A
fiún már messziről látszott, hogy nem tud egyenesen járni. A csizma legalább
három számmal volt nagyobb a kelleténél, új volt és merev, és úgy fénylett a
szára, mint a Salamon király dicsősége. Látszott, hogy a legkiválóbb
csizmadiamester keze formálta, csak az nem tud menni benne, aki felhúzta. A
nadrág is, a hímzett ing is olyan új volt, hogy egy magára valamit is adó
legény meghempereg előbb a porban, semhogy ebbe kimenjen az útra. De ez az árva
Zalán gyerek sehogy sem haladt előre. Folyton belebotlott a saját lábába.
Szerencsére a szomszéd is akkor ért közel hozzá, amikor már azt se tudta merre
botorkál.
2018. július 26., csütörtök
Kertész Éva: A ház
Eltűnt
a ház! Lebontották!
A
ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, már csupán bennem, lelkemben él. Nincs
többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített
korszerű épület, és erőteljesen elítélhető viselkedés lenne részemről, ha
rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére telepedett, aki miatt soha
senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.
Az
én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az
én retinámra, ameddig én emlékezem rá.
Az,
amelyik az enyém volt, mely igazán szép, korának egyik jellegzetes és
méltóságos épülete volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan
csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen igyekeztek körülötte. Állt a
sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és csinosan, és nem akadt másik, amelyik
hozzá hasonlóan elegáns lett volna. Pedig abban az időben már igyekeztek az
emberek egymásnál különbet, városiasabbat építeni.
Ő
hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl,
hozzáépült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos
mezőgazdasági eszközökkel együtt. Ezután csatlakozott hozzá a disznóól meg
mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek
szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak,
kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak éppen
annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.
A
ház, amelyre emlékszem, magasra épült, a Tisza közelsége, s az elmúlt árvíz
emléke miatt. Magas volt, karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről
hunyorított rám, fénylő ablakszemeivel biztatva, hogy igyekezzek, mert ma
palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor kizárólag nekem szólt, idegenek
felé tartózkodó, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.
Két
gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán ─ szintén sarkon ─
az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben.
Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában
széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, a korábbi
falusi házak stílusát is magán viselve, mindkét végén egy szürkére festett
ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, miként középről a konyhába
vezető ajtóhoz is. Az egész hosszú verandát fényes, bordó kőlapok fedték. Ez a
szín vidámmá tette, feldobta az egyébként mindenhol szürkén uralkodó
komorságot. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke
színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Az alapszín
egyébként a falakon sokkal világosabb, lágyabb szürke. A sötétebb szürke
kontúrja külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes. A
szobában levő padló is szürkére lett festve a meggybordó szőnyeg alá, és a
függöny mögött rejtőző spaletta is.
A
szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert
szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. A kert után következett a
kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, szégyellnivaló kis görcs, a semmire
nem való tákolmány, mely nem volt más, mint egymásra szögezett deszkák,
dróthálók nevetséges szövevénye. A kapunak tisztelt valami, melyet soha nem
lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük,
ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez
volt a humor, a béke és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy
megfér egymás közelében a gémeskút és az orgona virága. De ez a kapu volt a
biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból
semmi.
Igazság
szerint már soha nem fogom megtudni, kit és miféle érzelem kötött ehhez a
kiskapunak tisztelt semmihez ebben a gazdaságban, melynek a valóságban már csak
a küszöbe volt eredeti. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem
romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok
generációinak pata- és csülöknyomait őrizte.
Ezen
a küszöbön ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon
társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és
hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára
a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este,
és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk
termelt a teste.
És
itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes
anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki
egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő
fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál
kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát
a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai
voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.
A
szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség
jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is
az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a
felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét,
a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó
összetartozása.
Az
udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki
a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett
borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a túlsó
oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt
óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, eredetileg milyen célból épült, mi lett
volna a tiszte. Lehetséges, hogy sosem érkező színtársulatok előadásait várta.
Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte
egy báli rendezvény. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a
Hangya-bolt. Patkószegtől koporsószegig, falfestéktől ecetig mindent árultak
itt. Ez is egyetlen olajozott padlójú helyiség, pultokkal darabokra szabdalva,
egy láthatatlan raktárral. A boltosnak nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn
állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.
Az
épületek előtt mindkét oldalon akácfák sora biztosította az árnyékot, a szél és
hófogó szerepét, s adta meg öntudatlan azt a szalagot, melytől utca az utca.
A
felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én
házam, amelyet most idézek utoljára. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok oda,
ahol állt, sőt, már nem is járok, mert mind eltűntek azok, akiket
megkereshetnék, s rajtam kívül már nem is hiányolja senki, de lelkembe,
gondolatomba bele ette magát az emléke, s amíg én leszek, a ház is él.
Berettyóújfalu.
2012-02-13.
2018. július 25., szerda
Kertész Éva: A lányka, akit Denisének neveztek
Ő
a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem
volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az
ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata
Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet
lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly
és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga
körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli
igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán
felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt
nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte:
„Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként
aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek
sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly
gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.
Még
nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert
hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától
értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt
a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a
helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente
iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen
a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent
közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.
Ekkor
jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent
eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —,
hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott,
majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek
következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának
egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül
kiemelte belőle jogos tulajdonát.
Az
utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett
helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs
sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani
ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő
hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a
lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti
a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta
mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni.
Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.
Már
tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal.
A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire
mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak
hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam
saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem
nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt
csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”
És,
hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.
Berettyóújfalu.
2011.11.07
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)