Kertész Éva: Pindurrah tündöklése és bukása 3- 4. fejezet

Mindent tanulni kell. A védekezést is

3.

 

Hallhatta tehát, hogy az övéi szeretettel beszélnek róla, hogy magukévá tették a tanácsát, és készülnek megválasztani azokat, akik helyettük szólnak, ha szükség lesz erre. A fárasztó események elaltatták, így azt már nem tudta, hogy a legkisebbek csalinkáztak, fogócskáztak, játszottak egész úton, de szerencsére azt sem tudta, hogy a csapatba verődött felnőtt fiatalok máris azon vitatkoztak, ki legyen az, aki új lakóhelyet keres számukra, ki lesz később, aki az útvonalat vigyázza, és ki az, aki szószólójuk lehet. Mindenki magának követelte a döntés jogát, mert úgy érezte, ő jobban ismeri a világot, mint a többiek. Abban mind egyet értettek -, hogy Pindurrah legfőbb vezetője, irányítója, akinek mindenkinek engedelmeskednie kell - Aprovar.  Őt valamennyien tisztelték és szerették. Ő volt a családfő, az örökké nyugodt, békés ősapa. Ezzel megkönnyítették saját dolgukat, mert később kikérhették véleményét minden alkalommal, ha szószólót választottak.

De kik legyenek azok, akik majd helyettük szólnak? Az ugyanis egyértelmű volt mindenki számára, hogy egyszerre nem óbégathatnak. Abból csak hang-, illetve gondolatzavar jönne létre. De az sem mindegy, ki beszél helyettük. Ki közvetíti a gondolataikat.

Többen közülük Aprovar első unokáját, Villogószárnyat javasolták szószólónak, de a fiatalok hallani sem akartak róla. Azt mondták, gőgös, mindentudó és akarnok. Rá nem tartanak igényt, mert előre tudják róla, hogy amint megválasztanák, azonnal lenézné őket, és egyedül döntene. Helyette inkább Pettyespetőre szavaztak. Kedélyes, csendes őszinte lény, akiben meg lehet bízni. Villogószárny természetesen megbántódott, hogy leszavazták, de mivel a választott éppen az ő fia volt, megnyugodott. Bár tudta, hogy erre a szószólóra hatni már nem tud, noha irányítani kellene még.

Mivel harsányabbak és erőszakosabbak voltak másodszor is, a fiatalabbak döntöttek az egyébként nagyon tevékeny Sürgőforgó esetében is. Később maguktól is belátták, hogy az idősebbek jobban ismerik az életet náluk, s ha jót akarnak maguknak, meg kell hallgatniuk Aprovar tanácsát, s meg kell választaniuk szószólónak Pontosfontost. Róla köztudott, hogy nyugodt és megfontolt. Hagyja magát meggyőzni, ha elfogadhatóan indokolják meg véleményüket a többiek, de nem enged, ha úgy érzi, ártana vele Pindurrah érdekeinek. Ilyen szószólóra van szükségük, ő kell nekik.

Apranyó, aki távolról követte a születő gondolatokat, ráébredt, hogy remek dolog a gondolat, de félő, hogy kemény ellenállást válthat ki bizonyos helyzetekben, mert önérzetet sérthet. Tehát, ha a gondolatok ütköznek, elfogadtatásukhoz bizony nagy tapintat kell, mert könnyen összecsapáshoz vezethet. Itt lesz komoly szükség egymás megértésére, meggyőzésére, hogy zökkenésmentesen éljen egymás mellett a sok gondolat.

 Az iskola vezetését Pindáliára bízták a szószólók, az óvodáét Pindurleára. Kórházszervezésre és vezetésre Pindagy neve kapta a legtöbb szavazatot. Gyógyításra meghívták Pindészt. Útvonalőrségre is szükség volt. Ennek élére kinevezték Pindőrt, segítőjéül, pedig Pinduljt.

Mindenki elégedett volt, mindenki úgy érezte, az ő kedve szerint történnek a dolgok.

Az viszont komoly vitát váltott ki a szószólók között, hogy fontosabb középületeket, intézményeket, úgy helyezzenek el, hogy könnyen megközelíthető legyen mindenki számára. Abban szerencsére egyetértettek, hogy a főtér egyben gyülekező hely is, ezért hatalmas világító testekkel tervezték megvilágítani.

Később, amikor már készülődtek a kivitelezéshez, kiderült, hogy a többség nem tudja mi az ő személyes feladata az építkezésen. Aztán felfedezték a hatalmas pókhálókra kifeszített falragaszokat, melyen név szerint leolvashatták a rajzos alakzatokról, hol és mi a feladatuk. Elámultak a remek ötleten, mellyel tudomásukra hozták a szószólók, mikor, kinél kell jelentkezniük. Így már elkezdődhetett a szervezett munka. Tudták, kinek hova kell szállítania az építő anyagokat, ki melyik épületen rakja a falat, cserepezi a födémet, rakja fel a vakolatot. Elismerően nyilatkoztak Villogószárnyról, hogy ilyen remekül szervezi számukra a munkát. Örömmel, és keményen dolgoztak, de nem éreztek fáradtságot, mert közben büszkeséggel töltötte el őket a látvány. Alakult a város. Az ő városuk.

A kicsinyek óvónő és tanítói felügyelet mellett tanultak, étkeztek, ők tehát mind kivehették részüket az építkezésből. Élvezettel dolgoztak, hiszen hamarosan láthatták kezük nyomát, s mert alig várták, hogy beköltözzenek végleges otthonaikba. Már a parkosítás végén jártak, nádirigók örömzenéje lelkesítette őket mindenfelől. Most raktak helyére minden nádat, kákát, vízililiomot, s a kisebb vízi növényeket. Gondosan telepítették az apróbb élőlényeket a vizes helyekre. Már látszott, mint veszik birtokukba az új környezetet a frissen beköltöztetettek. Tudták, hogy hamarosan mindenkire sor kerül. Azt is tudták, hogy a továbbiakban is beülhetnek ugyanannak a virágnak a kelyhébe, mint korábban. Eddig is egymás közelségében éltek, egymáshoz tartoztak. Annyira elmélyültek a munkában, hogy észre sem vették a közelgő veszedelmet. Csak akkor tekintettek fel, amikor Pindőr, az útvonalőrség vezetője száguldott végig közöttük lihegve, röptében kiabálva.

- Testvéreim, nagy a vész!  Itt a veszedelem! Ellenség a közeleg!  Elrejtőzött a nádasban, és most tömegestől támad ránk!! Meneküljön, ki merre lát!

A dolgozók szinte megdermedtek a rémülettől. Ilyen helyzetbe még soha nem kerültek, nekik korábban nem voltak ellenségeik, csak barátaik. Most viszont látniuk kellett, hogy rengeteg szárnyas köröz a város fölött, s veszedelmesen sokan vannak.

Külsejük szokatlan, és ijesztő. Termetük jóval nagyobbnak tűnt az övéknél, szárnyuk is keményebb, erősebb, noha nem olyan szép. Csak toll, meg toll. Semmi hártya, semmi szín. Különben pedig, hogy van szárnyuk, csak akkor látszott, ha széttárták a repüléshez. Egyébként a testükhöz simult. Feltűnően kemény, és horgas csőrük hangos haragosan, és félelmetesen csattogott. Gőgösen forgolódtak, és minden mozdulatukon látszott, hogy könyörtelenül el akarják pusztítani őket. Már a levegőbe emelkedtek, hogy összetömörülve lecsapjanak rájuk, s erős csőrükkel és kemény karmukkal széttépjék, aki útjukba áll.

Ők riadtan rebbentek szét, és rejtőztek azokra a helyekre, melyekbe ideiglenesen költöztek be korábban. Persze akadt olyan is, aki rémületében fel-alá röpködött, vagy körözött a levegőben. Mások kicsinyeik után sóvárogtak rejtekükben, szorongtak, mert nem volt idejük, hazavinni őket. Hatalmas nyugtalanság, rettegés, de főleg tehetetlenség uralkodott el rajtuk.

Mielőtt végleg kitört volna a pánik - ami a véget jelentette volna számukra -, Aprovar idegenek számára érthetetlen gondolataival összehívta őket a kórház melletti térre. Szerencsére a hívatlan vendégek azt hitték, előlük menekül a lakosság, tehát egyetlen kupacba verődve örvendeztek. Biztosak voltak benne, hogy harc nélkül elinalt előlük mindenki. Jókat mulattak, hogy ez a gyáva népség számukra épített várost. Ez alatt Aprovar rendelkezett:

- Fegyverünk az ügyességünk, és a gyorsaságunk. Ezt kell most kihasználni. Három rétegben tömörüljetek, mint a fekete fellegek! Mindenki figyelje az alatta repülőt, csak így tudtok vigyázni egymásra. Amikor az ellenség fölé értek, figyeljetek a jelzésemre, mert egyszerre kell lecsapnotok rájuk. Erre nem számítanak, nem is készülhetnek fel rá. Ez a szerencsénk. Új jelet közvetítek felétek! Nagyon figyeljetek a csipogó jelre! Erre egyszerre felemelkedtek, hogy hirtelen lecsaphassatok! Minden a gyorsaságon múlik. Ne kíméljétek őket, ők sem szánnak minket! Készüljetek!

A csata sorsa - hála a gyors és szakszerű szervezésnek - meglehetősen gyorsan dőlt el. Mire az örvendező ellenség magához térhetett volna, alig maradt közülük néhány életben. A hirtelen rájuk zuhanó apró testek tömege olyan hatalmas ütéseket jelentett számukra, hogy magukhoz sem térhettek, máris záporozott rájuk a következő sorozat. Néhány ilyen becsapódás úgy megritkította soraikat, hogy aki még bírt, fejvesztve menekült.

A harcosok fáradt-boldogan hevertek szanaszét, így hallhatták Aprovar dicsérő szavait, melyben fővárosuk, Pind megmenekülése örömére mondott köszönetet. Látjátok - mondta - érdemes összefogni. Olyan jó munkát végeztetek, hogy már más is fente a fogát a városunkra. Legyetek büszkék magatokra!

Ezek után Apranyó simogató hangja üdvözölte őket. Elmondta, hogy büszke rájuk, s Pindurrah hőseinek tekinti őket.

Megkönnyebbülve lélegeztek fel, mert megérezték az események súlyát, de mivel ilyen szerencsésen, és főleg gyorsan múlt el róluk a baj, nem volt idejük megtanulni a félelem érzését. Könnyed kis lények voltak, akik, amint megszabadultak a félelem élményétől, felhőtlenül csapongtak tovább. Alulról színes növények kacsintottak fel rájuk, fentebb nyurga fák ajánlották hűsüket lombjukban megpihenni, a nap is csalogatta őket egyre feljebb. És ők mentek, szálltak, röpültek és élvezték az életet. Kötelességeiknek is eleget tettek, amikor nem feledték el azokat. A kötelesség is új volt számukra, most kezdett beépülni a mindennapjaikba.

Felhőtlen nép volt a pindurrahok népe, de nem felelőtlen. Szabad lelkű, nyílt örömmel élő, aki már kezdte gyakorolni, ha észrevétlenül is, a felelősség eddig ismeretlen élményét. Természetesnek tartotta mindenik, hogy környezetében mások is léteznek, s fel sem vetődött a gondolat, hogy bárkit szándékosan elűzzön megszokott helyéről. Ezért volt számukra felfoghatatlan az, ami velük történt.

Tündöklő nap sugarai ontották fényüket a réten ébredező növényekre. Azok, akik ébredeztek már, a zöld fűtakaró közül álmosan és hangtalanul emelték a fény irányába sárga, piros, lila fejecskéjüket. Néma csönd uralta a hajnalt. Egy óriás kiszáradt fa, szürke felkiáltójelként emelkedett ki a körötte élő, zöldben tobzódó, liget növényei közül. Tüskés ágai kegyetlenül szorították gúzsba, az apró madárkát. Minél inkább fészkelődött, minél jobban igyekezett megszabadulni, annál inkább belegabalyodott a kényelmetlen helyzetbe, amiből nincs menekvés. Egyik szárnya, mint száraz tollcsomó, beszorult a gallyak közé, másik ernyedten, széttárva lógott a föld irányába. Hátracsuklott fejét már mozdítani sem tudta, csak tátogott kemény csőrével. Nem nyöszörgött, csak némán vergődött.

Röpke idő telt el csupán, amikor vidám szitakötő csapat ereszkedett le az ágakra. Boldog szárnyalásukból, kellemes zihálásukból érezni lehetett, hogy nemes verseny zajlott közöttük. Kék ruhájukon sűrű cseppekben gyűlt össze, s verte vissza a sugarat a harmat, mely ilyen korai időn könnyen összeszedhető a magasságban.

- Remek időt repültél Pindádi! Ma, te vagy a nap hőse. Hiába igyekeztünk, mindenkit leelőztél! Már csaknem utolértelek, aztán mégsem tudtam behozni az előnyödet - mondta Pindelek, miközben a levegőt kapkodva leereszkedett szokott gallyára. Körülöttük már mindenki meglelte helyét, elvégre hosszú ideje itt rendezik a napi versenyeiket. Valaki közülük felkiáltott:

- Halljátok, amit én? Úgy tűnik, mintha valaki a közelben segítségért esengene. Mintha egy gyenge hang azt lehelné felénk; segítsetek!

Egyszerre pattantak fel, szinte mind elfelejtették fáradságukat, kérés nélkül tette mindenki a dolgát. Volt, aki a gallyakat feszítette szét, olyan is, aki a megtépázott tollakat szabadította és simította ki, más vizet hozott a patakból, hogy egyenesen az alélt teremtés csőrébe továbbítsa. Hamarosan meg is lett az eredménye. Mert igaz ugyan, hogy bágyadtan, de köszönetet rebegett a madárka. Hálásan pislogott feléjük, és megígérte, ha erre jár, meglátogatja őket. Reméli, nem lesz terhükre, olyan hálás, és annyira megszerette őket. A pindek elköszöntek, és hazafelé vették útjukat.

Igencsak meglepődtek volna, ha látják, mint áll lábra új barátjuk, mint rázza meg magát, hogyan emelkedik fel a levegőbe, s indul övéi felé. Senki nem sejtette róla, hogy már hosszú ideje figyeli a versenyzők útvonalát, érkezésük idejét, a fát, ahol megpihennek. Ezért sikerült ilyen remekül időzíteni azt a látszatot, hogy balesetet szenvedett. A valóságban jól megtervezett találkozás volt, mely abból a megbízásból született, mellyel túlélő társai általa akartak beépülni a szitakötők közé, hogy megbosszulhassák veszteségüket.

 

4.

A pindek megrendültek a gondolattól, hogy csaknem elvesztek valamennyien. Tudták, hogy Aprovar lélekjelenlétén múlott minden. Most jöttek rá, milyen fontos a jó, bölcs vezető. Aki mindenre és mindenkire figyel, körültekintő, megfontolt, okos, fegyelmezett, jó szervező, akiben bízhatnak. Nehezen szabadultak meg a rémülettől, amit az idegenek okoztak nekik.

Ezeknek az ismeretlen lényeknek szintén volt szárnya, noha elég hitvány, semmi szín, semmi csillogás, legfeljebb a homok színéhez hasonló. Ugyanúgy repültek, mint ők, de alkatuknál fogva többet tudtak náluk. Ezek járni is képesek voltak, mert két erős karomban végződő lábuk megtartotta őket. Testüket, még a lábszárukat is, toll borította. Kőkemény görbe csőrükkel bármit szét tudtak tépni. És roppant bután pislogtak! Félig leeresztett szemhéjuk alól pislantottak ki néha. Elég kellemetlenül néztek ki. Korábban nem figyeltek fel rájuk, de valaki közülük már találkozott hasonlókkal, tőle tudták meg, hogy kuviknak nevezett madarak sokasága támadt rájuk. Törpe kuvik. Ez a nevük. Arról természetesen mit sem tudtak, hogy ők küldték ide maguk közül a legapróbbat, Csalárdáront. Őt jelölték ki tervük végrehajtására. Szerencsére első nekifutásra nem volt módjuk nagy kárt tenni az eddigi építményekben. Annál is inkább, mert nem is akarták lakni a várost. Kicsi is lett volna a méreteikhez, ráadásul, ez a környék nem is felel meg a kuvikok életéhez. De, akkor, miért törtek a szitakötők életére?

Az idő lassan feledtette a dermesztő emlékeket, különben is egyre könnyebb lett Pindben az élet. Kényelmes otthonok, szép és igényes környezet szolgálta az itt lakók kényelmét, miközben a félelem nem hagyta el őket, többé nem érezték magukat biztonságban, mert soha nem tudták, mikor csapnak le ismét rájuk a madarak. Valaki felvetette, hogy szabályokat kellene alkotni. Az ötlet mindenkihez elért, hiszen az aggodalom mindenkiben ott élt.

- Mi az, a szabály, és miért van arra szükség? - érkezett valahonnan a kérdés.

- Közösen megfogalmazott, és mindenkire kötelező szabályokat kell összegyűjteni. Az aztán legyen törvény, melyet te is, te is köteles vagy betartani, hogy ne ismétlődjék meg hasonló támadás.  Vagyis, a szabály a mi védelmünket szolgálja.

- És honnan tudjuk, hogy mindenki betartja majd?

- Választunk valakit, akinek az lesz a feladata, hogy ezt ellenőrizze és betarttassa.

- Hogyisne! Árulkodókra nincs szükségünk!

- Nem árulkodik, amíg betartod a szabályt, amit te is elfogadtál. A te érdekedben vigyáz majd rád.

- Akkor mi legyen?

- Mindenki gondolja végig, mi kerüljön be a törvénybe, s amikor már ismerjük mindannyian valamennyit, megszavazzuk a legfontosabbakat!

Megalkottak tehát maguknak egy törvényt, amelyet ők maguk javasoltak, és a szószólók elfogadták.

Szabályok:

- Mindenki, mindenkor őrzi és védi Pindurrahot. Ennek érdekében repülő őrséget szervezünk. Feladatuk lesz, hogy körbe-körbe röpködnek a város körül. Mindenkire sor kerül, felszólításra mindenki köteles ellátni a feladatát.

- Minden pind köteles megtanulni a repülés mindazon fortélyát, amely a védekezéshez szükséges, és adott jelre azonnal jelentkezik a védelem érdekében.

- Ajánlatos óvakodni az idegenektől, tilos elárulni ismeretleneknek bármit is a pindek életéről.

- Az óvodában és iskolában a felnőttek kötelesek a gyermekeket környezetük és társaik szeretetére nevelni, de ez a szülőknek is feladata.

- A szabályok bővülhetnek, ha kiderül, hogy szükség van rájuk.

* * *

Közben létszámuk egyre szaporodott. Noha számtalan társuk belerepült közben a végső fénybe, alaposan megnövekedett a köztársaság lakóinak száma. Hiába származtak valamennyien Aprovartól, már nem ismerhetett mindenki mindenkit. Munkájuk nyomán újabb városok nőttek ki a földből. Az építkezéseken folyamatosan adódott munka, mindenki dolgozhatott, aki tenni akart a pindekért, de senkit nem köteleztek rá.

Örömmel élték napjaikat. Bár időnként elhangzott egy, egy elégedetlen mondat, melyet érdekes mód még mindig Villogószárny személye váltott ki. Megmagyarázhatatlan okból gyáva, tehetetlen alaknak bélyegezték. Voltak, akik úgy vélekedtek, visszaél azzal, hogy ő Apromar veje. Szerencsére egyelőre kevesen figyeltek az ilyen hangokra, de érezhető volt, hogy valamiféle új érzés, az irigység, elégedetlenség besurran  

*

Nem tudtak róla, hogy akadt közöttük valaki, aki szította az elégedetlenséget, méghozzá olyan tehetségesen, hogy senki nem vette észre. Miként azt sem, hogy eszközzé válnak annak kezében. Valaki, aki hízelgő, baráti mondatokba csomagolva közvetítette gondolatait. Az nem zavart senkit, hogy ez a valaki egy madár, de mert mindenkinek valami jó barát mutatta be, mindenki dicsérte, senki nem gyanakodott rá.

Megmentői szeretettel fogadták, s fel sem tűnt nekik, hogy látogató madárból lakótárs lett: jómadár. Csalárdáronról senki nem tudta honnan jött, mikor, és miért. Hipp-hopp, ott volt közöttük, és ők elfogadták. - Elfeledték a szabályt, amely mindenkire vonatkozott -, hogy idegennel nem barátkoznak. De, ha olyan   kellemes érzés volt vele együtt lenni! Nem lehet az ellenség, aki mindenkivel barátságosan viselkedik, közvetlen és segítőkész. Magáról nem beszélt, nem is igen kérdezett, de mindenkit, és folyamatosan dicsért. Kinek a színeit, kinek a gyorsaságát, kinek az eszét, okosságát emelte ki. Volt, akit olyan zseninek tartott, hogy akár a köztársaság vezetését is rábízta volna. Mást olyan ébernek és gyorsnak minősített, aki Pindurrah fővédelmét is elláthatta volna. Mindenkiről jó véleménye volt, mindenkiben a nélkülözhetetlent, a nagyszerűséget tudatosította. Miután legfőként a fiatalokkal barátkozott, azokat vonzotta a maga közelébe.

Ki ne szeretné, ha elismerik, ha dicsérik? Olyan peckesen járt-kelt a sok önjelölt, hogy alig bírta magában tartani a nagyszerűségéről hallott dicshimnuszt. Azt természetesen senki nem sejtette, hogy másoknak is hasonló értékeket tulajdonít, a többség meg volt győződve a saját kiválóságáról. Saját magának mindenképpen malmára hajtotta a vizet, mert hamarosan akkora népszerűségre tett szert, ahogyan nem is remélte korábban. Így minden gondolata remek termőtalajba hullt. Bármit mondhatott már, mindenről kiderült, hogy saját ötletként lett honos a fejekben. Ezek után nyugodtan elkezdhette hinteni az újabb magot, a talaj elő volt készítve.

Később módszeresen szította a nemzedékek közötti ellentéteket. Különösen a szószólókról keltett kételyeket óvatosan, időnként önmagát is megtagadva, hogy a végén senki ne sejtse, kitől származik a gondolat. Olyan szépen és fondorlatosan támasztott ellentéteket a pindek között, hogy a végén már mindenki kételkedett a másikban, nem becsült senkit, csak az újdonsült barátot csodálta. Természetesen mindez apránként és tervszerűen történt, úgy, hogy a jámborabbja észre sem vette, mi történik körülötte.

Pindmárkó nem szerette a Csalárdáron által képviselt magatartást, sőt egyenesen ellenszenvesnek tartotta. Fennhéjázónak, és okoskodónak. Pontosabban arra sem méltatta, hogy figyeljen rá.

- El sem tudom képzelni - mondta Villámfénynek -, mivel vette le ez a fickó a lábáról a barátaim többségét.

De nem foglalkozott az üggyel sokat, hiszen a szerelem kitöltötte minden szabadidejét. Már munka közben arra gondolt, milyen nagyszerű lesz hazaérni, s érezni a lány testének melegét, felszítani vágyát, aztán eggyé olvadni vele. Vagy kirepülni a mezőre a virágok közé, hol a színek és illatok tobzódásában örvendeztek egymásnak. Fel-alá röpködtek, szeretkeztek, élvezték az életet. Minden gondolatukat lefoglalta egymás iránti érzelmük, mely hosszú ideje tartott, olyannyira, hogy szinte kizárták a világot az életükből. Villámfényt tökéletesen kielégítette ez a kapcsolat, szinte lánybarátairól, családjáról is elfelejtkezett.

Minden nagyszerűen alakult közöttük, de észrevétlenül történt valami Pindmárkó életében, amiről tulajdonképpen számot sem tudott volna adni. Nem tudta mi leli, korábban nem érzett hasonlót, most viszont valami nagy ürességet érzett magában. Csak lézengett, amíg saját maga számára is meglepetésként ráébredt, hogy a régi barátai hiányoznak neki. Nem változott ugyan a szerelme Villámfény iránt, sőt meghatványozódtak az érzelmei, de a korábbi barátai után is vágyott. Ám hiába kérlelte a lányt, hogy menjenek együtt közéjük, Villámfény nem akart a többiekkel barátkozni. Kemény lány volt, és lesújtó véleményt alakított ki arról az ide-oda ténfergő társaságról, amelyikből sikerült kiszakítania szerelmét. Nagy baj, mert a fiú így egyedül osont el időnként a többiekhez. Miközben szégyellte magát, és tudta, hogy jogosan neheztel meg rá szerelme, ismét és ismét elment közéjük. Pedig rá kellett jönnie, hogy nem hiányzott senkinek azok közül, akiket barátainak tartott, akiknek hiányát oly nehezen viselte az utóbbi időben, akikért még Villámfényt is becsapta. Ez rontott is a hangulatán, mégsem engedhette meg magának, hogy otthon maradjon, mert közben olyan ijesztő tapasztalatra tett szert, ami után nagyon kellett figyelnie, mi történik az ő világában. Azt gyanította ugyanis, hogy valami félelmetes dolog készül a pindek ellen. Ez bizonyíthatatlan volt, de feltétlenül utána kellett néznie, mi készül itt a valóságban.

Pindália is azok közé tartozott, aki nem foglalkozott az elégedetlenkedőkkel, helyette örömmel élte meg, hogy ennyi gyerek veszi körül az iskolában. Mind körülötte sündörög, hozzá bújik, ha baja van, de neki meséli el azt is, ha jól alakulnak a dolgok körülötte, s azt is neki súgja el, ha bánat éri.

Most éppen kirándulni vitte volna a társaságot, mert fontosnak tartotta, hogy ismerjék meg a világot, mely körülveszi őket, s tanulják meg becsülni a többi élőlényt is. Voltak, akik a kapu közelében toporogtak, amire már korábban kérte őket, de voltak, akik ennek ellenére az udvar hátsó sarkában csoportosultak. Odament hát hozzájuk, hogy indulásra késztesse őket, amikor döbbenten látta, hogy a síró kis Brühübellát csúfolják, és a kör közepébe taszigálják. Közben valami lehetetlen szöveg szállt felé, amelyet nem is értett először.

„Kajla szárnyú, mit zokogsz,

Két szárnyad közt rossz a hossz!

Ruhádnak meg nincsen színe,

Ne gyere a közelünkbe!”

Pindália megdermedt a gyermeki gonoszság elhatalmasodásán, és visszatartva a kis Brühübellát, maga állt be a körbe. Akkora csend lett hirtelen, mintha éles kard vágta volna el a hangot.                               

 - Mit tegyek, hogy megfeleljek nektek? Mit kell tennem, hogy jó Brühü legyek? Mit akartok látni?

Csend.

- Drága kis kölykeim, most hősködjetek, most merjetek bátrak lenni!

- Forogj körbe kitárt szárnnyal! - kiáltotta Brühübella, miután a többiek nyikkanni sem mertek. Pindália pedig széttárta két szárnyát, és lassan, nagyon lassan forgott körbe úgy, hogy mindenki előtt elsuhant. Többször is megtette a kört, közben beszélt a kicsikhez:

- Mit vesztek észre rajtam? Feltűnt talán valami, amire nem számítottatok?

Továbbra is a csend uralkodott, de ez valahogy más ízű hallgatás volt, mint a korábbi. Belevegyült némi szégyenérzet is. Csak Brühübella hangja csendült bele a némaságba:

- Egyforma vagyok! Én is egyforma vagyok!

Most azt kérte Pindália, mindenki lépjen a kör közepébe egyesével. Mivel senki nem mozdult, ő vezetett be mindenkit, s vele együtt forgott. A körülöttük állók, pedig látták, hogy minden pindnek, felnőttnek, gyereknek egyaránt rövidebb az egyik szárnya a másiknál. Azt is látniuk kellett, hogy egy hajszálnyit ugyan, de enyhén, alig észrevehetően görbe. És mindenki látta mindenkin, hogy egyformák mindenben, mert pindek. Brühübella eközben egyre lelkesebben kiáltozta:

- Ó, de örülök nektek! Egyforma vagyok veletek! Egyforma vagyok mindenkivel!

Ekkor újabb kérdéssel hozta kellemetlen helyzetbe Pindália a tanítványait.

- Van-e valakinek mondandója Brühübella számára?

Csend volt a válasz.

- Nem csodálom, hogy hallgattok! Ilyen helyzetben nehéz megszólalni. Különösen egy gyereknek. Nem baj, rá se rántsatok! Majd én elmondom helyettetek, amit gondoltok. Tudom, hogy azt mondanátok: „Ne haragudj, nem akartunk megbántani”. - Ugye ezt mondtátok volna? Máskor már bizonyára tudjátok, mit hogyan cselekedjetek. Mindent tanulni kell, még azt is, hogyan vigyázzunk, hogy ne bántsunk meg másokat. Különösen, ha valamiben eltérnek tőlünk. Most viszont indulnunk kell, mert sokan toporognak a kapuban, és őket sem illik megvárakoztatni.

Most éppen nagy kanyart szándékozott bevenni, ezért az első sorokhoz ment, és óvatosságra intette védenceit.

- Pindália! - hallotta Prüntyi hangját. - A nővérem, Printyő szitakötőbálban volt az este. Anyukám szépen áttörölte a zöld ruháját, hogy fényes legyen. Úgy engedte el. Csillogóan szép volt.

- Az én bátyám, pedig tánciskolába jár. Meg akar tanulni táncolni, hogy ő is mehessen majd a szitakötőbálba. Tegnap már egészen jól ment neki. Dicsekedett Pörcögő.

- Hát te miért vagy ilyen lehangolt Csillámpor? - kérdezte Pindália a láthatóan szomorú kicsitől, aki nem válaszolt, csak lehajtotta fejecskéjét.

- Felelj, kérlek, mert különben nem tudok rajtad segíteni! Megbántott valaki?

A kicsinek könnyben úszott a szeme a keserűségtől.

- Amikor indultunk, odajött hozzám Porcinka, hogy legyek a párja, de meggondolta magát. Később hallottam, hogy az apukája intelmeit hallgatja. Hallottam, amikor arra intette, velem nem ajánlatos játszani, mert az én családom nem elég szorgalmas. A színünk is más, a termetünk is különbözik, és lassúak vagyunk. Azt is mondta, jobb lesz, ha a villogó szárnyúakkal barátkozik. Azokról úgy beszélt, hogy tevékenyek. De én szeretem Porcinkát, és barátkozni is szeretnék vele. Érted te ezt? Azért nem lehet a barátom, mert apa szárnya sápadt, és lassabban mozog, mint mások? Hiszen ő jelentette a veszélyt, amikor a várost ellenség támadta meg! És nagyon gyorsan tette. Ő mentett meg bennünket!

- Így igaz. De Villogószárnyról is tudnod kell, hogy nagyszerű szervező, és az ő közreműködésével épült fel gyorsan az iskolánk. Majd beszélek apukáddal, ne búsulj, és elmondom neki, hogy a barátság nagyon fontos dolog. Melegség és biztonság járja át a szívünket tőle. Tudnunk kell becsülni egymást! Látod, mindent tanulni kell. A viselkedést is.

A délután emlékezetes maradt mindenki számára, csak Csillámfény gondolt keserűen rá, mert este hallotta, hogy Porcinka apja megismételte, amit korábban mondott. Ő pedig tudta, hogy ezután csak titokban barátkozhat Csillámporral. Szomorúan fedezte fel, hogy a titok is hazugság, ha tilalom ellenére történik.

Kertész Éva: Pindurrah tündöklése és bukása 1-2. rész

1.

Pindurrah lakossága óriási eseményre készülődik. Polgárai kitárt lélekkel, felfokozott hangulatban készülnek első nemzeti ünnepük megünneplésére. Lelkesedésük legalább akkora, mint szervezetlenségük. Korábban soha nem találkoztak ekkora feladattal, mondhatni semmiféle feladattal, így nem is tudták, hogyan fogjanak hozzá. Ide, oda szökkentek, örvendeztek, tele voltak lelkesedéssel, szép és megvalósíthatatlan ötletekkel. Ezt az életörömöt, ezt a határtalanul áradó készséget kellett most valakinek összefognia, hogy méltóképpen szervezzék meg az eseményeket. A zsenge korban levő - csupán tizenkilenc napja alakult - Köztársaságot rajongva dajkálta minden lakója, akart tenni érte hatalmas dolgokat, éppen ezért, előzetes egyeztetések alapján olyan döntés született, mely szerint mindannyian jelen lesznek az ünnepségen. Ugyanakkor azt is eldöntötték, hogy a sosem látott, de csodásnak vélt élmény megünnepléséhez felkutatják a környék legkiesebb, legvonzóbb helyét, amely életmódjuknak is megfelel, és államuk kiterjesztéséhez is a legjobb terepet jelenti.

Ennek a tervnek az előkészítésére sietett el Aprovar. Anyja, Apranyó - aki lassan élete végéhez közeledik -különösen ünnepélyesen érzi most magát. Oly sokáig élt egyedül, oly sokáig várt arra, hogy megtörténjen az, amit már szinte pillanatok választanak el a beteljesedéstől, hogy most valódi emelkedettséget érzett. Nem tudta ugyan, mi az a köztársaság, miben tér el az eddigi életüktől, de bizonyára jó lehet, ha ennyire akarják a többiek, s ennyire ünnepelik. Alig várta, hogy megérkezzen hozzá fia, hogy mindenről alaposan kifaggathassa. - Merre mennek helyet keresni? Járt-e már ott közülük valaki? Ha járt, mit tapasztalt? Megfelel-e szerinte a nádas, átlátszó-e a patak vize? Dús-e a növényzet? Milyen élőlények népesítik be a környéket? Hogyan alakítják ki a helyet az ünneplésre? Hogyan díszítik? Terveznek-e valami különlegeset, szépet? Mit fog mondani nekik, ha szól hozzájuk?

A fia már külön él, felnőtt, de olyan összhang alakult ki közöttük, amíg felnevelte, hogy a mai napig is élő, eleven a kapcsolatuk.

Most, hogy rágondol, érzi, elgyengült az izgalomtól. Már nem is óhajt semmilyen tevékenységhez hozzáfogni, inkább kiül a teraszra, hogy messziről láthassa, mint közelednek az övéi.

Mögötte terpeszkedik el a nagy fal, melynek unalmas barnás - rücskös, bemélyedésekkel tarkított - háta adta számára hosszú ideje a biztonságot. Most ezzel nem foglalkozott. Sem a levegő, sem a kilátás, sem illat, sem hangulat, sem semmi más nem érdekelte, csak az, hogy mikor ér ide rég látott gyermeke a családjával. Mert természetesen, tőle elköltözve, a fia családot alapított. Kibővült, mondhatni felduzzadt a korábban kétszemélyes család, amelyet ők ketten alkottak eredetileg. Ráadásul, nem is ismer közülük senkit. Egyetlen unokát sem láthatott eddig. Úgy alakította a sors az életüket, hogy távol kerültek egymástól. Pedig ő mindenről, és mindenkiről tudni szeretne. Ül a háza előtti kiugrón, melynek peremében egy természetes vizesárok biztosítja számára a párát, hosszúra nőtt zizegő nádszálak feje néz vele farkasszemet. Időnként rákacsint egy-egy sáska, ha már ott telepedett meg az ingó nádszál hóna alatt. Felhallatszik a mélyből a békafiak brekegése - még korai lenne a hangoskodás -, és elér hozzá a halk neszezés, melyet a sás leveleinek mozgása idéz elő. Ide húzódott a káka tövébe a vadruca kikölteni a tojásait, de most nem mozdul, csak ül, fejét elrejtve szárnyai alatt. Megszokott zajok, megszokott neszezések. Itt ring, himbálózik, vagy hallgat alatta a sok zöld szín növényben, állatban, mely mind részese életének, s anélkül, hogy akarná, azokra a keserves időkre gondol, melyeket egyedül töltött el itt.

Sosem tudja már meg, hogyan került ide, akárhogy gondolkodik is, akkora üresség honol benne a múltra vonatkozóan, hogy nincs is értelme rajta töprengeni. Számtalanszor meg akarta idézni a pillanatot, de minden elúszott a múlt ködében. Egyébként az ösztöneiben, az érzéseiben eluralkodott a tudat, hogy repülési tragédia következtében került erre a helyre. Hatalmas és mélységes sötétségből, sajgó hát és lábfájással, a múlt teljes elvesztésével eszmélt, csak később rémült meg, amikor ráébredt, hogy egyedül van, s magán kívül semmire és senkire nem számíthat. Ekkor ismét elalélt. Később észrevette, hogy egy vékony szálon le-fel közlekedik egy öreg pókocska, s állandóan körülötte serénykedik. Azóta eltűnt a látóköréből, lehet, hogy végleg elment a fénybe, mert láthatóan öreg volt már, de akkor, amikor itt volt, és tett-vett körülötte, sokat segített rajta. Ő maga sokáig hevert tunyán, kábán, alélt kétségbeeséssel, amikor végre feléledt benne az életösztön, és rábírta magát, hogy élelem után kutasson. Csúszva-mászva hihetetlen lassúsággal tett meg egészen rövid utat is, mert testrészeit nem tudta használni, miközben szűnni nem akaró hátfájása egész testében szétküldte a fájdalmat. Csak első összetört ízületeire támaszkodott, aminek következtében állandóan lehuppant a teste, de vonszolta magát tovább, centiről centire, vitte a reménye, hogy valahol ráakad némi élelemre. Mert közben rájött, hogy az, az érzés, mely kínozza, a fájdalmon kívül, az éhség. Az is tudatosult benne, hogy enni pedig kell, ha élni akar. Nem utolsó sorban inni. Torka teljesen kitikkadt, hiszen ismeretlen idő óta nem jutott hozzá semmi folyadékhoz.

Aléltan terült el ismét egy rövid próbálkozás után, amikor érezte, hogy valami ismert, ismeretlen érzés a hátához ütődött, s szétfolyt rajta. Ugyanez történt a fején gyors egymásutánban, végül egész testéről finom kis vízpatakok csorogtak alá. Előtte fénylő, csillogó, életmentő tócsák, alatta patakokban csorgó víz. Arra maradt csak némi ereje, hogy testét bevonszolja egy kiugró párkány alá, és elégedetten megállapítsa, kellemesen felélénkült. Élvezte az eső látványát, a hirtelen lehűlő hőmérsékletet, belélegezte a közeli mocsaras terep számára éltető illatát, a bizonyosságot, hogy túl lehet élni azt a helyzetet is, amibe került. Jólesően észlelte, hogy végre minden eddig ismertnél párásabb a levegő, és a gombák valóban gombamód szaporodnak. Azt is megállapította, hogy ha alaposabban körülnéz, mindenfelé élelemre bukkan, s ettől már élni is akart. Igaz, hogy sehol nem lel patakvízre, de itt egy kiugró mélyedés tartósan megőrzi az esővizet. Látszik a mohával benőtt oldalakon. Teljes környezete készen állt tehát arra, hogy ha keservesen is, de élhessen itt. Azt már korábban felfedezte, hogy kényelmes, de üres kis lakások állnak rendelkezésére. Meghatottan gondolt azokra a valaha itt élőkre, akik ismeretlen okból elhagyni kényszerültek otthonaikat, amikor végső kimenekülésre indultak, tudva, hogy az újabb nemzedéknek biztosítanak ezzel szálláshelyet. Már nem volt annyira alélt, mint eleinte, már elfogadta a tényt, hogy elvesztette meg nem született ikreit, akik korábban szétszórtan hevertek a közelében, mint a szárazra vetett hal. Most már azt is tudja, hogy pókanyó volt, aki elhantolta az elhunytakat, és vitte az élőt, Aprovart a kiugró peremére. Akkor fel sem fogta, mit köszönhetnek neki. Ma már hálával áldja az emlékét.

Természetesen gyengéden szerette Aprovart az egyetlen túlélőt, aki a kiugró, vízzel telt mélyedésében kapott helyet és életet, pókanyónak köszönhetően. Ebbe a valódi bölcsőbe a szél korábban jókora mennyiségű port hordott össze, mely melegen tartotta, és megteremtette életfeltételeit. Ő az egyetlen hozzátartozója, egyetlen, aki a továbbiakban ölelésére számot tart, s aki később egyetlen támasza, gyámolítója lehet. Szeretetben és gyengédségben éltek együtt, s utóda felnőve belátta - noha megszenvedte -, hogy el kell mennie innen, ha nem akarja megrontani magánnyal terhelt kapcsolatukat.

A valóság az, hogy ő küldte el magától. Meggyötörte a gondolat, hogy fiát elnyeli az ismeretlen, attól is, hogy ő teljességgel magára marad, de tudta, hogy fiának, felnőve a nagyvilág a hona, mellette később nem lelné örömét. Időben kell tehát elszakadni tőle, ha boldognak, elégedettnek akarja tudni.

Most úgy várta, hogy a lelke majd kiszakadt a várakozástól. Az ő egyetlen életben maradt fia, akit még szárnyai alá sem tudott vonni, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, akit csak a szeretetével melengethetett, s akit elengedett, bár nem remélte, hogy visszatér. Ez a fiú most felé tart. Hazajön! Hazajön, és elhozza az övéit! Már tudja róla, hogy családot alapított!

Hát lehet itt mást tenni, mint várni és örvendezni?

2.

Hunyorgott erősen, mert türelmetlen volt, de nem volt mit látnia. Semmi nem került a látóterébe. Távolról fák és bokrok, lassú vizű kristálytiszta patak látványa bizonyítja, hogy tőlük nem is láthat olyan messzire, ahova a szíve repítené, ha tudna repülni. Különböző mezei madarak csirregése, éneke adta a zenét az örömteli várakozáshoz, de amit ő akart látni, hallani, arra még várni kellett. Már a könnye is eleredt az erőltetett figyeléstől. Szíve hangosan kalapált az izgalomtól, amikor messziről észrevett egy apró felhőt, mely közeledve egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt. Aha! Itt az egész népes társaság! Jöttek, szárnyaltak felé az unokák, s azok gyermekei. Lebegett a kékes fénnyel átitatott lég, s amint megfelelő közelségre kerültek, már értette is a fia érzéseit. Mintha hallotta volna. Visszatért tehát az elfelejtett kapcsolattartási mód, mellyel korábban rendelkezett! Micsoda ajándéka a sorsnak, hogy feléledt ez a képessége, amely a balesettel együtt elveszett.

Vágy, öröm, büszkeség uralkodott abban a szívben, melyből felé szállt az érzés. S a vágyát, szeretetét küldte előre. S örömét is a’ felett, hogy hamarosan ismét láthatják egymást, büszkeségét szintén, hogy bemutathatja szeretteit.

Könnyes-boldogan nézte, várta őket. Ezek már az övéi! Pindurrachot, ezt a mini államot az ő családja népesítette be! Ő tehát az alapítója.

Öröme közepette hallotta fia gondolatait. Hallotta!!!

- Anya! Szeretlek! Nézd, hozom az összes gyereket. Alig várom, hogy lássalak, s ők alig várják, hogy láthasd őket! Hiszen te vagy az ősanya! - És látnia kellett, milyen sokak lettek az ő leszármazottai, és bámulattal vegyes örömmel szemlélte, hogyan terelik, irányítják, vigyázzák az unokái saját gyermekeik közeledését. A legapróbbak, a kialakulatlanok otthon maradtak, de aki már képes egy ilyen hosszú utat megtenni, mind jelen van. Ők azok, akikre a legjobban kell vigyázni, mert olyan gondtalanok, annyira vigyázatlanok, ide szökkennek, amott huppannak le játszani, hogy száz szem is kevés az őrzésükre.

Szépek, egészségesek, csillogóak a nagyobbak. Természetesen ők is játékosak, de őket már lehet irányítani.

Sajnos, a fiatalabbak egymás közötti beszélgetése is eljutott a tudatához. Pontosan úgy értekeztek egymással, miként ők is valaha. Gondolatok útján. Most jött el számára a pillanat, hogy feltárult a múlt, s természetesnek találta azt, amiről közben elfeledkezett. Hallotta tehát leszármazottai gondolatait, s bizony, bizony, ez kissé lehűtötte még az örömét is. Értetlenül vette tudomásul, hogy a viszály és feszültség apró semmiségen bontja meg a fiatalok egységét.

- Nem óhajtunk a Kőrisfa-dűlőn ünnepelni! Nekünk nincs ínyünkre az a hely. Messze is van!

- Hidd el, hogy mi a legjobbat akartuk - hallatszott egy keserű hang. - Kizárólag az a szándék vezérelt bennünket, hogy mindenkinek örömet szerezzünk. Tekintetbe vettük, mi a megfelelő, mire van igénye népünknek. Az volt az elképzelésünk, amint korábban megbeszéltük, hogy lápos, mocsaras terület vegye körül, s védje a majdani várost. A Kőrisfa-dűlőn meg is találtuk. Békák ugráltak, brekegtek ott; számtalan apró bogár húzta meg magát, nádi rigók, verebek röppentek fel, amint közeledtünk. Sáskák dörzsölték össze lábukat, még a lábak súrlódását is hallhattuk. Minden szép ott, hidd el, minden idillikus. Nagyon megörültünk, amikor a fejlődő fák között rátaláltunk egy lassan csörgedező csermelyre. Fehér habjai bukfencet vetettek a köveken, még ki is mozdították őket a helyükről. Úgy gondoltuk, most megfelelő hely az ünnep megtartására, később várost is lehetne oda építeni. Úgy véltük, a mi tempónknak a távolság igazán nem okozhat gondot.

- Nem hinném, hogy ránk is gondoltatok, amikor a legjobbat akartátok… magatoknak! Ha meghívtatok volna a felfedezőútra, tudhatnátok, hogy mit akarunk mi. De titeket az nem érdekel! Igaz, hogy üde a tisztás, de csak zsenge ligetecske fái növögetnek ott. Mikor lesz azokból hatalmas fa, hogy árnyékot adjon? Messze is van, azon túl, hogy megfulladunk a hőségben. Majd mi keresünk különb helyet! Aztán, ha nektek nem felel meg, külön ünnepelünk!

- Ó, dehogy akarunk mi külön ünnepelni! Egy család vagyunk. Menjetek, és legyen tietek a keresés öröme. Fedezzetek fel szebbnél szebb tájakat, mi meg majd feldíszítjük.

- Hogy is ne! Aztán majd ti aratjátok le a dicsőséget!

Megrendülten hallgatta az acsarkodást. Keserűséget, fájdalmat érzett valahol a belsejében. Egyben felfoghatatlan volt számára az indulatnak ez a fajta megnyilvánulása. Az indulat eddig hiányzott az ismereteiből. Korábban ilyet nem tapasztalt. Az sem rendítette meg ennyire, amikor tudatosodott benne ikreinek elvesztése. Természetesnek tartotta, hogy van lét és elmúlás. A köztes időben nem gondolkodott. Egyébként érthetetlennek tartotta, hogy az ő leszármazottai ilyen hangnemben érintkeznek egymással. Az ő kedves, örökké vidám, elégedett népére igazán nem jellemző, amit most hallott! Ezek a picinyke önfeledt lények korábban teljesen felelőtlenül csapongtak a levegőégben, megpihentek valahol, ahol kedvük támadt, és nem foglalkoztak olyan csekélységgel, hogy rajtuk kívül élnek mások is, akiknek lététől az övék is függ. Számukra minden, ami a környezetben előfordult azért létezett, hogy szép legyen általa az élet. Most tehát alaposan elképedt, hogy ezek valamiként mások, mint képzelte, ezeknek itt nem mindegy, hogy mi történik velük, akaratuk van, és elképzeléseik, és meglehetősen sok indulatot hordoznak magukban.

Azon tűnődött, mit fog most tenni Aprovar?

Már hallotta is fia szavát, amellyel magához kérte gyermekeit. Gyengéden, de határozottan szólt hozzájuk:

- Elvárom, hogy legyen a gyerekeitek között béke és nyugalom! Oldjátok meg a fiakkal, lányokkal, és a leszármazottaikkal! Nem tudom, kiről szólnak, amikor úgy beszélnek, hogy nekünk, nektek? Szeretném, ha tudatosítanátok az utódokban, hogy mi egy nagycsalád vagyunk, s mi már azt is tudjuk, csak akkor maradhatunk fenn, ha összetartunk! Apranyó köszöntésére jöttünk ide, aki mindannyiunk őse. Arról akarunk beszámolni neki, hogyan akarjuk boldogítani Pindurrah lakóit. Elmondani, hogy a feladatunknak érezzük egy szép, és élhető országot szolgálni. Olyat, ahol mindenki ugyanannyit ér, mint a másik, nincs különb, és elvethető. Mindenkinek ugyanannyi joga van mindenhez, de egymást védeni, segíteni is köteles mindenki. Ezt vállaltuk magunkra, de ezt csak közösen lehet megvalósítani. Kérlek tehát benneteket apák és anyák, hogy legyetek méltók a feladathoz! Megalakult az ország, ünnepeljük ezt közösen! Keressetek a fiatalokkal együtt megfelelő helyet, és keressetek mindenkor megfelelő hangot az ellentétek megtárgyalására!

Apranyó aggódva fülelt, hogy van-e valahol ellenséges gondolat, szándék, de nem hallott mást, mint meglepődést. Végül halkan csak eljutott hozzá valahonnan egy alig éledő gondolat, mely szerint nem lesz így békesség, ha örökké az öregek dirigálnak. Elfogadta, sőt magáévá tette a gondolatot, és tudta, hogy az ellenállást is meg kell hallani. Azért, hogy meg ne nőhessen. - Noha eddig ellenállás sem létezett - Ha kételkedés üti fel a fejét közöttük, annak csak torzsalkodás lesz a vége. Egyik ide húz majd, másik oda ad igazat, és ez későbbi viszályt jelez. De honnan vannak újabban ezek a gondolatok? Alig kapott levegőt a meglepetéstől, amikor ráeszmélt, hogy ő maga is megváltozott. Mitől tudja ő mindazt, amely most megfogalmazódott benne?

Nagy nehezen felemelkedett, és magához kérte a fiát. Néma csendben lélegzet visszafojtva nézte minden jelenlevő a két szeretett lény találkozását. Összeölelkezve fordultak szembe az utódokkal, így köszöntötte őket Apranyó. Ekkor elkezdődött az ő különleges ünneplése, amely szépségre igazán nem volt felkészülve.

Elélibbentek a legkisebbek. Ringatózva közeledtek felé, fölé szálltak és kemény szárnyukat kiterjesztve lebegtek tartósan egyhelyben. Mint egy aranylepel feszült ki felette a sok szárny, megcsillant rajtuk és tört millió csillagdarabra a napsugár. A szivárvány minden színe benne tükröződött ebben a csillogásban, de ő hallotta a számtalan szívdobbanást is, amely azt kiáltotta felé: „Légy boldog Apranyó!” - Egy pillanatra - mintegy köszönésként - megdöntötték testüket felé, majd elsuhantak. Csak hangjuk telepedett meg szívében.

Most következett a második csoport. Ők már különböző alakzatban jelentek meg fölötte. Felső és alsó sorok lebegtek fel, s alá, szökkenő mozgással cseréltek helyet úgy, mint amikor felhők suhannak más-más magasságban. A felsők kék ruhát viseltek, ahogy a fiúkhoz illik, a lányok zöldet. Játszottak a színekkel mozgás közben a’ szerint, hogyan tört meg a fény szárnyaikon. Egyre közelebb jöttek és távolodtak is, miközben szállt felé a jókívánság: „Légy boldog közöttünk Apranyó!”

Még egy csoport libbent elé. Ők voltak az elsőszülöttek. Egyetlen hatalmas rajba tömörültek, és csigavonalban szárnyaltak egyre feljebb, egyre magasabban, élükön Aprovarral. Felkavarodott a lég körülöttük, amint tömören suhantak görbén egyre feljebb, betartva a spirális szabályt. Alul szélesen, monumentálisan, aztán fokozatosan keskenyedve. Végül alászálltak, lejjebb libbentek, vonalban sorakoztak, és méltóságos lassúsággal suhantak el előtte egyenként, miközben mindenik meglebbentette felé eső szárnyát. Mindnek volt egy jó szava hozzá: „Szeretünk Apranyó! - Köszöntünk Apranyó! - Légy boldog! Visszajövünk! - Tanulunk tőled! - Várj ránk! - Taníts minket!”

Az utolsó mondatot egyszerre kiáltotta felé számtalan torok, többször megismételve. Érezte, mint árad felé a szeretet. Szinte agyonnyomta, felszámolta ez a nagy érzés. Már mindenki körülvette, szerette, dajkálta, amikor megszólította valamennyit.

- Csodás dolgot kaptam tőletek ajándékba. Ilyenben még sohasem volt részem, de hiszem, hogy senkinek a szitakötők családjában, s természetesen annál büszkébb vagyok rátok. Boldogságom pedig nem ismer határt, mert mindezt értem gyakoroltátok be nem kis erőfeszítéssel, hogy elhozzátok nekem ajándékul. Szeretném külön köszönteni azokat, akik ezt az ünnepséget megszervezték. Látjátok, így kell ezt tenni! Közösen örömet szerezni. Csodálatos dolgokra vagytok képesek, ha megérzitek, hogyan kell összehangolódni. Bámullak benneteket, tisztelem bennetek ezt a mérhetetlen fegyelmet, amellyel egyszerre tesztek mindent! Lehet, hogy nem is tudjátok, de ez a készség a túlélést jelenti népünknek. Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy megmutattátok, hogyan kell, hogyan akartok együtt ünnepelni. Régóta várom ezt a - számomra különleges - napot. Elég sokáig készültem rá. Gyertek mind ide a kiugró alá! Meglátjátok, itt mindenki talál magának finom falatokat, terített az asztal. Különböző zugokban keressétek! Szórakozzatok és érezzétek jól magatokat!

A továbbiakban, pedig nem tett mást, csak szemlélődött. Ezek mind az övéi! Milyen szépek, nagyok, és erősek! Jó étvággyal falatoznak, s akkora közöttük az egyesség, amelyet mindig kívánt az övéinek. Tudta, hogy hamarosan ismét magára marad, de most már nem kesergett, mert ismert volt előtte, hogy a későbbiekben mindent tud majd róluk, mert vele marad a gondolatuk, miként az ő érzései és gondolatai is kísérni fogják őket útjukon. Ez megnyugtató volt számára, mert rájött, hogy gondolataival irányítani is tudja majd ezt a sok forrófejű sihedert.

Mire túlságosan elfáradt volna, magára maradt a régi otthonban. Lehunyta szemét, és ismételten maga elé képzelte mindazt, ami történt vele a nap folyamán, és boldogan aludt el. Álmában vele volt a népe, amely most különleges meglepetéssel szolgált. Az elragadtatás és a csodálat uralkodott el rajta, s az érthetetlent próbálta megérteni. Az ő népe, az ő boldog népe sohasem gondolt a holnappal, még a következő pillanatra sem pazarolta figyelmét, egyetlen dolog volt számára fontos: a most. A jelen elfogadása, a jelen öröme. Nem is sarkallta magát népe semmilyen erőfeszítésre, mert a most gyönyörű, az élet pedig szép. Suhanni, szállni, gomolyban vagy egyedül, érezni a levegő testét körülölelő fuvallatát, amint át meg átjárja egész lényét. Élvezni a különböző fények villanását, a közelébe kerülő rovarok elkapását, és elfogyasztását, s a gyomor kellemes teltségét, amely külön megfényesíti a pillanatot. Az ő népének a semmire nem kényszerítő lét élvezése, a megtermékenyülés elragadtató élménye, melyet a szív alakban történő összetapadás élvezete előz meg, kielégítette a faj minden vágyát. Boldog nép, elégedett nép, amely még a megsemmisülés élményét is várja, és élvezi. Tagjai egy belső jelre örömmel száguldanak bele a fénybe, mely egyre fénylőbb, egyre melengetőbb, s mely egyetlen pillanat töredéke alatt éget semmivé. Erre a csodára mindenki vágyik, készül. Az élet tehát, mely rövid ugyan, de csupa kellemes élmény, igazán nem kényszerít erőfeszítésekre.

Boldogsága határtalanná változott, mert időérzékelő képessége megsúgta neki, hogy a végleg elrepülés élménye hamarosan kijár neki. Ez a nép, az ő népe rövid időt kapott az életre, de ők nem ismerték az időt, nem tudták, hogy meddig lehet élni, mi a hosszú, mi a rövid, ők a vannak, a jelennek örültek, és nem foglalkoztak a végső repüléssel sem, mely a legnagyobb, a legfelemelőbb a létező élmények között. Majd megtörténik, ha itt lesz az ideje. Gondtalanok voltak tehát.

Pontosan ezért volt ez a mai nap más, mint bármely eddigi, mert erre készülni kellett, hosszan, kitartóan, hogy ilyen szépen sikerüljön külsőségeiben is. Ez a nap már nem a pillanatra épült, nem a most örömére, hanem erőfeszítésekre is, akarásra, s ami a legfigyelemreméltóbb, a gondolkodásra. A gondolkodás, pedig kíváncsiságot szül, s az ismeretlen megismerésének vágyát vonja maga után. Ha az eddig elégedett pindek kíváncsivá lettek és többet akarnak megismerni az őket körülvevő világból, urai is lesznek a gondolatoknak.

Lám, a mai ünnepséget valakik megtervezték, látványossá tették, a többiek, pedig elfogadták, és begyakorolták. Szépséget hoztak létre. Ha a gondolat ilyen hatalmas örömet tud alkotni, akkor a gondolat tiszteletreméltó, és meg kell ragadni! Még ébredve, az álom határán is elégedetten mosolygott.

Műhiba

1.

Fekszik az ágyon a meggyötört asszony. Olyan fáradt, hogy már alig él, és képtelen elaludni. Egész teste, de főleg az elméje esdekel pihenésért. Nem képes kikapcsolni az agyát, ezt a szüntelenül dörömbölő valamit. Újabb és újabb képek, események tolakodó látványa tartja ébren. Mind dübörög, harsog, követel. Szeretné elfelejteni a mai napot, hogy a holnapit is el tudja viselni. Ez után a legmerészebb reményeiket is túlszárnyaló nap után lehetetlen elaludni. Pedig már annyi gyógyszert beszedett, hogy ennél több tilos, és lám, egyre élénkebb.

Ez a vakszerencse úgy csapódott be az életükbe, hogy képtelen feldolgozni! Annyi pénzt ítélt meg nekik a bíróság, amennyire legmerészebb álmaikban sem mertek gondolni!

Aztahétszázát!

Ha eddig nem lett volna, most aztán lesz pénz, de lesz ám! Lehet költekezni! Mindent meg lehet venni ezután! Mindent! Ó, csak egy apró gond, semmiség, de mégis: Ki jár utána a vásárlásnak? És mikor? És minek nekik az a minden? Egyáltalán mit változtat majd ez s sok pénz az életünkön? Alhat tovább reggelente? Pihenhet is? Mondjuk, lazíthat néha egy kicsit. Fogad valakit, aki vigyáz a gyerekre, amíg ledől egy rövid időre, vagy elmegy a fodrászhoz. Oké. És a Palkó élete? Az eddigi és az eljövendő élete? Ezt a gondot megoldja a rengeteg pénz?

Hat év után született meg a döntés. A Nevenincs kórház természetesen húzta az időt évekig, érthető, neki az a dolga. Már úgy nézett ki, vesztésre állnak, de a Legfelsőbb Bíróság döntött: Megnyerték a pert. A hat évig tartó huzavona végére értek, s lesz annyi pénzük, hogy… Mire is lesz elég pénzük?

Hol is árulják az egészséges saját gyerekeket? S, ha lenne is eladó, mit kezdjenek a régiekkel? Kicseréljék? Lecseréljék? Kidobják, vagy rakják be egy Drága Intézetbe, ahogyan már többen biztatták rá korábban is? Az asszony vergődött álmában. Palkót akarta vízbe dobni, de az apja elkapta tőle. Közben teljes tudatossággal érezte, hogy ami most történik vele, nem valóság, hogy most csak álmodik, mint oly sokszor, valahányszor halálos kimerültséggel betámolygott a hálószobába. Máskor is álmodott, ráadásul mindig ugyanazt:

Vajúdik egy jól ismert szülőszobában. Egész teste egyetlen hosszú fájdalom, ami nem akar szűnni. Nem jön a gyerek! Akarja, erőlködik, de nem jön! Nyom, most is erőlködik, de most furamód, apró érintéseket érez, korábban nem tapasztalt jelenséget a pilláin. Sehol máshol, csak a pilláin. Apró, nyugtató rebbenéseket. Ennek semmi köze a fájdalomhoz. Ez más. Ez finom. Kellemes simogatásnak tűnik az egész, mintha pilleszárnyak lebegnének rajta…

 Csupán érezi, vagy belülről látja a számtalan apró pillangószárny lebbenését, nem valódi nagyságút, hanem a valóságosnál jóval kisebbeket, s ez az élmény mintha elcsitítaná testében a fájdalmat. Lassan ellazulnak tagjai a finom masszírozó hatású rebbenésektől, melyekről érezi, hogy napsugár színű pillék cselekszik ezt vele. A sárga színnek a legmelengetőbb, arannyal átszőtt színei táncolnak a pilláin, melyek egyben áttetszők, néha finom zöld is keveredik közéjük. Az altatók valahol megtették a hatásukat.

Lelke is ellazult, s úgy aludt, olyan hatékonyan pihent, hogy mikor a férje ébresztette, frissen, fiatalosan ugrott ki az ágyból, hogy megkezdhesse kora reggeltől késő estig tartó szolgálatát. Egy pillanatig átölelték egymást, egyik testből átáradt a másikba a szeretet, már szét is váltak. Ennyi jutott nekik. Sietve tették a dolguk.

Berta két kisfiát látta el itthon, vezette a háztartást, mint minden más asszony, akinek nincs egyéb tennivalója. Neki sok volt.

*

Nesztelenül odalép a kisebb ágyához, s örömmel nyugtázza, hogy a gyermek mozdulatlanul alszik. A nagyobb már előbb fenn volt, óvta ő is a csendet nagyon. Nyolc évével már tisztában van vele, milyen értékes náluk a csend. Isteni szerencse, hogy az ő Balázsa egyre önállóbb, már fel tudja gombolni magára a pelenkanadrágot, nadrágot és cipőt is húz egyedül, ő csak reggelizteti, cirógatja, szeretgeti, amíg lehet, felkabátolja, ha indul az iskolába. Apja viszi, hozza, hogy ő tehesse a dolgát a kisebbel.

Kapkodva összerakja a lakást, elmossa a reggeli edényt, mert már hallja azokat a hangokat, amelyek akkor törnek ki a gyermekből, amikor ébred. Ettől kezdve ugyanazt hallják, amíg ébren van. Dübörög a bélelt kiságy, mely visszaveri a rúgások zaját. Ezek jellemzik a reggeleiket.

Palkó mosolyogva fogadja. Felismeri őt, de nem valószínű, hogy ennél többre képes az agya. Állandóan tátott szájából ömlik a nyál, nyelve állandóan kilóg, közben megállás nélkül bólogat, mialatt végtagjait szabálytalanul és akaratlan mozdulatokkal dobálja. A törzse is ráng. Összerendezetlenül, magától mozog a kis test minden tagja. Ő már megszokta, hogy ilyen, de másokat megrémít, ha először látják. Lehet, hogy másodszor is. Neki nincs ideje idegeneket figyelni, neki örökké a két kisfiát kell vigyázni, ellátni.

- Szervusz Palkó, fiam! Gyere anyádhoz, drága kicsi kincsem! Most iderakom két kapálózó karodat a nyakamra, hogy megölelhess! Ugye, milyen finom? Lám, már le is esett rólam! Ne törődj semmivel, jól magamhoz szorítom a testedet, hogy legalább addig ne rángatózzon. Érzed, milyen jó nekünk együtt! Szeretjük egymást, ugye drágám, nagyon? Most megmosakszunk, felöltözünk, és elmegyünk vásárolni.

A gyerek feje bólogat, törzse emelkedik, előredől, majd vissza, végtagjai folyamatosan mozognak.

- Istenem, hogy nem fárad el ez a szegény kisfiú egész nap! Mért nem adsz neki néha egy kis pihenőt Uram? Mit követtem én el, hogy ekkora bánattal sújtottál?

Már tisztába tette, felöltöztette, rákötötte az előkét, amely felfogja a nyálát, és beszíjazta a kocsijába.

Ilyen biztonsági övecske a világon sincs, Pali fedezte fel azt a szíjgyártót, aki látva őket együtt, megtervezte és elkészítette ezt a hámot, melynek segítségével meg tud ülni a kocsijában a fiú úgy, hogy féken tartja minden mozdulatát. Nem engedi kiesni sehonnan. Pali is imádja ezt a szerencsétlen, szenvedésre született gyermeküket, aki a már másik sérült után érkezett a családba.

*

Hogy sírtak ők ketten egymás nyakába borulva, amikor megtudták, hogy az első baba, az ő Balázskájuk nyitott hátgerinccel született! Tudták, hogy egy életre megnehezíti a sorsukat, s egész életében nehéz lesz a léte. Az orvosok vigasztalták őket, hogy meg lehet operálni napokon belül, úgy, hogy járni fog, iskolába járhat, csak a szükségleteit nem tudja tartani, mert azt nem érzékeli, ha ingerei lesznek. Ezt is megtanulhatja később, ha erős az akarata. Ők ettől függetlenül sírtak, mert el voltak keseredve, hiszen egészséges gyerekre vágytak.

Nem vádoltak senkit. Eszükbe sem jutott bárkit is okolni, megkérdőjelezni orvosok gondosságát. Elfogadták a gyermeket olyannak amilyen, és ugyanolyan rajongva szerették, mint mások a magukét.

2.

Hamarosan teherbe esett ismét, rendszeresen járt mindenféle vizsgálatra, szinte minden idejét az egészségügy különböző intézményeiben töltötte. Kicsi Balázst nem volt kire bíznia, magával cipelte őt is, ha ellenőrzésre járt. A drága már kezdett beszélni, mindent értett, járt, ügyes volt, el is felejtették, hogy beteg lenne. Jóval később derült ki, hogy számára a bili nem létezik. Ettől függetlenül bizakodtak, hogyha később is, de mint társai, rájön, mire való. Együtt várták a második babát. S amikor jelentkezett, Pali itthon maradt a nagyfiúval, ő pedig elment egy taxival, szülni. Nagyon sokáig vajúdott. Tudja, hogy túlságosan is sokáig. Az orvosok nagy néha odajöttek hozzá, de mind megnyugtatta, semmi gond. Aztán már nem lehetett császármetszést végezni, mert a fejecske beékelődött a szülőútba. Végül megmondták, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredett, és túl sokáig nem jutott oxigénhez. Nem fulladt meg, de… Már a kórházban is látszott, hogy rángatózik. Akkor még nem ennyire jellegzetesen, de a gyermekorvos őszintén megmondta, olyan súlyos a sérülése, ép ember soha nem lesz belőle.

Hazahozták. Minél nagyobb lett, annál több jelét látták a sérülésnek. Feje, törzse, végtagjai, mindene külön mozgott. És szünet nélkül. A kétségbeeséstől és a fájdalomtól magukhoz sem tértek, amikor kaptak egy levelet dr. Birgés István ügyvéd úrtól, hogy keressék fel. Látta a gyermeket utcán egy közös ismerős társaságában, aki elmondta, mi történt vele. Ő felajánlja a segítségét. Nem pénzért teszi, de úgy érzi, akkora méltánytalanság érte őket a kórház részéről, hogy tenni kell valamit.

Udvariasságból elmentek, de előre megmondták, nincs pénzük pereskedésre. A doktor úr udvarias volt és határozott: Értsék meg, nem akar pénzt tőlük. Gondolják végig, mi történik, ha ez a gyermek túléli őket. Ennek a kisfiúnak biztosítani kell a jövőjét! Túl azon, hogy mi történik, ha már emelgetni sem tudják, vagy valamelyikük megbetegszik. Akkor a segítséget meg kell fizetni. Ezt a lépést meg kell tenniük. Fizessen a kórház! Palkóért, értük, és azért a kórházért, ahol ilyesmi megtörténhet.

Beleegyeztek. Most pedig kezükben ez a rengeteg pénz.

3.

A nap ugyanúgy telt, mint a többi. Ment a verkli, Palkó, Palkó, Balázs, Palkó, főzés passzírozás, etetés, mosogatás, Palkó, Palkó. Pali már fektette Palkót - mert a fürösztést mindig magára vállalta -, Berta addig játszott a kisebbel. Ma szokatlanul sokáig szorította magához, ölelgette, dajkálta. Már elcsendesedett a ház, Palkó is aludt, Berta felsírt:

- Nem kell nekem az a pénz! Gyűlölöm!

- Édesem, hogy jutott ez most az eszedbe?

- Nem tudok kiegyenesedni a fáradtságtól, nem tudom már tartani magam előtted, a gyerekeknek nem tudok erőt adni! Amíg azt hittem, hogy Palkó esete sorscsapás, elfogadtam. Nehezen, de tudomásul vettem. Ez a sorsom, kész. Most, hogy tudatosult bennem, ami korábban nem, hogy mások mulasztása, felelőtlensége, sőt vétke az a kis nyomorult a kiságyban, meg itt a karomban, végem van. Nincs több erőm. Elfogyott, Pali. Bocsáss meg, nem tudom végigcsinálni. Meg akarok halni.

Végre érezi azokat az áhított apró érintéseket a pilláján! Erre várt. Millió apró, sárga szárny libben a pillájára, verdesve simogat, pihentet, altat.

- Berta, ne tedd ezt velem! Könyörgöm, tarts ki! Ez kettőnk feladata! Légy a társam! Ne hagyd el magad, kérlek!

Pali sorolja az érveit, a további lehetőségeiket, az asszony szorítja magához nagyobbik gyermekét, férje pedig döbbenten érzékeli, hogy az anyai ölelés lazul, s hogy hatottak azok a gyógyszerek, melyeknek többszörösét vette be ma Berta.

Menthetetlenek

Magára terítette kirojtosodott kendőjét, fájós, dagadt lábait végigvonszolta a hosszú, sötét előszobán, míg elért a bejárati ajtóig. Pillanatra megtántorodott a küszöbön, úgy mellbe vágta a friss hajnali hűvösség. Ágy melengette teste beleborzongott, de élvezte is egyben, mint tódul be áporodott szagú otthonába az egészséges levegő.

Ma már fenn volt egyszer, amikor a fia munkába indult. Szükségtelenül kelt fel kora hajnalban, nem is tett semmit, csak téblábolt Árpi körül, és nézte, amint álmosan cipekedik.

A gyerek hajnali fél négykor indult. Ez is nevetséges. Nem igaz, hogy ne találna magának közelebb munkát! Ilyen munkát! Ráadásul kerékpáron közlekedik a nyomorult, hogy ötre elérjen a munkahelyre. Jaj, de tudják ezek az újgazdagék, hogyan kell kizsákmányolni a tehetetleneket! A pékség - nem is pékség, inkább uzsonna előállító -, ahol Árpi dolgozik, nem közelíthető meg sem autóbusszal, sem villamossal, metró sem visz oda. Minden járműtől nagyot kellene gyalogolnia, időben tovább tartana az út, mint így. Akkor pedig kár kiadni a pénzt bérletre. A fizetés különben olyan kevés, hogy azért még a bicajt is fölösleges lecipelni a harmadikról, de az ő balga fia ragaszkodik ehhez a munkához. Csak éppen utána nézett, hiszen nem volt dolga vele, tudta róla, hogy ilyenkor még nem éhes. Mit tegyen, akkor is az ő gyereke, ha nincs már önálló. Ott meg majd eszik valamit. Visszabújt az ágyába, forgolódott, de már nem tudott visszaaludni. Teste is nehezen melegedett fel, holott a paplan még ki sem hűlt. Nem sokáig bírta, mert bárhogy helyezkedett az ágyban, valamije mindig fájt.

 Atyám, még mindig maradt egy bő óra, amíg keltheti Laurát. Odakészítette neki a reggelit, a jó meleg vizet, de még alhat, mert ő szerencsére a közeli OTP-ben dolgozik.

Visszafordult egy pillanatra, mintegy behallgatózott, aztán a szuszogást hallva kilépett az ajtón.

Ötven-hatvan közötti, kövér, formátlan, ápolatlan nő benyomását keltette. Az a fajta, aki fiatalon sem lehetett túlzottan igényes magára, csinosnak sem tarthatták sokan, mostanra meg végképp elkopott. Hosszú, festetlen zsíros haja e korai órán egyenesen lógott végig meggörbült hátán, máskor legalább valami jellegtelen kontyot tekert belőle. Odaállt a korlát mellé, és körülnézett. Vizslatta, van-e valami mozgás ebben a körfolyosós házban. Először felfelé kíváncsiskodott, de csak azt a moslék színű szürke eget látta, amit annyira nem szeretett soha. Ez az udvari lakás egyébként is ritkán kap napot, de a reggelek tudnak igazán szépek is lenni, ha akarnak. Ma, úgy tűnik, nem készülődik felfényleni a Nap. Csend veszi körül, és mozdulatlanság. Minden emeleten nyolc bezárt ajtó, a hozzá tartozó ablakokkal. Ez harminc ház lenne egymás mellett, ha a földre raknák, egy falu hosszú utcája. Így összezsúfolva szinte semmi.

Körbeballagott a korlát mellett, hogy elérjen a szemközti ajtó mögött lakó húga ablakához, de az ajtót zárva találta, holott hallotta, hogy a TV be van kapcsolva. Nem alszik tehát ő sem. Neki legalább jó dolga van! Se gyerek, se férj. Nem alkalmazkodik senkihez, azt tesz, amit akar. Jól teszi, ha ágyban marad. Minek kezdje meg a napot ilyen korán? Pihenjen csak. Élvezze egyetlen előnyét a nyugdíjas életnek. Megfordult, hogy hazamenjen, közben látta, hogy az alatta lakó kínai család férfi tagja nesztelenül zárja az ajtót alvó családjára.

Milyen gyönyörűen felújították a lakást azok is! Igaz, hogy még nem jutott be hozzájuk, de látta az idehordott csempéket, szerelvényeket, taposókat. Hurcolkodásnál a bútorokat is. Minden finom és drága. Számára csak a négy hófehér ablak látható!

Átnézett a saját ablakára. Micsoda különbség! A többiek előtt, miként a lakások többségénél a korláton virágládák függenek, tele színes virágokkal. Nála az sincs. Minek? Ronda, szürkére kopott keretek, melyekről most pereg le az utolsó felhordott festékmaradék, meztelenre súrolt bejárati ajtó. Ezt a kiáltó szegénységet már virággal sem lehet megszépíteni.

Hazahúzta magát szegény fájó lábán a korlátba kapaszkodva. A sarokban lakó Fehérék előtt megpihent, közben megállapította, hogy akinek egyszer jól ment a sora, annak mindig is jól megy. Ők is nyugdíjasok. Nyilván ők is alusznak még. Pihennek a biztonsági zárral ellátott vasrács mögött. Ez a rács is mennyi pénzbe kerülhetett, de hát ilyet meg se lehetne kérdezni Babitól, pedig valaha együtt gyerekeskedtek, egyszerre születtek ide a házba. Babi jó férjet kapott, jó munkahelye volt, most is jól él. Bezzeg neki soha nem volt szerencséje, most sincs semmi öröme a gyerekein kívül. Neki már csak az az öröm, ha úgy fekhet le, hogy tudja, holnap is lesz ebéd.

Itt van ez a Márta is! Özvegy, akár ő, de azért most is külföldön tartózkodik, hónapokra a testvérénél. Jól teszi! Addig nincs kiadása semmire, a nyugdíja csak szaporodik közben, kifutja a jövő évi utazást. Márta egyébként ritka rendes nő. Vele is együtt nőttek fel, ma is összeülnek minden reggel kévézni, beszélgetni egy kicsit, de aztán bezárkózik, vagy elmegy. Semmi közük többé egymáshoz. Be sem hív magához senkit, legfeljebb a konyháig. Vagy oda sem. Ő se megy be senki lakásába, csak az ablakon keresztül beszélgetnek egymással, ha úgy jön ki a lépés. A kávé, az más, a kávézás szent. Mindig a soros viszi a következő adagot, és Ernánál, a húgánál fogyasztják el. Az jó, olyan családias!

Még elballagott a két homokos fiú ajtaja elé is, állt egy kicsit hallgatózva, görbén, de egyetlen hang se szűrődött ki, így hazament, hogy keltse Laurát, amikor itt az ideje.

*

Leült pár percre az ágya szélére, megdörzsölte kékülő lábát, és az órát figyelve elindult alvó lánya felé.

- Ébredj Laurám, mindjárt kezdődik a munka!

- Jaj, anyu, az én Istenem áldjon meg, már megint korábban keltettél! Nem bírsz aludni, és velem szúrsz ki! Örökké ezt teszed! Még alhattam volna!

- Így viszont lustálkodhatsz még egy keveset kicsikém, és azt is nagyon szereted.

- Ne ingerelj anyu, ne ingerelj! Már nagyon sokszor megkértelek, hogy ne ébressz fel korábban! Pontosabban egyáltalán ne kelts fel! Engedd meg nekem, hogy magam intézzem a dolgaimat! Nem vagyok csecsemő, fel tudok ébredni egyedül is. Jó, hogy nem akarsz megpisiltetni! Elmúltam harmincnégy éves, és úgy tartasz, mint egy óvodást. Unom már nagyon!

- Figyelj, Laura! Nagyon bánt ez a stílus, amivel lekezelsz engem. Miután elmúltál harmincnégy éves, és a gyermekek általában ilyenkor már saját lábon állnak, közlöm veled, hogy innen el is lehet menni, albérletbe lehet költözni, sőt, lakást is lehet vásárolni. De azt neked kell ám kifizetni, rendben tartani, önállóan mosni, főzni, beosztani a maradék pénzt, mint akármelyik felnőtt nő teszi. De addig, amíg elfogadod, hogy mindezeket én intézzem helyetted, fizessem a rezsit, te pedig ideadsz nekem a fizetésedből annyit, amennyit jónak látsz, fogadj el olyannak, amilyen vagyok.

- Ne haragudj anyu, de ezt már meg se hallom! Szünet nélkül panaszkodsz, hogy nem jössz ki a pénzből, de mindig telik mindenre. Ennivalóra legalábbis! Annyira, hogy tönkre etettél kisgyerekként, s azt a kövérséget cipelem még ma is magamon. Hát ezért vagyok itthon! Tessék! Mert egy ilyen dagadt nő nem kell senkinek. Különben meg nem is tudtál beosztani soha! Ebben a hatalmas házban a mi családunk az egyetlen, aki nem vette meg a lakást, aki nem újíttatta fel, akinél nincs fürdőszoba. Pontosabban, a cigány Janiék sem vették meg, de a fürdőszobát már ők is megoldották.

- Én is hajlandó leszek megoldani abban a pillanatban, amint megleptek a rávalóval. Mert abból a pénzből, ami ide bejön, nem telik. Mindig, minden pénzem rátok ment el, s ha véletlenül maradt, azt elkönyörögtétek tőlem! Te is, meg Árpi is. Azt hiszed, azért nem megyek orvoshoz, mert szeretem, ha fáj a lábam? Azért nem megyek, életem, mert nincs rá pénzem. Mert szégyellek úgy odamenni, hogy ne adjak hálapénzt, de a patikában sem adják ingyen a gyógyszert. Szégyen, hogy magadtól nem jöttél rá erre!

- Istenem, anyu, mikor keltél te, mikor készítetted ide ezt a szerencsétlen reggelit? Már teljesen kihűlt. Így nem is kérem. Majd veszek útközben magamnak valamit. No, szervusz.

Elviharzott ez a szegény, szerencsétlen, valóban dundi, gyönyörű lánya, aki őt okolja minden rosszul sikerült randevúja után. Hogy agyon etette volna? Hát etette. De nem azért kövér! Árpit is tömte, mégsem hízott el, mert ő az apjára ütött. Sajnos, tőle örökölte a formáját. Ő is dundi volt, mégis férjhez ment, és még hány fiú szerette volna annak idején az ő gusztusos kövérségét! Hajaj! Laura sajnos szégyelli a külsejét, csupa gátlás és türelmetlenség. Vele legalábbis.

Most odavillant a szeme az asztalon felnyitott dobozra, amelyben egyetlen rumos meggy lapult. Amíg elolvadt fogatlan szájában a finom drága édesség, arra gondolt, ezt tegnap kapta Laura egy hálás ügyfelétől, s lám, üres a doboz. Szinte semmit nem mozog ez a lány, de tömi magába a sok édességet. Hát, hogyne hízna?

*

Lassan feltápászkodott, hogy összeszedje a szennyest. Takarítani még ráér, főzni is, de a tiszta ruha már holnap kell. Belegyömöszölte a ruhaneműt két hatalmas szatyorba, és átcsoszogott vele a szemközti lakásba.

Erna már szellőztetett, az ágyneműt kitette az ablak párkányára, és tett-vett valahol a lakásban.

- Szervusz, felébredtél?

- Fel.

- Rossz kedved van?

- Nincs jókedvem.

- Mi bajod van?

- Semmi.

- Jaj, Erna, már be se merek jönni, mert korán reggel utálkozol.

- Idefigyelj, Zsuzsi! Hajnalban arra ébredek, hogy itt hallgatózol az ajtó mögött. Amint kinyitom az ablakomat, azonnal csoszogsz át hozzám, mert nem tudsz mit kezdeni magaddal. Naponta elpanaszolod, hogy a két gyereked így meg úgy, de soha nem fogadod meg, amit tanácsolok. Ez rendben is lenne, de akkor ne gyere ide naponta négyszer, ötször, pontosabban egyszer se! Mert ez az én saját tulajdonú lakásom, ha nem tudnád. Azért viseltem el és ápoltam azt a szegény öregasszonyt, hogy legyen hol megbújnom előletek végre. De nem tudok még a saját otthonomban sem, mert szabályosan rám telepedtek. Most is hozod a sok szennyest, mert hatvan év alatt nem tudtál egy nyavalyás mosógépet venni magadnak.

- Tudod, hogy nincs fürdőszoba nálunk.

- Hogyne tudnám! De, még mennyire tudom! Elárulom ismét, hogy egy automatát a konyhába is be lehet kötni. Csak meg kellene venni a gépet. De neked soha semmire nincs pénzed, ahogyan nem is akarsz semmit. Nem is akartál soha. Akkor ugyanis nem lenne miről panaszkodni, sőt takarékoskodni is kellene. Itt szépen eltereferélsz, szomszédolsz, amíg lemegy a program, aztán hazaballagsz teregetni.

Erna a hosszú monológ közben berakta a ruhákat a készülékbe és beindította. Zsuzsa, aki felrakta a lábát egy székre, megszólalt:

- Fáj a lábam. Már kékül is.

- De az orvoshoz nem jutsz el! Már háromszor is bejelentettelek, kértem időt neked, te pedig hozod rám a szégyent azzal, hogy nem mész el a megbeszélt időben.

- Nem mehetek. Nincs pénzem sem rá, sem a gyógyszerekre.

- Kérj a gyerekeidtől!

- Nem adnak. Azt mondják, nincs. Nem tudom, hova tehetik. Ha tudnám, hogy félrerakják, nem is nyavalyognék, de nem hiszek benne. Inkább abban, hogy csak úgy kifolyik a kezükből.

- Mint a tiedből is, mindig. Tőled tanultak beosztani. Mennyit veszekedtetek Karcsival, emlékszel? Ketten kerestetek, nem is rosszul, mégse volt soha elég a pénz. Te borravalóból többet kaptál a fodrászatban, mint amennyi az én egész havi fizetésem, mégis üres volt a tárcád örökké. Most megértem, hogy nehezen élsz, de még nehezebb is lehet! Akkor mi lesz veled? Állítsd le magad! Ne főzz rájuk, ne moss rájuk! Felnőttek, álljanak meg a lábukon! Ha meghalsz, akkor is élniük kell. No, mutasd a lábad! Atyaisten! Ne mozdulj, mindjárt hívom az orvost! Számolj vele, hogy ebből kórház lesz!

*

Csak az a mondat dübörgött a fülükben, hogy mindjárt itt a mentő. Zsuzsa megdermedt a hír hallatára, alkalmasint Erna is. Szinte megnémultak. Ültek bénultan egymás mellett és sírtak. Erna megrendülten simogatta ezt a bolond nőt, aki a testvére, aztán mélyet sóhajtva felállt és előszedte saját - előre összecsomagolt - kórházi felszerelését. És készített össze mindent, amire ismerete szerint szükség lehet a kórházban. Tudta, hogy csak magára számíthat, mert az a két szarházi akkor sem érne semmit körülötte, ha most éppen itt lenne. Ennyi tehetetlenség, ami a két kölyökbe szorult, csak nehezítené, nem könnyítené meg a dolgát.

Mire összepakolt, alig kapott levegőt, már szedte is elő a pumpáját, meg a gyógyszereit, mert az asztmája olyan félelmetesen tört rá, olyan galádul, hogy úgy érezte, hamarabb megfullad, semmint megjöjjenek Zsuzsáért a mentők. Ültek megnyomorodott lélekkel az egyetlen szobában és várták a semmit.

- Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel nélkülem? - jajdult fel Zsuzsa hirtelen.

- Fogd be a szád, mert ráülök! Mi lenne? Felnőnek. Amit eddig te nem engedtél meg nekik, mert így tetted magad nélkülözhetetlenné számukra. Lehet, hogy ez a betegség pont érettük érkezik. Te szenveded meg, de legalább visszakapják a saját életüket.

Minden átmenet nélkül ráborult a nővérére és csókolgatni kezdte.

- Megjöttek a mentők. Nem tudok veled bemenni, mert nem tudnék egyedül visszajönni. De a gyerekeket beküldöm hozzád, amint hazajönnek. Vigyázz magadra, kérlek!

2.

Laura mosolyogva fogadta, a hozzálépő újabb ügyfelet.

Régi ismeretség. Az elegáns hölgy idekerülése óta ragaszkodott az ő személyéhez. Tíz éve már tudják egymás nevét, s néha beszélgetni is tudnak, ha kevesebb az ügyfél. Az idősebb egyedül él. Unokái - akiket ő nevelt fel - külföldön élnek, onnan segítik anyagilag. Lánya és veje autóbaleset áldozatai lettek. Nincs, akivel szót váltson, aki elbeszélgessen vele. A körülötte levő lakások megüresedtek, majd új tulajdonba kerültek, de ezek csak felújított üres helyiségek, gazdáik nem lakják. Őt meg megbénítja a csend. Pedig szüksége lenne az emberi szóra. Ha nincs, vagy kevés az ügyfél, ez a drága kis teremtés elbeszélget vele néhány szó erejéig.

- Hogy tetszik lenni Olga néni? Meggyógyult már a barátnője?

- Már el is temettük, kedvesem. Ő volt az utolsó, aki felhívott néha, akit még érdekelt, ami velem történt.

- Mit tetszik parancsolni, Erzsike néni? A szokásos ügykezelés? – fordult a másik hölgyhöz.

- Igen, kedvesem. Mi ez a szám a papíron, amit ideadott? - szól vissza mentében az Olgának nevezett.

- A telefonszámom. Ha otthon vagyok, ezen tetszik elérni, s ha úgy gondolja Olga néni, beszélgethetünk. Kezét csókolom.

Már eltűnt, amikor Laura észrevette, hogy egy könyvet hagyott a pulton. Ez az, amiről a múltkor beszéltek, s ő kíváncsi lett rá. Nem örült az ilyen ajándékoknak, pontosabban semmilyen ajándéknak, melyekkel egyik-másik ügyfél kedveskedett neki. Hol keresztrejtvényeket felejtettek számára a pulton, hol egy videó kazettát. Néha csokit rejtettek el a hivatalos iratok alatt. Nem nagy értékek, inkább a figyelem, és a kedveskedés jelei.

Rettenetes, mennyi a magányos, árva lélek, akik csak akkor jutnak emberi hang közelébe, ha a postás jelentkezik náluk. Lám, a jó szó, a figyelem, a jó eligazítás hálára késztet. Pedig ez neki kötelessége.

Már végére ért lassan a napnak, örült is neki. Itt nem lehet tévedni, itt minden pillanatban topon kell lenni. Nem is tudja, mit tenne, ha külön családja lenne – tűnődött tovább. - Mikor tudná a gyerekeit, férjét becsületesen ellátni. Ezzel együtt nagyon szeretne társra találni, de, ez olyan vágy, amely sohasem teljesülhet. Ezzel a szétfolyó alakkal semmi esélye. Többször próbálkozott hirdetések útján ismerkedni, talált is néhány embert, akit elfogadott volna, de amikor megmondta, hogy neki nem lehet gyermeke, pillanatok alatt felszívódtak. A nevéről már nem is beszélve. Hogy lehet valakit Laurának nevezni? Bárhol bediktálja, kiröhögik.

*

Árpi a folyosón szívta valahányadik cigarettáját, és türelmetlenül dörrent rá, amikor lihegve felért a harmadik emeletre:

- Hol a nyavalyában tekeregtél? Belém áll az ideg a türelmetlenségtől!

- Hármat találgathatsz! A szeretőimnél voltam, esetleg egy pénzzel bélelt, díszes casinóban szórakoztam, netán a munkahelyemen. Mit izgulsz?  Mi hozott ekkora lázba?

- Mi az, hogy mit izgulok? Azt izgulom, hogy anyu kórházban van!

- Anyu? De hát mi történt vele?

- Azt mondja Erna, a lábával történt valami nagy baj. Tőle vitték el a mentők. Őrjöngenék, ha nem szégyellném! Hetek óta néztük, hogy le sem tud menni az emeletről, hogy csak vonszolja a lábát, mert ez már nem járás, ahogy ő közlekedik. Rühellem, hogy nem tettünk semmit, csak kihasználtuk őt.

- Rühellheted is! Amennyit te törődtél vele, az egyenlő a semmivel! Melyik kórházban van? Várj, kezet mosok, és máris indulhatunk. Addig menj át Ernához, jövök utánad.

*

Anyu szabályosan besüppedt az ágyba. Most világosodott meg a gyerekek előtt, mennyire kimeríthette a folyamatos fájdalom. A nyugtatók és csillapítók hatására nem tesz mást, mint pihen. Alszik és hallgat. Itt szembesültek azzal a ténnyel, hogy ebben a kórteremben kizárólag az ő anyjuknak nincs egyetlen foga sem, pedig nyolcágyas a szoba. Nála fiatalabbak nincsenek itt, inkább az öregebb korosztályba tartozók fekszenek körülötte, de mindnek szép a mosolya. Minél tovább toporogtak mellette, annál inkább alakult ki bennük egyfajta szégyenérzet.

- Hogy vagy, anyukám? Enyhül-e a fájás a lábadban?

- Igen. Nem tudom, milyen gyógyszereket kapok, de gondolom, csillapító is van benne.

- Nem értesítettetek bennünket!

- Ernával úgy találtuk, hogy nem lenne értelme. Tudom kislányom, hogy mennyi ideig zársz pénzt és iratokat, ahhoz, hogy elhagyhasd a saját ablakodat. Árpit is hiába értesítettük volna, mire hazaér, engem már rég elszállítottak volna. Tudtuk, hogy amint hazaértek, azonnal jöttök. Nem akartunk rátok ijeszteni.

- Értjük, értjük, de most itt állunk, mint két hülyegyerek, és azt sem tudjuk, mit kéne tennünk, mire van szükséged, mi legyen a dolgunk otthon. Kiderült, hogy semmit sem tanultunk meg az életből. Ne izgulj, mindent le fogunk bonyolítani, még büszke is leszel ránk, most csak azt mondd meg, mit kérsz tőlünk.

- Egyelőre semmi nem jut eszembe. Ha felhívtok, majd megmondom. De nem kívánok semmit. Otthon Erna mindenben eligazít benneteket. Kérdezzetek tőle, és mindent úgy tegyetek, ahogy ő mondja. Jobban tudja, mint én. Laurám, főznöd is kell majd, és vigyázz a bátyádra! Árpikám, kicsikém, segíts Laurának! Ő is dolgozik annyit, mint te! Ne hagyd magára a házimunkában!

Lassan ballagtak a megállóig.

- Te öcsi, mikor adtál te pénzt anyunak utoljára?

- Nem tudom.

- Nála laksz, mindennel ellát, csak éppen a cigidet veszed magadnak. Mire megy el a kereseted?

- Gépezek.

-

- Mióta?

- Jó ideje

- Akkor most abbahagyod. Tudod, kié a hálóing anyun? A papucs? A köntös? Ernáé. Minden, amit bevittünk a kórházba, a nagynénénké. Leég a képemről a bőr. Miféle népek vagyunk mi, hogy ezt hagyjuk? Most hazamegyünk, és új életet kezdünk!

- Oké.

Otthon már remegve várta őket Erna. Beszámoltak mindenről, aztán mentek és takarítottak, főztek, tették, amit eddig is kellett volna. Másnap este, amikor már túl voltak a vacsorán, nézték a TV-t, Árpi megszólalt.

- Öreg, ócska itt minden. Még a nagymamától maradt ránk.

- Igen. Tehát természetesen kopottak a bútorok és rondák a falak. Annyi pénzük sohasem volt a szüleinknek, hogy újat vehettek volna. Hiába takarítod, hiába szépíted, erre milliók kellenének. Ha a sajátunk lenne, ugyanis. De mi meg se vettük, amikor mindenki azt tette.

- Ráadásul Ernához járunk fürödni! Még a gondolatától is irtózom. Ahányszor átmegyek hozzá, érzem a bosszúságát, a kinézését. Ráadásul jogos is! Naponta hárman fürdünk az ő vizét fogyasztva. És a melegvíz! No, ebből elég, járjunk egyet!

Lépkedtek egymás mellett a keskeny utcán, ahol a felhevült házfalak még mindig ontották magukból a meleget. A nyolcadik kerületben még eget is gyéren lát az ember, legfeljebb, ha a nyakát kitekeri. Lehangoló volt az egész útvonal. A lámpák imitt-amott égtek. Pontosabban csak ott, ahol nem verték le a semmittevők. Most éppen csendes az utca, bizonyára ment a TV-ben valami sorozat. Árpi fellépett egy lépcsőre, s hívta húgát, igyanak egy üdítőt. Ekkor látta a lány először a gépet. Máskor is találkozott már hasonlóval, de soha nem gondolta magáról, hogy egyetlen perc alatt beleszeret, s ez lesz élete veszte.

Ekkor még irtózva tekintett rá, mert meglátta öccse szemében azt az ismeretlen fényt, amiről nem tudta, hogy micsoda, de annyit megérzett, hogy nagy bajt hoz rájuk egyszer. Látta, hogy odalép mindjárt ehhez a rablómasinához, s még kérni sem merte, hogy ne tegye, csak figyelte bűvölten, hogy mi történik. És nyert! Abba kellett volna hagyni a játékot, mert ezen lehet venni anyunak gyümölcsöt holnap, de ez a büdös kölyök már ismét feltette a nyert összeget, s ismét neki dolgozott a szerencse! Istenem állítsd meg a gépet, romoljon el, legyen már végre valami, ami megállítja!

Árpi folytatta, mert semmi nem jött közbe, már túlságosan belejött a nyerésbe, és bár tudta, hogy mindjárt vége a sikernek - mert kivétel nélkül minden alakalommal ez történt -, ismét bedobta a pénzét, és újra nyert. Most érzett rá a lány, miért játszik az öccse. Szünet nélkül azért játszik, hogy egyszer legyen végre annyi pénze, amivel mindent megold majd. A szép otthont, a fürdőszobát, a fogsort az anyjának, a hiányzó saját fogait, autót a bicikli helyett, saját boltot a kenyér szeletelése és díszítése helyett, az egész rohadt életet, mert nincs más lehetőség a kitörésre.

Végre vesztett! Vesztett, de nem annyit, amennyit nyert, sokkal többet. Annyival többet, hogy még a Laura pénze is elment az adósságba.

Némán ballagtak haza. Árpi teljesen kimerülve, és összetört lélekkel ballagott nővére mellett, aki nem tett szemrehányást, csak azt számolgatta, mivel kedveskednek holnap anyának, hogy fizetik ki a taxit, amivel hazahozzák, és miből élnek fizetésig.

Erről nem tett egyikük sem említést, de gondolataik a gondjaikról szóltak.

*

Kellemesen tiszta, hűvös, udvarias környezet ez az OTP. Mindenki készen állt, azaz ült az ügyfelek fogadására a csillogó üvegkalitkában, amikor kinyitották a fiókot.

Laura a munkahelyén sem tudott megszabadulni félelmeitől. Arra rezzent fel, hogy egy hang beszél hozzá:

- Mi a gond kislányom? Már másodszor szólítom, és nem vesz észre.

- Kezét csókolom Marika néni. Elnézést kérek, elbambultam. Miben lehetek segítségére?

- Semmi gondom nincs kedvesem. Pontosabban magánál most nincs is elintézni valóm. Betértem egy kicsit hűsölni, mert a piac máris olyan meleg, hogy nem lehet elviselni. Itt üldögéltem magamban a klímaberendezés alatt. Ezen a helyen nem rám jön a hűvös, csak kellemesen érint. Amikor láttam, hogy nincs kliense, gondoltam, beszélgetünk egy kicsit.

- Ilyen melegben miért tetszik kijönni Marika néni? Még valami baja lesz a tömegben. Ez a Fény utcai piac, ezzel az üvegkupolával különösen ontja magából a hőt. Hiába emelik meg a tetőt.

- Igaza van. Mégis úgy éreztem, fel kell öltöznöm, embereket kell látnom, mert elviselhetetlen otthon a nagy némaság. Mióta az uram meghalt, a barátnőm elutazott, nincs, akihez szóljak. De itt is csak a kofákkal beszélhetek, a virágoknál, mert az üzletekben ma meglehetősen nagy a forgalom. Most viszont ismét megkérdezem: Mi a gond? Otthoni?

- Igen. Anyukám beteg. Kórházban van. Érte aggódom. Bocsánat, most elnézést kérek, el kell intéznem Géza bácsi ügyét.

Az ismerős hölgy félreállt, ő pedig intézte a hivatalos papírokat. Géza bácsi elment, úgy látszik, a szombati nap ilyen, ismét magára maradt. Marika néni bizonyára úgy érezte, ha már egyszer felöltözött, beszélget is egyet.

- Nem akarom megbántani kedvesem, de csak megkérdezem: Anyagi gondokkal küzd? Mert abban segíthetek.

A lány nem szólt egy szót sem, csak halkan sírt.

- Szóval, végre tehetek valami jót is! Most helyet foglalok itt a széken, s ha végzett, beülünk a cukrászdába. Ott majd mindent elrendezünk.

Ezzel megfordult, és leült a székére. Pontosabban, nem leült, hanem helyet foglalt. Nem akárhogy ám! Egész tartásáról lerítt, hogy neki itt, most elintéznivalója van. Még a szoknyája is arról beszélt, amelyet pedánsan eligazított két ujja közé csippentve keresztbe tett lába fölött, hogy nem véletlenül ül itt. A táskájáról, melyet gondosan maga elé készített, a két kezéről, melyet a táskára helyezett úgy, hogy a gyűrűje is azt mutassa: Ez az idős hölgy most nem hűsöl, nem pihen, nem semmiért üldögél.

Amint Laura lezárta a napi elszámolást, beültek a Mamut egyik csinos kis cukrászdájába. Itt, ezen a helyen indult el a lány a züllés útján.

*

Kellemesen hűvös hajnali szél hajtotta Árpi alatt a kerekeket. A csend most akkorára nőtt, hogy szabályosan mellére telepedett. Perceken át senki és semmi nem mozdult a fák levelein kívül. A fiúba ebben a simogató csendben akkora öröm költözött, hogy majd szétvetette a mellkasát. Úgy érezte, ma a világ összes kenyerét fel tudná szelni.

Ami azt illeti, tonnában lehetne mérni, amennyi kenyeret felszelt, megkent és feldíszített ez alatt a hét év alatt, amióta itt dolgozik. Volt olyan nap, amikor megmozdítani nem tudta este a karját. Minimálbérért természetesen, mert ez a dög Kovács egy fillérrel sem emelt a fizetésén, amióta nála dolgozik. És igaza is van. Ha talál egy ilyen marhát, aki felsőfokú technikusi végzettséggel hajlandó naponta Budaörsre kikerekezni, csak azért, mert egy renyhe disznó, aki még arra is rest, hogy másik állást keressen magának, annak tilos, mi több, büntetés terhe mellett tilos több fizetést adni. Az ennyit sem érdemel.

Már el is szállt az öröm, amit nem a forgalom növekedése vitt el, hanem a gondolat. Mert eszébe jutott, hogy amikor meghozta Kovács az első kenyérszelő gépet, nyomban elküldött egy lányt közülük, és rájuk dörgött, hogy spóroljanak az idővel. Noha minden oka meglett volna, hogy eljöjjön azonnal, nem tette. Nem azért, mert nem talált másik állást, de volt benne valami belső félsz attól, hogy bemenjen egy új helyre. A régi vagány Árpi elvesztette az önbizalmát. Ezt eddig be se vallotta magának. Oké, most már ezt is vállalja. Legalább kibukott belőle. Meg azt is vállalja, hogy azért maradt itt, mert ez a félkarú már annyi pénzét vitte el, hogy eljött az ideje a nyerésnek. Igen. Most meg már azért nem mehet el innen. Már nincs sok idő hátra, és ő lesz a nyerő! Érzi. Akár ma is előfordulhat. Ma ugyan nincs pénze, de fizetéskor lesz, és attól kezdve már minden lehet. Elérkezett az idő. S akkor dől a lóvé.

Most megállunk, mert itt vonat jön mindjárt, aztán már pár perc, és megérkezünk – kergetőztek gondolatai. - Most jó, mert jó a hőmérséklet, most boldogság van és napsütés, de télen, nos, télen már fogcsikorgatós a dolog. No, megérkeztünk.

A pék már elment, itt hagyta hatalmas kosarait az éjjel sült illatos kenyérrel. Ő kézmosás után szelte, szelte ezt a töméntelen veknit, Panni pedig úgy kente, mint a gép. A díszítés mindig rámaradt, mert szerette ezt a munkát. Nem mindegy, hogy milyen egy kenyérke, felékesítették-e, vagy csak megpakolták. Az ő szendvicsei mindenhol kapósak voltak. Hatalmas tálcákra rakták ötvenével, hogy a szállítók vihessék az elejét. Néha bekapott egy falat sajtot vagy kenyérvéget, és alig várta, hogy leteljék a nap. Négy nap múlva fizetés. Már látta maga előtt, amint odalép a gép elé, meghúzza a kart, s ájult boldogsággal söpri be a hasznot. Ezért élt, ezért formázott hengeresre minden szelet sajtot, ezért görbített félbe minden szalámit. Már olyan régen teszi ezt, és teszi fel újra, meg újra a kidobott nyereményt, miközben mondja magában, hogy: most, most!

Négy nap múlva nyerni kell! Érzi, hogy eljött az idő. Csak türelem, türelem, vége a végkimerülés előtti pillanatoknak.

3.

Anyu fájdalom nélkül sétált át a két szobán! Boldogan leült az első fotelba, hogy pár perc elteltével ismét meggyőződjön, hogy ez az élmény valós. Nem hitt az érzékeinek, a saját lábának. Oly sokáig élt fájdalommal, hogy már nem hitte el magának, hogy ez még megtörténhet vele. Most ki akarja használni ezt az örömöt. Semmit nem akar, csak élvezni a fájdalommentes életet. Nem kérdezi, miből volt pénzetek gyümölcsre, üdítőre, taxira. Miből háláltátok meg az orvost? Elfogadja, hogy Öcsi beszállt a háztartás költségeibe, Laura is többet ad haza, mint korábban, hogy finom főtt étellel várták. Szinte húzta, azaz tolta maga előtt a lábadozási időt. Nem akarta visszavenni a háztartás vezetését. Miért is venné? Elvégre felnőttek! Nyugodtan eltarthatják őt!

A valóság annál durvábban érintette, minél szebb volt az indulás. Igazság szerint már előre félt valamitől, valami véglegestől, megérezte, hogy ez az életmód, amit most még csak tapogat, nagyon átmeneti. Mint ahogy történt is. Előtte természetesen naponta eldicsekedte Ernának is, Mártának is, sőt az utcán is mindenkinek, akinek csak lehetett, hogy a betegsége úgy megváltoztatta a gyerekeit, hogy az életük is megváltozott. Mondta, mondta mindenkinek, akivel csak találkozott. Akkora örömben élt, hogy egész környezete megunta. Mert, amíg csak szánakoztak rajta, addig elviselték valahogy, a hencegés viszont ingerültséget, elutasítást váltott ki a környezetből. Annyira nem ment jól ezen a környéken senkinek, hogy még irigyeljék is Zsuzsit. Nem kellett sokáig várni, heteken belül beütött a ménkű. Laura őrjöngve, zokogva vallotta be, hogy betegsége alatt kölcsönt kapott az egyik betétestől, de annak már szüksége lenne a pénzére. Zsuzsi nem kapott levegőt. Kigúvadt szemmel meredt a lányára, és fuldoklott.

- Mennyi a tartozásod kislányom? Ne őrjöngj, értem tetted, tudom. Megoldjuk, ne félj!

- Mit tehetünk, anya? Rettenetesen szégyellem! Nem volt más lehetőségem, ebben a szerencsétlen helyzetben teljesen tehetetlennek érzem magam!

- Kölcsönt veszünk fel, abból megadod a hölgynek, amit kaptál tőle, a többit pedig letörlesztjük. Nehéz lesz, mert a hármunk jövedelme sem elég a megélhetésre, de ha Öcsi is ideadja a pénzt, meg te is, keservesen ugyan, de menni fog!

Laura megnyugodott. Úgy döntött, holnap kölcsön kér egy másik betétestől, abból kielégíti Marika nénit, s ezzel minden gond rendeződik. Anyunak meg sem mondja, hogy ide törleszt, nem pedig az OTP-be.

Megnyugodva ment be reggel a munkahelyére és mosolyogva indította a napot. Tudta, hogy mindig jön hozzá olyan ügyfél, akihez bizalommal fordulhat, aki bármikor ad neki kölcsön. Papír nélkül természetesen nem fogadja el, nem kíván ellehetetleníteni másokat, csak ki akar kerülni ebből a rettenetből.

Nem kellett sokáig várnia, megjelent az az ismert idős hölgy, akire számított. Már maga is természetesnek tartotta, hogy neki ekkora összeg felett bizalmat szavaznak idős emberek. Etelka néni azt mondta, annyit vegyen ki a pénzéből, amennyire szüksége van, ő aláírja, hogy átvette. Még elismervényt sem kért volna, de Laura ragaszkodott hozzá, hogy elkészüljön a hivatalos irat. Megmutatta Etelka néninek, mennyit emel le a betett összegből, és kezébe adta az aláírt elismervényt, hogy ne kelljen aggódnia a pénze miatt. Munka végeztével pedig elindult Marika néni lakása felé, és köszönettel megadta a tartozását. Ahogy átadta a pénzt, megnyugodott. Majd megoldja, majd havonta visszatörleszti. S amikor már minden visszakerül, akkor szól Etelka néninek.

A megszokottnál enyhébb időben, kényelmesen ballagott a metró felé, még az eső is szemerkélt, s mintha kiöblítette volna a felhőket, valamivel könnyebbé tette a légzést. Folyamatosan érezte, hogy valaki követi. Hátranézett, de csak egy jelentéktelen külsejű férfi haladt vele egy irányba. A lépcsőn is látta lefelé menet, s minő véletlen, egy kocsiba szálltak. Már feljött az aluljáróból, amikor az úr, aki természetesen szintén arra jött, megszólította.

- Nem ismersz meg ugye Laura?

- Nem. Ki vagy?

- Kelemen Zsiga. Egy osztályba jártunk.

- A jelek szerint te is jól megváltoztál.

- Igaz, de én megismertelek, ahogy megpillanatottalak. Az első szerelmét az ember nem szokta elfelejteni. Olyan szép szeme, olyan selymes bőre, olyan szépséges mosolya senkinek nem volt az egész iskolában, mint neked.

- Akkora feneke sem!

- Nekem tetszettél úgy, ahogy voltál. Szeretem az olyan nőket, mint te vagy! Sündörögtem körülötted még negyedikben is, de te figyelemre sem méltattál. A ballagásra külön köttettem neked egy kosarat, mely tele volt fehér rózsákkal.

- No, most akkor álljunk meg!

- Inkább menjünk be ide, ebbe a kávézóba.

Amint elhelyezkedtek, Laura szólalt meg először. Zsiga csak nézte, amint fészkelődik, amint hazatelefonál, hogy ne nyugtalankodjon az anyja.

   - Mesélj magadról Zsiga. Nekem nincs mondanivalóm.

   - Hogy lehet az?

   - Velem nem történt semmi. Dolgozom, anyámmal élek. Kész.

- Istenem, de nagy ökör vagyok én! Hányszor akartalak felhívni, megtudni, mi van veled, hogy élsz. Nem mertem megtenni. Féltem, hogy elutasítasz. Ne akard elhitetni velem, hogy soha nem volt senkid!

- Volt, hogyne lett volna. Nekem is akadtak pasijaim, de tele voltam gátlással a kövérségem miatt. Főként az, zavart, hogy tetszik vagy sem, az első alkalommal el kellett mondjam, nekem nem lehet gyerekem. Én szamár, így tartottam tisztességesnek. Meg azért is, hogy később ne fájjon a csalódás. A férfiak mindig a jövendő gyerekeik anyjának udvarolnak.

   - Akkor most, ebben a pillanatban felvilágosítalak, hogy miért élsz egyedül: Azzal, hogy az első alkalommal bemutattad azt a bizonyos hiányosságodat, el is ijesztetted az urakat, mert ebből azt következtették ki, hogy hozzájuk akarsz menni. Pontosabban, hogy férjet akarsz fogni. A pasik udvarolni óhajtanak, nyitott kapcsolatokat, páros kapcsolatokat létesíteni, de hallani sem akarnak a házasságról. A nők azt csak hiszik. Te ezzel a közléseddel elriasztottad őket.

- Rendben. Elfogadom, tudomásul veszem, annál is inkább, mert már úgyis mindegy. Rólad viszont még szó sem esett, pedig azzal nyitottunk.

- Megnősültem, elváltam. Van két csodálatos gyerekem, akiknek az életében vasárnapi apuka vagyok csupán. Tudom, hogy előbb-utóbb megunják, hogy minden vasárnapjukat rám kell pazarolniuk. Van lakásom, állásom, diplomám, ami manapság sem semmi. Tudok mosni, főzni, vasalni. Jó parti vagyok, és még gyereket sem akarok már. Ha akarod, összeköthetjük az életünket.

- Nem akarom. Most még különösen nem akarom. Előbb ismerjük meg egymást. Semmit nem tudsz rólam, én ugyanannyit rólad. Lehetnek olyan tulajdonságaink, amelyek nem kellemesek.

- Laura! Ez menetközben úgyis kiderül! Most ne kezdj el moralizálni az Istenért! Ha nem kellek, otthagysz, és kész. Nem te leszel az első. Magamban biztos vagyok. Elvesztegettünk tizenöt évet! Érted, amit mondok? Tizenöt évet!

Az utolsó mondatokat olyan hangosan mondta, kiáltotta, hogy már mindenki rájuk figyelt. A lány felállt, megfogta a kezét és kivezette a kávézóból. Egyenesen haza. Útközben nem volt beszéd. Kézen fogva felmentek a lépcsőn, kézen fogva állítottak be Zsuzsához.

- Anyu, amíg bemutatkoztok egymásnak, összeszedek néhány holmit, a többit majd elviszem máskor. Most elmegyek Zsigával. Elvesztegettünk tizenöt évet, nincs időm többet várni. Egyébként ő az, aki az érettségi ballagásomra a fehér rózsás kosarat küldte. Ha lesz időm, holnap meglátogatlak. Mindenképpen hívlak.

Ezzel eltűntek. Zsuzsa pedig ott maradt bambán, bénán, némán, de roppant boldogan.

Laura úgy vélekedett, az ő tartozása nem befolyásolja kettejük kapcsolatát. Havonta visszatesz ötvenezret, azzal nem rövidít meg senkit. Lassan úgyis letelik a törlesztés, magára nem költ egy fillért sem, ezzel elaltatja a lelkiismeretét. Boldogsága viszont határtalan. Szinte szárnyai nőttek az örömtől. Azzal, hogy minden előzmény nélkül elindult Zsigával, levetette a gátlásait, a kisebbségi érzését. Nőnek érezte magát, szépnek, kívánatosnak. Rájött, hogy a szerelem ízlés dolga. Mindenkinek az a szép, akit szépnek szeret, aki hat az érzéseire, az érzékeire. Olyan magabiztosan közlekedett az emberek között, hogy munkatársai is észrevették a változást. Megszépült, átalakult a mozgása. Mozdulatai harmonikusabbak lettek.

Zsuzsa pedig, akit úgy hagyott ott, mint Szent Pál az oláhokat, talán, még mindig ott állna, ha Erna nem hívta volna át magához. Úgy örvendeztek mind a ketten, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy lány társra talál.

Laura magától értetődően látta el és fogadta el Zsigától a háztartási feladatokat. Ki-ki végezte a maga által vállalt részt. Mindent megbeszéltek, megosztottak és élvezték egymás társaságát. Anyagiakról nem beszéltek, de kialakult közöttük, hogy a közműveket a férfi fizette, az élelmiszert a nő hozta haza. Úgy esett, hogy egyik este Zsiga meglehetősen sokáig elmaradt, s amikor megérkezett, egész magatartásán, illatán érződött, hogy ivott. A lány nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, eddigi együttlétük alatt még nem fordult elő, apa sohasem ivott. Néma maradt hát, gondolva, hogy majd elalszik, s holnap megbeszélik a történteket. Igen ám, de Zsigát bőszítette az ő nagy némasága, s elkezdte piszkálni. Elmondta mindenféle tutyimutyinak, mafla nőcinek, ostoba perszónának, s addig-addig hergelte saját magát, míg hozzávágott egy kávéscsészét. A lány őszintén megsértődött, és már fel is állt, hogy elhagyja a lakást, amitől a részeg ember úgy megdühödött, hogy elkezdte ütni. Az arcát, a vállát, mellét, mindenét. Ütötte, ahol csak érte. Az utolsó ütésnél összeesett és ott el is aludt.

A nő pedig, akit életében nem ütött meg senki, némán kuporgott a konyhai széken, figyelte magát, s azt, ami lejátszódik benne. Már csak azért is, mert az mégsem normális, hogy sem harag, sem düh nem ébredt benne, félelem sem, míg végre rájött, hogy így is, ebben az állapotában is szereti az ő Zsigáját. Tehet vele akármit, megverheti, megalázhatja, neki kell ez az ember. Hagyta tehát a földön pihenni, ő maga nyugodtan bement a szobába, lefeküdt a helyére és tárgyilagosan nyugtázta, hogy eggyel több családi erőszakról írna a sajtó, ha ő ezt kifecsegné.

Másnap szabályos időben érkezett haza a nagylegény, és olyan laposkúszásban közlekedett, hogy egyben a nagytakarítást is megoldotta. Laura készített két kávét, leült, és kérte párját, hogy fogyasszák el együtt úgy, mint máskor.

- Mióta iszol?

- Régen, de ritkán. Nem merek, ugyanis megvadulok tőle.

- Mért nem szóltál róla?

- Féltem, hogy elhagysz.         

- Mindig ütsz?

- Nem.

- Akkor a tegnapot mivel magyarázod?

- Semmivel. Nincs rá magyarázat. Kitört rajtam valamiféle düh. A gyermekkortól kezdődően felgyűlt és visszafojtott minden harag, keserűség, szégyen egyszerre támadt rám. Felfedezése annak, hogy miféle szerencsétlen figura vagyok, s ha akkor rég figyelembe veszel, nem szoktam volna rá az italra sem. Szétfeszített a harag a felmenőimre. Ha ők okosabban nevelnek, nem jutottam volna el idáig. Az ital diktált. Szégyellem, rajtad vertem el minden keservemet.

- Szóval, téged veréssel neveltek? Engem viszont szép szóval. Mégis ember lettem. Igaz, hogy gyakorolhattam volna különbül is, de tudom, hogyan kell élni. És nem akarom a tegnapot megismételni! Nem leszek az a zsák, akin a sportolók a felgyűlt energiájukat levezetik. Ezzel szemben meg kell tudnod, hogy megszületett bennem egy apró hátsó gondolat, miszerint belőled az ital némi ütési ösztönt vált ki. Nincs ennek véletlenül szexuális töltete is?

- Eddig nem fordult elő velem ilyen, hidd el Laura! Jaj, de örülök én ennek a csodás névnek! Laura, Laura, Laurám, ne haragudj, magam sem értem, mi, miért történt.

- Milyen megtisztelő, hogy az első alkalmat rajtam próbáltad ki! Akad még valami, amit nem tudok, de rám tartozik? Essünk túl rajta! Tudnom kell, mire számíthatok.

- Iiiiigeen. Tartozásom van. Nagyon költekeztem, amíg egyedül voltam, s kölcsönt vettem fel. Ami a nagyobb baj, néhány hónapja nem fizettem a részletet.

- Szóval el akarják árverezni a lakásodat.

- Még azért nem tartok ott.

A lánynak egyelőre az is elég volt, amit ma megtudott. Ült, és zsongott a feje gondolatok nélkül. Zsiga viszont, körülvette önmagával, ette, falta, dicsérte és ígérte, hogy soha többé. Már hogyne engedett volna ennyi jónak, szépnek! Az a kis tartozás mit számít ennyi boldogsághoz! A gondok megoldását holnapra halasztotta.

Másnap viszont, már készülődés közben érezte, hogy mekkora bajok előtt állnak, s azt is, hogy egyedül marad ezek megoldásával, mert Zsiga vagy szerelmes, vagy részeg.

Napközben is, munkavégzés közben is érezte, hogy egyre nagyobb teher nehezedik rá, bár ezt a környezete szerencsére nem érzékelte. Még jó, hogy a saját adóssága lassan letelik, de azt tudta, hogy ő még egyszer kölcsönt nem kér, el nem fogad, még akkor sem, ha hozzávágják. Valamilyen megoldást viszont kell találnia. Bevillant az agyába valami! Honnan jött, mi váltotta ki ezt az új gondolatot, maga sem tudta volna megmagyarázni. Jött, és kész. Olyan viharos erővel érkezett, hogy eltörölt belőle minden óvatosságot, minden gátlást. Hó közepe van, most számlázott le mindent, két hétig nem ellenőrzik. Most! Most kell merésznek lenni! - Az Úr néha oldalba rúghatná az embert!

4.

Kijött a Fény utcai piacról, lassan ereszkedett le az lejtős utcán, amikor megállt a szeme a játékterem villogó fényein. Évek óta naponta kétszer ment el a helyiség előtt. Soha nem figyelte meg eddig. Meg sem látta. Nem létezett a számára. Most majd megfigyeli! Nem csak kívül, belül is! Úgy lépett be, mintha ez lenne az albérlete. Belépett és nem egészen egy óra alatt elvesztette mind a félmillió forintot, amit elemelt a bank pénzéből.

Még semmi mást nem érzékelt, csak annyit, hogy van vége a világnak. Az agyában, a fülében dörömbölt valami, a nyelve zsibbadt, keze, lába érzéketlen. Előtte egy fénysugár, amely azt tükrözte, azzal, ami tett, egyszerre vesztette el az állását és a becsületét. Nincs tovább. Vitte a lába. Azt sem tudta merre, mikor ért haza, csak a végső megoldás foglalkoztatta. Nincs tovább, és nem is akarja már azt a továbbot. Feloldja a gyógyszereket, és azzal mindent elrendez.

Semmire sem emlékezett. Nem tudta, hogy bedobálta a tablettákat egy pohárba, hogy bement valamiért a szobába. Nem vette észre, hogy közben Zsiga hazajött, s követte az ő útját a lakásban. Csak amikor a pohár után nyúlt, akkor fogta meg kezét. A férfi, amikor az imént elment a pohár mellett Laurát keresve, látta a rengeteg tablettát a pohárban, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Most, hogy rájött a lány szándékára, döbbent rá, mit előzött meg.

- Életem, drágám, életem értelme, mi elől menekülsz? Mit követtél el?

A lány csak elvonszolta magát az ágyig, ráomlott, és nem tudott beszélni. Csak nyöszörgött.

- Meg akarok halni - lehelte.

Soká jött el a reggel. Mire pirkadt a hajnal, Zsiga mindent tudott a történtekről, így aztán neki is akkora teher telepedett a vállára, mint a lánynak. Nem tehettek egymásnak szemrehányást, bár Laura tette arról beszélt, hogy szeretetből és féltésből született. A lány részletesen mesélte el anya gondjait, a bátyja szenvedélyét, s azt is, hogy Árpi kifejezetten feléli Zsuzsát. Rettenetes a helyzet, nem segíthet az anyján, nem dobhatja ki az öccsét a szülői házból. S, ha még azt is megtudja az anyja, amit ő követett el, félő, hogy belerokkan. Teljes kilátástalanságban feküdtek a kettős heverőn, piros szemmel a kialvástalanságtól, s a füsttől, amit maguk körül szétfújtak. Zsiga kezdte a napot egy hatalmas fürdővel. Előtte minden ajtót és ablakot kitárt, hogy a huzat kivinné az éjszaka termelt szagokat. Az asszony is felkelt, rendet rakott, port törölt, otthont teremtett a szétdúlt lakásból. Még nem fejezte be, amikor csengett a telefonon. Erna kereste.

Ilyen korán?  - gondolta.

- Hívj azonnal! - sikoltott bele a készülékbe Zsuzsi.

Istenem, mi az ördög történhetett vele, hogy másnak a készülékén hívja! Szerencsétlennek már megint nem volt annyi pénze, hogy a saját mobiljáról telefonáljon. Soha nincs rá pénze. Mindig én hívom. Most viszont nagy baj lehet, mert még túl korán van.

- Meghalt Erna! - sikoltotta anya többször is egymás után. - Érted, amit mondok? Erna meghalt! Áttelefonált az előbb, hogy lázas, vigyek neki gyógyszert. Tudtam, hogy ott van mellette az asztalon, mondtam is, de csak azt suttogta: Gyere. Mire átmentem, nem élt. Laurám, édes gyerekem, meghalt a nővérem! Mit kell most nekem tennem? Azt sem tudom, mit kell tennem!

- Ne őrjöngj anya, kérlek szépen, ne őrjöngj! Tudom, hogy nagyon meg vagy ijedve! Azonnal indulok, és veled leszek, és mindent elintézek, csak arra kérlek, ne őrjöngj!

Mire Zsiga előkerült a fürdőszobából, már kapkodta magára a ruháit, és menet közben mondta el, amit ő is csak most tudott meg.

- Nem kell velem jönnöd Zsiga, csak menj dolgozni, legalább a te munkahelyedet őrizzük meg. Ha gondom támadna, azonnal hívlak. Anya rettenetesen feldúlt, szörnyű élménye lehetett szegénykének. Már itt se vagyok.

Amíg a megálló felé rohant, azon törte a fejét, amit akkor gondolt, amikor anya belesikoltott a telefonba. Mert lehet, hogy ami eszébe jutott, az a legnagyobb dögség a földön, de bizony neki akkor, abban a rettenetes pillanatban az jutott eszébe, hogy szegény Erna nekik halt meg. Lehet erről hallgatni, nem beszélni, de magának el kell számolnia azzal a gondolattal! Mert az a gondolat megszületett! Miként a folytatása is, hogy - Ernának anya az egyetlen hozzátartozója, azaz ő az örököse. Igen. Tudja, hogy még a gondolat is szégyen, olyan hatalmas, mint amekkora szörnyűségbe keveredett. Istenem, ez rettenetes, ez szörnyűséges, ebből soha ki nem tudom mosni magam! Neked tudnod kell, hogy én magam előtt szégyellem! És lásd Isten, mégis most igenis ez az egyetlen, tragikus halál menthet meg bennünket az összeomlástól. Ments meg engem a saját szégyenemtől!

A kapun befordulva hármasával szedte a lépcsőt, pedig ez nem éppen az ő súlyának való művelet. Azt sem tudta, hova menjen, hol találja anyut, de szerencsére meglátta, hogy Erna ajtaján lép ki egy idegennel, s bár sírva beszélt, annyit megértett, hogy a szállításról van szó.

Amikor magukra maradtak a lakásban, anyu szegény, rázúdította minden szörnyű élményét.

Kicsalta a konyhába, azzal, hogy főz egy jó erős kávét, de látta, hogy Árpi már kapott egy hajnali adagot. Megkérdezte, hogy ő tud-e már az esetről. Mert, ha haza tudna jönni, néhány helyre ő is elmehetne.

- Az a gyanúm, hogy sokfelé kell szaladni, míg a hivatalos dolgokat lebonyolítjuk. Túl azon, hogy pénz sincs egyik háznál sem.

- Azt mondja az orvos, hogy infarktus vitte el Ernát. Bizonyára érezhetett valamit, mert sajnos felébredt. Bár elaludt volna szegény - sírdogált anyu. - Lehet, hogy zavart volt, és azért kérte a gyógyszert, de az is lehet, hogy engem akart kímélni. Nem gondolnám ugyan, hogy abban az állapotában ez eszébe jutott volna. Hamarosan jönnek a szállítók. Azt már eldöntöttem, hogy hamvasztást kérünk. Át kell mennünk ruhákat összeszedni.

- Hamvasztásnál nem kell, azt hallottam.

- Akkor maradunk. Be nem megyek újra abba a lakásba, míg el nem viszik szegényt. Hívd haza Öcsit. Nem tudom, mit kell tennünk.

Természetesen kiderült, hogy hiába vannak hárman, akkor sem tudják, mi a teendő. A szállítók mondták el részletesen, mikor, hol és miként kell eljárniuk. Bár ők az egész ügyintézést magukra vállalták, bizonyos feladatok a közvetlen hozzátartozókra hárultak.

*

Minden megoldódott, minden elrendeződött, úgy, ahogy illik. El is siratták Ernát. Különösen Zsuzsa, aki tudta, hogy azért az egy szobás lakásért mennyit gürcölt a nővére, mennyit tűrt szegény raplis Kávásy néninek. S amikor az övé lett a lakás, minden kis fillérét beleölte egy felújításba, hogy végre a saját otthonában, igényei szerint élvezze nyugdíjas éveit. Nem élvezte. Mindenféle betegségek törtek rá, magányos is lett, meg nyűgös. És elégedetlen. Mint Kávásy néni.

Már lassan megnyugodtak, amikor következett az örökösödési procedúra, amely mind a négyüket felzaklatta. Végül az örökösödési adó kiegyenlítése, amire szintén kölcsönt kellett felvenniük. Ezek után egyértelmű volt, hogy a lehető leggyorsabban eladják a lakást. Öcsi úgysem tudna egy ilyen kis lakást sem fenntartani, Laura ilyen gondja megoldott, a felvett kölcsönöket pedig mielőbb rendezni kell. A lakás szerencsére elkelt. Most ilyenekre buknak a nyugdíjasok. Kis rezsijű, kisméretű lakásokat keresnek.

A Zsigával kiegészült család ült össze beszélgetni. Megnyugodtak végre, hogy túl vannak ezen is, és természetesen megemlékeztek Ernáról. Zsuzsi pityergett, hogy szegény Erna húzta ki őket a sárból, noha nem ilyen áron szerették volna.

Zsiga felemelt kézzel jelezte, hogy szólni szeretne. Elnézést kért mindenkitől, de neki lenne némi mondanivalója, ha már előlépett családtagnak. Külön elnézést kért Zsuzsától azért, amit mondani fog, természetesen tudja, hogy fájdalmat okoz azzal, ennek ellenére meg kell történnie, mert úgy érzi, rendbe kell tenni a családot. Először Árpihoz szólna.

- Nézd, Öcsi! Te már korántsem vagy öcsi, neked bizony már el kéne tudni tartani magad. Azért mert elkényeztettek, mert eltunyultál, most már itt lenne az ideje felnőni. Mert, ha Erna lakását nem tudnád fenntartani, mi lesz veled, ha ebbe kell egyedül élned, ahol most ülünk? Éhen halsz, vagy megfagysz, vagy akad még néhány lehetőség, de vedd tudomásul, hogy én nem tudlak eltartani! Mindenki úgy szarja el az életét, ahogy neki jól esik, de utána ne várja, hogy más törölje ki a fenekét. Itt lenne az ideje azon is elgondolkodni, hogy milyen alapon eszed ki, éled ki anyádat a nyugdíjából? Nem adsz haza egy vasat sem, de elvárod a komfortot. Hallottál te már arról, hogy támasz? Tudsz te valaha is támasza lenni az anyádnak?

- Bocsássatok meg – folytatta -, tudom, hogy érzékeny kérdésbe nyúltam bele, de előre közlöm, hogy kizárólag Laurát vettem feleségül. Tudnotok kell viszont, hogy a két gyerekemet senki kedvéért nem hagyom cserben. Ezt mi megbeszéltük rég Lauval. A lakás, amiben élünk a gyerekeimé, tehát, ha velem bármi baj történik, a feleségemnek nincs otthona. Abban a nem várt esetben ide kell visszatérnie. Segítek a sógoromnak munkát találni, még valami elvonót is keresek a számára, hogy enyhüljön a játékszenvedélye, de ezzel be is fejezem a nevelését.

Most Laura emelte fel a kezét, és mondta el min ment keresztül hónapok óta, mert hozzányúlt a hivatalos pénzhez, és eljátszotta. Köszöni Zsigának, hogy kitartott mellette, Árpi pedig legyen szíves, okuljon az ő hibájából. Zsuzsi szegény, aki minderről semmit nem tudott eddig, ájuldozott és kérdezgetett.

- Anyukám, elszúrtam az életemet. Lépcsőházakat takarítok, hogy ki tudjam fizetni a tandíjamat. Zsiga pedig eltart engem.

Árpi közben meg sem szólalt, nem is érdeklődött, nem is tiltakozott, semmit nem tett, és úgy viselkedett, mintha semmi köze nem lenne az egész családhoz. Miként nem is volt, mert már napok óta nem játszott, és mindenféle kóros elvonási tüneteket észlelt magán. Erre most, éppen most felkéri a sógora, hogy segítsen neki.

- Kérlek Árpi, fogj egy tollat, és írj! Most te fogod kiszámolni, mennyi pénzzel rendelkezik a család, ha mindent kifizettünk. Mindenki neked mondja el, mennyi pénzt vett fel, mennyi a tartozása, s a végén te összegezed, mennyi marad. Abból a maradék pénzből lesz ebben a lakásban fürdőszoba, festés és mindaz, amiben kényelmesen élhettek. Végül, de nem utolsó sorban Zsuzsa fogát meg kell csináltatni.

*

Mielőtt mindez megtörtént, Laura vesszőfutása már lezajlott. Erna halála után bement a munkahelyére és beszámolt mindenről őszintén a főnökének. Szerették a lányt az OTP-ben, de ezt a ballépést, magyarul lopást, nem lehetett neki elnézni. Azonnali hatállyal el kellett hagynia a munkahelyét. Aláírta, hogy részletekben fizeti vissza a hiányát, és tudomásul vette, hogy soha többé egyetlen pénzintézetben sem helyezkedhet el, mert nem kaphat erkölcsi bizonyítványt. Ez hónapokkal korábban történt, csak Zsuzsának nem említették, mert féltek, hogy összeroppan. Laura rendszeresen járt a Munkaügyi Hivatalba, hogy rövid időkre kiközvetítsék valamilyen munkára. Felajánlotta, hogy bármit elvállal, takarít is szívesen, csak legyen hol. Itt tudta meg, hogy a takarítói munkához is erkölcsi bizonyítvány kell, s azt egyhamar nem adnak neki. Közben mosta a házak végtelen lépcsősorát, hogy a törlesztést ne kelljen megkoplalniuk.

Nem kellett már szégyellnie az alakját! Lefoszlott róla minden kövérség, mintha a könnyei mosták volna le. Csinos, vékony, szomorú nő lett belőle. Állandóan attól rettegett, hogy Zsiga elhagyja a megszégyenülés miatt.

A kölcsönök törlesztésénél nem engedte, hogy az ő vétkét Erna örökségéből egyenlítsék ki. Ragaszkodott hozzá, hogy az legyen az ő ügye, hagyják, hogy azt ő törlessze. Majd a Zsigáét. Pontosabban, Zsiga tartozásának csupán az elmaradt részleteit egyenlítették ki az örökségből. Árpi kérésére Zsuzsa foga következett, majd a fürdőszoba kialakítása került fel a papírra.

Kifizették a kölcsönöket, s alig maradt valamennyi a pénzből. Mint ez várható volt, nagyon kellett számolniuk, hogy a fürdőszobán kívül másra is költhessenek. Zsuzsa foga volt az első. Ezt egyöntetű szavazat garantálta. Következő lépésként kialakították a fürdőszobát, amely a valóságban csak tusoló lett, de ez nem okozott gondot senkinek. Erna mosógépe csak a konyhában fért el. Ez sem volt gond! Már, hogy lett volna, hiszen mosott! Itt, végre ebben a lakásban! És Zsuzsa még nem volt hatvan éves! Naponta úgy örvendeztek egyenként mindennek, mint egy újszülöttnek. Mint akiket megváltottak. Következett volna a festetés. Az már nem ment. Annyi pénz a világon sincs, amennyibe került volna. Zsiga elhívta egy barátját, hogy mondja meg, mennyi festéket vegyenek.

- Ha megveszitek a hozzávalót, az ecseteket, hengereket, létrákat, fóliákat, az, hatalmas pénz. Utána kidobjátok. Eljövök ide a bandámmal egy hétre, ti csak annyit fizessetek, amennyi árut eldobnátok festés után. És kérünk mindennap ebédet, kávét. Nem iszunk.

Zsuzsa egész nap a tűzhelynél állt, nem volt gyakorlata. Ennyi embernek még sohasem főzött, így több vesződséggel járt. Laura is besegített, és boldogan nézte, mint alakul át a szakemberek keze alatt a régi lakás. Zsiga minden szabadidejében segédmunkát végzett mellettük.

Árpi pedig játszott.

Nem evett sem itthon, sem a munkahelyén, csak arra a napra várt, amelyik az övé. Rögeszméjévé vált, hogy eljött a nyerés ideje, csak oda kell figyelni, még jobban koncentrálni, és akkor önállóan élhet, nem függ többé senkitől. Elérkezettnek látta már a döntő napot! Hajnalban kiosont a kamrába, kiemelt pár húszast a befőttes üvegből, és vágtatott a nyárvégi friss levegőben, utcákon, utakon végig, hogy megnyerje a járandóságát. Mert az, neki jár! Ennyi év aggodalom, nélkülözés, hajsza után végre minden elrendeződik. Néhány órára bement a munkahelyére, leszelte a kenyereket, aztán otthagyta a lányra kenegetni, ő pedig akkora nyugalommal, amilyennel még soha, betette a pénzt és meghúzta a kart. Az első kört elvesztette. Sebaj! Annyival több lesz a nyereség! Másodszor is így járt. Nem törődött vele. A mai nap az övé! Tudta, érezte, hogy ha az utolsó alkalommal húzza meg a kart, minden megoldódik.

Mindent elvesztett. Ezt viszont már soha nem tudta meg, mert az utolsó mozdulatnál összeesett. Akik hozzá ugrottak, csak azt tudták megállapítani, hogy élettelen.

Laura telefonjára érkezett az üzenet. Percekig ült ölében a telefonnal, és nem jött ki hang a torkán. Zsiga ránézett, az arcáról olvasta le, hogy nagy baj történt. Hozott neki egy pohár vizet. Meghalt? - kérdezte.

A lány két kezét orrára, szájára tette, és csak bólintott. A látványra jött oda Zsuzsa, ő már semmit nem kérdezett, csak akkora üvöltés szakadt ki belőle, hogy mindenki megrettent a közelében.

- Ettől rettegtem! Örökké ettől a perctől! Én öltem meg! Én vagyok a gyilkosa!

Bement a fürdőszobába, ruhástól beállt a zuhanytálba, s amíg folyt rá a víz, ismételgette: gyilkos, gyilkos.

Ismét felvették a kölcsönt, majd eltemették ezt a szerencsétlen fiatalembert, aki nem hagyott mást maga után, csak fájdalmat és tartozást, meg azt az életformát, mely a továbbiakban is meghatározta a család életét.