No, ne olyan nagyon!
Úgy fészkelte be magát a kis fekete urna a díszes fehér csipketerítő alá,
mint egy betegen gubbasztó madár. Aprón, törékenyen, szívszorítóan magányosan,
a koporsókhoz méretezett, gyászlepellel borított ravatal közepén. Árvaságát
csupán az a szál lila orchidea enyhítette kissé, melyet egy szerető kéz
helyezett el a hófehér csipkén. Az urnát körülölelték a család, s a tisztelők
fenyővel ékesített fehér virágai. De nincs az a virágmennyiség, mely képes
oldani azt a szinte látható, tapintható elkülönülést, melyet a halál ténye emel
az élők és a holtak közé. Mert ez itt már a halál. A véglegesség. Sánta Judit
nincs itt, csak az a maroknyi hamu, melyet azért ölel magába ez a kehely, hogy
az emlékezők elköszönhessenek tőle, mielőtt örökre elrejti egy keskeny kőlap.
Senki nem közelítette meg a
ravatalt. Az összegyűltek némán ültek a ravatalozóban, és emlékeztek.
A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az
eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak
a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők
közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is ölelhetett
magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki itt
gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte
elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól.
Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a
jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól
teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai
megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé,
és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg
mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb
felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt,
hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.
Szorosan mellettük, a
korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr.
Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem
pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet.
Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt
az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt
meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az
ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba.
Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és
keményen dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a
magányos öregasszonyra.
A gyászolók között állt
gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában.
Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak
évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az
érintettek tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a
fájdalmas titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor
rendelkezésére álltak az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az
özvegy hirtelen elhunyta.
Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével
Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az
alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A
nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük
delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.
Ott volt szétszórtan a
Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör,
mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt
Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.
Néma csöndben állták körül a
sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel
korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de
főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta
Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább
vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj
jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.
Nem tudni, mennyi titkot
vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni
felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig
megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak.
Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez
volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő
lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának
késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg
elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan,
hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte
ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.
Most itt maradnak hamvai a
hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt
azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt
fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak úgy lehet igazán
befejezni
A
szegény, de meleg családi fészek
Ugyan melyik mozzanatot ölelte magához az életéből Sánta Judit azon az
estén, amikor kikészítette magányos vacsoráját, és határozottan odalépett a
tűzhelyhez, hogy teát főzzön magának? Amikor félbe maradt a mozdulat, elmúlt a
szándék, és már nem is tudott róla, hogy összecsuklott a konyhájában, ahol,
mint egy gyorsított film, lepergett előtte életének minden jelentős eseménye?
Bizonyára látta maga előtt
azt a szegényes szobát, melyben utolsó gyermekként először felsírt. A
fekhelyektől zsúfolt szobában adta át a bába meghatottságtól könnyező időske
anyjának, aki végre egy apró lányt is karjába ölelhetett annyi rosszcsont fiú
után.
Nagy örömet, egyben hatalmas
terhet jelentett az újabb éhes száj betömése a Sánta családban. Úgy érkeztek
ide a gyerekek menetrend szerint szinte minden évben, mintha rendelésre jöttek
volna. Ebben az utcában nem volt ez meglepő senki számára. A keskeny kis utca
minden udvarából szinte kidőlt a gyermeksereg a közös nagy hancúrozásokra. A
nagyobbak úgy vigyáztak a kicsikre, mintha mind egyetlen hatalmas család tagjai
lettek volna. Még el is fenekelték egymás testvéreit, ha úgy érezték, arra van
szükség a fegyelmezéséhez. Csak péntek este csendesedtek le szinte
varázsütésre. Ilyenkor egy csapásra kihalt és elnémult az utca, mindenki eltűnt
saját kapuja biztonságában. Ilyenkor tárt kapukkal várták őket haza az anyák,
és terelték kis seregüket a párától átláthatatlan konyha felé. Ide készítették
már előre a dézsába öntött meleg vizet, hogy ragyogó tisztára csutakolva
irányítsák őket tovább a fehér abrosszal terített asztal mellé.
A gyertya lobogó fénye és
illata szívet zsongítóan lengte be a szobát. Úgy lecsendesedtek ilyenkor,
mintha egész héten ezt gyakorolták volna. És vigyáztak, hogy a kisebbek is
tartsák be a rendet. Áhítattal nézték anyát, amint egyetlen ünneplő ruhájában,
haján szürke csipkével gyönyörködött bennük, miután Isten parancsára kénytelen
volt végre megpihenni. Hálát adtak és áldást kértek ilyenkor. Anya állt a
gyertya fölött, és körös mozdulatokkal hívta le magukhoz az égiek áldását. Apa
mondta az imákat, anya és a nagyobbak vele mormolták, hogy vacsora végeztével
közösen vonuljanak át a zsinagógába.
Ezek voltak azok a szépséges
alkalmak, amikor együtt volt az egész család. Ilyenkor találkoztak apával, aki
a hosszú hét folyamán alig volt látható.
Állandóan dolgozott, hogy a sok éhes száj soha ne legyen üres. A vörös
hajú, langaléta, csupa szeplő Sánta Ármin arról volt nevezetes, hogy vállához
már szinte odanőtt a létra, kezéhez a festékes vödör. Járta a gazdagabb
házakat, és festette, díszítette a szobák falát olyan szépre, hogy az
úriasszonyok elirigyeljék egymástól, és gyorsan meghívják őt egy nagy lakásfestésre.
Volt is sok munkája szerencsére, de nagyon be kellett osztani a keresetet, mert
ez a fajta munka nagyon idényhez kötött. Télen már senki nem üríti ki szívesen
a lakást, meg nem is száradnának a falak.
Télen pihent az ecset. Ilyenkor várták őt kísérőnek azok a kereskedők, akik
vásározásból éltek. Ponyvás szekerekre rakodták a különböző eladni valókat,
olyan gondossággal, hogy kis helyen sok áru férjen el a ponyva alatt. Már
mesterei voltak a rakodásnak. Éjjel indultak, ha esett, ha fújt, bundákba csomagolva,
mert hajnalban már csillagos égnél verték a sátrat, hogy maga kelletően
elhelyezzék az árut, mire beindul a vásár. És ő boldogan ment pakolni, sátrat
építeni, mert valami keveset hozzá tudott pótolni a nyáron keresetthez.
Fárasztó munka volt embernek, lónak. Sokat áztak, fáztak, de ez, hozzá
tartozott a télhez. Mint az izzadság a nyárhoz.
Anya is rendszeresen tett egy kevés pénzt a családi kasszába. Hetenként
két-három alkalommal pedikűrözni járt azokhoz a házakhoz, amelyeknél igényt
tartottak szolgálatára. Előre be volt osztva, mikor melyik háznál várják a
megadott időben. Nagyszerűen értett hozzá, hogy egy éles borotva segítségével
megszabadítsa a fájós lábakat a bőrkeményedéstől, és a tyúkszemektől. Örömmel
végezte ezt a munkát. Nem is volt ez számára munka, inkább kellemes időtöltés.
És kirándulás. Csaknem vendégség. Általa lett bejáratos olyan családokhoz,
ahová különben sohasem jutott volna el. De otthon ezekről a látogatásokról soha
nem beszélt, még gondolatban sem foglalkozott velük az után hogy kilépett a
kapujukon. Az egy külön világ volt, mesevilág, míg neki csak a munka jutott, de
ő boldogan fogadta a munkát is. Az ő szótlansága, megbízhatósága lett a
valóságban a kalács, amelyet letett a család asztalára.
Ebbe a gondos családba született
be 1912 februárjában a kis vörös hajú hószín bőrű Jutka, mindenki örömére. A
nagy testvérek is élvezték ezt a kis cserfes csodát, aki boldogan adta oda
magát mindannyiuk ölelésének. A fiúk eleje már kezdett dolgozni. Ők is
elsajátították apjuk tudományát, és járták létráikkal az alföldi kisváros
környékét, hogy munkájukkal felváltsák a meszelt házak egyik másik szobáját. És
bárhol jártak, ennek az aranyos babának mindig hoztak valami apróságot. A kis
Jutka semmiben nem szenvedett hiányt, boldogan fúrta be magát környezetébe, de
valahol a tudata mélyén érezte, hogy ahova a testvérei, vagy apja járnak, ott
nagyobb a jómód, több a kényelem. És még nem tudta, csak érezte, hogy ő arra
vágyik, amit nem is ismer, csak sejt, és később majd megpróbálja úgy alakítani
az életét, hogy részese legyen az ismeretlen jónak. Addig is itt jön-megy a
szűk kis Festő utcában kapukon ki, kapukon be, és begyűjti a sok
szeretet-morzsát, amely itt mindenki gyerekének kijár.
Az utca mindkét oldalát a szülők, a kiröpült, önállósult testvérek, és azok
családja népesítette be. Itt valamilyen formában mindenki rokona volt
mindenkinek. Számukra ez az utca volt a város, amelyet csak a vallási
szertartások, a szombati séták, és a kenyérkereset idejére hagytak el. Minden
társadalmi érintkezést e területen belül bonyolítottak le. Számukra ez volt a
biztonság, a játszótér, a közösség, a minden. Nem tudtak ők arról, hogy a világ
tágas és gyönyörű. Hogy Magyarország a legcsodálatosabb a térségben, ahol
élünk, s, hogy Budapest királyi ékszer, egyike legszebb városainknak. Honnan is
tudták volna, hogy abban a csodálatos városban már büszkén hirdeti őseink
dicsőségét az a szoborpark, melynek neve Milleniumi emlékmű? Miként azt sem
tudták, hogy a kéklő Duna fölött kőcsipkékbe burkolózva lebeg az építészet
csodája, az ország háza. Nem sejtették, hogy a föld mélyében kanyarog egy
csodás kis villamosvasút, mely elvezet a tíz éves Állatkertbe, melyet egy
különleges erdélyi lángelme tervei csaltak életre. És mennyi mindenről nem
tudtak még, amely csak később lépett be az életükbe. Egyelőre élték a kis
mindennapi életüket. Játszottak, tanultak, barátkoztak.
A növekvő Jutka is egy olyan család
lányaival került elmélyült barátságba, akikkel már a rokoni szálakat sem tudták
kibogozni. Meg nem is nagyon érdekelte őket. Összetartoztak, és kész.
A Schwartz családban három hasonló korú lány élt, idősebb férfitestvéreik
már kiröpültek a családból. A legidősebb, Lina, már jegyese volt a fess Kárpáti
Miksának. Szorgalmasan vásárolta kevéske pénzéből a hozománynak való ágy és
asztalneműt. Amikor csak tehette, azokba hímezte bele névjelét. Ő már évek óta
dolgozni járt a Fő téren álló rőfös boltba, tanulta az eladói szakmát. Így
készült kereskedő vőlegényének jó társa lenni annak apró, de már önálló üzletében.
Csendes, visszafogott lány volt, igazán nem is barátkozó hajlamú. Néha leült a
sutyorgó lányok közé, de szívesebben serénykedett egyedül a ház körüli
munkákban. Szeréna és Anna sokkal nyitottabbak, barátkozóbbak voltak. Szerették
Jutkát, szívesen megosztották vele apró titkaikat, bár Jutka korántsem tűnt
hasonlóan bizalmasnak. Már csak azért sem, mert nem mondhatta el nekik,
mennyire vonzódik testvérükhöz, Lacihoz. Magas, jóképű, vidám és figyelmes
legény volt a legidősebb Schwartz fiú. Jóval idősebb is a cseperedő Jutkánál,
nem is igen figyelt fel a növekvő lányra, de ez nem befolyásolta annak
csodálatát. Anna nővéréhez hasonlóan bolti eladónak készült, Szerén pedig, a
középső, a gazdag Fekete ügyvéd irodájában gyakorolta az irodai munkát. Jutka
is valami hasonló tevékenységet akart majd végezni, ha megnő, de egyelőre ő a
háztartásvezetést tanulta anyja irányítása mellett. Szükség is volt a
segítségére, mert Sánta Áronné mostanában egyre kevésbé győzte ellátni a már
megfogyatkozott család körüli teendőket is. Lefogyott, fáradékonnyá vált. Jutka
maga is belátta, hogy most neki kell helyt állnia. Meg egyébként is tudatában
volt, hogy mindent el kell lesnie anyától, ha egyszer jó feleség akar lenni.
Anya ugyan azt remélte, hogy előbb-utóbb elsajátítja, és átveszi tőle a
pedikűrözést, de Jutka időben, és igen határozottan tiltakozott, közölve, hogy
erre ne is számítson senki. Az természetes volt számára, hogy dolgozni fog,
máris ismerte a pénz értékét, és hiányát.
Kitörési kényszer
Szorgosan intézte hát a ház körüli teendőket, de alig várta, hogy valami jó
lehetőség közelébe kerüljön. S amint meghallotta, hogy Bartus ékszerész
megbízható eladólányt keres, azonnal kérte anyját, engedje meg, hogy elvállalja
ezt a munkát.
A nagy nap reggelén gondosan
kivasalta egyetlen igazán szép fehér selyem blúzát, és a délelőtt folyamán
többször is beszaladt a szobába, ellenőrizni, nem gyűrődött-e össze. Mert az
idő csak cammogott. Már mindent elvégzett, de sehogyan sem jött el a két óra,
amit Bartus úr megadott, hogy fogadja anyja kíséretében. Megmosta közben
tűzvörös haját is, már meg is száradt a kellemes melegben, és még mindig maradt
idő a várakozásra. Átszaladt hát megnézni, nem jött-e véletlenül haza Szerén
ebédelni. Csak Schwartz néni tevékenykedett egyedül otthon, és amíg érdeklődött
barátnője után, benyitotta a családi kaput Laci is. Jutka háttal állt a
bejáratnak, nem vette észre a férfi érkezését. Kényelmesen támaszkodott a ház előtti
folyosó egyik oszlopához.
A déli napfény felülről dobta rá lángcsóváját. Arannyal vonta be haját,
csillagfényűvé dajkálta minden kis szeplőjét, gyengéd fénnyel övezte karcsú
derekát, keskeny csípőjét. Anélkül, hogy tudta volna, igézetes látványt gyakorolt
a közelgő férfire. Mire a jövevény végig ért a keskeny folyosón, teljesen
elbűvölte a perc varázsa. Most ébredt rá, hogy a szeme előtt ért nővé a kis
vörös lány. És milyen lélegzet elállítóan, kívánatos teremtés lett belőle!
Amíg üdvözölte anyját,
kutató pillantást küldött a lány szeme felé. Elég volt ez a röpke idő, Jutka
biztos volt benne, hogy megfogta Laci szívét. Tánclépésben tette meg az utat a
kapuig, és libegő lélekkel ment végig anyja kíséretében Kiskecel macskakövekkel
kirakott utcáján.
Ha nem felelt volna meg, ha
elutasították volna, most talán az sem keserítette volna el, de nem így
történt.
Bartus úr nagyon udvarias
volt ugyan, de igen komoly és méltóságos. Határozottan adta tudtára, hogy amit
vállal, felelősségteljes munka, és kemény fegyelmet követel. Ami az üzletben
található, komoly értéket képvisel, és annak megfelelően kell bánni vele. Az
ékszereket csak a segéd úr jelenlétében cserélheti ki, önállóan nem érintheti.
Vevőt csak a főnök úr, vagy a segéd úr ellenőrzése mellett szolgálhat ki. Az
üzlet rendjéért és tisztaságáért viszont ő felel, mert más itt nem
tartózkodhat. Ha beválik, a cég költségére elküldi Budapestre, két évre
tanulni. De azt ki kell érdemelni. Hétfő reggel hétkor legyen itt. Nyolckor
nyitás.
A csoda földre szállt.
Olyasmit kapott, ami reményeiben sem élt, mert nem is tudta, hogy létezik. Most
kezdte érezni, mekkora szépség közelébe engedte a sorsa. Az üzletben rá se mert
pillantani a rengeteg csillogó csodára, de most, hogy bandukol hazafelé, minden
darab külön beköszön az emlékezetébe. Anya is nagyon boldog. Az ő egyetlen
kislánya elnyerte a gazdag Bartus úr bizalmát! Mekkora szerencse! Mekkora
megtiszteltetés!
Jutka minden este kimosta azt a bizonyos fehér blúzt, és minden reggel
kivasalta a szoknyával együtt. Úgy állított be reggelenként az üzletbe, mintha
egy selyem dobozból emelték volna ki. Ilyenkor még csak a segéd úr meg ő
tartózkodott itt, de tudták, mire beindul a piac, és megjelennek az első vevők,
Bartus úr is megérkezik. Addig a lány letörölte a port, vizes ruhával áttörölte
az aranyakat védő üvegeket, majd szárazzal csillogóvá fényesítette. A
takarítást még tegnap, zárás után elvégezte. Kilencre megfésülködött,
megigazította blúzát, szoknyáját, és fegyelmezetten, mosolygó lélekkel várt.
Bartus úr minden nap
megjelent az üzletben, kivéve, ha dolga akadt a fővárosban. Ilyenkor Pesten élő
fia jött be helyette. Ő is igen udvarias volt velük, de apjához hasonlóan igen
távolságtartó. Elegáns öltönyökben, selyem ingekben, drága cipőkben jelent meg
közöttük. Ez a végtelenül visszafogott, alacsony, kissé görnyedt tartású férfi
igazság szerint a legelegánsabb öltözékekben sem volt figyelemre méltó. Bár nem
is igen tartott erre igényt. Ha nem volt vevő az üzletben, állandóan az
irodában tartózkodott, körül bástyázta magát könyvekkel és újságokkal, esetleg
rádiót hallgatott. Láthatóan nagyon jól érezte magát ebben a közegben.
Már közeledett Jutka számára
a fővárosba költözés időpontja, és amennyire örült a nagy eseménynek, annyira
bántotta, hogy most kell elutaznia, amikor Lacival érezhetően kezd elmélyülni a
kapcsolata. Igaz, még csak apró, izgalmas megnyilvánulásokkal adta tudtára a fiatalember,
hogy nem közömbös a számára. De bármennyire boldog volt, tudatosan készült az
utazásra. Már lelevelezte apja Pesten élő testvérénél, hogy befogadják
családjukba a tanulási időre. Azt is eltervezte, hogyan ossza be eddig gondosan
őrzött kis pénzét, hogy néhány elegáns kosztümöt, blúzt vásárolhasson magának,
ha már nagyobb helyismerettel rendelkezik a fővárosban. Tudta, hogy egy nagy,
elegáns ékszerüzletben nem jelenhet meg mindennap ugyanabban az öltözékben. Az
utolsó napon Bartus úr kérette magához az irodába.
- Nagyon meg voltunk magával
elégedve az első nap óta. Azért is küldjük korábban Budapestre. Ott megtanul
mindent, amire az ékszer szakmában szüksége lehet. Megismeri a különböző
köveket, azok csiszolását. Az arany karát fokát, és a hozzá kevert anyagok
összetételét. És minden egyebet, amire a későbbiekben szüksége lehet. Megfelelő
fizetést kap. Fizetem az albérletét is, tessék itt a cím, ahol lakni fog. Van
viszont két elvárásom: ott is hasonló jó hozzáállást tanúsít a munkához, és teljes
diszkréciót garantál a cég felé. Itthon senkinek nem beszél arról, amit Pesten
tapasztal. Az, legyen a maga számára hivatali titok. Ha hazajön egy hétvégére,
kérem, látogasson meg a lakásomon. Kíváncsi vagyok a beszámolójára.
Budapest varázsa
Csodálatos két esztendő következett. Jutka mindent látni akart, s amit
lehetséges, megismerni a nagyvárosból. Meg is nézett mindent, amire lehetősége
adódott. Most közeledett befejezéshez az Operett-színház építése, a Bródy
Sándor utcában pedig megkezdte adását a Magyar Rádió. Minden elbűvölte.
Megcsodálta az Erzsébet hidat, és még az utcai telefonfülkéknek is örvendezett.
Minden érdekelte, semmit nem akart elmulasztani. Mégis elkerülte figyelmét egy
nem éppen jelentéktelen törvény, a numerus clausus módosítása. Igaz, hogy
eddigi létezéséről sem tudott, s ez a jelen pillanatban nem befolyásolta az ő
életét, de sajnos később rengeteg keserűség, tragédia forrása lett. Most csak
annak örült, amit látott, ami belefért fiatal élete érdeklődési körébe.
Kellemes munkatársnői voltak ebben segítségére. A munka, ami itt várt rá igazi
örömet nyújtott számára. Élvezte ezt a különleges életet, amibe belecsöppent.
Amit látott, ami körülvette, az élet ajándékának tekintette. Meg is tanult
mindent, amit csak lehetett. Komoly, megbízható munkatárs vált belőle.
Többször találkozott Bartus
fiatalúrral is, noha ő nem vett részt az üzlet munkájában, inkább a hivatalos
ügyek intézése volt a feladata. Jutka többször észrevette, hogy férfi rajta
felejti tekintetét, de ezt kizárólag annak tulajdonította, hogy tetszik neki
megváltozott öltözéke. Ez a külsejében jelentéktelen fiatalember, fénylő
bőrével, hízást jósló alakjával nem bírt rá semmilyen vonzerővel. Ha gondolt
valakire, az Schwartz Laci volt. Változatlanul ő testesítette meg számára azt
az ideált, amelyre vágyott.
Hónapok teltek el, de haza még egyszer sem utazott, csak leveleket
küldözgetett szorgalmasan szüleinek, és barátnőinek. Lacinak nem írt. Nem
mélyült el annyira közöttük a kapcsolat, hogy ennek szükségét látta volna. De
most már nagyon vágyott az övéihez. Csomagostól jött be dolgozni ma is, hogy
időben kiérjen az állomásra. Amikor leszálltak a vonatról, akkor nézett nagyot,
hogy egy vonaton utazott Bartus Erikkel, csak éppen egy osztály választotta el
őket egymástól.
Apa várta az állomáson, és olyan boldogan beszélték végig az utat, hogy
észre sem vették a távolságot, amit megtettek hazáig. Igyekeztek nagyon, hogy
beérjenek a házba, mire az ünnep megkezdődik. Anya már mindent elkészített, ők
gyorsan rendbe tették magukat, hogy mielőbb megtörhessék a kalácsot. A fiúk is
besorjáztak pillanatok alatt feleségeikkel, gyerekeikkel, elégedett, boldog
emberekkel telt meg az ünnepi szoba.
Az egész szombati nap az
ünneplés és az összetartozás jegyében telt el. Esteledett. Jutka alig várta,
hogy összebújjon barátnőivel, amikor megjelent náluk Bartusék szakácsnője az
üzenettel, hogy ünnep végeztével látogasson el hozzájuk. Apja elkísérte a rövid
úton, de be már nem ment vele.
Tudta ő, pontosabban
gondolta, hogy a gazdagság szép, kényelmes valami, de ami itt körülvette,
minden képzeletet felülmúlt. Olyan bútorokkal, olyan dísztárgyakkal, olyan
porcelán dísz és asztalneművel, a könyveknek akkora tömegével találkozott, a
gazdagságnak annyi kézzel fogható jelével, amennyit még a filmekben sem látott
eddig. Nem is jutott szóhoz a csodálattól. Alig bírt elmenni a fotelig,
amellyel a családfő kínálta. Mindenki jelen volt a szobában, aki ide tartozott.
A Bartus szülők, két fiuk, egy fiú unokájuk, s a menyük, akin látszott, hogy
hamarosan növekszik a Bartus család létszáma.
Rövid ideig csend volt a
szobában. Jutka nem tudta, mit várnak tőle, mit illene mondania. Mindenki
mosolyogva nézett rá, míg a csendet az öreg Bartus törte meg:
- Hogy tetszik a pesti
üzletünk? Hogy érzi magát benne?
Jutka testét kiverte a
veríték, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és alig bírta kinyögni a
szavakat:
- Ééén azt sem sejtettem mostanáig, hogy az, az, üzlet is a Bartus úré.
Nagy baj, hogy ilyen tájékozatlan vagyok?
- A világért sem. Örülök, hogy ilyen diszkrét a személyzet. És annak is,
hogy a fiam ezt a tényt kellő szerénységgel viselte. De különösen örülök, hogy
magának nem az volt a legfőbb gondja, hogy megtudja a tulajdonos kilétét. Hogy
tetszik magának ott az élet?
- Nagyon szeretem a fővárost uram, különösen a belvárost. Az üzlet gazdag,
és különleges. Akikkel együtt dolgozom, nagyon értenek ahhoz, ami a dolguk. S
én is sok olyan dolgot megtanultam már, amiről eddig sejtelmem sem volt.
- Például?
- Nem beszélek a szakmai ismeretekről, amelyekből már sokat elsajátítottam,
de észrevettem, mennyire más ott a vevőkör, s mennyire másként kell velük
bánni. Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget teremtett nekem ezekhez a
tapasztalatokhoz uram.
Jutka már állt is fel, hogy
távozzék, de vendéglátói még nem engedték elmenni. Kínálták teával,
süteménnyel, úgy bántak vele, mint egy igazi vendéggel. De ő mindenáron menni
akart. Arra hivatkozott, hogy nem szeret sötétben közlekedni a kihalt utcákon.
Bartusné felajánlotta, hogy a szakácsnővel haza kísérteti, de a férje
közbevágott:
- Szó sem lehet róla! Majd Erik lesz a kísérője. Hiszen mindannyian tudjuk,
hogy ezért utazott haza. Ne játszadozzunk már tovább ezzel a szegény lánnyal!
Jutkával megfordult a világ.
Hol elsápadt, hol pirosba váltott. Szégyellte is a helyzetet, meg el is
töltötte valami határtalan öröm. Csak ült lesütött szemmel¬, nem akarta, hogy
meglássák szemében a diadalt, mely átjárta egész lényét.
Szerelem
másként
Bartus Erik segítette fel rá a kabátját, és kísérte haza ezen az
estén. Lassan ballagtak az utcán. A
férfi beszélgetni akart, hiszen régóta kísérte figyelemmel a lány minden
rezdülését, amíg végül kiderült számára, hogy bele is szeretett. Most végre
eljött az alkalom, amikor megtudja, van-e esélye a viszonzásra.
- Nagyon meglepte, amit apám
közölt rólam?
- Igen, uram. Soha, egyetlen pillantással sem utalt rá, hogy érdekelném.
- Nem akartam kínos helyzetbe hozni. Attól féltem, félre érti, s azt
hiheti, visszaélek a helyzetemmel. Meg apámmal is tisztáznom kellett,
elfogadja-e az érzelmeimet. A mai napig nem beszéltünk róla komolyan. Most már
magán a sor Judit. Ha elfogad engem, tisztelettel megkérem a szüleit, adják
hozzám feleségül.
Jutka azt sem tudta, merre
nézzen, hogyan viselkedjen. Végül nagy nehezen nyögdécselte:
- Kérem uram, legyen türelemmel. Nem tudok ebben a pillanatban dönteni.
Időre van szükségem.
Pedig már döntött. Már tudta, hogy a felesége lesz. Csakis ehhez az
emberhez megy nőül, aki a szíve mellett a jólétet, a gazdagságot, az ismeretlen
szépségeket hozta elé. Közben maga is megdöbbent a felismeréstől, hogy ez a
néhány mondat elég volt ahhoz, hogy elillanjon szívéből az a vonzalom, amelyet
eddig a csinos sharmos Schwartz Laci iránt táplált, hogy beköltözzék helyette
egy új érzés, melynek a lúdtalpas, puhány Bartus Erik a főszereplője. Vagy az,
talán amit Bartus Erik nyújtani tud?
Saját magát is
megrendítette, hogy úgy reagál dolgokra, amint ezt soha nem képzelte volna.
Döbbenten, de a legkisebb szégyenkezés nélkül észlelte, hogy egyre megnyerőbb
lett számára az a férfi, akit korábban észre sem vett. Szembesülnie kellett
azzal a felismeréssel, hogy egy eddig ismeretlen Judit lelke költözött belé,
egy olyan lányé, akit korábban elítélt volna, most meg természetesnek tartotta,
hogy ilyen.
Szülei már aggódva fogadták, nem tudták mire vélni hosszú elmaradását.
Szinte zihálva szedték a levegőt, amikor felfogták, hogy milyen ajánlatot
kapott a lányuk.
- El ne mondd senkinek gyerekem, mert ha nem lesz belőle semmi, nem marad
más nekünk, csak a szégyen. - kérlelte anya.
- Mit döntöttél, hozzá
mész? - kíváncsiskodott apa.
- Igen. Már eldöntöttem. Neki még
nem adtam választ, de magamban már tudom. Hozzá megyek. De anya, ha én Bartusné
leszek, ugye tudja, hogy nem szégyeníthet meg azzal, hogy mindig más lábát
dajkálgatja az ölében? Inkább kifizetem a veszteségét, de hagyjon fel ezzel a
foglalkozással. Már most, hogy ne legyen feltűnő később.
Anyja keserűen mondta:
- Én akkor is Sánta Áronné leszek kedvesem, ha neked így megváltozik a
sorsod. Engem itt így ismernek. És szeretem is ezt a munkát. Hosszú ideje
végzem, és ennek a jövedelemnek, amit szereztem vele, része van abban, hogy azt
tudtuk nyújtani neked, amit lehetőségünkből tellett. Ne fossz meg ennek az
örömétől! Amikor megkért Bartus Erik, akkor is tudta, kik a szüleid. Azt pedig
nem említetted, hogy ő kért volna meg erre. Nem kell minket szégyellned!
- Jaj, édes-drága anyuskám, nem akartam megbántani! Ne, tessék rám
neheztelni! Csak egy kicsit felfordult velem a világ.
Jutka egész éjjel nem tudott
aludni olyan felfokozott izgalmi állapotban volt. Úgy forgolódott ágyában,
mintha hangyabolyba feküdt volna.
A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az
eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak
a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők
közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is
ölelhetett magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki
itt gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte
elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól.
Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a
jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól
teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai
megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé,
és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg
mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb
felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt,
hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.
Szorosan mellettük, a
korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr.
Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem
pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet.
Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt
az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt
meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az
ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba.
Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és keményen
dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a magányos
öregasszonyra.
A gyászolók között állt
gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában.
Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak
évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az érintettek
tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a fájdalmas
titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor rendelkezésére álltak
az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az özvegy hirtelen
elhunyta.
Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével
Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az
alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A
nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük
delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.
Ott volt szétszórtan a
Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör,
mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt
Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.
Néma csöndben állták körül a
sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel
korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de
főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta
Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább
vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj
jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.
Nem tudni, mennyi titkot
vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni
felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig
megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak.
Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez
volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő
lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának
késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg
elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan,
hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte
ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.
Most itt maradnak hamvai a
hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt
azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt
fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése