Mindörökké 2. rész

Sokszor elgondolkodom, hogy talán, ha lett volna egyetlen bizalmasom, valaki, akinek kisírhattam volna magam, talán türelmesebb lettem volna. De minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, hogy a mi kapcsolatunk halálra volt ítélve. Hiszen én magam alkalmatlan vagyok a szamaritánus szemléletre. Egyébként pedig kinek panaszkodhattam volna? Anyának? Hiszen ? aztán valóban nem lehetett megért?, mert pontosan az ? dédelgetett álmait romboltam szét, s gázoltam bele leggyengédebb terveibe. Panaszommal legfeljebb igazolva látta volna saját igazát, s annyiszor dörzsölte volna az orrom alá, ahányszor módja adódott rá.
       Barátn?nek? Egy igaz barátn?nek? Olyanom nekem nem volt. Korábban sem, házasságom alatt pedig különösen nem. De nem is hiszek benne, hogy akkor bárki megérthetett, csitíthatott, vagy szidhatott volna. Mert, ki hihette el, hogy az én okos L?rincemet csak úgy rászedte egy rafinált n? — a legkiválóbb antibébi tabletták korában — rajtam kívül? De ahhoz, hogy más megértse, amit én, el kellett volna mondanom az el?z? megkísértését is! Csakhogy, ahhoz meg be kellett volna számolnom rosszkedvem okáról, mely lehangoló ugyan környezetemre nézvést, de különösen a férjemre hozna szürke fényt. Igen. Ilyen egyszer?en derül ki, hogy csak a szerelem akkora ökör, mint én, s akkor ismét ott vagyunk, ahonnan indultunk, pontosabban, hogy nesze neked cirógatás, csábítás és dorombolás, meg a hódításnak mindazon módja, amit a földön már korábban kitaláltak, ha ezt másnál is kipróbálta már.
       Ma már tisztán látom, érzem, hogy L?rinc valóban nagyon szeretett engem. Ma már tudom. Tudom, mert elhagytam, és tudom, látom, hogy most is minden alkalmat megragad, hogy együtt legyünk. Miként azt is, hogy ott és abban a helyzetben neki sem lehetett könny?. Sehol. A munkahelyén, ahova naponta be kellett mennie, ahol ütötték-vágták a poént a gibicek, akik talán irigyelték is ?t. Otthoni környezete sem volt vidám, elvégre egy megkeseredett feleség fogadta személyemben. Mert sajnos, ? is érzékelte, hogy anyagilag egyre nehezebben élünk.
       Nyilván hosszabb ideje rágódhatott már magában, tény, hogy egyik nap azzal állított haza, zöldséget fogunk termelni fólia alatt. Nagyban. A magam részér?l tudtam, hogy egyetlen fillérrel sem tudok hozzájárulni egy fóliasátor felállításához. Sem a jó talajhoz, sem a magokhoz, sem semmihez, amire szükség lenne a terv megvalósításához. Nem is volt rá szükség. Jöttek az emberek a T.Sz.-b?l, s a sátrat annak rendje és módja szerint szakszer?en felhúzták. A munkáért pénzt nem fogadtak el, mondván, hét végi szabad napjukon végezték. Én csak vendégül láttam ?ket, s igazán elegánsan.
       Ami ezután következett, az mind L?rinc szabadidejét, erejét vette igénybe, az eredmény pedig a szorgalmát és a szakmai tudását dicsérte. Akkor már büszke voltam rá nagyon. Miután a terv id?pontjában nem szárnyaltam túlságosan, amikor láttam, hogy a létez? legnagyobb fizikai munkát végzi, beültem hozzá a fólia alá. Négyzetméterenként ásta fel a k?kemény eredeti talajt, s hordta be talicskával a kiváló min?ség? komposztföldet. Amikor én már bekuporodtam hozzá, legalább huszonöt négyzetmétert megdolgozott, s akkor egyengette el a földet a fólia két oldalán. A talicskának csak egy keskeny csíkot hagyott, éppen annyit, amelyen el tudott lavírozni a tíz centiméter széles kerékkel. Csak középen hagyta meg ezt a keskeny utat, ahonnan szétterítette a kiváló táptalajt, amibe majd beleveti a magvakat. Éppen azt akartam kérdezni, hogy ez az egész ötlet mikor, és hogyan született meg az agyában, amikor ? kezdett el beszélni róla. Legalább megállt egy pillanatra.
       — De örülök, hogy beültél hozzám! Egyedül nagyon unalmas. Ne hidd, hogy ez itt rettent?en fárasztó. Az, ugyan egy kicsit, de visszaigazol, hogy, hogyan állok fizikailag. Megnyugodhatsz: jó a teherbírásom. Az agyam pedig állandóan jár, mit lehetne még jobban csinálni, hogy el?nyösebb legyen.
       — Jobban? Hiszen ez, amit itt m?velsz, rettent?en fárasztó fizikai munka, bármit is mondasz róla! Ráadásul ilyet nem végeztél mostanában. Felásni ezt a betonkeménység?, letaposott területet, ráhordani a komposztot, teríteni, beledolgozni, görnyedt tartásban, hiszen a fólia sok helyem alacsony. És f?leg leveg?tlen. Ez jó mulatság, férfimunka L?r! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, mi vitt rá, hogy belefogj?
       — Ki fogsz nevetni. A f?nököm.
       — Kristóf? Nem igaz! Gyere, üljünk ki a leveg?re, s igyunk meg egy kávét. Kimentünk, ültünk koszosan a sátor tövében, de L?rinc gondosan körülnézett, miel?tt nagyon halkan beszélni kezdett.
       — Pedig így van. Véletlenül tudtam meg, mert az ? udvarukba aztán nem lehet bejutni. Ha bármilyen okból becsöngetek hozzá, mert valamit nem tudok megoldani, a kapuban tárgyal meg velem mindent. A lakásba még be nem hívott soha. Szóval megtudtam, hogy három hatalmas fólia van az udvarában, amelyet a szövetkezet dolgozói munkálnak meg munkaid?ben.
       — Azannyát.
       — Azt. Nem szóltam róla senkinek, nincs is közöm hozzá. De figyelni kezdtem.
       — L?r! Meg kell veszni!
       — Meg. Most figyelj! Kés?bb eljutott hozzám az a hír is, hogy Bélapátfalván nyaralót építettek neki a szövetkezet dolgozói. Bizony! Ezt már ünnepnapokon végezték, de innen vitték hozzá teherautóval a téglát, a cementet, minden hozzávalót. A Tsz-éb?l. Mellesleg az elnöknek is. Err?l persze nem illik beszélni, de szép jutalmat kaptak azok a tagok, akik csendben dolgoztak. Sokáig rágódtam rajta, és a végén úgy döntöttem, én is hasznot húzok abból, amivel dolgozom. Azzal együtt, hogy én nem dolgoztatok kívülállókkal, és megfizettem a komposztot. Tehát nem rövidítem meg a Termel?szövetkezetet. A fóliát pedig csak kölcsönnek tekintem.  Amint befejezem ezt a munkát, visszaadom.
       — Hát L?rinc, csoda, hogy ebben a szövetkezetben maradt még valami!
       Kés?bb másra terel?dött a beszédünk, de mindketten arra gondoltunk: Ha mindenki kimódol magának egy apró stiklit, aki tud valamit a f?nökökr?l, elfogy még a föld is a határból.
       Egy tény. Nekünk decemberre olyan csodálatos zöldségünk fejl?dött, amilyen szabad földön csak nyár közepén látható imitt-amott. Kapkodták is a keresked?k, mint a cukrot. Ami viszont azt jelentette, hogy L?rinc ásta ki a növényt a földb?l munkaid? után, én fürösztöttem a fürd?kádban kés? estig a kis drágákat, a kislányunk eközben szortírozta, hogy majd mi ketten csomagoljuk éjjel, ha minden készen áll.
       Fontos volt, hogy reggelre kész legyen a számtalan csomag, amire jön a vev?. Valójában L?rinc egyedül csomagolt, én pedig takarítottam. El?ször a fürd?szobát hoztam használható állapotba, utána következett az el?szoba, végül a konyha. Ez a játék kétszer háromszor lejátszódott egy héten, reggel pedig mosolyogva elmentünk dolgozni.
       Ha ez nyáron történik, az udvari kifolyó mellett néhány nagy edény segítségével egyszer?bb lett volna a dolog, nem kellett volna belelógni a kádba derékig. Viszont fele annyi lett volna a haszon rajta. Télen ellenben máshol nem tudtuk a rengeteg levesbe valót el?készíteni, mint a fürd?szobában, s vele a kosz bejárta a fél lakást. Utólag is állítom, igen hasznos piszok volt! Mert rengeteget dolgoztunk ugyan, de két év alatt nyaralót vettünk bel?le Berekfürd?n, amit rendszeresen kiadtunk nyaralóknak. A nyár utolsó hetében pedig mi pihentünk ott. Nem utolsó sorban könnyebben éltünk. Fellélegezhettünk kissé a nagy nyomás alól. És tiszta haszonként könyvelhettük el magunknak be nem vallott tevékenységünk eredményét. A nyugalom jellemezte ezt az id?szakunkat, de feltételezem, hogy akadtak olyanok, akik nem vették jó néven ezt a nyugalmat. Nem utolsó sorban mindenhol akadnak rosszakarók.
       Három év elteltével rend?rök soroltak be a lakásunkba, L?rincet keresve. Mondtam, jó, foglaljanak helyet, mindjárt szólok neki. Mire magamhoz tértem, már meg is bilincselték, és be is tuszkolták az autójukba. Álltam ott megdermedve, és nem értettem semmit. Azon az éjszakán végiggondoltam minden b?nünket, de egyszer?en nem tudtam elképzelni, mi a baj velünk. Próbáltam beszélni telefonon az elnökkel, de nem tudott semmir?l, s ígért mindent, ezzel szemben nem tett semmit.
       Ez már a rendszerváltozás el?tti pillanatokban történt, de még a Tsz elnökök hatalmi helyzetében. Összeszedtem néhány ruhanem?t, és beutaztam a járási rend?rségre Rékával, ahol az apját véltük. Nagyon felzaklatták a L?rinccel történt események, látnia kellett, hogy nincs semmi baja. Úgy vezettem végig a falun, hogy csak az utat néztem, látnom ne kelljen ismer?st. Szégyenkeztem egész valómban.
       Amint beértünk, a parancsnokot kerestem, aki azonnal rendelkezésemre állt, azaz ült. Hellyel kínált, és olyan nyájas volt, ami egyenesen zavart. Kértem, hogy a kislány hadd menjen az apja közelébe, nem baj, ha rend?ri kísérettel: így szeretném megnyugtatni.
       Mosolyogva közölte, hogy nyugodtan mehetek én is. Megbillent velem a világ, amikor láttam, hogy az én férjem éppen barátian társalog az ?rsön tartózkodó rend?rökkel, és meglehet?sen vidáman fogadott minket. Biztosított, hogy napokon belül hazatér, ne aggódjunk, nem érheti semmi baj. Hazamentünk hát, és ha nem is türelmesen, kivártuk, amíg visszaszállítják.
       Képtelen voltam megérteni mi történik velünk, körülöttünk. Az egyértelm? volt, hogy L?rinc jól érzi magát ott, ahol van, a rend?rök is inkább barátságosak, semmint számon kér?k, de akkor miért tartóztatták le? És miért van még mindig ott?
       Azzal vádolták, hogy a TSz. költségén, munkaid?ben foglalkoztatja a dolgozókat az udvarunkon felállított két hatalmas fólia alatt. Mire ? lazán megérdekl?dte, nem tévesztik-e össze a f?agronómussal? Annál is inkább, mert ? be tudja bizonyítani, hogy asszonyok munkáját nem vette igénybe, mert akkor már nincs is haszon rajta. Egyetlen fóliát találnak, ha az udvarát megnézik. Ezt a kicsit pedig csak családi vállalkozásban lehet m?ködtetni.
      Mit tesz Isten, amint kiderült, hogy a fels?bb szintr?l többet tud L?rinc, mint illenék, azonnal megsz?nt minden b?ne, csak arra kérték, maradjon még néhány napot, kizárólag a rend kedvéért, hogy úgy t?nhessen fel, mintha sokáig vizsgálták volna az ügyét.
      Mindarról, amit?l megokosodtunk, az a legtragikusabb, hogy a rend?r is ember, és fecseg. Így derült ki kártyázás és beszélgetés közben, hogy ?k mindenkir?l mindent tudnak. Mert nekik minden községben van bizalmasuk. Több is! Tény, hogy ha bármelyik faluban születésnap vagy születés, vagy szüret okán bárhol összejön néhány ember, másnap reggel ?k tudják, ki mit mondott.
       A történtek után megkeseredtek a barátságaink, bizalmatlanok lettünk másokkal, akiben eddig bíztunk, meggondoltuk a mondanivalónkat.
       Itt a sz?ke Tisza mellett már nem éltünk hosszú ideig, mert a rendszerváltás után L?rinc nem vásárolt földet, hiszen mire magához tért, az elnök és a f?agronómus az egész határt megvette kárpótlási jegyért. De nem ám saját kárpótlási jegyért, hanem olcsó pénzen vásároltért. Hozzá a szövetkezet épületeit, meg az egész gépparkot. L?r számára a sz?ke Tisza fiatalon meg?szült. ? Pécsett keresett állást magának.
       Ekkor már egyébként is városban kívántunk élni, mert Réka taníttatása így egyszer?bbnek t?nt ily módon. L?rinc szülei id?s emberek, és örömmel fogadtak be bennünket hatalmas pécsi házukba. Így lakbért sem kellett fizetnünk, mindkett?nknek sikerült biztos állást találni, és az öregek sem maradtak magányosak. Réka remekül érezte magát az új közegben, tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy mindenki elégedettnek érezhette magát.

       Évek múlva, pontosabban, amikor Réka már érettségire készült, egy szombati napon csöngettek nálunk. Én mentem ki kaput nyitni. Három jókép?, ismer?snek t?n? fiatalember kereste a férjemet. El?ször még azt véltem, Rékához jöttek, de határozottan L?rincet keresték. Olyan ismer?sek voltak! Három, csaknem egyforma magas, közel egykorú fiatalembert ültettem le a nyári filagóriában.
       A nap már magasan járt felettünk, bekukkantott a levelek résein, s amint azok meglebbentek, mindig más arcán telepedett meg a fény.
       L?rinc éppen a borotválkozását fejezte be, arcát törölgetve jelent meg az ajtóban. Abban a pillanatban amint ránéztem, belém hasított a felismerés. Réka mellettem állt, hirtelen hozzám simult, megfogta a kezem, húzott az asztalhoz, hogy leültessen, hogy tartani tudjam magam. Er?s lány az én lányom, az biztos. Odament a fiúkhoz, és bemutatkozott. Amikor az els? mormolta felé a nevét, Réka rászólt: Hangosabban! Ugyanezt tette mind a hárommal.
       — Tehát ti vagytok a testvéreim!
       — Igen. Ugyanazt a nevet viseljük mind.
       — De nekem soha nem volt apám, akihez úgy bújhattam volna oda, mint te teszed most — mondta az egyik.
       — Tudod, mi is ugyanilyen apát képzeltünk el magunknak! — tette hozzá a másik.
       — Mi az, hogy mi is? — hördült fel L?rinc.
       — Mert én iker vagyok. ?, az els? fiad, L?rinc. Utána jöttem én, Bálint, percek múlva Ben?. De te, apa, annyi fáradtságot sem vettél magadnak soha, hogy megnézz minket. Azt sem tudhattad, hogy másodjára két gyermek érkezett. Az én anyám három fiút etetett, öltöztetett. Nehéz életet élt. Egyébként a legkisebb, akinek más az anyja, nincs velünk.
       — Más az anyja? — sikoltottam feléjük, holott már nem volt semmi értelme, mert rájöttem, hogy az a n?, aki „átverte,” ugyanolyan szerelmes liba volt, mint én, aki másodikat is szült neki, bízva egy válásban, és egy házasságban. Ó, n?k! Ti buta, ostoba csajok!
       A beszélgetés kulturáltan folytatódott apa és fiai között. A gyermekek meglehet?st beszédesnek bizonyultak, elmondták minden keservüket, válságukat. L?rinc pedig megért?en bólogatott, mert tudta, hogy igazuk van. Sorolták ám a fiúk azt is, hogy milyennek képzeltek egy jó apát, mennyire vágytak rá, hogy egyszer beállít, s megsimogatja ?ket. Folyamatosan vágytak rá, hogy legalább megláthassák.
       Nem mondom, okosak voltak, inkább az apjuknak meséltek, mint egy idegen pszichológusnak. Ott ült négy egyforma édes pasas, és én keményen tartva magam, feketével, gyümölccsel szolgáltam nekik. Elvégre egy közülük az én társam volt! Annak a háromnak meg kénytelen voltam elismerni az igazát.
       Réka szegény ide-oda rohangált, próbált tompítani a dolgokon, anyósom pedig a konyhaablakból kukucskált ki rájuk. Küldtem, menjen közéjük. Elvégre a vérei, az unokái voltak azok is. S amikor én kukucskáltam kifelé, megláttam valamit L?rinc szemében. Gyengédség volt, simogatás, pára. A szívem összeszorult, mert úgy éreztem, ez a jelenet akkor lenne igazi, ha a mi családunk lenne az, amely ott ül. Vagy a mienk, vagy azé az asszonyé, aki hármat szült, nevelt, etetett, öltöztetett. Így csak torzó az egész.
       Kimentem közéjük, és mosolyogva mondtam, ebédre a konyhában terítünk. Egyszerre állt fel a három fiú, és jöttek nekem segíteni. Mindent elszedtek a kezemb?l, abroszt, tányért, ev?eszközt, és hordtak mindent a helyére.
       Amint körülülték az asztalt, és már mindenki evett, én elköszöntem, mondván, egy kis dolgom adódott, és eljöttem. Az autó a ház el?tt állt, nem hoztam el semmit, csak eljöttem. Majd Réka rendezi a dolgokat kés?bb.
       A szüleim bölcsebben, mint gondoltam, nem kérdeztek, nem véleményeztek, de ?szintén sajnáltak. Nem tudták, hogy mai döntésemben mi volt az, ami hazahozott, de érezték, hogy végleges. Tudomásul vették, hogy elválok. A régi szobámban aludtam, a régi ágyamban. A Rékáé lett ugyan közben, de nem hiszem, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá. Másnap munka után eredtem, bár ismeretségeim, barátságaim megkoptak az évek folyamán, reméltem, hogy valahol rám is szükség lehet. Miként lett is.
       Csak egy kicsit kipihentem magam, s már dolgozhattam. L?rinc természetesen másnap megjelent, esengett, bizonygatott, kérlelt, de én válni akartam. Egyetlen pillanatig sem magyarázkodtam, nem tettem szemrehányást, csupán annyit mondtam, döntöttem.
       Kértem, ne alázza meg magát, nincs értelme. Vigye el a kocsit, és Réka hozza el benne a ruháimat, mert öltözködni kell. A piperémre is szükségem lesz, el ne felejtsék. Most még elég, ha minden nyári holmim velem lesz, ha végleges helyre költözöm, elhozzuk a többit is.
       Azóta elvált asszony vagyok, önálló lakásban élek, dolgozom, rajongok az unokáimért, és jó lenne találni valakit, akit nekem teremtett a sors. L?rinc túlságosan csinos volt, túlságosan elegáns, túlságosan m?velt, s f?leg túlságosan az enyém! Ezek után? Tény, hogy eddig még nem volt szerencsém.
       Amikor a lányom összeköltözött a szerelmével, nem lubickoltam boldogságban, de nem nyilvánítottam véleményt sem, ezzel szemben szép szolidan aggódtam. Nem t?nt éppen szorgalmasnak az úr, aki inkább fiúcska volt még, de miután látták, hogy nekem nincs mit kiemelni a pénztárcámból, s képzelhet?en az ? felmen?iét sem tömték degeszre, a legény munkát keresett és lelt. Réka pedig elismerése jeléül megajándékozta egy kicsi fiúval. Aztán, hogy ne töltse otthon hiába az id?t, hirtelen még eggyel.
       Mindkét gyermek csodálatos, L?rinc viszont összetöpörödött. Rég nem találkoztunk, korábban nem érzékelhettem a változást. Most ?szintén megrendített a látványa. Olyan elesett lett! Mellesleg éreztem valami távoli félelmet miatta, de ezt folyamatosan éreztem. Hatalmas pelenkatömeggel érkezett, annyi realitás van benne, hogy itt ez, és a tej a f?szerepl?.
       Természetesen változatlanul rajong a lányáért, s most is azért találkoztunk, mert ? is vágtatott unokanéz?be. ?k ketten gyakran találkoznak, csak Réka titkolja el?lem a híreket. Igaza is van. Már nem tartoznak rám a dolgok. Pedig azok betegségekr?l szólnának. Tudom én! Távolról is megérzem, ha baja van. Állítólag a prosztatájával kínlódik. Ismerem a betegséget, ez sok férfi gondja. Nem kérdezhetem, pedig így ránézve szívesen megtenném. Érzem ugyanis, hogy most mellette lenne a helyem.
       Így csak némán aggódom, közben leckéztetem magam: Rózsa, Rózsa! Rájöttél-e már a lényegre? Tudod-e már, hogy nem elég egy férfit meghódítani! Nem ám! Dolgozni kell a megtartásán. Mindent elkövetni, hogy jól érezze magát abban a közegben, amit te teremtettél neki. Ezt már a nagyanyáink is tudták.
       Azt is, hogy többet kell mosolyogni, még akkor is, ha úgy érzed, megszakad a szíved. Igaz, hogy ez álarc lesz id?nként, és észre sem veszed, hogy feltetted, de bizony ez olyan szabály, amit betartani kötelez?. S?t, meg kell tanulni állandóan megnyugtatóan viselkedni akkor is, ha zaklatottabb vagy a másiknál. És f?leg, de nagyon f?leg, nem tenni szemrehányást állandóan azért a régen történt eseményért, amelyet már százszor megbocsátottál, de most ismét fáj.
       Felmondtad a szerelmedet, a házasságodat, ostobán, bután, és most belepusztulsz, hogy nincs melletted? Ó te szerencsétlen önérzetes Rózsa! Mi lenne, ha nem lennél ennyire megátalkodott, és gondolkoznál, miel?tt megszöksz a saját életed el?l?  Sajnos, ennek már fújtak, ezen már morfondírozni is fölösleges. Berendezkedtél egy magányos életre, és ez így is marad.
       Anya is egyedül él. Még mindent elintéz maga körül, de már nem vágyik ki a lakásból. Apa szerencsére gyorsan ment el, nem kellett sokáig ápolni. Tudom, nehezen viselte volna a kiszolgáltatottságot. De nélküle üres a családi ház. Én természetesen bevásárolok anyának, mindent berakok a kamrába és a h?t?be, de ha végzek a dolgokkal, máris mennék el otthonról. Üres. Szinte süt a magánya.
       L?rinc nagyon beteg. Réka telefonált, hogy a nagyanyja szólt. ? nem tud mozogni a két kicsit?l. Elmennék-e? Mi az, hogy elmennék! Repülök! Szárnyalok! Hiszen, csak addig volt nagy a mellényem, amíg el nem ?ztem magamtól. Most meg majd belepusztulok a hiányába!
       Anyósom le sem feküdt, tudta, hogy még ma megérkezem. Ismer.
       — Meg fog halni! Az én gyönyör? fiam! Istenem, ilyen fiatalon elveszed t?lem, engem pedig itt hagysz, hogy szenvedjem meg a veszteségem! Jaj, drága gyerekem, megmondták az orvosok, nincs mentség. De ? is tudja! Arra kért, hogy hívjalak el. Reggel korán bemegyünk hozzá. Ha megéri a reggelt. Nem is tudom, mit kívánjak magunknak. De most mégis azt szeretném, hogy megölelhesd! Hogy érezze a szereteted.
       Itt sírunk egymás vállára borulva, a két vesztes. ? hangosan mondja a magáét, én meg csak magamnak. Megvárt! Engem várt, és én megfosztottam magamtól. Szegény, szegény! Megfosztottam magamtól, magamat meg t?le! Mert nekem fontosabb volt az önérzetem! De neki még az sem lehetett, holott tudtam, vállaltam, a gyerekeivel együtt vállaltam, és soha nem mondtam neki, menj, nézd meg ?ket, öleld mg ?ket! Vállald, légy az apjuk…
       Megvárt. Frissen mosdatva, borotválva várt rám. Leültem az ágya szélére, néztük egymást, mosolyogtunk, és a szemünk beszélt helyettünk. A nézésünkben benne volt az a szerelem, ami elkísér a sírig. Hirtelen lerúgtam a csizmámat, és befeküdtem mellé az ágyba. Arcom az arcához szorítottam, testem a testéhez simult, átöleltem, és azt suttogtam a fülébe: Szeretlek. Ugye érzed, hogy szeretlek? Ölellek! Ett?l az ölelést?l gyógyulsz meg. Érzed már? Nem szólalt meg. Soha többé nem szólalt meg. Anyósom húzgált, hogy jöjjek ki az ágyból.
       Temetésér?l természetesen a fiúkat is értesítettük. Mind ott állt a nagyanyja mellett. Három nagyszer? másolat. Anyósom nagyon örült nekik, róluk pedig lerítt, hogy az a síró öregasszony nem lesz elhagyatott.
   
        Szememmel megsimogatom a gyönyör?, új, fekete kabátomat.
       Özvegy lettem. Mindegy, hogy a személyimbe mi van írva, a lelkemben özvegyültem meg. Mindörökre.