. Szövögetem a hálómat. Mindent láttam, és örülök, hogy jól leszidtad
ezt a kis szédelgőt! Amiért neki büdös a munka, még nem kell dühöngeni azokra,
akik értékelik.
- Nem
teszi többé, tudom. Jó fiú, csak egy kicsit heves. Min dolgozol? Látom, ismét
valami szépség kerül ki a kezedből.
-
Függönyt szövök az ablakomra. Egy különleges mintát találtam, lehet, hogy kiállításra
is viszek belőle. Tegnap olyan kötélhágcsót készítettem, amin leereszkedhetem,
ha kell.
- Én
egy hintaágyat szeretnék az ablakom alá. Nem készítenél egyet nekem Pókica? -
kapcsolódott a beszélgetésbe Pindani.
-
Szívesen, ha tetszik neked. Akár hívd el a barátaidat is. Rengeteg élelem akad
fenn a hálóimon, gyertek falatozni! Akkor majd elbeszélgetünk a hangyákról is.
Sokat tudok ám róluk mesélni. Rengeteg történetem van róluk. Te is gyere velük
Villámfény! Hozzál másokat is! Alakítsunk egy klubot! Ígérem, mindenki
hintaágyban himbálózhat, aki eljön.
8.
Kéjesen
nyögve, nyújtózkodva, új reggel köszöntésére ébredezett a föld. A hold még
láthatóan maradni akart, karimája lassan csusszant egyre lejjebb, miközben a
nap, tolakodóan felfelé irányított már rengeteg sugárnyalábot. Csivitelő,
csacsogó pind lánykák permetezték egymás szárnyára a hűs hajnali harmatot,
melyet kelyhükben őriztek számukra a virágok pirkadat óta. Korábban már minden
növény megfürdött az ébredő világ lecsapódott párájában, s felfrissülve várták,
hogy szépségükkel elkápráztassanak mindent és mindenkit. A szárnyas lányok kört
alkottak, megrázták zöld, csillogó szárnyukat, és várták, hogy az ügyeletes
Villámlány középre álljon. Ma ő tanította nekik a repülés fortélyait. A fiúknak
ugyanezt egy fiatalabb társuk. Szerették az ilyen alkalmakat. Jó erőpróba volt,
és ki ne szeretné közülük a repülést?
Alattuk
felhangzott Villámfény hangja.
- Szép
jó reggelt aranyoskáim! Legyen olyan a kedvetek egész nap, mint a mostani a
pillanatokban. Kérem, hogy egy vonalba sorakozzatok, és kezdjük a tanulást
gyors szárnyalással! Lássuk, ki ér vissza hamarabb a nádastól? Én majd
fölöttetek repkedek.
Szinte
egyszerre érkeztek meg, és soroltak a helyükre.
- Ez
igazán szép teljesítmény volt tőletek! Most kérem, hogy alkossatok nyolcas
sorokat, és lebegjetek egyhelyben, amíg el nem fáradtok! Nagyszerű!
Hihetetlenül ügyesek vagytok! Most kedvetekre tegyetek néhány kört, lazítsatok,
majd sorakozzatok ugyanígy! Meg is jöttetek? Köszönöm! Zuhanórepülés
következik. Kétszer, döntsd a szárnyad felém, igen, remek, most ellenkező
irányba, lebegés. Kész! Nehéz gyakorlatokat végeztetek, és mindet gyönyörűen!
Mindenkit megdicsérek! A kis Pindágit különösen, mert ő a legkisebb, a
leggyengébb közöttetek, és mindent teljesített. Még egy utolsó frissítő nagy
repülést kérek a nádasig, onnan hazamehettek! Vigyázzatok az úton hazafelé!
Legyen szép, örömteli napotok!
Pindági
szédelegve szállt le a mocsár szélén. Nem merte mutatni a nagyobbak előtt -, de
bizony nagyon elfáradt, így, ilyen fáradtan el sem mert indulni otthona felé.
Meghúzta magát egy káka levél tövében, s pillanatok alatt álomba ringatta a
növény imbolygó mozgása. Nem tudni mennyit alhatott, amikor felébredt,
élvezettel szippantotta be a mocsaras terület jellegzetes illatát. Semmi nem
mozdult körülötte, mégis érezte, hogy nincs egyedül. Felpillantva egy madárkát
vett észre, amely itt aludt mellette, miközben fejét szárnya alá rejtette. Majd
hirtelen feléledt, meglebbentette szárnyait, csőrét bedugta egy levél
hajlatába, kiszippantotta belőle maradék hajnali harmatot, majd elrepült. A
lányka látta, hogy alatta a pocsolya bugyborékolni kezd. Tehát, tanyázik ott
valaki. Aztán felfedezett két kidomborodó szemet, melyekről kiderült, hogy egy
béka feje tetején trónolnak.
-
Köszöntelek Békablanka. Észre sem vettelek eddig, úgy beleolvadt a színed a
sokféle zöldbe. Mért üldögélsz itt? Vársz valakire?
- Csak
a kicsinyeimet őrzöm. Lementek a mocsárba, attól vannak azok a buborékok,
amelyeket úgy megnéztél az imént. Látod, már meg is érkeztek.
- Ők a
tieid? Nem gondoltam volna, nem hasonlítanak rád.
- Mert
most még aprócskák. Később lesz belőlük szép kifejlett béka. Ők nem kétéltűek,
mint te. De ti is itt éltetek a nedves melegben. Amikor még apró álca voltál
téged sem ismert volna meg más csak anyukád! Csak több vedlés után lesztek
olyan szépek, mint most te vagy.
-
Köszönöm, hogy így megdicsértél. Mondta anya, milyen rút kis porontynak tűntem,
amikor először meglátott. Mondd, Békablanka nem történt itt mostanában valami
szokatlan? Nagyon rossz érzésem támadt, amint elrepült felettünk néhány varjú,
s azt kiáltotta: Kár! Kár!
- Ó, a
varjak csak ezt tudják. Örökké ijesztgetnek másokat! Egyébként, nem történt itt
semmi. Járt erre néhány ifjonc a tieid közül, nagyon összedugták a fejüket,
igen titokzatosan viselkedtek. Egy közülük ismeretlen volt előttem, de
megjegyeztem a nevét. Csalárdáronnak szólították a többiek. Ő valamiért nem
tetszett nekem. De igazából semmit nem mondhatok róla. Csak azon törtem a
fejem, honnan szédelgett ide ez a figura? És mit tudhat, hogy olyan sokan
hajlanak a szavára?
* * *
Villámfény
és barátnője lassan, szótlanul suhant hazafelé a sötétben. Szólni sem tudtak
egymáshoz a megrendüléstől. Sokáig tervezgették ezt a kirándulást, és ma
izgatottan készültek megtekinteni Villámfény felfedezését, az embert. Sokat
mesélt róla, mielőtt elhatározták, hogy közösen surrannak be az otthonába.
Elmondta azt is, amit Apromartól megtudott, s részletesen ecsetelte, azt is,
amit látott. Ma óvatosan, ketten suhantak az ember ablakához. Pergő, pattogó
zene szállt feléjük a dobozból. Szinte táncra perdültek tőle. Úgy
belelkesedtek, hogy bemerészkedtek a zenélő doboz közelébe. Megbújtak egy sötét
zugban, és ámuldoztak, milyen érdekes látnivalóban van részük. Sok fiatal lány
és fiú mozgott egyszerre a zene ütemére. Rengett, ringott a sok szoknya minden
billenésre, minden fordulásra, csattogott a fiúk csizmáján az ütemes taps.
Amint
elcsendesedett a készülék, felfedezőútra indultak a szobában, de hirtelen
hatalmas zaj támadt a dobozban, még a falak is beleremegtek. Villámfény és
Piripille szorosan összebújtak a rémülettől, amikor látták, mi történik. Nem
akartak hinni a szemüknek, mert látniuk kellett, mint ölik egymást halálra
felnőtt emberek. Azok, akikről azt hallották, hogy nagyon bölcsek. Még a
gondolataikat is visszafojtották, nehogy felsikoltsanak. Az emberek nem kézzel
tusakodtak ott a dobozban. Különleges eszközeik voltak, arra, hogy egyszerre
sokakat küldjenek halálba. Járműveken utazó embereket, utcán sétálókat ért a
vég a nagy dörrenésben. Úgy érezték, ilyen rettenetes cselekedetre egyetlen
rovar sem vetemedne. Azok elkapják ugyan az ennivalónak szánt kisebbet, azt az
egyet - mert ennie mindenkinek kell -, de ekkora pusztítás, ilyen durvaság,
mint amit a doboz közvetített feléjük, teljesen összezavarta őket.
- Hát,
elismerem, valóban okos és ügyes az ember. Már csak azért is, mert kimódolta,
és összerakta azokat a szörnyű szerkezeteket, de nincs bennem irigység. Nem
akarok hasonló sem lenni. Láttad, hogyan tépte, szaggatta szét azt a számtalan
sok embert az a valami, amit ő hozott létre? Hát még, ha arra gondolok, hogy
pontosan ebből a célból alkotta! Nagyon szerettem volna már megismerni milyen,
mire képes, de többre nem vagyok kíváncsi. Pont eleget tudok róla. Inkább ne
legyek okos, és bölcs, megmaradok ostoba szitakötőnek.
Szomorúan
köszöntek el egymástól.
Villámfény
még nem ment haza, szédelegve kereste meg azt a tűzliliomot, amelyben
unokanővérével szokták megbeszélni a számukra izgalmas dolgokat. Amikor nem
volt kedvük a többiekkel találkozni, vagy nem akarták, hogy mások megzavarják
beszélgetésüket, itt bújtak meg. Most nem foglalkozott az emberrel, sokkal
inkább izgatta a gondolat, miért vélekedett úgy Apranyó, hogy nagy baj van a
pindekkel? Kérdések kergetőztek az agyában, melyekre természetesen nem tudta a
választ, és az sem volt, akivel megbeszélje. - Mitől félt bennünket ilyen
nagyon az a drága lélek? Mit ért az alatt, hogy meg sem menekülünk? - Semmit
sem fogott fel az egészből csak érzi, hogy tenni kellene valamit. Óriási! Itt
üldögél szörnyű gondolataival, s nincs egy lélek, akivel megbeszélhetné a
gondjait. Ráadásul elküldte magától Pindmárkót is! Most pedig elkeserítően
tehetetlennek érezte magát. Alig várta, hogy megérkezzék a barátnője. Soká várt
rá, de Kiscsillag késett. Addig várta, míg elaludt. Már a nap is lesuhant az ég
pereméről, mire a lány belibbent mellé a fekete pöttyös tűzliliomba.
-
Tudom, hogy ismét összemaszatolom a szárnyamat ezzel a lehetetlen fekete
bibével, de szerencsére sötétedik már, nem látja meg senki. Mért hívtál? Nem
tudtam előbb jönni. Mama beosztott a kicsik mellé felvigyázónak.
-
Tudom, hallottam, de úgy gondoltam, várok még egy keveset. El akartam neked
mondani, hogy szakítottam Pindmárkóval. Most meg elbizonytalanodtam, hogy
helyesen tettem-e.
-
Ilyenkor nekem mit kell mondanom?
-
Semmit Kiscsillag. Csak hallgass meg!
- Mi a
kórságért küldted el, ha szereted?
- Mert
megváltozott. Nem olyan már, mint korábban. Nem mond el nekem semmit,
titkolózik, és tudom, hogy rossz utakon jár. Titokban találkozgat olyanokkal,
akikről eddig neki is elitélő véleménye volt. Meg ne kérdezd, honnan tudom,
magamtól is elárulom, bár szégyen. Leskelődtem utána, mert meg voltam sértve,
mert neki már nem olyan fontos a szerelmünk. Ha esténként szerelemre hívom,
kifogásokat keres. Egyik este utána mentem, amikor nem hívott magával, és
ölelni sem akart. Pedig akkor nagyon vágytam az ölelésére. Gyöngédségre lett
volna szükségem, mert bánatos voltam. Utána osontam. Elrejtőztem, és láttam,
hogy túlzottan összekovácsolódott a nagyhangúakkal. Ez nem volt elég. Meg
kellett látnom, hogyan hízeleg, hogyan dicséri mindegyiket külön is, meg együtt
is. Kinek az eszét dicsérte, kinek a táncát, úgy nyálazta körül őket, hogy
émelyegni kezdtem. A hízelgés számomra émelyítő, mert szerintem csak hazug
jellem teszi. Méltatlan az én szerelmemhez. Ráadásul ráéreztem, hogy nem is
becsülik ezek, csak valamire felhasználják. Szerettem volna odarepülni, és
elrángatni közülük, de nem lett volna értelme. Nagyon eltávolodtunk már
egymástól. Az a nagyhangú nem ment közéjük, csak némán röpködött a fény körül
és mindenki hódolattal bámult rá.
- Arra
az éles nyelvű, nagyeszű, akarnokra gondolsz?
-
Igazán nem is tudom, hogy olyan okos lenne, nem beszéltem soha vele, de
észrevettem, hogy egyeseknek teljesen elvette az eszét! Észrevétlenül tudja
irányítani mások véleményét. Már, akiét lehet.
- Ne
mondd nekem, hogy képes voltál ezért az alakért kiadni Pindmarkó útját? Nem
vagy észnél! Igaz, hogy Csalárdáron sokakat magával sodor, mert nagyon ért a
mások nyelvén, de hogy a szerelmed elengedd érte! Megáll az eszem!
- Lehet, hogy igazad van, de nem tudok már
hinni neki! Nem bízom benne. Szégyenkezem miatta, mintha áruló lenne. Meg amit
megtudtam róla, kiábrándított belőle.
-
Félek, hogy bánatodban már képzelődsz is. Kérlek, gondolkodj egy kicsit,
mielőtt végleg döntenél. Inkább hallgass meg, mert most olyasmiről számolok be,
aminek örülni fogsz. Képzeld, létrehoztam egy helyet, amelynek Szépészet a
neve. Az óvoda épületében dolgozom minden este.
-
Bizonyára remek dolog, de mire jó?
-
Rengeteg színes festékhez jutottam, és elhatároztam, hogy kidíszítem a
színteleneket. Gyönyörű szárnyakat pingáltam nekik. Nem tudod elképzelni,
mennyire örültek! Sikoltoztak a gyönyörűségtől, és állítom, valóban szebbek
lettek, mint közülünk sokan! De egy kevés eső, egy apró harmat is lemossa
róluk, tehát újra kezdhetem mindig. Annyian járnak már hozzám, hogy alig győzöm
a tennivalókat. Most tanítok be olyanokat, akiknek kedvük van a szépítéshez!
Roppant büszke voltam magamra, hogy ilyen ötletes vagyok, de rájöttem, hogy az
átlátszóak lepipáltak. Ők mutatványaikkal szórakoztatnak sokakat, és kérésre el
is szállítják azt, aki kéri a bemutató színhelyére. Bámulatos zenekaruk van,
zeng a lég körülöttük. Szárnyaik meg csillognak, villognak. Nem tudod
elképzelni, milyen boldogok minden bemutató után.
-
Büszke vagyok, hogy ennyi ötletes barátom van! Mondd, honnan szerezted a
festékeidet?
- Úgy
kezdődött, hogy Fessetelka boltot nyitott. Látta, hogy kopnak a színek a házak
faláról, szürkülnek, újításra szorulnak. Megkérte a Porértőéket, gyűjtsenek még
több színt a növények között. Ők pedig boldogan szedegetik a természet által
létrejött színeket. Aztán kikeverik és átadják Etelkának.
-
Tudsz még másokról is, akik szeretetből teszik a dolguk? Akiket örömmel tölt
el, ha másoknak segíthetnek?
- Ha a
festőkre gondolok, akik már meg is kezdték az épületek felújítását, akkor igen.
De képzeld, az építők azt találtál ki, hogy megemelik az otthonok
belmagasságát, azaz kényelmesebbé, lakhatóbbá teszik azokat, hogy emelt
szárnnyal lehessen bennük közlekedni.
- Már
csak arra vagyok kíváncsi, miért teszitek mindezt? Mi ösztönöz?
- Az
öröm élménye vonz bennünket. Nem hittem volna, ha nem tapasztalom, mennyire
felemelő élmény az, nekem, ha örömet szerzek másoknak. Visszahull rám
sokszorosan.
-
Köszönöm. Már tudom is, mi lesz az én dolgom! Megalapítom az Örömklubot! Pókica
adta az ötletet, de csak tanácsként. Meg vagyok győződve, hogy sokan leszünk.
* * *
Villámfény
most eszmélt rá, hogy akkora szerelemben ringatózott Pindmárkó szárnyaiban,
amely minden fontos eseményt elfedett előtte. Pindül mondva: a szép új élmény
teljesen elvette az eszét. Amikor pedig magára maradt, úgy nekikeseredett, hogy
azért nem vett tudomást semmi másról. Természetesen arról sem volt tudomása,
hogy nagygyűlés összehívását szervezik Pindurrah lakóinak. Amikor hazaérve üres
lakást talált, halványan emlékezett, mintha Kiscsillag motyogott volna valamit
a gyűlésről, és a nagy érdeklődésről. Akkor pedig az ő családja is ott
található most. Jókora gyűlés lesz, ha erre készül az egész nemzetség.
Csak annyi időt adott magának, amíg egy kicsit
rendbe szedte magát, és már indult is utánuk. Igazság szerint szégyenkezett
magában, utólag el is ítélte magát, hogy szenvedélyén kívül nem figyelt másra.
Tudta Aprovartól, hogy nem szabad így elmenni az események mellett. Most arról
sincs fogalma, milyen ügyben jöttek össze a többiek. Ő pedig, nem készült rá,
nem rendezte a gondolatait. Csak úgy beesik véletlenül társai közé. Ó, jaj, még
az is lehetséges, hogy egyeseknek gondjuk van, ami azoknak fontos, amit meg
kell oldani. Nem neki, mert ő fiatal, és nem is választott, de illik, sőt kell
tudni mások bajáról, hogy segíteni lehessen rajtuk. Nem szabad tétlenül elmenni
mások gondja mellett. Lehetséges, hogy most jelentik be Aprovar apó elmenetelét
is. Ha pedig így van, új vezetőt kell választaniuk. A többiek mindennel
tisztában lehetnek, mert mind itt vannak. Az apró gyerekeket is magukkal hozták
szüleik, mert a vének is itt akartak lenni, nem volt kire bízni őket.
Feltűnt
neki, hogy feszült hangulatban várakoznak valamennyien. Hát még, ha tisztában
lettek volna azzal, hogy a kuvikok már korábban megtervezték ezt a pillanatot.
Csúnya vita és veszekedés előzte meg azt a gyűlést. Szerencsére többen
fellázadtak közülük, nem akartak beállni az irigyek sorába, akiket nem vezérel
más, mint a nagyra törés, a pusztítás vágya.
- Nem
állunk melléd a kártékonyságban Kuvignác! Csak az irigység vezérel, semmi más!
Egyre
többen kiabáltak, mondtak ellent, ez pedig bosszantotta a régieket.
- Csak
nem azt sérelmezed, hogy ők nem öregszenek meg?
- Ó,
ők önként, örömmel röpülnek a fénybe!
- Az a
baja, hogy nem parancsolhat mindenkinek!
- Meg
az is, hogy ezek az apró lények képesek megváltozni. Ami itt az utóbbi időben
történt velük, valóban irigylésre méltó. Utóbbi időben, még segítenek is
másoknak örömet szerezni. Célul tűzték ki maguk elé az örömszerzést. Tehát nem
ártunk nekik, hanem hogy segítségükre leszünk! Nem teszünk ellenük!
Ez
volt az a pillanat, amikor Csalárdáron megunta a dolgot:
-
Döntsétek el, végre mi történjen, mert lassan jobban becsülöm a pindeket, mint
az itt acsarkodókat! Már régen nincs kedvem ehhez a bohózathoz, csak nem tudom,
hogy léphetnék vissza, hogy senkit ne bántsak meg! Beugrasztottatok egy
dicstelen kalandba, s most jövök rá, hogy mit tettem, amikor komolyra fordul a
móka!
Ekkor
kezdett el visítani Kuvignác:
-
Hallgattassátok el a rendbontókat! Mindent tönkretesznek! Vigyétek ki, aki nem
tart velünk! Fogjátok le őket, dobjátok ki innen a hangoskodókat!
- Te
csak azt tűröd el magad mellett, aki neked bólogat! Mi még azt sem tudjuk
pontosan, mi bajod azokkal, akik ellen uszítasz!
-
Szólj már végre, mi bajod velük?
Mind
egyszerre kiabáltak, már azt sem lehetett tudni, mi a vágyuk, de annyi
kiderült, hogy nincs is szükségük semmire abból, ami a pindeké. Hiszen ott
minden sokkal apróbb, semhogy számukra hasznos lehetne. Túl azon, hogy az ő
szintjük eggyel fentebb van. Ha pedig így igaz, miért lerombolni, amit
felépítettek? Egyáltalán, miért ne élhetnének másként, ha kedvük tartja?
Elvégre másfélék. Ők szitakötők, mi kuvikok vagyunk, ki lent, ki magasabban,
nagy a világ, mindenki elfér benne.
Mire
vége lett az összejövetelnek, egyre többen meginogtak, kedvük ellen volt a cél
nélküli pusztítás.
Itt a
nagygyűlésen résztvevők előtt világossá vált, hogy - bekövetkezett, amitől
Apromar magában rettegett. Kettészakadt érzelmeiben Pindurrah lakossága. Az
egyik csoport, aki még életében mindenben támogatta Apromar terveit, most
Villogószárny körül csoportosult, a másik ágon gyülekeztek azok, akik
Csalárdáron elképzeléseit áhították. Nem volt ugyan világos előttük, hogy
milyen tervek mellett törnek ma lándzsát, mert Csalárdáron korábban annyit
beszélt mindenről, hogy a lényeg valahogy soha nem derült ki, de annyit
folyamatosan hallottak, hogy másként kell élni, mint eddig. És azt bizonygatta,
hogy becsapták vezetőik a pindeket, a mostaninál könnyebben, szabadabban
lehetne élni. Villogószárny eközben körbe-körbetekintett, Csalárdáront kutatva
szemével, de sehol nem látta. Magára hagyta volna azokat, akik hittek neki, és
kritikátlanul fogadták minden szavát? Közben az is eszébe ötlött, hogy utóbbi
időben kevesebbet szólalt meg, csendes lett és rosszkedvű, de a lavina
elindult.
Villámfény
alig találta meg Kiscsillagot a nagy tömegben.
- Látod,
Pindmárkó most is azok között van, akikről szóltam.
-
Látom, akkora áhítattal bámulja Csalárdáront, hogy majd kiugrik a szeme. Nem
tudom, mivel vette le ennyire a lábáról.
Villámfény
egy kicsit félreállt, mert rendet akart tenni gondolataiban. Tulajdonképpen ki
ez az alak? Miért nem tud ő róla semmit?
-
Egyáltalán hogyan, és mikor került közénk? Mielőtt megjelent, nem volt semmi
viszály a pindek között. Aztán egyszer csak hallottam ezt a szokatlan nevet, és
hamarosan az elégedetlen hangok is eljutottak hozzám. Nem tőle, másoktól. A
saját testvéremen is ezekhez csatlakozott. Ezek szerint Pindmárkó is velük ért
egyet. Korábban kellett volna felfigyelnem rá. Valójában jelentéktelen
figurának tartottam, most meg nem tudom, hogy mivel bolondította el a népemet.
Elképzelhető, hogy vannak dolgok, melyekben neki van igaza, de azt képtelen
vagyok megérteni, mi abból a haszna, ha ellentéteket szít közöttünk.
Morajlott
a nagyszámú, különböző korú hallgatóság, amikor Villogószárny beszélni kezdett.
Az apróságok sikongatva rohangáltak körbe, körbe, a felnőttek közül sokan nem
hagyták abba a beszélgetést. Volt közöttük, aki halkan ugyan, de zenét
hallgatott, és olyan is akadt, aki hangosan tette ezt. Nem lehetett hallani,
főleg érteni, miről szólt. Most emelkedett szólásra Csalárdáron szószólója.
Úgy
viselkedett, mint egy nagy bölcs, aki mindent jobban tud másoknál. Becsmérelte
mindazt, amit, Villogószárny mondott, azt állította, hogy nevetséges, és
értelmetlen, amit tőle hallottak. Különben is! Nem kell ide sem város, sem
köztársaság, mert az, mindenkit visszatart a szabad mozgásban. Ők szabad nép
voltak mindig, s azok is akarnak maradni. Tulajdonképpen a várost maguk is
felépítették volna a lakók, ha igényük lett volna rá, de lássuk be, eddig is
volt hol lakniuk. Parkot is telepítettek volna, mert megszokták, hogy növények
és vizek veszik körül őket. A kórháznak nincs jelentősége, mert itt mindenki
egészséges. Aki pedig beteg, majd szépen belerepül a fénybe. Marad az iskola.
No é…
A hívek tapsoltak, örvendeztek, a hallgatóság
nagy része, hurrázott, éljenzett, és akkora zajt ütött, hogy senki nem
figyelte, mi történik körülöttük. Szegény Pindőr és társai ekkor már nem
tehetett értük semmit, ők már nem éltek. Elsőnek őket tették tehetetlenné.
Észrevétlenül
közelítette meg őket a félelmetes zaj, miközben elsötétült felettük az ég. Mire
feleszméltek, nesztelenül, zárt sorokban támadt rájuk a megsokszorozódott
ellenség.
Villogószárny számára most vált világossá,
hogy ez az egész barátkozás csel volt, kábítás, csalárdság. Csupán azért
történt, hogy adott időpontban összegyűljenek egy tömegbe, és főleg, elterelje
a nép figyelmét, amikor lecsapni készül rájuk. Szóval ezért bolondította el a
barátait! Ezért osztotta ketté a pindeket! Meg akarta gyengíteni őket, hogy ne
legyen módjuk védekezésre. - Ostobák voltunk és hiszékenyek. Ez az alak régóta
készült erre a napra.
Természetesen
ez a gondolat egy villanás volt csupán, többre nem is lett volna idő. Itt most
nem gondolkodni, tenni kellett.
Miután
nem volt, aki megszervezze az utat, amerre meneküljenek, mindenki ment, amerre
látott. Számtalan pind a Csalogány erdőbe menekült, és természetesen a többség
fejetlenül követte őket. Ott remélték kivárni a támadás végét. Sajnos, mielőtt
elrejtőzhettek volna az erdő mélyén, már ott várt rájuk az ellenség, és
lecsapott az a félelmetes tömeg is, amely követte őket. Most ugyanúgy bánt el
velük, mint korábban ők tették. Csak azon kevesek menekülhettek meg, akik
Villámfény hívó jelére Apranyó megüresedett otthona felé repültek. Igaz, hogy
nehezen rázták le magukról követőiket, de itt ők voltak előnyben, mert jobban
ismerték az utat. Volt lehetőségük elrejtőzni üldözőik elől. Amikor minden
elcsendesedett, előbújtak rejtekükből a túlélők. Noha az ellenük támadók
csendesedtek el, megrendültek a nagyszámú halott és sebesült láttán. Szerteszét
hevertek azok, akik nagy sebességgel rohantak a falnak, vágták bele fejüket,
mely így szétzúzódott. Ami még megindítóbb volt számukra az, hogy élők
fetrengtek a fájdalomtól, mert vagy elvesztették szárnyukat, megvakultak, vagy
más módon sérültek meg. Önmagukat semmisítették meg, tették tönkre. Villámfény
volt az, aki leghamarabb tért magához a megrendüléstől, és szervezni kezdte a
munkát.
-
Lányok, asszonyok, kérlek, segítsetek a sebesülteket biztonságba helyezni,
bekötözni, és állandóan itatni! A fiak és férfiak temessék el méltóképp a
halottakat. A továbbiakban Villogószárny megmondja, mit kell még tenni.
- Mi
vagyunk azon szerencsések, akik túléltük ezt a rettenetes támadást. Nagy kár,
hogy a civakodás elvette az éberségünket, így nyugodtan támadhattak ránk
elleneink. Így történhetett, hogy elvesztettük a várost, és ami már tragédia, a
családunkat is. Most viszont nincs időnk a siránkozásra! A betegápolókat kérem,
mentsenek meg mindenkit, akit lehet, és csillapítsák a szenvedők fájdalmát!
Szólítom a férfiak legjavát, kövessenek! Ha lehetséges, meg kell mentenünk
azokat, akiket megtalálunk. Minél többen maradunk, annál több esélyünk van az
újrakezdésre. A Csalogány erdő felé megyünk, ahova testvéreink menekültek.
Legyetek óvatosak, lopakodva közelítsük meg a csalitost, mert elképzelhető,
hogy számol velünk az ellenség. Nesztelenül, és egyenként nézzük át a nádast, a
patak környékét. Akik itt maradnak, vigyék rejtekhelyre, és úgy ápolják a
túlélőket, hogy kicserélhessük velük a mieinket, akik esetleg fogságba estek.
Ha bárkinek jó ötlete van, ossza meg velünk. Örömmel fogadunk minden
segítséget.
Még
nem fejezte be mondandóját, amikor megjelent közöttük Pókica. Halkan,
nesztelenül érkezett, és mint szokott, meglehetősen visszahúzódó volt. Tudomást
szerzett a tragédiáról, s felajánlotta segítségét. Pókhálókat helyezett eléjük,
megrakva száraz eleséggel, de kisebb darabokat is hozott sebek kötözésére, és
felajánlotta, hogy behúzódik egy sarokba, ahol még több kötöző anyagot készít,
ha szükség lenne rá. Megemlítette, hogy lenn a fa tövében várakozik
Hangyagyula. Néhány társával élelmet cipeltek idáig, és azt üzeni, a
továbbiakban is ellátják őket mindennel, csak menjenek le hozzá, mert
felszállítani képtelen. Meghatottan sietett le hozzájuk Villámfény, és vette át
a szeretetnek és gondoskodásnak látható jeleit. Köszönete jeléül meglibegtette
szárnyait Hangyagyula csonkjain, és hálát rebegett. Alig köszönt el a
vendégektől, amikor sűrű döngicséléssel méhek érkeztek a felső szintre. Mézet,
és virágport hoztak. A mézet tápláléknak szánták, bár gyógyír a sebekre is, a
virágpor, pedig különleges gyógyszer. Meg sem szólaltak, csak szomorúan
körülnéztek, lerakták adományukat, és már el is suhantak. - Visszajövünk –
ígérték - ha szükségetek van ránk! Hívjatok!
Villámfény
minden vesztesége ellenére belekábult az örömbe. Már jó ideje félt attól, hogy
társai ellestek, esetleg át is vettek valamit abból, amit az emberektől láttak.
Igaz, hogy Csalárdáron is alávaló módon környékezte meg a pindeket, csaknem
sikerült is megsemmisítenie őket, de lám, vannak, akik itt maradtak túlélőként.
Ezután egymást támogatva, segítve feltámaszthatják a régi szokásokat, de nagyon
óvatosan élnek velük. Maradjanak a gondolatok, ha jók és hasznosak.
A pindek meghatottan érezték, hogyan
gondoskodik róluk eddigi környezetük. Bizakodva indultak a Csalogány erdő felé.
Remélték, ha sebesülten is, de megtalálják társaik zömét.
Nem
így történt. Bár minden elképzelhető helyet átkutattak, meg kellett győződniük
róla, hogy barátaik többségét elvesztették. Néhány nyöszörgő sebesültre
találtak csupán, akiket nagy óvatossággal szállították át a többiekhez.
Maroknyian
maradtak életben. Tudták, hogy a köztársaság eltűnt, mint a felhő az égről.
Hiszen társaságnak sem lehet nevezni ezt a néhány túlélőt. Még nem sejtették,
milyen lesz a jövő, mely rájuk vár, de ezzel most nem foglalkoztak. Először az
élőket kellett meggyógyítani, s az elvesztetteket elfeledni. Villámfény rájött,
hogy most övé a felelősség. Vállalta, hogy emlékeztetni fogja népét Aprovarra,
anyjára Apranyóra, a nagy tervekre. Bebizonyítja a megingóknak, hogy az élet
minden nap új feladatokat kínál. Azt a gondolatot erősíti majd társaiban, hogy
újra kell kezdeni mindent. Kiiktatják az életükből az erőszakot, és nagyon
gyorsan elfeledik. De, mindent megtartanak, ami szebbé teszi további életüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése