2017. június 28., szerda
Könyveim itt vásárolhatóak meg
https://publioboox.com/user/szerzo/kerteszEva
https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=126686&type=22
Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé
Eltávozott,
elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a
tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat
gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes
emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely
nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó,
s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia,
méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz
igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb,
legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő,
amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban
mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a
látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt, akár a válásig, a folyamatos
szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik,
gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.
Módomban volt
felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott,
hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna,
ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőben.
Utólag
hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb
érzés. És, hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is
alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor
megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre
számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem
könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam,
de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám.
Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre, volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt.
Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is
elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.
Noha láttam
én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára
kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint
a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki
barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott
kulturált körülményei között.
Olyat is
tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz
az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen
így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét
elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta
gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet
keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban
minősíteni.
Hogy mi
zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hányfajta a lélek parancsa, milyen az elme
elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet
megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt.
Valami kitörli belőlünk.
Én magamban
úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni,
pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt
vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége,
mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol
sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem
tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát, indulhatok ismét, pedig
még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg
nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert
elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve
is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam neki. Mígnem, az egyik
gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta
odaát:
- Hát, nem
volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
- Nem tett az én apám egyetlen jót sem
életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor
magamhoz tértem.
Hát miért is
őrjöngök én?
Hát kit
siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs
velem? Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem
lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni!
Meg kell
tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő.
Meg kell
tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha
mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész.
Csak túl kell
élni!
Meg kell
tanulni, hogy, aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk
el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)