2013. május 1., szerda

A rang






1.

Lassan ballagtak haza a temetőből. El is fáradtak kissé, nem is várta otthon semmi elfoglaltság őket, megengedhették magunknak a kellemes sétát annál is inkább, mert nagy igyekezetre már nem is volt kapható a lábuk. Lenke is, Renáta is saját gondolataival volt elfoglalva, egymáshoz sem szólva bandukoltak. Vitték magukkal a temető illattal és nedvességgel terhelt levegőjét, mely elegye volt a forró augusztustól elbóduló, meghervadó rózsák, liliomok és a frissen lehullt zápor párájának. A hirtelen lezúduló eső felhője már eltűnt, a nap földi csillagokként szórta szét fényét az esőcseppeken. S amint távolodott közelükből az esőfelhő, helyébe kúszott egy széles, mindent átölelő szivárvány.
Lenke, aki Pestről volt itt Renátánál vendégségben, tűnődve megszólalt:
- Ők kik voltak?
- Nem tudom, a sok közül kikre gondolsz? Minden sírnál megálltunk néhány pillanatra, akiket valaha ismertem, tiszteltem, szerettem. Lassan mindenki ideköltözött, aki jelentett nekem valamit.
- Azokra gondoltam, akik olyan sok előnévvel rendelkeztek.
- Ja, igen. Érdekes, hogy éppen őket szúrtad ki magadnak? Ők voltak Gyenesdiási Diásdi Gyenes Gedeon és Irma, a felesége.
- Volt valami különleges az életükben az előneveken kívül?
- Úgy érzem, más nem is volt, csak különlegesség. Mondhatom, mindketten különleges lények voltak, természetesen teljesen ellentétes módon. Ők testesítették meg számomra az állatorvosi lónak azt a típusát, akik mindent felvonultattak, ami arra a társadalmi rétegre jellemző, ami sajátjuk volt, amiben élni tudtak, s amit én nem ismerhettem, mert soha nem forogtam a gazdagságnak, a kiváltságosságnak ilyen jellegű csoportjában. Természetesen abban a szituációban, amiben ismeretségünk létrejött, már nem volt látható az igazi pazar és pazarló élet, de sok mindent leszűrhettem belőle.
- Hogy kerültek a közeledbe?
- Véletlenül. Az ötvenes évek elején jöttünk a községbe, és már itt találtam néhány előkelő embert, akiket a történelmi események száműztek otthonukból, miután az életüket kivéve mindenüktől megfosztották őket. Neked is tudnod kell erről, de miután ezzel a csoporttal nem jöttél soha össze, nem érinthetett meg, amit hallottál róluk. Otthonukból kilakoltatták őket, ami azonnal az államé lett berendezési tárgyaikkal, műértékeikkel, szerzett és öröklött értékeikkel együtt. Az a néhány ember, akiket itt találtam, megérezve, ami rájuk vár, időben eljöttek ebbe a faluba. Mondhatnám, előremenekültek. Így legalább valami kicsit menthettek abból, ami az övék. A többség, akinek nem volt erre módja, tömeges kitelepítésben részesült. Uradalmi pajták lettek a szálláshelyük, ólak szalmája lett az ágyuk, táplálékuk pedig az, amit megtermeltek a magyar talajon. Többségük a Hortobágyra került. Ők voltak a nép ellensége, a megbízhatatlan elem, akiktől megfelelő éberséggel kellett óvni, védeni a proletárdiktatúrát, a békét. Őket nevezték ki sötétben sompolygó ellenségnek. Árulóknak, akik létezésük minden pillanatában veszélyeztették a népi demokrácia létét. Aki nem élte meg ezt az ideológiát, meg sem értheti, fel sem foghatja. Látod, te magad megélted, de nem ismertél közülük senkit, legfeljebb egy-egy újságcikk lehetett számodra életüknek ez a morbid, szavakba nem foglalható szakasza. Én sem tudnám elképzelni, ha nem tudnám személyekhez kötni az eseményeket. Akikkel itt találkoztam, többen a felső valahány ezer közé tartoztak korábban, s mivel időben megszöktek a sors elől, át tudták menteni a múltból néhány darabjukat. Ám hozták magukban azt is, amiben felnőttek: neveltetésüket, modorukat, szokásaikat, kultúrájukat, életformájukat. Hallatlan fegyelmüket. Zömében idős emberek települtek ide. Fiataljaik többsége disszidált. Már nem maradt semmijük, de volt különleges európai műveltségük, beszéltek nyelveket, bejárták a világot, gondolom, mindenhol otthon voltak. Nyilván rengeteg ismeretséggel is rendelkeztek, tudtak élni a lehetőségeikkel. Ők ketten, akikről beszélünk, még nem számítottak öregnek, de fiatalnak sem, sőt kitelepítettnek sem, csak ide menekítette őket a sors. Számomra itt mindenki ismeretlen volt, ezért teljesen mindegy, hogy korábban itt élt-e, vagy másutt. Nem tudtam senkiről semmit, mindenki azt mondott el magáról, amit akart, s úgy, ahogy akarta.
Reni ismét elcsendesült. Visszagondolt régi önmagára, a falunak arra a képére, amely azóta teljesen átalakult, mint ahogy ő is elvesztette hamvasságát, sőt a párja is átköltözött az út túloldalára, a temetőbe.
- Huszonhárom és tizenkilenc évesek voltunk a férjemmel, friss diplomások, amikor ide jöttünk, s a községben élő idős emberek javasolták, hogy látogassuk végig a helyi értelmiséget, a község elöljáróit, mert ez így illik. Esténként tehát látogatóba jártunk. Természetesen előre jeleztük jövetelünket, hogy ne hozzunk zavarba senkit. Mert így illett. Ez akkor annyit jelentett, hogy a férjem motorral közlekedvén, bekopogott azokhoz, akiknél szándékunk volt levizitelni, és időpontot kért a látogatásra. Első alkalommal a gyógyszerész házaspárt látogattuk meg, mert a gyógyszerész volt a legidősebb ember, s a születési sorrenddel is jeleznünk kellett tiszteletünket. Tehát először hozzájuk mentünk. Vendégük is volt egy nagyon elegáns és feszes úr személyében, aki mellett ott üldögélt lábát lóbálva kicsi fia is. Pontosabban kicsinyített mása. Soha életemben nem találkoztam a hasonlatosságnak ezzel a formájával. A kisfiú ugyanis nem volt babás, inkább férfias. Aranyszőke hullámos haja, mint az apjának, még a választékuk is azonos helyen, azonosan tört meg. Világító szőkeségük, mely szorosan simult ovális fejükre, felkeltette a figyelmemet. A magas karcsú úr, aki inkább nagypapa korúnak tűnt, nem annyira öltözködésében, inkább személyes eleganciájával tűnt ki a háziak közül. Miként apró fia is. Fegyelmezetten ültek, álltak fel az üdvözlésünkre. Mindketten ugyanazon a néven mutatkoztak be. Gyenesdiási Diásdy Gyenes Gedeon. Mire mindketten végére értek, s mi többiek is felsoroltuk jóval rövidebb nevünket, belépett a konyha felől egy feltűnő jelenség. Ő volt Irma. Hatalmas tálcát hozott mindenféle finomsággal megrakva, de fogalmam sincs már, mivel kínált. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a hófehér köténye olyan ropogósra és élire volt vasalva, amely túlhangsúlyozta önmagát. Hang nélkül közelített, de minden mozdulata, gesztusa szinte kiáltotta felénk, hogy én itt csak cseléd vagyok, senki vagyok, pedig én vagyok a legkülönb. Ő volt Irma. A nagyon fess, középkorú szőke nő olyan lábakon közelített felénk, melyeknél szebbet, karcsúbbat sosem láttam, s olyan fenségesen nézett „le” rám, amelyről máig sem tudom kideríteni, hogyan sikerült elkövetnie, tekintettel arra, hogy egyforma magasak voltunk. Pillanatok alatt átvette a háziasszony szerepét, mesélt, szórakoztatott, és tájékoztatott. Mire kinyithattam volna a számat, letarolt a "valakiségével". Kissé hangosabban a kelleténél – ami viszont láthatóan a férjet zavarta -, beszámolt róla, hogy őt huszonnyolc szobás kastélyba vitte az ura, mikor elvette, s lám most itt cselédkedik a patikuséknál. Mesélt, mesélt, miközben fantasztikus kiállítású finomságokkal kínált bennünket. Feltűnt nekem, hogy Gyenesdiásdi egész idő alatt feszeng, zavarja a közlésnek ez a zuhataga, netán tartalma. Esetleg a módja. Miközben sem a szeme nem rebbent, sem az arca nem rándult. Ő, feleségével ellentétben szűkszavú, halk, ritkán szóló embernek bizonyult. Magas, szikár alak, arca is szikár, tele hosszanti ráncokkal. Egyetlen feszes keresztvonal volt ebben az önérzetes arcban, szorosra zárt ajka. Hamar fel is állt, és azzal a kifogással, hogy a fiúcskát fektetni kell, elindította családját. Az ajtóból Irma még visszaszólt a háziasszonynak:
- Az edényeket hagyd rám Ilonkám, reggel időben jövök, és elmosom!
Mi sem maradtunk sokáig, de az a valóság, hogy nem is tárgyaltuk ki őket a gyógyszerészékkel. Nem a mi korosztályunk, nem a mi stílusunk volt az övéké. Nem voltak nekünk téma. Hosszú ideig nem láttam őket, nem tudtam, hogy élnek, hol, s kik ők.
Időközben megismertem egy fiatal nőt, aki kizárólag azért tűnt fel nekem, mert feltűnően ápolatlan, mondhatnám mosdatlan teremtésnek találtam, és egy akkora helyiségből jött felém, mely nem sokkal nagyobb egy kutyaólnál. Nyár vége volt, de azon tűnődtem, hogyan fűthet télen ez a nő ebben a lehetetlen helyiségben. Éppen kilépett az utcára, és minden teketória nélkül megszólított. Azt kérdezte, nem óhajtok-e télikabát szövetet vásárolni, mert eladna egyet. Mire felelhettem volna, már hozta is ki az épületből a gyönyörű kelmét. A semmi korát éltük, amikor a háború után kizárólag üres boltokkal találkoztunk. Megdöbbentem, hol szerezhette, s ha már megvan, miért adja el ezt az értéket, amely ráadásul gyönyörű is volt. Később megtudtam, hogy Gyenesdiásdi Diásdy Gyenes Margit az anyja, tehát sógornője Irmának. Még mindig felfoghatatlan volt számomra az az ápolatlanság, amely lerítt Juditról. Alkalmasint nem volt látványos nő, de mutatós még lehetne. Hogy élhet valaki ennyire igénytelenül? Később tudtam meg, hogy egész neveltetése tehetetlenségre, pontosan lehetetlenségre predesztinálta. Úgy nőtt fel, hogy a fürdőkád csapját sem tanították meg neki elfordítani, a törülközőt is más terítette rá eddig, miután kisegítette a vízből. Nem járt soha üzletben, más vásárolt be helyette, ruháit Párizsból hozatta, egész korábbi életének semmi köze nem volt a valósághoz. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzójának gyermekei voltak a játszótársai, (amire mellesleg egyáltalán nem volt büszke), és most itt él ebben a koszban, mert nem tud mit kezdeni magával, és a szennyel, amely körülveszi. A földpadlós kémény nélküli melléképület mellesleg nem is alkalmas emberi tartózkodásra. Senki számára, nem egy ilyennek, aki minden földi dologra képtelen. Nem tud takarítani, mosni, no meg víz sincs abban a kis kutyaólban, ahol moshatna, ha tudna. Vizet sem tud húzni az udvaron álló gémeskútból, mert enervált, tehetetlen. Anyja is itt lakik a közelében egy másik hasonló épületben, aki lényegesen többre képes a lányánál, de arra már nincs energiája, hogy átnevelje ezt a tönkretett teremtést. Aztán más alkalommal láttam, hogy Irma lép ki tőlük a kapun üres kosárral, és biciklire pattanva elszáguld. Ekkor jöttem rá, hogy ennek a két nőnek is ő teremt be mindent. Pénzt nem igen kaphatott érte, de gyanítom, hogy elismerést sem. Később is mindig úgy láttam: Irma száguld egy férfikerékpáron.
- Nem alakult ki közöttetek valamiféle kapcsolat?
- Nem. Sokkal idősebbek voltak nálunk, de főleg, minket lekötött a két, majd a három gyerek. Amikor ismét beszéltem Irmával, gyerekágyas voltam. Meglátogatott a szülőotthonban, és hozott nekem egy narancsot. Úgy adta át azt az egyetlen apró gyümölcsöt, akkora eleganciával, mintha egy hófehér rózsacsokrot kaptam volna tőle januárban. Meg is voltam tisztelve, sőt hatódva, mert gyerekkorom óta nem láttam déligyümölcsöt. Olyan szegény volt az ország a háború utáni állapotában, hogy akkor még be sem hozták ezeket a különlegességeket. Ő mindenhez hozzájutott. Hogy érte el? Örök rejtély.
Elmondta, hogy meghalt a sógora, és a férje ott van az öccse temetésén a kisfiukkal. Kérdeztem, hogyhogy nem ment velük? Azt válaszolta, azon a pénzen cipőt vesz a fiának. A gyerek nő, nem győzi ruhával, de mindenből a legjobbat akarja nyújtani neki. Nem érezheti meg, hogy mindenük elveszett. Kevésre futja, este kimossa a ruhácskát, éjjel megszárítja, reggel vasalja, de a fiának mindig úgy kell kinéznie, ahogy az egy Gyenesdiásdi Gyenestől elvárható. Mindent egyedül teremt be, mert Gedeon nem hajlandó dolgozni. Megfogadta - folytatta - látva felvont szemöldökömet, hogy amíg vége nem lesz a kommunista rezsimnek, nem dolgozik.
- És te?
- Ó, én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, mert a két Gedeont el kell tartania valakinek. Az én Gedeonom úriember, aki még az udvari WC-re is úgy megy ki, ha én előtte ráülök, és saját fenekűleg megmelegítem.
Akkorát nyeltem, hogy a szemem is könnyes lett, de hogy nyilvánítottam volna véleményt? Az én korosztályom elég nagyszájú, önérzetes nemzedék, meg minden újabb nemzedék, nem akartam mondani hova ültem volna én az ő helyében. Inkább úgy tettem, mint egy ostoba liba. Keveset találkoztunk, mindig rövid időre, ő viszont újra, meg újra megdöbbentett egy-egy mondatával.

*
Már kikerült a babám a mély kocsiból, amikor ismét találkoztunk az utcán. Szemrehányást tett, amiért náluk még nem viziteltünk le. Tudja, hogy sok bajom van a kicsinkkel, de már illenék megjelennünk náluk is. Mondtam, nincs kire hagynom a gyermeket. Ha nem zavarja, vele együtt teszem tiszteletem. A férjem majd külön teszi ugyanezt, mert ő nappal nem ér rá.
Olyan keskeny utcában találtam meg őket, amelyben egy szekér sem haladhatna végig. Inkább zug volt, semmint utca. És annyi benne a görbület, mint egy dauerolt hajban. Itt aztán nem mehetne végig egy rakott szekér. Ahogy a parasztember mondta, amikor eligazított: - Az, az utca lesz kedvesem, amelyik olyan, hogy egy jól sercintő ember átköp a szomszéd kapuja elé. A legkisebb házban laknak az urak.
Apró, egy ablakos házikó fölött állt a házszám. Csengőt kellett megrántani, amelynek zsinórja a bejárati ajtóig ért, és bent kolompolt a lakásban. Gedeon nyitott kaput. Mint amikor palotát rejt a kunyhó, olyan élményben volt részem. Fényesre törölt linóleumon, fehérre mosott rongyszőnyegen mentünk az ajtóig. Szégyelltem a babakocsit rátolni a nagy tisztaságra. Nyitott, keskeny, fából tákolt ereszalja méternyire megszélesítve, oldalt hatalmas hófehér vásznakkal borítva tette ellenállhatatlanul elegánssá a semmit. Látszott, hogy aki ezt megteremtette, sem a kezét, sem a derekát nem sajnálja a munkától. Igénye viszont van a szépre.
Olyan alacsony ajtón kellett belépnünk, ahol a házigazda jócskán rákényszerült, hogy meghajoljon, de megérte. Minden helyiség földes volt valaha, de a kátránypapírra helyezett linóleum lezárta a dohosodás lehetőségét, és mindenhol úgy fényesedett, mint amit lakkoznak. Noha ez alig látszott, mert dúsan borították rongyszőnyeggel. - A perzsákat már rég eladtuk - reagált legyintéssel Irma a tekintetemre.
Nem emlékszem a berendezésre, de volt virág és függöny, és antik ülőgarnitúra. Gyermekágy, petróleumlámpa és telepes rádió. Csak kapkodtam a fejem a kényszer szülte leleménynek ettől a gazdagságától. Egyetlen szobában a kényelemnek, a biztonságnak ide telepített látványa megbabonázott. Művész volt, aki ezt a környezetet, s hozzá az érzést megtervezte.
Az udvarról nem beszélve. Apró konyha állt a végében, természetesen közel az épülethez, mert az udvar maga kisméretű. Az egyetlen fa árnyéka alatt, amely egyébként uralta a kertet, nádszékek egy nádasztalt ölelve. Öreg, de terebélyes darabok. Köztük elszórtan apró virágágyások. „Lábam alatt a világ” - érzését keltve. E mögött a pihenő mögött hatalmas kifeszített sütőlepedő mögé rejtve az udvari mellékhelyiség. - Itt üldögélhet Irma ősztől tavaszig, amíg használhatóvá melegszik az ülődeszka - villant át egy pillanatra az agyamon. Tudtam, éreztem, hogy mindaz, amit itt látok, folytonos, és folyamatos, s a két Gedeont szolgáló látvány, kényelem. Az az asszony, aki ezt megteremteni, és folyamatosan biztosítani képes, szerelméről és gondoskodásról vall. Közben éreztem, hogy az itt élők ezt olyan természetesnek tartják, mint azt, hogy az anya, feleség, órákra eltűnik az életükből, hogy a látványhoz a megfelelő színvonalat hozzá tudja teremteni. Irma ekkor már gyárban dolgozott.
Aztán hosszú ideig nem találkoztunk, csak Gedeont láttam néha hallatlan eleganciájával, városi bundában, nemes szőrme kucsmában sorstársai lakása felé ballagni. Nagyon sápadtnak tűnt. Tulajdonképpen mindig nagyon egészségtelen színe volt.
Nem tettem róla említést senkinek, mások sem beszéltek róluk sehol előttem, csak jóval később döbbentem rá egy-egy gesztusból, hangsúlyból, hogy mintha ismerőseim nem tisztelnék, inkább lenéznék ezt az Irmát, de még a férjét is. Még az utóbbit meg is értettem valahogy. Nem mintha gondolkoztam volna felőlük, de valahol bennem is élt egy elhatárolódó érzés attól az embertől, akinek a felesége meleg feneke készíti elő az udvari WC-t használatra. Túl azon, hogy elég tartósnak ítéltem a szocializmus létét, hogy ennek a végéig ne dolgozzon egy ember, akit a felesége tart el. Okos, művelt, jogot végzett ember, számomra elfogadhatatlan életfelfogással. De igazság szerint nem foglalkoztam velük, nem sokat szerepeltek a gondolataimban, így nem is tudtam meg róluk semmit. Néhány év is eltelt, s azon kívül, hogy Irma hozott nekem néha gyümölcsöt, vagy kedveskedett valamivel, amit főzött, amikor így állított be:
- Nagy beteg az uram. A veséje felmondta a szolgálatot. Meg fog halni, és nem tudom eltemettetni. Ki tudsz-e segíteni? Látod, amikor már gondolatban eljutott odáig, hogy dolgozni kellene valamit, s jelentkezett éjjeliőrnek a Cukorgyárba, már nem kezdheti el a munkát.
A temetésre természetesen elmentünk, s utána többször meglátogattam Irmát, ő is engem, s lassan megnyílt. Olyan dolgokat mondott el az életéből, amelyeket nem lehet kitalálni, s bár időnként megjelent benne a dicsekvő lódításnak a tünete, a lényeg lényeg marad. A továbbiakban már nem azt mondom, amit kinéztem belőle, hanem amit hallottam tőle.


2.

 Csak úgy tudta átélni az eseményeket, ha átírja, ha megszépíti, mert különben belepusztult volna a sok megaláztatásba. Nem egykönnyen kezdett bele:
- Láttad hogy elkészült a sír?
- Láttam. Nagyon siettél vele, pedig drága lehetett.
- Drága volt. Azt akartam, hogy minél előbb elkészüljön, hogy lássam végre rajta a nevemet.
- Miért olyan fontos, hogy naponta elolvasd a nevedet? Még száz évig olvashatod.
- Kevés. Nekem száz év kevés. Naponta kétszer kimegyek a temetőbe, és ellenőrzöm, hogy ott van-e a nevem? Naponta kétszer kihúzom magam a Gyenesdiásdiak sírja mellett.
- Neked legyen mondva. Mi van abban? Mindenki megáll a párja sírja mellett, ha elvesztette. De te megelőlegezted magadnak a saját halálodat, és rávésetted a neved az összes előnevekkel. Egyszerűen nem értelek. Megmagyaráznád?
- Engem ez a család mindig lenézett, kinézett, kisértegetett magából. Akkor is, amikor a sógornőm, a Jutka anyja meghalt két évvel ezelőtt. Tudtad? Nem tudtad. Jó. Most már tudod. Margitot mellesleg én ápoltam el, szegény Jutkától el sem lehetett várni. Azt hiszed, egyszer is megköszönte, amit érte teszek? Nem köszönte meg, mert tőlem természetes, és főként elvárható. Amíg nem kellett ápolni, nem is állt velem szóba, némán vette el azt az élelmet, amit a kapun beadtam, amit a tulajdon munkámmal szereztem, hogy ne haljon éhen. Csak azért tettem, mert az uram testvére volt. De ő úgy fogta fel, amit teszek, jár neki a testvére cselédjétől. Amikor meghalt, megmondta a szemembe az uram: az volt az utolsó kívánsága a nővérének, ne menjek ki a temetésére, ne álljak ott a rokonok között, mert holtában is szégyellné, ha megtenném. Igen. De a tort, amit a temetés végére készítettem, nyugodt lélekkel fogyasztották el a Gyenesdiásdiak. Érted az ő világukat? A cseléd csak tegye a dolgát. Még most is belepusztulok a miattuk érzett méregbe. De nekik így járt az agyuk.
Emlékszel, amikor megkérdezted, miért nem mentem el a sógorom temetésére? Mert akkor sem engedtek oda! Ne gondold, hogy nem teremtettem volna elő a föld alól is az útiköltségre valót? De a Gyenesdiásdiak nem engedték meg, hogy odaálljak Gedeon mellé. Nem, és nem! Még szerencse, hogy a fiamat elfogadták. Mert azért már öltem volna! Tudod, mi fáj a legjobban, mi az a teher, ami a mai napig térdre kényszerít? Hogy az uram mindig velük értett egyet. Judit nem. Ez a tönkrenevelt, szerencsétlen, koszos Judit az egyetlen, aki elítéli, szégyelli a família viselkedését. Az uram nem jutott el idáig soha.
- Remélem, nem várod el tőlem, hogy véleményt nyilvánítsak?
- Nem is akarom hallani, mert tudom, mit szólnál, de azt csak én mondhatom ki. Tőlem elég, ha megfogalmazom magamban. Az az egyetlen elégtételem, hogy amikor az uramat temettük, kénytelenek voltak odaállni mellénk, pontosabban mögénk, mert a fiam megfogta a kezem, és elhúzott tőlük. Mi álltunk elől Judittal, de külön. Ők pedig mögöttünk. Ez igazi elégtétel volt akkor nekem. Ma nem mesélek többet, de ha észreveszed, hogy itt ezek a nem gazdagék, nem úri népek, akiknek volt pénze megvenni tőlem a maradék eladni valómat, lenézően szólnak rólam, ne törődj vele, ne vedd észre, mert nem tudják elviselni, hogy valaki lett belőlem. Holott nem is lett.


3.

- Ottmaradtam egyedül a gondolataimmal, harminc évem minden felhalmozott önérzetével megsértődtem Irma egész életéért, pedig még nem is tudtam mindent – folytatta tűnődve Renáta, és lassan ballagtak Lenkével az esőtől felfrissült sírok között.
- Később legnagyobb megdöbbenésemre valóban észrevettem, hogy Irmát lekezelik a környezetemben, vagy ami még rosszabb, nem tekintik egyenrangúnak. Nekem ilyen élményben soha nem volt részem. Én soha nem tartottam magamat semmiben különbnek másoknál, de kevesebbnek sem. Olyan voltam, mint a téli fák az erdőben. Ugyanannyi volt a fehér takarás rajtam, mint másokon. Itt megütköztem. Mi ez? Miért tartják alantasabbnak maguknál? Megrendítő, nem? Nem tisztelték azért a rettenetes fizikai erőfeszítésért, amit mindenhol elvállalt. A hatalmas takarításokért, a napokat igénybe vevő vasalásokért, amelyek irigylésre méltóan gyönyörű, precíz munkáról árulkodtak. Hiszen akkor még mosógép is kevés háznál volt, porszívó is csak mutatóban, dicséretes tehát az emberi kéz. Ő pedig, ahogyan a környezetét tartotta rendben, olyan igényes munkát adott ki a kezéből mindenhol. Felkötötte hófehérre mosott, élesre vasalt kötényét, és kiszolgált mindenkit. A vendégségeket megelőző hatalmas főzésekért, a hidegtálakért melyet vele készíttettek el, inkább irigyelték, semmint dicsérték. Természetesen hívták, mert különbül, gyorsabban senki nem végezte ezt a munkát, de tőle ezt elvárták, természetesnek tartották. Később jöttem rá, hogy az a baja mindenkinek, hogy Irma közülük sem való, lentebbről jött lány, s úgy emelkedett föléjük, ahogyan az, szerintük megbocsáthatatlan.
 Amikor ismét ki akarta beszélni magát, elhívott magához. Előkészült a megvendégelésemre mindenféle földi jóval, elővette gyönyörű asztalkendőit, csillogó poharait, és úri mód látott vendégül. A csöppnyi szoba ablakán most is hófehér, és ropogós volt a függöny, a lábam alatt most is tökéletes fehérségben a rongyszőnyeg, a szoba most sem kapott fényt, csak az ablakban terpeszkedő növény.
- Most sincs itthon a fiam. Megint meccset játszik. Valami nagy meccset. De én nem bánom. Még erősítem is benne a hajlamot, biztatom is, hogy játsszon, mert az ő nevével csak a sport az, amivel viheti valamire. Ha bekerül a városi csapatba, márpedig úgy néz ki, már benn is van, sínen vagyunk. Gondolhatod, mennyit drukkolok egy gólért, amit ő rúg, miközben nem is értek a futballhoz.
- Most érettségizik ugye?
- Igen. Már állása is van a Vegyi Műveknél. Nagyon büszke vagyok rá. Tudom, hogy ezentúl egyre kevesebbet lesz velem, mert hét közben dolgozik majd, és edzésekre jár, hét végén pedig játszik, de nekem így is jó. Nagyon sokat aggódtam ezért a gyerekért. Nem tettük helyesen, de mind a ketten másként neveltük. Gedeon állandóan azt sulykolta bele, hogy ő különb, több másoknál, én pedig arra akartam nevelni, hogy elfogadja a környezetet, amelyben él. Boldog embert akartam nevelni belőle, nem elégedetlent. Úgy érzem, sikerült. Pontosan úgy néz ki, mint az apja, gyönyörű sudár szőke férfi, de nincsenek földbirtokos allűrjei.
- Láttalak a múltkor egy gyönyörű szőke kisfiúval. Ki volt ő?
- Az unokám. Az első házasságomból.
Kis csend nehezedett a szobára, majd felvetette a fejét, és dacosan folytatta.
- Jó, nem házasságomból! Mert nem házasságból született az én Jóskám, hanem szerelemből. Tizenhat éves voltam, amikor a világra jött. Gondolhatod, hova kívántak a szüleim! Akkoriban ez olyan szégyennek minősült, hogy ha a Tiszába öltem volna magam, akkor se sírtak volna jobban. Gyönyörű babám volt, s úgy simult a karjaimba, hogy éreztem, bele született. Kértem anyámat, segítsen felnevelni. Elmegyek dolgozni, hazaadom a pénzt, csak neveljék a kisfiamat. Megtagadta. Azt mondta, csak nem nézi naponta élő bizonyítékát annak, hogy megesett lány lett belőlem. A mienk tisztességes család, ő eddig emelt fővel járhatott, szégyent hoztam rá, de ezután sem hajlandó lesunyni a szemét. Vigyem a gyerekemet, ahova akarom. Magyarán: kitagadott. Ki kellett adnom egyik faluba, egy olyan családhoz, aki ilyen zabigyerekek nevelésével foglalkozott. Szólj hozzá, pontosan ez a falu volt, ahol most élünk. Jó, ugye? Így szökjön el az ember a saját múltja elől. Úgyis utoléri.
A legény, akivel szerelembe estem, közben megnősült, semmi hasznom nem lett volna belőle, ha őt is beszennyezem, nem beszéltem róla senkinek. Ha ő el tudott felejteni, ha nem emlékezett a langyos Tiszapart fövenyére, szerelmes fogadkozásaira, a fűzfák bólogatására, melyek összeadtak minket, nem kell könnyet ejteni érte! De azt elhatároztam, hogy nem leszek többé parasztlány. Elmegyek még a tájékáról is ennek a vidéknek. Először arra mentem világgá, ahol a várost véltem. Szerencsém volt. Hamar a világ végére értem. Az első helyen vége lett.
Bementem a városba, és akkora szerencse ért, hogy szinte felfoghatatlan. Találkoztam két magam korabeli lánnyal, akik a Tisza Szállót keresték. Mert, hogy ott állást hirdettek. Méghozzá szobalánynak. Velük tartottam. Szép voltam, fiatal, dolgos. Mert az, elsőszámú követelmény volt. A hajam aranyszőke, derekam karcsú, bőröm sima, dolgozni tudtam. Felvettek. Hármunk közül engem.
Hát, volt munka elég sok, de rajtam nem fogott ki. Reggel a szobákat takarítottuk. Fekete ruha, kis fehér kötény, bóbita. Utána evőeszközt fényesítettem, kék ruha, kék kötény bóbita nélkül. Ebéd után mosogatás vászonkötényben. Este bedőltem az ágyba a többiekkel.
Minden szoba gazdájáról tudtam a szokásait: mikor kel, mikor fekszik, milyen fürdőt kíván, mit óhajt reggelire. Mindent tudtam. Azt is, hogy van egy úr az első emelet tizennyolcban, aki hajnalig kártyázik, későn kel, sok férjes asszony jár a szobájába. De látni nem láttam. Sokáig. Nem is akartam. Minden fizetésemet a kisfiamhoz vittem, csak a zsebpénzt tartottam meg magamnak.
Az említett úrra azért lettem kíváncsi, mert annyi rosszat mondtak róla. Bár azt is mondták, mostanában nem fog jönni, mert már elkártyázta az idei hasznot. Képes egyetlen éjszaka egy hold föld termését eljátszani. De a szobáját fenntartja addig is. Nem becsül meg semmit, csak a lovait. Soha nem nősül meg, míg másnak felesége lesz.
Kíváncsivá tett a sok mendemonda. Amint eljött az új tavasz, elkezdtem magam csinosítani. Ha a szobáit takarítottam, elővettem az úrinőktől ottfelejtett szépítőszereket, és elsajátítottam a kezelésüket. Aztán aratás után, amikor ismét megérkezett, igyekeztem meglesni, de úgy, hogy ne vegyen észre. Tudtam, hogy későn kel, nem is mentem addig a lakosztályába, míg el nem hagyta. Egy alkalommal visszajött valamiért. Éppen az ágyakat frissítettem, amikor belépett. Meglepetten szólt hozzám:
- Ni csak, de kivirágzott egy év alatt!
- Parancsol az úr?
- Dehogy parancsolok. Csak kérdezek. Ha megduplázom az itteni fizetését, eljönne-e hozzám, az én gazdaságomba házvezetőnőnek?
- Kérem szépen, én még soha nem szolgáltam úri házban. Azt sem tudom, mekkora az, mit kell benne tennem?
- Rengeteget. Nem is nagyon győzi majd. De odavesz valakit vagy valakiket a keze ügyébe, akiknek parancsolhat, akiket betanít kedve szerint, akkor elbír a dolgokkal. Magát előbb a mostani öreg házvezetőnő vezeti be mindenbe, aki ott is marad élete végéig, csak nem végez már ezen túl semmit. Eltartja az uradalom. Gondolkozzon! Ha igent mondana, várjon meg egy alkalommal.
Nehéz volt döntenem. Tudtam, hogy ennél jobb ajánlatot nem kaphatok egész további életemben, de azt is, hogy elásom magam egy tanyán, ott aztán szépíthetem magam, de magam mellé senkit nem találok. Kavarogtak a gondolataim. A pénz is izgatott, meg a rang is. Azért mégsem mindegy, hogy itt szobalánynak titulált mindenes vagyok, vagy ott minden és mindenki irányítója. A pénzem el sem tudom majd költeni, nem is lesz hol. Kenderesre bejárhatok ugyan uradalmi fogattal, mutogathatom magam kedvemre, vehetek ezt-azt, de sem úrinő nem leszek, sem paraszt. Kinek kellek azután? Viszont, egy egész uradalom minden beosztottjának én parancsolok majd! Megmutathatom, mit tudok. Még az is meglehet, hogy megakad rajtam a szeme valami gazdag úrnak. Hát…. Ha a kisfiamat odavihetem, elvállalom!
Odavihettem. Gyönyörű gyermek volt, mindenki kedvence.
Annus anyó mindenbe beavatott, mindenre megtanított, amit ebben a házban tudni kell. A sütés, főzés, terítés fortélyaira hamar ráéreztem. Szerettem a nyarat, a vele járó tengernyi, de látványos munkát, a termés begyűjtését, a lovakat. Kényelmes, együléses lovas kocsival jártam ki a földekre, hogy tudjam milyen a termés, hogy dolgoznak az uradalom munkásai. Ellenőriztem a vetést, a kapálást, az aratást. Élveztem a tavaszi föld semmihez nem hasonlítható illatát, a hatalmas területen buzgólkodók hajlongását. Elragadott a sárguló búzatáblák tengernyi mérete, a napfényben fürdő, mindent elborító csillogás, a beérett gabona illata. Hajnaltól késő estig dolgoztam, de a munkát is élveztem, az eredményt is magamnak könyveltem el. Mert itt rajtam kívül még csak nem is könyvelt senki. És élveztem a fiam közelségét, akire Annus anyó vigyázott, míg el voltam foglalva. A gazdát hónapokig sem láttam. Ha valaki lovat akart vásárolni, megalkudtam vele, és beküldtem fizetni az úrhoz. Ha visszajött a jóváhagyó papírral, kiadtam a kiválasztott lovat. A csikók külön istállóban voltak, azoknak külön is kedveztem. Imádni valóak voltak. Tudtam, hogyha felnőnek, majd őket árulom.
Csodálatos istállónk volt. Látod, úgy beszélek róla, hogy a miénk, mert tulajdonképpen én voltam a gazda, csak a pénz ment Gedeonhoz. El is költötte becsülettel. Nem győztem olyan jól gazdálkodni, hogy el ne verjen mindent. Később már okosodtam, nem vallottam be neki mindent, de nem magamnak tettem el a pénzt, hanem neki. No, egy kicsit magamra is gondoltam, de milyen jól jött az neki később!
Onnan indultam, hogy az istálló különleges volt. Két hatalmas helyiség, amelyben tisztaság volt, rend, és rendszeresség. Olyan tiszta és fénylő alom terült el a lovak alatt, mint az arany. Innen vitték őket belovagolni az istállófiúk, itt csutakolták, látták el őket. A középső helyiség, amelybe először lépett a látogató, hatalmas szalonnak volt berendezve. Népi szőttes a falakon, torontáli szőnyeg a padlón, az italpult erdélyi faragók keze alól származott, a terítők is onnan valók, és hatalmas kényelmes fotelok az asztal körül. A bejárat, amelyen mindenki átjött, aki ideért, kicsinyített székelykapunak készült. Ebből a díszes, elegáns helyiségből mentek ki az urak faragott lengőajtón a lovakat mustrálni, ide jöttek vissza alkudni is. Előtte hatalmasan megvendégeltünk mindenkit. Rengeteg finom pogácsát, tepertőset, sajtosat, vajasat szolgáltunk fel borkorcsolyának, halas, kolbászos szendvicseket, is. És különleges borokat. Ilyen alkalmakra beöltöztem kalotaszegi menyecskeruhába, kínáltam, feszítettem, alkudtam. Jól alkudtam. Meg is lehetett velem a gazdám ott a szállodában elégedve, mert jött egy levél, hogy felemeli a béremet.
Már mindent tudtam a ház vezetéséről, mire hazajött. Ismertem mind a huszonnyolc szobát, amelybe természetesen nem feleségnek vitt az uram, de azt nem gondoltam volna, hogy szeretőként itt aláz meg. Soha nem tartott magával egyenrangúnak, nem is tehette, nem úgy nevelték.
Nem csapott be, nem szedett rá, nem ígért nekem semmit. Nem csalogatott be a szobájába, természetes volt neki, hogy ott vagyok. Nem mentem, röpültem, simultam szerelmesen. Mindenki tudta, hogy nem csupán háziasszony vagyok, hanem ágyas is. Csak én nem. Én egy boldog, bolond nő voltam, aki szerelmes lett a gazdájába, és titkon azt remélte, egyszer asszonya lesz ennek a háznak. De, ha vendégségbe jött a családja, levegőnek tekintett, letagadta, vagy le sem tagadta a kapcsolatunkat. Akkor csak személyzet voltam. Házvezetőnő. Pedig én tulajdonképpen egyből intéző is lettem. Ha vendégeket hívott, sokat, szép nőket is, én helyeztem el őket, én készítettem a bőséges vacsorákat, s az erkölcsös hölgyek nekem dobták oda kimosni a bugyijukat. Tudomásul kellett vennem, hogy csak jómódú cseléd lettem, semmi más. De már nem tudtam nélküle élni.


4.

Volt néhány igazán gazdag évünk.  Az én Gedóm azt sem vette észre, hogy mennyivel többet hoznak ezek az esztendők, mint a korábbiak. Elhatároztam, hogy hasznosítom, amit Annus anyótól tanultam, hátha itthon tudnám tartani ezt a csavargó, költekező embert. Hozattam egy kárpitost, akiről azt hallottam, hogy remek a keze, és nagyszerű ízlése van. Mellesleg arra kértem, hozza el az egész szövetkollekcióját, és függönymintákat is kértem. Átalakíttattam a házat, parkettáztattam a padlókat, kicseréltettem a kárpitozott bútorok szöveteit. Fali kárpitokat és gobelineket tetettem a falakra, különleges függönyöket, és drapériákat az ablakokra. Minden szépséget felhasználtam a célom érdekében. Ezzel egy időben átalakult a kert. Megterveztettem egy különleges parkot. Rengeteg zöld bokorral, utakat képezve velük, sétányokat, és zöld termeket alakított ki a kertész, és be is rendezte bele illő kerti bútorokkal. Nem egyszerű ifjonc csemetéket használt, hanem megtermett növényeket földlabdával. Már újan végleges volt a park. És gyönyörű. Meg nem állta szó nélkül, aki látta. Csak az nem vette észre, akiért készült. Nem volt hajlandó tudomásul venni, még azt sem, hogy mindezt az ő pénzéből, kérdezés nélkül tettem. Mindenesetre én boldog voltam, és gyönyörködtem abban, amit megvalósítottam. Nem utolsó sorban boldogan hallgattam, amikor a hátam mögött azt mondták, hogy ez a nő aranyat ér. Reméltem, hogy Gedeon is rájön egyszer.
Természetesen nem kísérelt meg közelíteni hozzám egyetlen férfi sem. Elismerték, és tisztelték, hogy a föld urához tartozom. Kinőttem azokat, akik még elvehettek volna. Nem én gondoltam így, azok, akiknél még lett volna esélyem.
A háború kezdetekor is egyedül voltam a birtokon, miként akkor is, amikor elvitték az összes lovat a hadseregnek. Hiányoztak, de a föld ott volt, zsíros volt, az ökrök segítségével dolgoztuk meg. Még jól éltünk. Aztán felszabadultunk. Amikor az oroszok átlépték a határt, ismerőseink menekültek nyugat irányába. Azt hittem, ez a dolgok rendje, én is elmentem Szolnokra, felvettem Gedeont. Kényelmesen utaztunk a saját fogatunkon. Lovat is szereztem elé. Mindent elintéztem. Mindent megszerveztem. Mögöttünk baktatott három ökörhúzta társzekér. Liszttel, zsírral, burgonyával, egy kamrányi élelemmel megpakolva. Külön szekéren a hízók, a saját élelmükkel, amelyet senki nem értett meg, de én tudtam, éreztem, lehetnek olyan helyzetek, amelyekből ezek segítenek majd kimászni.
Az oroszok gyorsabbak voltak, mint mi. Mire Gödöllőre értünk, ők már elfoglalták a várost. Már ki is alakítottak egy hatalmas karantént, ahová azokat a munkaképes magyarokat zárták, akiket majd Oroszországba szállítanak munkára. Akkor még nem tudtuk, mi lesz a sorsuk az elfogottaknak, de ami utólag kiderült a szerencsétlenekről, bizony elkelt oda az én hízóm. Leemelték Gedeont a kocsiról, és elvitték mellőlem. Malenkij robotra akarták őt is beosztani. Az elsők között pusztult volna el, hiszen azt sem tudta, melyik a lapát hasznosabb vége. Ő aztán nem volt munkaképes. Én pedig kicsíptem magam, jól mutattam, s megkerestem a főtisztet. Sírtam, zokogtam neki, hogy az én uram nagy beteg, belepusztul, ha elviszik, nekik meg semmi hasznuk belőle. Aztán a tolmácsnak elmondtam, hogy hízó is van a kocsinkon, szívesen felajánlom, ha ez segíthet az uramon. Ez hatott. Nem a könnyeim. Még a tolmácsnak is adtam egy hízót örömömben, aztán visszahoztam Gedeont a kastélyba. Két évig itt éltünk még, de a lovak nem jöttek vissza, a földet pedig nem tudtuk műveltetni. Már nem volt munkaerő, mert osztották a földeket a nincsteleneknek. A mienket is. Összeraktam minden mozdítható darabunkat, és odahagyva a kastélyt, szekerekkel beköltöztünk egy Szolnokon bérelt hatalmas házba.
Ekkor már viselős voltam. Örültünk a kis Gedónak mind a ketten, s őszinte rajongással vártuk az érkezését. Olyan boldog voltam, amilyen asszony lehet, aki világra várja áhított gyermekét attól, akit szeret, s aki vele együtt várja örömmel. De amint rádöbbentem, amint belém hasított a felismerés, hogy ezt is egyedül kell felnevelnem, hogy ennek sem lesz apja, mint az elsőnek, kitört belőlem a rettegés. Amit magamért meg nem tettem volna, most kértem Gedeont, esküdjünk meg. Nem tiltakozott, csak hallgatott. S én, aki eddig mindent eltűrtem az emberemnek, olyan őrjöngésbe kezdtem, hogy le kellett kötözni. Már egy kis falu szülőotthonában szültem, mert az én Gedóm továbbra is úgy élt, ahogyan megszokta. A bérleményt nem tudtuk fizetni, csak a kártyaadósságot. Elköltöztünk a Tisza mellé, egy apró faluba. Ott született meg a fiam. Amikor megláttam, azt kiabáltam, ha ezt is apa nélkül kell felnevelnem, a Tiszának megyek vele együtt. Inkább nyeljen el a folyó bennünket, de többet nem kérek az élettől. Magamon kívül lehettem, mert nem emlékszem semmire a történetből, de bizton állíthatom, hogy meg is tettem volna.
A kisfiam már a pólyában olyan volt, mint az apja, aki szerette is, el is fogadta, gondolom, meg is rettent, hogy itt marad egy csecsemővel, most beadta a derekát. Elvett feleségül. Hogy én milyen boldog voltam! El tudod képzelni, mit éreztem? Harmincnyolc éves múltam, már esélyem sem volt rá, hogy egyáltalán férjhez mehetek, s most elvett feleségül a gyerekem apja. Engem, a nincstelen, megesett parasztlányt! Gondolj bele! Amit évekig nem érhettem el szerelemmel, odaadással, ez a falat gyermek elérte a létezésével. Férjhez adott az apjához! Ragyogtam és szégyenkeztem, örültem és szenvedtem a tudattól, hogy milyen rettenetesen nehezen jutottam ehhez a címhez! Címhez! Hiszen már nem is volt értéke! Ma már tudom, hogy a jó partit ő csinálta. Kötött egy életre szóló eltartási szerződést. Akkor én csak boldog voltam
Mindenem lett ez a két lélek. Az eget lehoztam volna értük. Pontosabban le is hoztam.  Miként korábban is mindent megtettem az én Gedeonomért. Olvastam, tanultam, műveltem magam, hogy megfeleljek neki, hogy felérjek hozzá. Intéztem egy hatalmas gazdaság minden ügyét. Még könyveltem is! És lehet, hogy egy kicsit hangos voltam, nem olyan finom és halk, és úri, mint azok a hölgyek, akik bugyit mosattak velem, de tudom, hogy százszor többet érek náluk. Aztán visszamentem kofába, cselédbe, senkibe, hogy mindenkinek megfeleljek.
De előtte még megtudtuk, hogy elkezdődnek a kilakoltatások. Minket ez nem érintett, már nem volt kastély, nem volt honnan kilakoltatni. Abból a kis kunyhóból már nem rakhattak kijjebb. Látod, nincs értelme elfutni a dolgok elől! Jó vicc is lehetne, ha az embernek lenne kedve nevetni rajta.
Ideköltöztünk. Ekkor már elég volt ez az apró ház is a holminknak. Az a kevés maradék pedig, amit később eladogattam, elfért ismerősök padlásán. Ennyi maradt abból, amit az uram még nem kártyázott el, mert persze addig kártyázott, amíg volt mit eladni. Találtam ezt a kis gólyafészket, beköltöztünk. De előbb rendbe tettem. Ebbe nem hozhattam egy Gyenesdiásdit! Majd beleszakadtam, míg otthont teremtettem ebből a kis romos házból, amiért haszonbért sem kellett fizetni, csak vigyázni, hogy össze ne dűljön. Tapasztottam, ragasztottam, meszeltem, berendeztem. De az utcán mindenki úgy látott, ahogyan egy Gyenesdiásdinét látni illik. A tulajdon két kezemmel tettem mindent, mert mondani sem kell, hogy pénzünk nem volt. Mindez az én Gedómnak olyan természetes volt, mint a meleg ülőke az udvar végében. Azon sem aggódott, hogy nincs pénz a háznál, mert megszokta, hogy Irma mindent megold. Ide már a nagy fiam nem jöhetett velünk. Nem is fért volna el, egyébként is taníttatni kellett. Pestre került. Azt is mi fizettük természetesen. Pontosabban én. Ki más?


5.

- Irma minden munkát elvállalt, mindent maga módolt ki – folytatta Reni az emlékezést figyelmesen hallgató vendégének. - Éjjelenként kerékpárral hordta a parasztok elrejtett pálinkáját eladni a városba, mert egy nőt kevésbé igazoltatnak, mint egy férfit. Férfikabátba öltözve minden zsebében forró vízzel telt palack melengette, hogy átvészelje a hideget. A szeles idő volt számára a legnehezebb. Ilyenkor a kerékpár megmakacsolta magát, szinte helyben járt. Alig haladt valamicskét. Halálosan kimerült, mire a Gyenesdiásdiak felébredtek, de meleggel és meleg reggelivel ébresztette őket. Hihetetlen akaraterővel élte át ezeket az éveket, de úgy érezte, ez az ő nagy feladata. Hogy, mit gondolt, mit érzett ebben a vége nincs munkában? Egyáltalán születnek e tartalmas gondolatok, mikor az izom már megfeszül, s csak a lélek hajtja?
Akárhogy is volt, kivívta, hogy a neve teljes hosszában felkerült arra a sírkőre.
- Nem lehet ráfogni, hogy könnyű élete volt ennek az Irmának – tűnődött el Lenke, és Renáta felidézte a véletlenül közelébe került ismerőse történetének végét.
- Nem. Szegény lélek valósággal kiülte magának a rangját a budin. De akárhogy humorizálunk is rajta, keményen megdolgozott mindenért, amit elért. Arról már nem is szólva, hogy addig legalább - amíg ült -, pihent. Tudok még róla egyet-mást, és elmondhatom, ami ez után következett, már jámbor gyermekmesének tűnik. Hozzáteszem, hogy a Grimm testvérek sem írtak mindig szelíd meséket. Utolsó éveiben Irma gyárba járt dolgozni. Cipőgyárba. Rá jellemzően jó szolgálatot tehetett ott is azoknak, akiktől csak remélt valamit, mert szinte kivételezettnek számított a munkahelyén. De, már nem burkolta be magát a múlt ködébe, nem hazudta magának többé a soha nem volt életet, nem is dicsekedett senkinek. Nem volt más, csak egy dolgozó nő, s ami fő, nem is óhajtott másnak látszani. Úgy viselkedett, öltözködött, kommunikált, mint azok, akik közé bekerült. Lélekben visszaért oda, ahonnan elindult.
Kis Gedó valóban ritkán járt haza. Akkor sem egyedül. Megnősült. Ismét megérezte Irma a jövőt. Ez a szalmaszőke, kisportolt karcsú fiú nagyon bájos barna lányt talált feleségnek. Egyszerű munkás szülők lányába szeretett bele, aki maga mérlegképes könyvelőként dolgozott, s jobb helyett az ő munkás szüleihez költöztek, amíg a beígért lakást birtokba vehették. Irma most először sóhajtotta el, hogy de jó, hogy az apja nem érte meg ezt a házasságot!
- Retteghettem volna, hogy tiltakozik majd a rokonság ellen, vagy kifogásokat emel, esetleg uszítja a fiát. Ezt úsztuk meg szegényem halálával.
Ezt történetesen megúszták, de pénzre ismét nagy szükség lett volna. A kis Gedónak kiutalt lakás első, nagy törlesztő részletét ki kellett fizetni. Ennek csupán egyetlen akadálya volt: a nincs. Hozzám nem jött kérni, de valakiktől csak össze kellett szednie azt az összeget. A fiatalember és a felesége természetesnek tartotta a részletek törlesztését, csak nem volt tartalék pénzük. Egyébként ez a fess, fiatal férfi nem viselte az előneveket, amikor már kitűnhetett volna ezzel, nem voltak elvárásai, csupán úgy akart élni, ahogyan korosztályából bárki. Irma természetesnek tartotta, hogy magára vállalja a kívánt összeg előteremtését.
Az idő telt, s az idősödő ismerősök elértek abba a korba, hogy rendszeres fizikai segítségre szorultak. Mindegy, hogy lenézték-e korábban Irmát vagy sem, most kénytelenek voltak a segítségét igénybe venni. Igényelték, és meg is fizették. Ő pedig mindent elvállalt, és dolgozott, és dolgozott, mert hallatlan életereje, munkabírása töretlenül szolgálta. Így tudta megvalósítani, hogy összegyűjtse, törlessze a kölcsöneit. Mert a fia lakásába bútor is kellett, szőnyeg is, meg az unoka is jött, a kiadás tehát nem csökkent, hanem nőtt.
Elmondanám, hogy nem a fiatalok döntöttek arról, hogy mire lenne szükségük, hanem Irma. Meg sem kellett kívánniuk valamit, ő már tudta, mi a következő vásárolni való. Nem viselte volna el, hogy az ő fiának ne legyen annyija, mint bárkinek a környezetében. Visszafelé már nem tekintett, de azt, amit a szocializmusban nyújthattak a szülők családjaiknak, ő is adni akarta. Kellett tehát a pénz, a gyűjtés. Most ez uralta el a gondolatait, cselekedeteit.
Miközben nélkülözhetetlenné tette magát mindenhol, szabályosan fészket rakott magának az ismerősök életében. Ennek eredményeként mindenkiről tudott mindent. Olyasmit is, ami másra nem tartozott. Belelátott mások életébe, gyanítom, a pénztárcájába is. Állítólag bele is nyúlt. Utóbbit nem hiszem el, de magam is úgy éreztem néha, hogy kissé sokat enged meg magának. Úgy is mondhatnám, tudatában volt értékeinek, s ezt ki is használta. Mármint az ő fogalmai szerint. Mert a fogalmi rendszere messze elütött a másokétól. Beteg voltam, amikor egyik ismerősöm üzente általa, szívesen adna nekem egy pár csirkét, ha érte menne valaki. Hónapok teltek el, amikor találkoztam az ajándékozóval, aki mosolyogva érdeklődött, ízlett-e a baromfi, amit Irma által juttatott el hozzám? Bizony nagyot nyeltem. Az én Irmám ezek szerint minimális hezitálás nélkül vitte el a nekem felajánlott csirkéket a gyerekeihez. Gondolom, előbb bepanírozta, majd kirántotta. Nekem pedig elfelejtette megemlíteni, hogy kaptam volna valamit, ha eljutott volna hozzám. Elképzelem, hogy hasonló csínytevései másnál is előfordultak. Gyanítom, hogy az ő etikája szerint, ami nekem nem hiányzik, sőt, amiről nem is tudok, nyugodtan elvehető, különösen, ha az ő fiának nagyobb szüksége van rá, mint nekem. És ez döntő elem volt felfogásában, egész életében. Mindent az övéiért, és azon túl is az övéiért, az előmelegített ülőkétől, az életmentésig, az utolsó leheletig. Elvégre ezért él.
Ami azt illeti, életének minden láncszeme erre a gondolatmenetre lehetett felfűzve. Próbálom megérteni, de nem sikerül. Rég nincsenek anyagi gondjai. Már a nagy fia is sikeres felnőtt, jól keres, sőt, anyagilag támogatja őt. A kisebbik is elégedett a saját életével, nem türelmetlen, nem vár el. De Irma nem lehet boldog, ha nem adhat, ha nem szervezheti szerettei boldogulását és boldogságát. Neki látnia kell, kézzelfoghatóan érzékelni azt, amit megteremt.
Már békésen pihen rajongott párja mellett, és elégedetten viseli azokat a neveket, amelyekért egész életében sóvárgott, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy még ma is ez lenne központi problémája, ha élne.
Nem sokkal halála előtt csöngetett nálunk. Már nem vágtatott ősrégi kerékpárján, csak szépen elsétált hozzám. Lábán az állandó térdig érő gumiharisnya, mely nélkül már külön szatyorban cipelte volna hatalmasra dudorodott visszereit. Lezuhant a fotelba, és mint szokta, elkezdte sorolni gondolatait.
- Hallod, amit én? Megint megváltozik a világ! Ki bírja ezt ésszel utolérni? Azt beszélik, visszaadják a földeket. Mit szólsz hozzá? Ez már még nekem is sok! Már nem kell! Istenemre, nem kívánom már! Én édes Istenem! Mért vetted el idejekorán az uramat? Mért nem engedted, hogy lássam legalább egyetlen pillanatig dolgozni Gyenesdiásdi Diásdy Gedeont? Magadhoz vetted úgy, hogy egyetlen alkalommal elfáradt volna!
Eltelt néhány pillanat, látszott rajta, hogy erősen foglalkoztatja egy gondolat:
- Azért ezt meg kell gondolnom. Csak vissza kellene kérnem azt a sok jó termőföldet! Talán még elbírok vele. Legfeljebb kis Gedó eladja, ha én orra bukok.
- Nem derült ki, mit tett volna, ha megéri – fejezte be Renáta. A temető feletti ragyogó kék égről már eltűnt a széles, mindent átölelő szivárvány.




A szeretet képessége


A kislány, aki ott állt a hatalmas kertben, a kerítés mellett, sovány, vékony kis teremtés, rettegve nézett az apjára, aki most készült megverni. Ötéves körüli, gyenge, beteges kis lény. Tudta, érezte, hogy meg is teszi, de előbb neki kellet kiválasztani a vesszőt, amivel megverik. Mert rossz volt. Nem emlékszik, mit követett el, mert régen történt, de ezért most lakolnia kell.
Azóta nem volt itt apu, amióta a rosszaság történt, tehát most kell bűnhődnie. Állt egy helyben, már kiválasztotta a vesszőt, apja le is vágta egy kis késsel, ő pedig várta, hogy üsse már, essenek túl ezen a lakoláson, de csak tartotta a vesszőt, és magyarázott valamit a nővérének, aki beárulta azért a régi rosszaságért. Elárulta őt. Akkor most kit szeressen ő ezután? Mióta emlékszik, mindig ez az asszony nevelte, hozzá bújt, ha félt, ha beteg volt, ha aludni akart. Azt hitte, hogy az övé, és mellette biztonságban van. De már nincs.
Pista apu és Lenke anyu időnként leutazott hozzá Pestről, olyankor szeretgették is őt, kedvesek voltak, és mosolyogtak, de mindig elmentek, ő pedig itt maradt. Némán nyüszített magában attól a megnevezhetetlen érzéstől, ami felnőtt nyelven megalázottság, eltiportság. Nem tudta volna elmondani, mitől szenved a lelke, csak érezte, hogy valami rettenetes igazságtalanság történik vele. Hogy azért öltöztették őt ma díszbe, mert jön hozzá Pista apu, de már tudja, csak azért jött ide, hogy megverhesse, miután vele kerestette meg az eszközt, amivel fájdalmat okoz.
Nem a veréstől félt. Kapott már máskor is, a nagynénjétől is, ha haragra lobbant. Inkább attól lett riadt, amit érzett: hogy ezután már nem akar hozzábújni, befúrni magát a karjába a nagy családi ágyban, ahol neki középen volt a helye. De akkor mi lesz ezután ővele? Kihez bújjon oda? Hiszen ő azt nagyon szereti, az, nagyon finom dolog, összeszuszogni, bemelegedni a szeretetbe. Azt nem lehet többé, mert nincs, mert elillant a biztonság, és tudja, hogy nem jön vissza soha többé. Űzött vadként nézte a két testvért, akik mindketten az övéi, de neki elég lenne egy is, csak biztos lenne valamelyikről, hogy az övé.
Végül apja odalépett hozzá, jelképesen a tenyerébe köpött, és néhányat ráhúzott lábára a vesszővel. Ennyi történt. Ő pedig összekuporodott, és térdét átkarolva guggolt egyfolytában. Nem volt mondanivalója.
Pista Apu elutazott. Előtte kedvesen elmondta, hogy jó kislánynak kell lennie, hogy hazudni nem szabad, és egyáltalán fogadjon szót.
A nagybácsi, akit apukámnak szólított mindig, akkorát káromkodott, amikor megtudta, hogy mi történt, amilyet még soha nem hallott tőle senki. Előszedett egy rozoga ágyat valahonnan, kitette a verandára, ráterítette hosszú szőrű subáját, és befektette az elnémult gyereket.
- Mindjárt jövök melléd én is kislányom. Meglásd, milyen jó lesz nekünk! Itt alszunk ketten egész nyáron. Télre meg majd lesz valahogy.
Lett. Az összetartozásnak, a szeretetnek, a nyugalomnak az elegye tette kapcsolatukat olyan stabillá, amely erőt és biztonságot nyújtott egy egész életre. Apukámat Nagy Sándornak hívták.


Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség


A korban, amelynek tanúja voltam, büntetés terhe mellett kellett minden gyermeket megszülni, amelyik megfogant.
Ma ötvenhét évvel ezelőtt, amikor még nem voltam húsz esztendős, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, felszálltam egy trolira, és elindultam a kórházba, hogy megindítsák a szülésemet, és végre a karomba szoríthassam első gyermekemet. Korábban már háromszor befeküdtem a kórházba, s az akkor legkorszerűbb lehetőségeket igénybe véve próbálták az orvosok megindítani a túlhordott terhességet. Nem sikerült. Erre a napra ígérték a nagy lehetőséget. A férjem vidéken volt, a szüleim munkába mentek, én pedig azzal a meggyőződéssel mentem el hazulról, nem olyan nagy ügy ez, más is megszült már, mért ne tenném én is könnyedén.
A trolibuszon nem volt ülőhely, nem volt túl nagy a terhem, nem fájt semmim, álltam nyugodtan. Ez volt az a kor, amely Isten tudja miért, Ratkó Anna nevéhez kötődött, csak később derült ki, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Ratkó gyerekeknek nevezték az ezekben az években született babákat, mert annyian voltak, mint égen a csillag. Súlyos büntetés terhe mellett tilos volt elvetetni, nem megszülni a megfogant gyerekeket. Akár, ha ötödiknek, vagy tizediknek érkeztek is a családba. Az a jelmondat járta; "asszonynak szülni kötelesség, lánynak pedig dicsőség".
Mi az első gyerekünket vártuk, boldogan fogadtuk az én elsőszülöttemet.
A trolin tehát azért nem volt számomra hely, mert vagy apró gyermeket szorongattak az anyák, vagy nagy volt a hasuk.
A kórházban nem szóltak hozzám rögtön, ültem a folyosón, és vártam. Ott ténferegtek körülöttem a már megszült, igen fiatal anyák, a dicsőségesek, és mindegyik elmondta a saját élményét, rettenetét, én pedig csak ültem és vártam a magamét.
Végül bekerültem a szülőszobába, ahol kialvatlan orvosok türelmetlenkedtek közöttünk, és valami láthatatlan, fémesen csengő eszközzel kezdték tágítani az én szorosan összehúzódó tiltakozó méhemet. Utána bekötöttek a karomba egy infúziót és közölték, itt délre baba lesz, majd otthagytak a magam torz élményeivel, félelmeivel. Elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Szükségem lett volna némi törődésre, hogy érezhettem volna, itt biztonságban vagyok.
Miután a babám nem érkezett meg a várt időre, kiküldtek a vajúdóba és mondták, legyek türelemmel, ötre biztosan megérkezik a gyermek. Csak a fádalmaim voltak változatlanok, szakembert hírből sem láttunk, csak egymást segítettük a vajúdásban. Késő délután bejött egy bába, megállapította, hogy semmit nem haladt előre a baba feje, estig ne is várjam. Talán nem lett volna ennyire keserű élményünk, ha több törődést, együttérzést tapasztaltunk volna, ha kaptunk volna egy-egy nyugtató szót, de nem volt kitől. A szakemberek dolgoztak, mint a gép, érzelmek kifejezésére nem volt idő, energia. Sokan vajúdtunk ebben a helyiségben, egyetemistától gyermeklányig, mindenki magára hagyva. Az én fizetett orvosomnak sem volt ideje velem törődni, mert a babák szalagrendszerben születtek, s az orvos nem léphetett el az anyától, míg a baba kezére rá nem kötötték - ő előtte - a saját nevét.
Este nyolckor pár percre bejött a szülészem és azt mondta, a szülés nem halad, ő hullafáradt, lefekszik aludni, nekem adjanak nyugtatót, őt ébresszék kora reggel.
Elfelejtették ébreszteni. Közben az én babám úgy helyezkedett el a hasamban, hogy már csak fogóval lehetett világra segíteni. Az orvosom ezt látva bepánikolt, azt mondta, nem meri vállalni a szülés befejezését, várjuk meg a tanár urat. Az Orvos Továbbképző Intézetben ez volt az a nap, amikor minden egyetemi hallgató ott állt a tanár úr háta mögött és azt tanulta meg, hogyan nem szabad egy anyával bánni.
Nem tudom mi történt, meddig tartott, csak annyit, hogy amikor megláttam a mellettem álló orvost rongyosra szakadt köpenyben, az annyit mondott nevetve: Ezt maga művelte a köpenyemmel!
A másik oldalon felmutattak egy szilvaszínű babát, akinek dülledt szemeit látva megállapítottam: Ez is megjárta szegény a hadak útját! De már el is vitték a közelemből.
Csak másnap adták a karomba, engem elvittek egy őrzőnek tisztelt helyiségbe. S attól a naptól kezdve mindig csak akkor kaptam meg, amikor szoptatni hozták. És azonnal elvitték, elkülönítették, amint jól lakott. Ma, amikor látom, mint teszik az újszülötteket anyjuk mellére, tudom, mennyit segíthettem volna akkor én megviselt apróságomon - aki legalább annyit kínlódott, mint én -, hogy megismerhesse ezt a keserű világot. Sajnálom magunkat. Minden anyát, és minden újszülöttet akár kötelesség, akár dicsőség okán nem tapadhattak azonnal az anyai testre.

Becstelen szerelem

„Milyen csodálatos asszony! - mondta a férfi, és benyújtotta a válókeresetet."


Kinn minden szürke volt és lehangoló. Lassan ereszkedett rá a világra a sűrű átláthatatlan köd. Mint a rosszkedv, mely átjárja a zsigereket, s a lelkeket. Az asszony kinézett az ablakon. Percekig állt ott bámulva, s észre se vette, hogy nem lát egyetlen fát, egyetlen bokrot sem a számára oly kedves növényzetből. Befelé nézett. Elrévedt emlékezése retinájára vetült képein. Katát látta különböző helyzetekben, más-más hangulatban. Mindig szép volt, mindig fanyar. Örökké álmodozónak tűnő. Olyan nem e-világi.
Milyen régen nem gondolt már Katára. Pedig sokáig része volt az életének, az élményeinek. S milyen hirtelen lépett ki szegényke a biztonságból, a megszokottból. Mit kilépett? Kiesett. Kizuhant.
Az élet mindent leegyszerűsít. Tudomásul vesszük a tragédiákat és az örömöket. Minden természetessé válik, bárhogy lelkesedtünk, bárhogy lázadoztunk. Megszokjuk, hogy a voltból nincs lesz, s már nem is keressük azt, ami eleinte kínzóan hiányzott, amiről el se tudtuk képzelni korábban, hogy élni is lehet nélküle. Mint például a Kata jelenléte. Úgy megszokta, hogy állandóan jelen van a mindennapjaiban, hogy amikor elment, szinte betegesen kívánta, hogy visszajöjjön, hogy minden úgy legyen, mint rég. De Kata nem jött vissza barátságba, miként a házasságába sem talált vissza. Aztán az életből is kisurrant. Lesújtó, s felfoghatatlan volt a hír. Amikor meghallotta, hogy nincs többé, hogy teste, lelke megtöretett, hogy elszállt, elillant a felfoghatatlanba, úgy érezte, vége a világnak. Megrendült alatta a föld, megingott mindenben, amit addig biztosnak tudott. S lám, mostanában, már nem is gondolt rá. Legalábbis igen ritkán. De már nem fáj. Már ő se fáj. Azóta annyian tűntek el az életéből, hogy az ő elvesztése is természetessé vált. Megszokta a veszteségeket. Mert az ember már csak olyan, hogy mindent kibír. De ez a telefon ma mindent felbolygatott.  
- Szervusz Toncsi néni. Helén vagyok. Fazekas Helén. Mogyoródról hívlak.
- Helén?! Drágám! Olyan boldog vagyok, hogy hallom a hangod. Hogy jutottam eszedbe? Évek óta nincs hírem felőled. Nem tudok rólad, rólatok semmit. Mesélj! Hogy élsz, mik történtek veled, mióta nem láttalak?
- Régóta készülök hozzád Toncsi néni. Pontosabban, azóta szeretnék veled beszélni, mióta anya nincs nekem.
- Édes kislányom, én nagyon szívesen látlak. Boldogan beszélgetek veled Katáról, sőt rólad is szeretnék többet tudni. De már megbocsáss, ott élsz apáddal egy fedél alatt. Természetes, hogy a legtöbbet tőle tudhatod meg. Ők egyek voltak tizenhét évig. Sőt úgy tudom azután is. Mi újat mondhatok én az ő emlékei mellett?
- Toncsi néni! Ne tegyünk úgy, mintha nem ismernéd apát! Először is, ő nem mond semmit, másodszor nem tőle akarom meghallani a múltat. Aki csinálta az eseményeket, az nem mondhatja el őszintén. El se várom tőle.
- Megpróbáltad már szóra bírni?
- Nem. El se kezdtem. De ezt majd szóban beszéljük meg. Méghozzá minél hamarabb! Mikor mehetnék el hozzád? Mikor nem leszek alkalmatlan?
- Kislányom, bármikor jössz is, szeretettel várlak. Most éppen nem készülnek haza az enyémek, a közelmúltban voltunk együtt. Így időm tenger.
- Nekem ez a hétvége nagyon megfelelne. A beszélgetést is türelmetlenül várom, téged is szeretnélek látni. Jöhetek holnap?
- Várlak Helénkém. Boldoggá tesz a látogatásod.
 *
Amikor letette a telefont, pecekig nézte a készüléket. Mintha várná, hogy újra megszólaljon, s azt mondja: pardon, téves hívás volt. Aztán egy megszokott mozdulattal beletúrt a hajába, enyhén megdörzsölte a fejbőrét, majd helyre igazította a frizuráját. Ezután tétován leült, állát tenyerébe helyezte, miközben mutató ujjával az orrát támasztotta. Közben gondolatai úgy száguldoztak, hogy egyetlen töredékük sem maradt meg. Most lassan, minden ok nélkül az ablak felé lépett, noha kinn még nem volt semmi látnivaló. De ő már látott. Az elméje vetített elé képeket.
Látta Katát. A régi Katát. Lassú, nyújtott, vontatott járásával közelített felé. Szinte lebegni látszott a keskeny járda felett. Keze előrelibbent, valószínűtlenül hosszú ujjai, karcsú csuklója mintha csont nélkül kötődtek volna kézfejéhez. Aztán egy nyújtott mozdulattal cigarettát emelt szája elé, arcát felfelé fordította a nap irányába. Nevetett.
Az ő öröme mindig kesernyés volt egy kicsit, nevetése is enyhén fanyar. Vakító kék szemében távoli idegen titkok sejlettek. Magas, domború homlokára mintha gond felhői vetettek volna árnyékot. Rendhagyó teremtménye volt a gondviselésnek. Beszédében, gondolkozásában, érzelmeiben, gesztusaiban valami túlvilági meglepetések hordozójaként sokszor dühítette Antóniát.
- Istenem, hányszor gyűlöltem! Mennyire nem akartam vele a barátságot! Hiszen már az első pillanatban akkora ellenállást gerjesztett bennem, hogy évekig kerültem a találkozás lehetőségét is - tűnődött az asszony.
Tulajdonképpen miért nem akartam elfogadni? Gyönyörű volt, légies, drága értékes ruhákban.  Nem ez volt a kiváltó ok. Az volt vele a bajom, hogy olyan zárkózott volt, mint egy szfinx. És jegesen áradt belőle az idegenség. Mintha nem is innen, erről a földről került volna közénk. Valami megmagyarázhatatlan közönyt, ridegséget, elutasítást éreztem felém áradni belőle. Megfagytam a közelében.
Tizenhét évesen, szinte percekkel az esküvőjük után hozta el hozzánk Fazekas Kálmán bemutatni. Motorral jöttek. Már jó ideje hallgattunk Bálinttal valami furcsa zörejt, kattogást. Mintha bádoghordót gurítottak volna végig a kátyús, kavicsokkal felszórt országúton. Mindezt iszonyatosan sebesen. Ott álltunk az udvaron az árnyékba tolt babakocsi fölött. Hol a gyerekhez gügyögtünk, hol csókolóztunk. Átölelve tartottuk egymást, amikor észrevettük ezt a szokatlan zajt.
A háború utáni első éveket éltük. Az üzletek alig kínáltak vásárolni valót. Noha pénzünk sem nagyon volt. Mindenünket kölcsön kaptuk. Kölcsön szekrény, kölcsön ágy, kölcsön babakocsi. Csak a gyerek volt saját. Meg az örömünk. Gyönyörködtünk formás kis testében, boldog mosolyában. Egyáltalán minden rezdülésében. Új csodák boldog tanúi voltunk naponta. Ki az ördög figyelt oda olyan apróságra, hogy mi mindenünk nincs még, mi hiányzik! Ebbe a boldogságba, ebbe a hatalmas csöndbe kattogott bele az a furcsa zörej.
Tulajdonképpen a csönd is megfoghatatlan volt, sőt ma már meg se érthető. A napnak az a ritka pillanata, amikor egyetlen jármű sem közlekedett az országúton. Igaz, hogy abban az időben nem voltak magánautók, motor is ritka háznál akadt meg. Az éppen alakuló Tsz-eknek is leginkább fogataik voltak. Nehéz gépek, nagy járművek nagy feltűnést keltettek még ebben az időben a falvakban. Autók meg nem is voltak talán a háború után. A földekre lovak, sok esetben tehenek vontatták ki a szekereket, a földművelő szerszámokat. Vagy kerékpárral közelítették meg a távoli területeket.
A napnak eme perceiben még azok sem nem indultak haza a földekről, nem volt tehát egyéb nesz, mint egy-egy levél halk földet érése. A zörgés egyre hangosabb lett, egyre közelített felénk, amikor megszólalt Bálint nevetve:
- Fazekas Kálmán jár erre Toncsikám.
- Milyen jelekből merítetted ezt az ötletet?
- Hallom - mondta nevetve. - Pár hete az országúton találkoztam vele, akkor is így csörgött, csattogott alatta a motor. Kidurrant a hátsó kereke, de nem volt nála ragasztó, így a vázon kattogott haza. Tönkre is ment természetesen az abroncs is, nem csak a gumi. Nem ismerek még egy másik embert, aki ilyen rosszul bánna a motorjával.
- Ha te mondod, elhiszem, meg valahol igazad is lehet, de nem te mondtad, hogy mekkora területet lát el egyedül? Neki a motor munkaeszköze. Ha csak tolja, sohasem ér a dolgai végére, márpedig sok helyen várják.
Az utolsó szavakat már kiabálva mondtam, mert ekkor már a kapu előtt hallatszott a fülsértő zörej. Aztán csend lett hirtelen. Nyílt a kapu, és belépett piszkosan, gyűrötten, lötyögős nadrágban Dr. Fazekas Kálmán, maga előtt engedve-terelve gyönyörű, légies, elegáns, egyetlen Katáját. Úgy hozta, mint egy kincset, mint egy csiszolt gyémántot.
- Bálintkám, csak sikerült elvennem ezt a kölyköt. Vártam rá két évet, körüludvaroltam a szülőket, motoroztam érte annyit, hogy már megkerülhetném lassan a földet. De itt vagyunk! Emlékszel-e még rá?
- Hogyne emlékeznék. Gyönyörű lánygyerek volt, amikor egyetemre jártunk. Nem is hittem, hogy ilyen hamar megnő. Bár neked hosszabb időnek tűnhetett, gondolom, te másként érzékelted.
- Most, hogy már túl vagyunk rajta, nem is tűnik olyan hosszúnak, hiszen gyönyörű volt ez a két esztendő.
- Toncsika, engedd meg, hogy megismertesselek az én Katámmal. Szeretném, ha összebarátkoznátok.
- Örülök neked Kata. Már hallottam rólad Kálmántól. Mondd, mindenhova ilyen nagy csinnadrattával érkeztek?
Zavarba ejtettem a kérdésemmel. Pedig nem ez volt a szándékom. Inkább a feszültség levezetése volt a célom. Ösztönösen éreztem, hogy kizárólag Kálmán kedvéért jött el hozzánk, s hogy csak az ő közvetlen közelében érzi magát biztonságban. De hát én is csak húsz éves voltam, tapasztalatom ennek megfelelően oly kevés az emberi kapcsolatok viszonylataiban. Végül Kálmán oldotta fel a dolgot a maga fesztelen modorában.
- Rövid pihenőre megszakítottuk a motorozást. Olyan messze volt tőlem Kata a hátsó ülésen. Mire feleszméltem, kiderült, hogy egy szép nagy szögre állítottam rá a járgányt, leengedett a kerék. Ragasztóm meg „véletlenül” most sincs. Bálintom, segíts megszerelni ezt az árva járgányt, mert a nyakatokon maradunk.
A két férfi rendesen belemerült a munkába, én pedig nem tudtam, mit kezdjek ezzel a kis selyemvirággal. Csak körülnézett, de nem tett megjegyzést semmire, én pedig feltételeztem, hogy lenézi azt a sok semmit, amit mi felhalmoztunk. Csodás öltözékéből kikövetkeztettem, hogy nagyon gazdag egyetlenke lehet, mindennel bőségesen ellátva, s hogy ebben a környezetben nem érzi jól magát. Az én kisfiamra sem igen nézett, amikor kínomban a karomra emeltem. Az én gyönyörűségemre nem volt egyetlen megjegyzése, mosolya. Méregbe jöttem. Rendben van, nem tetszik neki a gyermek, de legalább tegyen úgy! Ez a legkevesebb, amit elvárhatok, ha már eljött hozzám látogatóba. De nem. Csak ült ott, és hallgatott.
Nem is voltam hajlandó találkozni vele, vagy három-négy évig. Kálmán rendszeresen telefonált, kérlelt, hogy menjünk. De én megkötöttem magam. Szegény Bálintnak is kínos lehetett már a dolog, ők férfiak sűrűbben találkoztak, hiszen állandó munkakapcsolatban voltak. Megpróbált meggyőzni nyakasságom helytelen voltáról. Ettől, vagy mástól, az ellenállás egyre nagyobb lett bennem.
- Szó sem lehet róla, hogy összejárjunk. Egyetlen alkalommal sem megyek el hozzájuk!
És nem mentem. Bárhogyan kért Bálint, akárhogy hívott Kálmán. Hallottam, hogy kisbabájuk született. Még a telefont sem emeltem fel. Szerencsémre, és férjeink tragédiájára, ez az időszak nem kedvezett a nagy barátkozásoknak. Az éppen alakuló TSz-ek annyi gondot és munkát adtak nekik, hogy ki se látszottak belőle. Éjjel nappal dolgoztak. Állattelepeket hoztak létre a semmiből. Megtervezték és ellenőrizték az épülő létesítményeket, ahol szakszerűen elszállásolhatják az állatokat. Tanfolyamokat tartottak a nagyüzemi állattartás hogyanjáról. Hiszen az egyszerű gazdák, akik eddig csak a magángazdálkodás fortélyait ismerték, pontosan ehhez nem értettek. Segítségre volt szükségük, hogy meg tudják állni a helyüket. Tele voltak szorongással, az újtól, az ismeretlentől való rettegéssel. Elvesztették a talajt a lábuk alól még a nincstelenek is, hát még azok, akiket teljes vagyonukkal bekényszerítettek a közösbe. De ahhoz, hogy eligazíthassák ezeket szerencsétlen megfélemlített embereket, nekik is utána kellett nézni, mit, hogyan mondjanak. Hiszen az egyetemen akkor ez még nem volt tananyag.
Istenem, micsoda idők voltak! Tele voltunk boldogsággal, jövőt építő lelkesedéssel, hittel, és szorongással. Életünk elején álltunk. Mi még hittünk a jó győzelmében, s a bűn bűnhődésében, de már féltettük a jövőt, s kétkedve fogadtuk a jelent. Közben férjeinken ott volt az a határtalan teher: minden pillanat új kihívás volt számukra. S akkor még a fárasztó, idegölő viták! Mert örökké vitáztak és veszekedtek a Tsz-ek sűrűn változó vezetőivel, a munkásból lett és semmiféle mezőgazdasági ismerettel nem rendelkező elnökökkel. És féltek is. Mert a hozzá nem értő, de hatalomhoz jutott emberek azt hamar megtanulták, hogyan kell a felelősséget áthárítani a szakemberre. Ezt tanulták meg a leghamarabb. Ha egy állat elpusztult, vagy ne adj isten járvány tört ki egy állományban, azonnal számíthattak a minősíthetetlen hangnemű felelősségre-vonásra, vagy akár a feljelentésre is. Nem egy állatorvos került börtönbe ilyen ügyekért. A vezetőknek csak az eredmény, s annak lobogtatása volt a lényeg. Ők csak reprezentáltak, ittak, sikert jelentettek, gyűléseztek, és okosodtak. Már olyanok voltak, mint a napkeleti bölcsek. Mintha a kinevezéssel a szaktudást is kiutalta volna számukra az illetékes minisztérium.
Bálint és társai halálosan kifáradtak ebben a testet, lelket felőrlő időszakban, amikor szinte a saját vállukon emeltették át velük a magyar mezőgazdaságot nagyüzemi színvonalra. Nekik nem volt idejük meglátni a közben kihullott könnyeket, meghallani az elfojtott sóhajokat. Ők csak dolgoztak, mint az igás ló. De lassan, észrevétlenül kinevelődött az új agrárértelmiség, aki átvette a szakmai irányítást. Ettől kezdve lett fokozatosan könnyebb az életünk. Könnyebb, és nehezebb. Most erkölcsileg nehezedett nagyobb teher a vállukra. Mert mindenért rajtuk csattant az ostor. A vezetők ugyanis nem igen változtak meg, csak gazdagodtak. És gőgösödtek. Voltak siker-gazdaságok, akiknek több pénzt utalt ki a fejlesztéshez az illetékes minisztérium, csak, mert nekik volt befolyásos ismerősük a megfelelő helyen. Különben is az központi elhatározás volt, hogy produkálni kell eredményes, sikeres gazdaságokat, ha már létrehozták őket. És lassan valóban fejlődni is kezdtek, a tagok anyagi biztonsága érezhetővé vált. De ekkorra az elnökök már kiskirályok lettek a saját Tsz-eikben. Olyannyira megnőtt az önbizalmuk, hogy összeköttetéseit felhasználva már diplomát is utaltatott ki magának egyik-másik, sőt akadtak, akiknek doktori cím is került a neve elé. Megbecsült egyetemi tanárok szégyenkeztek ilyen helyzetekben, de hatalmi szóval utasították őket. És nem mondhattak nemet. Így éltek vissza a hatalom erejével. Bár ami igaz, igaz, volt közöttük néhány igazán rendes ember is. Sajnos, ők voltak a törpe kisebbség. Lehet, hogy inkább azokra kellene gondolni?
Most döbbenek rá, hogy észrevétlenül illantak el az életünkből a bensőséges csendek. Azok a mindent feloldó, lelket melengető falusi esték. Azóta motorok, autók és nagy gépek zaját szoktuk meg úgy, hogy közben elvesztettük a szépséges hangulatok varázsát. Minden felbolydult, minden megváltozott, s ami elveszett a múlt ködében, azt utódainknak már elmondani sem érdemes, mert meg sem értenék. Ma már mindenki rohan, törtet céljai elérése érdekében, s nem ér rá, nincs módja meglátni, megélni a szépet. Az ember miközben épít, rombol. Ha mást nem, lelket. Tönkre teszi azokat a szépségeket, melyeket a természet alkotott. Sajnos önmagát is. De amit megéltem, nekem fenntartó erő, szép, vagy fájó emlék, gazdagabb vagyok általa.
Honnan jönnek most elő ezek a régen elfeledettnek hitt emlékek? Hiszen már senki nem emlékszik az elejére, a hőskorra. Még én sem. S, ha ma nem fut felém a múlt Helén hangján, ha nem követeli Kata, hogy emlékezzek rá, talán nem is gondolom soha végig, amilyen nehezen indult az élet, hasonlóképpen a barátságunk.
Ma már nevetséges, és megmagyarázhatatlan, megindokolni sem tudnám, hogy tulajdonképpen mi bajom volt vele, hogy ennyire megmakacsoltam magam? Elvégre nem bántott meg, legfeljebb bután viselkedett. De normális helyzetben, más esetben ilyesmin egyszerűen átléptem. Vele kapcsolatban viszont valami belülről jövő ellenállást éreztem. A túlöltözöttsége bosszantott volna? Nem lehet. Hiszen abban az időben kevesen voltak nálam nem elegánsabbak. Micsoda butaság! Még ma sem értem. Itt ülök, beharapom a szám szélét, és egyszerűen nem értem azt az Antóniát, aki akkor voltam. De tudom, hogy nem tartottam rá igényt, és bőszített, hogy rám akarják erőszakolni.
Az asszony járkált egy kicsit a lakásban, szüksége volt erre a mozgásra, hogy felfrissüljön. Papucsot váltott, ivott egy kis teát, aztán odaállt ismét az ablak elé, bár kinn változatlanul sűrű volt a köd. Befelé fordult, a szoba belseje felé, csípőjével a radiátort támasztva. Álla a tenyerében, s már megint visszafele élt.
Nem akartam Katával a barátságot, mégis létrejött. A véletlen hozott össze bennünket egy kórház udvarában. Akkor már én is jól öltözött voltam. Másként, mint ő, de elegáns. Lélegzetelállítóan szép volt. És mosolygott. És önmagához képest kedves volt. És hívott.
- Most nem térhetsz ki előlem! Most pedig el kell jönnöd hozzánk. Bizonyítsd be, hogy nem sértettelek meg olyan nagyon, amikor először láttál, hogy ki ne engesztelhesselek. Gyertek utánunk. Ha nem haragszol, jössz.
Még a szavam is elállt ettől az invitálástól. Tehát tudta, hogy sértő volt! Jó, akkor vége az ellenállásnak, gyerünk.
*
Már felvitte isten a dolgunkat, ez idő tájt autón jártunk. Már tizenöt év telt el békében. Javult a gazdasági helyzet. A mienk is. Nekünk új autónk volt, az övék erősen használt. Mit használt? Vacak. Miként annak idején a motor.
Az asszony mosolygott magában. Mulatott az emlékein. Látta maga előtt az elaggott fekete Opelt. Szinte letérdelt az autó a porban. Mintha kíméletért esdekelne. Olyan mély volt, hogy szinte minden rögön összetörte az alvázát.
Arra az autóra még ma sem lehet gondolni nevetés nélkül. Beleülni meg egyenesen életveszélyes vállalkozásnak tűnt. Én voltam a legfőbb szószólója annak, hogy az Opelbe bele ne merészeljen ülni, akinek kedves az élete. Na és ki volt az, aki először ült bele? Hát persze, hogy én. Kórházból kellett volna hazahozni, de Bálintnak halaszthatatlan hivatalos dolga akadt. Megkérte hát Kálmánt, fuvarozna haza. Ott ültem mellette az első ülésen, és bár beszélgettünk, de végig szorongtam. Furán rángatott a kocsi, Kálmán erősen kapaszkodott a kormányba, amikor egy árva kereket láttam előttünk jobbra iparkodni. Meg is kérdeztem:
- Miféle mesebeli kerék bolyong előttünk?
Kálmán fogcsikorgatva rángatta balra a kormányt, mert erősen vágtattunk a jobboldali árok irányába, amikor az utolsó pillanatban meg tudta állítani a kocsit.
- Az én jobb első kerekem önállósította magát - mondta rekedten, és izzadságban fürödve ráfeküdt a kormányra. Én magam nem is érzékeltem, hogy életveszélyben voltunk, mert mire felfogtam, már csak röhöghetnékem volt. Kinek járt a szája? Nekem. Ki úszta meg Kálmán autóját? Én.
Ez az ütött kopott öreg csühögő tulajdonképpen teljesen megfelelt Kálmán eleganciájának, Katától azonban végképp idegen volt. De akárhogy gondolkodom, az igazi meglepetés a lakásukban fogadott. Vártam a csodát. A díszmagyart, a csipkét, a sujtást, a brokátot, a ragyogást. Ehhez képest, ami fogadott: nagy semmi. Egy régi hálószoba, néhány roskadásig zsúfolt könyvszekrény és a nagy tisztaság. Nekik még most sem volt annyijuk, mint nekünk házasságunk elején! Volt viszont csodálatos herendi porcelán a terítéknél, és nemes kristályok. Szíves vendéglátás és gazdag kínálat.
Hogy én milyen zavarban voltam! Kata fanyar kedvessége, különlegesen drága eleganciája, Kálmán harsány boldogsága és topis igénytelensége - zavarba ejtő volt. Pontosabban volt valami zavarba ejtő az életükben, csak nem tudtam magamnak megmagyarázni, mi is az. Igazából ma sem tudom.
A házaspárról pillanatok alatt kiderült, hogy szenvedélyes kártyások, már szedték is le a terítőt az asztalról, pillanatnyi szusszanást se engedve osztották a lapokat az én Bálintomnak. Még csak eszükbe sem jutott, hogy életemben először vagyok náluk, az ő követelő meghívásukra. Csak ültem a sarokban, és néztem. Megbabonázva figyeltem őket. Igen. Szinte éreztem is őket. Megrendített, ahogy ezek hárman elszálltak a játék szárnyain. Tudtam, és tudomásul vettem, számukra én most nem is létezem. Mint ahogy volt is. Akkor, abban a pillanatban ez a tény nem zavart. Később rettenetesen ingerelt, ha Kata beült a férfiak közé, és soha nem volt tekintettel sem rám, sem senki másra, ha kezébe vette a lapokat. Szenvedélyes kártyás volt. Igazság szerint úgy szűnt meg számára a világ, hogy a gyerekeit is a szomszédasszony látta el észrevétlenül ilyen esetekben. Kálmán megszervezte, megfizette ezeket a szolgáltatásokat, de azt hiszem, hogy egyben zavarta is a tény, amiért fizetett. Noha ezeket a körülményeket együtt alakították ki, mi több, ő tanította meg kártyázni is, később a Kata számlájára írta, a felróható hibák közé. Ez már csak válásuk idején lett hibája, addig erényként könyvelte el, mint mindent, amire rászoktatta.
Mindig elcsodálkoztam, milyen fantasztikus vonzása volt Katának Kálmánra. Nem volt egyetlen olyan ötlete, gondolata, amit ki ne elégített volna szolgaian. Minden divatbemutatóra Pestre vitte, ráadásul nem azért, mert kérte, hanem mert örömét lelte benne ő maga is. Megvette neki a legkülönb ruhákat, kosztümöket. Úgy öltöztette, mint kislány a babáit. A legrangosabb helyekre hordta, eközben ő paraszt maradt. Jó és rossz értelemben egyaránt.
Paraszt szülei mindhárom gyermeküket úrnak nevelték. A legöregebb fiú pap lett. Magába szívta Debrecen szellemiségét, műveltségét, a cívisváros tisztességét és puritánságát, de egy kicsit ő is Fazekas maradt. Fazekas nagytiszteletű úr! - Milyen jó lett volna! - mégsem lehetett azzá, amire oly nagyon készült. A kor, amelyben élt, tanári pályára terelte. Megbüntette volna „fiatalkori botlását" még a fiaiban is. Ő a család békéjét választotta. A fiai jövőjéért odaadta a saját jelenét. Kiváló pedagógusnak mondták. Egyszerű méltósága, sokoldalú ismerete, retorikai készsége, a gyermekek ösztönös tisztelete, mind tanári pályáját szolgálta. Kultúrember volt, tiszteletreméltó tudással, ismeretanyaggal, s mégis volt benne valami, amiből tudtam, éreztem, hogy visszahúzza oda, ahonnan elindították.
Anna a középső még csak művelt sem volt, de konok erőlködéssel bizonyította egész életében, hogy az.
Kálmán mindent megkapott a jó hírű gimnáziumtól, amit egy jó eszű tanuló magáévá tehet. S őrá ragadt minden ismeret a világon. Úgy tudta a latin grammatikát, mint a magyar nyelvtant. Magas szinten. Beszélt görögül, latinul, angolul. Fantasztikus mennyiségű könyvet olvasott össze. Szisztematikusan fogyasztotta a magyar, s a világirodalmi alkotásokat, azon kívül, hogy naprakész volt az állatorvosi szakirodalom anyagában. Tisztessége pedig megkérdőjelezhetetlen. De hát, paraszt maradt. Méghozzá a lompos fajtából, nem a nyalkából.
Később már jó szabók öltöztették, de ruhát viselni nem tanult meg soha. Még a pénzt is kár volt kidobni arra az öltönyre, amit ő kezdett el hordani. Úgy állt rajta a legszebb szmoking is, mint tehénen a vitézkötés. És a szó jó értelmében, miért, miért nem, viselkedni sem tanult meg igazán. Képtelen helyzetekbe került, s ezáltal hozta környezetét is.      
Hol is volt randevúm velük? Hogy felejt az ember! Igen. Együtt mentünk Pestre, de különváltunk, mindenki intézte a saját ügyeit. Valahol a belvárosban találkoztunk. Ha jól emlékszem, az Apostolok étteremben. Fáradtan érkeztem, alig vártam, hogy megpihenjek egy kicsit. Amikor benyitottam, Fazekas Kálmán doktor úr állt az egyik hatalmas csillár alatt kigombolt nadrágkorccal. Bolhát keresett. És fogott is. Eltűntem a mosdóban.
Parlagi. Ez a szó illett rá. Különös módon Katát ez nem zavarta. Ő ugyanolyan elragadtatással kötődött hozzá, mint első szerelmes éjszakáján. Nem látott, nem hallott, nem vett észre semmit, ha azt az ő szerelmetes párja cselekedte. Annyi bizonyos, hogy hatalmas vonzása volt Kálmánnak is Katára. Meg is tett neki mindent. Mindent elkövetett érte. Ragyogó háziasszony és anya volt. Amíg kártyát nem érintett. De hát, kártyázni is ő tanította meg! Csak éppen túl jó tanítványnak bizonyult. És a hülyeségeiben is partnerére lelt benne. Nem kérdőjelezett meg semmit, sőt, mindent elfogadott. Ha Kálmán este ötkor kitalálta, hogy ökörfark levest óhajt enni Szegeden, Kata beült mellé az ócska Opelbe, de előtte kölcsön kért a szomszédtól annyi pénzt, amennyiből megjárták Szegedet.
Kálmán hallatlanul sokat dolgozott, tehát sok pénz fordult meg a kezén. De csak megfordult. Nem volt Istennek annyi pénze, amit el ne költöttek volna. Egyik legmegrendítőbb és tragikomikusabb élményem volt, amikor egy délben Kata belibegett hozzánk. Napsugaras jelenség volt. Karcsú bokáját aranylánc ölelte, dereka körül röpködött sokszínű, bő szoknyája. Kék szeme szikrázott aranybarna hajkoronája alatt. Csak úgy besétált hozzánk a közeli főútról.
- Hogyhogy egyedül vagy Kata? Csak nincs valami baj?
- Csak egy apróság. Leállt az autó a sarkon. Nem tudunk tovább menni.
- Hova indultatok?
- Görögországba.
Bálint úgy meglepődött, hogy majd lenyelte a cigarettáját.
- Ezzel az autóval?
Egyetlen szóval felelt, és nevetett:
- Igen.
- De hát madzaggal van benne a motor felfüggesztve! Gondoltatok rá, mennyi bajotok lehet ezzel a ronccsal idegen nyelvterületen?
- Igen.
- És hol akartok lakni?
- Az autóban. Varrtam rá függönyt.
- Az más. Ha van függöny, egy szavam sem lehet. Engedj meg még egyetlen tolakodó kérdést! Hol akartok mosakodni?
- A tengerben.
- És hol étkeztek?
- A kipufogón megmelegítjük a konzerveket.
Bálint bólintott:
- Értem. Logikus. Akkor most légy szíves elmondani, mi az én feladatom?   
- Kérlek, menj ki Kálmánhoz az országútra, és segítsd helyzetbe hozni a kocsit.
És az én férjem hóna alatt egy gombolyag cukorspárgával, hümmögve kiballagott Kálmánhoz műszaki erősítésnek. Istenem! Hányszor elmesélte, hogy amikor belenézett Kálmán mellett az autó belsejébe, az összekötözött alkatrészek között a kövesutat látta. Komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa harsány nevethetnékét. Kálmán szorgosan dolgozott, s végül siker koronázta tevékenységét. Az autó készen állt a nagy útra.
És megjárták Görögországot! A napfényes Hellaszt, ahogy Kálmán mondta nevetve. Aludtak abban az istentelenül kényelmetlen autóban elfüggönyözve, fürödtek tenger-öblökben, és mindent megnéztek, ami elérhető volt számukra a fennmaradt antik világból. Rázkódtak úttalan utakon, de eljutottak Kréta szigetére, s boldogan idézték Homérosz sorait: „Közepében a borszín tengernek, szép dús partját a habok körülöntik.”  Megnézték Olimposz szobrait, minden időket túlélő oszlopait. Eljutottak Athénbe, megcsodálták a delphoi kincsesházat, s az Athéné tiszteletére emelt templomot. Ették a büdös kipufogón melegített konzerveket, de annyi élménnyel gazdagodtak, hogy egész életemben irigyelni fogom azt a merészséget, amit én akkor bizony vakmerőségnek tartottam, és kinevettem.
Hogy mi a különös az egészben? Az Opel kitartott mellettük. Pontosabban kitartott a határig. De ott megállt. Kálmán szerelte, a határőrök tolták, de a kocsi úgy döntött, ő nem gurul vissza magától a szocializmusba. Szegény Kálmán, bármit tett vele, az autó makacsul állt. Végül két ország határőrsége emelte át azon a sávon, ahol már nem okozhat nemzetközi bonyodalmat, s ahol megvárhatta, míg gazdája szerelővel ment érte.
Ők maguk vonattal jöttek haza a határtól. Roppant jókedvűen, élményektől gazdagon, napbarnítottan. Kálmán csak vigyorgott:
- Látod Bálint, hogy nincs izgulni valóm az autóm miatt? Oda visz, ahova akarom, s ráadásul üzembiztos. Sőt garantálom, hogy az én kocsimat nem lopják el.
*
Ilyenek voltak. Folyton az autóban ültek, állandóan úton voltak. Ezt az állatorvosi munkakörrel igen körülményes lehetett összeegyeztetni. De megoldódott valahogy, mert baj sosem volt a csatangolásaikból. Kálmán akkor is nagyvonalúnak bizonyult, ha a munkaköri adminisztrációról volt szó. Ezzel rendszeresen felbőszítette Bálintot, aki viszont túlzásba vitte a Kálmán szerint értelmetlen munkát. Bálint állandóan azt bizonygatta, hogy marhaság, amit elvárnak tőlük - ami igaz is volt -, Kálmán pedig teljes nyugalommal hajtogatta; Ne vitatkozz a hülyékkel! Üss a hasadra és csináld! Csak az időt pazarolod el, meggyőzni úgysem fogod a „fejeket”.
Hogy mikor dolgozott Kálmán, azt nem tudom, de biztos, hogy rengeteget. Feltehetőleg éjjel, meg hajnalban, csak a jó Isten a megmondhatója. Hihetetlenül nagy munkabírása volt. És még arra is jutott ideje, hogy Kata múltja után kutasson. Arról a múltról úgy hallgattak, mint az igazi felnőttek. Vagy az összeesküvő gyerekek. Jóval később tudtuk meg az egész történetet.
*
Kata szüleit bűbájos embereknek ismertük meg. Siklósi bácsi több nyelven beszélő, világot járt szállodaportás volt. Korábban konyhafőnök. Isteni finomságokat kreált és tanított meg nekünk. A kicsi, ősz Joli néni egyik szerettétől a másikhoz tipegett, mintha a lélegzetét osztaná meg egyszerre mindenikkel. Kata igen késői gyerek lehetett, mert jócskán nagyszülő korúak voltak. Melegség, biztonság, nyugalom áradt belőlük. Mi is szerettünk hozzájuk menni, szerettük azt a közeget, amelyben éltek. Jobbak lettünk tőle. Ki gondolta volna, mekkora bűn terheli lelküket. Ha elvakult szeretetükben egyáltalán felfogták, mit követtek el.
Az asszony elmerengett az újabb emlékeken. Körmét foga alá illesztve egyetlen pontra révedt. Már a fotelban ült. Fáradt lábát fázósan maga alá húzta, pedig meleg volt a lakásban. Beledidergett az emlékekbe.
Milyen sokáig hallgatott Kata a rá nehezedő megfejthetetlen emlékek terhétől! S mennyire óvta az ő öregeit a felismeréstől, hogy rájött a titokra. Elvégre érte éltek. Ő volt a mindenük. Hogyan is lehetne nekik szándékosan bánatot okozni? Csak akkor zokogta el nekem keservesen, milyen nehéz hazugságban élni, amikor már biztos volt benne, hogy kitárul előtte a múlt kapuja, s megtudja, mi a valóság.
Tulajdonképpen Kálmánhoz is így kötődött elsődlegesen, hogy fiatal lányként őt avatta be minden szabad gondolatát betöltő titkába, s ő volt az, akivel együtt keresni, vallatni kezdték a múltat. Ő lett az egyetlen bizonyosság az életében.
Sosem hittem volna, ha nem tapasztalom, hogy mekkora lelki nyomás az emberen, ha nincs tisztában a helyével, a saját személyével, ha nincsenek tanúk által megerősített emlékei. Gyökértelen. Aki ezt nem tapasztalta meg, meg sem értheti.
Öt éves lehetett, amikor a pesti körfolyosós bérház egyik konyhájába bekéredzkedett a nyitott ajtón. Máskor is szeretettel fogadták, most is kedvesek voltak vele. Egy számára idegen néni is ült a helyiségben, s az ő kilétére tett fel kérdéseket. Érezni lehetett, hogy korábban lakóként élt ebben a környezetben. Mikor a háziak megmondták neki, hogy a gyermek a Siklósiék kislánya, tűnődve mondta:
- Érdekes, amikor utoljára látogattam ide, még nem volt itt a kislány.
Senki nem vette észre, hogy valami súlyos hiba történt. Ez az ártatlan kétkedő mondat volt az, amely elindított Katában egy egész gondolatsort. Ez volt az a pillanat, melytől tudatosodni kezdett benne, hogy körülötte valami titok lappang. Hogy ő nem olyan, mint a többi gyerek. Itt kezdődött el befelé fordulása, ettől kezdve figyelt azokra a jelenetekre, amelyek már korábban is elő-előtűntek a semmiből. Ismét látta, és egyre gyakrabban látta azt a hatalmas kertet, melyben oly jó volt lenni. A dús bokrok, a terebélyes fák elrejtették őt jóízű játékok közben. Emlékeibe bevillant egy fiatal, karcsú barna asszony képe, aki lengette őt egy hatalmas fára szerelt hintában, miközben egyik hatalmas fa árnyékában egy kisfiú homokozott. Oda-odaszaladt hozzá - mert már tudta, hogy ő volt - s valamit mondott, a homokozóra mutatva. A szép barna néni ilyenkor megsimogatta a fiúcska fejét is, meg az övét is. És ez nagyon jó volt.
Mindig ugyanazt a képet látta. Mindig ugyanaz a kert jött elő, mindig ugyanaz a néni, ugyanaz a fiú. A végén már azt is tudta, biztosan tudta, hogy a testvére az a másik gyermek, a néni pedig az anyja.
Nagyon sokáig tartott - évekig -, amíg összeállt a kép benne, de azt már tudta, biztosan tudta, hogy valamit elhallgatnak előtte, amit neki tudnia kell. És azzal is tisztában volt, hogy a titok közelébe csak kerülő úton fog eljutni. Elkezdett hát rafináltan érdeklődni: Milyen idő volt, amikor őt hazahozták? Milyen volt az első pólyája? Hány órakor született? Mennyi idős volt, mikor felállt, eljárt, melyek voltak az első szavai. A kérdéseket nagy-nagy szünetekkel tette fel, és a válaszok nagyon eltértek egymástól. Nem csak egyik-másik szülő válaszolt másképpen, hanem ugyanaz is rendszeresen tévedett. Tehát, nekik sincsenek pontos emlékeik születése körülményeiről, ami annyit jelent, hogy anya nem lehetett ott, amikor ő a világra jött.
- Hogy lehetnek a felnőttek ilyen buták, hogy nem veszik észre a gyerekek apró furfangjait? - kérdezte tőlem Kata egyik alkalommal, amikor önmagáról mesélt. - És hogy lehetnek olyan ostobák, hogy nem tudják azt a nagyon kézenfekvő tényt, hogy a gyermeknek igazság kell, és cinkosság, meg összekacsintás a szülővel. Mert ez a biztonság. Látod, csak a gyerek okos a nagy dolgokban. A felnőtt már vak.
Kálmán talált rá a fiúra. A felnőtt férfira, aki szintén vágyott a húgát megismerni.
Már nem emlékszem, hol és hogyan talált rá, de azt tudom, hogy ekkor mondta el nekem Kata bizalmasan élete történetét. Ma sem értem, miért minősült az ő felfogásában ekkora titoknak ez a tény, de azt igenis súlyosnak tartottam, sőt, betegesnek, hogy szégyenként éli meg.
El nem mondható, mennyire vágyott mindent megtudni az anyjáról, örökbefogadása körülményeiről, s hogy mennyire készült megismerni a fivérét.
Én is Pesten voltam, amikor megtörtént a nagy találkozás, és őszinte izgalommal vártam beszámolóját. Egy rosszkedvű, mondhatnám elkeseredett Kata jött fel hozzám.
- A dolgokat nem lehet visszamenőleg megélni - jelentette ki kategorikusan. - Mindketten nagyon akartuk, hogy jó legyen, Kálmán is mindent elkövetett, hogy kiráncigáljon engem a letargiámból, de akárhogy erőlködtem, idegen maradt számomra az a férfi.
- Kedves volt veled?
- Hát persze hogy kedves. Különben el se jött volna. Meg ő ismert is engem.
- Micsoda?!
- Ő rendszeresen követte az én mozgásteremet, tudta, hol és hogyan élek, tudta, hol kell engem szemmel tartani.
- No, ne izélj! Hát akkor miért hallgatott itt évtizedekig, mint a kuka?
- Mert az anyja megtiltotta, hogy a közelembe jöjjön.
- Az anyja?! Értem. Azaz nem értem, de majd elmagyarázod.
- Igen. De nem most. Mára elég volt ebből az egész vidám, szívderítő múltból. Most haza akarok menni a gyerekekhez, dajkálni őket, együtt lenni velük.
Kálmán kullogott utána, amint lehajtott fejjel, még lassabban, még vontatottabban, mint máskor, ment a kijárathoz.
Antónia nagyon elfáradt. Megfordult, hogy megnézze, kezd-e már felszállni a köd, s meglepetten tapasztalta, hogy pirkad az ég alja. Látszanak - ha halványan is - kertjében a bokrok, s mint sűrű eső hull az ágakról a cseppfolyóssá vált köd. Csúnya, nyálkás, de átlátszó nap kezdődött.
Hát, nem éppen lelket simogató kint a világ - állapította meg magában. Jobb lesz előle ágyba bújni, és elaludni, miként a történések elől. Ezek az emlékek sem éppen üdítőek.
Aznap sokáig ágyban maradt. Fáradt volt. TV-t nézett egy kicsit, aztán olvasni próbált. Rejtvényfejtéssel is próbálkozott. Szándékosan kerülte a tegnapi gondolatokat. Már alig tudott valami kellemeset, vidámat előkaparni az emlékezetéből, amire szívesen gondolhatna vissza.
Aztán egyszerre minden előzmény nélkül beugrott a nagy londoni utazás emléke. Ó, ezt érdemes felidézni, elvégre olyan nagyon jellemző rájuk.
Nos, pénzük, az ugyebár sohasem volt, mert mindig háromszor annyit költöttek, mint amennyi bejött a házba. De ők az ilyen apróságokkal soha nem törődtek. Mert mindig volt valahogy. Bálintot nagyon bántotta ez a bizonytalan életmód, s szeretett volna valamit kitalálni az érdekükben. Így született meg a nagy ötlet, hogy a saját pénzüket kell betenni takarékba, de úgy, hogy rá ne jöjjenek. Akkor már hónapok óta kértük kölcsön a pénzt Kálmántól. Észrevettük ugyanis, hogy hányan élnek vissza az ő naiv jóhiszeműségével. Bálint is ezt tette. Rendszeresen elkért tőle pár ezer forintot kölcsön, aztán betette a nevére a bankba. Pár hónap múlva boldogan újságolta nekem, mekkora összeget gyűjtött már össze számukra. De nekik még nem szólt. Csak amikor látta Kata és Kálmán rosszkedvét a sikertelen találkozás miatt, akkor árulta el nekik, milyen gazdagok az ő közreműködésével. Hát, ha azt hitte, hogy valami kitörő lelkesedés lesz úrrá a házaspáron, érzékenyen tévedett. Még a szemük se rebbent, csak Kálmán vetette oda Katának:
- Kata baba! Utazunk Londonba.
Így esett, hogy összegyűjtöttünk nekik egy londoni útra való összeget. Nem telt el pár hét, megérkezett az anziksz:
„Jó itt lenni, itt lakni még jobb. Mi már tudjuk, milyen vastag a függöny.  Londoni Kálmán és tsa.”
Eddig még el is mondhatnék mindent ennek a lánynak, hiszen többnyire kedves történetek, talán ő maga is tud róluk. De igazság szerint nem is ezekre kíváncsi.
Innen már én is szívesen elfelejteném az egészet. Nagyon megviseltek, igénybe vettek akkor az események, amikor történtek. Most sem szolgálnak örömömre.
Már annyiszor elgondolkoztam, mi az ördögért van az, hogy én minden dologba belekeveredek, anélkül, hogy akarnám, vagy hogy tennék érte valamit. Hogy mindig mindennek a közepébe pottyanok, majdnem főszereplő leszek, holott messze nem vágyom erre? Van ebben valami sors-szerűség, mint abban, hogy ezt a kérdést is nekem tette fel Fazekas Helén, nem másnak. De hát, hogy jövök én ahhoz, hogy ennyi év után elmondjam neki azt, amit tudok? Amit még az apja sem mond el. Ott élnek ketten, egymásra utalva, anyagilag is, és erkölcsileg is. Hogy merészeljek én véleményt alkotni ma, amikor Kálmán már hetven fölött van? Hiszen negyven volt, amikor megesett vele!
Antónia egyre feszültebbé vált, fel-alá járkált, tenyerét egymáshoz dörzsölte, ha pedig megállt, és két kezét összeszorította, egész teste ringott jobbra, balra. Helénre meg az apjára gondolt.
Nagyon megfontoltnak kell lennem! - beszélt magának. Még bólogatott is közben. Csak okosan, csak ügyesen, hogy senki ne sérüljön. Se emlék, se lélek.
*
Ha nem kerülök akkor kórházba, és nem ismerem meg Emőt, semmi baj. Hogy még az ismeretséget is én hoztam össze, az már tragédia. De hát, megesett.       
Amikor megláttam a kórházi ágyon rejtvényt fejtő fiatal nőt, akinek szobatársa lettem, nem nagyon érdekelt, de valami fura, megnevezhetetlen ellenállást éreztem. Sűrű szőke hajú, tömpe orrú „egy a száz közül” teremtésnek tűnt. De amikor kiszállt az ágyból, és megmozgatta széles, ringó csípőjét, megmutatta hatalmas melleit, már nagyon nem volt jelentéktelen. Minden mozdulata csupa kihívás, merő erotika. És a járása! Ez a nő hódításra született. Ez a nő nem járt, ez ringott, vonult. Mindegy, hogy ki legyen a hódítandó személy, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, csak kerüljön az igája alá. Jellemző, hogy az orvosoknak mindig volt valami kérdezni valója a mi szobánkban, amíg ő haza nem ment. Engem is azonnal kezelésbe vett. Mondta, mondta a magáét kérdezés nélkül. Dicsekedett állatorvos férjével, anyagi helyzetükkel, és különösen a hódításaival. Az egész bevezetés annak érdekében született, hogy elmesélhesse, micsoda sikereket könyvelhet el a férfiak körében. Én igazság szerint elég üres kis csinikének tartottam, le is néztem egy kicsit. Csak annyira, amennyire egyáltalán érdekelt.
Már hazafelé készült, sokat volt távol a szobából, telefonon bonyolította az ügyeit. Egy ilyen alkalommal futott be hozzám a Fazekas kettős. Nagy beszélgetésbe merültünk, amikor visszaringott az én szobatársam. Bemutattam őket egymásnak. Azt hittem, ezzel vége az ismeretségnek, de tévedtem. Kiderült, hogy közel laknak egymáshoz Fazekasék és Szűcs Balázsék, azaz Emőék, ők is szeretnek kártyázni, s hogy ez a „művelt" fiatal teremtés krónikus szellemi partner-hiányban szenved. Puff neki! Már benne is voltunk nyakig a bajban. Ekkor még nem tudtam, de hamarosan rá kellett jönnöm.
Az elkövetkező időben ritkábban találkoztam Katával. Elkezdtek betegeskedni a szülei, s ő sokat tartózkodott Pesten. A maradék kis időben meg kártyázni jártak Szűcs Balázsékhoz, de ha mi összejöttünk, nem Emőci volt a téma. Többnyire Kata számolt be a családi dolgokról. Egy ilyen alkalommal nyöszörögte el nekem, milyen megrendítő volt számára megtudni, hogy él az anyja. Már képes volt beszélni a rászakadt hírről, amely akkor teljesen letaglózta.
Természetesen a megtalált fivére adta tudtára a lehető legkíméletesebben, de ő akkor belenémult.
A nagy kert, a nagy ház, ami annyiszor felmerült emlékeiben, tehát igaz. A fiatal karcsú néni is, aki valóban az anyja. S ő, Miksa volt az a kisfiú. Persze a kert nem olyan hatalmas amilyenné az emlékek növelték, anya pedig már nem mosolyog örökké, sőt, egyre ritkábban. A haja sem olyan szép gesztenyeszínű már, keményen őszül. És szenved miatta. Akkor nagyon nehéz időket éltek át. Egyre rémítőbbek voltak a zsidótörvények. Az apát, aki különben vissza sem jött soha, akkor már elvitték munkaszolgálatra. Anyjuk biztonságba akarta helyezni a gyerekeit. Őt, a kisfiút, már befogadta egy család, de többet nem mertek vállalni. A kis Kata érdekében Siklósiékhoz fordult. A házaspár éppen abban az időben tudta meg, hogy soha nem lehet saját gyerekük. Örökbefogadásra készültek. A gyönyörű kis Katát a sors ajándékának tekintették, és azonnal a szívükbe zárták. Elvállalták az elrejtését, a gondozását, de halálosan súlyos kikötéssel éltek: A gyermek soha nem tudhatja meg, hogy nem ők a valódi szülei.
Bármit hozzon a sors, bárhogy alakul az élet, többé nem közelíthet a kislányához az anyja, aki sírt, zokogott vergődött, nem akart belemenni a követelésbe, de kényszerhelyzetbe került. Tudta, ha nem tesz eleget a kérésnek, gyermeke sorsa a biztos halál. Azt remélte, ha mégis túlélik ezt a borzalmat, Siklósiék is engednek kemény követelésükből. Nem így történt. Akkorra már úgy beleélték magukat a szülői szerepbe, s úgy megszerették Katát, hogy végleg sajátjuknak tekintették. Nem adták vissza. Anya nem akarta megzavarni a kislány lelki biztonságát, inkább hallgatott. Állta a szavát. Csak messziről szerette a lányát, s fiát küldte a közelébe, hogy általa többet tudjon meg róla. Most sem közelítette meg Katát, de mindent megtett, hogy a testvérek legalább közel kerüljenek egymáshoz.
Kata az egészből csak annyit fogott fel, hogy őt az édesanyja odaadta, meg tudott tőle válni. Magára hagyta. Már maga az a tény, hogy él, az is felfoghatatlan volt számára. Ha régen meghalt, azért nem jelentkezett soha, azt még megértette volna. Most meg kiderült, hogy itt élt Pesten, a közelében, s képes volt nem megölelni, nem ölbe venni. Igaz ugyan, hogy apa meg anya minden jót és szépet megadtak neki, de az, aki szülte, elengedte a kezét. Halálos nagy keserűség és önsajnálat gyötörte.
Egész eddigi élete, neveltetése akadályozta benne, hogy megértessük vele, milyen volt a kor, amibe beleszületett, hogy mekkora kompromisszumokra kényszerültek emberek, s hányan haltak bele ebbe.
Nem tudom, hogyan voltak képesek Siklósiék ezt így végigvinni, de tény, hogy Kata nem tudott a zsidóüldözésekről semmit. Talán még azt sem tudta, hogy evangélikuson kívül más vallás is létezik. De az aztán végképp érthetetlen, hogy Kálmán mellett sem nyílt ki számára a világnak ez a rozsdás ablaka. Mintha valami ösztönös önhülyítés lett volna ez a részéről, mintha szándékosan süket lett volna, ha a holocaustról volt szó. Tény, hogy itt állt egy számára feldolgozhatatlan eseménysorral, amelyből nem tudott, és nem akart mást megérteni, csak azt, hogy őt valaha kidobták a saját meleg fészkéből. Az is bántotta, hogy apa meg anya nem voltak vele őszinték.
- Mennyivel okosabban tették volna, ha mindenről beszámolnak. Mennyivel jobban bíztam volna bennük. És milyen lélekmelengető lett volna számomra, ha az ölükbe bújva, velük együtt beszélhettük volna meg életem előző eseményeit. Persze ehhez korrektebbnek kellett volna lenniük a szülőanyámmal – panaszolta.
Mialatt ezekkel a problémáival küzdött, Siklósi bácsi - az örökbe fogadó apa - is megbetegedett, ez is erősen igénybe vette fizikailag is, lelkileg is. Mert aggódott ugyan érte, ugyanakkor élt benne egy kimondatlan szemrehányás is. Nem tudatos, nem végiggondolt, nem magára kivetített, de mindenképpen keserű érzés, hogy az imádott, a tisztelettel rajongott apa, ilyen embertelen módon használta ki más szorult helyzetét. Meg az övét.
Nem csoda hát, ha Kata nem vette észre, hogy életét, nyugalmát több oldalról is veszély fenyegeti. Egyre kevesebb időt tudott családjával tölteni, egyre inkább szükséges volt állandó jelenléte nevelőszülei mellett. Kálmán pedig unalmában hol ide csapódott, hol oda. Egyre gyakrabban fordult meg Szűcs Balázséknál. De mivel Balázs nagyon sokat volt távol, Emő meg állandóan várta, igen gyakori vendég lett a háznál.
„Szegény kicsi Emő", a gyerekasszony kifogott magának egy olyan férjet, akit nem érdekel más, mint a munka, meg a pénz. Egy műveletlen, igénytelen tuskót, aki nem viszi őt se színházba, se tárlatra, se szórakozni. Egyetlen könyvet el nem olvas, ha hazajön holt fáradtan, még az újságot sem olvassa végig, már alszik is. Ő itt van egész nap a két gyerekkel bezárva, neki nincs szellemi társa, ő ezt már nem bírja tovább. Ömlött belőle a panasz.
Ez a mafla Kálmán, aki a jelek szerint igen érzékeny lehetett a fiatalabb korosztályra, megszánta a szegény kicsi elhanyagolt nőt, bár nagy a gyanúm, hogy az együttérzésnél nagyobb hatással volt rá a buján ringó csípő. Még ha nem is vallotta be magának. Egy biztos: a légies, érzékeny Kata, s a szexis erőteljes dombormű között volt némi különbség. S Emőci nem volt szívbajos: mindent elkövetett, hogy hatalmas lelkét és látványos félműveltségét latba vesse. Nem volt nehéz egy ilyen tapasztalatlan naiv gúnárt átvernie. Ebben már nagymester volt a gyerekasszony.
*
Tény, hogy Kata nem vett észre semmit. De hát ő őszinte bizalommal volt az ő Kálmánja iránt. Amit ő mondott, tett és gondolt, az jó volt, mert tőle jött. Nem gyanakodott. Nekem is csak egyetlen mondat vágódott be kevésbé naiv agyamba. Katától jött, de megrendültem, amikor meghallottam. Azt mondta ugyanis, hogy nincs az a kacsalábon forgó pesti főbérlet, amiért ő szétszakítaná a családot.
- Egyáltalán hogy jutott most eszedbe ez a gondolat?
- Nekem sehogy. Kálmán mondta tegnap este, hogy ha apa meg talál halni, Pestre kellene költöznöm addig, míg üres nem lesz a lakás, különben elveszthetjük. Most mondd meg, micsoda embertelen törvények vannak? Egy családnak nem lehet két lakása. Ahhoz, hogy ne veszítsem el, amiben felnőttem, hagyjak ott csapot, papot, s költözzem bele! De hát, még apa is, anya is él, hogy mennék én hozzájuk lakni? Egy nyavalyás főbérletért? Mit gondolnának szegénykék? Hogy még élnek, és én máris az örökségre spekulálok! És mi legyen a gyerekeimmel? És az életemmel? Különben pedig ízléstelen az egész. Erre azt mondta Kálmán is, valóban, igazam van, sajnálja hogy szóvá tette, s kért, hogy felejtsem el.
Antónia még ennyi év után is megrendült az emlékektől. Látta maga előtt a fáradt, meggyötört Katát, akiről ő abban a pillanatban tudta meg, hogy veszélybe került a házassága. Hogy ez a másik, nem tudni milyen meg-fontolásból, most nagy vadra vadászik. Tehetetlennek és indulatosnak érezte magát. Lám, most is szabályosan leizzadt, mert visszagondolt az eseményekre. Letusolt, fehérneműt váltott, ivott egy kis ásványvizet, majd behúzódott a rekamié sarkába pihenni. De már jöttek is, tolakodtak az elfeledett események, mintha önálló életet élnének.
Igen. Igen. Akkor, amikor Kata említette Kálmán javaslatát, csak egy halvány jelzést éreztem. Mintha azt susogta volna valaki: vigyázat! De, amikor magamra maradtam, nem hagyott nyugodni, amit kihallottam a szövegből. Éreztem, mondhatni tudtam, hogy ez az egész az Emő mesterkedése, csak azt nem tudtam, mire megy ki a manőver. Mit akar Kálmántól? Jóval öregebb, mint ő, messze nem olyan jóképű, mint a férje, pénze soha nincs, öltözni nem tud. Művelt, az igaz, de mégsem hiszem, hogy ez lenne a döntő ok. Fene vigye a dolgomat, félreismertem a nőt. Azt hittem, egy buta liba, aki csak a fenekével gondolkozik. S most kiderült: rafinált. Méghozzá félelmetesen az. Őszintén bántott a dolog. Nagyon szerettem volna valami okosat tenni, de egyetlen használható ötlet sem jutott az eszembe. Itt állok egy megviselt lelkű nővel, egy elképzelhetően befűzött férfivel, meg egy fondorlatos kis kurvával. És nem avatkozhatok bele a dologba. Nincs is bizonyítékom, meg ha volna is, hogy jövök én ehhez?
Addig darvadoztam, míg csörgött a telefon. Kata jelentkezett, hogy közölje, apa meghalt. Törődjek addig a gyerekekkel, amíg ők elintéznek mindent.
Aljas dolog, de bevallom, fellélegeztem. Legalább felszabadul egy kicsit Kata, többet lehetnek együtt Kálmánnal, még minden rendezhető. Elvégre ez egy szép nagy szerelem, nem teheti tönkre egy csinos kis fenék, s néhány szépen fűzött zsongító szó.  
De semmi nem jött össze. Joli néni ágynak esett férje elvesztése után. Egyedül élt az üres lakásban, nem volt már senki, akiért felkeljen, akiért naponta nekifusson az elvégzendő feladatoknak. Kivéve, ha Katát maga mellett tudta. Máskor csak feküdt az ágyában, és naphosszat a mennyezetet nézte. Valami kis agyi esemény is történhetett vele, mert a beszéde akadozóvá vált, így orvosa tanácsára befektették a kórházba. Bár így is rengeteget loholt Kata Mogyoród és Pest között, mégis tudott egy csipetnyi időt a családja körében tölteni. Sajnos „szegény" Kálmánra aránytalanul sok feladat szakadt pontosan ezekben az időkben, így többnyire csak a két kislánnyal tudott együtt lenni. Én otthon rágtam a körmöm, hogy mit tehetnék értük, de meggyőztem magam, hogy nem avatkozhatom olyan dolgokba, amikről Kata nem is tud.
Sokat vitatkoztunk Bálinttal is Kálmán miatt. Nekem az volt a véleményem, a barátság őszinteségre kötelez. Hogy figyelmeztetni kell az igazi barátot, ha ferde útra téved. Ez nem egy kártyaparti, ahol lejátszom a kiosztott lapokat, és kész. Ő viszont vonakodott beleütni az orrát barátja családi ügyeibe. Meg azt is mondta, amíg Kata nem tudja, nem fáj neki. Ő bízik abban, hogy Kálmán hamarosan magához tér ebből a kis lelki maszatból. Aztán mindannyiunk megrendülésére jött a hír, hogy Joli néni hirtelen elhunyt. Nem volt semmiféle várható jele, csak úgy csendesen elaludt. A szobatársak említették, hogy az utolsó délutánon látogatója volt. Egy nő kereste fel. Később pedig agyvérzést kapott, s az elvitte.
*
A temetés után nem találkoztunk néhány napig, úgy gondoltam, magához kell térnie Katának ennyi megrázkódtatás után, meg házastársi kapcsolatuknak is hasznára válhat, ha most nyugton hagyom őket.
De, hogy nekem minden lében két kanalam van, mi több egyszerre, mi sem bizonyítja jobban, minthogy látogatóm érkezett Szűcs Balázs személyében. Őszintén nem örültem neki. Tudtam, hogy pillanatokon belül olyan ismeretek birtokába jutok, amikről szívesen lemondanék. Láthatóan nagyon levert volt a fiú, s amint leültünk, dőlt belőle a mérhetetlen keserűség. Ez a feltűnően jóképű, jó szándékú férfi nem győzte elmondani folyamatos megaláztatása történetét.
Szegény paraszti családba született, ahol sem igény, sem pénz nem volt az ő taníttatására. Szakmát tanult helyette. Aztán a tanítója által hozzájutott egy hirdetéshez, amelyben tanulni akaró fiatalokat toboroztak a szakérettségi megszerzéséhez. Örömmel jelentkezett. Nagyon sokat tanult, nagyon jó eredménnyel végzett, fel is vették az állatorvosi egyetemre. Már azt hitte, sínen van, de kőkemény évek következtek. Az ő érettségije csak szakirányú képzést nyújtott, hiányzott az általános műveltsége. Állandóan attól rettegett, hogy megszégyenül műveltebb társai között. Így amikor a többiek szórakozni jártak, ő benn maradt a kollégiumban, s olvasott, tanult. Történelmet, irodalmat, földrajzot, mindent, ahol érezte a saját hiányosságait. Csak éppen rendszertelenül, ahogy jött.
Amikor aztán ide költözött Dorozsmára, úgy érezte, övé a világ. Nagyon hamar megismert egy édes kis diáklányt, akivel fülig egymásba szerettek.  Bár voltak kollégák, akik óva intették - ismerve a lányt, - de ő alig várta, hogy túl legyenek az érettségin, máris esküdtek. Emő is boldog volt mellette, megszületett az első kislány is. Minden rendben lett volna, de igen hamar észre kellett vennie felesége félrelépéseit. Mindenhol, és minden férfivel kikezdett. Mindegy volt neki, hogy öreg vagy fiatal, nős, vagy nőtlen. Soha nem akarta elhagyni őt, csak úgy, gyerekesen minden alkalmat megragadott, hogy nőiességét észrevetesse. És kielégítse. Aztán bűnbánóan visszatért hozzá. Ő mindent eltűrt, mert szerette ezt az asszonyt és rajongott a kislányokért.
A legnagyobb fájdalmat mégis azzal okozta, hogy ahol csak megjelent, műveletlen buta fajankóként tűntette fel férjét, akivel egy ilyen kulturált ember, mint ő, nem tud együtt élni. Ő korábban - természetesen őszintén elmondta neki milyen hátrányokkal kellett megküzdenie annak idején, s Emő rútul visszaélt a bizalmával. Mindenhol megszégyenítette, megalázta. S megtörtént, amire nem számított: a feleségét már sehol nem veszik komolyan, s őt biztatják szánakozva, hogy lépjen ki ebből a házasságból. De ő még mindig szereti. Tudja, hogy Fazekas Kálmán fejét is elcsavarta már, s most azért jött, hogy én beszéljek Katával. Hátha ő még tud hatni az urára, akkor ő nyugodtan élhet tovább az Emő oldalán. Azért is dolgozik annyit, szinte erőn felül, mert a feleségének jobbnál jobb, de igen költséges ötletei vannak, s azok megvalósításához pénz kell. Sok pénz. És ő mindent elkövet, hogy minden kívánságát teljesítse, hogy boldog legyen. Járja a környező tanyavilágot, bizony rendszeresen fáradtan ér haza, de minden áldozatot megér, ha vissza tudja állítani a családi rendet. Éppen ezért könyörögve kér, tegyek meg mindent a két házasság érdekében. Mert rájött, hogy Emőci most válni akar. Ezt már nem éli túl.
Én csak ültem, két kezem az ölemben összekulcsolva, szemem a mennyezetre függesztve, s arra gondoltam, hol a pokol fenekén van az én drága jó Bálintom, hogy már megint én kerültem bele a lekvárba egyedül.  Közben sajnáltam ezt a szegény ördögöt, aki itt panaszkodik nekem, mint egy taknyos gyerek, ahelyett, hogy hazamenne, kiosztana két nagy pofont, és kidobná Szekeres Kálmánt.
Aztán elment. Keze fejével törülgette a szemét, hangosan trombitált a zsebkendőjébe, s olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség.
Csak ültünk egymás mellett a földön, és hallgattunk. Vártam, hogy jöjjön egy ötlet, egy gondolat, de semmi. Kata ismét rágyújtott, és nagyon lassan, nagyon szomorúan mondta tovább.
- Látod, milyen ostoba vagyok? Nem vettem észre semmit. Mi lett ebből a Kálmánból? Aki mindezt kiötölte, véghez vitte, nem az én férjem. Leéltem vele tizenhét évet, előtte két évig a szerelme voltam. Ismerem, mint a tenyeremet. Érzem minden gondolatát, rezdülését. Tudom, mi benne a jó, mi a gyengéje. De nem tisztességtelen, nem agyafúrt, nem aljas. Ez nem az én emberem. Nem az én szerelmem az, aki tegnap alkudott az ügyvéddel az én kislányaim tartásdíján. Tudom, hogy most halálosan szégyelli magát valahol azért, amit elkövetett. És nem tudom megmenteni.
Egyetlen szóval, egyetlen hanggal nem hibáztatta a férjét, csak sajnálta végtelenül. Egész ismeretségünk alatt nem hallottam tőle, hogy véleményt formált volna Kálmán bármilyen cselekedetéről. Most is csak védte, csak szánta. Én már majdnem kimondtam, mit tartok erről a piszok csibészről, de még idejében elharaptam a nyelvem, mert arra gondoltam, hátha magához tér az a rászedett csirkefogó, s akkor más jelentősége lehet a most kimondott szónak.
Kata egyetlen alkalommal sem ejtette ki Emő nevét. Pedig az ura megmondta neki, hogy érte válik el. Nem azt mondta, hogy miatta. Nem vádolta, nem szidta, nem okolta, nem vett róla tudomást. Neki Fazekas Kálmánnal volt elszámolása, az esküdött neki örök hűséget. És Fazekas Kálmán vette szavát még arra is, hogy nem mondja el senkinek válásuk valódi történetét. Sem a gyerekeknek, sem a Fazekas szülőknek. Kata még ezt is megtette neki. Folyamatosan és mindenkinek azzal indokolta pesti tartózkodását, hogy kizárólag a lakásért történik.
Telt az idő, készülődnöm kellett. Kata kikísért a vonathoz. Már fenn álltam a lépcsőn, Kata jött a nagyon lassan mozgó vonat mellett, és azt mondta: Kérdezd meg Kálmánt, mikor mehetek haza. - Alsó ajkát egy kicsit bekapta, hogy ne sírjon. Láttam még, hogy az egyik felső foga sötétebb. Aztán felgyorsult a vonat.
Bálint vitt haza az állomásról. Már alig vártam, hogy a gyerekek között legyek. A két nagyobb etette a kicsit, de nem tudták megnyugtatni, engem követelt. Kálmán is ott lábatlankodott körülöttük a konyhában. Nyilván nagyon várt már. Ölembe vettem a kicsit, megdajkáltam, s örvendeztem, hogy olyan nagy ügyes gyerekeim vannak.
- Elmentél! - sírta az én kicsi lányom.
- De hazajöttem. És mindig haza fogok sietni hozzád. Tudod, az anyukáknak néha el kell menniük, de akkor is nagyon szeretik az ő kislányukat.
- Az apukák is elmennek sokszor. Ők is sietnek haza?
- Igen drágám. Minden igazi, tisztességes apuka siet a gyerekéhez. És el nem hagyná a világ minden kincséért sem. Ilyen a te apukád is.
Láttam, hogy indításnak éppen elég Kálmánnak, amit a gyerek kiprovokált belőlem. Szép tarjagos lett a bőre tőle.
Jócskán eltelt az idő, amire a gyerekek ágyba kerültek, s amikor elkezdhettük azt a beszélgetést, amelyről úgy vélem, hogy alattuk, Kálmánunk élete legnehezebb perceit élte át.
Először csak ültünk, s vártuk, hogy valaki megszólaljon. Hatalmas súlya volt ennek a csendnek. Szinte agyon lapított bennünket. Végül, természetesen én nyitottam egy kérdéssel:
- Elmondjam, mi a véleményem?
- Ne! Kérlek, ne! Ne. Tisztában vagyok vele.
- Hát akkor miről óhajtasz társalogni? Nem kaptál hatósági idézést erre a beszélgetésre, magadtól jöttél hozzánk. Bizonyára mocorog még valami a tisztességed tájékán, s úgy érzed, hogy tisztáznod kell magad. De ne hidd, hogy mi ezt elvárjuk. Nekünk te nem tartozol elszámolni soha, semmilyen helyzetben. Csak a családodnak. Ettől függetlenül, mindenben melletted állunk, ha igényled. Valamit azonban tudnod kell. A döntés felelőssége a tied. Ebben nem segíthetünk.
Csak ült ernyedten, s látszott rajta, hogy nagy csatákat vív önmagával. Nagyon lassan kezdte el a mondandóját.
- Megpróbálom elmondani, mi történt velem. Csak sajnos nem tudom szavakba foglalni. Régen úgy mondták ezt paraszt körökben: mintha megétettek volna. De hát ez marhaság. Egy viszont tény: Nem tudok Emő nélkül élni. Mintha nem is én laknék már a bőrömben. El sem képzelitek, mennyire más ez a két asszony.
- Elhisszük. De körbejártad-e becsületesen minden szempontból, mi szól az egyik, s mi a másik mellett?
- Nektek is észre kellett venni, hogy az utóbbi időben Kata mindent és mindenkit elhanyagol. Már nem is műveli magát.
- Na, ne beszélj! Ez tényleg fel se tűnt nekem! Elfogadom, hogy idióta vagyok, és nem látom meg a lényeget. Én csak azt az apróságot vettem észre, hogy két öreget ápolt és temetett el nagyon rövid idő alatt. Most, hogy mondod, elismerem, igazán elvárható lett volna tőle, hogy két zokogás között Shakespeare szonetteket olvasgasson. Netán férfiszíveket tiporjon. Így mindenképpen közelebb került volna ahhoz az ideálhoz, amit Emő megtestesít.
- Ti is tudjátok, hogy sose tudott beosztani. Az Isten pénzét is magára vette.
- Tisztázzuk: az Isten pénzét te raktad rá. Mégis, mit gondolsz, Emőci miből öltözik? Hiszen neki sincs munkaviszonya! Sok munkájába, és még több pénzébe kerül Szűcs Balázsnak ez a szolid elegancia! Hát arról van-e némi elképzelésed, miért nem hagyta el már jóval korábban, ezt az általa oly mértékben lenézett műveletlennek tartott alakot? Mert még egyetlen jól kereső szerelme sem vált el a kedvéért.
- Honnan ismered te, s miért gyűlölöd ennyire Emőt?
- Ha emlékezetem nem csal, én mutattalak be benneteket egymásnak. Kórházban töltöttünk együtt néhány napot, s úgy alakult, hogy egy kissé bizalmasabb volt hozzám, mint kellett volna. Tehát tudok róla egyet-mást. Nem részletezem. De nem lepődtem meg, hogy kikezdett veled. Mert te jó pénznek tűnsz a számára. S azért útálom, mert tisztességtelenül belegázol mások életébe, ha ez kifizetődik neki. Látod, ő aztán tud vigyázni a pénzre! Nagyon jól be tudja osztani, még a tiedet is.
- Mi viszont semmit nem tudunk felmutatni. Mert lehet, hogy Emő be tudja osztani a pénzemet, Kata ellenben végképp nem.
- Nem úgy, mint te ugye? Mondd Kálmán, végig gondoltad te már, kitől tanulta a pazarlást? Ki mellett lett felnőtt? Ő a tükröd Fazekas Kálmán. Szeretted őt nagyon, ő ajándékozott meg két szép gyerekkel, szerelemből. És ennyi bánat, ilyen megrendítő csalódás után sem hallottam a szájából egyetlen vádló szót sem, mely rólad szólna. Nem ám! A volt szerelmet nem kell meggyalázni.
- Még egy nyavalyás képesítést se szerzett tizenhét év alatt.
- Itt ülök, és mintha nem is veled beszélnék. Idegen szavak, idegen mondatok. Hát nem te vártál rá két évig? Nem te vetted el tizenhat évesen az iskolapadból, és biztosítottad örök hűségedről? Meg arról, hogy melletted soha nem lesz szüksége arra, hogy pénzt keressen? Csalárd játékot űztél vele Kálmán, s hálából még arra is szavát vetted, hogy ezt a szégyenletes válást ne mondja el senkinek. Hogy a gyalázatodat tartsa titokban.
- Ezt meg honnan tudod?
- Mégis, mit gondolsz, ki fecsegte el? A füsti fecske? Mondok én neked valamit. Szégyellem, de adnom kell egy jó tanácsot. Bármikor akarod ezt a csodalényt meglátogatni, időben értesítsd, mert véletlenül óriási meglepetésben lesz részed! Ott te csak hétvégi látogató lehetsz. Aki viszi a pénzt Szűcs Balázs helyett. Ezért tervezz jó előre!
Fel akart ugrani, el akart futni.
- Előlem elfuthatsz Kálmán, de önmagad elől nem. Vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnünk, bármilyen fájdalmasak is. Kérlek, tűrj még el egy kicsit engem, mert amit most elmondok, ellened tervezem.  Akarom tehát, hogy tudj róla időben.
- Hallgatlak.
- A tegnapi nap legkeservesebb része az volt a számomra, hogy egy új Fazekas Kálmán arcával ismerkedtem meg. Ez a Kálmán szégyentelenül, jó előre lealkussza a gyerekei tartásdíját. Megrendítően megfontoltan, valami kóros erkölcsi sugallatra. Mintha átgyúrták volna az agyadat. Most tehát én is közlöm veled a tervemet. Én viszont előre közlöm, ahogy illik. Tudnod kell, mit határoztam: Ha meghallom, hogy a gyerekeid bármiben is hiányt szenvednek, gyűjtést szervezek a megye állatorvosai között a Fazekas doktor úr gyerekei számára. Tudod, hogy ez mit jelent neked?       
- Erkölcsi halált.
- Értjük mi egymást kevés szóból, úgy látom. Én a mondanivalóm végére értem. Tudom, hogy nagyon igénybe vettem az idegeidet. De egy kérdést, egyetlen kérdést még engedj meg nekem. Ígérem, ez lesz az utolsó mondatom. De készülj fel rá, hogy kemény lesz.
- Azoknál, amikkel ma szembesítettél, nehezebb már nem igen jöhet. Kérdezz! 
- Jó. Akkor mondd meg nékem, Fazekas Kálmán, ki volt Joli néni utolsó látogatója? Úgy értem, akinek a látogatásába belehalt?
Mondatomnak ilyen sokkoló hatása még soha nem volt. Kálmán lecsúszott a székről a térdére, ráborult az előtte levő kis asztalra, és levegő után kapkodott. Az én áldott jó Bálintom, aki persze eddig a száját se merte kinyitni, ijedten toporgott körülötte. Kapkodva oldotta ki a nyakkendőjét, ablakot tárt, majd közös erővel felhúztuk a pamlagra. Közben folyton azon nyaggatott, mire gondoltam azzal a kérdéssel.
Jó idő eltelt, mire Kálmán légzése helyreállt. Ilyen állapotban nem engedhettük haza. Megágyaztunk neki, Bálint lefektette, s őrizte még egy darabig.
Én is álmatlanul forgolódtam ez után a kemény nap után. Gyanítottam persze, hogy Emő ment el Joli nénihez, hogy beszélje rá Katát a válásra. Ennek a nőnek minden a képére fér! Ha nem is tudta előre Kálmán mire készül szerelme, később bizonyára tudomást szerzett róla, azért omolt össze. Megrendítő, hogy mi lett ebből a csupa tisztesség emberből! De mi lesz velem, ha nem alszom egy keveset? Mindjárt ébred a családom, ennivalót, friss ruhát követelve. Gyere pihentető álom! Szabadíts meg az elmúlt nap élményeitől!
Már csaknem elaludtam, amikor valaki besurrant mellém, a takaróm alá. Az én első szülöttem, a fiam akart velem beszélgetni ezen a késői órán. Ha belegondolok, már napokkal korábban szokatlanul viselkedett, ingerült volt és elutasító. Észre kellett volna vennem, hogy bántja valami, ha jobban odafigyelek. Rá is tért rögtön a mondandójára.
- Tudom jól, hogy kis hülyének néztek minket. Észrevettem ám, hogy valami baj van köztetek! És még egy rohadt szót sem szóltok nekünk? Mi lenne, ha mi is tudnánk a saját sorsunkról?! Vagy azt hiszitek, miránk semmi nem tartozik? Hogy bánhattok így velünk?
Megdermedtem. Mit állhatott ki ez a gyerek, amíg nem kérdezett semmit? Mi mindent gondolhatott rólunk, s a saját további sorsáról? Szerencsémre, az utolsó mondatoknál Bálint is benn volt a szobában, ő is végighallgatta fia vádjait. Befeküdt mellénk az ágyba, közrefogtuk szegény megviselt kamaszunkat, és felváltva csitítottuk, nyugtatgattuk. De kénytelenek voltunk elmondani neki, hogy ha mi rendben vagyunk is, Kálmánék igenis bajban vannak. Noha mi reménykedünk, hogy még minden rendeződik közöttük, de barátaink nagyon megviseltek.
- Igen? Megviseltek? És a gyerekekkel ki törődik? Tudom én nagyon jól, hogy itt mindenki csak a saját boldogságával van elfoglalva, a gyerek meg mehet világgá! Az itt most a legutolsó gond. De vegyétek tudomásul, ha ti válnátok el, mi egyiktökkel se mennénk, de még Tücsköt se adnánk oda, mert nem érdemelnétek meg!
- Édes kis fiam! Nagyon szégyelljük, hogy így magadra maradtál ezzel a nagy gondoddal. Azt hittük, nem veszel észre semmit. De ez nem a mi családunk története. Most már tudod. Nyugodj meg szépen, s próbálj aludni egy kicsit. Mindjárt reggel lesz, pihenj valamennyit.
Nagyon lassan aludt el a mi fiunk, én pedig kisurrantam a helyemről, és kivánszorogtam a nappaliba. Odaálltam az ablakhoz, és néztem, mint hajnalodik.
Kékeszöld fényben derengett az udvar. Lassan emelkedett fel a világosság, láthatóvá vált, ami eddig csak foltokban volt érzékelhető. Elkülönültek a fák, a bokrok. A zöld különböző árnyalatai. Csend, nyugalom, békesség kéredzkedett be hozzám. Apró fekete rigók tipegtek a füvön nesztelen. Karcsú kis lábukkal sasszéztak egy kissé jobbra, balra, s gyorsan felcsípték az előkapart élelmet. Odafütyülték társukat is, és ketten elpityegtek egy-egy halk elégedett sóhajt. Aztán csőrüket oda-vissza törölve a füvön, felszippantották a gyepen remegő harmatcseppet. Úgy tűnt, mintha előbb megfürödtek volna benne. Lassan szikrát vert oda-vissza az egész udvar, hogy megfényesítse a fák alatti növényeket is. Ekkor már a sárgarigók is felébredtek, tipegtek, kapirgáltak, csirregtek. Csivitelt, s közöttük fel-le cikázott a sok kis villás farkú fecske. Megtelt élettel az udvar.
Csak álltam, és néztem ezt korai csodát, amikor Kálmán nesztelenül megállt mögöttem.
- Indulok Toncsi. Rengeteg elintézni valóm van. Nem sokat pihenhettél te se az éjjel miattam. Nagyot harcoltál az én családomért.
Megfordultam, ránéztem, de nem ismételtem meg az este feltett kérdést. Némán vártam a választ. Kálmán nagyon keserűen nézett le rám, és azt mondta:
- Borzalmasan érzem magam.
Néztem amint elindult. Nagyon görnyedten ment az autójához.
*
Minden gondolatom Katát kísérte, szerettem volna nyugtatgatni, de nem utazhattam már. Augusztus vége volt, számomra ez a tanítási idő kezdete.
Már dolgozhattam! Bizony! Eddig a Párt itteni megszemélyesítői úgy döntöttek, hogy egy állatorvos felesége ne vegye el mások kenyerét. Hiába volt hiány a hatalmas gyermeklétszám miatt, hiába jelentkeztem, én az állatorvos felesége voltam, maradtam. De enyhült a bizalmatlanság, s mivel dolgoztam, nem mehettem barátnőm után.
Ha Katára gondoltam, szégyelltem magam nagyon! Bántott, ami történt. Hogy merészeltem én ennyire belemászni ennek a két embernek az életébe? De hát eddig is nem ezt tettem? Nem is akartam, egyszerűen belesodortak. Helyembe jött a probléma. Kálmán is magától jött, szinte várta, provokálta, hogy jól meggyötörjem. Mintha így is bűnhődni akart volna. Bálint sem kímélt azon a napon, pedig tudnia kellett, mennyire kínlódom magamtól is. El is bújtam előle a lesötétített szobába, mert mindenek tetejébe még a hőség is megviselt. A gyerekeim miatt is bánkódtam. Úgy döntöttem, olvasok, pihenek keveset. A telefon, ez a nagy közvetítő belecsengett a tervezett nyugalmamba. És ki volt a vonal végén? Hát persze, hogy Kálmán. Menjek, mert hazahozta Katát betegen. Ő nem maradhat mellette, mert ma szállítják a szüleit, akiket idetelepít öregségükre. Számit a segítségemre. Bálint ott állt mellettem, mindent hallott. Amikor letettem a kagylót, csak néztünk egymásra, s hirtelen kipukkant belőlünk egy hatalmas hahota. Egymás nyakába borulva rázkódtunk, miközben megszólalt az én okos férjem:
- Már megint házhoz jött a probléma, Toncsi! Indulás!
Micsoda mosoly ült Kata arcán! A megdicsőülés boldog öröme ragyogott rajta. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott segítség nélkül elmenni fekhelyétől az asztalig, de tele volt boldogsággal. Gyerekeink pillanatok alatt eltűntek a kert mélyén, mi pedig nagy beszélgetésbe kezdtünk.
- Mit szólsz hozzá, hogy értem jött? És olyan gyengéd, olyan figyelmes, amilyen még sohasem volt. Azt mondta, hiába, veled a legjobb. Látod, semmi erőm nem maradt a borzalmas izgalmaktól, de tudom, hogy hamar felépülök. Az öröm gyógyít. Most csak úgy lebegek ég és föld között, s nem is tudom, megtörtént-e velem az a sok borzalom, vagy csak álmodtam.        
Aztán minden átmenet nélkül valami fura hangváltás történt. Körülnézett, s halkabbra fogva a hangját, azt suttogta:
- De sajnos, tudom, hogy megtörtént. És bárhogy szeretem, nem bízhatok benne többé. Nem azért, mert elválik, hanem mert egy másik asszony elvehette tőlem, és az a nő diktálta a saját erkölcse szerint, hogyan cselekedjen. Tudod jól, hogy nekem ő volt a kőszikla. A szilárd, biztos, megingathatatlan talaj, amelyen állhatok. És most visszaestem abba az állapotba, amikor még nem tudtam a múltamat. Nem hihetek többé senkinek. Most meg már jövőm sincs. Se múlt, se jövő. Ilyen állapotban kezdek el tanulni egy új, másfajta életet. Elég nagy vállalkozás nem? Dolgozni akarok, és önálló lenni, ha egyáltalán képes vagyok még erre. Ne gondold, hogy panaszkodni akarok neked, amikor boldognak kéne lennem, de fontos a magam számára áttekinthetővé tenni a dolgokat. Mert hiába vagyok én ebben a pillanatban maradéktalanul boldog, tudom, hogy volt egyszer egy kis ördög, amely belém bújt, és tartok tőle, hogy nagyon befészkelte magát.
- Ne gondolj állandóan a legrosszabbra. Érted ment, hazahozott, idehívott engem hozzád. Mit tegyen még?
- Jaj, dehogy akarom én őt bántani! De minden olyan furcsa, érthetetlen, és elfogadhatatlan. Teljesen összetörve érkezett Pestre hozzám. Mindent jóvá akart tenni, kérte a bocsánatot, s mentegetőzött, hogy ő nem oka semminek. Akárcsak az anyám. Ő is pontosan azt mondta, hogy őt irányították az események. Ő csak jót akart nekem. Ó, apa, és anya is csak értem követett el mindent. De én már unom, hogy mindig mindenkit én értsek meg, én segítsek át a krízisen, miközben engem folytonosan krízis-helyzetbe hoznak.  Szeretnék végre stabil, boldog életet, s félek, hogy egyre távolabb kerülök tőle. Fuj, de undorodom, ettől az állandó nyavalygástól!
Ott ültem mellette, s alig győztem követni ezt az le-felhullámzó hangulatot, amely eluralta. Kivittem egy nyugágyat az árnyékba. Az idő már enyhülni látszott, mondtam, aludjon addig egy kicsit, amíg megetetem a gyerekeket. Legalább megnyugszik ez az állandó köhécselése, ami mindig előjött, amikor feszült hangulatban volt. El is szenderült pillanatokon belül, annyira gyenge volt, s olyan megrendítően sápadt...
Amíg aludt, Kálmán is hazajött egy pár percre. Nemrég érkeztek meg a szülei a teherautóval. Még nem szorulnak segítségre, még elboldogulnak, de már kell nekik a gondoskodás, a törődés. Amint helyre kerülnek a dolgok, azonnal jön.
- Hogy van Kata? - kérdezte. Csak azt mondhattam, ami az igazság:
- Vergődik.
Aztán csendben olvasgatva ültem mellette, amíg Kálmán végleg haza nem ért, s abban a nyugodt tudatban indultam el a gyerekeimmel, hogy ha fájdalmasan is, de megoldódott a sorsuk.
*
A hír úgy látszik, gyorsabban terjed, mint a gondolat, mert Emő valahonnan neszét vette, hogy Kata hazakerült. Tudta, hogy vészhelyzet van, lépnie kell. Ha Kálmán nem említette meg neki, pontosabban eltitkolta előle ezt a döntést, számára minden elveszhet. Azonnal cselekedett. Hogy, hogy nem, gyorsított eljárással felbonttatta a házasságát, s azonnal beköltözött a számára vásárolt lakásba. Katának pedig ultimátumot küldött. Nem ismerem a beszélgetés szövegét, de tény, hogy mire Kálmán hazatért, üres lakást talált. Kata a két lánnyal felült az első vonatra, s szó nélkül eltűnt. Hogy, hogy volt ereje megszervezni, és véghezvinni az utazást abban az állapotban, örök rejtély előttem.
Egy ideig nem tudtam róluk semmit. Kálmán nem jött, mi sem kerestük. Kata szegény munka után járkált, amikor valamelyest magához tért. Nem volt hozzánk kedve, vagy ereje. Ha hívtam, csak fáradtságra panaszkodott. Aztán mégis felkerestem Pesten, nem akartam magára hagyni.
Végül talált munkát, sőt ígéretet is kapott, hogy beiskolázzák valahová. A lányok nagyon vágytak egymás után, mert a nagyobbat nem vették ki az éppen megszokott gimnáziumból. Ezért minden hét végén felkerekedtek, s hazamentek. Az öregek elhitték a lakásról szóló mesét, és várták, sőt elfogadták Kata segítségét. Kálmán ilyenkor mindig másfelé járt, természetesen, így el se hozhatta hozzám Katát. Meg nem is akarta. Kínos lett volna neki a találkozás. Anyagilag viszont helytállt, sem a volt felesége, sem a gyerekek nem nélkülöztek.
Milyen boldogan újságolta Kata, hogy van munkahelye! És mekkora megnyugvással töltötte el, hogy meg tud felelni az elvárásoknak. De tudom, hogy csak bejárt oda, kapcsolatot nem teremtett senkivel. Miksa volt az, aki rendszeresen törődött velük, s szívósan igyekezett összehozni anyát és lányát.
- Már úgy körül sáncoltam magam, hogy nem tudok kikecmeregni ebből az állapotból. - panaszolta erről a helyzetről, mikor beszámolt róla.
- Kértem Miksát, ha már eddig kibírta az anyám, várjon, amíg önmagam leszek. Ez, aki most vagyok, nem döntésképes. És nincs is bennem érzelem. Még önmagamhoz sincs közöm. Örülök, ha a gyerekeim lelkét nem mérgezem meg ezzel a letargiával, amiben élek.
Antónia azon vette észre az idő múlását, hogy kezdett sötétedni. Megállapította, hogy reggel óta nem evett, de közben automatikusan kiporszívózta a lakást, megmosta a haját is, csak éppen elfelejtette beszárítani. Most vette észre, hogy éhes, hogy fázik, s hogy borzong. Pedig meleg volt a lakásban. Gyorsan összeütött magának néhány tojásból rántottát, ivott egy jó forró teát, s már jobb is volt a közérzete. Elhatározta, hogy inkább kivasalja a mosott ruhát, de nem foglalkozik Katával, mert ha lehet, most még jobban igénybe veszik az emlékek, mint akkor az események. Vasalt, vasalt, s kiderült, nem képes szabályozni a gondolatait. Már megint ott járt a múltban. Tehát amíg végig nem éli újra, ettől a fájdalmas történettől nem szabadul. Mert miért is vesztették el egymást egy időre? Hát, persze: a bajok. A mi családunkban is összetorlódtak a gondok, egy időre megint nem tudtunk egymásról semmit. Pontosabban annyit hallottam, hogy a Fazekas nagymama nagyon beteg, s hogy Kata fizetés nélküli szabadságot vett ki azért, hogy ápolhassa.
A temetésen úgy álltak egymás mellett, mintha minden rendben lenne köztük, együtt viselték a gyász okozta terheket. Kata mindig csodálatosan tudott disztingválni. Néztem őket, s arra gondoltam, miért nem vette már el Emőt ez a Kálmán, ha elvált Katától, s miért nem az, az áldott jó asszony ápolta a Fazekas nagymamát.
*
Nem sokkal a temetés után egy vasárnap reggel a konyhában tevékenykedtem elmerülten, s amint felnéztem, azt hittem, képzelődöm. Ott állt mellettem Kálmán. Felöltőben, sapkában, kigombolatlan kabátban, valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Megijedtem, hogy Katával történt valami baj, amikor egy nagy levegőt vett, és sietve eldarálta: 
- Emőtől jövök. Sajnos, nem kapta meg időben az értesítésemet, s rosszkor érkeztem. Ott találtam félreérthetetlen helyzetben az egyik váltó-társammal. Közöltem vele, hogy most azonnal autóba ülök, és először is elégtételt adok Toncsinak. Szégyenkezve, de elismerem, hogy neked volt igazad.
Csak éppen ránéztem.
- Tudnod kell, hogy amikor figyelmeztettél, meg tudtalak volna ölni, úgy megsértődtem. Gyűlöltelek, mert valahol a tudatom mélyén éreztem, hogy neked van igazad, közben a hiúságom meg kikérte magának, hogy az én Emőmet sértegesd.
- Vesd le a kabátodat, és reggelizz velünk.
- Csak addig maradok, míg Kata meg nem érkezik a vasúthoz. Megkértem, hogy jöjjön le azonnal. Meggyőződésem, hogy Kata meg fog érteni engem.
Miután magamra maradtam, nagyon aggódtam, hogy Kálmán, aki jelenleg nem tudja reálisan megítélni az eseményeket, most rontja el az életét másodszor. Féltem, hogy olyan megrázkódtatásnak teszi ki Katát, amely visszájára fordít mindent. Ott álltam a sülő fasírt felett, és rájuk gondoltam. Tiszta szívből kívántam és akartam, hogy sikerüljön megfogniuk egymás kezét.
Még be sem fejeztük az ebédet, máris ott álltak előttem együtt. Kálmán lényegesen kisimultabb volt, mint reggel, Kata pedig hallatlanul vidámnak tűnt. Úgy is mondhatnám, hogy túlzottan vidámnak. Mindenféléről beszélgettünk, s azt vettem észre, hogy az én barátnőm úgy viselkedik, mint egy kis hülye csitri. Sőt, okkal, ok nélkül olyan nevetési hullámok törnek rá, amelyeket a jelenlegi helyzet nem indokol. Kezdtem magam kínosan érezni. Kihívtam a konyhába valami elfogadható indokkal.
- No, mit szólsz a fejleményekhez? - kérdezte széles vigyorral.
- Hát elég hamar kifulladt a románc. - Még végig se mondtam, Kata már megint hahotázott, de abba se hagyva gurgulázott tovább.
- Csak azt áruld el, a jó Isten áldjon meg, hogy mit röhögsz itt nekem, mint a fakutya? Már azért csaltalak ki a szobából is, mert attól féltem, Kálmánnak is feltűnik az örömnek ez a szokatlan megnyilvánulása.
- Jaj, azt ne hidd, hogy akarattal teszem! Hát nem veszed észre, hogy nem tudom abbahagyni? Pedig nem is örvendezek. Nincs bennem se káröröm, se boldogság - és nevetett. - Kitört rajtam ez a valami, aminek nem tudom a nevét, már fáj minden rekeszizmom, és kidurranok a nevetéstől. Segíts, kérlek! - sikoltotta kacagva.
Ekkor döbbentem rá, hogy amit látok, egy idegroham lehet. Előszedtem az összes nyugtatót, ami a kezembe akadt, s lassan, apró részletekben adogattam neki, amíg le nem csendesedett. Látszott rajta, hogy most már halálosan fáradt, de nem aludt el. Beszélt.
- Levonatoztam száz kilométert, hogy Kálmán egója meg ne sérüljön. Hogy nekem, a „legmegértőbb” nőnek a vállán zokoghassa el, milyen érzés megcsalt embernek lenni. Mert ha valaki tudja, mondta ő -, az én vagyok. És én bizonyára mindent megértek. Toncsikám, én addig a pillanatig szerelmes voltam Fazekas Kálmánba, amíg ilyen torz helyzetbe nem hozott. De most vége. Amikor vonatra szálltam, még élt, és útközben egyetlen légvétel alatt lefoszlott rólam ez a szerelem. Hallottál ilyet? Eddig lélegezni sem tudtam nélküle, most meg már semmi érzelem nem köt hozzá. Az egészben az a megszégyenítő, hogy Emőnek köszönhetem mindezt. Azzal, hogy ebben az állapotban juttatta vissza hozzám a férjem. Mert ma rájöttem, hogy engem rútul rászedtek, kijátszottak, meggyaláztak. És nem Emő! Nem ám! A saját férjem! De már nem is fáj. Eddig szenvedtem, mint az állat, és most elmúlt. Egyszerűen rájöttem, hogy Kálmán azt veszítette el útközben, amiért szerettem: a jellemét. Az emberségét. És így már nem fáj, mert így már nem is kell nekem. Már csak a rekeszizmom sajog a túlzott megerőltetéstől, a kényszeres nevetéstől, semmi más.
- Tehát úgy döntöttél, hogy tényleg vége a házasságotoknak?
- Annak vége lett, amikor naivul és rászedetten elmentem vele az ügyvédhez. A jövőnket illetően, még nem merek nyilatkozni. A gyerekek miatt nem tudom. De hát, már ők sem annyira kicsik, hogy ne érthetnék meg, ami velünk történik. Egyébként évek óta csiki-csukit játszunk szegényekkel az apjuk kívánságára. Ennél lélekölőbb dolgot már nem is követhetnénk el ellenük. Most döntenem kell a jövőnkről is, de ebben már nem Kálmán lesz a főszereplő. Kizárólag a lányok. Majd megtudod a végén. Most mennünk kell, mert mindjárt indul a vonatom vissza. Köszönöm, hogy megint velünk voltál.
Elmentek, és hosszú, hosszú ideig nem hallottam felőlük semmit. Fazekas Kálmán ezen a napon volt utoljára barátként a házunkban, s ahogy múlt az idő egyre ellenségesebb lett irántam. Ha véletlenül valami hivatalos okból be kellett jönnie Bálinthoz, minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon nekem valami sértőt. Tüntetően volt neveletlen.
Bálintot nagyon bántotta barátja elvesztése, és én tudom, hogy ki nem mondva engem okolt ezért a veszteségért. Én elfogadom ezt az érzést, nem tiltakozom ellene. Sőt, még valahol Kálmánt is megértem. Elvégre tanúja voltam ízléstelen csalárdságának, többszörös megszégyenülésének. Hogy melyiket szégyelli jobban, a nagy ég a tudója. Tény, hogy mindazt tudom róla, amit bizonyára szívesen kitörölne az emlékezetéből. Elvégre mégiscsak kell haragudni valakire! Vállalom a rám osztott szerepet.
A házassági kapcsolatot nem állították vissza. Állítólag Kálmán nem tudta Katának megbocsátani, hogy nem tanúsított kellő együttérzést, amikor nagy bánata volt. Jóval később felmentem Pestre Katához, s látván mennyire magányos, megkérdeztem, miért nem próbál valami egészséges jó kapcsolatba belebújni. Nem létezik, hogy ne lenne Pesten egy rendes, becsületes, számára is elfogadható férfi.
- El tudsz te képzelni olyan embert, aki elhiszi nekem, hogy semmi közöm nincs ahhoz a volt férjhez, aki minden hétvégét velünk tölt, miközben mindennel ellát bennünket? A színházjegyet is beleértve. Jól bekerített engem az én jó és önzetlen férjem. Mindenféle megbeszélés és kötelezettség nélkül visszatelepedett a családi fészekbe. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak éppen tőlem felejtette el megkérdezni, hogy egyet értek-e azzal a szereppel, amit rám osztott. Ha úgy adódik, hogy kedvezőbb programja akad, hát Istenem, kihagy nálunk egy hétvégét. Ettől függetlenül ő a jó apa, a kiváló családfő. S íme, itt áll előtted egy hűséges feleség is. Igaz, ugyan, hogy az ágyunk már nem közös, de Kálmán tisztességről alkotott fogalmai szerint kiköszörültük a csorbát.    
Nem formáltam véleményt, nem adtam tanácsot, lenyeltem, amit mondhattam volna. Rákérdeztem inkább a szülőanyjához fűződő kapcsolatára.
- Ő szegény, egy külön szám az életemben. Járok hozzá. A kórházba. Miksa szólt, hogy nagyon beteg, s arra kér, legyek addig a közelében, amíg lehet. Hát én megyek. Egy idegenhez is elmennék, ha erre kérne. Ott állok az ágya mellett. Viszek neki mindenfélét, mesélek a lányokról, sőt, el is cipeltem őket hozzá többször, de a szívem hallgat. Nincs már bennem harag, mert volt, hatalmas, de idegennek érzem. És úgy sajnálom! Olyan nagyon sajnálom! Tudom, hogy megfosztották a gyerekétől, hogy értem, az én érdekemben tette, hogy csak távolról figyelte az életemet. Mindent tudok. Szánom, mert látnom kell, hogy eleped egy kis szeretetért, de nem mozdul felé a karom, nem hajlik a derekam, nem bizsereg az ajkam. A szívem néma. Rettenetes, hidd el! Rettenetes.
Aztán tűnődve folytatta:
- Visszatérve arra, amiről az előbb beszéltünk: Igenis, hiányzik nekem egy társ. Aki engem vár haza, aki nekem örül, ha megjövök, akinek az ölelésébe belebújhatok. Valaki kellene nekem is. Már nem is Kálmán az akadály, de még mindig van bennem valami görcs, ami lebéklyóz. Majd csak kiizzadom egyszer. Látod, hogy imádjuk a gyerekeinket? Meghalnánk értük, de a férj és a gyerek nem ugyanaz. Ők leválnak rólunk, önálló életet élnek, s abból mi kimaradunk. Ez a helyes. Elvégre most történik velük minden, most akarják az életet behabzsolni. Most alakítják ki önmagukat. Szeretnek ők minket változatlanul, kellünk nekik, mint biztonság, csak nem érnek rá velünk nyavalyogni. Így lesz egyre nagyobb a magányunk. A mi társunkat nekünk kell megtalálni. Vagy, aki tudja, megtartani.
*
Legközelebb a nagyobbik lányuk esküvőjén találkoztunk. Gyönyörű, hamvas menyasszony, akiről sugárzott a boldogság. Ez volt Helén. De Katára is nagyon oda kellett nézni! Még csak harminckilenc éves volt. Az arany színei tobzódtak rajta, és olyan szép volt, olyan kiegyensúlyozott, olyan boldog, hogy nem lehetett nem észrevenni. Állt egymás mellett egy házaspár, akik mindenben egyek, minden gondolatuk a gyerekük felé szállt. Igazi örömszülők voltak.
Amikor átöleltem Katát, hogy elmondjam jókívánságaimat, odasúgtam:
- Látom, minden rendben van veletek! Örülök nektek.
Sejtelmesen súgta vissza:
- Másfajta örömről számolok be neked, ha jössz. Várlak!
Vágtatva mentem hozzá, amint úgy véltem, hogy elült az esküvői hajsza. Ott ődöngtem a munkahelye körül, nagy, nagy izgalommal, alig vártam, hogy megjelenjen a kapuban. Jött felém mosolyogva, aranylón, elegánsan, bár kissé sápadtan a régi Kata.
- Tudod, hogy nagy lázba hoztál? Alig bírtam kivárni, hogy találkozhassunk. Magadtól sosem jelentkeznél. Mesélj! Beülünk egy presszóba, vagy menjünk hozzád inkább?
Hazamentünk. Behúzódtunk egy félhomályos sarkába a nagyszobának, lerúgtuk cipőinket, magunk alá kaptuk a lábunkat, és már benne is voltunk valami régről ismert jóízű beszélgetésben. Angyal szállt át a szobán. Nem volt feszültség, nem volt izgalom. Terefere volt ez a javából. Minden szóba került, mindenkiről beszámoltunk, örültünk egymásnak.
- Már látom, hogy megint én leszek Andersen, elvégre velem történik mindig valami. Tulajdonképpen Cilike is lehetnék Meseországból, de az már sajnos nem áll jól nekem.
Hol is kezdjem? Egy kolléganőmnek, akivel egyébként jól összemelegedtem, meghalt a nővére. Rámaradt a sógora, akit nagyon sajnált, istápolt is ugyan, de végül nem tudott mit kezdeni vele. Én természetesen mindent tudtam róla, a bánatáról, az életéről, csak ő nem ismert engem. Aztán összefutottunk valahol Péterrel. Ma sem tudom, hogy véletlen volt-e. Azonnal belém kapaszkodott, de én még akkor nem voltam sehol. Folyton felhívott, meg találkozni akart, de nekem éppen abban az időben feküdt kórházban anyám. Ez az én számomra akkora tehertétel volt, ami elmondhatatlan. Miksának sem mondhattam nemet, meg vonzott is a betegágyhoz valami különös erő, hogy aztán ugyanaz eltaszítson, ha odaérek. Így, gondolhatod, mindig elodáztam Péter hívásait. Egyik nap ismét keresett telefonon, de mondtam, legfeljebb elkísérhet a kórházig, vagy megvárhat kinn, vagy elmegy, vagy tesz, amit jónak lát, de több időm nincs.
Nem is tudom, hol hagytam el Pétert, csak mentem fel a kórházi lépcsőn, mint akit magához szippant valami mágneses erő, s az az ágy melyben én az anyámat tudtam, üres volt. Belém vágott a bizonyosság, hogy meghalt. Csak álltam ott az ajtóban, s úgy éreztem, valami hatalmas teher gördült le rólam. Hirtelen jobban kaptam levegőt. Nem él!
Uram, Isten, te ezt nem értheted. Pontosan azt nem tudtam neki elnézni eddig, hogy nem halott. Mert, aki nincs, tényleg nem jöhet értem. De, aki itt van a közelemben, és képes nélkülem meglenni, annak nincs bocsánat. És most tényleg halott! Amit akartam! És akkor elkezdett folyni a könnyem, aztán hangosan zokogtam, ziháltam, üvöltöttem.
Most figyelj! Valami furcsa dolog történt velem. Mintha a fejem tetején, pontosan középen, belém csapott volna valami. Eddig ismeretlen fény áradt el bennem. Szinte átlátszóvá váltam, kristályosan csillogóvá. Tudtam, hogy mindezt az én szegény megviselt idegeim játsszák csak velem, de jó volt. Mintha nem is én lennék, új, tiszta gondolataim születtek. Megnyugtató, boldogító gondolatok. Egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy úgy szeretett engem az anyám, amilyen szeretetről én még nem is hallottam idáig. Hogy lemondott rólam, csak azért, hogy meg ne zavarja az életemet. Hogy soha többé nem magáért élt, csak annak a gondolatnak, hogy engem megvédjen. Nem odaadott ő engem, inkább hatalmas áldozatot hozott az érdekemben. Egy villanás alatt megbékéltem. Eufórikusan boldog voltam. Egy röpke pillanatig. Ez alatt megbékéltem anyával és apával is. Lebegtem, úsztam valami megnevezhetetlen nyugalomban. De ekkor megint történt velem valami szokatlan.
Egyre nehezebben lélegeztem, mintha valaki fojtogatna. Csak tátogtam, és ziháltam. Nem volt erőm megszólalni sem. Úgy éreztem, elfogy minden levegőm, itt a vég. S akkor ott volt valahol Péter. Ezt nem akkor tudtam, most tudom már, mert elmondták. Akkor valami fullasztó ködön át, hallottam kiabálni. Azt üvöltötte, hogy segítsenek, mert megfulladok. Mármint, hogy én. S már sokan voltak körülöttem, és csináltak velem valamit, aztán könnyebb lett. Ott eszméltem a kórházi ágyon, mellettem állt Péter és Miksa, de én csak a fivéremet láttam. Azt súgtam felé: Megbékéltem. Ő meg csak bólintott.
Ismét elaludtam. Szorító fájdalom nélkül, bőséges levegővel ébredtem. És halálosan kimerülten. Egy orvos ült az ágyam szélén, s érdeklődött, volt-e már máskor is ilyen rohamom. Ekkor eszembe jutott, hogy előfordult néhányszor hasonló rosszullét, ha nagyon felizgattam magam. Mindig nagyon lassan nyertem vissza a megfelelő mennyiségű levegőt, sokáig feküdtem érte mozdulatlanul.  De ilyen ijesztő élményre nem emlékszem.
- Akkor nagy szerencséje van asszonyom, hogy ez a rosszullét itt érte el a kórházban. Ez a roham nem idegi eredetű kérem. Ez egy valódi, nagyon komoly asztma. És ezzel nagyon kell vigyázni! Le kell mondani a dohányzásról, és lassúbb nyugodtabb életmódot ajánlok. Ha lehetséges, zöldövezetben.
Egészen elijesztett. Sok gyógyszer, sok pihenés, kényelem, meg a fene tudja még mi minden. Hát ez nem nekem való! Közben meg semmi bajom. Meg még a cigit se szívjam? Azt már nem! Még a végén belém beszélik, hogy beteg vagyok.
Péter szegény, remegve áll mellettem, azaz fekszik is, mert nem mer hazamenni éjszakára. Már két alkalommal riasztott orvost. Szerintem nem kellett volna, de ragaszkodott hozzá. Helén esküvőjén is állandóan engem figyelt az árva. Már örökké retteg miattam. Tudod, ő volt az, aki Miksa mellett ült a házasságkötő teremben.
- Már akkor együtt voltatok?
- Még nem éltünk együtt, de már összetartoztunk. Rögtön az esküvő után költözött ide.
- Kálmán tudta már akkor, hogy te túl vagy rajta, s hogy végleg befejezettnek tekinted az előző éveket?  Mert igazán nem látszott rajtatok semmi más, csak egy jó házasság. Idegen meg nem mondta volna, hogy ez egy halott kapcsolat. Mit idegen! Én sem. Ezek után, hogy viseli el Kálmán a változást?
- A lányok szerencsémre természetesnek tartják hogy rátaláltam Péterre. Elfogadják. Mi több, hálásak neki, hogy szeret engem. Ez mindenképp megkönnyítette a dolgot.
Kata kicsit elbiggyeszttette a száját, látszott, hogy erősen gondolkodik. Nyakát kicsit előre nyújtotta, fejét hátra döntötte, mintegy bólogatva tette hozzá:
- Látod, már nem is emlékszem, hogy tudott-e Kálmán már akkor Péterről. Bizonyára. Az érzéseit nem ismerem. Nem tartozik rám. Nem is érdekel. Egy biztos: most nyugalom vesz körül és szeretet. Oly régen nem volt benne részem. Most megmártózom az örömben. Mit szólsz hozzá? Hát nem csodálatos az élet?
Évek óta először váltam el úgy Katától, hogy nem aggódtam miatta. Úgy éreztem, ez a Péter, akit ugyan még nem ismerek, kárpótolja őt az elszenvedett sérelmekért. Éppen ezért nyugodt voltam felőle. Éreztem, most nem hagyom egyedül. Olyan ember tartozik hozzá, aki mellett biztonságban érezheti magát. Végre nem az én gyámkodásom lökdösi át a nehéz napokon. Társa van. Igazi, önzetlen, gondoskodó ember. Olyan, amilyenre mindig is szüksége volt.
Ezután egy ideig nem is gondoltam rájuk. Nyugodt voltam felőlük. Hiszen boldogok. Nem is írtunk, nem is kerestük egymást telefonon sem. Jó volt tudni, hogy a másik van. S hogy jól van. Többet törődtem a munkámmal, a gyerekeimmel, és magammal.
A jó ég tudja, miért van így, de minél nagyobbak a gyerekek, annál kevesebb az időnk. Az én nagy lányom is úgy megnőtt, hogy mire észbe kaptam, mi is lakodalmat ültünk. Itt láttam hosszú idő után ismét Katát. Kálmánnal jött az esküvőre, s a gratuláció alatt boldogan újságolta, hogy unokát kapott ajándékba. Azért van most itt. De mindjárt indul haza, csak látni akart bennünket.
Akkor a nagy forgatagban fel sem tűnt nekem, csak amikor már otthon végiggondoltam a találkozás részleteit, milyen szokatlanul megváltozott az én barátnőm. Ugyanolyan elegáns volt, mint máskor, de soványabbnak hatott, mint bármikor. A szeme pedig, valahogy megtörtnek tűnt. A haja megritkult, tartását, fényét elvesztette, fakó lett. Igen, ez a legtalálóbb kifejezés rá: Kata fakó lett.
Megállapítottam magamban, hogy bizonyára agyon dohányozza magát. Soha sem tudott az egészségére vigyázni. El is határoztam, ha egy kis nyugalom lesz körülöttem, azonnal meglátogatom.
Aztán néhány hónap múlva jött egy telefonhívás Pestről. Egy férfi hangját hallottam, de a neve nem volt ismerős. Valamilyen Péternek mondta magát. Érezhető volt a telefonon át, hogy nagyon zaklatott. Később jöttem rá, hogy sír. Azt közölte, hogy Kata az este ismét rohamot kapott, s nem értek vele időben a kórházba...
Azt már nem mondta el, hogy a „Taxis blokád” miatt késtek.
Antónia ült, ölbe ejtett kezekkel, elzsibbadt tarkóval. Lassan masszírozta a nyakát, a vállait. Majd körbe forgatta a fejét.
Istenem, de elfáradtam! Igazán nem kívántam újra átélni ezeket a fájdalmas eseményeket. Még ma is elzsibbadok a gondolatra, hogy nincs többé. Még ma sem tudom felfogni, hogy halhatott meg ilyen korán. Pontosan a boldogság kapujában. Úgy bízom, hogy átlépett már a küszöbön!
Most meg hamarosan várom ezt a lányt, ezt a Helént. Nem láttam már vagy tíz esztendeje. Nagyon örülök, hogy eljön! Egy darab Kata.
Mindjárt itt lesz, én meg még mindig nem tudom, mit mondjak el neki. Istenem, nincs egy jó ötletem! Vagy mégis? Ha sem Kata, sem Kálmán nem árultak el semmit neki a válásuk történetéből, bizonyára az volt a céljuk, hogy maradjon minden rejtve a gyerekeik előtt. Tehát, nem szándékozták elmondani az igazságot. Akkor viszont én is eljátszhatom a feledékeny idős hölgyet. Ez az! Így lesz a legjobb! Legfeljebb sajnálni fog Helén, hogy így elhagyott a memóriám, de akkor sem árulom el a szégyenletes titkot. Ne tudja meg soha senki, milyen becstelen szerelem volt az, ami összekötötte és hallgatásra kényszerítette őket halálukig.
Antónia megkönnyebbülten és szeretettel fogott a készülődéshez, hogy kettesben megünnepeljék találkozásukat, melyre oly régen vártak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése