Napok óta mocorog, ficereg bennem a címadó kérdés. Tudom,
nem lehet addig kisöpörni az agyamból, míg neki nem látok a megkeresésnek.
Merthogy, az életemről van szó. Nem a létezésemről, hanem a sorsomról. A
szerencsémről, a szerencsétlenségeimről. A találkozásaimról. A lehetőségeimről,
melyeket elmulasztottam, megragadtam, észrevettem, vagy elmentem mellettük. A
sorsomról, amelyben megragadtam, és irányítottam, vagy megestek velem
események, melyekből okultam, vagy ami rosszabb, fel sem tűntek nekem. Hát, valahogy
így.
Megszülettem. Ez az, ami mindenkivel megesik, de, azóta
megtörtént velem a csoda: egy meditációban ismét megéltem az eseményt, s oly
természetes volt, hogy ott vagyok ahol, hogy forgok lassan, erőlködve,
fuldokolva, míg befordulok a végső kanyarba, ahol már az igazi valódi életbe
lök ki egy fura erő (csak nem tudok róla), s itt történik a filmszakadás. Élek,
s az már nem olyan nagy élmény. Akkor.
Tehát megtörtént. Anyám megúszta egy sikeres koraszüléssel,
apám egy sérvvel. Beugrott ugyanis az ablakon (a körfolyosós bérházban), mert
szerencsére nyitva felejtette, miközben a kulcsot elvesztette. Akkor még nem
volt tragédia, ha az ablak nyitva maradt, nem sorakoztak betörésre készen a
gazok, a kulcsért viszont fizetni kellett.
Rég volt, még az őskorban. Nyolcvan éve. Akkor is eseménynek
számított a szülés, a korai különösen, pláne, ha kettő már halott volt előtte.
Én tehát a magam egy kilo negyven dekájával diadalmasan feküdtem anyám
karjában. Testével melengetett, a világért nem adott oda senkinek. A nővérem,
amint meglátott, felkiáltott: Pont olyan, mint az Éva baba! Így lettem Éva, az
eltervezet Rebeka helyett. Pedig milyen jól hangzott volna, ha kedveskedve így
szólítanak: Rebus! Ó, ezek a nevek, amelyekről egyesek azt mondják,
sorsfordítóak. De melyik? Amelyhez véletlenül jutottam, vagy az eleve
elhatározott? Akkor nekem most mindkettő határozza meg a sorsomat? Vagy mind
csak félig?
Szóval, megszülettem. Tudom, érzem hagy nagy szeretettel,
örömmel vittek haza, és határtalan gondossággal vettek körül. Ma is érzem annak
a mélységes szeretetnek a hőfokát, amely segített túlélnem saját sorsomat.
Közben történhetett valami, amelyről nincs tudomásom, mi
lehetett, de akkorát lódított rajtam a sors, hogy nyolc hónaposan egy Heves
megyei faluban találtam magam: Tiszanánán. Ott élt apám nővére, Juliska, aki
úgy formázta apámat, hogy amikor megláttam, hozzábújtam, és nem sírtam soha
többé. Nagyon szeretett engem. Oly mértékben, ahogy a meddő nők, akik végre
szert tesznek egy gyerekre. A lelke nyomban örökbe fogadott. Sose tudtam
megérteni, és tudom, fájt is nekem, hogy a nővéremet, aki kislány volt még, nem
fogadta el. Ma is fáj nekem, hogy akit én szerettem, hogy lehetett ilyen rideg
azzal, aki az enyém, s akit én szeretek. Ma is fáj, hogy már akkor éreztem,
ezzel tántorít el engem magától.
A férje, akinek nem tudom elég nagybetűvel írni, hogy NAGY
SÁNDOR, nem egy egyszerű parasztember volt, hanem maga a CSODA. Az ő szívébe
belefért egy apró fürjecske, egy hatalmas ló, egy fialó koca, egy szál
napraforgó, a gémeskút… egyszerűen minden, és mindenki. ÉN is. Az ő szíve telis
tele volt szeretettel. És minden, és mindenki belefért. A bűnökre mindig talált
magyarázatot, a hibákra mentséget, a rosszalkodásra ölelést. Ő aztán tudott
szeretni! Mint anyu. Hát nem csodálatos, hogy két ilyen emberrel ajándékozott
meg a sorsom már indulásnál, akik így tudtak példáim lenni?!
Kinek köszönjem? Nekik. Ma is tele van a szívem szeretettel,
elengedéssel, megbocsátással. Ez nem jelenti azt, hogy nem ítélem el, ami
rossz, helytelen, főleg bűn, csak nem érzem magam elhívatottnak arra, hogy én
tegyek rendet a világban. Nem azért, mert rest lennék melléállni egy jó ügynek,
csak keresem a mentségeket, amelyek odavezettek, pontosabban nem hiszek a
megtorlás általam végzendő jogosságában.
Növendéklány koromban bizony nehezen igazodtam el az
ideológiai szövevényekben, nem voltam elég fejlett önálló véleményalkotásra,
hittem hát, amit mondtak, s magamévá tettem a szocialista emberpéldány
alakjának eszméjét, a szocialista ideológia morálját. Háttér információim nem
voltak, hibák, vétkek, bűnök ismerete nem állt rendelkezésemre. Hittem az
emberben. Mondjam, hogy csalódtam? Ki nem?
Mégis, gimnáziumi éveim végére ismét volt három ember, akik
szeretetükkel megóvtak sok olyan lépéstől, amelyeket talán elkövettem volna, de
hála nekik, nem tettem. Ők a szüleim, akik hazavittek a háború befejeztével, és
a nővérem, akivel idegenekké váltunk közben. Hiszen ő kisnagylányként annyi
félelmet, tragédiát megélt, ehhez képest oly régen született az Éva baba, hogy
ő aztán nem nagyon tudott mit kezdeni velem. Mégis elmondhatom, hogy rövid egy
mondatos, véleményeivel, melyek többnyire tele voltak iróniával, rengeteget
lökött az ízlésemen. Emlékszem, anyu szert tett valahol egy kötött,
drapp-barna-bézs színű buklé ruhára, amit én magamra igazgattam, s amely nem
igazán rejtette el, amit el kellett volna, de mindent kidomborított, ami
titkolni való volt. Mire a nővérem:
— Olyan vagy benne, mint egy prézlis nudli. A ruha sorsa
eldőlt.
Az almazöld ruha is hasonlóan járt, pedig azt rám szabták.
Viszont rosszul.
— Mint egy őszbarack fagylalt.
Igen, a növésben lévő lánykák választani sem tudnak, nem is
volt miből, meg bizony, nekik szép ízléses ruhákat kéne szabni, mert az alakjuk
még sem nem női, sem kislány alak már. Ma már ez nem gond, akkor sem volt, mert
ennél nagyobb gondok voltak.
Apámtól elleshettem a hűséghez tartozó viszony hülyeségig
ragaszkodó állapotát. Nem tehetett róla. Tizenkét évesen Pestre került szakmát
tanulni. Ezzel elvesztette azt a biztonságot, melyet az összetartó zárt
paraszti közösség nyújtott számára addig. A szülőkhöz kötő biztonsága is
elszállt a kisfiúnak. Nem szaladhatott haza naponta, ha mint kisinast
kihasználták, kicsúfolták, bántottak. Elárvult. Ám felkarolta egy közösség, a
szakszervezeti mozgalom. Ez a segítő szándékú, ám bigott csapat, mely célját
tekintve messzemenően háborúellenes, minden burzsuj-, gazdagellenes, minden,
amit rossznak tartunk magunkra nézve ellenes csoportosulás. Ez később
kettévált, és a szabók kommunisták, a cipészek pedig szocdemek lettek. Ment a
nagy rivalizálás. Jóval később, a II. világháború közeledtével ezekhez
csatlakoztak polgári környezetből származó entellektüelek, akik nemcsak
tiltakoztak, de tevékenyen tettek is a háború ellen. Akik életüket is áldozták
a célért (Sallay Fürszt).
Ide került tehát az én szegény apám, ahol még olvasmányokkal
is ellátták, a két háború is meggyőzte vélt igazáról, boldogan bólogatott tehát
mindenre, amit zsarnokaink elkövettek, csak a halálos ágyán zokogta a karomban,
vállamra hullajtva könnyeit:
— Nem ezért harcoltam.
De utolsó óráiban már némán feküdt összekulcsolt kézzel,
ahogy a protestánsok teszik.
Ennyit a hűségről. Tény, hogy én magamévá tettem.
Anyu a drágám! Ő is hűséges volt. A férjéhez. És mindenhez,
amit mondott. A falat kenyér halálos méreg hozzá képest. Anyu JÓ volt. És úgy
tudott szeretni, mint senki más. Utolsó napjaiban azon siránkozott, hogy ő már
nem tud segíteni senkinek többé. Nem tehet többé másokért.
Barátnőim is voltak, akik többnyire eltűntek, mert
házasságom után vidéken éltem. Akkor még haszonállatokat gyógyítottak az
állatorvosok. Az én férjem pedig valódi állatorvos volt.
A barátnőimről:
Lici szegény, elvesztette önmagát, de olyan példát adott
nekem igényességből, szorgalomból, tisztességből, hogy örökké szeretettel gondolok
rá. Amíg lehetőségem volt rá, segítettem a sorsát, de aztán magába rejtette egy
félelmetes és hatalmas magány.
Milla, aki rokonom lett. Mert az ő anyai unokatestvéréhez
mentem feleségül. Kertész Dénes lett a férjem, akit általa ismertem meg. Tisztesség,
szorgalom, szeretet, odaadás, minőség volt a zászlajukon. Aki előtt ők vitték a
zászlót, ott nem volt hiba. Elment ő is, ma három hónapja. Mindenki elmegy
lassan.
Emmi. Nem tudom, később miért vesztettem el, de ő nem is
akarta folytatni a kapcsolatunkat tudom, pedig én nagyon ragaszkodtam hozzá.
Tőle lestem el, mit érdemes olvasni. Mi a divatos olvasás, és mi a minőségi.
Mértéktartó öltözködésben, viselkedésben, együttérzésben, példamutató
magatartásban. Muníciót kaptam tőle egész későbbi életemre. Apró testvéreivel,
anyjával bujkáltak, hogy túléljék a német dühöt, a kicsik rosszak voltak, vagy
csak nyafogtak, de Emmi türelmesen gondoskodott róluk, mert anyjuk dolgozott,
kellett a pénz a sok kölyökre, mert az ország nem törődött a túlélőknek és a magukra
maradtaknak sem lelkével, sem testével. Az ország levizsgázott. Nagyon. De a
lakosság is. Nem adták vissza sem az otthonokat melyekbe beköltöztek, sem a
berendezést, amit széthordtak, mindent a háború veszteségeként könyveltek el, a
túlélők pedig szomorúan nézték, milyen kényelmesen élnek mások az ő javaikban.
Tisztelet a kivételnek.
Emmiék tehát kiadták
két szobájukat, amelybe ők is úgy költöztek be, hogy nem jött haza az a család,
akik után üres lett. Jó és tisztességes magyarok széthordták a berendezést
nyomban. Szedett-vedett volt az otthonuk. De voltak könyveik. Könyvtárból. Sok.
Anya dolgozott, a lány tanult, később az apraja is.
Ezt a barátnőmet is elvesztettem, de megmaradt a példa. Úgy
tudom, sokra vitte a szellemi ranglétrán.
Laci. Csak a nyarakat éltük együtt Tiszanánán a végén,
hiszen ő Debrecenben végezte az orvosit, de úgy vigyázott rám, mint a
nagytestvér a húgára. Csinos volt, fess, csupa egészség. Hatalmas munkabírással
egy egész körzet gyermektársadalmát gyógyította. A közelmúltban beszéltem vele.
Egyedül él, felesége elhunyt, ő megsüketült, látása is egyre rosszabb. A
betegségét úgy hívják, macula degeneráció. Még olvasni is szörnyű.
Karesz. Ő különb volt nálam. Másoknál is. Ragaszkodásban,
segítésben. Mindenben. Ő JÓ fiú volt. Csendes, halk, elegáns, csinos, sportos
fiú, hatalmas szorgalommal. Hozzám hasonlóan ő is nehezen küzdötte le, és
pótolta be hiányait, melyek származásából adódtak. Mi szerencsére hamar olyan
közegbe kerültünk, ahol pillanatok alatt kiderült, mit kell bepótolni. Van,
akinek erre egy élet is kevés. Mert a stílust megérezni, magunkévá tenni, nem
esni túlzásokba, megtalálni egy bizonyos méltóságot, de nem elfelejteni honnan
jöttünk, kemény munka.
Egy skarlát nevű
betegség miatt kórházba kerültem, mely ráment a vesémre, szívemre, ízületeimre.
Karesz látogatott, ápolt, óvott. Jött Dini, és hipp-hopp férjhez mentem. Belőle
remek, sikeres, elismert orvos lett. Őt is elfeledték. Mint mindenkit. Nem
szabad sokáig élni. Drága jó fiú. Nagyon keserű vagyok miatta. Is.
Dini. Ő a férjem. Ma is. Úgy hívtam, Dinikém, édes. Ha
veszekedtem, akkor is. Ő nem ment bele soha a veszekedésbe. Viszont kaptam tőle
ajándékot. Egy édes, aranyos, kínosan kellemetlen, öntörvényű apóst…
Tizenkilenc évre. Azt mondják, jóból is megárt a sok. Hát ő, rossz volt,
viszont sok. Viszont, kaptam tőle három gyönyörű gyereket, szerelmet,
biztonságot. Mert nem akarta, hogy dolgozzam. Ő eltartott volna. Sok
epegörcsben, sok műtétben volt részem, és azt a figyelmet, azt a gyöngédséget,
amelyet betegségeim alatt kaptam tőle, soha nem feledem. Ki is alakulhatott a
tudatalattimban egy olyan érzés, Dini mellett csak betegnek érdemes lenni.
Lehetséges, hogy később a betegségekbe menekültem? Ugyanis a hétköznapokban
eltűnt. Visszament szinglinek.
Kaptam tőle gyönyörű otthont, amit én alakítottam ki,
diplomát, mert azt már levelező tagozaton szereztem, az is igaz viszont, hogy
egy évig én dolgoztam, amíg ő tanult.
Kiváló ember volt. Hatalmas humán és reálműveltséggel,
megdöbbentő irodalmi tudással. Gyűjtött könyvet, grafikát, festményt és
barátokat. Tizenötezer kötetes könyvtárral ölelkezett, az egész megyéből
keresték, mindenhol voltak barátai. Ő soha nem kért, de tudott adni úgy, hogy
nem volt sértő, de megértő.
Jó társam volt. Ami maradt belőle e felsoroltak mellett. Nem
volt hibátlan, de ez nem az a hely, ahol azt kutatnám, mit vétett, kinek.
Senkinek nem vétett. Senkit szándékosan nem bántott, de sérült volt. Kiskamaszként
deportálták, akkor, ott vesztette el az anyját és a lelkét. A sérültet, a
bánattal telit hozzám hozta. Egész életét végig szenvedte azzal a rohadt
kérdéssel a lelkében, hogy miért? Mármint, hogy miért történtek úgy a dolgok,
miért halt meg anyuka ott és úgy, és miért nem halt ő vele, vagy helyette.
Skizofrén állapot, de feleségnek lenni is, egy ilyen ember mellett.
Írónak, költőnek kellett volna lennie, ismeretei, ösztöne
erre sarkallta, erőszakos, ellentmondást nem tűrő apja eltérítette választott
pályájától. Ő döntött a fia helyett. Legyen állatorvos. Az mindenhol megél. Az
állatok nem hazudnak, nem vezetik félre. Ezt a tudást bárhová kerül,
használhatja. És minden ebédnél megkérdezte a fiáról:
— Ugye milyen jó, hogy állatorvos lettél?
— Igen, apuka — mondta neki a fia. Közben, amíg várta a
kérdést, már görcsbe rándult a gyomra. Egyébként egyetemistaként már
gyomorfekélye volt. Első terhességem idején rengeteget kínlódott a görcseivel.
A szervezet jelez, ha nem boldog.
— Kinek köszönjem az életemet?
Megéltem nyolcvan évet. Hogy lehetséges ez? Egyetlen ősöm
sem élt ilyen sokáig. Hiszen örökké beteg voltam, számtalan műtét áll mögöttem!
Mi ez velem? Természetesen sokat vagyok beteg, szükségem van rá, hogy ebéd után
pihenjek, de mindent ellátok, elintézek magam körül, csak a járásom hagyott
cserben. Hosszabb távon a lábam leáll. Azaz rövidebben is. Köszöni, neki ennyi
elég. A hosszú sétáknak vége. A rövideknek is, de a megszokott környezetemben,
mely szép, kényelmes és ízléses, stabilan közlekedem.
Évtizedek óta, ha sikeresen elvégzek valamit, elégedetten
ezt mondom:
— Köszönöm, Uram. — Észre sem veszem, csak mondom. Közben
elönt a hála.
Soha előttem nem mondta ezt senki, senkitől nem hallottam
tehát. Honnan e mondat? Honnan ez a köszönet?
Most idős koromban is mondom, csak azt nem tudom, miért.
Utólag veszem észre, kimondtam.
Itt éldegélek a kényelmesen, biztonságosan kialakított
lakásban, kedves dolgaim, növényeim között. Naponta leülök a számítógéphez és
írok. Vallatom a múltat:
— Kinek köszönjem?
Megszámlálhatatlanul sok a szegény fedél nélküli,
munkanélküli, elhagyatott ember, akiknek társadalmi segítségre lenne szüksége.
Mindegy, hogy miért. Ezt kívánná a jóérzés, a szociális gondolkodás,
gondoskodás. És mennyi a megkeseredett szülő, aki el sem meri mondani, hogy
csak ő ad, de nem kap sem gondoskodást, sem szeretetet, sem segítséget a
leszármazottjaitól. Olyanok, akik nem érdemelték meg ezt a közönyt, ezt a
magatartást. S hallgatnak összezárt szájjal, nyelik a könnyüket, mert ez akkora
szégyen, hogy jobb, ha titok marad.
Kórházban eltöltött rövid ismeretségeim alatt született
vallomások élnek a tudatomban. A név már nincs meg, a történet él. Mennyi
bánat, mennyi keserűség! Lehetséges annál nagyobb bánat, mint szégyellni
gyermekünk viselkedését? Amikor a drága, imádott, az egyetlen, akit mindenről
lemondva kitaníttattunk, s most nem tud mit kezdeni velünk? Mert kinőtte a
szülőt? Ki lehet nőni egy szülőt?
Kinek köszönjem az életemet? Az örömeimet, a családomat?
Kinek köszönjem, hogy elégedett vagyok a sorsommal, s boldog? Kinek köszönjem a
sikeres éveket, s a békés öregséget egy olyan világban, ahol senki nem ölel
senkit, senki nem ragaszkodik senkihez? Bennem pedig béke van, nyugalom — és
írok.
— Köszönöm, Uram!
Berettyóújfalu. 2014. 07.08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése