Megjelent könyveim 2014 és én, valamint egy önvallomás

Ismeretlen felmenőim


Nem ismertem a közvetlen felmenőimet anyai ágról. Nincs semmi emlékem senkiről. Mindenki elment mire megszülettem.  Nem láttam soha a nagyapámat, akiről nem tudok sokkal többet, minthogy Schwartz Márkusnak hívták. Állítólag Ausztria déli részéről települt át Magyarországra, de ez az ismeret kizárólag áttételesen, többszörös emlékezéseken keresztül jutott el hozzám. Nem tudom tehát, honnan került ide a család, egyáltalán a családjával érkezett-e vagy egyedül jött valahonnan a Monarchia területéről. Hallottam valamit arról beszélni, hogy a felmenői eredetileg a spanyol inkvizíció elől menekültek Horvátországon át.
De ez az ismeret sem biztos, mert inkább valami gyermekkorból visszahallatszó beszédtöredék sugallja, mint a bizonyosság.
Egyébként a spanyol történelem így, vagy úgy, csaknem minden túlélő zsidó család életébe beleszólt. Ahol annyi zsidó kényszerült menekülni, s annyi hunyt el máglyák tüzén, ott nem szépít az emlékezet. Olyan családi iratokra nem akadtam, melyek hitelesítenék feltevésemet. Valójában tehát semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy ő volt az édesanyám apja.
Az is mostanában jutott tudomásomra, hogy házalóként ismerte meg az én tizenhat éves nagyanyámat és megígérte neki, hogy visszajön érte. Kérte, hogy várjon rá. Mai eszemmel azt mondom kár volt rá várni, bár semmi mást nem tudok róla, minthogy más férfi mellett talán boldogabb asszony lett volna. Néhány jel arra enged következtetni, hogy több lány is várt a nagypapára. S több asszonyhoz járt haza később. Rég nem élt már, amikor születtem. Még egy maradék fotó sem emlékeztet rá a régi fényképek között. Nincs, nem lehet róla ismeretem.
Valami mégis van: a képzeletem. Azon ritka alkalmakkal, amikor szóba kerül, valaki említést tesz róla, látom magam előtt azt az alacsony termetű, vékony csontú férfit, aki ő lehetett. Mindig ugyanazt. Ettől a látomástól csak az tudna eltántorítani, ha elém tennék valódi fotóját. E nélkül viszont kizárólag az a képzeletbeli férfi jelenik meg előttem, akit korábban megalkottam magamban. Fekete keménykalapot is látok, ami mai szemmel megmosolyogni való, tekintettel a termetére, ami meglehetősen alacsonynak tűnik. A kalap alatt szőke hatású keskeny férfiarc látható, enyhén lefelé hajló bajusszal, fekete ruha és a kis emberek méltósága.
Tény, hogy az 1800-as évek második felében már Pest utcáit koptatta. Papírjaiba az volt bejegyezve: magánzó. Nem tudhatom, mivel járta az utakat, utcákat. Gondolom, könyvekkel, használati tárgyakkal házalt, de lehetséges, hogy emeletes épületeket közvetített ki bérlakóknak. Nem rossz üzlet, egy ilyen épületnek legalább negyven család a bérlője. Vagy pénzt közvetített talán? Vagy mások üzleti ügyeiben járt el? Minden elképzelhető. Úgy tűnik, nem volt senkinek sem alkalmazottja. Hogy miből és mennyi lehetett a jövedelme, elég volt-e egy család eltartására, rejtély.
Egyetlen, amit biztosan tudok, hogy feleségül vette az 1878-ban született Angelusz Adeleidet Budapesten, aki egyedül látható az esküvői képen. A fotón gyönyörű fiatal teremtés a nagyanyám, aki szintén nem élt már, amikor megszülettem.  A családi legendárium szerint nagyapámnak megismerkedésük idején még nem volt módja arra, hogy eltartson egy családot. Az viszont feltűnő volt számomra, hogy nem sadhen közvetítésével házasodtak, tehát nem lehetett az Angelusz család ortodox beállítású. A jelek szerint az ő életvitelükön már érződik az asszimiláció folyamata.
Nagyanyám Angelusz Salamon, és Préger Julianna házasságából született 1878-ban Budapesten, házasságot kötött Schwartz Márkussal 1898-ban, és elhunyt 1928-ban Adél nővérem születése előtt néhány nappal Budapesten.
Manó nevű fivére a Verőce vármegyei Chepinben látta meg a napvilágot, ahol Préger Julianna dédnagyanyám született és ahol házassága után is élt a család (Elhunyt 1911-ben Budapesten, nyugszik a Kozma utcai temetőben.). Nem tudni, milyen esemény válthatta ki, hogy a már özvegy és viselős asszony elindult kisfiával Budapestre. Írásos bizonyság nem található róla, hogy pogromok lettek volna Verőce megyében az idő tájt. Inkább képzelhető, hogy valami új házasság reményében küldték el rokonai Pestre.  Erről a feltételezésről sem a szájhagyomány, sem semmi nem maradt fenn. Tény, hogy Adeleid nagyanyám már itt kéredzkedett világra.  Manó pedig itt házasodott össze 1897-ben a Felvidéken született Spitzer Gizellával. Esküvésük a Rumbach utcai zsinagógában van bejegyezve. Lakásuk a Klauzál u. 33-ban. Ott találkoztak az egyébként meglehetősen összetartó családtagok, ha idejük, kedvük engedte. A házasságból öt gyermek született, Ernő, Károly, René, Lili, és Pál.
Nagyanyám sem tétlenkedett, három fiúval (Zsiga, Sándor, Aladár) és öt lánnyal (Etel, Elvira, Berta, Aranka Lenke) szaporította a magyarságot. Nevelésüket úgy irányította, hogy a család összetartson, így gyermekei szoros és jó rokoni kapcsolatot tartottak fenn Manó családjával mindaddig, amíg a zsidóüldözések ezt el nem lehetetlenítették. Bennem többször felidéződik egy kép: látom, amint az asztal alatt-körül nyűglődöm, unatkozom, miközben több rokon néni süteményezik, szemben velünk Manó bácsi szabó asztalának támaszkodva áll egy lábon, mellette a mankója. Egy hatalmas üvegajtóval nyitották össze a máskor üvegajtóval elválasztható két helyiséget. Ez lehetett a szalon. Jó, kellemes polgári kényelem benyomása él bennem ma is róla.