Örökösök 3. rész

A férfiak, miután kihunyt bennük a remény, hogy még viszont láthatják szeretteiket, olyan túlélő asszonyokhoz kötötték sorsukat, akik Jutkának még lány korából voltak ismerősei. Így lettek rokonai olyanok, akikről korábban elképzelni sem merte volna. Velük jött össze többször is egy héten.  Nagy örömére és megnyugvására, Szerén is itt élt a közelében. Ő olyan kötelék volt a múltból, amely biztonságérzetét erősítette. Az új rokonság késői kicsinyekkel is bővült. Ők voltak a fényadók, az öröm közvetítői. Miattuk járt Jutka nagy gyakorisággal a Kárpáti rokonokhoz.

Miksával ellentétben annyi volt az elfoglaltsága, hogy óramű pontossággal élt, tevékenykedett. Reggel nagy gonddal, rendbe tette magát, megfontolt válogatással elegánsan felöltözött, sminkelt, kevés ékszert vett magára, ruhájához színben illő cipőt húzott. Papucsban soha senki nem látta Miksán kívül. Ő is csak kora reggel, vagy késő este. Ezt a szokását élete végéig megtartotta. Rendkívül összeszedett volt élete minden pillanatában. Reggel lefőzte a kávét, termoszba töltötte, kirakta a süteményeket, és kész volt a bármely pillanatban érkező vendég fogadására. Szükségét érezte, hogy olyan emberekkel vegye magát körül, akiket szeret, és akik felé is hasonlóan nyilvánulnak meg.

 Ezért szervezte meg a hét végi összejöveteleket is. Ilyenkor nála gyűlt össze az egész népes család. Hozták a kicsiket, akik szeretettel, és titkos irigységgel töltötték el a szívét. De ha megsértett valakit, ha nem, mindenkor elmondta véleményét. Úgy a gyerekek neveléséről, mint a felnőttek viselkedéséről, vagy bármiről, ha elégedetlen volt. Mert saját önálló véleménye mindenről volt. Jó, vagy rossz, de volt. Igaz, hogy ő maga soha nem szembesült a gyermeknevelés gondjaival, mondjuk a kamaszok kezelésével, de mindig tudta, mit kellett volna tenni akkor, abban a pillanatban a szülőknek. Határozott volt, és nemtetszését, vagy egyetértését azonnal kihangsúlyozta. Ott, és abban a pillanatban, mikor kigondolta. Szemtől szembe. De soha senkiről nem mondott rosszat a háta mögött. A politikát pedig nagy ívben kerülte.

         Időnként, bár egyre ritkábban, feltűnt a városban Bartus Endre, a korábbi sógor. És minden alkalommal eljött vele Ladányi János, sógornőjének, Bartus Magdának a felnőtt fia. Rokoni szeretettel időztek egymás társaságában, dicsérték Jutka püspök kenyerét és pogácsáját, de a társalgás felszínes maradt. Kis semmiségekről, esetleg betegségekről, gyerekek csínytevéseiről esett szó. Úgy éltek, mintha nem is ezen a földön laktak volna. Nagyon ügyeltek, hogy a valóság említésre ne kerüljön.

Miksa nem örült túlságosan ezeknek a népes családi összejöveteleknek. Attól tartott, hogy valakinek szemet szúr a rendszeresség, és elvisz közülük valakit az agyon hallgatott, lefüggönyözött fekete autó. Aztán vagy hazajön az illető, vagy sem.

Ismert Pesten olyan egyszerű családot, akit a Hortobágyra telepítettek ki. Egyik héten még áruért ment hozzájuk a lakásukra, mert az egész raktáruk elfért otthon, másik alkalommal már senki nem tudott róluk semmit. Még azt is letagadták a szomszédok, hogy valaha látták őket. Állították, hogy téved, itt nem is lakott ilyen nevű család soha. Már kezdte elhinni, hogy ő a szamár, és rossz helyen kopogtat.

 Csak jóval később, amikor a síró anyóssal futott össze az utcán, tudta meg mi történt. Kellett valakinek a lánya lakása, hát feljelentést küldött ellenük. Természetesen névtelenül. Elég, ha azzal vádolta őket az illető, hogy rendszeresen hallgatják a Szabad Európa rádiót, vagy, hogy a szocializmus ellenségei. Nem tudni, mit írt a levélben, de már benn is lakik a lakásban. Ezek meg szegények már oda is vannak a kicsikkel együtt. De nincsenek egyedül. Nagyon sok családot telepítettek oda.

Mindenféle rendű, rangú népek vannak köztük, és olyan embertelen körülmények között élnek, hogy azt még állatnak sem lehetne jó érzéssel kívánni. Beszélni pedig erről egyenesen tilos. Mert akkor mehet ő is a többiek után. Meg minek riogatna akárkit is? Hálás, ha egyszer-egyszer elmehet szegényekhez látogatóba. Olyankor viszi el nekik a legszükségesebbeket. Hiszen összecsomagolni sem tudták a dolgaikat. Jött a végzés, és vele egy időben a teherautó.

Miksa nem említette itthon keserű tapasztalatait. Jobb, ha minél kevesebben tudnak a szörnyűségekről. Menekülésként egyre inkább befelé fordult. Újságja, könyve mögött, rekamién pihenve szárnyalt az elme, és az érzelem.

 Különben valóban kevésnek találta azt a maradék üres időt, amit a gyerekeire fordíthatott. Pedig mostanában különösen meggyűlt a gondja velük. Évike közelében feltűnt egy olyan fiatalember, akinek ő nagyon nem örült. Nagyhangú fickó, okoskodó, pökhendi. Nem kedvelte a stílusát. Azt is jobban szerette volna, ha nem keresztény.

Kizárólag azért, hogy soha ne merülhessen fel lányában a szörnyű gondolat, vajon mit tett a vészterhes időben. Mert mindenre gondolt. Miksa féltette a kislányt. Korainak is tartotta még a házasságra. Kérlelte tehát, szórakozzon, válogasson, és főleg tanuljon valami szakmát. De nem lehetett vele bírni. Minden áron férjhez akart menni Kósa Kolozshoz. És amikor bejelentette, hogy kisbabát vár, Miksa beletörődött a házasságba. Most már csak abban reménykedett, hogy Zsuzsikát sikerül szerencsésebben elindítani az életben.

Itt Kiskecelen nem volt semmi jele -, legalábbis ők nem észlelték-, hogy bármiféle megrendítő eseménysor lenne készülőben az országban. Itt csak csend volt. Talán túl nagy csend. Ők nem adták meg a világnak, hogy zaja beférkőzzön hozzájuk. Arról is a rádióból értesültek, hogy Pesten és egyéb nagy városokban az elégedetlenségtől, tüntetések vannak a diákok, és az értelmiség körében. A rádióból tudták meg azt is, hogy sokfelé leverték a vörös csillagot, és ledöntötték a Sztálin szobrokat.

Azt már félelemtől vegyes döbbenettel hallgatták, hogy a tüntetőkhöz tömegek csatlakoztak, hogy köztük van már a munkások többsége is. Szerencsére most nem jött hozzájuk senki, Miksa nem szeretett volna véleményt nyilvánítani. Jutkát is rendszeresen arra kérte, ő is tartózkodjon lehetőleg otthon, a közelében.

 Pillanatnyilag azt sem tudta felmérni tájékozatlanságában, hogy jó-e nekik, ami most történik, vagy félni kell megint. Mert úgy látszik, a félelem örökre benne marad a zsigereikben. Tudta ő jól, hogy történelmet nem az ilyen kis megriasztott Kárpáti Miksák igazgatják, amilyenné ő is vált. Tisztán látta már rég, hogy az élet, amelyet rákényszerítettek vezetői a népre, bizonyos embercsoportnak nagyszerű változást hozott az életében, de álmában sem képzelte, hogy azok, akik majdnem megtolták a vagon hátulját, amikor őket vitték a koncentrációs táborba, nem engedelmeskednek többé a hatalomnak.

Toporgott a rádió előtt, és félt. Olyan bizonytalan volt, hogy eláradt benne a szégyen érzése. Azokra gondolt, akik most börtönben, vagy kitelepítésben sínylődnek, akik ugyanúgy nem vétettek senkinek, mint ő, de tudta, hogy semmit nem akar tenni. A bőrén érezte a gyávaságot, undorodott az egésztől, de eldöntötte, hogy a kezét sem fogja felemelni, a hangját sem fogja kiengedni soha. Érte sem tette senki. Több veszteséget már nem bírna elviselni. Tehát mától süket és vak.

 Inkább ledőlt a fekhelyére, alvást tettetett, kikapcsolta a való világot, és belemenekült abba, amelyet maga teremtett magának.

                           A valóság és a képzelet terméke

És itt megpihent. Lecsillapodott a lelke, és bár itt is aggódott, ez másfajta aggodalom volt. Most éppen rátört valami rossz sejtés, mintha valakit veszély fenyegetne a családban. Már utazott is, kapaszkodott a vonatra, alig várta, hogy Pesten legyen, hogy elérje Mikit. Jaj, csak az a fiú nehogy belekeveredjen valamibe! A fiatalság heves, könnyen meglódul a lelke, de Mikinek nem szabad! Ő már egyszer megjárta a poklot, a fia nem hősködhet senki helyett!

Bármerre kereste, nem találta. Páni félelemmel loholt a kollégiumba, kereste az egyetemen, de senki nem látta, nem tudott róla. Nem jártak a villamosok, már sínek sem voltak, autók hevertek az oldalukon, felborítva. Orosz tank tetején Miki korú kiskatona barátkozott a magyar gyerekekkel. Mindezt csak egyetlen pillanatra rögzítette a szeme. A lába vágtatott, a szíve zakatolt, a kabátja félig szakadtan lobogott utána. Már szinte vánszorgott, mire befordult Jutka bátyjának lakása felé. Itt kell lennie a fiúnak! Itt él Sanyi második feleségével, és két kicsi lányával. Ide szokott eljönni Miki, ha családi szeretetre éhezik. De nem találta itt sem.

Sehol sem volt már!

Elment. Elmentek. Sanyival vállvetve cipelték a két kicsit egy-egy háti kosárban, miközben sógornője vitte a gyerekek holmijait. Más családok is csatlakoztak hozzájuk. A bérházban, ahonnan elmentek, többen készültek, de csak ők mertek vállalkozni a nagy útra. Irigyelték is őket később. Miksa az egészből semmit nem hallott meg, csak annyit, hogy Miki elment. Levelet is hagyott Sanyiék asztalán. Kérte, ne haragudjon rá az apja, nem akar tovább itt élni. Nagyon huzatos neki ez a táj, lépten-nyomon ki van téve az időjárás viszontagságainak. Érzékeny erre a szünet nélkül újabb időjárási frontot hozó környezetre. Jobb, ha elmegy. Azonnal jelentkezik, amint valahol megállapodik.

Miksa összetörten utazott képzeletben haza. És összetörten, kimerülten ébredt bele a valóságba. Duzzadt, zavaros tekintettel nézett körül, inge izzadt volt, az egész ember úgy nézett ki, mintha nem lenne jelen.

Jutka rémülten figyelte, hogy milyen megviselten ébredt Miksa. Már orvost akart hozzá hívni, amikor beállított Ladányi János, aki akaratlanul maga felé irányította figyelmét. Még szerencse, hogy a fiú nem az a fajta, aki bekapcsolódna bármilyen eseménybe. Ahhoz túlságosan óvatos, még inkább magának való. A forradalomhoz sincs semmi köze. Igazság szerint most kezdett magához térni a személyes sorsát meggyötrő kábultságból.

Elcsitult végre a fájdalom, mely családja elvesztése miatt gyötörte. Most is, mint korábban is mindig, kizárólag a saját lehetőségei foglalkoztatták. Néhányan kimentek külföldre a környezetéből, és az ő fejében is ott motoszkált a kényszer, hogy csatlakozzon a távozókhoz. Tanácsért jött. Miközben elmondta kétségeit, megérkezett Bartus Endre éppen őt keresve.

- Nagyon aggódtam miattad! – mondta feldúltan. Pesten elszabadult a pokol. Mindenki lő mindenkire. Akinek valaha valamilyen sérelme volt, úgy érzi, most jött el az idő a megtorlásra. Kibújt az emberekből a gonosz is a jobbító szándék mellett. Tombol a harag, s minden sértett bosszúért liheg.

- Miről beszélsz itt nekünk Endre? -- kérdezte Jutka. Még a hideg is kilel az indulatodtól! Nagyon kérlek, ha egy mód van rá, ne hozz minket ilyen kínos helyzetbe. Tudhatod, hogy nem tűrjük meg a házban a politikát!

- És azt hiszitek, hogy ki lehet tiltani? Hogy, ha nálatok tilos, akkor házon kívül nem történnek meg a dogok? Nem lehettek ennyire együgyűek! Pontosan te hangoztatod ezt Jutka, aki egyszer már lejátszottál egy hasonló partit, s csak akkor ébredtél fel, amikor egy fellobogózott marhavagonban találtad magad?

 Remélem, magatok sem hiszitek el, hogy ha homokba dugjátok a fejeteket, a feneketekbe nem lehet rakétát lőni? Nem létezik, hogy fogalmatok se legyen arról, mi történik ebben az országban! Jó, én sem értem, hogy juthattunk el idáig. De legalább nézem! Nézem, és nem értem. Ez a legiszonyatosabb az egészben!

                                               1956

 De annyit én is meglátok, hogy itt most egyik magyar a másik magyar ellen feni a kését. És nem számít még a vallás sem. Most nem a zsidókról van szó, ez a történet az egész magyar népről szól. Ezt nektek is tudni illik. Idáig jutottunk az elegáns, nagy hallgatásunkkal, a finom kis püspökkenyeres, kávés délutánokkal. Addig, addig finomkodtunk, kerülgettük a témát, míg a fejünkre zuhant az egész Szocializmus. Legalább ennek a félelmetes hallgatásnak van végre vége.

Miksa nem vett részt a beszélgetésben. Igazság szerint még mindig a saját élményeinek hatása alatt élt. Fél füllel hallgatta Endrét, de ő csak visszaigazolta a saját tapasztalatait. Jutka viszont a maga tapasztalatlanságával faggatta sógorát.

 - De hát, mi van Pesten, hogy így ki vagy cserélve? Legalább világosítsd meg előttünk, mi miért történik!

- Hogy mi miért történik? Hm. Hát ezt nehéz lenne elmondani! Talán azokért az agyon hallgatott évekért, amikor mindenki úgy tett félelemből, vagy rosszul értelmezett szolidaritásból, hogy minden rendben van. Pedig nem volt jól semmi! S a hazugság megmérgezte a lelkeket. Most pedig nagy baj van!

Az emberek megelégelték, hogy behúzzák fülüket, farkukat, és bólogassanak, mint az idióták. Kimentek az utcára. Onnan meg már nagyon nehéz visszahozni őket.

- Ha láttátok volna milyen szépen kezdődött! Némán és méltóságteljesen hömpölygött a sokaság. Aztán elszabadultak a fékevesztett indulatok. És most magyarok lógnak a lámpavasakon, és magyarok tették nyakukra a kötelet. Magyar lövi a magyart. A világ meg szurkol, lelkesen buzdít, de nem segít! Így lettünk mi Hősök. Meg egymás gyilkosai!

                                                                           

                                                                             *

Mindannyian némán hallgatták ezt az egyébként csendes embert, aki vett egy mély lélegzetet, és folytatta, lelke minden terhét kikiabálva, az élményeit:

- Az oroszok már ismét itthon vannak nálunk. Ha egyáltalán kimentek, és nem csak tettették. Most aztán elverik a port mindenkin, akit elérnek. Természetesen velük tartanak hitvány magyar híveik, akik nagyszerűen értenek a köpönyeg ki-be fordításához. Az ilyenek hívták egyébként vissza is őket. Nem mintha nem jöttek volna maguktól! Ugyan már! Csak nem hagynak el ilyen jó helyet, mikor nekik ez itt a Kánaán! Arról nem is beszélve, ha most engednének a magyarok nyomásának, vége lenne a jó világnak máshol is, mert akkor a többi kis nép is felmondaná a szállást, ahol megpihentek egy röpke időre. Akkor pedig végük. Így inkább minket taposnak nyakig a földbe.

- Honnan tudsz te ilyen dolgokat Endre bátyám? – kérdezte döbbenten a fiatal János. És miért nem tudom mindezt én?

- Mert nem akartál szembesülni az igazsággal. Ez is egy módszer. De legalább magadnak ismerd be, hogy nagyon jól tudtad a korosztályodról, mennyire elégedetlen. Miként a lakosság többsége is. Ott vagy közöttük a gyárban, ha csak el nem fordulsz, tudnod kell, mit gondolnak. Nem véletlenül vonultak ki az utcára. De fegyver nélkül tették, kizárólag a jobbítás szándékával. Erre közéjük lőttek! Kikényszerítették belőlük a harcot, most pedig statáriális bíróság elé állítják a javát lázadásért. Halál, halál!

- A Istenért Endre, teljesen megrémítesz! Már így is meg vagyunk zavarodva attól, amit a rádióból hallunk. Azt reméltük, végre lecsendesedik a nagy zaj, most meg azzal állsz elő, hogy ismét harcok, börtönök, büntetések következnek. Ezt már nem lehet tovább elviselni!

- Higyjétek el, már meg is kezdődött a nagy színjáték. Mostantól megint senki nincs biztonságban. Lehet nem oda figyelni, másról beszélni de én láttam, hogy Pesten orosz tankokból lövik a békés lakosságot. S vannak közülünk olyanok bőven, akik hősiesen segítenek nekik. A valóságban már vége is a forradalomnak. Leverték. Kis nép vagyunk mi magunkban. Itt csak elkezdeni lehet a Himnusz éneklését, de mire a végéhez érnél, azt is beléd fojtják. Nincs itt most biztonságban senki. Nagyon reméltem fiam, hogy nem mászol bele a közepébe, mégis féltettelek. -, mondta el egy szuszra.

- Mi ugyan nem éltük át az említett az eseményeket, de hidd el, a bizonytalanság és a hírek sivársága nem festi rózsaszínűvé a bárányfelhőket. - szólalt meg Jutka. - Valóban megpróbáltunk nem oda figyelni, mert ez az egyetlen módja, hogy ne éledjenek fel újra régi félelmeink. Látod, ez a fiú is azon töri a fejét, ne induljon-e a nyugati határ felé.

- Elkéstél fiam. A határokat már lezárták. Örülök is neki. Ki maradt volna a Bartus családból, ha te is elmentél volna? A nagymamáékról sincs semmi hírünk, mióta létrejött ez a szörnyű hírzárlat.

- Sanyiék is kimentek a gyerekekkel - fordult Jutkához. Engem hívtak fel indulás előtt, és kértek, hogy tudassam veled, ha találkozunk. Sokan mentek együtt. Hallgasd a rádiót, Bécsből üzennek, amint tudnak!

                                    

                                          Tükörbe is kell néha nézni

Endre nem gondolta, hogy ennek az odavetett mondatnak olyan megbetegítő hatása lesz

az asszonyra, mint ami bekövetkezett. Mindenki őrzi lelkében a maga által elítélt, szégyenteljes titkait, amelyek egyszer csak önálló életre kelnek, és visszaszállnak arra, akik el akarták felejteni azokat.

Jutka kábultan hallgatta a hírt a fivéréről. Lesújtotta, amit hallott. Pontosabban letaglózta. Most hirtelen leteperte, megsemmisítette a hosszú ideje elhessegetett önvád. Visszapergett előtte az utóbbi évek minden eseménye, a saját önzése, a tudat, hogy ő is cserbenhagyta nagy bajában a fivérét.

Mi történt ővele, hogy olyan közönyössé vált a más bajára, nem segített ott, ahol tehette volna! Ő, a mindenkinek mindent megmondó, magának mért nem nyitotta fel a szemét? Milyen jó testvérek voltak, amikor együtt laktak kifosztva testileg lelkileg a szülői házban! Tudták, hogy csak egymásra számíthatnak, s megpróbálták támogatni a másikat a mérhetetlen veszteségek elviselésében. Igaz, hogy Sanyi volt az öregebb néhány évvel, de pont ő nem tudott megbékélni, megmaradni itthon. Úgy érezte, el kell mennie, tenni kell valamit, hogy bele ne őrüljön a várakozásba. Pedig akkor már tisztában volt vele mindenki, hogy nincs kire várni. Elment szó nélkül. Talált magának valami rozzant szobát Pesten, és belépett a Néphadseregbe. - Most legalább fegyver lesz a kezemben az ecset helyett, ha veszedelem fenyeget - mondta. És belevetette magát a tanulásba. Dolgozott és tanult, mint a megszállott. Le akarta foglalni minden percét. Loholt egyik helyről a másikra, néha Kiskecelre is eljutott, csupán annyi időre, amíg beszámolt élete alakulásáról, és vágtatott tovább. Itt maradt róla a tudat, hogy sikeresek késői tanulmányi eredményei, közeledik az érettségi időpontja. Elfogadható lakásra várt, erre ígérete volt, és fegyverszakértői előadói kinevezésre a honvédségnél. Nem igen volt nála lelkesebb szolgálója a hadseregnek, és a magyar népi demokráciának.

Egyik alkalommal másodmagával érkezett, és bemutatta Hannát, a feleségét. Akkor már gömbölyödött az asszony hasa, és Sanyi örömmel, vegyes aggodalommal várta a gyermek érkezését. Felesége mindössze két évvel volt fiatalabb nála, ilyenkor már van némi rizikója egy gyermek kihordásának. Viszont volt saját otthonuk, még ha kissé hiányos is a berendezése, és a szomszédban egy megbízható néni vállalta a babát, ha Hanna visszamegy dolgozni az iskolába. Később rövid levélben tudatta, hogy gyönyörű kislányuk született, mindannyian egészségesek, és lakásuk is kezd már otthonnak látszani. A kicsinek mindene megvan, ami szükséges a fejlődéséhez, és úgy tűnik, hogy hamarosan testvérkéje is születik.

Jutka őszintén örült a híreknek, de nem ment el Sanyiékhoz meglátogatni a babát, mert pontosan ebben az időben államosították az üzletet, és nem akarta magára hagyni Miksát rövid időre sem. Sokáig csend volt Sanyi körül, aztán megtudták Endrétől, hogy megszületett a második kislány is. Most nem írt, úgy látszott, nagyon lefoglalták a növekvő család körüli teendők. Vagy a sérelem a közönyre?

Hogy távolodtak el egymástól ennyire? Pontosabban ő, hogy engedhette el ilyen nagyon Sanyi kezét? Túl sokat törődött önmagával, önző lett. Önzőbb, mint korábban. Lekötötték a külsőségek, és azok a rendszeresen érkező izgalmak, amelyek a mindennapokkal jártak.  Élte a saját életét, nem gondolt Sanyiékkal. Ez még megbocsátható is lenne. De később nagyobb dolgok történtek a fivére körül, és ő közönyös lett a baj iránt is. Nem igaz! Sokkal súlyosabb dolog történt: Gyáva lett! Nem segített, amikor Sanyiék bajba kerültek. És ennek tanúja Miksa is, és Endre is. Ha nem lennének, most akkor is mardosná a szégyen és az önvád, de így még rettenetesebb az érzés.

Bátyját és feleségét egyik napról a másikra elbocsátották az állásából. Nem indokolták, miért történik ez velük, de hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Régi barátok nem álltak velük szóba, sőt kikerülték őket az utcán, ha találkoztak. Elfogyott a pénzük, nem volt kitől kölcsön kérniük. Mindenüket eladogatták, de azok ára hamar ráment a kicsikre. Kirakták őket a szolgálati lakásukból is, és senki nem fogadta be őket. Mert mindenki félt. Ez volt a nagy rettegések, a koncepciós perek időszaka. A közelmúlt. Senki nem tudta, hogy koholt vádak alapján mikor derül ki róla, a saját bűnössége. Itt már fejek is hullottak. Rajk László az elvtársak lenagyobbika akasztófán végezte egy ilyen per kapcsán. Azért mert Spanyolországban harcolt, mert nem élt a Szovjetunióban, emigrációban, és mert kellett egy bűnbak.

Sanyi Endrével üzent Jutkának, hogy segítségre van szüksége. Nem keresi fel, mert nem akarja bajba sodorni, de a gyerekek éhesek. Pénzt küldött neki. Pénzt. Azt igen. De biztatást, hívó szót nem mellékelt a küldeményhez. Mert félt. Mert nem merte kérni Miksától, hogy fogadják be őket. És mert Miksa sem ajánlotta ezt fel. Azok szegények a pénzen albérletet szereztek. Szinte a földön háltak, mert már semmijük sem maradt. És rettegtek, mert nem tudták mi a bűnük. Ekkor már Sanyi három műszakban dolgozott apró pénzért egy gyárban, és a kisebbik lánykától meg kellett válniuk egy időre. Ez volt életükben a legtragikusabb döntés. Be kellett adni a babát hetes bölcsődébe, mert nem tudták volna megfelelően táplálni. Erről már nem értesítette a fivére, mert ekkor már meg volt bántva az egész világra. Csak Rajk újra temetése után tudta meg, hogy ő lett volna a következő koncepciós per főszereplője.

Olyan tervszerűen, és előrelátóan szervezték meg a dolgokat, hogy már a honvédséghez is azért vették fel évekkel korábban, azért segítették a gyors előmenetelét, hogy meg lehessen vádolni haza ellenes hírszerzéssel később. Mivel az ő lágerüket az amerikaiak szabadították fel, be lehetett volna bizonyítani róla, hogy előre szövetkezett azokkal. Egy nagy volumenű cionista és orvosper konstrukciója várt kidolgozva bevetésre, de szerencséjére Sztálin halála miatt ez már nem valósult meg.

Jutka a részletekről semmit nem tudott, de a tény, hogy fivére azóta is elzárkózott előle, és szó nélkül távozott az országból, mélyítették benne a bűntudatot.

A veszteség érzése szinte megbénította. Csak ült némán, bal keze ujjai bal combjába markoltak, jobb tenyerével az állát szorongatta, és csupán annyi jutott el a tudatához, hogy megint eltűnt valaki a közeléből, aki szerette őt. És ráadásul ő szervezte meg a saját veszteségét. Hiába beszéltek hozzá a továbbiakban, néma maradt. Ijesztő volt a reakció, amit a rengeteg rossz hír, váltott ki belőle.

Miksa, aki szintén a maga veszteségével volt elfoglalva, de már megszokta, hogy kétfelé él, tisztán érezte, hogy Jutkának az ő megnyugtató segítségére van most szüksége. Imbolygó, fáradt járásával mellé lépett, átkarolta a vállát, arcát, karját paskolta, arcát arcához szorította, érezte, hogy pillanatnyilag a testi kontaktus az, amivel kiemelheti ebből a lehetetlen állapotából.

Közben vergődött, mert most ő maga is olyan válságos helyzetbe került, hogy neki is segítségre lenne szüksége. Az imént szédelegve hallgatta Endre beszámolóját, a pesti eseményekről, és majdnem felkiáltott, amikor olyan dolgokat mondott, amelyeket ő órákkal korábban, képzeletben már átélt. Arról nem is beszélve, hogy korábban tudott Sanyiék távozásáról, mint mielőtt Endre a városba érkezett. Hamarabb látta a feldúlt Budapestet, az orosz tankokat a rekamiéján fekve, hiszen megjárta azt, mint, ahogy a valóságban hallott róla. Most aztán nem tudta, mit gondoljon magáról. Félt, hogy túl messze ment a maga által teremtett világban. Okos ember volt, tudta, hogy nem normális dolog, hogy egy időben két helyen érzékeljen dolgokat. De, ha mégis megtörtént, az, kész elmebaj! És, Miki is elment!

 Ne haragudj Jutka, de fel nem foghatom, hogy ekkora tragédiának éled meg a történteket. - lépett Jutkához Endre. - Nem voltatok ti örökké együtt! Értsd, már meg amit mondok! Élnek!!! Hallod, amit mondok? Élnek. Csak elmentek. Gondolom, hogy nem érezték magukat túl nagy biztonságban. Az elmúlt években nem volt ez az ország olyan nyugodt, amilyennek te magaddal elhitetted. És miután voltak olyan elszántak és merészek, hogy vállalták a gyerekeket, nekik most az ő érdekeiket kell elsősorban szem előtt tartaniuk. Kérlek, kérlek, ne omolj össze!

Jutka lassan felengedett ebből a merev kábulatból, amelybe magát sodorta, ő is átölelte Miksát, és maradtak csendben. Úgy elmerültek saját gondolataikban, és egymás vigasztalásában, hogy észre sem vették, mint tervezik az éjszakát vendégeik

- Endre bátyám, gyere hozzám aludni! - kérlelte János. Szerencsésen hozzá jutottam egy apró lakáshoz. Elférünk benne ketten is. Szeretném, ha ilyen viharos időkben nem utazgatnál!

Jutkát szemmel láthatóan megviselték az átélt események. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Sanyi minden szempontból messze került tőle. Sápadt lett és nagyon csendes. Miksa látva mennyire magába fordult, most a korábbinál többet törődött vele, és kevesebbet vonult vissza rejtett magányába. Egyébként mindketten nehezen viselték a most következő kemény időket. Noha ők csak szemlélői voltak az országban lezajló eseményeknek, így is nehéz volt megélniük, hogy a megtorlásnak és a megfélemlítésnek a legalantasabb eszközeitől sem riad vissza a hatalom. Most derült ki maguk számára is, mennyire megviselték idegeiket a lágerekben töltött idők. Minden személyes ok nélkül félelemben és bizonytalanságban éltek. Úgy érezték, ahol a törvényes magyar minisztert is kivégezhették, senki nem várhat el jogi védelmet. Mindenki elborzadt a törvényesített gyilkosságok olyan sorozatán, amely egy egész nemzetet kiáltott ki bűnösnek, és tartott rettegésben évtizedekig.

                                     

                                         Társas magány

Miksa szinte menekülésként is egyre több időt töltött most lányaival. Rossz alvó lett, így az éjszakai órákat is arra használta fel, hogy eleget tegyen apai kötelességének. Nagyon megviselte, hogy semmi jel nem érkezik Mikiről, és hatalmas tehertől szabadult, amikor megtudta, hogy jól alakult a sorsa. Dicsekedni szeretett volna, világgá kiáltani örömét, büszkeségét, amikor értesült, hogy megszerezte kinn a diplomát, és hogy megbecsülik a munkáját. És megkönnyebbült a tudattól, hogy talált egy magához illő disszidens magyar lányt, akivel házasságot kötött. Gyereket egyelőre nem terveznek, szeretnék megismerni előbb a világot.

Nagy, nagy nyugalom szállta meg, hogy a fia sorsa végre elrendeződik. Van itt neki éppen elég gondja Évikével. Minden tiltakozása ellenére hozzáment ehhez a csirkefogóhoz, hiába akarta lebeszélni a házasságról. Most ott él egyedül a gyönyörű gyerekével, mert természetesen mindenki más is kell ennek a szoknyapecérnek. Állandóan félre lép, és hol összeköltöznek, hol külön vannak. Most éppen külön. Az anyagi gondok természetesen őt terhelik, mert Évikének se szakmája, se állása. De legalább itt van, és a kicsi különösen sok örömet nyújt neki. Ha a karjába emelheti, minden bánata elszáll, és csak a kis finom tejszaga tölti be a világot.

 Különös helyzeteket élt át ebben a maga alkotta világban. Miközben boldogan vesződött a gyerekeivel, tisztán látta, hogy ezzel a külön élettel lassan tönkre teszi a valódi házasságát. Észrevétlenül távolodik el feleségétől. Éppen ezért időnként rátört a vágy, hogy Jutkát mégis részesévé tegye ennek a maga által kreált életnek. Fel is ajánlotta a lányoknak, hogy megnősül, elveszi Jutka nénit. De minden alkalommal akkora ellenállásba ütközött a lányok részéről, hogy letett szándékáról. A végén már azt sem tudta, melyik az éber, és melyik a gondolati élete. Egyre súlyosabb teherként cipelte vállán kettős életének terhét, és egyre gyakrabban határozta el, hogy véget vet ennek a buta, beteges képzelgésnek. De valahányszor eljutott a döntés határához, mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy megtegye. Legutóbb is, amikor eljutott addig a pontig, hogy vége, nincs tovább álmodozás, Miki jelezte, hogy jön haza családostól látogatóba. Hát lehet ennek ellenállni? Hiszen az ember boldogságra vágyik! Arra van teremtve.

És az ő fia azt írta neki, hogy hála az égieknek, már elég jól állnak anyagilag, és, ha már felhúzták azt a vasfüggönyt az ország és a nyugati világ között, röpül haza. Alig várja, hogy megölelhesse az itthoniakat, és bemutathassa azokat, akikkel bővült szeretteinek köre. Mert hozza a gyerekeit is!

Miksa aléltan hallgatta a telefonba kiáltott örömhírt, és lélekben készült a nehezen várt találkozásra. Szinte abban a pillanatban kikapcsolta a valódi Kárpáti Miksát, hogy boldog apaként, várja feltámasztott fiát. Megismétlődtek vele a korábbi csodák. Mire az élet kihordta a történelmi eseményeket, addig ő a maga teremtette külön világában mindenben megelőzte azokat.

Pedig a valós élet is egyre szállította a mindennapok újraéledő csodáit. Begyógyultak a nehezen hegedő sebek, összeszoktak az új kapcsolatokban élők, és nőttek a belőlük származó utódok. Jutka kiélhette családi központot létrehozó szerepét, reggel kiöltözött, szeplőire rakott egy kiló púdert, rá egy halom pirosítót, kávét és teát készített termoszokba, úgy várta az érkezőket. És azok jöttek. Hozták a gyerekeiket, később pedig a gyerekek maguktól is ide találtak már.

Ladányi János is harmadmagával járt már hozzájuk minden vasárnap délután. Mint egy ékszert, úgy hordta ide gyönyörű, égszínkék szemű feleségét, okos, jól nevelt fiukat, Norbertet. Józsa karcsú, fiatal teremtés volt, sok évvel fiatalabban Jánosnál, rajongva szerette férjét. Rengeteg dolga ellenére sem panaszkodott soha fáradtságra, és valóban fáradhatatlanul szolgált másokat. Nevelt lánya volt meglehetősen idős szüleinek, és azok minden gondját akkora természetességgel vállalta magára, ahogyan reggel felkel a nap. Budapestről jött ide férjhez a nagyon csinos, nagyon kapós Ladányi Jánoshoz, és rengeteget kellett utaznia, hogy szüleit is ellátva tudja. A gyermek nevelésére is rendkívül igényes volt, háztartására is, és postatiszti munkáját is igen korrektül végezte. Mindig mosolygott, mindig elégedett volt, folyamatosan boldognak látszott.

Igazság szerint csodálatos kettőst alkottak. Mindkettőjüknek ugyanaz volt az éltetője: a szerzés. Ezért sem a fáradságot, sem a lemondást nem érezték áldozatnak. Józsa úgy dolgozott utazás előtt, mint a gőzgép, hogy mindent rendben hagyjon itthon, és mindent vigyen magával, amire szükség van Pesten. János pedig ugyanolyan természetességgel vállalta a gyermekkel járó feladatokat. Mert szemük előtt a végcél lebegett, a vagyon. És vagyon lett is hamarosan, mert Józsa szülei idősek voltak és roppant gazdagok. S ami utánuk maradt, mindent megörököltek. Házat, antik berendezést, festményt, porcelánt, nyaralót, ezüstöt. És amikor mindezt megszerezték, akkor hajtottak csak igazán, mert kiderült, hogy ami van, az még nem elég.

Mások számára érthetetlennek tűnt az a kényszer, ami szinte sodorta őket, hiszen Jutka is tudta, Endre is, hogy mennyi ékszer jutott Jánosnak a családi örökségből. Tehát már megállhattak volna. De nem tudtak, mert már elkapta őket az a szenvedély, amely szinte erősebb volt, mint a legizzóbb szerelem. Pedig innen az sem hiányzott. Most a kis pénzt rakták egymásra. Olyan takarékosan éltek amennyire csak lehetett, minden mellék munkát elvállaltak, és elolvadtak a gyönyörűségtől, ha ismét hozzá tehettek valamennyit a sokhoz. Szinte semmilyen szerintük fölöslegesnek ítélt kiadást nem engedtek meg maguknak. És ebben őszinte egyetértés volt köztük. Kizárólag ezeket a vasárnapi összejöveteleket vállalták. Itt is, mint mindenhol, mindenkihez kedvesen, kellemesen közeledtek. Elvégre ez nem került semmibe.

                                                                                 

                                                                              *

Miksa néma tűnődéssel szemlélte az emberek különböző viselkedését, a különböző helyzetekben, miközben, ha lehetséges, még inkább befelé fordult. Jutka nagyon gyakran érte tetten valami indokolatlan révült boldogságban. Ilyenkor a saját külön szerettei juttatták nagy örömökhöz. Készülődött Miki és családja látogatására, egyengette Évike ügyeit. Kell, hogy tanuljon valamit az a lány. Szerencsére ő is belátta szegény, hogy a házassággal nagyon rossz vásárt csinált. Apja vett neki egy használt autót, meg két drága kézi kötőgépet, mellyel otthon készítette a szebbnél szebb darabokat, melyeket autójával szállított rendelőjének.

 Apja megnyugvására Zsuzsika is megkomolyodott, felelősséggel élte az életét, és nem kellett már miatta örökké aggódnia. Ami külön örömöt jelentett számára, olyan jó hatással voltak egymásra, hogy a fiatalabb lány is belépett a kis vállalkozásba. Már ő is külön lakott egy ideje, neki is vásároltak egy nagyon helyes lakást, és nála rendeztek be egy külön helyiséget, ahol dolgozhattak.

Most végre nyugalom költözött Miksa lelkébe, és úgy készült a régen várt találkozóra, mint hajdan az esküvőjére. Mindent megszervezett, minden nap minden óráját előre eltervezte, így egy csodálatos hónapot töltöttek el együtt. Persze, hogy ragyogott a boldogságtól! A menye kellemes, kedves teremtés, az unokák csintalan tünemények, a fia semmit nem változott, csak megemberesedett, és kapcsolata a testvéreivel változatlan. Miksa úgy elmerült belső örömeiben, hogy nem is figyelt arra, ami az országban történik.

Tudnia kellett a saját élményén keresztül,- ha már a való világra alig figyelt, - hogy az ország lassan feltápászkodott a forradalom ütötte sebek utáni lábadozásból. A lakosság zöme először a félelemtől elcsendesedett, majd belefásult az eseményekbe. Lassan behegedtek a fájdalom ütötte sebek, nem folytatódott az immár értelmetlenné vált tiltakozás. Annál is inkább, mert a felnövekvő nemzedék mit sem tudott az általa át nem élt eseményekből. Éppen ezért meg sem érthették őket.

Meg sem érthették szüleiket, akik pontosan értük meghúzták magukat. Ötvenhat és környéke eseményeiről különben sem volt ajánlatos beszélni. Az emberek élni akartak, megélni, és ezért kompromisszumokat kötöttek. Úgy tűnt, mindenki elégedett az életével. A nemzetközi helyzet feszültsége is oldódott lassan, a hideg háborús évek kitörlődtek az emberek tudatából. Észrevétlenül létrejött egy konszolidált nyugalom. Ez az időszak egybe esett a gazdasági élet pozitív alakulásával, minek hatására egy talán nem is látszólagos nyugalom terpeszkedett el az embereken. Az ország, miként a világ is, fejlődött, gazdagodott. A később születettek már nem is tudtak semmit a nagy megrázkódtatásról. Úgy tűnt csend, rend és nyugalom jellemzi az országot.

A világ eseményeit már televízió közvetítette, a szennyest géppel mosta a háziasszony, és porszívóval takarított. A lakosság autót, telket vásárolt, kölcsönökből szép nagy házakat emelt, modern gépekkel tette könnyebbé az életet.

Elfelejtődtek azok az évek, amikor levelezni sem lehetett a külföldön élő rokonokkal, eljött az, az idő, hogy személyes találkozásokra is sor kerülhetett. Ennyi év után elévültek a személyes keserűségek, sérelmek, de megsokszorozódott a szeretet, és a ragaszkodás. Jutka is várta haza Sanyiékat. Nem látott és nem hallott a nagy készülődéstől. Röpködött ide-oda. Kalapot próbált, hozzá színben hasonló sálért loholt, Szerénhez és Józsához is naponta elszaladt egy-egy jó ételreceptért, mert egyszerűen nem fért a bőrében a várakozás örömétől. A Kárpáti rokonság szintén vele lelkesedett.

Kárpáti Vince már eleve itt telepedett le második feleségével, Ernával. Egyébként itt praktizált már a deportálások előtt is. Ő is elvesztette az elsőt, a szerelmetest, aki első gyermeküket hordta a szíve alatt, amikor Auswitzba érkezve balra indult a kíméletes bánásmód reményében…

Amikor hazajött, és fájdalomtól szédelegve próbálta összetákolni romokban heverő életét, komoly segítség volt számára nagybátyja, aki erős támasza tudott lenni azokban az időkben. Akkor mindannyiuk számára úgy tűnt, Miksa a legerősebb valamennyiük között. Mindenesetre a kapocs, amely akkor kötötte össze őket, egyre erősödött, és Erna, az új feleség is nagy odaadással ápolta a rokonságot.

                              A  harácsolás  művészete

Lázban égett a két asszony a készülődések közepében. Jutka az új hűtőszekrényt mutogatta nagy boldogan, ami kevés otthonban volt látható még ebben az időben. Igazán mindent elkövetett, hogy minden rendelkezésére álljon, hogy mindenben a legjobbakat tudja nyújtani, ha eljön a nagy nap.

Végre megérkezett a várva-várt levél, a pontos időponttal. A levelet Hanna írta, melyben részletesen közölte, mikor érkeznek a Ferihegyi repülőtérre. Az, az elképzelésük, onnan személyautóval jönnének Kiskecelre. Ladányi János azonnal felajánlotta szolgálatait: ő nagyon szívesen felutazik értük az autójával. Annyiért ő is haza fuvarozza őket, mint bárki más. Kizárólag az a kérése, hogy a fuvardíjat dollárban adja ide Sanyi bácsi.

Az, az igazság, hogy senki nem lepődött meg az ajánlatán, ismerve János kapzsiságát. Hiszen ebben az időben ritkán lehetett valutához jutni, sőt, egyenesen büntetendő dolog volt otthon tartani. Nem tett senki megjegyzést, holott mindenki ízetlennek találta egy kicsit. Erre a családra ez nem volt jellemző. Kizárólag Vince dünnyögte a bajsza alatt, hogy ő is szívesen elment volna a rokonokért Pestre, és még fizetséget sem fogadott volna el érte.

Az asszonyoknak fel sem tűnt, hogy Miksa nem foglalkozik velük különösebben, miként az sem, hogy milyen látványosan kellemes hangulatban éli napjait. Vagy nem törődtek most vele eléggé, vagy azt hitték, velük örül a maga módján. Mert Miksa alélt boldogságban élte meg ezt az időszakot. Az ő külön világában minden, de minden a legnagyobb rendben volt most. Igaz, hogy Mikiék már elutaztak, de a kedves emlék éltető melege itt maradt a szívében. A lányok élete is szerencsésen sínre került. Most már az sem bántotta, hogy végleg nyugdíjazta magát, és a piacra sem ment árulni többé. Ami némileg megkeserítette örömét, az, az a lelkiismeret furdalás volt, amelyet Jutka miatt érzett.

 Megszenvedte, hogy kirekesztette őt külön öröméből. Ugyanakkor azt is tisztán érezte, ha bevallotta volna neki képzelgéseit, jogosan megrémítette volna, s azonnal elmeorvoshoz vitte volna. Így aztán azzal vigasztalta magát, hogy miután nem vett észre semmit, fájdalmat sem okozhatott neki. Egyébként messzemenően gondoskodott a jövőjéről. Minden pénzüket takarék levelekbe fektette, és kiszámította, ha optimális esetben él nyolcvan éves koráig, ezzel a kamatozási rendszerrel Jutka is élhet, mondjuk kilencvenig, és a pénz kitart élete végéig. Anyagi helyzetük felől tehát biztonságban érezte magát.

Mostanában különben nagy megelégedésére igen kellemes szomszéd család költözött a mellettük levő házba. Jóval fiatalabbak voltak náluk, udvarias, előzékeny, de cseppet sem tolakodó emberek. Szerencsés volt a vezetéknevük, és úgy tűnt, hogy az életük is szerencsésen alakul. Mellesleg Miksa magukat is szerencsésnek érezte, hogy ilyen szomszédokat hozott közelükbe a sors.

Egy hónapot töltöttek itthon a nehezen várt vendégek, és amikor elutaztak, itt maradt utánuk a szeretetnek az a dédelgető érzése, amely valósággal elringatta Jutkát. A múltról nem beszéltek ugyan, de felhőtlenül szerették egymást. Ettől kezdve minden évben egy hónapot biztosan együtt töltöttek.

 Vince napi munkája végeztével minden este karon fogta Ernát, és elsétáltak meglátogatni idős nagybátyjukat, meg Jutkát. Itt pihentek meg, itt fújták ki magukat. Szinte észrevétlenül, úgy alakult, hogy programmá vált ez a mindennapi látogatás. Egész további életében itt fejezte be a házaspár a napot. Fiuk felnőtt, önálló életet élt, Jutka és Miksa pedig ajándéknak tekintette ezt napi néhány percet, amit egymásnak adtak a későbbi években. Mert az évek szálltak, és Kárpáti Miksa göndör haja is rég ezüstbe fordult. És bár szálfa termete még mindig őrizte fiatalságának varázsát, ő is fáradt lassan. Egyre többet feküdt kedvenc heverőjén, és egyre gyakrabban időzött gyerekei társaságában.

Már Zsuzsika is férjnél volt, és mostanában készült egy újabb unokával megajándékozni apját. Nagy lelkendezéssel várta első gyermeke jövetelét. Úgy beszélte meg Évikével, hogy most egy időre szünetelteti jelenlétét a közös vállalkozásban. Ma leszállítják az utolsó közösen kötött pulóvereket, és semmi mással nem foglalkozik, csak a gyermek várásával. Indulás előtt haza kanyarodtak apjukhoz elköszönni, hogy hármasban - Évike kisfiával - elinduljanak. Vidáman és jókedvűen integettek ki az autó ablakán, mielőtt kikanyarodtak a főútra. Miksa csupán annyit látott, hogy egy óriási teherautó is abban a pillanatban ér a kanyarba, amikor ők. Már csak egy hatalmas csattanás hangja ért el hozzá, és tudta, érezte, hogy nincs az az apai szeretet, amely az ő lányait még egyszer életre kelthetné.

Jutkához valami szokatlan, valami félelmetes hang szűrődött ki a konyhába. Még a kezét sem volt módja megtörölni, amikor a hang elért hozzá, mert a lelke megérezte, hogy Miksával valami nagy baj lehet. A férfi összegörnyedve, kezét gyomrára szorítva fetrengett a heverőjén. Torkából soha nem ismert riasztó hangok préselődtek ki, szeme meredten tapadt egy pontra, amely csak az ő számára nyújtott látnivalót. Jutka érezte, hogy róla tudomást sem vesz, de soha nem szorult ennél nagyobb és gyorsabb segítségre.

Vágtatott át a telefonnal rendelkező Szerencsésékhez, hogy mielőbb segítséget hívhasson. Áront éppen otthon találta, aki azonnal értesítette a mentőket, és velük egy időben Kárpáti Vincét is. Marika a felesége pedig futott Jutkával vissza a beteghez. Szinte egy időben érkezett mindenki. Alig vesztegették az időt, már emelték is át a Miksát a hordágyra, és szirénázva suhantak vele a kórház felé. Vince ült be mellé, Szerencsés Áron pedig Jutkát repítette utánuk a saját kocsijával.

Az ember mindent átvészel. Lám, még ezt a szörnyű infarktust is kiheverte. Igaz, hogy lassan ment, hogy sokáig tartott a lábadozás, de végül csak hazaért. Megviselten és legyengülve, de itthon van. Pedig nem akart élni. A kórházban fekve rádöbbent, milyen egészségtelen dolgot művelt magával, és mekkora kegyetlenséggel bánt el Jutkával. Ez még akkor is igaz, ha asszony nem vett észre semmit az egészből. Elég, ha ő tudatában van annak, hogyan közösítette ki a magánéletéből, és hogyan fosztotta meg attól az intim szférától, amit nyújthatott volna neki a szép kis saját játékai helyett. Nagyon határozottan tisztában volt vele, hogy az ő lányai nem halhattak meg autó balesetben, mert már régen nem élnek szegények. S, hogy csupán az ő önző beteges képzelete teremtette őket ujjá.

 Miközben tudta, hogy mindaz, amit művel már az elmebetegség határán mozog. De azzal is tisztában volt, hogy annyi örömet, és ez által annyi energiát biztosított neki ez a másik élet, amely nélkül nem tudta volna túlélni a valóságot. És miközben ott a kórházi ágyon elhatározta, hogy nem akar tovább élni sem az egyik, sem a másik világban, felhívta telefonon Miki, aki vele együtt siratta húgait, és könyörgött, hogy legalább érte, az ő kedvéért akarjon meggyógyulni.

Így kezdte elölről ezt a gyilkos, önmaga által is megvetett játékot, mert közben érezte, hogy ez számára egyetlen módja a továbbélésnek.

Most tehát újra itthon van a régi ágyán, Jutka pedig kiöltözve, kisminkelve, de főleg megnyugodva kering körülötte. Jönnek a rokonok, a felnőtt gyerekek a gyerekeikkel, sőt, a gyerekek már egyedül is, és annyi valódi szeretet lengi körül, hogy ismét szép az élet. Szívet andalító zenét hallgat a régi lemezekről, a TV olyan amilyen, de műsorokat sugároz, s a könyvek ismét barátokká szelídülnek. Vince és Erna naponta megjelenik a szokott időben, Szerencséséktől pedig naponta betekint valaki egy röpke pillanatra.

                                                                       

                                                                                 *

Hamarosan lesz a Holocaust megemlékezés, amikor a Kiskecelről elszármazott zsidók maradékai mind hazajönnek a világ végéről is. Aki még él, aki mozogni tud, mind itt tolong annál a falnál, amelyen elvesztett hozzátartozóik nevét védi az emlékezet. Ilyenkor összebújnak, mert elsiratni csak együtt lehet. Miként emlékezni is.

 Jutka már lázas készülődésben éli napjait, mert ezen alkalmakkal mindenki, aki megfordul a városban, megjelenik az ő házukban is. Szép és keserű találkozások ezek. Ilyenkor fel- elevenednek a régi emlékek, a fiatalság, de főleg a közösen megélt lágerélet eseményei. A régiekről, az elhurcoltakról most véletlenül sem beszélnek, csak örülnek egymásnak. Az, fel sem tűnik nekik, hogy a busztól a temetőbe, és vissza mindenkit Ladányi János fuvaroz diszkrét fuvardíjért. Valutában.

A világ más részén élők örömmel nyugtázzák, hogy fejlődik az ország, és, hogy nyugalom van az itt élők körében. Hogy megindult végre egy egészséges mozgás, mely által, ha ritkán is, ha kevés pénzzel, de elindulhat a magyar ember is a nyugati országok felfedezésére. Azt minden alkalommal jókat röhögve veszik tudomásul, hogy itt a választások idején mindenki arra az egyetlen Pártra voksol, amely már egy lassan-lassan enyhülő diktatúrával uralkodik mindenek felett. Így választ a lakosság egyből - egyet.

Arról viszont nincs tudomásuk, mert még alig észrevehető, hogy annak a Pártnak a falán már sok-sok hajszálrepedés keletkezett, s azon észrevétlenül beszivárgott egy új szándék, a változást sürgető jobbító akarat. Kibontakozóban van egy eddig ismeretlen csendes mozgolódás, amely a változtatást, az átalakítást tűzte zászlajára. A modernebb gondolkozásúak új gazdasági mechanizmust kívánnak létrehozni, amely hasonlít valami módon a nyugati világéhoz, s amelyet az észrevétlenül gyengülő Szovjetunió nem vett észre, vagy már nem képes letiporni. Kísérlet ez még csupán, lassú előrenyomulás, mert a konzervatív szárny állandóan meg akarja akadályozni a változásokat, de már az is nagyszerű, hogy valami visszafordíthatatlanul elkezdődött.

 Miksa csendesen szemlélődik, élvezi az élet apró morzsáit, noha van valami zavaró tényező az életében. Valami megváltozott Jutka körül. Úgy érzékeli, hogy a haja most is lángol a fodrász segítségével, de újsághoz, könyvhöz nem nyúl, viszont a festék egyre vastagabban és egyre elnagyoltabban kerül arcára, szájára.

Nem panaszkodik, de hosszas faggatózásra kiderül, hogy már alig lát. Hályog keletkezett mindkét szemén, és azonnali operáció szükséges. Hiúság, vagy félelem? Soha nem beszélt róla.

A műtétet Budapesten a legjobb orvos végezte, és most igazán szerencse, hogy Ladányi Jánosék fővárosi lakosok lettek nemrég. Miként az is, hogy Józsa is és János is olyan hallatlan szeretettel és gondoskodással sündörgött körülötte, hogy Jutka észre se vette Miksa hiányát. Szinte fel sem tűnt neki, hogy nem jött fel hozzá látogatóba. Azaz, mert el volt látva, természetesnek tartotta, hogy nyolcvan év után már nem utazik az ember, ha, nem muszáj. Szerencsésék viszont észrevették, és felajánlották szolgálatukat, hogy menjenek együtt Pestre. Annál is inkább, mert ők is látni akarták Jutka nénit!!.

Csodálatosan sikerült a műtét, hamarosan haza térhetett a beteg, s az orvos csak azt kötötte a lelkére, ne emeljen nagyobb terheket, és a világért se sírjon. Miért is sírt volna? Naphosszat pihengetett a teraszon, fogadta a látogatókat, és természetesnek tartotta, hogy délutánonként Miksa is leheveredett a belső helyiségben. Senki sem tudta, hogy egy ilyen alkalommal, amikor ismét betévedt belső magánéletébe, hogy találkozzon imádott fiával, az éter hullámain csak síró menyével sikerült felvennie a telefonkapcsolatot. Ekkor közölte vele az asszony, hogy Miki autóbalesetet szenvedett. S azt is, hogy nem élte túl.   

                                              Nincs tovább

                                      

Jutka úgy el volt foglalva saját magával és a látogatóival, hogy nem vette észre férjén a változást. Sem azt, hogy nem eszik, sem azt, hogy elnémult. Azt sem, hogy a maga részéről befejezte az életet. Így aztán nem is vigyázhatott rá jobban a szokottnál. Néhány nappal hazajövetele után, egyik ebéd utáni pihenőjük alkalmával bekopogott Szerencsésné Marika, hogy meglepje Miksa bácsit egy kis ínyencséggel. Jutka beküldte a szomszéd szobába, hogy adja át neki személyesen. Az asszonyka sikoltozva rohant haza a férjéért, mert amit látott az önmagáért beszélt. Miksa néhány perccel az ő érkezése előtt elővette azt a zsineget, amelyet napok óta magánál hordott. És eredményesen használta.

Jutka még soha életében nem volt egyedül. Beleszületett egy népes családba, egyetlen nagycsaládnak tűnő utcába, számára egész életében természetes volt a közösségi lét. A lágerból csonkán hazaérve fivéreivel költözött össze. Előtte évekig a Bartus család fonta úgy körül, mint egy kellemes folyondár. Miksával töltött éveiben sem maradt magára soha, egyetlen éjszakára sem. Hiszen, ha párja dolgait intézni Pestre járt is, aludni mindig hazatért. De akkor is nappal minden pillanatban tudta, érezte maga mögött, miként azt is, hogy gondolatban vele van. És a kettősük sem szorítkozott soha csak magukra, hiszen azért szervezte maga köré ösztönösen a mindkét házból való rokonokat, barátokat, mert szüksége volt rá, hogy sokan vegyék körül.

 Most itt maradt egymagában, és olyan üresnek érezte az életét, mintha az egy kongó cserépfazék lenne. Megdermedt a csendtől, mely körülötte, benne keletkezett. Nem érezte a napfény melengető simogatását, és a szellő lelket üdítő hatását sem. Nem látott fényeket, nem léteztek számára színek. Az ízek is elhagyták.

Döbbent lélekkel tengett-lengett akkor is, ha egyedül volt, akkor is, ha a népes család bármely tagja beült hozzá, hogy magányát oldja kissé. Értetlenül figyelte mindenki, hogy amit korábban soha sem tapasztaltak nála, most, ebben a szokatlan helyzetben szinte minden ékszerét magára aggatta. Úgy viselte magán a vastag, nehéz arany díszeket, mintha védelmet nyújtó pajzsnak tekintette volna valamennyit.

Ült szigorúan, kihúzott derékkal, távolba meredve egy fekete hollóhoz hasonlóan, és az volt minden gondolata, csak az, járt a fejében, amit mellesleg ki is mondott, hogy Kárpáti Miksa kicselezte őt. Megfosztotta attól, amely neki, mint házastársnak kijárt, a kötelességétől. Mert ő arra tett szent fogadalmat, hogy sem örömében, sem bánatában nem hagyja magára, de ápolja, ha eljön a végórája. Úgy érezte, Miksa megszégyenítette, megalázta. Nem volt módja teljesíteni azt a feladatát, amelyet normális körülmények között, mint jó házastársnak meg kell tennie. S ettől a saját ura fosztotta meg. Mint egy rossz asszonytól, megszökött előle.

Úgy szenvedett, mint egy megcsalt feleség, aki mellett szeretőt tartott magának a társa, s meg is szökött vele. Sírni nem mert, mert félt, hogy elveszti a látását is. De belülről rázta a zokogás. Siratta az egész megtépázott életét. Ezt is Miksa ellene elkövetett bűneként tudta be. Az ő embere nagyon jól tisztában volt azzal, hogy neki nem szabad sírnia, mégsem óvta még a szemét se. Még azt is megakadályozta, hogy tiszta szívből elsirathassa. Még a szép búcsúzástól is megfosztotta. Mert búcsúzni sem akart.

 Visszalopta tőle még a saját szép érzéseit is. Lassan rádöbbent, hogy Kárpáti Miksa nem is szerette őt. Csak jobb híján megtűrte maga mellett. Ezért dobta el a végén, mint egy megunt rongyot. Bartus Erik ezt soha nem tette volna meg vele! Erik igazán, és mindenkinél jobban szerette őt. Vállalta érte még az életet is. Azt az életet, amelytől akkor már jobban rettegett, mint a haláltól.

Ezekben a napokban tudatosult benne, hogy ő most vezekel valamiért. Sok mindenért. Neki soha nem lett volna szabad férjhez mennie Kárpáti Miksához. Máshoz sem, mert az a szerencse, melyből ő megalkotta a szerelmet, amely úgy érkezett az életébe Erikkel, mint valami álom, nem tűrte el, hogy felcserélje egy másikra. Ezért bűnhődik most. Mert arra már ráérzett, hogy Miksa sem tudott soha többé boldog lenni senki mellett. Mellette sem.

Hiába hitette el magával, hogy majd ő elfelejtteti a veszteségeit, hogy olyan környezetet teremt számára, amely mindenért kárpótolja. Micsoda naiv álom! Hát ő el tudta felejteni Eriket? Amin ők átmentek, azt túl lehet élni, de kiheverni lehetetlen. És most már mindörökre egyedül van. Ezen túl nincs más dolga, mint úgy vigyázni magára, hogy sokáig és kényelmesen éljen - egyedül. Kész, vége mindennek. Soha többé nem történik vele más, mint hogy él.

        A Kárpáti család minden tagja különös szeretettel és figyelemmel vette most körül. Különösen a helyben lakó Vince és Erna halmozta el a korábbinál is nagyobb gondoskodásával. Ladányi Jánosék pedig, noha Pesten éltek már ekkor, gyakran megjelentek a városban. Nem utolsó sorban itt laktak a szomszédban Szerencsésék, akik úgy szerették őt, mint egy vérbeli nagymamát. Az mindenesetre mindenkinek feltűnt, hogy Jutka valami különös, megmagyarázhatatlan változáson ment át.

Anyagi gondjai nem voltak, eddigi életén nem kellett változtatnia. Reggelente, a korábbiakhoz hasonlóan elegánsan felöltözött, gondosan sminkelt, és egyre több ékszert vett magára azokból, melyeket első férjétől kapott. Végig sem gondolta, mi történik benne, de észrevétlenül újra Bartusné lett belőle. Úgy élt, úgy mozgott, mintha Bartus Erik özvegye lett volna. Nem tudatosult ez benne, viszont ösztönösen megkönnyítette vele életét.

Különös öntudatot kölcsönzött neki ez a változás. És hatalmas megkönnyebbülést. Kárpáti Miksa fotója a főhelyen állt a komódon, és soha nem hiányzott a mellé helyezett vázából a virág. De a temetőben a Bartus család sírját látogatta meg először Jutka, és az áldozatoknak állított emlékműnél Bartus Erik neve alá helyezte el előbb a virágait. Lelkében megszűnt Kárpáti Miksa özvegye lenni.

Soha nem volt egyedül. Vagy barátokat fogadott, - erre való szervezőkészsége most sem hagyta cserben, - vagy járta a várost. Ment. Fodrászhoz, Ernához, ismerősökhöz, bevásárolni, nézelődni. Jelenség volt Kiskecel utcáin. Apró, elegáns, választékosan öltözött öreg hölgy, kihúzott derékkal, szapora léptekkel, hol itt tűnt fel, hol ott. Fájdalmára Szerén korábban Pestre költözött, még Süveges doktor halála után. Közös lakást vásároltak Annáékkal, s ott vállalt olyan munkát, amely elterelte figyelmét fájdalmas veszteségéről. De a temető sűrűn hazahúzta, ilyenkor ismét átélték a régi barátság kellemes együttléteit. Meg leveleztek is. És örökké és minden pillanatban várta haza bátyját, aki közben szintén megözvegyült. A várakozás állandó programmá vált életében. Minden év szeptemberétől elkezdte várni jövő augusztusban érkező testvérét, aki egy teljes hónapot töltött vele minden esztendőben, s aki ugyanúgy vágyott ezekre az együttlétekre, mint testvérhúga.

A későbbiekben ez volt az, az időszaka az esztendőnek, amikor teljes értékű életet élt. Ilyenkor minden nap főzött. Finomabbnál finomabb ételekkel kedveskedett testvérének, aki horgászni járt, régi barátokkal találkozott, nagyokat pihent, és ami egyre inkább előtérbe került, ő finanszírozta ez idő alatt a háztartás kiadásait. Sőt. Megvásárolta azokat a tartós fogyasztási cikkeket, amelyeket az asszony már nem engedhetett meg magának.

Mert a világ észrevétlenül változott, s az ország gazdasági helyzete egyre előnytelenebbül alakult. Egyszer csak azt vette észre, hogy félteni kell azt az összeget, melyről Miksa még jogosan úgy ítélte meg, kitart élete végéig. Az egyre növekvő árak, s a csökkenő kamatok kiszámíthatatlanná tették a jövőt.

Nem lett volna gond, ha Jutka eladhatta volna a hatalmas házat, amelyben már egyébként is gyűlölt élni. Komfortosabb, kisebb lakásra vágyott, maga választotta bútorokra, amelyben semmi nem emlékezteti élete nagy kudarcára. De a változó világban ezt, már nem engedhette meg magának. Testvére ugyan biztatta, hogy bármi történik vele, anyagi gondjai soha nem lesznek, de ezt nem szerette volna megélni.

Első megrendülése a fizikumával kapcsolatban akkor érte, amikor meg kellett válnia egy zápfogától. Eddig még a nátha is elkerülte, s ezt a veszteséget tragédiaként élte meg. Ekkor, bármily nevetséges, de szinte kicsúszott a talaj a lába alól. Ettől az időtől kezdve törődni kezdett az egészségével. Rendszeresen ellenőriztette magát. Minden héten jött hozzá egy fiatal orvos. Mindig csütörtökön, és mindig fél négykor. Ez volt az ő napja. A nagy napja. Szinte fetisizálta ezt a napot. Ilyenkor nem fogadott senkit.

Ezt az időt mindenkivel tiszteletben tarttatta. Erre az alkalomra mindig különösen készült. Még gondosabban csinosította magát, még több ékszert tett magára, még szebben terített. És mindig kiderült, hogy a vérnyomása rendben van, a cukorszintje normális, s hogy a szíve remekül viselkedik.

Szüksége volt ezekre a biztonsági intézkedésekre, miként arra is, hogy hálájával magához kösse orvosát. Tudni, érezni akarta, hogy azon a napon, abban az órában kizárólag övé ez a csodálatos ember, s hogy mindenkor csak jókat mond neki. Ladányi Jánosné, az égszínkék szemű Józsa meg is jegyezte többször nem kevés iróniával:

- Úgy látszik, ez a Jutka szerelmes lett az orvosába. Lassan kiürül a lakás, mert minden dísztárgy a doktor úrhoz vándorol.

A világgal is sokat nyűglődött. Kezdte nem érteni. A történések már nem érdekelték úgy, mint régen. Kizárólag az őt érintő dolgokra koncentrált. A lelkeket felemelő, földre sújtó rendszerváltásból, sem jutott el a tudatához más, csupán annyi, hogy megkapta a kárpótlásokat. Ez határtalan nyugalommal töltötte el a jövőt illetően. Megválhatott a már gyűlölt háztól, és egy új, - ráadásul a régivel szemben épült-lakótömbben vásárolt csinos kényelmes lakrészt magának. A házat Szerencsésék vásárolták meg tőle, és azonnal át is alakították.

Valahányszor lenézett a régi, már szinte felismerhetetlenül átalakult, megszépült épületre, végtelen elégedettség töltötte el, s szinte csendes gúnnyal nézett le rá. Mintha azt mondta volna magában: Végre kiléptem belőled, kivetettelek a nyakamból. Ugyanakkor különös megnyugvással nézett körül csinos új otthonán. Érezte, hogy most van otthon valójában.

Innen járt roppant választékos öltözetben, feszes derékkal alkalmanként Vincéékhez, akik minden ünnepnapot megosztottak vele. A vasárnapokat változatlanul neki szentelték, de a nagy ünnepeken őt vitték be a családba. S amikor az egyetlen Kárpáti fiú megnősült és gyerekek születtek, az ünnepek a fiatalok otthonában folytatódtak. Biztonság, nyugalom, szeretet vette körül.

 Már közel járt kilencvenedik évéhez, amikor Kárpáti Vincéről kiderült, hogy hamarosan kilép közülük. Kedvességét, emberségét, szépséges humorát átviszi egy másik dimenzióba, ahova egyelőre egyedül indul útnak. Erna kétségbeesett küzdelmet vívott a kórral, és az idővel, de vesztésre állt. Jutka minden pillanatát velük töltötte, mindenben rendelkezésükre állt, de tapintatosan félrehúzódott, ha egy árva pillanatra is fölöslegesnek érezte magát. És közben félt. Mit félt? Rettegett. Hiszen Vince fiatalabb volt nála, mégis útra kelt! Korábban már Balázs, az öccse is átmentette lelkét egy másik világba. És most elmegy Vince is, ez a drága fiú!

Nem a haláltól félt Jutka. Dehogy! Az most eszébe sem jutott. De igenis félt az egyedül maradástól. A kiszolgáltatottságtól. Korosztályából már mindenki eltűnt észrevétlenül, de ezt fel sem fogta. Hiszen neki itt volt a család. Vince példáján okulva viszont elbizonytalanodott. Most szembesült először azzal a ténnyel, hogy ha elfogy az ereje, mellette nem áll senki. Neki minden mosolyt, minden törődést, minden odafigyelést sokszorosan meg kell hálálnia! Mert ő, a továbbiakban, kiszolgáltatott. Neki nem lehet többé véleménye, ő csak bólogathat és igenelhet, ha nem akarja azokat elveszíteni, akikre neki van, lesz szüksége.

                                                                             *

Látta Erna sorsán mire számíthat. A fiatalok dolgoztak, hajtottak a pénzért, mert a sok is mindig kevésnek bizonyult, s nem volt sem idejük, sem hajlandóságuk Erna sirámait hallgatni. Ezért-e vagy másért, három-négy hónappal Vince halála után Erna nem akart tovább élni. Egyszerűen nem engedte magát meggyógyítani egy viszonylag banális betegségből. Meg akart halni.

Minek szépíteni, amit nem lehet? A legnagyobb űrt Jutka életében hagyta Erna. Kilencven évesen itt maradt gyermek, férj, közvetlen rokon nélkül. Bizony nagyon megszenvedte a veszteséget! Ereje is elhagyogatta lassan, utcára ritkán vágyott. Pénze volt, szerencsére meg tudott fizetni egy mindenest, egy igazán becsületes, jóravaló embert, aki naponta felkereste, mindent megvásárolt, mindent elintézett, amire szükség volt. Jött a fodrász, jött az orvos, és jöttek Szerencsésék. Önzetlenül, barátságból.

Körülvették szeretettel, gondoskodással. Gondozásra még nem volt szüksége, de a szeretet kincset ért már. Jutka még kulcsot is adott nekik, hogy bármikor felkereshessék. Ha valaki, ő értékelni tudta a figyelmességnek még a morzsáit is. Rokonául fogadta őket. Mindenki másként szerez biztonságot.

Kárpáti Milán felesége, - becsületére legyen mondva -, minden vasárnap úgy főzött, hogy abból Jutka ki nem maradhatott. Vagy az ebédet küldte el valamelyik gyerekével, vagy az autót Jutkáért. És a nagy ünnepeket továbbra is náluk, együtt töltötték. Úgy látták el, mintha a bizonytalan lelki ismeretüket akarták volna kiegyenlíteni nála. Mindazt a gondoskodást megadták neki, ami után Erna sóvárgott. Lehetséges, hogy az örökség is eszükbe jutott? Miért ne? Emberek vagyunk.

                                            Végakarat

Volt egy pillanat, amikor Jutka ráeszmélt, hogy az élet véges. Még akkor is, ha az, az övé. És ő, aki soha senkinek nem adott semmit jó tanácson és szíves vendéglátáson kívül, elkezdett gondolkodni a végrendeletén. A számítás, az önző gondolkodás most is első helyen állt a fontolgatásban. Kire számíthat? Ki mit tett érte eddig?

De most, ebben az esetben először fordult elő a határozott, önző Jutkával, hogy saját akaratát külső érzelmi befolyásoltság határozta meg. A céltudatos Ladányiékról elmondható a szlogen, hogy ismét jókor voltak jó helyen. Mert igaz, ami igaz, az utóbbi időben egyre több időt töltöttek vele.

Már ők is nyugdíjasan, de jól bíróan minden dolgában megpróbáltak mellette állni. Szinte látványosan. Az asszony tevőlegesen, János tanácsaival, egyéb szolgálataival. Józsa különben is fáradhatatlan ember volt, és soha nem sajnálta magát, ha valamit el kellett végeznie. Most ráadásul ismét felülkerekedett rajta szerzési ösztöne. Mindketten hajráztak. Kiújult a nagy közös szerelem, a szerzés vágya. Ez volt a nagy nekilódulás.

Tisztában voltak vele, hogy Jutka a Kárpáti örökség tulajdonosa, Kárpáti Miksa javaiból tudta életnívóját nem akármilyen színvonalon az utolsó pillanatig biztosítani. De arra is ráéreztek, hogy szíve jó ideje a Bartusokhoz húz. Ezt kellett kihasználni. Úgy irányították észrevétlenül döntésében, hogy ők, vagy az ő fiuk legyen a legtöbb dolog örököse. János egyébként is értett Jutka nyelvén, szinte olvasta gondolatait, s mindig időben végszavazott.

Jutka már korábban elhatározta, sőt hangoztatta is, hogy mindenkinek hagy valamit emlékül, aki jelentett valamit az életében. Annyi borítékot címezett meg, ahány személynek emléket óhajtott adni. Mindenikbe tett egyet-egyet ékszereiből. A lakást négyen öröklik, úgy döntött. Szerencséséké lesz a negyede. Ők mellette álltak minden gondjában, minden keservében. Nem számít, hogy nem rokonok. Semmi nem számít, csak az érzelem.

 Milánék szintén kapnak belőle egy negyedet. Nem többet, mert Ladányiék fia közelebb állt hozzá még akkor is, ha semmit nem tett érte. De benne Bartus vér csörgedez! És ő akkor volt életében legboldogabb, mikor ezt a nevet viselte. Amit Erna és Vince kapott volna tőle, az az Erna húgáé lett. Ezt nem tudta magának sem megmagyarázni, miért teszi. Tulajdonképpen nem is kötötte semmi Klárihoz. Miért nem gondol inkább Milánékra? Titokban, némán, neheztelt ezekre a fiatalokra. Meg is mondta egyszer valakinek egy gyenge pillanatában: Ha fele annyit törődtek volna az anyjukkal, mint velem, Erna még ma is élne. Nyilván ezért volt a döntése ilyen kemény.

Az értékpapírjait természetesen Ladányi Jánosra testálta. Akkor is rá hagyta volna, ha nem sündörgött volna ennyit körülötte mostanában. Kár volt annyit fáradnia. Neki elévülhetetlen érdemekei voltak. Bartus unoka volt. Őt Bartusnéként hurcolták el, az elszenvedett sérelmekért és veszteségekért kapta mindazt, ami értékpapírban van. Ez csak Bartus örökség lehet!

Megnyugodott, amikor a végrendelet megszületett. Mindent elintézett. Sanyi bátyjának eddig sem volt szüksége semmire, gyermekei pedig annyira jó módúak, hogy azoknak nem jelent ez a kis örökség semmit. Itt pedig senki nem tudja, mit rejt a végső döntés. Majd, ha ő elmegy, lesz, aki csodálkozik, lesz, aki neheztel, de neki ez már akkor nem számít. Az ő lelke rendben van.

Egy esztendő sem telt el az örökösök megnevezése óta, s már itt áll körülötte mindenki, akinek még jelentett valamit. Olyan szerényen húzódik meg a kis csipkés takaró alatt, amely szerénység életében soha nem volt rá jellemző. És nem is sejti, hogy máris eltűntek a névre szóló borítékok tartalmukkal együtt, imádott otthonából. Mert valakik feltörték a lakást. Mi az, hogy feltörték! Loptak! Mindent elloptak, ami borítékolva volt. A tolvajok, bárkik voltak is, nem tartották tiszteletben Barta Judit végakaratát. Hogy melyik örökös agyában született meg ez az ötlet, amit jó érzésű emberek hullagyalázásként aposztrofálnak, nem tudható. Mindegy is. De élni kell vele, s ez nem egyszerű, mert ha ismerős neki ez az érzés; szégyen.

 Mert a feltört lakást nem látta senki. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy az „elkövető” kizárólag azt tulajdonította el, ami nem az örökösöknek volt címkézve. Az viszontnevetséges, hogy az örökösök máris sértődöttek, még ha nem is mutatják ki egymás előtt. Szerencsés Áron ugyanis, aki a legkülönb közöttük, kifejezetten megalázottan állt a koporsó mellett. Mert Kárpáti Milán ízetlen modorban vette el tőle a lakáskulcsokat, melyek Julka megtisztelő bizalmát jelentették számára.

- Hoci a kulcsot! S ezt úgy tette, olyan közönségesen, és sajnos olyan természetességgel, amelyért Szerencsés szégyenkezett őhelyette.

 Ugyanakkor ő maga azt sérelmezi, hogy a „gyásztól megtört Ladányi” már a bizonyosság órájában határozott hangon utasította, hogy az ő saját tulajdonát képező értékpapírokat vegye magához, és őrizze otthonában addig, míg személyesen át nem veheti. 

Amit senki nem tud a jelenlévők között, ezek után nem meglepő. Ezen a temetési napon az őszinte tisztelők, az érdek nélkül szeretők állnak csupán megrendülten az urna körül. A többi színház. A nem öröklők lelke tiszta, és igaz szeretettel köszönnek el attól a jelenségtől, akit valaha úgy hívtak: Sánta Judit

Örökösök 2. rész

Örömóda

Miután nem volt tovább alkalmazottja a család ékszerüzletének, nem kellett tovább rejtőzködniük. Most következett el az a pillanat, amikor a férfi megismételte a hónapokkal ezelőtt feltett kérdést. És Sánta Judit boldogan mondott igent. Meg volt róla győződve, hogy nincs nála szerencsésebb lány széles e világon.

Szülővárosába már Bartus Erikné érkezett haza. Itt Pesten tartották meg a nagyon egyszerű, nagyon elegáns esküvőt. Mindkét család felutazott ez alkalomra a fővárosba. Otthon senki nem tudott a készülő eseményről, csak a Schwartz lányoknak írta meg Judit, nagy-nagy titoktartást kérve. Ezt a megkésett levelet is Abbáziából, a nászutjáról küldte már, elnézésért esdekelve. Érezte a helyzet fonákságát, ezért sűrű mentegetőzések kíséretében azzal magyarázta eddigi titkolózását, hogy levélben nem indokolható helyzet kényszerítette hallgatásra.

Elegánsan, sugárzó boldogan érkezett meg a kisvárosba. És ezzel a nappal elkezdődött egy örömregény, mely úgy tűnt, soha nem fog véget érni. Mire hazaértek, a Bartus szülők házat vásároltak számukra Kiskecel központi helyén, amelynek minden berendezési tárgya Erik ízlését dicsérte. Judit boldogan engedte át férjének a berendezés gondját, ösztönösen érezve, hogy az ő eddigi élete nagyobb garancia a szép otthon kialakításához. És igaza volt. Ízlés, szépség, kényelem, és harmónia uralkodott otthonában. Mindaz, amit pénzzel, ízléssel a kor színvonalán elő lehetett teremteni, jelen volt életükben.

Jómód, elegancia, kényelem, szerelem. Kell-e ennél több? Jutka tobzódott a boldogságban. Szülei, barátai örömmel fogadták, férje családja elfogadta magáénak. Társadalmi életüket is maga a szűk család alkotta, mely a rokonokat beszámítva nem is volt olyan szűk. A Bartus család meglehetősen kiterjedt volt, noha nem Kiskecelen éltek. Itt a város környékén folytattak gazdag üzleti tevékenységet.

Mindenki segítette a másikat, bár a pénz, mint beszédtéma nem létezett a családban. Az a férfiak külön területe volt. Erik nővére – Ladányi Samuné – gyönyörű asszony, a környék legnagyobb fatelepének tulajdonosához ment feleségül tizenhárom évvel korábban. Két ragyogó fiuk volt. A kisebbik néhány hónapos, az öregebb tizenkét éves. Magda nagyon megszerette sógornőjét, aki örült Erik választásának. Hetenként összejöttek a szülői házban, mert Magdáék az ünnepet Kiskecelen élték meg családi körben. Judit nagy szeretettel közeledett a két gyermekhez is, alig várva, hogy ő is magához ölelhessen egyet. Az apró Ladányi Bence még egyik karból a másikba repdesve élvezte a neki kijáró szeretetet, Jánoska már visszafogottabb, komolyabb fiúcska volt. Minden érdekelte, ami körülötte történt, különösen a férfiak beszélgetései kötötték le.

Néma résztvevőként állandóan ott álldogált közöttük, és csendben tette magáévá a hallottakat.

Jutka a további életet, folyamatos ünnepként élte meg. Ha haza látogatott a szüleihez, ha összejött barátnőivel ünnepelt. Ha otthon volt a kisvárosban, ha bel, vagy külföldön járt a férjével. Saját számára is felfoghatatlan volt ez az örömóda, ami dalolt a lelkében. Annál is inkább, mert azt is csodaként élte meg, hogy szerelmes volt a férjébe. Szerelmes viszonyba került a gazdagsággal, s igaz szerelmet élt át a gazdagságban.

Ha anyához ment, mindig kedveskedett neki valamivel, vitt neki egy kis süteményt, vagy valami más csemegét, amit otthon készített. Nagyobb alkalmakra, mint egy-egy születésnap, ruhaanyaggal, vagy más öltözködéshez szükséges dologgal lepte meg. Apával is hasonlóan bánt. A testvéreivel nem volt ennyire sem adakozó. Mind családos volt már, nem győzte volna a nagy létszámot ellátni figyelmességgel. Azt különben alaposan elsajátította a tanuló években, hogy a vagyont lassan lehet összegyűjteni, de hamar szétforgácsolódik, ha nem vigyázzuk. Hát ő vigyázta. Egy kicsivel jobban is, mint kellett volna. Az viszont nagy büszkeséggel töltötte el, hogy az ő Erikje minden közös látogatásnál nagyon figyelmes és előzékeny volt a szüleivel. Soha nem említette még neki sem, de előre beszerzett valami kis meglepetést az ő szerettei számára minden alkalomra. Jutka ilyenkor kihúzta magát, és némán mosolygott magában.

 Arról azonban végképp nem volt tudomása, hogy férje még előtte is titkolva, rendszeresen támogatja Sánta Andort, az ő legöregebb fivérét. Ez a végtelenül visszafogott és szemérmes ember tudta azt, amire Jutka valóban nem figyelhetett fel, már koránál fogva sem, hogy Andor sérülten, több év hadi fogság után jött haza, és nem tudott már olyan keményen dolgozni, mint korábban. Meg nem is nagyon volt munka. A gyerekek viszont akkor is megéheznek, ha a szülő erőtlen. Erik senkivel sem közölte, hogy a nagy létszámú család az ő segítségével tartja fenn magát.

A barátnőihez többnyire egyedül járt el. Szüksége volt ezekre a finom kis beszélgetésekre. Ilyen bizalmas együttlétekhez nem igényelte férje kíséretét. 

Linával többnyire csak futólag, az utcán találkozott. Már két kisgyerekkel megterhelve rohangált az üzlet és a ház között. Gyorsan jöttek a gyerekek egymás után, közben egy akkoriban hatalmas ház építésébe is bele fogtak. Örömmel vállalták az ezzel járó terheket, nem is esett nehezükre a sok elfoglaltság, de a munka meg is fosztotta őket minden idejüktől. Lina szép volt, boldog, és fáradt. A gyerekek tüneményesek. Nagyon örültek egymásnak, ha találkoztak, de idő nem maradt elmélyült összejövetelekre. Már az is jó volt, hogy tudtak egymásról.

Anna más volt. Mostanában mással nem is foglalkozott, csak az esküvői készületekkel. Egyre inkább tudatosodott benne, hogy elkerül Kiskecelről, de nem fájlalta, sőt alig várta már. Szerette Weisz Gyurit, már ismerte hozzátartozóit is, tudta, hogy jó sora lesz közöttük. Olyan nagy szeretettel készültek a fogadására, hogy egy vegyesboltot alakítottak ki nekik előre, mely biztosítani tudja számukra a szerény, de biztos megélhetést. Ő pedig boldogan készült a közös életre.

                                                 A történelem intézkedik

Szerénnel komplikáltabb volt a boldogságról tárgyalni. Változatlanul szerelmes volt Keresztély Károlyba, de házasságról szó sem lehetett közöttük. Miközben a kor erkölcsi elvárásainak óhajtottak megfelelni, éppen a kor történelmi eseményei és rendelkezései akadályozták őket elvárások betartásában.

 Ettől függetlenül ők foggal-körömmel ragaszkodtak egymáshoz. A két család már beletörődött a kapcsolatba, részint, mert látták, hogy nincs mit tenni, itt a szerelem az úr. Különben pedig Károly is őszinte tisztelettel közeledett a lány környezetéhez. Nyíltan beszélt velük komoly gondjairól. Elmondta, ha le is tudnák tenni a kauciót, amit természetesen nem tudnak, a Magyar Királyi Honvédség akkor sem egyezne bele ebbe a házasságba. Magyar katonatiszt nem vehet el zsidó lányt. Még ennél súlyosabb követelményt nem támasztottak egyelőre, de ismerve a numerus clausus létrejöttét, attól is tartani lehet. Ha bekövetkezne, amitől tart, nem lesz más megoldás, ki kell lépnie a hadsereg kötelékéből. Ezt most is megtehetné, de ez a tanult szakmája, máshoz nem ért, miből tarja el Szerént? Kérte, fogadják el ezt a kapcsolatot ilyennek amilyen, és fogadják el őt is. Mást nem tehet. 

         Ebből az egész nagy gondból a három fiatal teremtés kizárólag annyit érzékelt, hogy nagy baj az, ha zsidó lány más vallású fiúba szeret bele.

Erik viszont nagyon tisztán látta, hogy ezek a folyton módosuló és szigorodó törvények nem azért készülnek, hogy belépőt adjanak a nyugodt jövőbe. Ezért nagyon ügyelt, hogy felesége egyhamar ne szaporítsa Mózes népét. Bár Jutka őszintén vágyott az anyaságra, ő mindig arra hivatkozott, hogy olyan sok helyen nem jártak még, olyan sok mindent kell még látniuk, tapasztalniuk, hogy még nincs itt az ideje kisgyerekkel bíbelődni.

Így aztán Jutka a sógornője gyerekeit halmozta el szeretetével. És segített Szerénnek lakást keresni, mert az már biztos volt, hogy összeköltöznek esküvés nélkül. Úgy élnek majd, mintha birtokában volnának a szerelmet engedélyező papírnak, és nem törődnek mások véleményével. Szerén továbbra is bejár Süveges Ernő ügyvédi irodájába a titkárnői teendők elvégzésére. Hiszen Károlyt ide-oda vezényli a honvédség, távollétében pedig sokat lenne magányos komoly elfoglaltság nélkül. De, ha úgy alakul, hogy távolabbra helyezik a férfit, s ráadásul hosszabb időre, vele költözik ő is. Arra egyik sem gondolt, hogy a Magyar Királyi Honvédség bármely pillanatban beleszólhat az életükbe, ha megsokallják az udvarlást. Behívhatják a fiút katonának, és kiküldik a frontra, ha sokat dacolnak.

Most derült ki, hogy a kisváros melyben éltek, milyen szabad felfogású. Mindenki elfogadta, sőt, szinte jogosnak tartotta ezt a kapcsolatot. Volt hát néhány szép nyugodt éve ennek az emberpárnak is. Bár már gyülekeztek bizonyos viharfelhők az égen, azért még nem kellett komolyan venni a dolgokat. Noha egy Szálasi nevű alak 1935-ben megalakította a Nemzeti Akarat Pártját, 36-ban pedig a Magyar Nemzetiszocialista Pártot, de ezért akkor még három éves fegyházbüntetésben részesült. Még a nevét is kevesen jegyezték meg az időtájt. Csak később vált félelmessé. Most még olyan kormányrendelet született, amely megtiltotta a köztisztviselőknek a szélsőjobboldali nyilas pártokba való belépést. Igaz, hogy I. számú zsidótörvény ugyanebben az időben maximálta a zsidó foglalkozásúak létszámát egyes pályákon.

       

                                            

                                   A férfiakban nyüszít az aggodalom

Erik nem kevés nyugtalansággal szemlélte az eseményeket. Aggodalmát egyelőre nem osztotta meg még apjával sem, mert nem akarta felzaklatni, de a harminckilences módosítás után már meg kellett beszélniük a dolgokat. A II. Zsidótörvény már anyagilag is érintette a családot, mert őket is megfosztotta a „gazdasági térfoglalás”- lehetőségétől. A közéletben ugyan az ő családjukból nem vett részt senki, a tiltás tehát az ő családjukat nem érintette, de a gazdaságin már el kellett gondolkozni. Noha terjeszkedni ezidőtájt nem állt szándékukban, Erik most úgy érezte, inkább meg kell válniuk meglévő javaiktól, semhogy felhívják magukra a figyelmet. Hosszas vívódás után úgy döntött, beszélnie kell apával a gondjairól.

         Amikor ebéd után haza szaladt, és megemlítette, hogy szeretne kettesben beszélgetni egy kicsit. Idősebb Bartus elkomorult.

- Csak nincs közöttetek valami gond?

- Ó, apa, ezért nem kell aggódnod! Kettőnkkel minden rendben. Más jellegű gondjaim vannak. Majd eljövök beszélgetni, ha Jutka vendégeskedik, vagy szépítkezik. Nem kell erről az asszonyoknak tudnia.

Aztán amikor alkalmas időben bele kezdtek a beszélgetésbe, kiderült, hogy kár is volt titkolózni, mert apa ugyanazokkal a gondolatokkal küzd, mint ő. Sőt, nagyobbakkal. Amennyivel öregebb, nagyobb a rálátása a dolgokra. Csak ő is hallgatott eddig, mert nem akart riadalmat kelteni.

- Háború felé sodródunk fiam, attól félek. Láttad, hogy bánt el Lengyelországgal ez a Hitler? Csak nem gondolod, hogy minket kihagyna egy ilyen jó lehetőségből? Figyeld meg, hogy Magyarország is benne van a terveiben! Nem is lesz nehéz dolga. Fájdalom, sok itt a híve. És nézd meg, hogy úgy szaladgálnak ki hozzá egyesek, mintha a szomszédhoz mennének egy jó könyvért.

Nem az itt a kérdés, hogy eladjuk-e az üzletünket, - mert érzem, hogy ide akarsz kilyukadni. - Többről van itt szó. Ezeknek nem a vagyonunkra fáj a foguk. No, persze arra is! De amink van, azt elvehetik tőlünk bármely pillanatban egy újabb rendelettel. Ezeknek az a bajuk velünk, hogy vagyunk. Hogy élünk. Hogy mi vagyunk a túlélők. Legalábbis eddig. Nem lehetsz olyan naiv, hogy azt gondold, ha elrejted a javaidat, és meghúzod magad, akkor kikerülsz a látóterükből! Ugyan, ugyan! Ez már itt nem elég. Most pár évig adtak egy kis pihenőt, de benne van a levegőben, hogy kezdődik elölről a történelem.

- Nem gondolhatod komolyan apa! Amit mondasz, teljesen elképesztő! A civilizált világ nem tűrné ezt el!

- Bízzunk a civilizációban! Legalább is te. Minden esetre én szép lassan, észrevétlenül megválok az üzletektől. Nem csak a pestiektől, hanem mindenünktől! És nem azért, hogy meghúzzuk magunkat, mint az ürge a lyukban. Tudod, hogy még azt is kiöntik. Azt akarom, hogy tűnjünk el a világnak erről a részéről, amíg mód van rá! Nem meglapulni kell itt fiam, hanem lelépni! Ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy összegyűjtöttünk egyet-mást, mentsük is meg magunknak. És vele magunkat. Svájcban a bankok nem szagolgatják a pénzt, és titkosan kezelik. Már az elmúlt évben mindennek utána néztem. Én anyátokkal előre megyek, és előkészítek nektek is mindent. A kiskeceli üzletet falból megtartjuk addig, amíg itt vagytok, de csak annyi ékszert hagyunk meg benne, ami a legszükségesebb a látszathoz.

Néma csend terpeszkedett el a sötétedő szobában. Eriknek minden porcikája, minden zsigere tiltakozott a hallottak ellen, ugyanakkor valahol mélyen érezte, hogy apának igaza van. Hallgatott tehát egy darabig, majd felugrott:

         - Most el kell mennem apa, de tudom, hogy erre a témára hamarosan vissza kell térnünk. Csak engedd, meg kérlek, hogy emésszem még ezeket a szörnyűségeket, amikkel megpakoltad a lelkem!

         Úgy megviselte az apával folytatott beszélgetés, hogy alig tudott Jutka előtt úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne körülötte. Udvariasan társalgott vele, de gondolatai messze jártak. Nem hitte ugyan, hogy annyira komolyan kellene vennie a hallottakat, mint apa érzi, de bizony észrevétlenül elmélyült benne a bizonytalanság.

Honnan apában ez az aránytalan félelem? Valóban rengeteg bántódás érte a zsidóságot a korai években, mindenki tud a pogromokról, az ősi gyűlöletről. De ez már egy újabb kor, más világ. Egy modern társadalomban nem képzelhetőek el a korábbi rémségek! Csak ne hoznák azokat a nyomorult zsidótörvényeket, s ne módosítanák folyamatosan! És ráadásul ezek a törvények egyre komorabbak! Ez önmagában véve megalázó. És egyre dermesztőbb. Mégsem tud azonosulni apa túlzott aggályaival. Meg nem is akar.

Ide született. Ezen a gyönyörű nyelven szólította meg először anyát. Itt érezte magáénak felnőve Petőfi, Arany, Ady költeményeit. Ebben a hazában szédült bele először a szerelembe. Itt győzte le a Zagyva ellenállását, amikor először sikeresen rásimult. Minden itt történt vele eddig, amire emlékezni érdemes. Ide tartozik. Magyar, mint mindenki más ebben a megszabdalt országban. Itt élnek a barátai, a rokonai. Mindenki, akit szeret, tisztel. A továbbiakban pedig igenis, elutasítja a félelmeket. Nem lehet örökké aggodalmak között élni. Ő itt akar maradni békében, és mások tiszteletében!

 Miközben már szűkölt benne a félelem, valami megmagyarázhatatlan módon hárított el magától mindent, ami a realitás, így az sem tudatosult benne, hogy ami pillanatnyilag létrejött, az a világháború előestéje.

Egyelőre ezt a témát kerülték mind a ketten, így Erik nem sejtette, hogy apa a fivérével, Endrével is beszélt már. Sőt, a vejével, Benővel is. Ez a szótlan ember amennyire hallgatott eddig, olyan eltökélt tudatossággal készült most a család áttelepítésére. Ám ezek a fiatal férfiak, ha lehetséges, még naivabbak voltak Eriknél is. Nem említették egymásnak sem apa döntését, de magukban külön-külön túlzásnak tartották, amire a családfő készül, és kérték, vegye komolyan fontolóra, nem ítélkezik-e nagyon keményen. Miközben ők sem tudtak teljesen megszabadulni azoktól a nehéz gondolatoktól, melyek akarva akaratlan kísértették őket.

                               A szerelem vakká tesz

Jutka még mindig a boldog tudatlanok életét élte. A család gondosan megkímélte az események megismerésétől, őt pedig elkerülték a kínos élmények. Az ő környezetéből még senki nem járt egyetemre, tehát nem tudhatott a létszámkorlátozásról, s azokról a rendszeres ütlegelésekről sem, melyeknek a szerencsésen bekerült zsidó fiatalok voltak kitéve a keresztény magyar fiatalok irgalmából. Abban a körben sem mozgott, ahol már megtapasztalták hitsorsosaik kiszorítását a munkából. Így eddig elkerülték azok a gondok, amellyel más családok már korábban kénytelenek voltak szembe nézni.

Pedig Jutka nem volt ostoba, egyszerűen olyan önző módon terpeszkedett el saját szerencséjének élvezetében, hogy kizárta a világot az életéből. Minden nap körbe simogatta szemével azokat a tárgyakat, amelyek kényelmesebbé tették az életét, vagy amelyekben gyönyörködött. Boldog extázisban kéjelgett annak a puha fészeknek az ölelésében, ahol minden szép és jó volt körülötte. Nem tudott eltelni a csoda bűvöletével, szerencséje nagyságával. És olyan nagy szerelemmel gondolt arra, aki neki mindezt biztosította, mintha egész korábbi életében erre a férfira áhítozott volna.

 Hálából saját készítésű, nagyszerű ételsorokkal kedveskedett férjének minden étkezésnél. Ünnepi terítékkel, ünnepi öltözékben. És amikor este levetette soha sem remélt fehérneműit, és magára öltötte a legszebb hálóinget, ami létezett az üzletekben, olyan odaadó szerelemmel bújt Erik mellé az ágyba, hogy a férje nyugodtan elfelejthette minden kínzó gondolatát rövid időre. Magától értetődő, hogy ebben a természetellenes kapcsolatban Erik a világért sem fosztotta meg őt gyermekes örömétől, s hallgatott gyötrő gondjairól.

Aztán 1941-ben Magyarország is csatlakozott a Jugoszlávia elleni német, olasz, bolgár támadáshoz. Erről már illett Jutkának is valamit tudnia, mint ahogyan tudott is, de azt remélte, a háború lezajlik határainkon kívül. Még a következő esztendőben bevezetett jegyrendszer sem ébresztette fel igazán, mivel a Bartus családnak mindenből hosszú időre biztosítva volt mindene. Bár ez már megingatta egy kissé. Mert anyáéknak még tudott adni az övéből, de a rokonainak már nem. Ez már zavaró volt, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy körülötte emberek nélkülöznek.

                                       Szembesülés a valósággal

Aztán egyik nap hazaköltözött Anna teljesen letörve, mert Weisz Gyurit behívták munkaszolgálatra. Ő pedig nem vezetheti tovább a kis boltot, mely után annyira áhítozott. Mert zsidó. Meg kellett fizetnie egy keresztény kereskedőt, hogy vezesse sajátjaként az üzletet, sőt papírt is írtak róla, hogy átment a bolt annak a tulajdonába. Igaz, hogy ez csak névleges dolog, de ha nem akarja később visszaadni, akkor sincs mit tenni. Jutka háborgott, hüledezett, és nem tudta, hogy az ő ékszerüzletüket is a keresztény kereskedősegéd, - ahogyan mondták, a stróman - vezeti már. Miként arról sem volt tudomása, hogy Budapesten valóban eladták a férfiak az üzletet, s a pénz nagy részét svájci bankba utalták át. És még mennyi mindent nem tudott! Azt sem, hogy apósa hazamentette a megmaradt ékszereket, és Dr. Süveges Ernő segítségével, annak kertjében rejtették el egy éjszaka. Erik mindent elkövetett, hogy amíg lehet, megkímélje őt a fájdalmasan keserves hírektől. Közben szervezte szülei kiutazását Angliába.

De amikor tömegesen megérkeztek a behívók, s kiderült, hogy a zsidó férfiak másodrendű katonák, akkor megingott Jutka alatt a föld. Amikor már sógorait, testvéreit vitték munkaszolgálatra civil ruhában, megalázó módon, akkor már tudta, hogy a szerencse nem valami hitbizomány. Bár nekik még volt egy hajszálnyi előnyük a többiekhez viszonyítva, mert Erik éppen akkor kapott vakbélgyulladást, amikor behívták, így nem kellett elmennie, sőt valami véletlen adminisztrációs elírás következtében őt később sem vitték munkaszolgálatra. De a deportálást azért ő sem kerülhette el. A szüleit még sikerült kiutaztatni az országból, de ők mind itt maradtak. Mert ekkor már nem volt annyi pénz a földön sem, amely megmenthette az európai zsidókat attól a sorstól, amelyet Hitler eltervezett, s melyet hűséges végrehajtói később úgy aposztrofáltak, hogy parancsra cselekedtek.

De addig még rengeteg keserűséget, megalázó helyzetet kellett elszenvedniük.

Mire a deportálásra került a sor, Szerén is itthon volt, több mint egy éve. Keresztély Károlyt ugyanis kivezényelték egy kis boka csattogtató úri csetepatéra Oroszország ellen. El is nyelte valahol a nagy orosz síkság örökre az egész 2. Magyar Hadsereggel együtt, akik magyar tömegek voltak bár, de többnyire nem urak.

Igaz ugyan, hogy Szerénnek előbb-utóbb mindenképpen el kellett volna hagynia a férfit, hiszen az 1941-ben született XV. Törvénycikk, mely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, most kibővült a nemi közösülés büntetésével is. Tehát az együttéléssel mindenképpen veszélyeztette volna szerelme biztonságát. Ez a rendszer katonai vezényszó nélkül is felőrölte volna kapcsolatukat. Így legalább kevésbé érezték a helyzet drasztikumát. Látszólag. De Szeréna nagyon elcsendesedett. Nagyon megszürkült. Amíg be tudott járni a Süveges Ernő ügyvédi irodájába, addig legalább, még ha csendben is, benne élt környezete klímájában, de amióta az ügyvédnek is fel kellett adnia praxisát, teljesen visszahúzódott. Senkivel nem járt össze, senkivel nem tartott kapcsolatot. Sem fájdalmával, sem félelmével nem terhelt senkit

         Amikor már szállingóztak vissza a megcsonkított magyar hadsereg menekülő katonái a győztesnek kikiáltott fáradt német egységekkel együtt, minden kilátástalanná vált.

A nagy ritkán szabadságolt munkaszolgálatos férfiak testileg is, lelkileg is meggyötörve, tragikus élményekről számoltak be már korábban. Elmondásuk szerint mindenki nagyon megszenvedte az orosz telet, a rossz felszerelést, a nagy nélkülözéseket. Nem utolsó sorban az oroszok visszaszorító akcióit. De nekik még fegyverük sem volt, nekik még védekezni sem állt módjukban. A szó szoros értelmében ágyútölteléknek érezték magukat. Ők voltak az eleven aknaszedők. Ha már robban az a szörnyű szerkezet, a zsidó vesszen, azért úgysem kár. Ráadásul ritka kivételtől eltekintve a legkegyetlenebb parancsnokokhoz osztották be őket. Olyanokhoz, akik kéjelegtek, ha kínozhattak másokat.

Erik megrendülten hallgatta a beszámolókat. Szinte szégyellte magát, hogy mindezekben nem lehetett osztályos társa a többieknek. Ugyanakkor, - mert önző az ember -, fel is lélegzett, hogy megúszta az elképzelhetetlen borzalmakat. De saját további sorsukat tekintve egyetlen pillanatig sem voltak illúziói. Akarva-akaratlan tudomására jutott a környező országok zsidóinak tragédiája, hiszen a román, szlovák zsidók ide, - a biztosnak hitt helyre - menekültek a véres pogromok elől. És ők bizony, már beszámoltak a deportálásokról is. De Erik nem beszélhetett. Nem ijeszthette halálra féltett, óvott környezetét.

Most, hogy az orosz tél, és a lenézett orosz hadsereg megsemmisítő vereséget aratott katonáink felett, már minden értelmes ember előtt világossá vált, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. Erik röpke időre reménykedni is kezdett egy gyors békekötésben. Sajnos, illúziónak bizonyult a reménykedés, mert a németek megszállták az országot. Ekkor vált bizonyossá számára, hogy nincs tovább menekvés. Most jött el az a pillanat, amikor őszintén kell beszélnie Jutkával. Nem fogadhatja az asszony ilyen ártatlan naivsággal a várható eseményeket.

Csakhogy Jutka hónapok óta nem foglalkozott semmi mással, mint anyával. Szegényke egy agyvérzést követően tolókocsiba kényszerült, járni egyáltalán, beszélni is alig tudott. Apa már nem élt, a fiúk munkaszolgálatban voltak, anya minden gondja Jutka nyakába szakadt. Ráadásul ekkor már keresztény cselédet sem tarthattak, mert már azoknak is tilos volt velük érintkezniük. Ha Anna és a sógornői nem segítettek volna, nem is győzte volna a terheket. De szerencsére mindenki mellette állt nagy bajában.

Azon a napon, amikor Magyarország örök szégyenére felvarratták a zsidókkal a sárga csillagot, de még nem élték meg, hogy be kelljen költözniük a számukra kialakított gettóba, anyát megkönnyebbülten kísérte ki a kiskeceli zsidó temetőbe, miközben hálát adott, hogy ő legalább nem érte meg ezt a gyalázatot.

                                    Nincs több remény

Erik némán ölelgette a síró Jutkát, amikor a temetés után magukra maradtak. Már vigasztalásra sem maradt ereje. Azt ugyanis nem mondhatta, amit gondolt, hogy mindannyiuk közül legszerencsésebb az elhunyt.

Jutka kétségbeesetten bújt hozzá, és reményt vesztetten hajtogatta:

- Mit vétettünk, hogy így gyűlölnek minket? Milyen bűnt követtek el a korábbi zsidók, amit nem lehet megbocsátani? Tudni akarom, mi az a rettenetes nagy bűn, amiért velünk nem lehet házasságot kötni, és még az is vétkes, aki összefekszik egy zsidóval? Tudni akarok mindent erről a dologról, mert még az anyámat sem tudom meggyászolni ebben a lelkiállapotban! Nem tudok mást, csak félni!

Egyre jobban belelovallta magát a hisztériába. Őrjöngve tépte le testéről ruháit, szaggatta, cibálta Erikét is, és félő volt, hogy ez az állapot csak romolni fog. Romlott is. Szemei kidülledtek, ajka szögletében vékony hab jelent meg, végtagjai furán rángatóztak, majd egész teste előre, hátra vonaglott. És még orvost sem lehetett hozzá hívni, mert ebben az időben már kijárási tilalom volt rájuk érvényben. Ekkor zörgött az ablakukon Süveges ügyvéd, dacolva a tiltó rendelkezésekkel, hogy mellettük legyen ezen a gyászos estén. Őt kérte meg Erik, hogy hozzon gyorsan segítséget. Mielőtt elaludt az asszony a hatalmas adag altató hatására, már lecsendesedve, sírva kérdezte:

Miért is nem mentünk el innen apáékkal?

Másnap még gyengén, ágyban fekve, de már nagyon fegyelmezetten kérte meg Eriket, mindenről pontosan számoljon be neki, mindenre készítse fel, nem bírna el további bizonytalanságot. Mert azzal máris tisztában van, hogy nincs vége a megpróbáltatásoknak.

Ez volt Erik életének egyik legkeservesebb órája. Mindent el kellett mondania, ami tudomása szerint rájuk vár, mindent, ami bizonytalan és elrettentő. A várható deportálást, s azt is, ami ott várhat rájuk, bár arról nem voltak ismeretei. Bocsánatot kért, hogy nem tudja betartani, amit ígért, azt ugyanis, hogy mindig mindentől megvédi. Nehéz ismeretlen erők, melyek sokkal hatalmasabbak nála, megakadályozzák ebben.

- Ne gyűlölj meg érte! - kérte sírva.

Nehéz testét rázta a zokogás, meg nem született gyerekeire gondolt, és arra, hogy más erőszakos keze által kell meghalniuk. Most rögtön be akarta fejezni az egész szörnyűséget. Elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy itt ül tehetetlenül az ágya szélén annak az asszonynak, akinél jobban senkit nem szerethet, miközben tudja, hogy hamarosan ezt az ágyat is kihúzzák alóla, gettóba viszik, s minden valószínűség szerint tovább. A végállomás pedig úgyis a halál. Ő pedig nem érzett magában elég erőt az addig vezető útra.

- Drágám, valami nagyon fontosat, valami rendkívülit szeretnék neked mondani. Ami most következik, elképzelhetetlenül nehéz időszak lesz. Sokan belehalnak, bár lehet, hogy néhány szerencsés túléli. Én nem vagyok hősi alkat. Bevallom, félek a megpróbáltatásoktól. Nevezhetjük gyávaságnak is amit érzek, de ez mit sem változtat a lényegen. Nem akarom, nem merem megvárni, amíg vagonokba zárva elvisznek, és kegyetlenül ellehetetlenítik az életünket, mielőtt meghalunk. Édesem! Van elég gyógyszerem. Vegyük be együtt! Egy pillanat, és elalszunk tőle! Nincs félelem, nincs fájdalom, csak békés álom. Vegyük be Jutka! Aztán melléd fekszem, és mindennek vége.

Jutka messze meredő szemmel nézett el férje feje felett. Látszott, hogy nincs jelen a szobában, gondolatai valahol távol járnak. Aztán maga mellé vonta a férfit, átölelte, betakarta, és halkan beszélni kezdett:

- Ha tényleg így akarod, megteszem veled. Lehet, hogy neked van igazad. Elkényeztettél. Olyan kényelemhez, annyi szépséghez jutottam a te jóvoltodból, amiről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Megszoktam. Elpuhultam. És látod, anyát ápolva, minden segítséget nélkülözve, rettegve a bizonytalantól, megálltam a helyem. Tudom tőled, hogy most még ennél is rosszabb következik. De már azt is tudom, hogy az ember mindent kibír. Ha együtt lehetünk, ha támogatjuk egymást, minden elviselhető. És én érzem, hogy nekünk sikerül, mi újra kezdjük! Hazajövünk, és újra kezdjük a semmiből is! Akarj élni, kérlek! Értem, értünk!

Addig simogatta, szeretgette a férfit, amíg az elaludt. S már a tudatnak megpihent szintjén addig fészkelődött, amíg teljesen Jutkához simult, és ettől valami nyugodt, békés álom kerítette hatalmába. Mozdulatlanul aludt, mint a gyermek, álmában kicsi volt, anya fogta a kezét, és érezte, hogy amíg ez a szorítás tart, nem érheti semmi baj. Már esteledett, amire felébredt, Jutka simogató tekintete pihent rajta, és ő érezte, hogy meg kell próbálni élni.

Drágám, nem kérlek többé olyasmire, mint tegnap! Bánom már, hogy megijesztettelek. Ha kell, megyünk a többiekkel. Egy a sorsunk. Megpróbáljuk a lehetetlent is. Megvívunk, ha kell, a hétfejű sárkánnyal is! Jól beszéltem? De bekövetkezhet, hogy nem lehetek melletted, nem foghatjuk egymás kezét. Sőt, még az is megtörténhet, hogy elválasztanak minket egymástól. Akkor is légy ilyen erős!  Ígérem, engem megtart majd a te hited, hogy túl lehet élni.

                                               

                                                          Élet

Évekkel később, amikor már újra Magyarországon élt, és nem már rettegni sem kellett, Jutka igen szűkszavúan szólt mindenkinek a megélt eseményekről. Igazából csak azokkal volt képes emlékezni, akikkel együtt élte át a szörnyűségeket. Végiggondolni sem tudta újra. Ennek még ülepednie kellett. Annyi mindent élt át az utóbbi esztendőben, mint korábban egész élete alatt. Ha ezt elmondta volna neki valaki, rálegyint; mese Elvégre emberi elme nem tud kitalálni annyi szörnyűséget, annyi abszurd helyzetet, mint ami előtte, körülötte, vele megtörtént. Rengeteget üldögélt egyedül, és ha felötlött előtte egy-egy jelenet az átéltekből, győzködnie kellett magát, hogy bizony ez volt a valóság, nem a képzelet szüleménye.

Már maga az, hihetetlen, hogy ő túlélte. De hát, megfogadta Eriknek!  Nem mintha ennek ott kinn lett volna jelentősége. Sőt még a helyzet sem adott rá lehetőséget, hogy erre az ígéretre gondolhatott volna. Véletlenül sikerült. Most ült itthon, és várta haza a többieket. Annával és Szerénnel érkezett. Ők voltak azok, akikkel együtt élte át az elmondhatatlant. Ők vigyáztak rá odakint abban a zárt világban, amelyről kiderült, hogy szabadon élő emberek számára nem elképzelhető. A két nőnek köszönhette tulajdonképpen az életét is. Már a kezdet kezdetén, amikor a rampánál szétválasztották a férfiakat és a nőket, ő elvesztette önmagát. Ide - oda sodródott a szörnyűségek zűrzavarában. Észre sem vette az egyenruhás rendezkedőket. Eriktől elszakítva a sógornője közelében próbált elhelyezkedni. S amikor azok kisfiával egymás kezét fogva balra indultak, ő is automatikusan velük tartott. De Szerén és Anna megfogta az akkor még létező kabátja gallérját, és kényszerítették, hogy velük maradjon. Ösztönösen cselekedtek, és nem is tudták, hogy ezzel a mozdulattal a biztos haláltól mentették meg egyelőre.

Most nem erre gondolt. Most minden pillanatát a várakozás töltötte ki. Ült, és várt. Figyelte a beszűrődő neszeket, hogy övé legyen az a pillanat, amikor Erik érkezik. Ült, és várt. Kinn simogatóan sütött a nap, a fecskék fel alá cikáztak a langy melegben, s anya virágai tobzódva ontották illatukat. A ház előtt álló akác bódultan fogadta az őt körül zsongó méhek mohó szippantásait. A természet élt, de a ház kongott az ürességtől.

Jutka először nem idejött haza, hanem a Bartus házhoz, ahol asszonyéveit töltötte, de onnan egy termetes, ellenséges nő rövid úton eltávolította. Közölte, hogy neki ezt a házat a hatóság kiutalta, és ő innen ki nem költözik senki fia kedvéért. Jutkának sem kedve, sem ereje nem volt vele viaskodni, csak annyit mondott, ha még megvannak, a ruhaneműi, lenne szíves ide adni. Szerencséje volt. A nőre minden holmija kicsi volt, és még nem dobott ki semmit. És annak örömére, hogy ilyen rövid úton megszabadult tőle, elő-cipelt egy zsákot valahonnan, amely dugig meg volt tömve a dolgaival. Sőt, még azt is megígérte, ha más holmija előkerül, azt is visszaszolgáltatja neki.

A Bartus ház tehát elúszott, de ez nem foglalkoztatta Jutkát. Minden nap elballagott Annához és Szerénhez, hogy tudnak-e valakiről? Érkeznek-e már a többiek. Volt néhány férfi, aki már hazajött, de asszony és gyerek egy sem. Szörnyű sejtéseik voltak, amit még egymásnak sem mertek elmondani. A férfiakat viszont sorra felkereste Jutka, remélve, hogy hírt kap a férjéről. Megjött Kárpáti Miksa is, ő meg Lináról, és a gyerekekről faggatott mindenkit. Aztán előkerült Ladányi Janika, a sógornője nagy fia, de bizony, ő is egyedül. Húsz éves volt, és nem talált a családjából senkit. Hazament a falujába, abban bízva, hogy otthon várják már az övéi.

Egyik nap Anna zörgetett az ablakon, sugárzott a boldogságtól. Mellette az ő Gyurija. Végre valahol feltámad az öröm, a sok keserűség után! A síri csend után. Mert ez a valaha oly zajos utca teljesen elcsendesedett. Hiányzott belőle a gyerekzsivaj. Eddig még egyetlen gyermek sem érkezett meg! 

Aztán hazajött Kárpáti Balázska, Miksa unokaöccse. Őt már itthon várta apja, fivére. Elgyötört, sápadt arca nagy keserűségekről vallott. Édesanyjáról most tudta meg, hogy az első napokban meghalt. Egy szadista őr halálra verte azt a gyönyörű és jóságos negyven éves teremtést. Mert megrogyott a kimerültségtől a számlálásnál.

 Jutka nehezen szánta rá magát, hogy ebben a helyzetben zavarja őket, de tudta, hogy egy vagonban vitték ki őket, a fiúnak tudnia kell valamit Erikről.

És a tizenöt éves fiú beszélt. Elmondta, hogy valóban együtt voltak. És, hogy Erik sem a kínzó hidegre, sem a hőségre, sem az éhezés miatt nem panaszkodott soha. Nem válogatott azokban a szörnyűséges egyvelegekben, amelyek minden tápértéket nélkülöztek, és csak a gusztustalanságban versenyeztek az előző napiakkal. Legyűrt minden ételnek nevezett moslékot a torkán. Élni akart. Akkor sem, hagyta el zokszó az ajkát, ha órákig álltak az Appelen, és rájuk fagyott az átnedvesedett semmi, vagy amikor a hőségtől rakásra ájultak ki az emberek a sorból. Akkor sem mukkant, ha puskatussal verték az őrök, mert keveset teljesített.

Ők a többiek tudták, hogy gyenge, és megpróbáltak titokban dolgozni helyette. De látszott rajta, hogy egyre kimerültebb. A végén már csak azzal tudták benne tartani a hitet, hogy ide hallatszik az ágyúk dübörgése, ez a háború végét jelenti, ki kell tartani. Az utolsó napon már annyira erőtlen volt, hogy azt mondta, hagyják ott, nincs ereje velük visszajönni a táborba. Nincs több erő benne. Aggódott, hogy miatta a többieket éri retorzió.

Akkor már minden mindegy volt neki. Szinte várta, hogy jöjjön az őr, és emelje halántékához a puskát. Ő akkor a hátára vette, és úgy húzta végig a köves úton Erik bácsit. Csak amikor beértek a táborba, akkor vette észre, hogy halottat vonszolt….

                            

                                        

                                            Az emlékek rabságában

                       

Judit már régen Kárpáti Miksa felesége volt, amikor még mindig Erikkel álmodott, vagy a lágerben megélt események gyötörték pihentető alvás helyett. Környezetükben mindenki meg volt győződve arról, hogy az ő kettősük egy igazán jól sikerült kapcsolat, mint ahogy valójában az is volt. Két fegyelmezett ember kulturált kapcsolata. Csupán attól az egyszerű ténytől nem szabad eltekinteni, hogy két sérült, súlyos veszteségeket megélt ember szövetsége volt ez a házasság.t lezárni, ha ismerjük a titkát.

                

atértek a tanúk. Megjöttek a magányos fiatal nők, és hírt hoztak az elvesztettekről.

Tőlük tudták meg, hogy már az első napon minden öreget minden gyengélkedőt, minden kisgyerekes anyát balra invitáltak az őrök mondván, hogy számukra kíméletesebb életmódot biztosítanak. Ezzel a nyilvánvaló hazugsággal már az érkezés pillanatában eldőlt a sorsuk. Mert akik elhitték ezt a gyalázatos ámítást, és balra álltak, azokat nem látták többé. De a kemencék napokig működtek éjjel-nappal, a bűzös füst belepte a lelkeket is, nem csak a ruhákat.

Csak jóval később tudták meg a régebben ott raboskodóktól mi is történt velük valójában. És, hogy mire kell felkészülniük maguknak is. Ebben a tudatban dolgozták halálra magukat. Mert csak addig élhettek, amíg megvolt bennük a munkaerő. Sokszor, amikor már alig vonszolták magukat, amikor végképp elgyötörtek voltak, feltették a kérdést magukban, nem jártak-e azok jobban, akik már az első napon végére értek a szenvedéseknek.

Megérkezett nagy sokára Jutka két legfiatalabb bátyja is, a két Sánta fivér, de ők is csak egyedül. Nagy késéssel hazajött Bartus Endre is, Erik bátyja. Süveges Ernő is kinyitotta ügyvédi irodáját, noha az otthona kongott az ürességtől. Már lassan mindenki itthon volt, aki túlélte a háborút. És eljött a nap, amikor tudomásul kellett venni, hogy akiknek üres a helye az ágyban, és üres az asztal mellett, arra már nem szabad várni.

Az ország is feltápászkodott lassan a szédült állapotból, elkezdődött a normálishoz hasonló élet.

Jutka együtt élt bátyjaival a szülői házban, és tisztában volt vele, hogy nincs mit remélni, nincs kire várni. De azért naponta felöltözött, megfőzte a délutáni teát, fehér abroszt terített az asztalra, és várta, hátha betoppan valaki hozzá látogatóba. Anna már nem jött, elutazott Weisz Gyurival. Szerén viszont minden délután beköszönt, amikor hazajött az irodából.

Egyik nap, amikor ismét megjelent a szokott időben, teljes visszafogottsággal bejelentette, hogy hét végétől Süvegesné lesz belőle. Keresztély Károly már régen meghalt, Ernő is magányos, jobb lesz ez így.  Már minden hivatalos irat elő van készítve, és senki nem lesz jelen az esküvőn, csak Jutka és Bartus Endre. Most, és így kéri meg, legyenek a tanúik. Esküvő után pedig valami fontos dolgot akarnak közölni velük. Nem úgy, mint tanúkkal, hanem mint Bartusokkal. Jutka némán vette tudomásul a hallottakat, de azért megkérdezte:

- Mondd, szereted te Süveges Ernőt?

- Évek óta ismerem és tisztelem. A legkülönb emberek egyikének tartom. Érzem, hogy jó férjem lesz. S ha a sors megáldana egy gyerekkel, jó apja lenne. Nem is tudom már, azok után, ami velünk történt, milyen érzések élnek bennem. Más az értékrendem, mások az élettel szemben támasztott igényeim. De azt tudom, hogy kizárólag olyan embert tudok elképzelni magam mellett, aki átélte ugyanazokat, amiket én. Neked is férjhez kell menned Jutka! Még nem vagy harmincnégy éves. Nem élhetsz örökké egyedül.

- Még nem készültem fel lélekben, hogy elölről tudjam kezdeni az életet valaki mással. Most még úgy érzem magam, mint aki hosszú betegségből lábadozik. Már nincsenek fájdalmaim, de felébreszt a fájdalom emléke. Emlékszel még arra, amikor levetkőztettek a lágerban, és mindenünket elvették? Ott álltam kopaszon, meztelenül, a szeplőim biztosan virítottak a napfényben. És erre kiosztottak nekem egy uszályos narancssárga estélyi ruhát. Amikor kábán belebújtam, az egyik karomon hosszú volt a ruha ujja, a másik vállam pedig csupasz maradt.

És ehhez a jelmezhez hozzám vágtak egy otromba fapapucsot. Hegyes, felfelé kunkorodó orra volt, de régen nem érdekelt már, hogy hogyan nézek ki. Elbotorkáltam egy pár métert ebben a szörnyűségben. Én, aki úgy tudtam viselni a legegyszerűbb kosztümöt is, hogy az szinte önálló életet élt rajtam, csak csámpázni tudtam ebben az öltözékben. Képzelem, milyen nevetséges látványt nyújtottam. Az uszály ringott utánam, a papucs klaffogott, és állandóan beleakadt a magam után húzott anyagba. Tudtam, éreztem, hogy bizarr ez az egész. Arra gondoltam, mi lesz ezzel, ha rá kell ülnöm a latrinára. Emlékszel?

- Igen. Sajnos emlékszem. Bár teljesen meg voltunk rémülve, a helyzet olyan komikus volt, hogy szegény kis Grűn Terka elnevette magát. Szegény. Ott, ahol tilos volt az öröm. Az éppen ott álló őr ütlegelni kezdte. Mi nem értettük az egészet, próbáltuk menteni a gyereket, akkor meg minket ütött.

Sose bocsátom meg magamnak, hogy meghúztuk magunkat. Ő pedig addig verte a kislányt, amíg mozgott. Csak másnap halt meg a szegényem. Addig csak nyöszörgött, vért hányt, és vért pisilt. Jól kezdődött. Remélted volna, hogy egyszer még itt ülünk?

- Semmit nem reméltem, de nem tudok még házasságra gondolni. De lehet, hogy rávisz a kényszer. Holnap viszont boldogan ott leszek a te napodon. És őszintén bízom benne, hogy előbb, vagy utóbb kisüt a nap mindannyiunk lelkében.

                             A megmenekült vagyon

A gyors és ridegnek is mondható esküvő után mind a négyen elmentek Szerén lakására. Finom süteménnyel, pogácsával készült erre az alkalomra. A két Ernő beszélgetni kezdett, a nők pedig megmelegítették a már kész ebédet. Bort ittak, s az új férj köszöntőt mondott. Süveges Ernőn látszott, hogy boldog. Ha nem mondta is el, mindannyian érezték, hogy ez a vonzalom jóval korábbi a részéről. A múltban gyökerezik. Aztán amikor már a két vendég lassan hazafelé készült, Süveges megköszörülte a torkát, és nagyon komoly képet öltve megszólalt:

- Mostanáig vártam, mert reméltem, hogy Erik még megjöhet. Ma már tudom, hogy ennek semmi esélye. Ezért nektek mondom el, hogy Erik és az édesapja az én kertemben, az én segédletemmel ásta el azokat az ékszereket, amelyeket Pestről hazamentettek. Most is ott van minden, úgy, ahogy odatettük.

Jutka és Endre döbbenten hallgatott, az új házaspár mosolyogva nézte őket. Süveges folytatta:

- Menjünk-e a kertbe, hogy végre megkapjátok, ami a tiétek? Ha úgy gondoljátok, vegyetek kabátot, és induljunk, mert mindjárt besötétedik.

Bartus Endre odafordult sógornőjéhez:

 - Nem tudom, mit szólsz hozzá, de én szeretném, ha Magda nővérem fia, János is ott lenne az eseménynél. Elvégre ő a harmadik örökös. Osszuk el az ő jelenlétében háromfelé, ami megmaradt. Elég baj, hogy nem lehetünk itt mindannyian.

Jutka megrendülten bólintott. Meghatódott ettől a természetes, önzetlen szeretettől. És valami nagyon furcsa, általa szégyellni való gondolat suhant át rajta. Arra gondolt, hogy ez az ember az, akivel elölről tudná kezdeni az életét.

Nem adott el semmit az ékszerekből. Hiszen ez az Erik utolsó ajándéka. Ezt meg kell tartania, amíg él. Mégis az a nap vízválasztó volt az életében, amikor mintegy jussát, megkapta az ékszereket. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, Erik üzent a tárgyak által. Azt üzente, hogy élni kell! Ő pedig megrázta magát, és kibújt a maga teremtette sötétségből. Ehatározta, nem gyászolja tovább sem a jelenét, sem a jövőjét. Nem nélkülöz, nem várja a csodát. Elment dolgozni Kárpáti Miksa textil üzletébe.

A férfi minden munkát egyedül látott el. Sohase beszéltek róla, kinél voltak elrejtve, honnan kerültek elő ezek az anyagok. Jutka szégyellte volna, ha rákérdez. Magától értetődően árult az üzletben, amikor Miksa piacozott. Mert ő ilyenkor sátorból árulta a méterárut a városba jövő tanyasiaknak. Ezért volt szükség az ő jelenlétére. Eleinte nagyon zavarta, hogy Lina helyét tölti be a boltban. Úgy érezte, árulást követ el az emléke ellen. Különösen nehezére esett barátnőjéről, meg a gyerekekről beszélnie Miksával, de ezen az állapoton mindannyian átestek, akiket annyi veszteség ért, mint őket.

A hét minden napja munkával telt el, és ez már közelített a normális élethez. Vasárnaponként mindig meghívta sógorát, és Jánoskát ebédre. Igaz ugyan, hogy ezekről a napokról az volt a véleménye, hogy szigorúan a Bartus családé, de Lina emlékére való tekintettel, meghívta Kárpáti Miksát is maguk közé. Ekkor már Sanyi fivére Pestre költözött. Nem bírta elviselni itthon a magányt. Jóska pedig elvett feleségül egy magányosan hazatért özvegyet. Ők legalább érezték, hogy tartoznak valakihez. A szombat az ünnepé, és Erik emlékéé volt. Ilyenkor meggyújtotta a két gyertyát már pénteken, és emlékezett. A vasárnap pedig eltelt a készülődéssel.

Ahogy telt az idő, egyre jobban várta ezeket az ebédeket. Már tisztán érezte, hogy lélekben készen áll az igennel sógora kérésére. Kezdte eltervezni a jövőt vele. De Endre csak elfogyasztotta az ebédeket, és nem szólt egyetlen szót sem. Sőt, Jutkának volt olyan halvány sejtése is, hogy János még meg is erősíti a férfit ebben a nagy tartózkodásban.

Pedig nagyon elhagyott, nagyon árva, és nagyon szótlan volt a férfi. Aztán egyik vasárnap bejelentette, hogy lakást vett magának Pesten, és oda költözik hamarosan. Köszöni, hogy így gondoskodott róla a legnehezebb időkben, hogy testvérként állt mellette, de úgy érzi, most már egyedül is elboldogul. Tervei nincsenek az életével. Tudja, hogy sivár jövő előtt áll. De ha már túlélte az elképzelhetetlent, ki kell várnia a végét is. Ezt viszont csak a várostól távol tudja elképzelni. Itt minden fájdalmas továbbra is.

Különben pedig olyan dolgokat hallott, amelyek következtében megint megingott a biztonságérzete. Azt hallotta, hogy az itt élő németeket egyik pillanatról a másikra száműzték az országból. Ugyanaz történt velük is, mint velünk annak idején. Mindenüket itt kellett hagyniuk, és tűnniük kellett üres kézzel.

Az asszony alig hallotta sógora kitörését, csupán Miksa próbált hivatkozni arra, hogy nyilván azért történt velük, mert németek voltak, és éppen elég bajt hoztak a magyarokra.

- Jaj, Miksa ne légy már te is ilyen szűklátókörű! Mária Terézia uralkodása óta élnek itt, ideköti őket minden. A földjük, a házuk, itt teremtettek otthont maguknak, mert magyarnak vallják, érzik magukat, mert elhitték, hogy ez a hazájuk. Ezek szerint itt teljesen mindegy, hogy zsidó vagy sváb az ember. Ez egy ilyen ország. Itt valakit mindig gyűlölni kell. S, ha már nincs kit, akkor egymást. Cak békesség ne legyen! Most már tényleg nem tudhatom, hogy mikor következem megint.

Jutka az egész vitából mit sem hallott, csak szédült fejjel vette tudomásul, hogy nem szerepel sógora közeli és távoli terveiben a személye. Látszólag meg se rendült. Pedig az önérzetét mélyen sértette a dolog, és azt is határozottan érezte, hogy a Bartusok kiléptek az életéből. Ezzel véglegesen lezárult életének a Bartusokhoz kötődő szakasza.

                                               

                                       Új házasság, újfajta bizonytalanság

A következő időszakban megközelítette néhány férfi az özvegyek közül, de egyikhez sem

vonzódott. Ahhoz egyébként is ragaszkodott, hogy legyen az illető mögött anyagi háttér. Mert azt már tudta, hogy nem marad egyedül, egyszerűen képtelen egyedül élni. Ugyanakkor a régi Jutka is felütötte a fejét benne. Elegancia, kényelem, pénz nélkül szóba sem jöhet senki. Ahhoz túl sokáig volt Bartusné.

Már egy éve dolgozott Miksa közelében, s szinte észre sem vették, hogyan történt, de érezték, hogy összetartoznak. Minden gondjukat egymással beszélik meg, még az anyagi ügyeit, gondjait is rábízza a férfi. Észrevétlenül tört rájuk a felismerés, hogy egymás nélkül nincs számukra más lehetőség a továbbéléshez.

A jóízű munka a legjobb összekötő kapocs. Miksa egyébként is rendkívül jóképű, elegáns férfi volt, a visszatértek között a legmódosabb. Egyetlen határozott kikötése volt Jutka felé, amikor házasságukat elhatározták: Soha, semmilyen helyzetben nem szülhet közös gyereket! Vállalnia kell a meddő házasságot! Ő hármat már elveszített, erre a tájékra egyetlen zsidó sem szülhet felelősséggel gyermeket. 

Jutka tiszteletben tartotta ezt a kérést. Nem könnyen, mert mint minden nő, gyermekre vágyott. De magáévá tette Miksa érzelmeit. Megajándékozhatta volna bármelyik özvegy egy új kicsivel, hozzá egy kiadós lemondással. Mert az emberek többsége a semmire jött haza. Az asszony úgy döntött, nem erőszakolja meg önmagát, ha nem muszáj. Nem volt már képes újra kezdeni, új életet teremteni egy gyermek kedvéért. Akit mellesleg rettegve hozott volna be a világba. Tehát a kényelmet választotta.

Tudta, hogy Miksa mellett elkerüli a magány, a vele kötött házasság pedig rangot ad neki. Ez elemi igény maradt az életében. Mert látta ő, hogy ezek az újrakezdők komoly megfontolások után kapaszkodtak egymásba, senki sem gondolhatja, hogy a történtek után lángoló szerelmek sodorták egymáshoz őket.

Mind a ketten mindent elkövettek, hogy egymásra figyelve, gyengéden és szeretetben éljenek együtt. Ismerték egymás veszteségeit, elhallgatott fájdalmait. Tiszteletben tartották a ki nem mondott gondolatokat is.

         Jutka őszinte lelkifurdalással költözött be Lina otthonába. Elfogadta a barátnője ízlésével berendezett lakást, amely messze nem volt összhangban az általa képviselt elvárásokkal. Lemondott saját ízléséről, és semmit nem változtatott a tárgyakon, még azok helyén sem, melyek csodával határos módon mind megmaradtak. És igaz ugyan, hogy egész életében vendégnek érezte magát abban a környezetben, amelyet örökölt, mely szépségben, gazdagságban, esztétikumban meg sem közelítette azt, amit a Bartus házban Erik nyújtott neki. De tudta, hogy Miksának ez a világ a biztonság a bizonytalanságban.

Miként azt is, hogy férjének a vesztesége is nagyobb az övénél, túl azon, hogy több mint tíz évvel öregebb nála. Éppen ezért igen kevés változtatást végzett. Majdnem semmit. Miksa viszont ezért a kevésért őszintén hálás volt. Mindössze annyit tett, hogy bekereteztette a három gyerek fényképét, és apjuk ágya fölé akasztotta. Lina fotóját ezüst keretben az íróasztalra helyezte. Erik képét viszont a szívében őrizte.

         Megtartotta a régi háztartási alkalmazottat. Ő volt az, aki mindent átmentett, mindent megóvott és visszaszolgáltatott. Őt már legalább nem kellett betanítania semmire. Lina ezt is elvégezte helyette. Rézike ismerte az itteni szokásokat. Családtag volt. Ő pedig mindennap bement az üzletbe, és egyenrangú társként dolgozott a férje mellett. Mindig ízlésesen öltözött, hiszen tartott még a régi eleganciából, bár arra Miksa is sokat adott, hogy az ő feleségénél ne legyen különb senki a városban. Minden anyagi dolgáról beszámolt Jutkának, és amikor az asszony elővette az ékszereket, melyeket férje után örökölt, kereken visszautasította.

         - Őrizd meg! Hála a sorsnak, nincs rá szükségünk. Láthattad, itt is van elég. Hordhatod azokat is! Mit mondjak? Én is szerencsével rejtettem el a miénket. Rézike volt a csoda. Neki köszönhetjük, hogy megmaradtak, mert a családban senki nem mondhatja ezt el magáról. De egyelőre ne nagyon mutogasd, kérlek!  Nem akartam szólni róla, de meg kell tennem. Furcsa dolgokról beszélnek az emberek. Úgy tűnik, megint rossz oldalon állunk. Eddig az volt ellenünk a kifogás, hogy zsidók vagyunk, most meg gazdagnak tartanak bennünket. Mármint a szegényekhez képest. Hogy mit dolgoztam én ezért, mennyit éjszakáztam, utaztam, cipekedtem, vacogtam, míg megteremtettem, nem érdekel senkit. Sajnos, olyat is hallottam, hogy elvesznek teljes vagyonokat is. Meg azt is, hogy be is csukhatnak miatta. Vagy kitelepíthetnek.

 Nagyon vigyázz, ne légy feltűnő, ne keltsd fel magunk iránt a figyelmet! A házba pedig csak a rokonokat, meg néhány barátot engedj be! Soha nem tudhatjuk, kiben mi lakik! Még szerencse, hogy a forint már megerősödött. Nem kell megválnunk az értékeinktől.

Jutka nem merte mutatni, mennyire megrémült. Lelkébe visszatértek az el sem múlt félelmek. Eszébe jutott, hogyan köpte le a mellét az utcán egy fiatal suhanc, amikor a csillagot viselte.

- Milyen érzés zsidónak lenni csillagos dáma? - kérdezte csúnya röhögéssel. - Ha egy kicsit igyekszel, még felkapaszkodhatsz a következő vagonra! Ott várnak a többiek.

Akkor már tudta Eriktől, hogy milyen sorsa lett a környező országokból deportáltaknak, és rettegett. De egyszerűen nem értette, hogy miért gyűlöli őt ez a fiatal gyerek, aki ellen semmit sem követett el, még csak nem is ismerte. És most fellobbant ismét a gyűlölet, csak most más  célpont is van mellettük. Mire feleszméltek, mindenki ellensége lett mindenkinek. Jutka és Miksa olyan személyről is hallott, aki hazajött az egyik internálásból, és elvitték a másikba. Ismét félni kellett. Csak most láthatatlan volt a félelem, és tapinthatatlan. Ismét megszűnt a biztonságérzet.  Hát már soha sem lesz vége?

Néma döbbenettel vették észre, hogy eltűnnek emberek a környezetükből. Olyanok, akik nem titkolták, hogy nincsenek elragadtatva a világ alakulásával. De vittek el éjszaka, lesötétített autókban olyanokat is, akikről biztosan tudták, hogy őszintén örvendeztek az itt élő oroszoknak, az alakuló szocializmusnak. A hazakerült zsidók többsége természetesnek tartotta, sőt örült, hogy itt vannak az oroszok az országban, hiszen ez nekik a biztonságot, az életet jelentette. Szovjet katonák szabadították ki a gettóból többségüket, s azok számára ők voltak a garancia arra, hogy a szörnyűségek nem ismétlődhetnek meg újra. De ami most történik körülöttük, rossz képzeteket váltott ki belőlük. És ami még ennél is szörnyűbb, lezárta ajkukat egymás felé is.

Az asszony olyan gondolatokkal küzdött, amelyekről érezte, hogy csak Erikkel tudná igazán megbeszélni. Nem azért, mert nem bízott Miksában, hanem mert Erikkel már elkezdte egyszer. Ők már úgy összehangolódtak, hogy a ki nem mondott kérdésekre is válaszoltak egymásnak. Egészen természetesnek tartotta tehát a későbbiekben, ha feldolgozhatatlan gondjai adódtak, hogy befelé fordult. Ha nem is kapott gondjaira választ, azt érezte, hogy Erik érti őt. Mostanában azon elmélkedett magában, az a gondolat nem hagyta nyugodni, miért van az, hogy ebben az országban mindig bántanak valakit. Hogy ennek a népnek mindig megvan a maga zsidaja. Most éppen a nép ellensége címet viseli. És ennek tagja lehet bármilyen felekezetű, rendű, rangú ember, akire ráragasztható a címke. Meg is fogadta magában, hogy vele ez nem történhet meg még egyszer. Inkább lelakatolja a száját, még a gondolatait is, de azt se tűri el, hogy a környezetében elhangozhassék bármi, ami vesztüket okozná.

Folyt köv.Miksa is sokáig várta haza Linát és a három gyereket. Meg a többi magányos férfi is várt. Aztán haz

          

   

            Beteg gondolatok, kóros érzelmek

Minél inkább érezték a fenyegetettség veszélyét, annál inkább féltették, óvták egymást. Összekovácsolódtak. Észrevétlenül költözött be szívükbe a szerelem. Nem a lángoló, érzékeket felkorbácsoló vihar, hanem a nyugodt, mindent betakaró melegség. Jutka meg sem érezte, hogyan lett belőle ismét boldog asszony, aki büszke férje stílusára, külsejére, társadalmi helyzetére, és arra, hogy éppen őt szemelte ki társául. Egész további életüket meghatározta a biztonság keresése, és védelme. Együttesen is, de főleg külön, külön

Miksa elfogadta, sőt élvezte is Jutka ragaszkodását, de képtelen volt feloldani lelkében azt a keserűséget, amit gyermekei elvesztése okozott. Szinte szégyellte magában, hogy Lina hiánya már megszelídült az új, melengető érzés hatására, ellenben a gyerekek egyetlen pillanatra sem estek ki gondolatából, érzéseiből. Szinte tapinthatóan vele voltak. Meg lehetett volna simogatni őket. Erről nem beszélhetett Jutkával sem, mert nem érthette volna meg, hogy ő csak abban a tudatban tud élni, ha úgy érzi, hogy mellette vannak az övéi. Megvolt tehát az ő titka is. Noha ő maga is rendellenesnek, szinte felfoghatatlannak tartotta, sőt betegesnek, ami végbe ment benne. Nem akarta, nem tervezte, de megtörtént.

Lassan, fokozatosan, és észrevétlenül alakult ki benne, hogy a gyerekei visszaszivárogtak az életébe. Itt vannak körülötte. Életre keltette magában az elvesztetteket. Mindez olyan magától értetődően történt, hogy szinte természetes volt. Hol az egyik, hol a másik jelent meg körülötte valóságosan, és olyankor ezt természetesnek tartotta. Mire ráébredt, mi történt vele, élő, eleven gyerekei állandóan körülötte voltak amint magára maradt. Megoldotta velük mindennapos kisebb, nagyobb gondjaikat. Az egyiket megölelte, másikat korholta, vagy megsimogatta a fejét. A lányai nőttek is természetesen. Hol fodrászhoz mentek, hol új ruhát kértek. Idegen fiúk is feltűntek a közelükben. Nagyon kellett vigyáznia rájuk, hiszen nem élt az anyjuk, míg korábban minden hasonló jellegű dolgot levett a válláról.

A fia már kész fiatalemberré serdült lelkében, és pontosan úgy nézett ki, mint ő hajdanán. Magas, karcsú, fess fiú lett belőle. Egyetemre járt. És udvarolt. Rengeteg pénzt áldozott rájuk, s azt az összeget, amit gondolatban rájuk költött, rendre berakta takarékba.

Tisztában volt vele, hogy mások számára beteges dolog az, amit művel, annál is inkább, mert ő maga is annak tartotta.  Éppen ezért hallgatott róla. Hogy mondhatta volna el Jutkának, miket él meg? - Vágyott pedig rá, hogy társa legyen belső gondjaiban, örömében is. - De, tudta, ha elmondja, halálra rémiszti vele, mert azt gondolja róla, amit ő is hasonló helyzeten, hogy megbolondult.

Végezte a munkáját, élt, mint minden normális ember, aki beletörődött a sorsába. De két élete volt. Egy külső, és egy belső életet alakított ki magának. Olyan tökéletesen működött a két életvitel, hogy senki nem tudta, mi zajlik benne.

Akit mások láttak, az elegáns, okos, szorgalmas középkorú férfiként élte napjait, a másik pedig magára vette árva gyermekei minden örömét és gondját. És még a gondokat is örömként élte át, ha sikerült megoldania. Mert még gondokat is teremtett. Ebben az ő külön életre hívott világában sajnos nem is lett volna helye Jutkának. Itt egyedül élő magános negyvenes volt. A gyerekek belakták a házat, kitöltötték az életét. Rézike elvégezte a ház körüli teendőket, ő pedig azért dolgozott, hogy mindent előteremtsen szeretteinek. Ez az egészségtelen titkos világ biztosította neki, hogy élni tudjon a valóságban.

                                                 A megcsalás

Kárpáti Miksa kétféle harcot vívott. Sajnos a valódi élet sem volt egyszerű. Jó ismerősök bizalmasan értésére adták, hogy sürgősen mentse ki vagyonát az üzletből, mert pillanatokon belül államosítani fognak az országban minden magántulajdont. Éjszakánként lopta ki vég számra a drága kelméket, minden rövid árút, és rejtette el őket Rézike segítségével. Még arra is ügyelt, hogy Jutka ne tudjon semmiről. Ne kényszerüljön hazugságra, ha faggatnák. Elég teher, ha ő hazudik. Óvatosságból arról panaszkodott mindenkinek, hogy hova - tovább a tönk szélére jut, mert nem tud új árut beszerezni. Lassan kiüresedik a boltja. Miközben maga ürítette ki azt.

Nagyon nehezére esett hallgatni a rokonság előtt arról, amit megtudott, de ezzel börtönbe juttathatta volna azt is, aki vele jóhiszeműen járt el. Ugyanakkor szégyenkezett önmaga miatt, hogy nem segít szerettein, akik ezt jogosan várhatnák el tőle.

Amióta megtudta, milyen nehézségek előtt állnak, állandóan magyarázta, a fiának, hogy nagyon óvatosan bánjon a pénzzel. Maga a látszat bajba sodorhatja őket. Nem költekezhet, sőt, le kell mondania bizonyos dolgokról, nehogy megszenvedje az egész család. Miki túl fiatal volt ahhoz, hogy lázongás nélkül elfogadja apja igazát. Vitatkozott, ellenállt, sokat kellett győzködni, míg megértette, miért kell apja kérésének eleget tenni.

De ő legalább belátó volt. Nem így a lányok. Velük, sokkal nehezebben értett szót. Haszontalanok voltak, felelőtlenek, mi több, lusták. Évike egyenesen kijelentette, arra való a takarítónő, hogy elvégezze a házi munkát, Miksa pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a saját dolgaikat maguk tartsák rendben. És rendszeresen megvonta a zsebpénzüket, ha másként nem ért el eredményt.

Zsuzsika hízelgő kis teremtés volt, nagyon kellett vigyáznia vele, mert mire észre tért, már le is vette a lábáról. Ő pedig nagyon következetes apa akart lenni. Egyre inkább érezte, hogy egyedül nehéz fiatalokat nevelni

Amikor államosították az üzletet, teljesen felborult eddigi életvitelük. Eddig mindennap óramű pontossággal nyitottak, zártak, percnyi pontossággal tudták, mi a dolguk. Ennek most hirtelen vége lett. Ettől kezdve már csak a piacnapokra korlátozódott a munkájuk. Oda jártak ki egy szétszedhető könnyű sátorral szerdán és vasárnap. Ott árulták a falusi asszonyok igényeinek megfelelő dolgokat. Dél körül bedobálták a bőröndökbe a megmaradt árut, és egész hétre befejezték a munkát.

A kemény munkához szokott Miksát ez nem elégítette ki, de még csak kilátás sem volt arra, hogy hasznos elfoglaltságot találjon magának. Tisztában volt vele, hogy ő itt osztályidegennek számít, s még a saját boltjában sem kaphatna eladói állást, nem még máshol. Így a hevenyészve szétszedett sátrat hajtogatta össze otthon gondosan, a bőröndök tartalmát rendezte el lassan, alaposan, húzva vele az időt. Szerencsére árubeszerzésre is kellett időt fordítania. Hétfőnként tehát Pestre utazott, onnan hordta haza bőröndökben az eladni valót. A maradék szabad időben órákig rótta az utcákat. Legalább egyszer naponta elment a régi üzlet előtt. Megnézte, milyen áru van a kirakatban, ki most a boltvezető? Amint tovább ment, sürgősen a másik magánéletébe menekült. Elővette azokat a gondokat. Az a gond értelmet adott valós életének

Otthon megpróbálta olvasással, rádiózással elfoglalni magát. És nagy örömmel vette a mindenkori látogató rokonok megjelenését, akikről Jutka gondoskodott.

Őt kevésbé rendítette meg a kényszerű tétlenség. Lefoglalták a háziasszonyi teendők, és a rokoni kapcsolatok ápolása. A Kárpáti családba kizárólag a férfiak jöttek haza a deportálásból, a nők nem élték túl a szelekciót. Édesanyák voltak valamennyien, a gyerekeik kezét szorították, az öregeiket karolták, s részesei lettek sorsuknak.

A férfiak, miután kihunyt bennük