Kis csinos, enyhén vékony kabátkában szálltam le a vonatról. Elég meggondolatlanul, elvégre még nincs tavasz, de remélve, hogy végre vége ennek az undorító télnek. Még nem egészen érthet?en, de már üzenget a tavasz. Én pedig veszem a lapot. Ma kellemes a h?mérséklet, behoztam a kin?tt tavaszi kabátomat Pestre. Most van a cserék ideje, amikor bármilyen állapotú használt kabátomat — ráfizetéssel ugyan —, de újra cserélhetem. Ma kezd?dött az akció, még módomban áll válogatni.
Nagyon örülök, mert most igazán nem lenne több pénzem másikat venni, miközben érzem, hogy szükségem lesz egy feketére. Jó lenne tudni mi a haszna a kereskedelemnek ezeken a mostanában bevezetett cseréken? Gyanítom, hogy nem szamaritánus érzelmek vezérlik az akció meghirdetését. Nem érdekes. Nem is tartozik rám. Pillanatnyilag elég nekem a saját gondom.
Most csaknem minden megtakarított pénzem elmegy a különbségre, miközben tudom, hogy inkább spórolnom kellene, mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs mihez nyúljak baj esetén.
Ezt a gondolkodásmódot egy életre belém sulykolta anya. Nem is szabadulok meg a szorongástól, a büdös életben. Kizárólag mellette, rövid lányságom idején voltam anyagi biztonságban, attól kezdve többé soha. Pedig én aztán, igazán szófogadó jámbor kis úrilány voltam, anya követel?z?, örökké elvárásokat hangsúlyozó közegében. Ott még apa is lábujjhegyen járt.
Anya életében minden óram? pontossággal m?ködött. A felkelés, a lefekvés, a tanulás, a takarítás napra, órára, a nyaralás havi felállásban. Hogy bírta ezt a tervszer?séget? Ezt tesszük, akkor, ha… Azt mondjuk, ha úgy alakul... Bólintunk abban az esetben, ha… Sohasem tudtam, mit?l van annyi ha. Mib?l lehet el?re tudni, ki mit kérdezhet? Kinek mit válaszolunk, ha… És honnan tudja a feltételeket?
Nem mindegy, hogy melyik nap mosunk függönyt? És miért kell ugyanakkor ablakot tisztítani? Ó ma már tudom, mindent megtanul az ember.
Már egészen kicsi gyerekként éreztem, hogy minden helyzetre van tartaléka, anyagilag nem kerülhetünk mélypontra. Azt is tudtam, hogy minden esetre tud megoldást. Mégis volt benne valami tragikus és állandó ugrásra készség, amir?l nem tudtam eldönteni, hogy mib?l ered. Mintha egész életét egy kóros és minden pillanatra kiterjed? készenléti állapot uralná, ami pontosan a biztonság hiányából ered. Miközben t?lem mindketten éppen mindennek az ellenkez?jét várták el. Nagyon sokat: népszer?séget, elismerést, kedvességet, alkalmazkodást. Az állandó mosolyt, mely náluk csak merev álarc, szerencsére nálam a kicsattanó jókedv következménye volt.
Azt nagy nehezen felfogtam, hogy korábban történt velük valami, ami nagy félelmeket váltott ki bel?lük, ahol a halál és a gyalázat ólálkodhatott körülöttük, ahol nem létezett biztonság, csak szorongás és rettegés, s amit?l engem meg akartak kímélni.
Soha nem fogom megérteni, hogy egyáltalán megtörténhetett az a rettenet, amit kés?bb apa elbeszéléséb?l ismertem meg. Ha nagyritkán mérgel?dtem anya nevelési módszere miatt, apa lecsendesített, azt mondta: nem volt ? korábban ilyen, csak amióta hazajöttek. Mi az, hogy hazajöttek? Hol jártak, és mi okból? Aztán nagy nehezen elmesélte, miket éltek át, hogy anyu babát várt, amikor marhavagonokba tuszkolták, és internáló táborba szállították ?ket. Sokáig nem fogtam fel, mi az a tábor, amir?l mesél, mert én csak az úttör?tábort ismertem. Egyébként pedig nem akartam megismerni az élményeiket, s azt sem, hogyan halt meg a testvérem. Apa viszont ragaszkodott hozzá. Meggy?z?dése volt, hogy meg kell ismernem a múltat.
Kis adagokban részletezte, mindig csak annyit mondott el, amennyir?l feltételezte, hogy elbírom viselni az újabb ismeretanyagot. De én nem tudtam felfogni, elfogadni, mint ahogy ma sem tudom. A tudatom lázadt az elfogadásuk ellen. Éreztem, hogy anya mindent értem tesz, engem már meg akar tartani bármi áron. Még, ha ellenemre kell nevelnie, ha elidegenít is magától ezzel a nagy akarással, ? kikényszeríti bel?lem, hogy kénytelen legyek biztonságban élni.
Hogyan, miképpen lehetett emberek biztonságát elvenni minden átmenet nélkül? Emberekét, akik dolgoztak, szerettek, de nem tettek semmit, csak zsidó családba, lengyelbe, hollandba születtek? Bárkit lealacsonyítani, megalázni, szándékosan meggyötörni, tervszer?en el?re kidolgozott módszerekkel megsemmisíteni? Milyen alapon? És miért t?rték el ezt a többiek, mások? Mért nem tiltakoztak? Hát nem volt senki a világon, aki felemelje a hangját és a kezét? Sem állam, sem Egyház? S ha már el?re eltervezték, hogy megsemmisítik azokat, akik nekik ellenszenvesek, miért kellett ?ket el?tte meggyötörni? S ismét a követel?z? kérdés: hogyan lehetett ezt elt?rni? S nem utolsó sorban, hogyan lehetett ezt a gyalázatot véghezvinni Európa közepén?
Nem, és nem! Soha, nem fogom megérteni, a számomra lehetetlent, melyekr?l apa beszámolt, s azt sem, hogyan lehetett ezek után emelt f?vel élni? Túlélni a megalázásokat, a szörny?ségeket, amelyek elviselésére még primitív technikákat is kimódoltak, mert az ember már csak olyan, hogy szeret élni.
S mindez nem elég szegényeimnek, végre talán nyugalom lenne, és béke és boldogság, s most hirtelen rájuk szakadt a felismerés, hogy többé már én sem engedelmeskedem. Nem készülök egyetemre, helyette férjhez igyekszem, de nagyon. Anya belerokkant a felismerésbe. Apa is, de ? másként. Apa elkezdett tisztelni. Magában persze. Mert neki aztán szüksége volt a terrorra, anya követel? magatartása nélkül nem tudott élni, de sajnált engem, mert tisztában volt vele, hogy miként ?, én is szégyellni fogom, hogy ilyen mafla vagyok.
Nálam ez az állapot csupán addig tartott, amíg meg nem ismertem a szerelmet. A szerelmet, mely súlytalan szell? szárnyán suhant a közelembe, bele a lelkem legmélyebb közepébe, ahol lágy volt, és gyengéd, simogató, és dédelget?, vakító, mely elkábította minden érzékszervemet. Bekötötte a szememet, csodás dallamokkal vezette félre a hallásomat, és eluralta minden ép érzékemet. Csodás volt, boldogító, és lebegtet?. És mélységesen, és hatalmasan hülyít?.
Mindjárt érettségiztem, minden jegyem kiváló. Minden adott volt, hogy az legyen bel?lem, amit szüleim — s alkalmasint én is — összeálmodoztak rólam. Én pedig eddig semmi mást nem akartam, semmint nekik örömet szerezni.
Hopp, itt lelépünk a mozgólépcs?r?l, Különben orra bukunk. Még nem megyek be az üzletbe, el?bb végignézem a kirakatokat, s?t, még bent is mindent. Nem ugrom bele csak úgy a semmibe.
No, ha férjhez igyekeztem, meg is kaptam a magamét. L?rinc mellett aztán volt módom a fogamhoz verni a garast! És még lapíthattam is róla. Hiába, ilyen az élet!
Igazán szép dolgokat ajánlanak. A legújabb divat szerinti minden. Hol van már az, az id?, amikor az elavult holmikat adták olcsón! Most a legkülönbek sem kelnek el felvásárlási áron. Teli a raktár? Nocsak! Mindjárt benyitok, de még egy kicsit sétálgatok, mert vissza kell térnem anyáékhoz. Az én gyerekem is feln?tt már, meg kell tudnom, jól sáfárkodtam-e én az ? életével? Mert, hogy anya az enyémmel nem, az már bebizonyosodott.
A szalagt?z? bálomon láttam meg L?rincet. Úgy fájt a hasam, hogy egyetlen lépést sem tudtam táncolni, csak ültem a zenekar el?tt a pódium szélén, és hallgattam a zenét, és sirattam ezt a szépnek várt napot. Feln?ttségem els? látható, tapintható jelét. Anya már vitt volna orvoshoz, de még nem mentem. Nem és nem! Már felvettem a mindenkiénél csinosabb ruhámat, ha már nem táncolhatom a nyitó táncot, legalább lássák rajtam a csoda ruhát. Mire visszavánszorogtam a helyemre, semmi nem érdekelt, csak, hogy leülhessek. Nem tudtam, hogy még betegen is úgy mozogtam, hogy ringatózott rajtam a szoknya, hogy táncot lejtett lábamon a lakkcip?. Azt sem tudtam, hogy csillogó gyöngyszemek peregnek a szememb?l. S?t azt sem, hogy egy jókép? fiú térdel el?ttem. Szenvedtem. Valamit kérdezett, de felelni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy szokatlan melegség önti el a szívemet, ha szól hozzám. Anya már ott volt mellettem apával, és határozottan utasított, hogy induljak az autóhoz. Nem várnak tovább, irány a kórház. Felálltam, hogy induljak, de összeestem, L?rinc kapott az ölébe, és ? rakott be a kocsiba, míg anya apa mellé ült az els? ülésre, L?r megkérdezte, beülhet-e mellém, s a választ meg sem várva, magához szorított. Anya semmit sem vett észre, csak hajszolta apát, így igazán hamar a m?t?asztalon találtam magam. Amikor pedig felébredtem, csak a fiút láttam. Ilyen a szerelem. Azt látja, amit akar. Hogy ott szorongtak aggódó szüleim is, az, természetes, de ez a pasi — ahogy ma mondanák —, olyan aggódón, oly félt?n fogta a kezem, hogy anya sem zavarta el.
Ez a kabát tetszik, ezt megveszem. A fekete szerencsére divatszín, kis laza sállal megbolondítom, és kész. Drága, de mindegy. Ötven éves korában, id?s szül?kkel nem árt, ha van az ember lányának egy ilyen darabja. A cserére nem a legjobb kabátomat hoztam be. Ezek úgyis kidobják, én meg még csak használom egy kicsit a régit.
Most itt ülök a vonaton, ölemben a gyönyör? fekete kabát fél áron, s úgy örülök neki, mintha nem tudnám, hogy pontosan az eredeti árán adták el nekem, csak kénytelenek voltak levonni bel?le azt a hetven % -ot, amit eredetileg felárként ráraktak. Így járnak jobban, mert legalább a raktározásért nem kell fizetniük. Az nem kis összeg a keresked?nek, nem beszélve arról, hogy jöv?re más lesz a divat.
Hogy mennyi eszem van, lett, mire félszáz éves lettem! Bezzeg nem volt akkor, amikor hozzámentem ahhoz a hatalmas, szépeket mondó lóköt?höz, aki úgy elkábított, hogy semmit nem mérlegeltem, semmin nem gondolkoztam el, csupán egyetlen vágy vezérelt: hogy a közelemben érezzem.
Szegény anya, hogy kétségbe volt esve, még apa is, és ?szintén, nem szorított nekem cseppet sem, mindenben anyának adott igazat, vele értett egyet, mert ? már tudta, amit én nem, hogy anyának mindig igaza van.
Én pedig éppen azokban a napokban döbbentem rá, hogy bennem mennyi lelemény van, hogy milyen nagyszer?en tudok konspirálni, id?t egyeztetni, szül?t átverni, hogy L?rrel is együtt lehessek, az érettségim is jól sikerüljön, s hogy anya se jöjjön rá, mennyi minden történik velem, amíg ? dolgozik, és f?leg — aminek ? bizonyára nagyon nem örülne —, ha tudna róla. Éppen ezért meg kellett kímélni a mindent tudástól. Mert az már mégsem tartozott anyára, hogy alig vártam amióta L?rincet megismertem, hogy egyetlen féltve ?rzött értékemt?l aléltan megszabadítson.
Mi több, az élményt naponta tudjam újra úgy ismételni, mintha abban a pillanatban keresgélhetném a kincset. Szépséges és bonyolult id?szaka volt ez az életemnek, noha, az én felmen?m cseppet sem örült férjhez menési szándékomnak. Mégis nagyon sok id?t és pénzt fordított arra, hogy mindenem meglegyen, amire egy házasságban szükségem lehet.
Tehát nem mentem egyetemre, ellenben hozzámentem az én agronómusomhoz, aki akkor egy virágzó Termel?szövetkezetnek volt a munkatársa. Már jóval korábban, ismeretségünk kezdetén zavartan, nehezen, elárulta nekem, hogy egy rafinált leányzó alaposan rászedte, és gyermeket szült neki, gondolva, hogy ily módon elveteti magát feleségül. Nem tette, de a gyermek után levonják fizetésének harminc százalékát. Kértem, ha már így történt, tartsa titokban, mert a szüleim bizonyára nem örülnének a hírnek. Mégis én roppantam össze, nem is akárhogy, amikor kiderült, hogy két leányzó volt annyira rafinált, hogy fiúcskát szült neki, én pedig számolhattam, hogy a maradék pénzt be tudjam osztani.
Közben én is terhes voltam már, és nagyon vártam a kisbabámat, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mélységesen megszégyenített mondhatnám, megalázott a szerelmem azzal, hogy már indulásnál nem volt ?szinte hozzám. Dühömben állandóan szemrehányásokat tettem neki. B?szített, hogy nem vallotta be mind a két gyermeket. Ma már el kell ismernem, nem tudtam volna felelni a kérdésére, amikor így szólt:
— Lehettem volna…?
Miután valóban igaza volt, mert két gyereket már nem viseltem volna el, a nyakába borultam, hogy utána folytassam a tanulást, mert ekkor már dolgoztam a helyi gyógyszertárban asszisztensként, és végeztem a kötelez? tanfolyamot.
Ha alaposan magamba nézek, többször tettem neki szemrehányást, mint kellett volna, noha tudtam, hogy nem helyes, de amikor nem volt elég a pénzem, mindig kinyitottam a számat. Mindig elmondtam, hogy elizélte a kényelmemet, a kozmetikumomat, vagy amit éppen meg szerettem volna venni. Olyankor természetesen az is eszembe jutott, hogy én soha nem szülhetek egy következ? gyermeket, mert azt már valóban nem tudnánk eltartani, de azt is, mennyivel szebb lehetne a gyermekkora az enyémnek, ha nem lennének azok a testvérkék. Sokszor voltam hát rosszkedv?. Arra természetesen nem gondoltam, mit éreznek a testvérkék.
Az én kislányom gyönyör? volt és okos, jól nevelt, és egyformán rajongott értünk. A környezetünk szép, elegáns, hiszen err?l anya korábban gondoskodott, hatalmas udvar vette körül a házat, tulajdonképpen lehetett volna gondtalan is az életünk.
Kellemes barátságok alakultak ki körülöttünk, vendégeket fogadtunk, vendégségbe jártunk, a biztonság úgy font bennünket körül, mind valami folyondár. Igaz, hogy anyáék gyakran forszírozták a második unokát, de én megmagyaráztam nekik, hogy nem teszem tönkre az alakomat, ha eddig sikerült meg?rizni. Bele is tör?dtek, de én tudtam, hogy egyre nehezebben osztom be azt a pénzt, ami rendelkezésemre áll, miközben Réka is egyre nagyobb, és állandóan éreztem valami feszültséget, hogy ha eltelik egy-két év, a nagylány sokkal igényesebb lesz, mint most.
Közben tudtam, hogy a világ legboldogabb asszonya lehetnék, ha hagynám magam ellazulni, ha el tudnám engedni magam, és elfelejteném a férjem múltját — amelyhez a valóságban nincs is közöm, hiszen az, az el?ttem élt életének része —, tehát lehettem volna boldog, ha közben be nem üt az Istennyila: Ismét született egy kis L?rince valahol, valakinek.
Azt, hogy nem merte bevallani nekem, ma is magától értet?d?nek tartom, hiszen már a múltért is meg tudtam volna ölni, de nem megy a fejembe, mit gondolt, meddig tudja eltitkolni a legújabb gyermeke érkezését. Valójában mit képzelt? Azt remélte tán, hogy felszívódik? Hallgatott a nyomorult a dologról, pedig rajtam kívül már mindenki tudta, hogy valaki az ? gyerekét hordja. Hát lehet valamit eltitkolni egy faluban? Különösen, ha az sír is?!
Egy tény: valóban átverték, mert manapság csak az a n? hozza világra a gyermekét, aki vágyik rá. A védekez? eszközök korában nincsenek véletlenek, s ha vannak, arra is van megoldás. Tehát egyértelm?, hogy valaki szét akart bennünket robbantani. Igen ám, de én még mindig nem tudtam, mert a büszke atya hallgatott, mint a sír, mások pedig nem voltak olyan durvák a környezetemben, hogy tudtomra adják. Még méltón megültük az ? születésnapját, megvettük neki a legelegánsabb öltönyt, amire vágyott, megf?ztem a legkülönb ebédet, ami kitelt t?lem, Réka pezsg?vel köszöntötte, miközben ? úgy sírt, mint egy csecsem?, s nem tudta abbahagyni. Réka a legbölcsebb gyermek a világon, nagyvonalúan megölelte, s a nyakában lógva — mert L?rinc felállt közben —, megszólalt: „Ugyan apa, már hetek óta gyötröd magad ezzel a szerencsétlen eseménnyel! Valóban te vagy a legnagyobb balek ezen a világon, de most már meg kell tudnia anyának is, mert lassan belepusztulsz!”
— Mir?l beszéltek ti ketten?
— Arról az újabb gyerekr?l, akit megint a nyakába sóztak! Ha a helyetekben lennék, apasági vizsgálatot kérnék!
Így. Ilyen egyszer?en. Az én tizenkét éves lányom mindenr?l tudott, hallgatott, aztán megoldotta az elmondhatatlant.
Erre viszont megnémultam. Elszállt, bel?lem minden er?m. El?re d?ltem, és nyögtem. Mintha a hasamban hordanék szívet, tüd?t, nem tudtam felegyenesedni. Az összes önérzetem ott feküdt el?ttem a sz?nyegen rongyosra tiporva. L?rinc pedig ott térdelt mellette összeomolva, zokogva, Réka szintén, és kérleltek, hogy ne tegyem magam tönkre. Az ? kedvükért, a magaméért, a család békéjéért. Legyek elnéz?, legyek nagyvonalú. Bocsássak meg! Úgy éreztem, száz fokos a lázam, remegtem, mint a nyárfalevél, és egy bölcs asszony minden szamárságával azt kérdeztem:
— Lefeküdtél vele?
— Te csak vádaskodtál. Örökké a múltamat ostoroztad. Folyton csak bántottál!
Igaza volt. Tizennégy éves házasságunk alatt azt tettem, amit ekkor halkan elmondott nekem. Megéreztem, milyen nehéz lehetett neki.
Felegyenesedtem, megindultam a szekrényem felé. Kapkodtam ki bel?le a ruhákat, miközben azt kiabáltam: „Öltözzetek! Nincs id? várni! Mindenki úgy kicsípi magát, hogy a legkülönbnek nézzék az utcán!”
Felvettem a legújabb, legszebb holmimat, kihúztam a szemem, festettem a pillám, olyan szép n? nézett vissza rám, hogy nem is hittem, hogy én vagyok. Mire el?jöttem, mind a ketten úgy álltak a sz?nyeg közepén, ahogyan elterveztem.
— Remek, akkor most, tessék elkezdeni mosolyogni! El ne t?njön az arcotokról a vigyor, amíg be nem zárjuk a kaput magunk mögött! Végigmegyünk vagy háromszor a falun, beülünk a cukrászdába, viháncolva rendelünk a sok finomságból, aztán olyan boldogan indulunk haza, mint aki megütötte a f?nyereményt!
— Én már meg is ütöttem! Aki ilyen asszonyt kapott, azé a f?nyeremény — fejezte be mondatát egy kézcsókkal a csupa h?ség férj.
— Köszönöm neked, hogy ilyen kemény vagy!
— Remek vagy, anya! — szólt a lánygyermek is.
Csoda-e, ha ezek a mondatok úgy vittek végig az úton, mintha én szültem volna azt a gyermeket?
Igyekeztem, esküszöm, nagyon igyekeztem boldognak lenni, de irgalmatlanul nehezen ment, és akkorra fagyott le mindig a mosoly az arcomról, mire hazaértem. Akkor már legfeljebb csak vigyornak t?nhetett. Ezzel együtt nem veszekedtem. Már csak azért sem, mert erre már nem maradt er?m. L?rinc pedig minden este hálásan mellém bújt, dorombolt, hódítani igyekezett — ma már tudom, hogy a férfiak így kérnek bocsánatot, így bocsátanak meg: maguknak — én pedig engedtem, hogy megbocsásson: nekem. De bizony Isten nehezemre esett.
Mindjárt le kell szállnom, de nem baj, üres a lakás, nyugodtan folytathatom az emlékezést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése