Mindannyiszor
átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és
ismételten megállapítom, hogy ez a klinika mennyire elegáns, milyen
különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan belesimulnak az évszázados fák
ölelésébe a hatalmas klasszikus épületek. Miféle ragyogó elme alkotta meg
valaha, hogy még mindig lehet rajta újítani úgy, hogy ne törjön meg az, az
egység, amelynek keretébe be kell, be lehet illeszteni a mindig újabbakat.
Megbámulom
ezeket a megölelhetetlen ősrégi fákat, s a később ültetetteket, melyek lassan
felnőnek a régiekhez. Ez a növényzet úgy bugyolálja be az épületeket, hogy azok
megőrizhessék azt a hatalmas mennyiségű tapasztalatot, tudást, mely mind itt
halmozódott fel. Itt sétálva eszünkbe sem jut, mennyi gyötrelmet oldottak itt
fel gondos kezek, mennyi verítéket itattak fel, s mennyi félelmet lazítottak.
Egyáltalán, azt a zöld keretet bámulom, mely energiáival meglágyítja annak a
mérhetetlen feszültségnek a tömegét, melyeket ezek az épületek hosszú időkön át
magukba fogadtak.
A főbejárattól
jövök, s mindjárt megpillantom a Szemklinika patinás épületét. Bizalom visz, és
a reménység, hogy romló szememről leveszik a hályogot, és megszabadulok a
homálytól, mely az utóbbi időben egyre kellemetlenebbül tolakodott közém és a
látható világ közé. Nincs bennem semmi feszültség, pontosabban nem érzem, hogy
lenne. Inkább bizonyos megnyugvás költözött belém, hogy végre eljött ez a nap
is.
Újfajta
megoldás, és egyben megnyugtató, hogy nem kell befeküdnöm, nem kell itt
maradnom. Azt mondta a tanár úr, csak néhány órát pihenek a beavatkozás után, s
már mehetek is haza. Ez önmagában megnyugtató. Mert ugyebár nem olyan nagydolog
az, amivel hazamehetek ilyen hamar?
A Szemklinika
épülete nem ismeretlen előttem, hiszen itt vizsgált meg korábban a tanár úr,
itt egyeztettük vele a műtét időpontját. Az osztályon ugyan nem jártam, mert a
vizsgáló lenn van az alagsorban, amelynek egyetlen kulturált tartozéka a lift.
Maga a helyiség,
ahol Debrecen és valahány megye lakossága szemészeti ellátásra vár, egy olyan
szűk alagsor, ahol elfogy a levegő, mire az orvos ideér. Egyébként nem elég,
hogy alacsony és keskeny és levegőtlen itt minden, de közvetlenül a fejünk
fölött futnak azok a derék vastagságú csövek beburkolva, melyek számára ezt a
helyiséget műszaki szempontból kizárólagosságra tervezhették, - gondolom -
betegek nélkül.
Itt ül, padokon
és székeken szorongva, aki műtétet szeretne előjegyeztetni, akinek olyan
panasza van, amire itt kap orvoslást, aki ellenőrző vizsgálatra érkezett.
Szóval a tömeg. Megállapítom, hogy ennél méltatlanabb helyre már nem
száműzhették volna a szemészetet, mely egyébként, ha végre bejutok,
felszereltségben vetekszik a legmodernebb intézetek készülékeivel. Csak éppen
helye nincs szegénynek, mint népmesékben az igazságnak.
Amióta én
idejárok, annyit újult, fejlődött, nőtt ez a klinika, hogy csak elismeréssel
szólhatok mindenről, de ez a várórész megkérdőjelezi mindazt a szépet és jót,
amiről eddig módom volt beszélni.
Most az
osztályra megyek fel. Korán érkeztem, hogy biztosan kapjak egy kényelmes ágyat,
amelyből majd kiszállok, ha megyek a műtőbe, s amelyben visszaérkezve
kipihenhetem a beavatkozást.
Az éppen felém
közeledő nővérkének átadom a papírjaimat, aki igen udvariasan foglalkozik
velem, felveszi az adataimat, majd feláll, és hív, hogy menjek vele.
Ballagunk a
ragyogóan felújított és karban tartott széles (!) folyosón, befordulunk egy
ajtón, mely még csak előtér, innen nyílhat az én szobám, gondolom, - de nem, ez
itt, a megrendülés helye!
A küszöbről nem
visz tovább a lábam, gyökeret eresztettem. Nincs jelentősége, lesz időm
magamhoz térni, mert a nővér csepegtetett valamit a szemembe, és már itt sem
volt. Maradtam mozdulatlanul lecövekelve, néhány kíváncsi szempár
kereszttüzében, és lassan kezdtem felfogni, amit igenis, nehezen vettem
tudomásul.
Az ránézésre
kiderült számomra, hogy ebben a helyiségben nekem ugyan ágyam nem lesz.
Jellemző, hogy, gondomat az, az, egyetlen ágy jelentette, ebben a nagyon
lehetetlen helyzetben, melyet az ajtóval szemközt keresztben helyeztek el.
Egyetlen ágy. Mi célból? És miért ott, és miért úgy? Azóta is csak remélni
merem, hogy nem megtévesztéséül annak, aki elmegy az ajtó előtt, és véletlenül
rátekint? Hogy úgy tűnjék a számára, mintha egy kórterem egyetlen szegletét
látná?
Lassan elvittem
magam egy öreg repedezett, viaszkos vászonnal bevont egykor fehér fotelhoz, és
illedelmesen meghúzódtam benne. Ebben a pillanatban rettenetesen, didergetően
egyedül voltam. Nem volt mellettem senkim, - amit eddig nem is igényeltem -, de
most nagy szükségem lenne arra az egyre, ha élne.
Már nem
érdekelt az ágy, a helyzet morbid volta, eluralt a saját keserűségem. Ekkor már
úgy tekintettem arra a ronda fotelra, mintha abba vetülne ki az egész sorsom.
Nekem ez jár. Ez az én pihenő helyem. Műtét után engem ez vár. Elvégre nem
mondta nekem a tanár úr egyetlen szóval sem, hogy ágyban fogok pihenni. Nem
volt szó fekhelyről, sem fekvésről, az ágy kizárólag az én paraszti logikám terméke.
A mellettem
levő székre letettem a táskámat, rá a kabátomat, és megpróbáltam kizárni
magamból a világot. Ebben a pillanatban, és még legalább huszonötször jött és
csöpögtetett valamelyik nővér, mert mint mondták, ez egy fájdalomcsillapító,
melytől érzéketlenné válik a szem, és el lehet végezni a műtétet.
A mellettem
levő fotelban már ült egy nőbeteg, akiről lerítt, nem először jár itt. Tőle
lehetett volna érdeklődni, de ő rideg volt és elutasító.
Szemközt velem
az ablak előtti széken egy öreg házaspár várakozott egymás kezét fogva.
Kideríthetetlen, melyikük várt műtétre, a néni kezében bot. Nem beszéltek, csak
vigyázták egymást.
Az én soromban
az utolsó foglalt fotel szintén egy öreg házaspárt ölelt. Ott már láttam, hogy
a férj szemébe csöpögtettek.
Ismét jött egy
nővér egy négytagú cigány családot terelgetve, akik közül a férjnek azonnal
infúziót kötött be, a fiúkat pedig kiküldte a folyosóra. Mint utóbb megtudtam a
feleségtől, húsz éve járnak ide, a férjnek zöld hályog van a szemén, nagy
fájdalmai vannak, s ma több órás műtét előtt áll.
Máshol már nem
lévén hely, a középen elhelyezett asztal mellett telepedett le egy újabb
házaspár. Ők is az én korosztályom tagjai. A férfi nyugodtan ült, közben
folyamatosan nyugtatta izgő-mozgó feleségét. Egyértelmű volt, hogy a nő már
sokat elvesztett valaha meglévő szellemi készségéből. Férje gondosan,
türelmesen bánt vele.
Kilenc óra után
az én nevemet szólította egy műtős fiatalember, akitől beteg benyomását keltő
zöld öltözéket kaptam a műtő előterében, akinek legalább annyit jelentett a
személyem, mint az a műszerszekrény, amelyiknek nekitámaszkodtam. Nem is vártam
el tőle többet, remélem ő sem várt tőlem semmit.
Amint beléptem
a műtőbe, fordult egyet a világ. Ami az ajtó mögött fogadott, az már nem is
Magyarország volt, hanem egy valódi Európa. Olyan gazdagon felszerelt
helyiségbe léptem, amilyet korábban nyugati filmekben láthattam, a
leggazdagabbak számára felturbózott helyeken. Sötétlila tompa fény ölelt
mindent, a műtőasztal pedig egyenesen elkápráztatott. Külön volt rajta
kialakítva helye törzsnek, karnak, fejnek lábnak. Hallatlanul kényelmes és
biztonságos érzetet keltett, amikor elhelyezkedtem rajta. Már fektemben
szemlélődtem. Láttam, hogyan készítik elő nekem azt a készüléket, mely majd a
folyadékot adagolja műtét közben.
Halk zümmögés,
halk kulturált beszéd a tanár úr és munkatársai között. Minden megnyugtató és
biztonságot sugárzó. Néhány keresetlen szó hozzám, melyet csak nekem szánt az
orvosom, majd rám rakták a maszkot, melyet szétterítve rajtam, gyanítom, már
csak a bal szemem látszott ki belőlem. Semmit nem éreztem, nem alakult ki
bennem szemernyi félelem, sem izgalom, mire magamhoz térhettem volna, túl
voltam mindenen.
Amikor mentem
vissza pihenő helyemre, láttam fel, alá sétálni a cigány fiatalasszonyt.
Intettem neki, ő is felém, jelezve, hogy benn van a férje a műtőben.
A fotelom
mellesleg nem várt rám. Még az sem várt rám! Valaki közben birtokába vette. A
nehezen megközelíthető székről magamhoz vettem a táskámat, és le akartam ülni,
de már az egész helyzetet rühelltem, maradtam állva. Ekkor jelent meg a
túlmozgásos nő, a férje kíséretében. Őt is megoperálták már. Sőt, hozták is
nekik a zárójelentést, és elmentek. Ő sem pihent. Én is megkaptam az „elbocsátó
végüzenetet”, de én még vártam a családomra. Akik viszont nem siettek, mert azt
hitték, pihenek egy-két órát a kényelmes kis ágyikómban.
Nem volt
türelmem itt maradni, kimentem a folyosóra. Leültem egy székre, amelyen egyedül
ültem, s nem vett körül a néma közöny. Istenem áldd meg a mobil feltalálóját!
Hívtam a gyerekeimet, s már itt is lesznek mindjárt.
Már régen
rendbejöttem. A műtétem sikerült, nagyon szépnek látom a világot. Ismét
módomban volt megcsodálni a Nagyerdő rendezettségét, parkjait, pihenő
szegleteit, fáit, szépséges épületeit, amikor visszajöttem ellenőrző
vizsgálatra. Megjártam az alagsort is, a tanár úr rendben találta a szemem
állapotát. Sőt újabb időpontot is birtoklok a következő műtéthez. Minden
rendben van hát. Csak ne tudnám, hogy az ördög a részletekben bújik meg. S,
hogy számtalan a részlet!
Berettyóújfalu,
2012-07-18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése