Úgy érzem, hogy
le kell írnom a családunkról mindent, amit gondolok, mert addig nem nyugszom,
amíg túl nem leszek rajta. Nem lesz egyszerű, mert szakadozott és összetartó,
de az ellenkezőjére is van példa. Tizennégy éves koromtól vagyok elvált gyerek,
s noha már benne vagyok a felnőttkorban, azt, hogy elváltunk, soha nem tudom
feldolgozni. Nincs bennem panasz, de ha rám jön az a valami, ami
visszahozhatatlan, beülök egy sarokba, és akkor legyen mindenki csöndben. Az az
egy fő, aki mellettem él, ezt érti is, és be is tarja.
Szóval a
család! Sajnos olyan kacifántos és kacskaringós, hogy ember legyen, aki megérti
nagyobb megrázkódtatások nélkül.
Mert ugye itt
van nekünk ez a Pisti, aki nem tartozik ugyan hozzánk, de évek óta együtt él
kis Lilivel, az unokahúgommal, és annak minden bajával. Az a valóság, hogy
utóbbi időben szinte csak a takaró alatt találkoznak, vagy a mobil
közvetítésével, mert kis Lili, pénzügyi okokból átment levelezőre az
egyetemről, dolgozik és tanul, és utazik a vizsgái után, így aztán nem lehet
összeveszni, de összemelegedni sem. Pistit már jó ideje ismerjük, már közénk
tartozik, mert Lilihez tartozik.
Amíg Lili nem
látható, mert tényleg soha nem látható, addig Pisti mindenféle
különlegességeket alkot a lakásban, tép és szab és ragaszt meg tapaszt, de az
otthonuk olyan különleges, mintha dús fantáziával és csodás kezekkel megáldott
iparművész alakította volna ki. Egyébként az is a végzettsége, iparművész, és
már számtalan munkához jutott azáltal, hogy meglátták ismerősök kis Lili
lakását.
Pontosítsunk: a
lakás nagy Lili(ána) tulajdona, csak engedi bütykölni Pistit, mert ő is élvezi
azt, ami kijön a fiú keze alól. Bár az zavarja, hogy az otthona lassan kiállító
terem, ahonnan időnként kimenti a kutyáját, hosszan sétáltatja, és elmegy vele
anyához, mert otthon annyi az idegen, hogy azt sem tudja, mit keres ő benne.
Viszont, ha jól számol, lassan visszamehet kis Lili a nappalira, úgy alakul
Pisti jövedelme. Nagy Lilinek, aki ápolónő és örökké elfoglalt, isteni
természete és alkalmazkodó készsége, és hallatlan türelme van mindenkihez,
kizárólag egyetlen embert nem tud tartósan elviselni, és az az ő hites ura.
Azaz, már elváltak többször, de mindig elölről kezdték, állítólag azért, mert
kis Lili imádja az apját, de két hónap után a szülők úgy gyűlölködnek, és
annyira elegük van a házasság intézményéből, hogy futólépésben iramlanak ki
belőle.
Eddig
megvolnánk. Most jön anya, aki nagy Lili nővére, aki szintén elvált asszony,
immár két felnőtt gyerekkel, különböző betegségek okán nyugdíjas, bár e’ nélkül
is elküldték volna (miként el is küldték) a munkahelyéről, lett lévén
fölösleges pedagógus. Ebben az országban többféle pedagógus van. Akit már
elküldtek, és akit ezután fognak elküldeni. Mert ha ebben a honban minden baj
és nehézség úgy fogyna, mint a gyermeklétszám, mi lennénk a világ leggazdagabb
országa. De mert csak a gyermek fogy, a baj nem (és még mi minden nem), el kell
küldeni a pedagógusokat a munkahelyükről. Ez nem is lenne csoda, elvégre
manapság mindenkit elküldenek egyszer-kétszer, de miért a jó pedagógusokat, a
nagy szakmai tapasztalattal rendelkezőket menesztik, akik értik a szakmát, és
bánni tudnak a pockokkal? Egyszerű. Mert ők a drágák. Helyette felveszik a
legolcsóbb kezdőket, akiknek nincs semmi tapasztalata, csak a jól fejlett önérzetük,
anyáék meg - mármint az elküldöttek - magánúton nem győzik helyrehozni azt,
amit már azok sem tudtak, aki ezeket, az olcsó tanerőket felkészítették.
Ezt nem
magamtól mondom, csak mindenhol hallom; a szülők tehetetlenek, és akik meg
tudják fizetni, tanítót fogadnak a gyerekük mellé az állam helyett. De tovább
gondoltam; és rájöttem az én nagy eszemmel, hogy ha ma nem hasznosítják azt a
tudást, amivel a régiek még rendelkeznek imitt-amott, ha szakmai tanácsadóként
nem működtetik őket, jaj lesz a mi gyerekeinknek!
Ott még nem
tartunk, mert lám nekem sem jön össze, bárhogy szeretnénk. Mi már csak mindent
elkövetünk az én Barátommal, aki Baráth Bernát névre hallgat különben. Még
össze is házasodtunk, bár a gyermeket addig is összehozhattuk volna, elvégre
együtt éltünk. De nem akartunk még, csak szeretgettük egymást, szeretkeztünk,
ismerkedtünk, aztán ráébredtünk, hogy hiányzik a gyerek. Azt pedig én csak
házasságban vállalom. Bár, ha a szüleim életét elnézem!? Mindegy. Az esküvő
napján letettük a cigit, nem ittunk mást többé, mint ásványvizet, és három
hónap múltán, amikor már remélhetőleg kész volt a szervezetem egy egészséges
gyermek fogadására, teljes bevetéssel követtünk el mindent, hogy jöjjön a baba.
És az én nyomorult testem mit tett ellenem? Méhen kívül fogamzott. Most itt
vagyok ezzel a durva élménnyel, a műtéttel, a fájdalommal és a veszteség
érzettel.
És most
anyáról: Úgy tudom, hú, mekkora szerelemmel, tizennyolc évesen hozzáment a
padtársához. Megszült bennünket a nővéremmel, és el kell ismernem, annál
nagyobb biztonságban gyerek még nem érezte magát, mint mi. Hat év volt
közöttünk, Ilon már felsőbb tanulmányait végezte, amikor apa megvilágosodott,
és rájött, hogy túl korán házasodtak. Ő még nem is élt, és szeretné bepótolni,
amit eddig elmulasztott. Most arról, hogy mi ezt hogyan éltük meg, nem kívánok
nyilatkozni; azok közül, akik ezt elolvassák, hozzávetőleg mind
megtapasztalták. A lórúgás csak fizikai fájdalom. Ez jóval több annál. De, ha
ezt mi válási árvák mind megtapasztaltuk, hogy lehetséges, hogy azok is
elválnak, akiknek tudniuk kellene, mit éreztek akkor? Hiszen a partra vetett
hal nem lehet szerencsétlenebb az elvált gyereknél! Eddigi életében volt a
tulajdonában, kizárólag az ő számára foganatosítva két fontos ember, ami
természetes és magától értetődik, s akkor az egyik ebből kisétál. S ami még
ennél is rosszabb és gyötrelmesebb, hogy ezek, akikért én rajongok, még
gyűlölik is már egymást! Lehet ilyet csinálni egy gyerekkel? Állandóan
szembesülök a megválaszolhatatlan nagy kérdéssel, hogy miért? Mit követtem el,
hogy ez megtörténhet velem?
Mi már tudjuk,
mert megtanultuk, hogy lehet egyedül is élni, anya nem tudott. Nem tudott
megnyugodni, nem tudott véglegesíteni, a továbbiakban csak vegetált. Megpróbált
visszamenőleg élni, és előre is, de maga se hitt magának, így aztán ez sem
sikerült. Amikor meghalt a nagymamám, az ő anyja, végleges feladatként minden
hét végén utazott a tatihoz, mosott főzött takarított és fagyasztott le előre
elkészített ételeket. Nagy Lilivel persze. Tántorogva a fáradtságtól hazaért,
majd tanított, nem volt ideje az önsajnálatra. Egyébként is mi a nyavalyát
sajnált azon a férjen, aki őt cserbenhagyta? Mert ő még nem is élt igazán! De
legalább kiélte volna magát, kipróbált volna fehéret, feketét, tarkát, szerzett
volna rengeteg tapasztalatot és gyönyört, de nem, ő az első elvált nővel
összeakadt, aki már vigyázzállásban állt és várt szerintem, és hihetően ki volt
éhezve egy kis szerelemre. Hozta magával két apró gyerekét hozományba. Istenem,
de marhák az emberek! Mi már nagyok voltunk, Ilon szinte ki volt taníttatva,
velünk már nem voltak aprócseprő gondok, s most kezdte elölről. A máséval. Hogy
azok a csóró kis kölykök min mentek keresztül, sose fogom megtudni, apjuk
sehol, anyjuk szerelembe esve, nekik csak az ebéd jutott, meg a tiszta ruha.
Dajkálás, dédelgetés legfeljebb apának. Hogy utálhatták érte! És hogy nézhetett
rájuk apa, amikor éppen mi hiányoztunk neki! Mindegy, ehhez nekem semmi közöm,
de ahhoz igen, hogy a neje bebizonyította neki, hogy az egy személyre jutó
jövedelmünk nekünk több mint az övéké, miután kifizették a tartásdíjat. Ami
nyilván igaz is volt. Nekik is kevés maradt. Pedagóguséknál luxus a válás.
Annyira, hogy apának még utánunk járni se volt pénze, elvárta, hogy mi
látogassuk. És főleg, de nem utolsó sorban, hogy ott örvendezzünk, és legyünk
nagyon boldogok a közelében. Pontosabban én, mert Ilon kitagadta apát, amikor
elhagyta Őt! Ó, nem anyát, őt. Persze anyát is, de az ő keserve, fájdalma
nagyobb, mi több mélyebb, az övé külön fájdalom, mert ők még haverok is voltak,
egy húron pendültek, szót a szóra, rím a rímre, ütötték, vágták a humort, s ha
képes volt visszavonni magát tőle, akkor le van csinálva. Persze, később
megbékélt, de a tüske, az tüske.
Aztán jöttek az
új gyerekek. Gyönyörűek, szépek, kedvesek, ragaszkodóak, de nekünk nem várt
testvéreink, mert mi nem éltünk egy háztartásban velük, a találkozóink csak
alkalmiak voltak, és az érzelmileg nem azonosítható.
Ez nyilván
apának volt fájdalmas, a feleségének sérelmes, pedig nem volt ebben semmi
szándékosság a mi részünkről. De az ő gyerekei valóban igazi testvérei lettek a
kicsinyeknek. Egyébként is ragyogó srácok.
Ilon. Ő az én
nővérem, akinél jobb testvér nincs a világon, legfeljebb én. Öntörvényű, mint
apa, de anya nevelése. Ez persze mit sem számít, mert a gének a lényegesek. Két
gyönyörű gyermek anyja. Én legalábbis az övénél szebbeket még nem láttam. Úgy
kötődöm hozzájuk, mintha az enyémek lennének. A férjét testvéremként szeretem,
ő is minket. Ilon csodálatos nyelvkészséggel, és hallatlan szorgalommal,
munkabírással rendelkezik, több nyelven beszél. A férje ügyeit is ő intézi.
Mindenhova együtt mennek, de szerintem már egyedül is elintézne mindent.
Persze, ezt csak anyával a háta mögött teheti, mert ő minden pillanatban
rendelkezésükre áll, és a gyerekeit is leveszi róla, ha menni kell. És a Lilik
is ugrásra készek mindenkor. Ez egy ilyen család. És itt most be is
fejezhetném. Lilik, Pistik, Bertik, Ilonok és kész. Mindenki mindenkiért. Ahol
mindenki szereti egymást, még ha vannak is keserűségek, nincs ügy. Nincs
történet.
Anyáról mégis
írni kell, mert ő egy csoda. Az orvosok szerint is az, mert amit kiállt és
megélt, mások már rég feladták volna.
Már akkor
teljesen összeomlott, amikor meghalt a Tatink. Nem tudta tudomásul venni, hogy
nincs többé szülő mellette. Nincs, akit gondozzon, nincs, akit ápoljon, és
főleg nincs, akihez hazamenjen. Aztán hirtelen megvakult. Nekünk nem volt
tudomásunk róla, hogy ez a folyamat elkezdődött. Ő tudta, hogy romlik a látása,
de addig hallgatott, amíg elsötétült számára a világ. Nem azért mondom, de az
szörnyű időszak volt. A kétségbeesés, a félelem, aggodalom úgy font körül
bennünket, hogy szabályosan bénulttá tett. A lakásban még valahogy elboldogult
tapogatózva, de egyébként semmi. Én ugyan vágtattam haza minden hét végén, hogy
bekészítsek a hűtőbe, amit lehet. De őt vezetgetni kellett, mert nem látott
liftet, lépcsőt, villamost. Egyszer beesett a sínek közé is. Itt már még Pisti
is futott, meg a Lilik, a mi barátaink - és aki jött. Kezelésekre hozni, vinni,
kiszedegetni a gyógyszerét, a markába adni, másikba betenni a vizet, ugyanez ez
ennivalóval, és ami a legszörnyűbb látni azt a fájdalmat, amely
megszüntethetetlen. Valamilyen pajzsmirigy problémával kezdődött, amit helyben
nem tudtak megoldani az orvosok, csak Pesten. Rémeket mondtak és semmi jót nem
ígértek. Olyan műtétről beszéltek, amit meg sem akarok ismételni. Aztán annyi
szteroidot nyomtak bele, amitől teljesen kiment a formájából. Már korábban
eltorzult az arca, mert kijött a szeme az üregéből. Ez volt a szörnyű fájdalmak
oka. A szem mögött annyi folyadék szaporodott fel, amely kinyomta a szemet a
koponyaüregből. És ebből a szörnyűségből meggyógyult! Már lát! Ez a csoda! Nagy
csé-vel. Megerősödött, de úgy látom, ismét többet vállal, mint kellene. Nem győzi
visszaadni szeretetben és törődésben azt, amit kapott.
És ez mind
semmi, mert ez mind a múlt. Most viszont olyan esemény történt, amitől lelkes
az egész szent család. Anya rátalált valakire, akit társául vállal, aki
szereti, akit szerethet. És boldog! Végre.
2011. február
15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése