Halálok halála

Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem, akit magommal én ültettem az asszony ölébe, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.
      Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe, amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a Nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat, ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.
      Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.
      Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm. Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.
      Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne sértsék annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani engem. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de nekünk nem volt eszközünk ilyesmire.


*  *  *


      Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem.
      Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, ily módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok–sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt engedékeny növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.
      Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.
      Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.
      Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. De főleg a gondolataink által.

                                                   
*  *  *


      Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, rég élő szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk, de örökre elvesztettem őket.
      Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok, később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.
      Itt a Nílus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papiruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papiruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjain történéseit ábrázolják.
      A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.
      Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz, a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik a cipekedőkről, arról, hogy a nehéz munkát végzők kellően lakjanak jól, pihenjenek eleget, mert ő tudja, hogy csak az tud igazán pontosan dolgozni, akinek nem korog a gyomra, s nem inog a lába. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.
      Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla, ami nem való már rá, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, a megmunkált darabokat, melyek úgy illeszkednek be a többi közé, mintha oda születtek volna.
      Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.
      Én még nem láttam, de azt mondják, akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.
      Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak, akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.
      Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.
      A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk, ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.
      Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött a családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert zajongó gyerekeimtől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a mély kutakból felhúzott vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.
      Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.
      Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.
      Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmitmondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.


*


      Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nílus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették–e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.
      Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja hajamat.
      Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda–vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.
      Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesújt. Emelik, lesújt.
      A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kísérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!


Folytatása következik

Tükröm, tükröm, mondd meg…

Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.

Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tűntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.

Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

Kertész Éva

Vették, vitték, lopták, csenték, volt, ahogy volt

A vékonyka szőke gyermek a végsőkig kimerülten húzta fel magát a lakókocsi lépcsőjén. Az asszony szinte feltolta már, mert látszott, hogy magától képtelen mozdulni. Kis testével benyomta az egyébként résnyire nyitott ajtót, és meghúzódott mögötte. Nem maradt ereje az ágyig elmenni. Annyira fáradt, volt, hogy inogott a térde. A kora reggeli levegő minden erejét kiszippantotta. Csak állt pillanatokig az ajtó mögött, aztán magának is észrevétlenül lecsúszott a sarkára, és úgy maradt. Álmában is azt az apró csokit szorongatta, amit az imént nyomott kezébe az asszony.
Kevés idő múltán belépett a barna nő, miközben lerúgta cipőjét, kitapogatta a gyermeket a sarokban, s úgy csukott szemmel maga mellé emelte. Úgy dőltek bele együtt a kihűlt ágyba, hogy már aludták is az igazak álmát.

Koldulásból értek haza. A barna szerette ezt az életformát. Ő ebbe beleszületett, a kicsi megszokta. Az ember muzsikált. Csodásan muzsikált, mindenki megállt, ha hallotta. Már tudták a módját is, hogyan kábítsák el a járókelőket. Fényes fehér brokátot tettek a földre, ami hamar elvesztette ugyan fehérségét, de jól mutatott rajta a tok. A hegedű tokja. Bele egy piros rózsát tettek úgy, hogy a fele kilátsszék. És a kis fatálkát. Gyönyörű volt így együtt.
A gyermek csak állt a muzsikáló férfi mellett, széttárta a karját, illedelmesen, kérőn, s ez a kérő mozdulat olyan megható volt, hogy senki nem ment el mellette közömbösen. Gyűlt a pénz a fatálkában.

Az egész helyzetben van számukra valami szokatlan. Az ugyanis, hogy nem is tanították a kis szőkét a hogyanra, magától jött rá a módjára. Úgy kért, hogy nem kért, csak meghajolt, biccentett, és rámutatott a fatálra. Fehérszőke haja világított, mint egy angyalé. Gyöngyök csillogtak a hajában, mert az asszony úgy öltöztette, hogy angyalnak hasson. Mindig meztelenül hagyta a testét, de többszörösen át meg átcsavarta dúsan redőződő tüll anyagba, amelyen egyes mozdulatoknál áttűnt egy-egy testrésze. Fenn, a lapockájánál kihúzta a tüllt, mintha szárnya lenne. Angyalszárnya. Ha észrevette, hogy kezd fázni a gyermek, egyetlen pillanat alatt leszedte róla az angyalságot, és vastagon beletekerte puha, meleg takaróba. Abban helyezte be az autóba. Ma mégsem akart átmelegedni. Pedig a kocsit folyamatosan fűtötte a kedvéért.

Itt vannak kora reggel óta, gyűlik a pénz a tálkában, de a lányka ma fázik. És kedvetlen. Egyébként is mindig kedvetlen. Mintha elvágyna innen.
Hogy is került hozzájuk ez a gyermek? Nem emlékszik. Először fel sem figyelt rá, pedig a kicsi a szoknyájába kapaszkodott, amikor haladt a tömegben. Észre sem vette, ki tudja, mióta bóklászott már mellette, mintha oda tartozna. Hihetően elkallódott a sokadalomban, s tévedésből az ő szoknyáját fogta meg. Amikor már megrémült, benne szakadhatott a sírás is, mert nem volt egyetlen síró hangja sem, csak fogta a szoknyáját, s annyit mondogatott: Madam.
Tehát a családjától kószálhatott el, amikor hozzá csapódott. Neki kellett volna keresnie a hozzátartozóit, de nem tette, nem érdekelte. Nem is akarta a magáénak. Még alig beszélt. Egyetlen szót ismételgetett. Madam. Nem az anyját emlegette. Lehet, hogy nem is él az anyja? Vagy kuplerájban nevelkedett volna? No nem! Madam. Esetleg nevelőnő lehetett körülötte, s azt hívta madamnak?

Tőlük kereshették is a szülők, kitehettek plakátokat, bemondhatták a rádióba akár, ők eljöttek Milanóból hamar. Csak rövid ideig maradtak a városban, mint mindenhol. Vásárokba, nagyobb piacokra mentek, ahol összeverődik a nép. Ahol lehet muzsikálni. Ebből éltek. Ez az ártatlan valahol megfogta a szoknyáját, és ment mellette. Rá se nézett, csak kapaszkodott, s ment előre. És maradt. És elvárta tőle, hogy ellássa. Aztán észre sem vették, már szerették. Már ragaszkodtak hozzá. Ekkor még nem koldult. Nem is gondoltak rá. Kicsike volt. Kicsike, de elhúzódó. Soha nem ölelte meg őket, karját semmikor nem fonta a nyakuk köré. Ha egyedül játszott is a lakókocsi közelében, s hozzájuk futott valamiért, ragaszkodását soha se nem fejezte ki mással, mint egy főhajtással. Aztán egyszer, amikor muzsikált az ember, a lányka odaállt mellé, mutogatott, hajlongott, a pénz meg gyűlt. Akkor kezdődött.

Most el kell vinni orvoshoz. Tüzes a kis teste, nehezen lélegzik, sápad. Már be is csavarta vizes törülközőbe. Tudja ő, mit kell tenni ilyenkor. Ha jön az ember, indulnak vele. Neki nincs gyereke, aki volt, korán elhalt. Ez itt már a szívéhez nőtt, aggódik érte.
Az orvos csak apró megfázást észlelt. Nem találta a láz okát. Faggatni kezdte a lánykát.
- Mióta kéreget?
Ő nem kéreget, ő integet. Jeleket küld.
- Miféle jeleket?
- Hogy itt vagyok, keressenek meg.
- Kik keressenek?
- Akik elhagytak. Akik elhagytak, vagy elvesztettek. Nem tudom. Azt mutatom, hogy itt vagyok. Magam vagyok. Magam.
Ők itt jók hozzám, szeretnek, de én azoknak üzenek, akik keresnek engem.
- Tehát a szüleidet keresed?
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- A szülőt. Mi az?
- Aki ölelt téged. Fektetett, etetett. Emlékszel?
- Nem. Csak érzek olyat.
- Fáj neked valami?
- …
- Fáj.
- Mi fáj?
- Nem tudom.
- Most kapsz tőlem egy szép tollat, meg sok kis papírt, és rajzolj sokat. Ugye megteszed kislány? Rajzolj nekem! Majd elhozod, ha minden papír tele lesz! Jó?
Az asszonyhoz fordult. Nem tudtam meg semmit, de ez a kicsi szenved. Érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. A láz is ezért van. Majd hozzák el a rajzokat. Ez egy kis kanalas nyugtató lesz neki. Váltsák ki a patikában!

Elmúlt a láz, de a lányka egyre kedvetlenebb lett. Élt, mondhatni volt, tette a dolgát, de érezni lehetett, hogy semmi köze az egészhez. Már csak ernyedten küldte a jeleket, fejét lehajtva integetett. Az asszony is, embere is tehetetlenné vált. Mert már szerették. Szerettek volna segíteni rajta, de nem lehetett. Még mindig apró volt, még mindig lehetett tüll ruhába öltöztetni, mentek hát a szokott helyekre jeleket küldeni. S egy napon, mint a mesében, egy szőke nő, ki járta a városokat elveszett kicsije után, erre sétált. Nézte a lánykát kerekre nyílt szemmel, mert remélni sem merte ennyi idő után, hogy rátalálhat, s nem is ő, a gyermek jelzett. Valami elmondhatatlan hang jött ki belőle, rohant hozzá, kapaszkodott a nyakába, ölelte, csókolta, szagolgatta, s vált eggyé vele. Az anya szóhoz sem jutott, levegőhöz sem, mert a gyermek szinte megfojtotta, s aki jelen volt, mind sírt a meghatottságtól.

Részlet a következő könyvemből - Rózsakút

Rózsakút

Ezt a szót apámtól kaptam ajándékba, miként a látványt, amely még ma is él bennem. A rózsakút, az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek. Túlzottan tolakodó kíváncsiságom terméke, amikor már végképp nem tudták kikerülni szüleim a választ, hol voltam, mielőtt nem voltam.

Az én kislánykoromban a gólya hozta a babát, vagy a bába néni, esetleg anya ment el kiválasztani, de arról, hogy miért olyan nagy a pocakja, szégyelltek beszélni. Minden gyerek tudta, hogy ott egy baba növekszik, csak hallgatott róla, hogy nyugodtan higgyék a szülei, milyen ostobák. Később ezt az én kisfiam úgy fogalmazta meg: Pista is tudja anya, de nem árulja el Sári néninek. Tehát nem csak tudták, ki is tárgyalták a témát. De most nem arról akarok írni, hogy mennyi esze van egy gyereknek, hanem a rózsakút csodáját akarom bemutatni.

Apu egyébként is hajlamos volt remek mesék kitalálására, de ez most más.

A kút mély, emberi szemmel nem elérhető. De, aki oda téved, csodás dolgoknak lehet tanúja. A kút mélyén, a talajon zöld moha borít mindent, olyan, mintha puha bársonyon járnál. Körben, a fal tövében sűrűn egymás mellett rózsatövek tapadnak a falhoz, s futnak fel az ég kékje felé. Minden rózsa tövében egy csecsemő üldögél, pontosabban bóbiskol, mert ők még nem kész babák, nekik még fejlődniük kell itt. Minden babát rózsabimbók öltöztették szirmaikba, hogy meg ne fázzanak. A rózsa tömeg között minden rózsa más színű. A rózsaszín gyöngéd árnyalatai, a fehér, halvány sárgába hajlóan, a krémszín variációi, csak piros nincsen. És tüske sincsen! Itt nincs semmi, ami szúrna. Erős színek sincsenek, csak halványak. És olyan illat borítja be az egész teret, hogy nem csoda, ha a picik bódulatba esnek tőle. Ezek a rózsák soha nem hervadnak el, pedig élő, valódi virágok, s minél feljebb tekintünk, annál kisebb csecsemők bóbiskolnak a számukra kialakított sziromágyon. Nagyon ritkán szólnak egymáshoz, s azt is úgy, hogy rajtuk kívül senki nem hallja.

Kislány koromban rendszeres látogatója voltam a rózsakútnak, melyben az volt a legizgalmasabb, hogy rajtam kívül senki nem tudta a helyét. Sőt, az odajutás módját sem. Pedig igazán egyszerű; csak akarni kell, és hipp–hopp, már ott is vagyok.

Most, hogy ezt a történetet írom, álmomban ismét ellátogattam a rózsakútba, és ismét elámultam a látottak tündérszerűségén, az illaton, amely fogatott, a zenén, amit a számtalan rózsaszál, és a csend csalt elő. Nem különben az apróságokon, akik ott pihegtek. Tündérien szép picinyeket láttam alul, göndör angyalhajjal, szőkéket és barnákat, dundikat, és kevésbé dundikat, de mindegyiknek csinos kis hurkás combjai villantak elő a rózsaszirom takaró alól, miközben el–elmosolyodtak.

Álomban minden megtörténhet velünk! Nekem abban a csodában volt részem, hogy hallottam is őket. S akkor lepődtem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem valódi beszéd az, ami eljut hozzám, mert nem is beszélnek még, hanem a gondolataik. Senki nem rebbent, senki nem mozdult, s én mégis hallottam a gondolatokat. Azt kérdezte az egyik: Te kit választottál magadnak odafenn? – Azt a szőke kékszeműt, akinek a két első foga távol van egymástól. – A nevét is tudod? – Tudtam, de már elfelejtettem. Lassan mindent elfeledek, de azt tudom, hogy ő lesz az anyám. Nagyon fog szeretni engem, miként én is őt. Aztán majd elhagyja a férje, sokat sír és nehéz helyzeteket él át, de engem szorosan tart mindig. – Nem tud taníttatni engem, azért kell majd nekem nehéz munkát végeznem. És azért, hogy ő ne nélkülözzön. De nem ő a fontos, hanem én. – Tudom, tudom, ne félj! Az a fontos, amit később megtanulsz az emberi életről! De miért pont őt választottad? – Azért, mert mellette mindent megtapasztalhatok, a kínálatból. – Jó életed lesz? – Minden lesz benne, jó is, küzdelem is. – Bánat is ér majd, de azt is meg kell tapasztalnom. Lesznek jó barátaim, és olyanok is, akikben csalódni fogok. – A világ örömök és csalódások sorozata, testi és lelki fájdalmak követik egymást, de az is lehet, hogy egyszerre lesz mind a kettő. Akkor, ott kell megtanulnom helyesen viselkedni! – Bírod majd? – Igen, mint te is a tiédet. – Mi választottuk a későbbi életünket, mi döntöttük el, hogy melyik szülőpár lesz a legalkalmasabb nekünk. Odafenn már késő. – Dolgozni is fogsz majd? – Természetesen. Ez is hozzátartozik az élethez. – Én tudom, hogy nehéz földmunkát végzek majd. Hatalmas csöveknek ások ki helyet, amibe később vizet eresztenek. Nagyon érdekes lesz! – Mire oda kerülsz, azt a munkát már gépekkel végzik, neked nem is jut munka! – Akkor megtapasztalom, milyen a munkanélküliség. Minden érdekel. Mindent meg akarok tapasztalni. Azt is, ami a munkanélküliséggel jár. – Én a tiednél könnyebben akarok élni. – Tied a döntés joga. Te tudod, mit választottál.

Álltam dermedten, s hallgattam a beszédet, amely nem párbeszéd volt. Pontosabban többen beszéltek, nem törődve azzal, hogy mások is ezt teszik. Ezért jött létre az a hangzavar, amiből csak jóval később szűrtem ki a lényeget. Voltak csendben maradók is, akik vagy aludtak, vagy úgy döntöttek, semmi közük hozzá, amit a többiek közölnek egymással. Odamentem egy üres ülőkéhez, megkérdeztem, szabad–e odaülnöm?

– Nyugodtan – jött felém a hang, most született meg, akinek eddig az volt a helye. – Róla annyit tudunk, hogy nagy zenetudós lesz, küzdelmes élettel. S látod, alig várta már, hogy elkezdődjön az élete.

Ismét megszólaltam: Én már régen megszülettem, tudja–e valaki, hol volt a helyem?

– Nem. Itt mindenki fenn kezdi, s ahogy növekszik, kerül egyre lejjebb. Míg végül eltűnik. A fentiek állandóan alusznak. A nagy pihenés alatt látják át a lehetőségeiket, s az alapján választanak. Nem alakíthatnak, nem csiszolhatnak rajta, nincs válogatás. Mindenki pontosan azt és úgy kapja meg, amit a legvonzóbbnak tartott korábban. De pontosan úgy. Mienk a döntés. Ezt később elfelejtjük. Mire innen elmegyünk, már nem emlékszünk semmire. Sem névre, sem eseményre, csak elkezdjük élni az életünket, amit valaha felvállaltunk. Ehhez az élethez alkalmazkodnak a választott szülők.

– És, ha nem teszik?

– De teszik, mert láttuk korábban az ő életüket, és éppen ezért választottuk őket. Mi leszünk az ő választott életük része. Aztán elválnak az utak, s nem leszünk együtt örökké, mindenki folytatja a magáét. Itt már lehet sáfárkodni. Jól, vagy rosszul dönteni.

Szerencsére felébredtem. Eltűntek az égig érő tüske nélküli rózsatövek, el a rózsabimbók, elveszett az illat, a légies zene. Minden eltűnt. De megmaradt a kétség: létezik, hogy azt, amit életem folyamán megéltem, magamnak választottam valaha? Nem voltam én egy kicsit túlságosan kíváncsi? Nem akartam túl sokat? Mert, ha igen, megkaptam! Meg is érdemeltem!