„Miért hiszitek, hogy a szépség,
ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a
parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos
és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki
vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje.
Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség,
amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben,
ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”
(Somerset Maugham)
Kertész Éva a teljes élet megfestője.
Írásaiból ősi bölcsesség, s olyan saját tapasztalatain keresztül megszerzett
tudás áramlik vissza a befogadóba, amely nem csupán elringatja, elbűvöli, de
arra is készteti, hogy az egész addigi életét átgondolva újabb célokat keressen
önmagának is. Korunk égető problémáit éppúgy megérzi, megírja, mint, ahogyan
lelkének útkereséseit különös módokon önti egységes kozmológiákba, így színtere
a világmindenség színpadává szélesül. Élményanyagai hatására képes arra, amire
csak az igazán elhivatottak: bensőleg tapogatózik tovább, újabb
szépségszikrákat ajándékozva nekünk. Ez a poézis soha nem fecsegő, s ezért
minden egyes sora, szimbolikus látásmódja a kozmikus hatalmak fényében fakadó
szolgálat, egy-egy apró lépés a világrejtély kapujához, ahhoz az úthoz, amely
az önállóság és az egyediség himnuszának Kertész Éva-i
mondatait formálja. Művészi ars poeticája így a szakralitás szentélyében
történő áldozat, de nem önsorsrontás, mert nincs olyan erő, amely disszonanciára
kényszeríthetné. Hiszen miből is táplálkozik? A fehér papír érintetlen
harmóniájából, az ősi semmi-mezőből, a törött világból, a gyászból egyaránt
képes meríteni, s a hétköznapokat emeli közel az Éghez, hiszen a mindennapok
apró rajzaiból terebélyesednek óriásivá témái, miközben leereszkedik azok
gyökereihez is.
„Gyászolok.
Gyászolom az eljövendő nemzedéket, akiknek
sérült, érzelmileg fogyatékos, jellemhibás szülők mutatnak utat. Gyászolom a
tiszta gyermeki hitet, a felnövekvők bizalmát, az emberi méltóságot, melyet még
elvár, csodál, lemásol(na).” –vallja.
Nem fut el a kisiklott életek, a
megtépázott sorsok elöl sem, hanem oltárrá emeli a hétköznapit, s teszi ezt
úgy, hogy a világ peremére szorult tárgyakat a tér és az idő végtelenségének
origóján át juttatja el lelkünkhöz. A valódi művészet lényege ez, hiszen, ami
ezen kívül esik, az csupán hamisítás lehet, s nem több. Kertész Éva
meggyőződése, hogy, ami lényeges, kimondhatatlan, de a szépség mögötti
ősérzések történetekké, megbonthatatlan egységgé, az örök emberivé állhatnak össze.
A profán világból kiemelkedni
ugyanis csak azok képesek, akik elkötelezettek, akik hisznek az írás minden
szenvedésen átsegítő oltalmában, s annak a modern világ rendjét is
megváltoztatni képes gyógyító és kultikus erejében is.
A ma embere folyton szalad, siet,
nem igazán találja helyét ebben a világban, de szerencsére vannak költők, írók,
s olyan művészek ők, akik nyitottak nem csupán saját, magasabb rendű egójuk
felé, de, ahogyan a belső tükrük a világ felé vetítődik, s művészi hatásuk
különös fénytörések által visszaverődik a lelkükbe, úgy fokozódik a természetes
tehetségük és kreativitásuk, hogy egyre inkább csak adhassanak. Ily módon
növekedésük és változásuk erőfeszítés nélküli folyamattá válik, hiszen a
tudatalatti korlátok, blokkok felszabadulnak, s immár megtisztulva, szabadon
vallanak.
Hogy miről?
Életről és halálról, a test
rozoga palástjában elbukó és folyton felállni képes Lélekről, arról a milliónyi
spektrumú hatásról, amikor apró puzzle darabokból építik újjá azt a szigetet,
amelyben nem tesznek félre senkit és semmit sem, ahol örökös nyár van, s a
boldogság kék madara bárki számára elérhető, ha másként nem is, de a remény
által.
És állomások, szellemi utazások,
ráhangolódások… A félelem nélküli élet naponként megfeszülő genezisei, bátorság
és erő.
Ez a fajta alkotói tevékenység
misztikum, amely megmutatja, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé
fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére
használ fel.
A festők ecsettel, a muzsikusok
hangokkal, a szobrászok vésővel, az építészek terekkel, az irodalmárok
szavakkal, emóciókkal és egyéniségük teljes varázsával bűvölik el a beavatandó,
komplementáló embert, s nincs és nem is lehet ennél szebb mesterség.
M. Fehérvári Judit
magyartanár, publicista
