Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé

Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőbe.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hány fajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magam úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
-    Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
-    Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem. Hát miért is őrjöngök én? Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem. Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni! Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő. Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész. Csak túl kell élni.
Meg kell tanulni, hogy aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

Berettyóújfalu. 2014. 02, 23.

Kertész Éva: Pfuj!

Nem fogom végig hozsannázni a hátralévő éveimet csak azért, mert sikerült ennyit összegyűjtenem belőlük. Hát volt nekem fogalmam arról, milyen a nyolcvan év? Különben is, nem is akartam, csak így alakult. Múltak az évek maguktól, mondhatni tőlem függetlenül, s most itt vagyok verve, áldva ezzel a nagy korral.
Nem is akartam öreg lenni.

Bölcs sem akartam lenni (ha egyáltalán az vagyok), de állítólag ez együtt jár az idővel. Főleg nem akartam, hogy megváltozzon a külsőm. Azt utálom! Nem hiúságból, csak olyan, mintha nem én lennék. Miként nem is vagyok. Hol a hátam sajog, hol a lábam fáj, máskor szédülök, különböző nyűgjeim vannak. Minden, ami korábban nem. De, az végképpen nem igaz, hogy van szép öregasszony! Ugyan! Legfeljebb ápolt. De az is hatalmas áldozatokkal jár. A haj minősége silány, egyenlő a kóccal. Vékony és rugalmatlan. Addig szép, míg a fodrász bíbelődik vele. A többit otthon machináljuk, ha marad kedvünk. Ráadásul. azt sem kell elhinni, hogy lehet élni fájdalom nélkül. Élnék én boldogan, de mindig közbejön valami. Kívül, belül.

Most is olyan megviselt lettem, hogy szinte fáj, pedig nem személyesen sújt a tragédia, s mégis, mintha darálóba tették volna a lelkemet.
Jött ez a baleset, amelyben meghalt ez a két szegény. Ráadásul annyira fiatal volt mind a kettő. Annyira zsengék voltak, hogy még nem ismerték a testi fájdalmat, és az attól való félelmet, de síró szülőt és síró gyereket hagytak maguk után. Mekkora bánat! Mennyi bánat! Én meg itt ülök, és várom a halált! Még a sorrendben sincs sem rend, sem szabály!

Az is teljesen összetört, hogy annyira értelmetlen volt a haláluk! Hogy egy meggondolatlan valaki, aki imád gyorsan vezetni, áthatolhatatlan ködben alá vezet egy kamionnak! Miközben két utas életéért felel! Egy orvos! Hatvankét évesen. A kamionosnak, szegénynek nem ismerem a sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy őt nem siratják valahol! Ő is vesztes! Ráadásul még a testi kínt is megismeri, hiszen állítólag súlyosan sérült!

Ez a szegény Marci meg! Még alig élt! Alighogy megszerezte a diplomát! Mert azt aztán nem adták ám ingyen! Azért ő keményen megdolgozott! És most az is feleslegessé vált.
Miként a Rita húsz éves tapasztalata. De ő legalább megtudta, milyen szentség a test, benne legalább megfogant, életre érett két gyermek, akiket magához ölelhetett, testéből táplálhattak, ő pedig nevelhetett, szerethetett. Akiknek most vigasz az emlék, még akkor is, ha bánatukban még nem érzik, hogy anyjuk szeretete elkíséri őket életük végéig.

De a szegény szülők, akik most még azt sem érzik, hogy lehet tovább élni! Pedig kell! Mert ez a nyavalyás élet olyan, hogy az örömöket ritkán méri, vagy nem tudatosítjuk magunkban azt sem, mikor kéne örülni.

Pedig mindenkinek úgy kellene élnie, hogy esténként leszámolva a történésekkel, mindent felsorolva, örömmel el is ismerhetné, milyen felemelő az, ha nem történik semmi baj sem. Mert a baj nélküli nap is öröm. És szerencse. Mért nem tudjuk? Mert természetes? Ha tudnánk örvendezni a legapróbb örömnek, mennyivel elégedettebbek lennénk! Ha égre kiáltanánk a valódi sikert, amely a legritkább, sokkal szebb lenne az élet. Meg kéne tanulni örülni! Én is jókor mondom!


Berettyóújfalu, 2014-02-20.

A napok sora

A dundi kis asszony már kora reggel óta készülődött a mosáshoz.
Odakint még nem is pirkadt az ég alja, lámpát mégsem gyújtott. A vizet a’nélkül is be tudta készíteni a kemence aljára, mely ott forrott fel az izzó fa közelében. Amikor már lobogott a forró víz, félrehúzta, s elővette azokat az edényeket a mennyezet deszkája alól, melyeket még az öreganyjától kapott kislány korában, s melyeken elleste, eltanulta tőle a mosólúg készítésének módját.
Letette a földre a kis kerek fateknőt, mely vándorcigányok által faragott edények egyike volt, valami különös, viaszt tartalmazó fából, melyet nem mar szét hamar a lúg, s beleállította azt a cserépedényt, melyen keresztvonás jelezte, meddig öntse bele a forró vizet, mennyi legyen benne később a hamu. Most, hogy kimérte a vizet, és beöntötte a teknőbe, azzal forrázta le a hamut, amelyet itt égetett szét korábban a kemence kövén, és itt lesz belőle mosólúg, hogy tisztára moshassa vele a heti szennyest.
Egyedül volt a pitvarban. A gyerekek még mélyen aludtak, az ura, aki vele egy időben kelt, már az ólban tevékenykedik. Ganajoz a jószágok alól, kihord mindent a trágyadombra, tiszta almot tesz alájuk. Itt minden munkának rendje, módja van.

Most elkészítette a család reggelijét. A ház már átmelegedett a kemence hevétől. A konyha ugyan még meglehetősen hideg, de ide nem is jönnek ki addig, amíg a főzésre nem kerül sor. Ő pedig fürgén készít itt el mindent, hogy meg ne fázzon. Mosolyogva gondol rá, hogy mielőtt kiment volna, Sándor megcirógatta, és kedvesen a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon, nehogy megfázzon. Még a bekecset is ráadta, mielőtt kiment. Minden reggel így hagyja itt. Ilyen gondoskodón.
Négyrét hajtott sütő kendőt tett az asztali kosárba, kiszedte rá a kemencében hagyott forró krumplit, melyet hajában sütött meg. Most alaposan betakargatja, és viszi az asztalra a vajjal, amelyet maga köpült tegnap este, és készülődött a Sanyi gyerek ébresztéséhez, mert neki már iskolába kell lennie nyolc órakor. Addig mosdás, öltözés, reggeli. Sok még a tennivaló. Szép pontos beosztással cselekszik mindent. Mindjárt kihűl a lúg, átöntheti a vászonfazékba, amelyben mindig is tartja, majd leköti az edény száját egy konyharuhába csavart fából faragott fedővel, és mindenkor csak annyit vesz ki belőle, amennyi éppen szükségeltetik. Mosáshoz, mosogatáshoz, mindennemű tisztításhoz használja majd. Aztán a helyére teszi a mennyezet gerendája alá. Ott a legbiztonságosabb a tartása, oda nem ér fel gyerek keze, a felnőtt meg úgyis tudja, amit ott tartanak, azzal vigyázni kell.
Hallja, hogy motoz az ember, jön befelé. Ő már meg is éhezett. Bejött hozzá, megölelgette, megcirógatta, magához vonta.
- Ugyan, keltsd már a gyerekeket, Sanyinak lassan indulnia kell!
- Karácsonyi szünetük van, elfeledted kedves? Hadd heverjenek még!
- Jó, hogy mondod! Nem kiment a fejemből? Csak a lúggal törődtem eddig.
- Semmi baj. Megvan, áztathatod a ruhát. A fiú majd hord neked vizet, ha kell az ásott kútról. Én meg segítek a csavarásnál. Nem szívelem ezeket a téli mosásokat. Igaz, hogy kifagy a ruha a kötélen, de utána lehűti az egész házat, ha feldobod a kemencére száradni.
Az ember bement reggelizni, amikor álmos nyújtózással előjött a fiúgyerek is.
- Sanyikám, egy szót se senkinek! Reggeli után mész a patikába, és kiváltod anyád gyógyszerét. Azt mondta az orvos, a tél mindig meghozhatja a bajt.
- Jól van édesapám, elmehetek akár most ebben a pillanatban. Mire édesanyám előjön a reggelihez, már itt is leszek. Kapkodta magára az öltözékét, s eltűnt. Erzsike is előkerült a lavór mellől, leült a sarok padon a megszokott helyére, és a maga öt évével, mórikálva, fejét két kis kezével oldalra döntve megismételte anyja felé apja kérését, mellyel Sanyit küldte a patikába.
A szép kis dundi asszony megdermedt egy pillanatra, aztán gyorsan, határozottan kilépett egy pillanatra a konyhai ajtón, és már jött is visszafelé: Megittam az orvosságot! A tél meghozta a….
Piros vér buggyant ki a száján, alvadt tört fel a torkán, a fájdalomtól eltorzulva, sírva, rekedten borult az urára: Ments meg, ments meg! Nem akarok meghalni!


***

Három napon át jött a torkából az alvadt vér, háromig nyöszörgött  a fájdalomtól, míg a halál megváltotta. Itt volt mellette anyja, testvére, itt fogta a kezét simogatva Sándor. Mind tudták, hogy nincs menekvés. Szétmarta, szétégette torkát, gyomrát a sav. A falu orvosa előre megmondta, mi várható. Csak a fájdalmat tudom csillapítani. Gyógyulásra nincs esély.
Itt ravatalozták fel a szobájukban, az udvarról temették. Az udvarról kísérték ki lánytársai a temetőbe. Az egész falu népe állta körül a sírját. Árvái siratták, szüléi jajgatták, párja elcsendesült. Üres a porta.

Asszony nélkül nem maradhat a falusi udvar. Hiszen mindennek ő a gazdája. Ő feji a tehenet, mossa a tőgyet. Baromfit ültetni, keltetni, nevelni, kopasztani, főzni az ő dolga. Disznót etetni, öletni, feldolgozni az ő feladata. Neki kell a tehenet megfejni, a tejet szűrni, altatni, a tejfelt vajjá köpülni, a babot megfőzni. A tejes edény kiforrázása, ember, állat ellátása mind asszonykézre vár. A gyerek éhes, a körme koszos, az ágynemű piszkos, az asztal üres. Semmi sincs elvégezve. Asszony után sír a porta. Határoz a család: Menyecskét kell hozni a házhoz!

Nincs özvegyasszony a faluban, akit el lehetne venni. Nincs kínálat, nem kommendálnak senkit. A szomszéd faluban lakik egy elvált varrónő. El kell hozzá menni a kérdéssel, eljön-e mostohának? El is ment egy idős nőrokon, megkérdezni, de csattant a válasz:
- Csak édesnek! Majd egyszer. Most még nem. Még menjen a család, a rokon, öregje, fiatalja. Járjanak oda hidegben, hőségben. Segítsenek azon, aki bajba jutott közülük. Érezze meg mindenki, az öreg, a gyerek, hogy kell a házhoz új asszony. Anyának, feleségnek. Aki majd anyja lesz az árváknak.
Ő már megszokta, régtől magányos, de azért nem megy sehova, senkihez, hogy a ház körül rendet tegyen. Azt pénzért is megteszi akárki. Hozzá ne küldjenek öregasszonyt, hozzá jöjjön el az, aki nagyon magányos. De csak akkor jöjjön, ha már elsírta minden könnyét. Ne az ő vállán sirassa el a régit.


***

Kint már beszíneződtek a fák a bokrok. Apró zöld levelek törtek elő az ágakon. A nap is fényesre váltott, és kedvtelve simogatta a pitypangok sárga fejecskéjét. Még alig vették tudomásul, hogy megjött a tavasz, talpuk alatt, fejük felett eluralkodott a zöld szín. A szobában is minden csillogott, de különösen a menyasszony szeme fényesedett fel.
Ó, de szép menyasszonyi ruhát varrt Juliska néni. Alig várom, hogy kiszedhessem a kezéből! Most végzi rajta az utolsó öltéseket, de nekem egy örökkévalóság.
- No gyere, vedd fel kislány, hadd nézzem, kell-e még rajta szépíteni valamit!
- Nem kell ezen változtatni, dehogy kell! Olyan szép ez Juliska néni, mint a mesében. Tegyük már fel a fátylat is, megnézném együtt, hogy mutat? Engedje, hogy megcsókoljam! Olyan szép lett, mintha a mennyországból küldték volna. Eljön holnap öltöztetni?
- El én. Ha a vőfélyed elküldöd értem, és haza is vitetsz vele a felékesített kocsidon, elmegyek. Messze laktok, nem gyalogolhatok olyan messzire. Hagyd, majd viszem én a szekéren a ruhádat. Még át is vasalom addig.
Elment a kis menyasszony, Juliska fáradtan felállt, megnyújtóztatta a derekát. Sétált egyet a szobában, amikor kocsi zörejt hallott. Szép két lóval, takaros szekérrel érkezett valaki a kapujuk elé. Meg is állt. Egy kicsi lányt emelt le maga mellől, aki egy csokor tulipánt szorongatott a kezében.
- Fáradt is vagyok, gyűrött is vagyok, vendéget se vártam, pedig ide kérő érkezik. – mondta magában. Vett egy mély lélegzetet, megigazította apró kontyát, papucsot váltott, és már hallotta is a hangos Jó napot-ozást. A szoba közepére állt, és jól hallhatóan kiszólt.
- Erre, tessék!
Most tudta meg magáról, hogy ő milyen apró. Mert a vendég mellett bizony meglehetősen eltörpült. De nem volt idő ilyesmivel foglalkozni, mert jött a kislány, hozta ragyogó arcocskáját, s kínálta piros csokrát fénylő mosollyal.
- Hogy hívnak téged, édes kis mosolygó lány?
- Nagy Erzsikének. És iskolába megyek az ősszel, mert addig betöltöm a hatot. A hat évet. A testvérem, Sanyi meg már csak Ismétlőbe jár ezután, mert kijárta a hatot. A hat osztályt. Édesanyám taníttatni akarta, de édesapám azt mondja, parasztnak is kell maradni valakinek.
- Azt is tudod, mit szeretne Sanyi? Megkérdezted tőle?
- Én nem. De azt hallottam, hogy édesapám beszélgetett vele erről. De gyönyörű ez a menyasszonyi ruha! Királynőnek varrta Juliska néni?
- Ez a lány holnap királynő lesz. Akkor lesz az esküvője.
- Megnézhetem?
- Igen. De csak a szemeddel. Mert ezt az öltözéket először csak az foghatja meg, akinek varrták.
- Közel mehetek hozzá? Csak a szememmel!
Nyílt az ajtó, és belépett rajta a ház asszonya feketében. Az ő korában, ötven után - a falusi asszonyok már nem hordtak világos ruhát. Nem illett. Apró kis világos mintát eltűrt az anyag, ha nem gyászolt, aki viselte. A fejen levő kendő is a ruha színéhez illeszkedett, amit úgy húzott előre a viselője, hogy a haja se látszódjék ki alóla.
Ő most a vendég tiszteletére papucsot vett fel, különben mezítláb intézte a ház körüli teendőit.
A vendég felállt, kihúzta magát, elmondta a nevét, nagyot sóhajtott, és azzal folytatta, hogy feleségkérőbe jött. Elhozta a kislányát is, akit most kézen fogva maga mellé állított, és kérdezte:
- Te mért jöttél Erzsike?
- Anyukakérőbe.
- Elsírtam már minden könnyem, nehéz a férfiembernek egyedül élnie. Eljönne-e hozzánk? Minden olyan külső munkát elvégzek, ami asszony dolga, hogy legyen ideje varrni.
- Holnap délután jó lesz? Délelőtt még férjhez adok egy lányt. Délután gyere értem.
Az a hosszú vékony ember ráhajolt a vállára, és úgy sírt, hogy rázkódott az egész teste.
- Ez volt az utolsó könnyem.
- Lehet, hogy így hiszed Sándor, de én úgy látom maradt ott még több is.




- 2 –


Erzsike örömmel maradt itt éjszakára, csak apja ment haza, hogy megetetve az állatokat, és minden egyebet elvégezve, visszajöjjön értük. A kislány este ágyazáskor megkérdezte, alhatna-e Juliska mellett. Miután engedélyt kapott, odabújt az asszony karjához, átölelte, úgy aludt.
- Édesapám is átölelt minden este. De az ő ölelése keményebb.

Juliska kora reggel elment a jegyzőékhez. Szándékosan otthon kereste meg a jegyző urat, nem akarta a Községházán mások előtt kibeszélni az életét. Évek óta ő varrt a család nőtagjainak, már szinte családtag volt náluk. Reggelihez készülődtek, amikor megérkezett Nem húzta az időt, gyorsan túl akart esni mondókáján.
- Férjhez megyek főjegyző úr. Délután jön értem a vőlegény. Össze tudna minket adni dél körül?
- Gyereket vár, hogy ennyire igyekszik Juliskám?
- Gyerek vár. Kettő is. Nem akarom húzni az időt.
- Velünk mi lesz, ha elmegy?
- Majd megoldjuk azt is, ne tessék aggódni.
- Akkor kettő után várom magukat.
- Köszönöm jegyző úr. Itt leszünk.
Már jól előrehaladt, mikor a jegyző utána szólt:
- Juliska! Nem bánja, ha én megyek magukhoz?
- Dehogyis! Megtisztel, ha meg tetszik oldani!

***

Sietősen kapkodta le a tollat Juliska a hat baromfiról, anyja pedig a zöldséget, burgonyát tisztította, hogy időben ebédhez ülhessenek, ha megjönnek a vendégek. Hajnal óta készülődtek, a sütemények már mind kihűltek. Nem beszéltek ugyan meg semmit Sándorral, Juliska mégis úgy érezte, vendégekkel érkezik. Így történt. Ebéd előtt álltak be az udvarra három szekérrel. Egyiken a szülők jöttek a menyekkel, Nagy Elek Sándor öccse volt rajta a kocsis, másikon Nagy Sándor a fiával. Ekkor már terítve volt az asztal, ők pedig a főjegyzőre vártak. Meglepetésnek szánták. Az is lett.
 Amikor a főjegyző megérkezett, Nagy Sándor sem sejtette, hogy házasemberként ül az ebédhez. Mire mindent aláírtak, a menyasszony is átöltözött, a rövid szertartás is lezajlott. Házasok voltak, mire magukhoz tértek.
Mielőtt evéshez láttak, Juliska megszólalt.
- Nem akartam ennél nagyobb felhajtást, de éreztem, hogy a gyerekeknek állandóság kell és nyugalom. Nagyon zavarba hoztalak?
- Nagyon. De jól tetted. Nem adtál módot a pletykára sem. A többit pedig Erzsike úgyis megoldja. Ha csak be nem zárod a kaput.

Nagy Sándor figyelmes, jó ura lett Juliskának. Az udvar minden munkáját elvégezte a Sanyi gyerekkel.
- Az asszonyokat kímélni, és kényeztetni kell. Mondta a fiának. A fáradt asszony mindig mérges. A pihent asszony mindig kedves.
- Tudom édesapám. Meg azt is, hogy az én anyámnak is jó ura volt. Most is jól választott. Ma reggel is megszedte Erzsikének a virágot, hogy vigye ki a sírra. Nekem meg a kapát nyomta a markomba azzal, hogy sose legyen gaz a síron. Mindenre van gondja. Elmentünk hát hárman a kicsivel, mert Évike folyton rajtunk lóg. Mi meg imádjuk. De a kapára neki volt gondja.
- Mindenre, így igaz. Már mondta, hogy faragtassak új fejfát jövőre. Ne most, ne gondolja senki, hogy az ő gondolata volt. Új házat is tervez. Ennek a helyére. Eltette azt a pénzt, amit váláskor kapott.
- Mért vált el?
- Korán ment férjhez. Nagyon fiatal volt még. Aztán jött a háború, behívták az embereket katonának. Az ura is négy évig volt oda. Sok idő. Nagy idő. Még örömből is valami! Tudod, a háborúban lőnek is. Akikre lőnek, azok félnek is. Akik sokáig félnek, türelmetlenek, idegesek. Mind a kettőt megviselte az a négy év. Kiderült, már nem szeretik egymást. Elváltak.
- Azt mondják, válni nem való. De ölni se, mégis vannak háborúk. Pedig azt nagy, okos emberek indítják, királyok, grófok. A válás nem illendőség kérdése. Azt, hogy akarnak-e tovább együtt élni, az a két lény tudja, aki benne van.
- Így igaz fiam. Mindig gondold végig, te mit tennél, gondolnál, mondanál. Mindennek megvizsgálva elejét, fonákját, mindjárt kisebb a tévedés. Mindig a te fejeddel gondolkodj! Magadban csalódsz a legkevesebbet.


***

Erzsike kijárta a hatodik osztályt. Tizenkét éves. Szépen öltöztetett lányka, akire mindig a legcsinosabb, legelegánsabb ruhákat varrta az anyja. Ő mindig mindenkinél különb volt. Nem is tekintette parasztlánynak senki Miként fivérét Sanyi sem. Sanyi már kijárta az Ismétlőt, tánciskolába is járt, és úgy beleszeretett egy Melegh Erzsike nevű barna hajadonba, hogy legszívesebben naponta kísérgette volna. Pedig mostanában nem lesz sok szerelemre módja, most ugyanis nagy fába vágta fejszéjét a család. Lebontották a régi házukat, és újat, nagyobbat, szebbet húztak fel helyette. Addig is, amíg az ég alatt laknak, épült nekik egy kis apróság, ami később vagy füstölő lesz melyet disznó vágások mellékleteként használnak, vagy valami tároló hely, most viszont aludni lehet benne, s meghúzódni, nagyobb eső idején.
Ráment a nyár, mire beköltözhettek az új épületbe. Már a kerítés is be volt festve, a járdák is körbefutottak a falak mentén, megnyugodhattak, nem szorította ki az eső őket az udvarra. Juliska a konyhában rámolta ki, amit Átányról hozott, öreg nagy Sándorné pedig az ebédet fejezte be. Minden nap eljött főzni, ha Juliska nem volt itthon.
- Hallod-e gyerekem, elég lesz már a sok kocsizásból! Áll a ház, megdolgoztál érte keményen. Van itt már minden, csak baj ne legyen utóbb.
- Beta Marcsára gondol édesanyám? Arról beszélik, hogy ide jár, mikor én elmegyek itthonról.
- Hát ne menj el örökké! Az uradat ne hagyd folyton magára! Felőlem mindenki azt beszél, amit akar. Nekem semmi közöm ahhoz a ringyóhoz. Szép nagy segge van, riszálni is tudja. De te maradj mostantól itthon gyerekem. Utaztál eleget. Elég sok petró elfogyott, amióta odajársz varrni. Most járjon más. Menjen az urad napszámba, fuvarba, kaszálni. Te pedig varrogass itthon. Akiknek hiányzol, azok majd utánad jönnek.
Közben Sándor megitatta a lovakat, bejött az asszonyokhoz. Édesanyja máris fogta a kosarát és elköszönt.
- Jobb-e már itthon, mint a csavargásba?
- Nem tekeregtem én Sándor! Pénzt kerestem, amíg oda voltam. Azért, hogy szép legyen az otthonunk, mindannyiunk örömére. Beta Marcsa meg addig azért járt ide, hogy téged csaljon az ágyába.
- Hát te mikor csaltál utoljára? Mikor mondtad, hogy bújj a dunyhám alá?
- Mi vagyok én, hogy embereket csábítsak az ágyamba?
- Juliska, Juliska! Én a hites urad vagyok! Hogy beszélsz rólam? Gondolkozz már! Hiszen mostanában már csak pihenni jártál haza.
- A kislányt kellett cirógatni, melengetni.
- Este. De éjjel az apja is elvárná!

Erzsike hazafelé igyekezett a bevásárlásból, amikor rájött, hogy az a veszekedés, kiabálás, ami tartósan lekötötte a figyelmét, az ő udvarukból hallatszik.
- Aha, meghozta anyukámat édesapám, és már össze is kaptak.
A kislány szárnyalt, amikor az asszony hangját meghallotta.
- Haza tetszett jönni? Jaj, de jó nekem! Már alig vártam, hogy összebújjunk!
- Én is örülök, hogy láthatlak. Hoztam is neked valamit!
- Gondoltam, hogy kapok valamit. Már alig várom, hogy megláthassam. Játék, vagy ruha?
- Most ágyneműt hoztam neked. Nagylány vagy, a házunk is megnőtt közben.
Külön alszol ezután. Külön szobában. Külön ágyon.
Sanyi, aki bekísérte a kislányt, kifutott a hatalmas konyhából, hívta magával Erzsikét is.
- Gyere tücsök, hozzuk be a petróleumot. Úgy látom, fogyóban van.
- Mért hívtál ki? Most megláthattam volna, mit hozott anyukám.
- Azért hívtalak ki, hogy ők ketten beszélni tudjanak. Hogy szót tudjanak váltani egymással. Mert te örökké ott lógsz a nyakukon. Örökké a karjában alszol! Már azt se tudja, kihez ment feleségül? Hozzád, vagy édesapámhoz? Mikor hagyod, hogy együtt aludjanak? Ők, ketten. Hallottál már arról, hogy ha valaki szereti a párját, hozzá szeretne bújni? De te nem hagyod! Mert te csak azt nézed, hogy neked mi a jó!
- Ó, Sanyi, mért nem szóltál rám? Én olyan buta vagyok. Nekem meg kell mondani, mit tegyek. Csak nem ezért veszekedtek? Amikor édesanyám meghalt, én még kicsi voltam, de azt tudtam, hogy én okoztam a halálát. Amikor megitta a lúgot, rögtön tudtam, hogy az én szám járt el, a gyilkosa lettem. Azt hittem, ebből soha nem kerülök ki élve. Enyém minden bűnök legnagyobbika. S, amikor anyukám hozzánk jött, azt hittem enyém a bocsánat. És csak öleltem, öleltem.
Most meg kiderült, hogy édesapámtól vettem el. Én mindenkit csak kifosztok! Bele kell halni!
Észre sem vették, hogy a szülők ott állnak fölöttük, és ölelni sem merik már őket. Aztán mindenik fogott egyet, és ölelt egyet, pedig csak petróleumért indultak.


-3-

Az idő szalad, a lányok megnőnek, Erzsike is csinos, széplány lett közben. Sanyi már korábban megnősült, elvette a legszebbet, akit a Teremtő elébe küldött. Feleségül vette Melegh Erzsikét. Csodás menyasszony volt Melegh Erzsike, ez az árva lány, aki soha nem ismerte az anyját, apja pedig a világ minden kincsét ráaggatta volna. Mert pénze, gazdagsága, mindene a lányra várt. Nagy volt a boldogság a fiatalok között, s a két Erzsike is jól megértette egymást. Sógornője tehát egészen természetesen mondta el neki, hogy beleszeretett egy jóképű szabó legénybe. Úgy kezdődött, hogy bálba járt, és minden bálban vele táncolt, minden bálból ő kísérte haza. Ki? Hát a magas, karcsú szabólegény, Meggyesi Kelemen, a választottja.
Juliska tudta, hogy egy regény íródik a szeme előtt, hiszen minden alkalommal ő kísérte a bálba a leányt, - akkor még el sem engedtek egy lányt kísérő nélkül,- látta a szerelem kezdetén, hogy itt baj lesz. Ő a sötétben minden esetben hátul ballagott, a fiatalok pedig előtte fogták egymás kezét boldog vihogással. Tegnap is elkísérte, s megállapította, kinyílt a szerelem. Ez a lány nem megy máshoz, mint a szabójához. Most elküldte a lányt a nagyanyjához. Kéreti, hogy jöjjön el hozzájuk. Maradhat is egy kicsit az unokatestvéreinél, amíg ő itt beszélget a vendégével. Erzsike egy kislánnyal a karján ment végig a falun, és mindenki azzal faggatta, kicsoda a gyermek.
Új családtag. Anyukám testvére az apja. Ez a kislány Galvács Évike. Itt hagyták nálunk, hogy egy kicsit felhizlaljuk.
Juliska közben türelmetlenül rendezkedett, mert kényes a mondanivaló, azt se tudja, mit tegyen, de úgy érzi, hogy cselekedni kell. A legyeket már kihajtotta a fényre, pedig tudja, hogy úgyis visszajönnek Hiába, ezeknek a nyomorultaknak is melege van. Apró rést hagyott az ajtón, míg idebenn mindent lesötétített, aztán addig csapkodott egy törülközővel, míg ijedtükben egymással is ütközve kirontottak a világosra. Akkor gyorsan behúzta az ajtót, most itt lett teljesen sötét, ő meg feltett néhány szalagot a légyirtók közül, hogy azok, akik még benn rekedtek, ezekre ragadjanak fel.
Még eltette a kivasalt ágyneműt, megigazította a gyönyörű új függönyöket az ablakon, kiegyengette a szőnyegek rojtját, aztán már csak várt az anyósára, akiről tudta, hogy fáj a lába, és nem kellene idehívni, hanem inkább a helyébe menni, de akkor bejönne hozzájuk a sógornője, meg a felnőtt gyerekek, és már vége is a lehetőségnek, hogy titkosan megbeszéljenek valamit.
Kocsizörgést hallott, kinézett az ablakon, s látta, hogy anyósa kászolódik le a lovas kocsiról, amivel az unokája hozta el. A fiú már előre is hajtotta a lovakat, hogy a nagyanyja kényelmesen bejöjjön, ő pedig már fordult is vissza.
- Jöjjön Nagy édesanyám itt a felső kapunál könnyebb lesz bejönni.
  - Jaj, de szép itt nálatok minden gyerekem! Jól dolgozott ez a festő is, látom. Olyan egyenletesen elsimította a falat a festék alatt, hogy öröm nézni. No, meg a mintája is nagyon jó.
- Ne haragudjon rám anyánk, nem fárasztani akartam, csak kettesben akartam maradni.
- Ez már nagy baj, fiam! Akkor te most nem örömre invitáltál engem.
- Remélem, hogy nem is bajra. Csak megoldjuk talán ketten.
- Az én Sándor fiam, tett volna rossz fát a tűzre?
- Nincs rá panaszom. Más baj van. Szerelmes a lányunk. Az egész tizenhat évével beleszeretett Meggyesi Kelemenbe. Ráadásul az is viszonozza. Első szerelem, gyönyörű is lenne, de mit esznek, ha egybe kelnek? Ennek a derék fiatalembernek semmije nincs a varrógépén kívül. De azt, tessék nekem megmondani édesanyám, ki varrat manapság férfiruhát? Megveszi a vásáron fele áron a vőlegény! Aztán abba a gúnyába el is temetkezik. Nem úgy van itt, mint városon, hogy kétszer is átöltözik egy nap a férfiember. Itt legfeljebb a nadrág ülepét foldoztatják, ha elvásik. Annál többre nem költenek. Hát ez az én nagy gondom! Hogy kéne ezt a lányt lebeszélni erről a szegény fiúról? Nem tilthatom, tudom, a világért sem tilthatom, mert akkor menten hozzámegy.
Nagy csend telepedett közéjük. Egyiküknek se született egy árva hasznos gondolata. Mire belefáradtak a nagy hallgatásba, nyikorgott a kiskapu, hazajött Erzsike. Előtte már úgyse hallgathattak tovább, meg is eredt a nyelvük menten. A lányka is hozta a híreket, nagyanyja tarsolyában is akadt egy-kettő, úgy megindult a beszélgetés, abba se hagyták, míg meg nem állt a kapu előtt a délutáni fogat, amelyik hazavitte a vendéget. Juliska ült egyedül a lesötétített szobában, és nem volt egyetlen használható gondolata, pedig ez a lányka mindjárt bejön, és kérdez. Mert ez örökké kérdez.
- Mért tetszik itt ülni a sötétben?
- Pihentetem a szemem.
- Megkérdezhetem, miért volt itt nagyanyám?
Közben addig sündörgött, hogy már ott ült Juliska ölében. Előbb letette a babát a padlóra, hadd csúszkáljon, ő pedig felhúzta mindkét lábát, fogta a bokáit, és olyan kényelmesen elhelyezkedett, amilyen nehéz, és kényelmetlen lett az asszonynak.
- Nem te hívtad?
- Igen, de nem tudom, hogy miért.
- Beszélni akartam vele.
- Kiről?
- Rólad.
- Rólam? Mi az ördögöt lehet rólam beszélni?
- Azt, hogy szerelembe estél.
- Igen. És?
- Továbbgondoltad már?
- Igen Esküvő, és együtt élünk.
- Mondd kislányom? Tudsz te kapálni?
- Nem.
- Markot szedni?
- Tapasztani, meszelni, ásni, nehéz munkát végezni?
- Nem anyukám.
- És miért nem?
- Mert nem kellett.
- Tudod-e, hogy mi ketten dolgoztunk apáddal azért, de még Sanyi is, hogy neked ne kelljen nehéz munkát végezned?
- Most már tudom.
- Nem kérdezek már semmit gyerekem. Csak egyetlen dologra kérlek. Te kérdezd meg Kelementől, hány férfiruhát rendeltek nála, ebben az évben? Megteszed?




Az asszony a varrógép zajától nem hallotta, hogy becsapódott az ajtó, és Erzsike, mint egy őrjöngő szélvihar száguldott be rajta. Semmit nem észlelt, csak azt, hogy fojtón átölelte a nyakát, és őrjöngve zokogott bele a fülébe. Ép hang nem jött ki a torkán az elkeseredett zihálástól, nem tudott megszólalni sem, összefüggő beszédre sem volt alkalmas, de Juliska ebből a teátrális nagy őrjöngésből úgyis tudta, hogy a lány olyan ismeret birtokába jutott, amit így ad tudtára. Nem fordult, nem mozdult, csak normális hangnemben beszélni kezdett.
Te, Erzsike az, jutott eszembe, hogy a télen el kellene kezdened a varrás fortélyait kitanulni. Szabni még korai lenne elkezdeni, kár is lenne az anyagért, de tavasszal egy-egy kisebb darabon már azt is kipróbálhatnád.
- Egyet se.
- Mi az, hogy egyet se?
- Egyetlen darabot se rendeltek nála. Őt is a szülei tartják el, és azt gondolta, hogy mi olyan gazdagok vagyunk, hogy majd itt, minálunk,,,,és sírt, őrjöngött a lány, üvöltött a kétségbeesett felismeréstől, mert most itt ezekben a pillanatokban döbbent rá, hogy ez csak részéről volt szerelem, Kelemen valami mást, valami sokkal ízléstelenebbet érzett.
Juliska magához vonta, dajkálta, simogatta, duruzsolt neki: Olyan nagyon fiatal vagy még, csak tizenhat éves. Hát kell neked azt a sok jó bált, sok szép ruhát elszalasztanod egy fiúért? Táncolj, mulass, ismerj meg sok embert, hogy felismerd benne az értékeket. Konyhát sikálni, pelenkát mosni még ráérsz! Maradj, még ami lányunk, amíg lehet! A nagy sírástól elaludt a lány, ő kiment megvetette az ágyát, és hívta az apját, emeljék át a helyére.
Reggel már korán a szipogására ébredtek, de ez már csak amolyan díszsírhely volt a könnyeknek. A tegnapi, az igen. Az félelmetes volt. Egy tény, soha többé nem ejtett szót Meggyesi Kelemenről, és szó nélkül ült le a gép mellé, ha varrni kellett.



Szerencsére szélmentes, napsütéses időjárás áll segítségükre ebben a nagy és sok dolgukban. Az alsó épület már ragyog, az alját már körülhúzta a bejáró asszony.
Mert nagy sürgés, forgás, készülődés van ma a Nagy Sándorék portáján. Már még a bivalyok farkát is megfürösztötték, hogy aki idejön, akkora rendet, olyan tisztaságot találjon, amelynél nagyobb nem létezik egyetlen másik udvarban. Itt tömeges légyhalálra lehet számítani pillanatokon belül, úgy kifényesítettek mindent. Mert ide most olyan híres kérő érkezik, amilyen még nem volt ezen a környéken. Nagy Erzsikét jön megnézni magának egy fiatalember, akiről már annyit hallott Ferge Zsófi nénitől, hogy csaknem elalél a kíváncsiságtól. De a lánynak is annyit emlegette már, hogy annak is alaposan felkeltette az érdeklődését.
Ma tehát idejön ez a híres, gazdag, jóképű fiatalember, hogy Erzsikét elvigye magával. A lány már alig bírja összehúzni az ajkát, akkora mosoly ül a lelkén. Mert onnan jön minden boldogság, minden öröm. S ott benn a lelkében egy apró kis örömpillangó viháncol. Kék és rózsaszín pihéire finom aranypor tapadt, melyek a nap sugaraitól vibrálva rejtőzködnek, és villannak elő. Minden csodás, minden csillogó, minden csuhaj, mert ő már tudja, érzi, hogy elmegy ebből a faluból örökre, ahol úgy megalázták, megtiporták a lelkét, hogy azt hitte, soha nem tud talpra állni utána.

Ma már tudja, érzi, hogy olyan ez a sosem látott férfi, amilyen, neki szép lesz, neki a legszebb lesz, a legokosabb lesz, a legeslegjobb. Mindennél jobb. Boldogan ugrik a nyakába, boldogan karolja át, boldogan lesz a társa. Örömmel kíséri el bárhova, ahova hívja. Nem tud annyi keserűséget okozni neki, amivel megsérti, mert az ő önérzetét már megalázták, a bizalmát megtiporták, porrá zúzták.
Sem apja, sem anyja nem sejtette, miféle érzéseket dajkál, ringat a lelkében, évekig, mekkora keserűség akadályozza napi örömeit. Senki nem tudta, még Ferge Zsófi sem, hogy az ő inspirációjára indult el keresni egy olyan fajta férfit, aki hasonlít ahhoz, akit Erzsike megidézett. Az már más dolog, hogy a véletlen is besegített Zsófi néninek, mert ez a Krajcsi Géza éppen olyan lányt keresett, amilyennek hamarosan örök hűséget esküszik Erzsike személyében.
Most előre küldte a különleges szépségű lila hortenziát, hogy köszöntse helyette a lányt, amíg ő ideér. Elegáns, szépen vasalt, sötét öltönyben, sötét felsőkabátban érkezett, új volt rajta a sál, új a kesztyű. A cipő is.
Csak a szülők álltak az ajtóban, ahogy illik, amikor Géza megérkezett. Nem lehetett ellene kifogásuk. Erzsike benn fogadta. A helyes kis karcsú mozgékony teremtés hellyel kínálta, helyet mutatott a kinti öltözéknek, s amikor mindenki leült, ő még mindig állva odafordult az ismeretlenhez, lesimította galambszürke ruháját, eligazgatta szép kis csipke gallérját, és azt mondta: Ilyen vagyok. Erre Gyula is felállt, meghajolt mindenki felé, és azt mondta: Én pedig ilyen. Évike is előballagott valahonnan, és megszólalt: Én is ilyen!
Jókora nevetéssel zárult az ismeretség, pogácsával, némi itallal folytatódott. Már el is telt az, az idő, amit első alkalommal illik eltölteni. A vendég indulni készült, de meghívást kapott másnapra, ebédre. Később többször utazott ide az esküvőig, Zsófi néninél szállt, de ideje nagy részét Erzsike közelében töltötte. Meg kellett ismerniük egymást.
Az akkori erkölcsök szerint nem hagyták a jegyeseket soha kettesben, de, hogy mégis legyen módjuk kedvükre beszélgetni, Évikét mindig benn hagyták velük, hogy mégis megadják az illemnek is, a tisztességnek is, ami járt neki. Évike aztán, mit sem sejtve saját szerepéről, amit tapasztalt, eljátszotta a barátainak.
A megbeszélt időben Erzsike elkísérte játszani Mátyusékhoz. Oda nagyon szívesen ment. Szerette a kertet, amely fogadta. A téglából kirakott bejárat szélén sarkantyúvirágok áradata köszöntötte hatalmas tömegben, a sárga számtalan árnyalatával, az öröm és mosoly ígéretével. Juci és Eszti szeretettel jött felé, ő is ugyanazt érezte velük kapcsolatban.
Tetszett neki, hogy kettő van belőlük. Két egyforma kislány, miközben ő látta a különbözőségüket is. Juci arca kissé kerekebb volt, Eszti tekintete tisztább, őszintébb. Jó volt velük játszani. Ő nem tudta, hogy a felnőttek titokban kihallgatják, amint az ikreknek eljátszotta mindazt, amit otthon látott, megélt, tapasztalt. Így a szerelmesek beszélgetései is nyilvánosságra kerültek, ő pedig szorult azért, ami a felnőttek szégyene volt a valóságban.
 Következő augusztusban tartottak lakodalmat. Nagyot, fényeset. Mindenkit meghívtak, aki bárkinek a rokona volt. Egész télen a meghívandók nevét gyűjtötték. Aztán az a nap is eljött, amit Erzsike várt: Itt hagyni mindent, új életet kezdeni. A menyasszonyi fátylat Évike vitte a menyasszony után, rózsaszínű koszorúvirágból fontak a fejére koszorút.


-4-


Egy Balaton nevű községbe hozta őket az autóbusz az esküvő után. Közel Egerhez. Ez, még Heves megye, de itt már hegyes dombos a vidék. Többnyire autóbusszal utaztak, de volt, ahol szekérrel. Kacskaringós, nehezen járható utak voltak erre. A község szokatlan és érdekes. Egy patak szeli ketté, melyben kristálytiszta víz hömpölyög lejtős árkában, a már szinte fehérre mosott kavicsok között. A helybeliek állítása szerint gyakran megtelik a patak, ilyenkor magasra csapnak benne a hullámok, és mindent visz, sodor magával a víz.
A házakat hófehérre meszelik az itt lakók, s az egymás után sorakozó épületek semmiben nem különböznek egymástól. Szoros, zárt, magasra húzott tetejű házak, úgy néznek ki egymás mellett, mint az összevont szemöldökű rácsos kerítés. Bőszek, haragosak, mérgesek. Apró, szúrós szemüket összehúzták, rá se rántottak a világra.
Egyik ilyen ház eleje annyiban különbözött a többitől, hogy ablak helyett ajtó volt az elején, s lépcsőn lehetett hozzá felmenni. Ki volt rá írva: HENTESÜZLET Ez a ház lesz hát ezután az otthonuk. Itt élnek majd. Amikor beléptek a kiskapun, és meglátták azt a keskeny, fehérre meszelt grádicsot, azt a semmit, ami itt fogadta őket, Galvács Juliska semmit nem mondott, annál inkább gondolt. Uram, Teremtőm, én ennél a háznál különbet bonttattam le, hogy újat építtessek a helyébe. És odafordult Gézához.
- Hogy nem tetted rendbe ezt a kertet fiam, ha tudtad, hogy asszonyt hozol bele? Hiszen ez a föld olyan kemény, hogy betonozni sem kell, rögtön építeni lehetne rá!
Bent sem volt sokkal különb a helyzet. A közönynek, az igénytelenségnek, a semminek olyan elegye fogadta őket, mely letaglózta mindannyiukat. Itt találkoztak most a korábban ide küldött rengeteg csomaggal, amit már ide juttattak, mely egymás hegyén-hátán lehajítva szomorkodott. Itt bújt meg valahol, az, az ide dicsekedett gazdagság, amelyről messziről jött ember annyit lódít, amennyit akar.
 Juliska hamar felmérte, hogy amit ők jóhiszeműen elhittek, még gondolatban sem létezik, és még nem is tudott semmit a valóságról. Minden esetre jó ösztönnel fordult Erzsikéhez:
- Biztos, hogy nem akarsz velünk hazajönni gyerekem? Ezt ajánlotta Juliska, amikor odafordult az új asszonyhoz. Ám Erzsike lelkesen bizonygatta, hogy itt akar élni. Most éjszaka kapnak szállást valahol Géza ismerőseinél, holnap estére ő otthont varázsol ebből a helyből.
- Reggel a busszal bemegyünk Egerbe, megvesszük a bútoraidat. Megbirkózol-e a dolgokkal, vagy szükséged van ránk a továbbiakban? Visszajöjjünk-e még ide?
- Köszönöm, menjenek csak anyukámék nyugodtan haza, én mindent elintézek. Belül, magában pedig, hogy senki meg ne hallja, némán mondogatta: csak menjenek már, csak menjenek, mert ne bírok tovább mosolyogni.

Igen szép, szerény hálószoba bútort választottak, s még néhány kisbútort. Géza a fuvart intézte, ők pedig a buszhoz ballagtak. Tudták, hogy most végleg elválnak, s Erzsike itt ezen a lehetetlen helyen, a lehetetlen helyzetben zokogva köszönte meg a sok gondoskodást, és szeretetet. Hogy apja ne hallja, elcsukló hangon suttogta: Anyukám, tessék eladni otthon az én földemet, az én örökségemet! Kell a pénz Géza kiváltására. Sok itt a baj. Sok az adósság. Sokfelé volt házassági ígérete. Majd írok róla. Gazdagság itt nem is volt, az csak álmodozás. De minden rendben lesz, tessék megnyugodni. Juliska kérdezni sem tudott, azért sem, mert levegőt sem nagyon tudott venni, az új ismeret birtokában, de idő sem lett volna rá, felszállt az ura mellé, s úgy ült a buszon, hogy mint Lótné, mikor hátranézett. Szinte kővé vált.
Ez a nádszál vékony asszony pedig, amikor hazamentek, s egyedül maradt, úgy húzogatta, tologatta a bútorokat, hogy mire Géza előkerült, csaknem minden a helyén állt. Az ágyakat Géza szerelte össze őszinte szégyenkezéssel, közben azt morogva, hogy nem tudtál megvárni ezzel. Ő tömte meg a szalmazsákokat a szomszédban, s mire este lett, a saját ágyukban, saját ágyneműjűkben kerültek nyugovóra.
 
                                                   
                                                      ***


Mindjárt egy éves házasok lesznek. Erzsikének haza kellett utaznia az eladás lebonyolítására. Az ilyen papírt a tulajdonosnak mindig személyesen kell aláírnia. A vételárat neki kell átvennie Géza nem jöhetett. Tele volt kifogással, de a valóságban feszélyezte őt a szülőkkel való találkozás. A fiatal nő pedig örömmel ment, nagyon vágyott már az otthonába. Mert az, maradt az otthon. Ott volt a biztonság.
Galvács Juliska is sírt, meg Nagy Sándor is sírt, amikor meglátták a pocakját, amelyben már mocorgott az új lélek.
- Hazajöttél hát, gyerekem! De jól tetted! Okosabb vagy, mint mi. Bárcsak ne tiltakoztunk volna Meggyesi Kelemen ellen! Itthon segíteni is könnyebb. Már rájöttem, hogy nem kellett volna beleavatkozni az életedbe. De, ha úgy gondolod, maradj, mi örömmel élünk veletek. Majd megleszünk, meglátod!
- De anyukám, én csak a hivatalos papír miatt jöttem most haza. Meg azért, hogy együtt lehessünk egy kicsit. Sanyit is vágytam már látni, meg a gyerekeit. De, ez a Géza gyereke! Nem tetszik elhinni, milyen boldogan várja az ő kisbabáját. A világért nem követném el a gyermek ellen sem, hogy megfosszam az apjától! Minden gyermeknek gondoskodó apára van szüksége. És én tudom, akármilyen könnyelmű ember Géza, mindenkor apja lesz a fiúnak.
- Jól van kislányom. Ez a te életed. Ezt kell élned. Mi minden helyzetben veled leszünk. Maradj, ameddig tudsz, ameddig kedved van.

Évikével kézen fogva járta végig a rokonságot, meglátogatta a barátnőit, azután hazament Gézához. Tudta, ha eljön az ideje, a szülei mellette állnak. Így is történt. Édesapja ugyan nem jöhetett, egy ilyen gazdaságot nem lehet hosszabb időre magára hagyni. Juliska viszont jött, persze hozta a kislányt is, és alig várta, hogy megérkezzen az a gyermek, akit mindenki annyira várt. Ez volt az a nap, amikor Galvács Évikét úgy elverte Galvács Juliska egy sovány vesszővel, amelyre örökké emlékezni fog. Mert bizony a szülés idején ő csónakázással töltötte idejét. Azt az időt, amelyben éppen senkinek nem hiányzott, senki nem gondolt vele, mert nagyobb dolgok történtek akkor, semmint az ő felügyelése. Szerzett egy teknőt, és beleült, miután becsúsztatta a patakba. Nagyszerű szórakozás volt.
Még akkor sem hiányzott senkinek, mikor a gyönyörű fiúcska a pólyába került, onnan a karokba, s mert akkora szeretetet hozott magával, hogy nem tudtak utána összehúzódni az ajkak, leengedni az ölelésre lendülő karok. Amikor viszont mindenki kiörömködte magát, kiderült, hogy a kislány eltűnt. Hamar meglett a keresés eredményeként, ki is parancsolták a patakból, s el is nadrágolták alaposan. Lehet, hogy ez a verés kötötte össze egy életre a két kis teremtést.
A gyermek, aki Tibor nevet kapott az anyakönyvben, kedves, okos jó kisfiú lett, apja szemefénye, anyja boldogsága, Évike kedvenc unokatestvére. Növekedve pedig kiváló tanuló, egyetemi polgár. Természetesen addig nagyon sok minden történt.

Noha nyilván nem sejtették, tehát nem gondolhattak vele, esküvőjük után egy héttel, 1939 szeptemberében kitört a 2. világháború. Először a hatalmas nemzeti lelkesedésen kívül - ami nem is nagyon ért el hozzájuk, - semmit nem vett észre a lakosság. Hiszen többségük még újságot sem olvasott, rádió is kevés házban volt, más hírközlő szerv nem létezett. Éppen ezért nem is foglalkozott senki a világ dolgával. De hamarosan megérkeztek a hadköteles korú férfiak számára a katonai behívók. Rövid, gyors háborút, hatásos lerohanást, gyors győzelmet jósoltak az újságok. Nagy Sanyit az elsők között hívták be katonának.


Erzsikéék meglehetős szerencsével elkerülték az események megismerését, ennek megfelelően nem is vettek tudomást róla, de nem is jutottak el hozzájuk a hírek. Mindenesetre ez a tragikus eseménysor, amely az eddigi háborúk közül a legdurvább lett, a legtöbb emberi életet követelte, s a legkíméletlenebb tapasztalatokat nyújtotta a benne résztvevőknek, hozzájuk is megérkezett. Géza munkakörét áthelyezték Vajácsra. Vagy bevonul, vagy ott látja el a bányászokat húskészítményekkel. A szénre szükség van, a termeléshez bőséges ellátást kíván a bányászat. Költözés, vagy katonaság.
 Költöztek. A kis Tibi már egy esztendős volt, mindenben benne, minden érdekelte, mindent megfogott, nem lehetett rá eléggé vigyázni. Pedig elő kellett készíteni a költözést. Juliska mama természetesen jött segíteni, hogy haladjon a munka. Évikét is magával hozta. Már kijárta Pesten az első osztályt, és alig várta, hogy együtt lehessen Tibivel. Most derült ki, hogy újabb gyermekáldás elé néznek. Erzsike pedig itt értesült a hírről, hogy testvérét már rég behívták katonának. Mi több, már el is indították a századát az orosz frontra.
 Arról természetesen nem volt tudomása, miként senkinek az egyszerű nép körében, hogy azokat a szerencsétlen magyar katonákat olyan látszat felszereléssel engedték ki az országból, mintha kávézni mentek volna a szomszédba. Téli öltözékük nevetségesen kevés volt, annál is inkább, mert szép nyárias időben indították őket. Takarójukat összecsavarva vitték a felszerelésükön. Cipőjük talpa szépen fénylett, csak azt felejtették el feljebbvalóik közölni velük, hogy papírból van, mert aki a megrendelést kapta a hadsereg öltöztetésére, így keresett rajta a legtöbbet. Ami ezeken a katonákon bőrből található, az a széles bőröv, amely béleletlen kabátjukat összefogta.

                                                         
                                                       ***

Vajács egy bányászok lakta település. Ide kizárólag olyanokat költöztettek mindenkor, akik naponta lementek a föld alá kibányászni és felküldeni a szenet. Itt ezen a bányatelepen más nem is kapott szállást, csak a bányamunkások családja, és a hentes. A telep közigazgatásilag Járdánházához tartozott mindenkor, de postája sohasem volt. Címe is úgy szólt: utolsó posta: Arló. Apró kis település az országos főútvonal két oldalán. Az alacsonyabb oldalon álltak az apró kényelmetlen lakások, fenn a magaslaton a tisztviselők számára épült néhány nagy szobákkal, konyhával felszerelt folyóvízzel is ellátott épület.
A telepen minden lakás egyforma méretű szoba konyha előszobából állt, vízcsap az utcán a kapu előtt. Közel hozzá a mindenki kemencéje.
 Erzsikéék otthona is pontosan úgy nézett ki, mint a többieké, csak nekik volt az udvarukban egy külön helyiség, a műhely, ahol Géza feldolgozhatta a leölt állatokat.
Mire az apró lakást berendezték, megkezdődtek Erzsike fájásai, mire Ózdra ért velük a mentő, meg kellett operálni. Egy hét múlva üres pólyával jöttek haza. A gyermek nem maradt életben, mert a szegényes kórházi felszerelés nem tette lehetővé a bonyolult szülés lebonyolítását.
Otthon eközben hiába várták haza Nagy Sanyit. Külön aggódtak a szülők, külön Melegh Erzsike, aki ebben az időpontban várta harmadik gyermekét. Sajnos már remélni sem lehetett, hogy a fiú túlélte a nagy orosz telet, ahol a magyar hadsereg zöme nem is fegyver által, inkább kihűlés, fagyás következtében vesztette életét. A rosszul felszerelt katonák a vékony, béleletlen kabátban, szétázott talpú cipőben, minden felszereltség nélkül, szabályosan belefagytak a nagy orosz télbe. Csak sokkal később vált világossá, hogy a németek sem tekintették magukkal egyenrangúaknak őket. Inkább töltelék anyagnak, szétlőhető hátvédnek tekintették a magyar katonákat.
A család minderről természetesen semmit sem tudott, ezt a szégyent nem írták meg az újságok. Csak vártak, vártak, és reménykedtek, míg megkapták az értesítést, melynek értelmében Nagy Sándor, és számtalan társa hősi halált halt. Erre mondta öreg Nagy Sándor pirosodó szemeit törölgetve, hogy boldog lenne, ha hihetné, hogy golyó végzett a fiával, nem a negyven fokos orosz tél. Lassan már az egész falu gyászolt, de a valóság az, hogy az ország gyászolt. Az oroszok kiverték támadóikat, és rajtunk keresztül hazáig üldözték őket. Közben még kímélni is akarták a magyar lakosságot, de a németek a német területeket védték, a magyarokat ismét csak hátvédnek tekintették, miközben a csodafegyverben reménykedtek, s a győzelemben. Szerencsére a csodafegyver, - az atombomba – nem készült el időben, de a civil lakosság pince életre kényszerült, éhezett és rettegett az állandó bombatámadások alatt. Mire vége lett a háborúnak, az emberek teste, lelke megtöretett.

 Erzsikét harmadik terhessége is megkímélte attól, hogy a külvilágra figyeljen. Ettől függetlenül ez a babája sem maradhatott életben. Azért halt meg, mert az oroszok szünet nélkül bombázták az ózdi vasművet, s ilyenkor a kórházban fekvőket le kellett menekíteni a pincébe. Ott pedig még nem készítették elő műtőt, ahol levezessenek egy szülést. Így a gyermek áldozata lett a háborúnak. Tibi baba járt jól, őt kényeztette a család minden tagja.
A következő évben ismét elvesztettek egy apróságot, bár már műtő is volt, szülőszoba is. Csak ismét a pincébe kellett menni, s a túlfejlett, nagyra nőtt baba nem élte túl a császármetszést. Valószínűleg az izgalmak, a félelmek árthattak Erzsike idegrendszerének, vele a gyermeknek is. Tény, hogy Tibi után tíz évvel született egy második fiú, akire el lehetett mondani, hogy áldás. Gyermekáldás. Rajongva szerették ezt a kedves, bújós gyermeket, aki áhítattal fogadta a szeretetet. Anyja szinte csak nekik, a fiainak élt, és bár tudta, hogy Géza állandóan más asszonyok után kujtorog, az elhanyagolt fehérnép még gondoskodott is róla, hogy neki is tudomására jusson. Ő ügyet sem vetett ügyet rá. Neki mindene volt a két fia, a róluk való gondoskodás.


- 5. -

Galvács Éva közben férjhez ment, és első gyermeke születésére készült, amikor természetesen elutazott hozzá Galvács Juliska, hogy segítségére legyen élete nagy eseményének megoldásában. Sajnos olyan betegen érkezett, hogy csak vonszolta magát.  Az orvos az első vizsgálat után közölte, hogy menthetetlen. Sem a szíve, sem a veséje nem működik, s olyan hasvízkórban szenved, hogy azonnal kórházban lenne a helye. Mivel nincs szállítható állapotban, addig itt tartja Éva gondozásában, amíg meg nem szűnik a tüdőgyulladása. Kórházba már nem került, mert hazavágyott. Otthonában akart meghalni. Éva férje mentőautóval szállította haza, Éva nem mehetett velük. Újszülött mellett nem lehet haldoklót ápolni. Erzsike vállalta, hogy hazamegy a két éves Lackóval. Meg is érkezett. De ez a fiatal teremtés nem volt alkalmas arra, hogy bárkit is ápoljon. A közelébe sem tudott menni a betegágynak, már a gondolattól is hisztériás rohamai támadtak.
Elképzelhető, hogy gyermekkori élményei, melyek anyja elvesztéséhez fűződtek, úgy törtek felszínre, hogy alkalmatlanná tették az ápolói feladatokra. Idős Nagy Károlyné, Sarlós Eszti néni, aki egyébként a sógornője volt, vállalta a beteg körüli ápolói teendőket. Naponta háromszor járta meg a hosszú utat, - a neve örökké áldassék, - hogy mindent meg tudjon tenni a betegért. Erzsike mosott, főzött takarított, mindent elvégzett, ami ilyenkor szükséges, kizárólag az ápolói teendőktől menekült hisztérikusan. Nem kellett sokáig gondozni a beteget, halála nagyon hamar bekövetkezett. Nagy Sándorné, Galvács Juliannát, az édes mostohát hatvanhat éves korában szólították el a földi létből.

                                                            ***

Nagy Sándor egyedül maradt. Fizikai állapota szerencsére kiválóan működött. Otthonát, környezetét rendben tudta tartani, időnként Éva teljesen váratlanul beállított hozzá családjával. Ilyenkor napokat töltött itt gyermekeivel. Esetenként Erzsike is megjelent Lackóval. Ezek voltak a nagy sikálások időszakai, a mindent rendbe tevés alkalmai, és a rokon látogatásoké, amelyek örömmel, szeretettel táplálták őket. Éva is gyakran elvitte magához, hogy családja körében kényeztesse. Rá szerette volna beszélni, hogy adják el itt a házat, és vegyenek valahol az ő közelében neki, az ő nevére. De azt mondta, nem tudna máshol élni.
- Évike! Nézz ki az ablakon. Látod azt a fát? Vidd el innen gyerekem, ültesd el. Akármit teszel érte, nem marad meg.
Alapvetően nem panaszkodott a magányra, sok idős ember vette körül, járt a temetőbe szeretteihez, és egyre gyakrabban, egyre többet időzött az ő Zsófikájánál.
Beszélt is róla. Közös életük rövid részleteiről. Magáról a szörnyű eseményről, a megrendülésről, amit akkor átélt, amikor nem tudta mit cselekszik. Éva csodálkozva vette tudomásul, és érezte, hogy az, az első volt az igazi szerelem. Mondta is neki:
- Apu, eddig erről nem is meséltél semmit. Amire döbbenten válaszolt az öregember:
- Nem sérthettem meg vele anyádat! Ő nem volt oka semminek, de nagyon jól bánt a gyerekeimmel. Azért nem vállalt saját gyereket, hogy nehogy jobban szeresse a magáét, mint az enyémeket. Az ilyen asszonyt meg kell becsülni kislányom.
Igen. Jellemzője volt a becsület, a mások tisztelete, az odaadó hűség. Aztán hirtelen megbetegedett. Nyilván voltak jelei, amelyeket egyedül, szemérmesen viselt el, de aztán akkora lett a fájdalom, amely már tűrhetetlenné vált a számára. Már előkészítette a kötelet, amellyel végez magával, amikor szerencsére meglátogatta unokaöccse ifjú Nagy Károly. Mentőt hívott, és elszállította az egri kórházba. Prosztata műtétet végeztek rajta. A műtét sikeres volt, de a lábadozás időszakában nem lehetett magára hagyni. Éva ismét távol maradt a nehéz napokban, ekkor szülte második gyermekét.  Tehetetlen és keserű érzéssel írta Erzsikének, hogy nem tud a segítségére lenni. Fogadjanak a beteg mellé egy rendes magányos nőt, aki gondozza, ő kifizeti.
Géza tiszteletre méltóan felnőtt a feladatokhoz, ő vitte haza magukhoz apósát. Most derült ki, hogy Erzsike képtelen elviselni a terheket, hisztérikusan őrjöng, vagy magába vonul, ha cselekednie kell. Géza csak jóval később, már felesége halála után mondta el, hogy apósa betegsége nyitotta rá a szemét, Erzsike hasonló betegséggel küzd, mint korábban az édesanyja. Ennek az ismeretnek a tudatában minden jelentősebb esetnél vigyáz állásban figyelt, nem tesz-e kárt magában. Soha nem tudta, mikor kell közbe lépnie.
Az egész ápolás rá maradt tehát. S ő úgy gondozta, kötözte, etette, mintha ezt tanulta volna.
Meg kell mondani, nem volt egyszerű egy apróra méretezett lakásban ilyen súlyos beteggel élni. Ők a hálóban aludtak, szerencsére Tibi már egyetemista volt, így az ő helyére, a konyhai ágyra fektették a beteget, ami annyit jelentett, hogy éjszaka az egész lakást végig kellett Gézának járnia, hogy el tudja látni a feladatát.
Hosszú idő telt el, mert az idős ember nehezen gyógyult, végül úgy megerősödött, hogy képes volt önálló életre. Mielőtt hazament volna, eltartási szerződést kötött keresztfiával Máry Károllyal, melynek értelmében övé a fél ház, ha hozzá költözik özvegy keresztlánya, és mellette él élete végéig. Sikeres, eredményes szerződés volt. Nagy Sándor sose volt egyedül többé, tökéletes ellátást kapott.

                                                      ***

Kellemes volt a tavasz. A május bontogatta virágait, anyák napjára készültek az iskolások. A gyermekek már délután virággal díszítették az osztályokat, és lázban égtek, a másnapi ünnepre várva.
Erzsike fürdette kisebbik fiát, kikérdezte tőle a verset, amellyel majd őt köszönti holnap, s ölében vitte a helyére, egy kis dajkálásra. Már nem maradt ideje betakargatni, halottként zuhant Lacika mellé. A fiú ekkor mindössze kilenc éves.
Éva és Dénes azonnal indultak, amint megkapták és felfogták a tragikus közlés tartalmát. A kora esti órákban közelítették meg Vajácsot, s amikor be akartak kanyarodni, feltűnt az út szélén álldogáló sápadt szomorú fiúcska - ki tudja mióta -, aki rájuk várhat. Lelassítottak, hogy beemeljék magukhoz, Lacika könnyek nélkül kérdezte:
- Ugye elvisztek?

Magával a halál tényével, különösen a gyors, drasztikus halál tényével a felnőtt sem tud könnyen megbirkózni, mert az elmúlás érthetetlen és felfoghatatlan. Ha nincs rá idő felkészülni, a döbbenet és az értetlenség letaglózó. A gyermek esetében ez még súlyosabb. Hiszen ő a halálról korábban nyilván nem hallott, nem volt róla tudomása, hogy van ilyen. De, ha ráadásul egy anya tűnik el teljesen váratlanul, tesz úgy, mintha sosem is lett volna, olyan mélységes belső elképedést vált ki, melybe beleremeg a lélek.
Hogy lehet azt felfogni, hogy lehet azt megélni, ami Lackóval történt? Ki képes megérteni még felnőttként is, hogy egy anya csak úgy egyik pillanatról a másikra nincs többé? Az imént még volt, mostantól soha többé! Elillant. És különben is, Ivánnak is él, Frusinak is él az anyukája, csak őt öleli idegen anyuka.
Mert Galvács Éva és Kertész Dénes hazavitte, és megpróbálta sajátjaként szeretni ezt a kisfiút, de erre a szerepre senki nem volt felkészülve. Egy ilyen szerepre soha, senki nem lehet felkészülve. Ha egyáltalán fel lehet készülni egy anyát vesztett csendes kis lélek fogadására. Évát is fejbe verésszerűen érte az élmény, maga a halál ténye, egy gyermek ilyen fokú vesztesége, de azt nem tudta, nem érezte meg, hogy nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Anyukád elment, itt vagyok helyette én.
Micsoda szerencsétlen dolog! Nem volt elég érett hozzá, hogy megértse, hogy nincs mit tenni, hogy csak az idő jótékonykodhat ez ügyben, s a tapintat. De milyen legyen, meddig terjed a tapintat? Beszéljünk róla, vagy hallgassunk? És miért hallgassunk? Hiszen ő örökké rá gondol, látja, érzi, érinteni vágyja, nem agyon hallgatni! Az asszony nem érezte meg, hogy a kibeszélés, a közös elsiratás az egyetlen, ami segíthet. De hogy legyen ő ebben partner? Mi ennek a módja?
Lackó szegény némán ténfergett közöttük, Éva rászórt minden jót, hogy megszokjon náluk, mindenben őt részesítette előnyben, minden vitában neki adott igazat, és ő volt az, aki semmiért nem kapott korholást, fenyítést. Az ő gyermeke roppant megértő volt, igazi gyermeki szeretettel igyekezett segíteni, de Lackó lelkének nem erre volt szüksége. Úgy zárkózott magába, mint csiga a házába, apja után vágyott, aki végül haza is vitte. Hogy hogyan éltek, hogyan történtek otthon a dolgok az imádott anyu nélkül, arra sohasem derült fény. Egy biztos: roppant gazdag volt a kínálat mostoha anyában, amiről szintén nem derült ki, mennyit ártott vagy használt, tény, hogy gimnazistaként már kollégista lett, és elköltözött hazulról. Kiegyensúlyozottnak tűnt, zenélt, szeretett, viszont szerették. Talán ez már boldog korszaka volt életének. Aztán Miskolcra ment egyetemre, megkezdte felnőtt életét, holott más szerencsésebbek még egyetemistaként is anyu fiacskái lehettek.
Innen már egy új történet következne. De az már új életregény. Arról máskor, másként kell írni.