Menthetetlenek

Magára terítette kirojtosodott kendőjét, fájós, dagadt lábait végigvonszolta a hosszú, sötét előszobán, míg elért a bejárati ajtóig. Pillanatra megtántorodott a küszöbön, úgy mellbe vágta a friss hajnali hűvösség. Ágy melengette teste beleborzongott, de élvezte is egyben, mint tódul be áporodott szagú otthonába az egészséges levegő.

Ma már fenn volt egyszer, amikor a fia munkába indult. Szükségtelenül kelt fel kora hajnalban, nem is tett semmit, csak téblábolt Árpi körül, és nézte, amint álmosan cipekedik.

A gyerek hajnali fél négykor indult. Ez is nevetséges. Nem igaz, hogy ne találna magának közelebb munkát! Ilyen munkát! Ráadásul kerékpáron közlekedik a nyomorult, hogy ötre elérjen a munkahelyre. Jaj, de tudják ezek az újgazdagék, hogyan kell kizsákmányolni a tehetetleneket! A pékség - nem is pékség, inkább uzsonna előállító -, ahol Árpi dolgozik, nem közelíthető meg sem autóbusszal, sem villamossal, metró sem visz oda. Minden járműtől nagyot kellene gyalogolnia, időben tovább tartana az út, mint így. Akkor pedig kár kiadni a pénzt bérletre. A fizetés különben olyan kevés, hogy azért még a bicajt is fölösleges lecipelni a harmadikról, de az ő balga fia ragaszkodik ehhez a munkához. Csak éppen utána nézett, hiszen nem volt dolga vele, tudta róla, hogy ilyenkor még nem éhes. Mit tegyen, akkor is az ő gyereke, ha nincs már önálló. Ott meg majd eszik valamit. Visszabújt az ágyába, forgolódott, de már nem tudott visszaaludni. Teste is nehezen melegedett fel, holott a paplan még ki sem hűlt. Nem sokáig bírta, mert bárhogy helyezkedett az ágyban, valamije mindig fájt.

 Atyám, még mindig maradt egy bő óra, amíg keltheti Laurát. Odakészítette neki a reggelit, a jó meleg vizet, de még alhat, mert ő szerencsére a közeli OTP-ben dolgozik.

Visszafordult egy pillanatra, mintegy behallgatózott, aztán a szuszogást hallva kilépett az ajtón.

Ötven-hatvan közötti, kövér, formátlan, ápolatlan nő benyomását keltette. Az a fajta, aki fiatalon sem lehetett túlzottan igényes magára, csinosnak sem tarthatták sokan, mostanra meg végképp elkopott. Hosszú, festetlen zsíros haja e korai órán egyenesen lógott végig meggörbült hátán, máskor legalább valami jellegtelen kontyot tekert belőle. Odaállt a korlát mellé, és körülnézett. Vizslatta, van-e valami mozgás ebben a körfolyosós házban. Először felfelé kíváncsiskodott, de csak azt a moslék színű szürke eget látta, amit annyira nem szeretett soha. Ez az udvari lakás egyébként is ritkán kap napot, de a reggelek tudnak igazán szépek is lenni, ha akarnak. Ma, úgy tűnik, nem készülődik felfényleni a Nap. Csend veszi körül, és mozdulatlanság. Minden emeleten nyolc bezárt ajtó, a hozzá tartozó ablakokkal. Ez harminc ház lenne egymás mellett, ha a földre raknák, egy falu hosszú utcája. Így összezsúfolva szinte semmi.

Körbeballagott a korlát mellett, hogy elérjen a szemközti ajtó mögött lakó húga ablakához, de az ajtót zárva találta, holott hallotta, hogy a TV be van kapcsolva. Nem alszik tehát ő sem. Neki legalább jó dolga van! Se gyerek, se férj. Nem alkalmazkodik senkihez, azt tesz, amit akar. Jól teszi, ha ágyban marad. Minek kezdje meg a napot ilyen korán? Pihenjen csak. Élvezze egyetlen előnyét a nyugdíjas életnek. Megfordult, hogy hazamenjen, közben látta, hogy az alatta lakó kínai család férfi tagja nesztelenül zárja az ajtót alvó családjára.

Milyen gyönyörűen felújították a lakást azok is! Igaz, hogy még nem jutott be hozzájuk, de látta az idehordott csempéket, szerelvényeket, taposókat. Hurcolkodásnál a bútorokat is. Minden finom és drága. Számára csak a négy hófehér ablak látható!

Átnézett a saját ablakára. Micsoda különbség! A többiek előtt, miként a lakások többségénél a korláton virágládák függenek, tele színes virágokkal. Nála az sincs. Minek? Ronda, szürkére kopott keretek, melyekről most pereg le az utolsó felhordott festékmaradék, meztelenre súrolt bejárati ajtó. Ezt a kiáltó szegénységet már virággal sem lehet megszépíteni.

Hazahúzta magát szegény fájó lábán a korlátba kapaszkodva. A sarokban lakó Fehérék előtt megpihent, közben megállapította, hogy akinek egyszer jól ment a sora, annak mindig is jól megy. Ők is nyugdíjasok. Nyilván ők is alusznak még. Pihennek a biztonsági zárral ellátott vasrács mögött. Ez a rács is mennyi pénzbe kerülhetett, de hát ilyet meg se lehetne kérdezni Babitól, pedig valaha együtt gyerekeskedtek, egyszerre születtek ide a házba. Babi jó férjet kapott, jó munkahelye volt, most is jól él. Bezzeg neki soha nem volt szerencséje, most sincs semmi öröme a gyerekein kívül. Neki már csak az az öröm, ha úgy fekhet le, hogy tudja, holnap is lesz ebéd.

Itt van ez a Márta is! Özvegy, akár ő, de azért most is külföldön tartózkodik, hónapokra a testvérénél. Jól teszi! Addig nincs kiadása semmire, a nyugdíja csak szaporodik közben, kifutja a jövő évi utazást. Márta egyébként ritka rendes nő. Vele is együtt nőttek fel, ma is összeülnek minden reggel kévézni, beszélgetni egy kicsit, de aztán bezárkózik, vagy elmegy. Semmi közük többé egymáshoz. Be sem hív magához senkit, legfeljebb a konyháig. Vagy oda sem. Ő se megy be senki lakásába, csak az ablakon keresztül beszélgetnek egymással, ha úgy jön ki a lépés. A kávé, az más, a kávézás szent. Mindig a soros viszi a következő adagot, és Ernánál, a húgánál fogyasztják el. Az jó, olyan családias!

Még elballagott a két homokos fiú ajtaja elé is, állt egy kicsit hallgatózva, görbén, de egyetlen hang se szűrődött ki, így hazament, hogy keltse Laurát, amikor itt az ideje.

*

Leült pár percre az ágya szélére, megdörzsölte kékülő lábát, és az órát figyelve elindult alvó lánya felé.

- Ébredj Laurám, mindjárt kezdődik a munka!

- Jaj, anyu, az én Istenem áldjon meg, már megint korábban keltettél! Nem bírsz aludni, és velem szúrsz ki! Örökké ezt teszed! Még alhattam volna!

- Így viszont lustálkodhatsz még egy keveset kicsikém, és azt is nagyon szereted.

- Ne ingerelj anyu, ne ingerelj! Már nagyon sokszor megkértelek, hogy ne ébressz fel korábban! Pontosabban egyáltalán ne kelts fel! Engedd meg nekem, hogy magam intézzem a dolgaimat! Nem vagyok csecsemő, fel tudok ébredni egyedül is. Jó, hogy nem akarsz megpisiltetni! Elmúltam harmincnégy éves, és úgy tartasz, mint egy óvodást. Unom már nagyon!

- Figyelj, Laura! Nagyon bánt ez a stílus, amivel lekezelsz engem. Miután elmúltál harmincnégy éves, és a gyermekek általában ilyenkor már saját lábon állnak, közlöm veled, hogy innen el is lehet menni, albérletbe lehet költözni, sőt, lakást is lehet vásárolni. De azt neked kell ám kifizetni, rendben tartani, önállóan mosni, főzni, beosztani a maradék pénzt, mint akármelyik felnőtt nő teszi. De addig, amíg elfogadod, hogy mindezeket én intézzem helyetted, fizessem a rezsit, te pedig ideadsz nekem a fizetésedből annyit, amennyit jónak látsz, fogadj el olyannak, amilyen vagyok.

- Ne haragudj anyu, de ezt már meg se hallom! Szünet nélkül panaszkodsz, hogy nem jössz ki a pénzből, de mindig telik mindenre. Ennivalóra legalábbis! Annyira, hogy tönkre etettél kisgyerekként, s azt a kövérséget cipelem még ma is magamon. Hát ezért vagyok itthon! Tessék! Mert egy ilyen dagadt nő nem kell senkinek. Különben meg nem is tudtál beosztani soha! Ebben a hatalmas házban a mi családunk az egyetlen, aki nem vette meg a lakást, aki nem újíttatta fel, akinél nincs fürdőszoba. Pontosabban, a cigány Janiék sem vették meg, de a fürdőszobát már ők is megoldották.

- Én is hajlandó leszek megoldani abban a pillanatban, amint megleptek a rávalóval. Mert abból a pénzből, ami ide bejön, nem telik. Mindig, minden pénzem rátok ment el, s ha véletlenül maradt, azt elkönyörögtétek tőlem! Te is, meg Árpi is. Azt hiszed, azért nem megyek orvoshoz, mert szeretem, ha fáj a lábam? Azért nem megyek, életem, mert nincs rá pénzem. Mert szégyellek úgy odamenni, hogy ne adjak hálapénzt, de a patikában sem adják ingyen a gyógyszert. Szégyen, hogy magadtól nem jöttél rá erre!

- Istenem, anyu, mikor keltél te, mikor készítetted ide ezt a szerencsétlen reggelit? Már teljesen kihűlt. Így nem is kérem. Majd veszek útközben magamnak valamit. No, szervusz.

Elviharzott ez a szegény, szerencsétlen, valóban dundi, gyönyörű lánya, aki őt okolja minden rosszul sikerült randevúja után. Hogy agyon etette volna? Hát etette. De nem azért kövér! Árpit is tömte, mégsem hízott el, mert ő az apjára ütött. Sajnos, tőle örökölte a formáját. Ő is dundi volt, mégis férjhez ment, és még hány fiú szerette volna annak idején az ő gusztusos kövérségét! Hajaj! Laura sajnos szégyelli a külsejét, csupa gátlás és türelmetlenség. Vele legalábbis.

Most odavillant a szeme az asztalon felnyitott dobozra, amelyben egyetlen rumos meggy lapult. Amíg elolvadt fogatlan szájában a finom drága édesség, arra gondolt, ezt tegnap kapta Laura egy hálás ügyfelétől, s lám, üres a doboz. Szinte semmit nem mozog ez a lány, de tömi magába a sok édességet. Hát, hogyne hízna?

*

Lassan feltápászkodott, hogy összeszedje a szennyest. Takarítani még ráér, főzni is, de a tiszta ruha már holnap kell. Belegyömöszölte a ruhaneműt két hatalmas szatyorba, és átcsoszogott vele a szemközti lakásba.

Erna már szellőztetett, az ágyneműt kitette az ablak párkányára, és tett-vett valahol a lakásban.

- Szervusz, felébredtél?

- Fel.

- Rossz kedved van?

- Nincs jókedvem.

- Mi bajod van?

- Semmi.

- Jaj, Erna, már be se merek jönni, mert korán reggel utálkozol.

- Idefigyelj, Zsuzsi! Hajnalban arra ébredek, hogy itt hallgatózol az ajtó mögött. Amint kinyitom az ablakomat, azonnal csoszogsz át hozzám, mert nem tudsz mit kezdeni magaddal. Naponta elpanaszolod, hogy a két gyereked így meg úgy, de soha nem fogadod meg, amit tanácsolok. Ez rendben is lenne, de akkor ne gyere ide naponta négyszer, ötször, pontosabban egyszer se! Mert ez az én saját tulajdonú lakásom, ha nem tudnád. Azért viseltem el és ápoltam azt a szegény öregasszonyt, hogy legyen hol megbújnom előletek végre. De nem tudok még a saját otthonomban sem, mert szabályosan rám telepedtek. Most is hozod a sok szennyest, mert hatvan év alatt nem tudtál egy nyavalyás mosógépet venni magadnak.

- Tudod, hogy nincs fürdőszoba nálunk.

- Hogyne tudnám! De, még mennyire tudom! Elárulom ismét, hogy egy automatát a konyhába is be lehet kötni. Csak meg kellene venni a gépet. De neked soha semmire nincs pénzed, ahogyan nem is akarsz semmit. Nem is akartál soha. Akkor ugyanis nem lenne miről panaszkodni, sőt takarékoskodni is kellene. Itt szépen eltereferélsz, szomszédolsz, amíg lemegy a program, aztán hazaballagsz teregetni.

Erna a hosszú monológ közben berakta a ruhákat a készülékbe és beindította. Zsuzsa, aki felrakta a lábát egy székre, megszólalt:

- Fáj a lábam. Már kékül is.

- De az orvoshoz nem jutsz el! Már háromszor is bejelentettelek, kértem időt neked, te pedig hozod rám a szégyent azzal, hogy nem mész el a megbeszélt időben.

- Nem mehetek. Nincs pénzem sem rá, sem a gyógyszerekre.

- Kérj a gyerekeidtől!

- Nem adnak. Azt mondják, nincs. Nem tudom, hova tehetik. Ha tudnám, hogy félrerakják, nem is nyavalyognék, de nem hiszek benne. Inkább abban, hogy csak úgy kifolyik a kezükből.

- Mint a tiedből is, mindig. Tőled tanultak beosztani. Mennyit veszekedtetek Karcsival, emlékszel? Ketten kerestetek, nem is rosszul, mégse volt soha elég a pénz. Te borravalóból többet kaptál a fodrászatban, mint amennyi az én egész havi fizetésem, mégis üres volt a tárcád örökké. Most megértem, hogy nehezen élsz, de még nehezebb is lehet! Akkor mi lesz veled? Állítsd le magad! Ne főzz rájuk, ne moss rájuk! Felnőttek, álljanak meg a lábukon! Ha meghalsz, akkor is élniük kell. No, mutasd a lábad! Atyaisten! Ne mozdulj, mindjárt hívom az orvost! Számolj vele, hogy ebből kórház lesz!

*

Csak az a mondat dübörgött a fülükben, hogy mindjárt itt a mentő. Zsuzsa megdermedt a hír hallatára, alkalmasint Erna is. Szinte megnémultak. Ültek bénultan egymás mellett és sírtak. Erna megrendülten simogatta ezt a bolond nőt, aki a testvére, aztán mélyet sóhajtva felállt és előszedte saját - előre összecsomagolt - kórházi felszerelését. És készített össze mindent, amire ismerete szerint szükség lehet a kórházban. Tudta, hogy csak magára számíthat, mert az a két szarházi akkor sem érne semmit körülötte, ha most éppen itt lenne. Ennyi tehetetlenség, ami a két kölyökbe szorult, csak nehezítené, nem könnyítené meg a dolgát.

Mire összepakolt, alig kapott levegőt, már szedte is elő a pumpáját, meg a gyógyszereit, mert az asztmája olyan félelmetesen tört rá, olyan galádul, hogy úgy érezte, hamarabb megfullad, semmint megjöjjenek Zsuzsáért a mentők. Ültek megnyomorodott lélekkel az egyetlen szobában és várták a semmit.

- Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel nélkülem? - jajdult fel Zsuzsa hirtelen.

- Fogd be a szád, mert ráülök! Mi lenne? Felnőnek. Amit eddig te nem engedtél meg nekik, mert így tetted magad nélkülözhetetlenné számukra. Lehet, hogy ez a betegség pont érettük érkezik. Te szenveded meg, de legalább visszakapják a saját életüket.

Minden átmenet nélkül ráborult a nővérére és csókolgatni kezdte.

- Megjöttek a mentők. Nem tudok veled bemenni, mert nem tudnék egyedül visszajönni. De a gyerekeket beküldöm hozzád, amint hazajönnek. Vigyázz magadra, kérlek!

2.

Laura mosolyogva fogadta, a hozzálépő újabb ügyfelet.

Régi ismeretség. Az elegáns hölgy idekerülése óta ragaszkodott az ő személyéhez. Tíz éve már tudják egymás nevét, s néha beszélgetni is tudnak, ha kevesebb az ügyfél. Az idősebb egyedül él. Unokái - akiket ő nevelt fel - külföldön élnek, onnan segítik anyagilag. Lánya és veje autóbaleset áldozatai lettek. Nincs, akivel szót váltson, aki elbeszélgessen vele. A körülötte levő lakások megüresedtek, majd új tulajdonba kerültek, de ezek csak felújított üres helyiségek, gazdáik nem lakják. Őt meg megbénítja a csend. Pedig szüksége lenne az emberi szóra. Ha nincs, vagy kevés az ügyfél, ez a drága kis teremtés elbeszélget vele néhány szó erejéig.

- Hogy tetszik lenni Olga néni? Meggyógyult már a barátnője?

- Már el is temettük, kedvesem. Ő volt az utolsó, aki felhívott néha, akit még érdekelt, ami velem történt.

- Mit tetszik parancsolni, Erzsike néni? A szokásos ügykezelés? – fordult a másik hölgyhöz.

- Igen, kedvesem. Mi ez a szám a papíron, amit ideadott? - szól vissza mentében az Olgának nevezett.

- A telefonszámom. Ha otthon vagyok, ezen tetszik elérni, s ha úgy gondolja Olga néni, beszélgethetünk. Kezét csókolom.

Már eltűnt, amikor Laura észrevette, hogy egy könyvet hagyott a pulton. Ez az, amiről a múltkor beszéltek, s ő kíváncsi lett rá. Nem örült az ilyen ajándékoknak, pontosabban semmilyen ajándéknak, melyekkel egyik-másik ügyfél kedveskedett neki. Hol keresztrejtvényeket felejtettek számára a pulton, hol egy videó kazettát. Néha csokit rejtettek el a hivatalos iratok alatt. Nem nagy értékek, inkább a figyelem, és a kedveskedés jelei.

Rettenetes, mennyi a magányos, árva lélek, akik csak akkor jutnak emberi hang közelébe, ha a postás jelentkezik náluk. Lám, a jó szó, a figyelem, a jó eligazítás hálára késztet. Pedig ez neki kötelessége.

Már végére ért lassan a napnak, örült is neki. Itt nem lehet tévedni, itt minden pillanatban topon kell lenni. Nem is tudja, mit tenne, ha külön családja lenne – tűnődött tovább. - Mikor tudná a gyerekeit, férjét becsületesen ellátni. Ezzel együtt nagyon szeretne társra találni, de, ez olyan vágy, amely sohasem teljesülhet. Ezzel a szétfolyó alakkal semmi esélye. Többször próbálkozott hirdetések útján ismerkedni, talált is néhány embert, akit elfogadott volna, de amikor megmondta, hogy neki nem lehet gyermeke, pillanatok alatt felszívódtak. A nevéről már nem is beszélve. Hogy lehet valakit Laurának nevezni? Bárhol bediktálja, kiröhögik.

*

Árpi a folyosón szívta valahányadik cigarettáját, és türelmetlenül dörrent rá, amikor lihegve felért a harmadik emeletre:

- Hol a nyavalyában tekeregtél? Belém áll az ideg a türelmetlenségtől!

- Hármat találgathatsz! A szeretőimnél voltam, esetleg egy pénzzel bélelt, díszes casinóban szórakoztam, netán a munkahelyemen. Mit izgulsz?  Mi hozott ekkora lázba?

- Mi az, hogy mit izgulok? Azt izgulom, hogy anyu kórházban van!

- Anyu? De hát mi történt vele?

- Azt mondja Erna, a lábával történt valami nagy baj. Tőle vitték el a mentők. Őrjöngenék, ha nem szégyellném! Hetek óta néztük, hogy le sem tud menni az emeletről, hogy csak vonszolja a lábát, mert ez már nem járás, ahogy ő közlekedik. Rühellem, hogy nem tettünk semmit, csak kihasználtuk őt.

- Rühellheted is! Amennyit te törődtél vele, az egyenlő a semmivel! Melyik kórházban van? Várj, kezet mosok, és máris indulhatunk. Addig menj át Ernához, jövök utánad.

*

Anyu szabályosan besüppedt az ágyba. Most világosodott meg a gyerekek előtt, mennyire kimeríthette a folyamatos fájdalom. A nyugtatók és csillapítók hatására nem tesz mást, mint pihen. Alszik és hallgat. Itt szembesültek azzal a ténnyel, hogy ebben a kórteremben kizárólag az ő anyjuknak nincs egyetlen foga sem, pedig nyolcágyas a szoba. Nála fiatalabbak nincsenek itt, inkább az öregebb korosztályba tartozók fekszenek körülötte, de mindnek szép a mosolya. Minél tovább toporogtak mellette, annál inkább alakult ki bennük egyfajta szégyenérzet.

- Hogy vagy, anyukám? Enyhül-e a fájás a lábadban?

- Igen. Nem tudom, milyen gyógyszereket kapok, de gondolom, csillapító is van benne.

- Nem értesítettetek bennünket!

- Ernával úgy találtuk, hogy nem lenne értelme. Tudom kislányom, hogy mennyi ideig zársz pénzt és iratokat, ahhoz, hogy elhagyhasd a saját ablakodat. Árpit is hiába értesítettük volna, mire hazaér, engem már rég elszállítottak volna. Tudtuk, hogy amint hazaértek, azonnal jöttök. Nem akartunk rátok ijeszteni.

- Értjük, értjük, de most itt állunk, mint két hülyegyerek, és azt sem tudjuk, mit kéne tennünk, mire van szükséged, mi legyen a dolgunk otthon. Kiderült, hogy semmit sem tanultunk meg az életből. Ne izgulj, mindent le fogunk bonyolítani, még büszke is leszel ránk, most csak azt mondd meg, mit kérsz tőlünk.

- Egyelőre semmi nem jut eszembe. Ha felhívtok, majd megmondom. De nem kívánok semmit. Otthon Erna mindenben eligazít benneteket. Kérdezzetek tőle, és mindent úgy tegyetek, ahogy ő mondja. Jobban tudja, mint én. Laurám, főznöd is kell majd, és vigyázz a bátyádra! Árpikám, kicsikém, segíts Laurának! Ő is dolgozik annyit, mint te! Ne hagyd magára a házimunkában!

Lassan ballagtak a megállóig.

- Te öcsi, mikor adtál te pénzt anyunak utoljára?

- Nem tudom.

- Nála laksz, mindennel ellát, csak éppen a cigidet veszed magadnak. Mire megy el a kereseted?

- Gépezek.

-

- Mióta?

- Jó ideje

- Akkor most abbahagyod. Tudod, kié a hálóing anyun? A papucs? A köntös? Ernáé. Minden, amit bevittünk a kórházba, a nagynénénké. Leég a képemről a bőr. Miféle népek vagyunk mi, hogy ezt hagyjuk? Most hazamegyünk, és új életet kezdünk!

- Oké.

Otthon már remegve várta őket Erna. Beszámoltak mindenről, aztán mentek és takarítottak, főztek, tették, amit eddig is kellett volna. Másnap este, amikor már túl voltak a vacsorán, nézték a TV-t, Árpi megszólalt.

- Öreg, ócska itt minden. Még a nagymamától maradt ránk.

- Igen. Tehát természetesen kopottak a bútorok és rondák a falak. Annyi pénzük sohasem volt a szüleinknek, hogy újat vehettek volna. Hiába takarítod, hiába szépíted, erre milliók kellenének. Ha a sajátunk lenne, ugyanis. De mi meg se vettük, amikor mindenki azt tette.

- Ráadásul Ernához járunk fürödni! Még a gondolatától is irtózom. Ahányszor átmegyek hozzá, érzem a bosszúságát, a kinézését. Ráadásul jogos is! Naponta hárman fürdünk az ő vizét fogyasztva. És a melegvíz! No, ebből elég, járjunk egyet!

Lépkedtek egymás mellett a keskeny utcán, ahol a felhevült házfalak még mindig ontották magukból a meleget. A nyolcadik kerületben még eget is gyéren lát az ember, legfeljebb, ha a nyakát kitekeri. Lehangoló volt az egész útvonal. A lámpák imitt-amott égtek. Pontosabban csak ott, ahol nem verték le a semmittevők. Most éppen csendes az utca, bizonyára ment a TV-ben valami sorozat. Árpi fellépett egy lépcsőre, s hívta húgát, igyanak egy üdítőt. Ekkor látta a lány először a gépet. Máskor is találkozott már hasonlóval, de soha nem gondolta magáról, hogy egyetlen perc alatt beleszeret, s ez lesz élete veszte.

Ekkor még irtózva tekintett rá, mert meglátta öccse szemében azt az ismeretlen fényt, amiről nem tudta, hogy micsoda, de annyit megérzett, hogy nagy bajt hoz rájuk egyszer. Látta, hogy odalép mindjárt ehhez a rablómasinához, s még kérni sem merte, hogy ne tegye, csak figyelte bűvölten, hogy mi történik. És nyert! Abba kellett volna hagyni a játékot, mert ezen lehet venni anyunak gyümölcsöt holnap, de ez a büdös kölyök már ismét feltette a nyert összeget, s ismét neki dolgozott a szerencse! Istenem állítsd meg a gépet, romoljon el, legyen már végre valami, ami megállítja!

Árpi folytatta, mert semmi nem jött közbe, már túlságosan belejött a nyerésbe, és bár tudta, hogy mindjárt vége a sikernek - mert kivétel nélkül minden alakalommal ez történt -, ismét bedobta a pénzét, és újra nyert. Most érzett rá a lány, miért játszik az öccse. Szünet nélkül azért játszik, hogy egyszer legyen végre annyi pénze, amivel mindent megold majd. A szép otthont, a fürdőszobát, a fogsort az anyjának, a hiányzó saját fogait, autót a bicikli helyett, saját boltot a kenyér szeletelése és díszítése helyett, az egész rohadt életet, mert nincs más lehetőség a kitörésre.

Végre vesztett! Vesztett, de nem annyit, amennyit nyert, sokkal többet. Annyival többet, hogy még a Laura pénze is elment az adósságba.

Némán ballagtak haza. Árpi teljesen kimerülve, és összetört lélekkel ballagott nővére mellett, aki nem tett szemrehányást, csak azt számolgatta, mivel kedveskednek holnap anyának, hogy fizetik ki a taxit, amivel hazahozzák, és miből élnek fizetésig.

Erről nem tett egyikük sem említést, de gondolataik a gondjaikról szóltak.

*

Kellemesen tiszta, hűvös, udvarias környezet ez az OTP. Mindenki készen állt, azaz ült az ügyfelek fogadására a csillogó üvegkalitkában, amikor kinyitották a fiókot.

Laura a munkahelyén sem tudott megszabadulni félelmeitől. Arra rezzent fel, hogy egy hang beszél hozzá:

- Mi a gond kislányom? Már másodszor szólítom, és nem vesz észre.

- Kezét csókolom Marika néni. Elnézést kérek, elbambultam. Miben lehetek segítségére?

- Semmi gondom nincs kedvesem. Pontosabban magánál most nincs is elintézni valóm. Betértem egy kicsit hűsölni, mert a piac máris olyan meleg, hogy nem lehet elviselni. Itt üldögéltem magamban a klímaberendezés alatt. Ezen a helyen nem rám jön a hűvös, csak kellemesen érint. Amikor láttam, hogy nincs kliense, gondoltam, beszélgetünk egy kicsit.

- Ilyen melegben miért tetszik kijönni Marika néni? Még valami baja lesz a tömegben. Ez a Fény utcai piac, ezzel az üvegkupolával különösen ontja magából a hőt. Hiába emelik meg a tetőt.

- Igaza van. Mégis úgy éreztem, fel kell öltöznöm, embereket kell látnom, mert elviselhetetlen otthon a nagy némaság. Mióta az uram meghalt, a barátnőm elutazott, nincs, akihez szóljak. De itt is csak a kofákkal beszélhetek, a virágoknál, mert az üzletekben ma meglehetősen nagy a forgalom. Most viszont ismét megkérdezem: Mi a gond? Otthoni?

- Igen. Anyukám beteg. Kórházban van. Érte aggódom. Bocsánat, most elnézést kérek, el kell intéznem Géza bácsi ügyét.

Az ismerős hölgy félreállt, ő pedig intézte a hivatalos papírokat. Géza bácsi elment, úgy látszik, a szombati nap ilyen, ismét magára maradt. Marika néni bizonyára úgy érezte, ha már egyszer felöltözött, beszélget is egyet.

- Nem akarom megbántani kedvesem, de csak megkérdezem: Anyagi gondokkal küzd? Mert abban segíthetek.

A lány nem szólt egy szót sem, csak halkan sírt.

- Szóval, végre tehetek valami jót is! Most helyet foglalok itt a széken, s ha végzett, beülünk a cukrászdába. Ott majd mindent elrendezünk.

Ezzel megfordult, és leült a székére. Pontosabban, nem leült, hanem helyet foglalt. Nem akárhogy ám! Egész tartásáról lerítt, hogy neki itt, most elintéznivalója van. Még a szoknyája is arról beszélt, amelyet pedánsan eligazított két ujja közé csippentve keresztbe tett lába fölött, hogy nem véletlenül ül itt. A táskájáról, melyet gondosan maga elé készített, a két kezéről, melyet a táskára helyezett úgy, hogy a gyűrűje is azt mutassa: Ez az idős hölgy most nem hűsöl, nem pihen, nem semmiért üldögél.

Amint Laura lezárta a napi elszámolást, beültek a Mamut egyik csinos kis cukrászdájába. Itt, ezen a helyen indult el a lány a züllés útján.

*

Kellemesen hűvös hajnali szél hajtotta Árpi alatt a kerekeket. A csend most akkorára nőtt, hogy szabályosan mellére telepedett. Perceken át senki és semmi nem mozdult a fák levelein kívül. A fiúba ebben a simogató csendben akkora öröm költözött, hogy majd szétvetette a mellkasát. Úgy érezte, ma a világ összes kenyerét fel tudná szelni.

Ami azt illeti, tonnában lehetne mérni, amennyi kenyeret felszelt, megkent és feldíszített ez alatt a hét év alatt, amióta itt dolgozik. Volt olyan nap, amikor megmozdítani nem tudta este a karját. Minimálbérért természetesen, mert ez a dög Kovács egy fillérrel sem emelt a fizetésén, amióta nála dolgozik. És igaza is van. Ha talál egy ilyen marhát, aki felsőfokú technikusi végzettséggel hajlandó naponta Budaörsre kikerekezni, csak azért, mert egy renyhe disznó, aki még arra is rest, hogy másik állást keressen magának, annak tilos, mi több, büntetés terhe mellett tilos több fizetést adni. Az ennyit sem érdemel.

Már el is szállt az öröm, amit nem a forgalom növekedése vitt el, hanem a gondolat. Mert eszébe jutott, hogy amikor meghozta Kovács az első kenyérszelő gépet, nyomban elküldött egy lányt közülük, és rájuk dörgött, hogy spóroljanak az idővel. Noha minden oka meglett volna, hogy eljöjjön azonnal, nem tette. Nem azért, mert nem talált másik állást, de volt benne valami belső félsz attól, hogy bemenjen egy új helyre. A régi vagány Árpi elvesztette az önbizalmát. Ezt eddig be se vallotta magának. Oké, most már ezt is vállalja. Legalább kibukott belőle. Meg azt is vállalja, hogy azért maradt itt, mert ez a félkarú már annyi pénzét vitte el, hogy eljött az ideje a nyerésnek. Igen. Most meg már azért nem mehet el innen. Már nincs sok idő hátra, és ő lesz a nyerő! Érzi. Akár ma is előfordulhat. Ma ugyan nincs pénze, de fizetéskor lesz, és attól kezdve már minden lehet. Elérkezett az idő. S akkor dől a lóvé.

Most megállunk, mert itt vonat jön mindjárt, aztán már pár perc, és megérkezünk – kergetőztek gondolatai. - Most jó, mert jó a hőmérséklet, most boldogság van és napsütés, de télen, nos, télen már fogcsikorgatós a dolog. No, megérkeztünk.

A pék már elment, itt hagyta hatalmas kosarait az éjjel sült illatos kenyérrel. Ő kézmosás után szelte, szelte ezt a töméntelen veknit, Panni pedig úgy kente, mint a gép. A díszítés mindig rámaradt, mert szerette ezt a munkát. Nem mindegy, hogy milyen egy kenyérke, felékesítették-e, vagy csak megpakolták. Az ő szendvicsei mindenhol kapósak voltak. Hatalmas tálcákra rakták ötvenével, hogy a szállítók vihessék az elejét. Néha bekapott egy falat sajtot vagy kenyérvéget, és alig várta, hogy leteljék a nap. Négy nap múlva fizetés. Már látta maga előtt, amint odalép a gép elé, meghúzza a kart, s ájult boldogsággal söpri be a hasznot. Ezért élt, ezért formázott hengeresre minden szelet sajtot, ezért görbített félbe minden szalámit. Már olyan régen teszi ezt, és teszi fel újra, meg újra a kidobott nyereményt, miközben mondja magában, hogy: most, most!

Négy nap múlva nyerni kell! Érzi, hogy eljött az idő. Csak türelem, türelem, vége a végkimerülés előtti pillanatoknak.

3.

Anyu fájdalom nélkül sétált át a két szobán! Boldogan leült az első fotelba, hogy pár perc elteltével ismét meggyőződjön, hogy ez az élmény valós. Nem hitt az érzékeinek, a saját lábának. Oly sokáig élt fájdalommal, hogy már nem hitte el magának, hogy ez még megtörténhet vele. Most ki akarja használni ezt az örömöt. Semmit nem akar, csak élvezni a fájdalommentes életet. Nem kérdezi, miből volt pénzetek gyümölcsre, üdítőre, taxira. Miből háláltátok meg az orvost? Elfogadja, hogy Öcsi beszállt a háztartás költségeibe, Laura is többet ad haza, mint korábban, hogy finom főtt étellel várták. Szinte húzta, azaz tolta maga előtt a lábadozási időt. Nem akarta visszavenni a háztartás vezetését. Miért is venné? Elvégre felnőttek! Nyugodtan eltarthatják őt!

A valóság annál durvábban érintette, minél szebb volt az indulás. Igazság szerint már előre félt valamitől, valami véglegestől, megérezte, hogy ez az életmód, amit most még csak tapogat, nagyon átmeneti. Mint ahogy történt is. Előtte természetesen naponta eldicsekedte Ernának is, Mártának is, sőt az utcán is mindenkinek, akinek csak lehetett, hogy a betegsége úgy megváltoztatta a gyerekeit, hogy az életük is megváltozott. Mondta, mondta mindenkinek, akivel csak találkozott. Akkora örömben élt, hogy egész környezete megunta. Mert, amíg csak szánakoztak rajta, addig elviselték valahogy, a hencegés viszont ingerültséget, elutasítást váltott ki a környezetből. Annyira nem ment jól ezen a környéken senkinek, hogy még irigyeljék is Zsuzsit. Nem kellett sokáig várni, heteken belül beütött a ménkű. Laura őrjöngve, zokogva vallotta be, hogy betegsége alatt kölcsönt kapott az egyik betétestől, de annak már szüksége lenne a pénzére. Zsuzsi nem kapott levegőt. Kigúvadt szemmel meredt a lányára, és fuldoklott.

- Mennyi a tartozásod kislányom? Ne őrjöngj, értem tetted, tudom. Megoldjuk, ne félj!

- Mit tehetünk, anya? Rettenetesen szégyellem! Nem volt más lehetőségem, ebben a szerencsétlen helyzetben teljesen tehetetlennek érzem magam!

- Kölcsönt veszünk fel, abból megadod a hölgynek, amit kaptál tőle, a többit pedig letörlesztjük. Nehéz lesz, mert a hármunk jövedelme sem elég a megélhetésre, de ha Öcsi is ideadja a pénzt, meg te is, keservesen ugyan, de menni fog!

Laura megnyugodott. Úgy döntött, holnap kölcsön kér egy másik betétestől, abból kielégíti Marika nénit, s ezzel minden gond rendeződik. Anyunak meg sem mondja, hogy ide törleszt, nem pedig az OTP-be.

Megnyugodva ment be reggel a munkahelyére és mosolyogva indította a napot. Tudta, hogy mindig jön hozzá olyan ügyfél, akihez bizalommal fordulhat, aki bármikor ad neki kölcsön. Papír nélkül természetesen nem fogadja el, nem kíván ellehetetleníteni másokat, csak ki akar kerülni ebből a rettenetből.

Nem kellett sokáig várnia, megjelent az az ismert idős hölgy, akire számított. Már maga is természetesnek tartotta, hogy neki ekkora összeg felett bizalmat szavaznak idős emberek. Etelka néni azt mondta, annyit vegyen ki a pénzéből, amennyire szüksége van, ő aláírja, hogy átvette. Még elismervényt sem kért volna, de Laura ragaszkodott hozzá, hogy elkészüljön a hivatalos irat. Megmutatta Etelka néninek, mennyit emel le a betett összegből, és kezébe adta az aláírt elismervényt, hogy ne kelljen aggódnia a pénze miatt. Munka végeztével pedig elindult Marika néni lakása felé, és köszönettel megadta a tartozását. Ahogy átadta a pénzt, megnyugodott. Majd megoldja, majd havonta visszatörleszti. S amikor már minden visszakerül, akkor szól Etelka néninek.

A megszokottnál enyhébb időben, kényelmesen ballagott a metró felé, még az eső is szemerkélt, s mintha kiöblítette volna a felhőket, valamivel könnyebbé tette a légzést. Folyamatosan érezte, hogy valaki követi. Hátranézett, de csak egy jelentéktelen külsejű férfi haladt vele egy irányba. A lépcsőn is látta lefelé menet, s minő véletlen, egy kocsiba szálltak. Már feljött az aluljáróból, amikor az úr, aki természetesen szintén arra jött, megszólította.

- Nem ismersz meg ugye Laura?

- Nem. Ki vagy?

- Kelemen Zsiga. Egy osztályba jártunk.

- A jelek szerint te is jól megváltoztál.

- Igaz, de én megismertelek, ahogy megpillanatottalak. Az első szerelmét az ember nem szokta elfelejteni. Olyan szép szeme, olyan selymes bőre, olyan szépséges mosolya senkinek nem volt az egész iskolában, mint neked.

- Akkora feneke sem!

- Nekem tetszettél úgy, ahogy voltál. Szeretem az olyan nőket, mint te vagy! Sündörögtem körülötted még negyedikben is, de te figyelemre sem méltattál. A ballagásra külön köttettem neked egy kosarat, mely tele volt fehér rózsákkal.

- No, most akkor álljunk meg!

- Inkább menjünk be ide, ebbe a kávézóba.

Amint elhelyezkedtek, Laura szólalt meg először. Zsiga csak nézte, amint fészkelődik, amint hazatelefonál, hogy ne nyugtalankodjon az anyja.

   - Mesélj magadról Zsiga. Nekem nincs mondanivalóm.

   - Hogy lehet az?

   - Velem nem történt semmi. Dolgozom, anyámmal élek. Kész.

- Istenem, de nagy ökör vagyok én! Hányszor akartalak felhívni, megtudni, mi van veled, hogy élsz. Nem mertem megtenni. Féltem, hogy elutasítasz. Ne akard elhitetni velem, hogy soha nem volt senkid!

- Volt, hogyne lett volna. Nekem is akadtak pasijaim, de tele voltam gátlással a kövérségem miatt. Főként az, zavart, hogy tetszik vagy sem, az első alkalommal el kellett mondjam, nekem nem lehet gyerekem. Én szamár, így tartottam tisztességesnek. Meg azért is, hogy később ne fájjon a csalódás. A férfiak mindig a jövendő gyerekeik anyjának udvarolnak.

   - Akkor most, ebben a pillanatban felvilágosítalak, hogy miért élsz egyedül: Azzal, hogy az első alkalommal bemutattad azt a bizonyos hiányosságodat, el is ijesztetted az urakat, mert ebből azt következtették ki, hogy hozzájuk akarsz menni. Pontosabban, hogy férjet akarsz fogni. A pasik udvarolni óhajtanak, nyitott kapcsolatokat, páros kapcsolatokat létesíteni, de hallani sem akarnak a házasságról. A nők azt csak hiszik. Te ezzel a közléseddel elriasztottad őket.

- Rendben. Elfogadom, tudomásul veszem, annál is inkább, mert már úgyis mindegy. Rólad viszont még szó sem esett, pedig azzal nyitottunk.

- Megnősültem, elváltam. Van két csodálatos gyerekem, akiknek az életében vasárnapi apuka vagyok csupán. Tudom, hogy előbb-utóbb megunják, hogy minden vasárnapjukat rám kell pazarolniuk. Van lakásom, állásom, diplomám, ami manapság sem semmi. Tudok mosni, főzni, vasalni. Jó parti vagyok, és még gyereket sem akarok már. Ha akarod, összeköthetjük az életünket.

- Nem akarom. Most még különösen nem akarom. Előbb ismerjük meg egymást. Semmit nem tudsz rólam, én ugyanannyit rólad. Lehetnek olyan tulajdonságaink, amelyek nem kellemesek.

- Laura! Ez menetközben úgyis kiderül! Most ne kezdj el moralizálni az Istenért! Ha nem kellek, otthagysz, és kész. Nem te leszel az első. Magamban biztos vagyok. Elvesztegettünk tizenöt évet! Érted, amit mondok? Tizenöt évet!

Az utolsó mondatokat olyan hangosan mondta, kiáltotta, hogy már mindenki rájuk figyelt. A lány felállt, megfogta a kezét és kivezette a kávézóból. Egyenesen haza. Útközben nem volt beszéd. Kézen fogva felmentek a lépcsőn, kézen fogva állítottak be Zsuzsához.

- Anyu, amíg bemutatkoztok egymásnak, összeszedek néhány holmit, a többit majd elviszem máskor. Most elmegyek Zsigával. Elvesztegettünk tizenöt évet, nincs időm többet várni. Egyébként ő az, aki az érettségi ballagásomra a fehér rózsás kosarat küldte. Ha lesz időm, holnap meglátogatlak. Mindenképpen hívlak.

Ezzel eltűntek. Zsuzsa pedig ott maradt bambán, bénán, némán, de roppant boldogan.

Laura úgy vélekedett, az ő tartozása nem befolyásolja kettejük kapcsolatát. Havonta visszatesz ötvenezret, azzal nem rövidít meg senkit. Lassan úgyis letelik a törlesztés, magára nem költ egy fillért sem, ezzel elaltatja a lelkiismeretét. Boldogsága viszont határtalan. Szinte szárnyai nőttek az örömtől. Azzal, hogy minden előzmény nélkül elindult Zsigával, levetette a gátlásait, a kisebbségi érzését. Nőnek érezte magát, szépnek, kívánatosnak. Rájött, hogy a szerelem ízlés dolga. Mindenkinek az a szép, akit szépnek szeret, aki hat az érzéseire, az érzékeire. Olyan magabiztosan közlekedett az emberek között, hogy munkatársai is észrevették a változást. Megszépült, átalakult a mozgása. Mozdulatai harmonikusabbak lettek.

Zsuzsa pedig, akit úgy hagyott ott, mint Szent Pál az oláhokat, talán, még mindig ott állna, ha Erna nem hívta volna át magához. Úgy örvendeztek mind a ketten, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy lány társra talál.

Laura magától értetődően látta el és fogadta el Zsigától a háztartási feladatokat. Ki-ki végezte a maga által vállalt részt. Mindent megbeszéltek, megosztottak és élvezték egymás társaságát. Anyagiakról nem beszéltek, de kialakult közöttük, hogy a közműveket a férfi fizette, az élelmiszert a nő hozta haza. Úgy esett, hogy egyik este Zsiga meglehetősen sokáig elmaradt, s amikor megérkezett, egész magatartásán, illatán érződött, hogy ivott. A lány nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, eddigi együttlétük alatt még nem fordult elő, apa sohasem ivott. Néma maradt hát, gondolva, hogy majd elalszik, s holnap megbeszélik a történteket. Igen ám, de Zsigát bőszítette az ő nagy némasága, s elkezdte piszkálni. Elmondta mindenféle tutyimutyinak, mafla nőcinek, ostoba perszónának, s addig-addig hergelte saját magát, míg hozzávágott egy kávéscsészét. A lány őszintén megsértődött, és már fel is állt, hogy elhagyja a lakást, amitől a részeg ember úgy megdühödött, hogy elkezdte ütni. Az arcát, a vállát, mellét, mindenét. Ütötte, ahol csak érte. Az utolsó ütésnél összeesett és ott el is aludt.

A nő pedig, akit életében nem ütött meg senki, némán kuporgott a konyhai széken, figyelte magát, s azt, ami lejátszódik benne. Már csak azért is, mert az mégsem normális, hogy sem harag, sem düh nem ébredt benne, félelem sem, míg végre rájött, hogy így is, ebben az állapotában is szereti az ő Zsigáját. Tehet vele akármit, megverheti, megalázhatja, neki kell ez az ember. Hagyta tehát a földön pihenni, ő maga nyugodtan bement a szobába, lefeküdt a helyére és tárgyilagosan nyugtázta, hogy eggyel több családi erőszakról írna a sajtó, ha ő ezt kifecsegné.

Másnap szabályos időben érkezett haza a nagylegény, és olyan laposkúszásban közlekedett, hogy egyben a nagytakarítást is megoldotta. Laura készített két kávét, leült, és kérte párját, hogy fogyasszák el együtt úgy, mint máskor.

- Mióta iszol?

- Régen, de ritkán. Nem merek, ugyanis megvadulok tőle.

- Mért nem szóltál róla?

- Féltem, hogy elhagysz.         

- Mindig ütsz?

- Nem.

- Akkor a tegnapot mivel magyarázod?

- Semmivel. Nincs rá magyarázat. Kitört rajtam valamiféle düh. A gyermekkortól kezdődően felgyűlt és visszafojtott minden harag, keserűség, szégyen egyszerre támadt rám. Felfedezése annak, hogy miféle szerencsétlen figura vagyok, s ha akkor rég figyelembe veszel, nem szoktam volna rá az italra sem. Szétfeszített a harag a felmenőimre. Ha ők okosabban nevelnek, nem jutottam volna el idáig. Az ital diktált. Szégyellem, rajtad vertem el minden keservemet.

- Szóval, téged veréssel neveltek? Engem viszont szép szóval. Mégis ember lettem. Igaz, hogy gyakorolhattam volna különbül is, de tudom, hogyan kell élni. És nem akarom a tegnapot megismételni! Nem leszek az a zsák, akin a sportolók a felgyűlt energiájukat levezetik. Ezzel szemben meg kell tudnod, hogy megszületett bennem egy apró hátsó gondolat, miszerint belőled az ital némi ütési ösztönt vált ki. Nincs ennek véletlenül szexuális töltete is?

- Eddig nem fordult elő velem ilyen, hidd el Laura! Jaj, de örülök én ennek a csodás névnek! Laura, Laura, Laurám, ne haragudj, magam sem értem, mi, miért történt.

- Milyen megtisztelő, hogy az első alkalmat rajtam próbáltad ki! Akad még valami, amit nem tudok, de rám tartozik? Essünk túl rajta! Tudnom kell, mire számíthatok.

- Iiiiigeen. Tartozásom van. Nagyon költekeztem, amíg egyedül voltam, s kölcsönt vettem fel. Ami a nagyobb baj, néhány hónapja nem fizettem a részletet.

- Szóval el akarják árverezni a lakásodat.

- Még azért nem tartok ott.

A lánynak egyelőre az is elég volt, amit ma megtudott. Ült, és zsongott a feje gondolatok nélkül. Zsiga viszont, körülvette önmagával, ette, falta, dicsérte és ígérte, hogy soha többé. Már hogyne engedett volna ennyi jónak, szépnek! Az a kis tartozás mit számít ennyi boldogsághoz! A gondok megoldását holnapra halasztotta.

Másnap viszont, már készülődés közben érezte, hogy mekkora bajok előtt állnak, s azt is, hogy egyedül marad ezek megoldásával, mert Zsiga vagy szerelmes, vagy részeg.

Napközben is, munkavégzés közben is érezte, hogy egyre nagyobb teher nehezedik rá, bár ezt a környezete szerencsére nem érzékelte. Még jó, hogy a saját adóssága lassan letelik, de azt tudta, hogy ő még egyszer kölcsönt nem kér, el nem fogad, még akkor sem, ha hozzávágják. Valamilyen megoldást viszont kell találnia. Bevillant az agyába valami! Honnan jött, mi váltotta ki ezt az új gondolatot, maga sem tudta volna megmagyarázni. Jött, és kész. Olyan viharos erővel érkezett, hogy eltörölt belőle minden óvatosságot, minden gátlást. Hó közepe van, most számlázott le mindent, két hétig nem ellenőrzik. Most! Most kell merésznek lenni! - Az Úr néha oldalba rúghatná az embert!

4.

Kijött a Fény utcai piacról, lassan ereszkedett le az lejtős utcán, amikor megállt a szeme a játékterem villogó fényein. Évek óta naponta kétszer ment el a helyiség előtt. Soha nem figyelte meg eddig. Meg sem látta. Nem létezett a számára. Most majd megfigyeli! Nem csak kívül, belül is! Úgy lépett be, mintha ez lenne az albérlete. Belépett és nem egészen egy óra alatt elvesztette mind a félmillió forintot, amit elemelt a bank pénzéből.

Még semmi mást nem érzékelt, csak annyit, hogy van vége a világnak. Az agyában, a fülében dörömbölt valami, a nyelve zsibbadt, keze, lába érzéketlen. Előtte egy fénysugár, amely azt tükrözte, azzal, ami tett, egyszerre vesztette el az állását és a becsületét. Nincs tovább. Vitte a lába. Azt sem tudta merre, mikor ért haza, csak a végső megoldás foglalkoztatta. Nincs tovább, és nem is akarja már azt a továbbot. Feloldja a gyógyszereket, és azzal mindent elrendez.

Semmire sem emlékezett. Nem tudta, hogy bedobálta a tablettákat egy pohárba, hogy bement valamiért a szobába. Nem vette észre, hogy közben Zsiga hazajött, s követte az ő útját a lakásban. Csak amikor a pohár után nyúlt, akkor fogta meg kezét. A férfi, amikor az imént elment a pohár mellett Laurát keresve, látta a rengeteg tablettát a pohárban, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Most, hogy rájött a lány szándékára, döbbent rá, mit előzött meg.

- Életem, drágám, életem értelme, mi elől menekülsz? Mit követtél el?

A lány csak elvonszolta magát az ágyig, ráomlott, és nem tudott beszélni. Csak nyöszörgött.

- Meg akarok halni - lehelte.

Soká jött el a reggel. Mire pirkadt a hajnal, Zsiga mindent tudott a történtekről, így aztán neki is akkora teher telepedett a vállára, mint a lánynak. Nem tehettek egymásnak szemrehányást, bár Laura tette arról beszélt, hogy szeretetből és féltésből született. A lány részletesen mesélte el anya gondjait, a bátyja szenvedélyét, s azt is, hogy Árpi kifejezetten feléli Zsuzsát. Rettenetes a helyzet, nem segíthet az anyján, nem dobhatja ki az öccsét a szülői házból. S, ha még azt is megtudja az anyja, amit ő követett el, félő, hogy belerokkan. Teljes kilátástalanságban feküdtek a kettős heverőn, piros szemmel a kialvástalanságtól, s a füsttől, amit maguk körül szétfújtak. Zsiga kezdte a napot egy hatalmas fürdővel. Előtte minden ajtót és ablakot kitárt, hogy a huzat kivinné az éjszaka termelt szagokat. Az asszony is felkelt, rendet rakott, port törölt, otthont teremtett a szétdúlt lakásból. Még nem fejezte be, amikor csengett a telefonon. Erna kereste.

Ilyen korán?  - gondolta.

- Hívj azonnal! - sikoltott bele a készülékbe Zsuzsi.

Istenem, mi az ördög történhetett vele, hogy másnak a készülékén hívja! Szerencsétlennek már megint nem volt annyi pénze, hogy a saját mobiljáról telefonáljon. Soha nincs rá pénze. Mindig én hívom. Most viszont nagy baj lehet, mert még túl korán van.

- Meghalt Erna! - sikoltotta anya többször is egymás után. - Érted, amit mondok? Erna meghalt! Áttelefonált az előbb, hogy lázas, vigyek neki gyógyszert. Tudtam, hogy ott van mellette az asztalon, mondtam is, de csak azt suttogta: Gyere. Mire átmentem, nem élt. Laurám, édes gyerekem, meghalt a nővérem! Mit kell most nekem tennem? Azt sem tudom, mit kell tennem!

- Ne őrjöngj anya, kérlek szépen, ne őrjöngj! Tudom, hogy nagyon meg vagy ijedve! Azonnal indulok, és veled leszek, és mindent elintézek, csak arra kérlek, ne őrjöngj!

Mire Zsiga előkerült a fürdőszobából, már kapkodta magára a ruháit, és menet közben mondta el, amit ő is csak most tudott meg.

- Nem kell velem jönnöd Zsiga, csak menj dolgozni, legalább a te munkahelyedet őrizzük meg. Ha gondom támadna, azonnal hívlak. Anya rettenetesen feldúlt, szörnyű élménye lehetett szegénykének. Már itt se vagyok.

Amíg a megálló felé rohant, azon törte a fejét, amit akkor gondolt, amikor anya belesikoltott a telefonba. Mert lehet, hogy ami eszébe jutott, az a legnagyobb dögség a földön, de bizony neki akkor, abban a rettenetes pillanatban az jutott eszébe, hogy szegény Erna nekik halt meg. Lehet erről hallgatni, nem beszélni, de magának el kell számolnia azzal a gondolattal! Mert az a gondolat megszületett! Miként a folytatása is, hogy - Ernának anya az egyetlen hozzátartozója, azaz ő az örököse. Igen. Tudja, hogy még a gondolat is szégyen, olyan hatalmas, mint amekkora szörnyűségbe keveredett. Istenem, ez rettenetes, ez szörnyűséges, ebből soha ki nem tudom mosni magam! Neked tudnod kell, hogy én magam előtt szégyellem! És lásd Isten, mégis most igenis ez az egyetlen, tragikus halál menthet meg bennünket az összeomlástól. Ments meg engem a saját szégyenemtől!

A kapun befordulva hármasával szedte a lépcsőt, pedig ez nem éppen az ő súlyának való művelet. Azt sem tudta, hova menjen, hol találja anyut, de szerencsére meglátta, hogy Erna ajtaján lép ki egy idegennel, s bár sírva beszélt, annyit megértett, hogy a szállításról van szó.

Amikor magukra maradtak a lakásban, anyu szegény, rázúdította minden szörnyű élményét.

Kicsalta a konyhába, azzal, hogy főz egy jó erős kávét, de látta, hogy Árpi már kapott egy hajnali adagot. Megkérdezte, hogy ő tud-e már az esetről. Mert, ha haza tudna jönni, néhány helyre ő is elmehetne.

- Az a gyanúm, hogy sokfelé kell szaladni, míg a hivatalos dolgokat lebonyolítjuk. Túl azon, hogy pénz sincs egyik háznál sem.

- Azt mondja az orvos, hogy infarktus vitte el Ernát. Bizonyára érezhetett valamit, mert sajnos felébredt. Bár elaludt volna szegény - sírdogált anyu. - Lehet, hogy zavart volt, és azért kérte a gyógyszert, de az is lehet, hogy engem akart kímélni. Nem gondolnám ugyan, hogy abban az állapotában ez eszébe jutott volna. Hamarosan jönnek a szállítók. Azt már eldöntöttem, hogy hamvasztást kérünk. Át kell mennünk ruhákat összeszedni.

- Hamvasztásnál nem kell, azt hallottam.

- Akkor maradunk. Be nem megyek újra abba a lakásba, míg el nem viszik szegényt. Hívd haza Öcsit. Nem tudom, mit kell tennünk.

Természetesen kiderült, hogy hiába vannak hárman, akkor sem tudják, mi a teendő. A szállítók mondták el részletesen, mikor, hol és miként kell eljárniuk. Bár ők az egész ügyintézést magukra vállalták, bizonyos feladatok a közvetlen hozzátartozókra hárultak.

*

Minden megoldódott, minden elrendeződött, úgy, ahogy illik. El is siratták Ernát. Különösen Zsuzsa, aki tudta, hogy azért az egy szobás lakásért mennyit gürcölt a nővére, mennyit tűrt szegény raplis Kávásy néninek. S amikor az övé lett a lakás, minden kis fillérét beleölte egy felújításba, hogy végre a saját otthonában, igényei szerint élvezze nyugdíjas éveit. Nem élvezte. Mindenféle betegségek törtek rá, magányos is lett, meg nyűgös. És elégedetlen. Mint Kávásy néni.

Már lassan megnyugodtak, amikor következett az örökösödési procedúra, amely mind a négyüket felzaklatta. Végül az örökösödési adó kiegyenlítése, amire szintén kölcsönt kellett felvenniük. Ezek után egyértelmű volt, hogy a lehető leggyorsabban eladják a lakást. Öcsi úgysem tudna egy ilyen kis lakást sem fenntartani, Laura ilyen gondja megoldott, a felvett kölcsönöket pedig mielőbb rendezni kell. A lakás szerencsére elkelt. Most ilyenekre buknak a nyugdíjasok. Kis rezsijű, kisméretű lakásokat keresnek.

A Zsigával kiegészült család ült össze beszélgetni. Megnyugodtak végre, hogy túl vannak ezen is, és természetesen megemlékeztek Ernáról. Zsuzsi pityergett, hogy szegény Erna húzta ki őket a sárból, noha nem ilyen áron szerették volna.

Zsiga felemelt kézzel jelezte, hogy szólni szeretne. Elnézést kért mindenkitől, de neki lenne némi mondanivalója, ha már előlépett családtagnak. Külön elnézést kért Zsuzsától azért, amit mondani fog, természetesen tudja, hogy fájdalmat okoz azzal, ennek ellenére meg kell történnie, mert úgy érzi, rendbe kell tenni a családot. Először Árpihoz szólna.

- Nézd, Öcsi! Te már korántsem vagy öcsi, neked bizony már el kéne tudni tartani magad. Azért mert elkényeztettek, mert eltunyultál, most már itt lenne az ideje felnőni. Mert, ha Erna lakását nem tudnád fenntartani, mi lesz veled, ha ebbe kell egyedül élned, ahol most ülünk? Éhen halsz, vagy megfagysz, vagy akad még néhány lehetőség, de vedd tudomásul, hogy én nem tudlak eltartani! Mindenki úgy szarja el az életét, ahogy neki jól esik, de utána ne várja, hogy más törölje ki a fenekét. Itt lenne az ideje azon is elgondolkodni, hogy milyen alapon eszed ki, éled ki anyádat a nyugdíjából? Nem adsz haza egy vasat sem, de elvárod a komfortot. Hallottál te már arról, hogy támasz? Tudsz te valaha is támasza lenni az anyádnak?

- Bocsássatok meg – folytatta -, tudom, hogy érzékeny kérdésbe nyúltam bele, de előre közlöm, hogy kizárólag Laurát vettem feleségül. Tudnotok kell viszont, hogy a két gyerekemet senki kedvéért nem hagyom cserben. Ezt mi megbeszéltük rég Lauval. A lakás, amiben élünk a gyerekeimé, tehát, ha velem bármi baj történik, a feleségemnek nincs otthona. Abban a nem várt esetben ide kell visszatérnie. Segítek a sógoromnak munkát találni, még valami elvonót is keresek a számára, hogy enyhüljön a játékszenvedélye, de ezzel be is fejezem a nevelését.

Most Laura emelte fel a kezét, és mondta el min ment keresztül hónapok óta, mert hozzányúlt a hivatalos pénzhez, és eljátszotta. Köszöni Zsigának, hogy kitartott mellette, Árpi pedig legyen szíves, okuljon az ő hibájából. Zsuzsi szegény, aki minderről semmit nem tudott eddig, ájuldozott és kérdezgetett.

- Anyukám, elszúrtam az életemet. Lépcsőházakat takarítok, hogy ki tudjam fizetni a tandíjamat. Zsiga pedig eltart engem.

Árpi közben meg sem szólalt, nem is érdeklődött, nem is tiltakozott, semmit nem tett, és úgy viselkedett, mintha semmi köze nem lenne az egész családhoz. Miként nem is volt, mert már napok óta nem játszott, és mindenféle kóros elvonási tüneteket észlelt magán. Erre most, éppen most felkéri a sógora, hogy segítsen neki.

- Kérlek Árpi, fogj egy tollat, és írj! Most te fogod kiszámolni, mennyi pénzzel rendelkezik a család, ha mindent kifizettünk. Mindenki neked mondja el, mennyi pénzt vett fel, mennyi a tartozása, s a végén te összegezed, mennyi marad. Abból a maradék pénzből lesz ebben a lakásban fürdőszoba, festés és mindaz, amiben kényelmesen élhettek. Végül, de nem utolsó sorban Zsuzsa fogát meg kell csináltatni.

*

Mielőtt mindez megtörtént, Laura vesszőfutása már lezajlott. Erna halála után bement a munkahelyére és beszámolt mindenről őszintén a főnökének. Szerették a lányt az OTP-ben, de ezt a ballépést, magyarul lopást, nem lehetett neki elnézni. Azonnali hatállyal el kellett hagynia a munkahelyét. Aláírta, hogy részletekben fizeti vissza a hiányát, és tudomásul vette, hogy soha többé egyetlen pénzintézetben sem helyezkedhet el, mert nem kaphat erkölcsi bizonyítványt. Ez hónapokkal korábban történt, csak Zsuzsának nem említették, mert féltek, hogy összeroppan. Laura rendszeresen járt a Munkaügyi Hivatalba, hogy rövid időkre kiközvetítsék valamilyen munkára. Felajánlotta, hogy bármit elvállal, takarít is szívesen, csak legyen hol. Itt tudta meg, hogy a takarítói munkához is erkölcsi bizonyítvány kell, s azt egyhamar nem adnak neki. Közben mosta a házak végtelen lépcsősorát, hogy a törlesztést ne kelljen megkoplalniuk.

Nem kellett már szégyellnie az alakját! Lefoszlott róla minden kövérség, mintha a könnyei mosták volna le. Csinos, vékony, szomorú nő lett belőle. Állandóan attól rettegett, hogy Zsiga elhagyja a megszégyenülés miatt.

A kölcsönök törlesztésénél nem engedte, hogy az ő vétkét Erna örökségéből egyenlítsék ki. Ragaszkodott hozzá, hogy az legyen az ő ügye, hagyják, hogy azt ő törlessze. Majd a Zsigáét. Pontosabban, Zsiga tartozásának csupán az elmaradt részleteit egyenlítették ki az örökségből. Árpi kérésére Zsuzsa foga következett, majd a fürdőszoba kialakítása került fel a papírra.

Kifizették a kölcsönöket, s alig maradt valamennyi a pénzből. Mint ez várható volt, nagyon kellett számolniuk, hogy a fürdőszobán kívül másra is költhessenek. Zsuzsa foga volt az első. Ezt egyöntetű szavazat garantálta. Következő lépésként kialakították a fürdőszobát, amely a valóságban csak tusoló lett, de ez nem okozott gondot senkinek. Erna mosógépe csak a konyhában fért el. Ez sem volt gond! Már, hogy lett volna, hiszen mosott! Itt, végre ebben a lakásban! És Zsuzsa még nem volt hatvan éves! Naponta úgy örvendeztek egyenként mindennek, mint egy újszülöttnek. Mint akiket megváltottak. Következett volna a festetés. Az már nem ment. Annyi pénz a világon sincs, amennyibe került volna. Zsiga elhívta egy barátját, hogy mondja meg, mennyi festéket vegyenek.

- Ha megveszitek a hozzávalót, az ecseteket, hengereket, létrákat, fóliákat, az, hatalmas pénz. Utána kidobjátok. Eljövök ide a bandámmal egy hétre, ti csak annyit fizessetek, amennyi árut eldobnátok festés után. És kérünk mindennap ebédet, kávét. Nem iszunk.

Zsuzsa egész nap a tűzhelynél állt, nem volt gyakorlata. Ennyi embernek még sohasem főzött, így több vesződséggel járt. Laura is besegített, és boldogan nézte, mint alakul át a szakemberek keze alatt a régi lakás. Zsiga minden szabadidejében segédmunkát végzett mellettük.

Árpi pedig játszott.

Nem evett sem itthon, sem a munkahelyén, csak arra a napra várt, amelyik az övé. Rögeszméjévé vált, hogy eljött a nyerés ideje, csak oda kell figyelni, még jobban koncentrálni, és akkor önállóan élhet, nem függ többé senkitől. Elérkezettnek látta már a döntő napot! Hajnalban kiosont a kamrába, kiemelt pár húszast a befőttes üvegből, és vágtatott a nyárvégi friss levegőben, utcákon, utakon végig, hogy megnyerje a járandóságát. Mert az, neki jár! Ennyi év aggodalom, nélkülözés, hajsza után végre minden elrendeződik. Néhány órára bement a munkahelyére, leszelte a kenyereket, aztán otthagyta a lányra kenegetni, ő pedig akkora nyugalommal, amilyennel még soha, betette a pénzt és meghúzta a kart. Az első kört elvesztette. Sebaj! Annyival több lesz a nyereség! Másodszor is így járt. Nem törődött vele. A mai nap az övé! Tudta, érezte, hogy ha az utolsó alkalommal húzza meg a kart, minden megoldódik.

Mindent elvesztett. Ezt viszont már soha nem tudta meg, mert az utolsó mozdulatnál összeesett. Akik hozzá ugrottak, csak azt tudták megállapítani, hogy élettelen.

Laura telefonjára érkezett az üzenet. Percekig ült ölében a telefonnal, és nem jött ki hang a torkán. Zsiga ránézett, az arcáról olvasta le, hogy nagy baj történt. Hozott neki egy pohár vizet. Meghalt? - kérdezte.

A lány két kezét orrára, szájára tette, és csak bólintott. A látványra jött oda Zsuzsa, ő már semmit nem kérdezett, csak akkora üvöltés szakadt ki belőle, hogy mindenki megrettent a közelében.

- Ettől rettegtem! Örökké ettől a perctől! Én öltem meg! Én vagyok a gyilkosa!

Bement a fürdőszobába, ruhástól beállt a zuhanytálba, s amíg folyt rá a víz, ismételgette: gyilkos, gyilkos.

Ismét felvették a kölcsönt, majd eltemették ezt a szerencsétlen fiatalembert, aki nem hagyott mást maga után, csak fájdalmat és tartozást, meg azt az életformát, mely a továbbiakban is meghatározta a család életét.