A kislány, aki
ott állt a hatalmas kertben, a kerítés mellett, sovány, vékony kis teremtés,
rettegve nézett az apjára, aki most készült megverni. Ötéves körüli, gyenge,
beteges kis lény. Tudta, érezte, hogy meg is teszi, de előbb neki kellett kiválasztani a vesszőt, amivel megverik. Mert rossz volt. Nem emlékszik, mit
követett el, mert régen történt, de ezért most lakolnia kell.
Azóta nem volt
itt apu, amióta a rosszaság történt, tehát most kell bűnhődnie. Állt egy
helyben, már kiválasztotta a vesszőt, apja le is vágta egy kis késsel, ő pedig
várta, hogy üsse már, essenek túl ezen a lakoláson, de csak tartotta a vesszőt,
és magyarázott valamit a nővérének, aki beárulta azért a régi rosszaságért.
Elárulta őt. Akkor most kit szeressen ő ezután? Mióta emlékszik, mindig ez az
asszony nevelte, hozzá bújt, ha félt, ha beteg volt, ha aludni akart. Azt
hitte, hogy az övé, és mellette biztonságban van. De már nincs.
Pista apu és
Lenke anyu időnként leutazott hozzá Pestről, olyankor szeretgették is őt,
kedvesek voltak, és mosolyogtak, de mindig elmentek, ő pedig itt maradt. Némán
nyüszített magában attól a megnevezhetetlen érzéstől, ami felnőtt nyelven
megalázottság, eltiportság. Nem tudta volna elmondani, mitől szenved a lelke,
csak érezte, hogy valami rettenetes igazságtalanság történik vele. Hogy azért
öltöztették őt ma díszbe, mert jön hozzá Pista apu, de már tudja, csak azért
jött ide, hogy megverhesse, miután vele kerestette meg az eszközt, amivel
fájdalmat okoz.
Nem a veréstől
félt. Kapott már máskor is, a nagynénjétől is, ha haragra lobbant. Inkább attól
lett riadt, amit érzett: hogy ezután már nem akar hozzábújni, befúrni magát a
karjába a nagy családi ágyban, ahol neki középen volt a helye. De akkor mi lesz
ezután ővele? Kihez bújjon oda? Hiszen ő azt nagyon szereti, az, nagyon finom
dolog, összeszuszogni, bemelegedni a szeretetbe. Azt nem lehet többé, mert
nincs, mert elillant a biztonság, és tudja, hogy nem jön vissza soha többé.
Űzött vadként nézte a két testvért, akik mindketten az övéi, de neki elég lenne
egy is, csak biztos lenne valamelyikről, hogy az övé.
Végül apja
odalépett hozzá, jelképesen a tenyerébe köpött, és néhányat ráhúzott lábára a
vesszővel. Ennyi történt. Ő pedig összekuporodott, és térdét átkarolva guggolt
egyfolytában. Nem volt mondanivalója.
Pista Apu
elutazott. Előtte kedvesen elmondta, hogy jó kislánynak kell lennie, hogy
hazudni nem szabad, és egyáltalán fogadjon szót.
A nagybácsi,
akit apukámnak szólított mindig, akkorát káromkodott, amikor megtudta, hogy mi
történt, amilyet még soha nem hallott tőle senki. Előszedett egy rozoga ágyat
valahonnan, kitette a verandára, ráterítette hosszú szőrű subáját, és
befektette az elnémult gyereket.
- Mindjárt
jövök melléd én is kislányom. Meglásd, milyen jó lesz nekünk! Itt alszunk
ketten egész nyáron. Télre meg majd lesz valahogy.
Lett. Az
összetartozásnak, a szeretetnek, a nyugalomnak az elegye tette kapcsolatukat
olyan stabillá, amely erőt és biztonságot nyújtott egy egész életre. Apukámat
Nagy Sándornak hívták.
Berettyóújfalu,
2010-12-18
Nagyon tetszik a történeted! Lám, nem mindenki való szülőnek, aki meg igen, az nem biztos, hogy az a bizonyos "édes".
VálaszTörlés