Agyvérzés

Valami csak történhetett ezzel a nyavalyás távirányítóval, hogy hiába erőlködöm, nem érem el! Tudom, hogy itt van a szőnyegen, az ujjaim szinte súrolják, s az istennek nem tudom felemelni! Elejtettem volna? De hiszen nem is volt a kezemben! Különben pedig nem is tévézni, hanem telefonálni akartam.
 Képtelen helyzet! Itt lógok a fotel karfáján, a karom már olyan hatalmas lehet, mint egy elefánt lába, miközben nem érzem. Hiába erőlködöm, nem tudok felegyenesedni. Ráadásul mintha elhagytam volna valahol a lábam is! A WC-re is rég ki kéne mennem. Ó, már nem is kell! Magától megoldódott! Csak jönne már végre Erna! Ő mindent elintéz pillanatok alatt.
 Pont most tudott elmenni bevásárolni. Alig, hogy befejeztük a reggelit, már sietett a piacra. Csak éppen odakészítette az íróasztalra a forró teát, mellé a kekszet az almával, és már ott is hagyott. Szörnyű nő! Örökké csavarog.
Vele együtt bejöttem én is a konyhából, hogy elintézzem a... mit is? Arra már nem emlékszem, mert mire a fotelig értem, elfelejtettem, amit akartam. Olyan furcsán viselkedett a fejem. Előre lódult, szinte húzott lefelé, a lábam nehéz lett, az agyam pedig cserbenhagyott. Kellemetlen. Meg is fogtam gyorsan a mobilt, hogy szóljak Ernának, mert éreztem, hogy le kellene ülnöm, de már bele is zuhantam a fotelba. Akkor eshetett mellém ez a szerencsétlen távirányító.

Szólok Ernának, hogy jöjjön haza gyorsan. De nem tudok beszélni! A nyelvem nem engedelmeskedik. Nem forog a számban, az ajkam pedig csak lefittyed, nem mozgatható.
Még szerencse, hogy egy-egy pillanatra elszunnyadok. Az is lehet, hogy többre. Nem vagyok nyugtalan, tudom, hogy mindjárt itt lesz az asszony, csak most egy kicsit elmarad. Végre jön! HALLOM a kulcs zörgését. Máskor meg alig jut el hozzám a kiabálás is. Mondanám neki, hogy leesett ez a távirányító, azért nem értesítettem, de nem hallom a hangomat. Lehet, hogy nincs is  már hangom?
Erna itt áll fölöttem, és olyan rémülten néz, mintha valami nagy baj lenne. Nincs semmi baj, meg fogjuk találni a hangomat, nem kell aggódni! Mindenből akkora faxnit csinál! Csak vegye fel végre ezt az izét, mert én nem érem el, és hozzon végre egyenesbe! Akkor rögtön kimegyek pisilni. Jaj, itt szerencsétlenkedik, ahelyett, hogy felemelne! Nem vagyok én olyan nehéz, miért kellett ide hívni még a szomszédot is! Mi köze ennek a mi magánéletünkhöz? Utálom, ha idegen tartózkodik a lakásban. Erna meg rohangál a telefonhoz, meg a szekrényekhez, és hiába KIÁLTANÉK neki, hogy velem törődjön, és induljunk már a WC-re.
Már meg idehívta ezeket is, akik fel akarnak tenni a hordágyra! Mit képzelnek egyáltalán? Nem megyek velük sehova! Dehogy megyek! Csupán a WC-re mennék, de oda gyorsan ám! Rám se figyelnek! Mintha nem én dönteném el, mit akarok, és mit nem!

Ez az Erna soha nem azt teszi, amit én kérek tőle! Mi a nyavalyának hívta ide ezt a sok ijesztő idegent? Felőlem ne intézkedjen senki! Most meg körbe-körbe autóznak velem a városon, miközben én semmit nem értek az egészből. Forog velem a mentőautó körbe, körbe. Mindjárt le fogok zuhanni! Mi értelme ezeknek a repülő buszoknak? Egyre magasabban járunk, már az emeletes épületek fölé értünk, és úgy száguldunk, hogy nem kapok levegőt.
Nem kell engem elvinni sehova, tudok én járni, csak segítsenek felállni! Most meg betesznek egy ágyba. Hát ez már igazán sok! Felhúzzák az egész helyiséget a padlásra? Azt is hiába kérem már napok óta, hogy vegyék ki a fejemből ezt a rengeteg erdőt, mert semmit nem látok miattuk! Azt sem látom, aki idejött Erna mellé. Azt, aki csak faggat.
 MONDANÁM neki, hogy Stern Jozefa, de nem érti. Ezek itt akármilyen sokan vannak, semmit nem értenek abból, amit mondok. Hiába van itt anya is, ő is csak simogat, és azt hajtogatja, hogy minden rendben lesz kisfiam, csak legyél nyugodt.
Anya drága! Hidd el, nem vagyok nyugtalan, csupán az bánt, hogy senki nem segít lemászni ebből a kurva ágyból. Én még ilyen ágyat nem láttam! Nem enged! Húz. Egyszerűen visszahúz. Indulnék, mert ismét menni kell arra a nyomorult WC-re, és senki nem segít.

Miféle hely ez? És miket erőltetnek belém, amitől egyre nagyobbra nő a nyelvem a számban? Itt fekszem ferde szájjal, így aztán kiabálhatok, se Erna nem hallja, se az öcsém. Pedig itt sürgősen intézkedni kell, mert nem tisztességes állapot, hogy körül vagyok kerítve. Ráadásul valami nehezéket is raktak rám, meg se tudok mozdulni. Gyanítom, hogy valami politikai összeesküvés áldozata lehetek, mert különben Erna ezt nem engedné meg. Őt is csak pillanatokra engedik ide hozzám. Újabban furcsa, hatalmas szélű lila kalapokat hord. Jól is áll neki, csak így nem hasonlít rá. De hát, hogyan is hasonlítana, mikor kettő van belőle? Lehet, hogy ez a másik. Igen, ez a fehér Erna.
  Mindenembe csöveket dugtak. Azt mondták, azért, hogy ne kelljen WC-re rohangálnom, meg hogy ne kérjem örökké a vizet. Nem is kérem, hogy itassanak, hiszen ez a másik Erna gyakran idejön, és egy szívószálon teát itat velem. Ennyi Erna, és egyik sem olyan, mint a másik! Ez is egy újabb, nem olyan, mint az első, meg a második. Már a neve sem....  gyanús nekem, mert soha nem tudom, nem akar-e ártani. Reggel is, amikor fenn voltam a szekrény tetején, elvette a létrát, és hiába esdekeltem, nem hozta vissza, lejönni pedig nem segített! Rettenetesen megalázó ahogyan bánik velem.
Hagyott könyörögni, holott tudnia kellett volna, hogy szédülök fenn. Amikor végre lejöhettem, már úgy felbőszültem, hogy meg is ütöttem. Ezért kötötte le mindkét karom.  Hát tehetek én arról, hogy a feleségem minden pénzünket elköltötte erre a kórházra, és az íróasztalomat a szekrény tetején tartja?
  Nem is tudom, hogy kerültem ide vissza. Itt meg kikötözték a kezemet. Pedig csak fel akartam kelni. Sajnos, jól sejtettem! Rab vagyok. Nem mozdulhatok. Körülöttem rettenetes dolgok történnek. Itt mellettem a függöny mögötti ágyon négyen is szülnek egyszerre. Itt vannak a papák is, és elhúzzák a függönyt, hogy én is lássam, mint születik a gyerekük. Meg is mondtam Ernának, itt az ideje, hogy mi is csináljunk néhányat. Vonakodott, és nevetve mondta, hogy fel is kéne nevelni. Ugyan már! Anya úgyis segít mindenben.

Rettenetes, ami velem történik. Amióta nem vagyok otthon, semmi nem úgy alakul, mint korábban! Pénzünk már semmi sem maradt, mert Erna az én megkérdezésem nélkül megvásárolta ezt a kórházat. Hogy tehetett ilyet? Sürgősen össze kell hívni a családi tanácsot. Él még bennem némi felelősségérzet. El kell dönteni, hogy mi legyen a két öreggel és a két gyerekkel! Nem elég azt mondogatni, hogy minden rendben lesz, minden megoldódik. Elvégre itt vagyok nyolcvan évesen, kell nekem az a pénz, amit megtakarítottam!

Még szerencse, hogy a nyelvem már nem olyan dagadt, kezdik megérteni, hogy mit akarok mondani. No, csak tudjak beszélni! Majd megtudják, ki vagyok én! Rögtön kihívatom a hatóságot, hogy elintézzem őket! Azt képzelik, hogy engem csak úgy egyszerűen el lehet tiltani a WC használatától? Ráadásul azt akarják bebeszélni nekem, hogy nem tudok járni! Meg, hogy nem tudom megfogni a kanalat. Hogy merészelnek rágalmazni? Igaz, hogy a kezemmel nem tudom megérinteni az orromat, de ez csak azért van, mert az utóbbi időben egy kicsit arrébb csúszott az orrom. Na, és ha kicsurog a leves! Az én levesem, mi közük hozzá! Semmi mást nem tudnak, csak hoznak-visznek egyik ágyból a másikba. Ki hallott már olyat, hogy állandóan emeletes ágyba raknak, a létrát meg elveszik!


Nem is tudom, mit képzel a feleségem! Hónapokat is várhatok, amíg benéz hozzám. Hiába üzenek, kiabálok neki egész éjjel, hogy már Kati nővér, aki egyébként Erna is, neheztel rám a zajongásért. Lassan reng a kórház, ő mégse jön ide. Mondtam is tegnap, amikor itt ült és fogta a kezem, hogy tudom, milyen lassan ér ide a repülő Párizsból, de nekem, nagyon keserves idő, amíg távol van. Annyi mindent kellene intéznünk.
Először is el kell mennünk szemüveget újíttatni, mert hiába megyek fel a második emeletre, eltévedek, amióta átalakíttatta a lakást. Kellett nekünk egy ekkora lakás! Különben jó ötlet volt, hogy a kórházat megvette, mert azóta legalább csak átsétál hozzám, ha látni akar. És hál’ Istennek gyakran akar velem lenni. Olyankor ül az ágyam szélén, és nyugtat, hogy hamarosan meggyógyulok. Igaz, hogy soha nem kísér ki a WC-re, hiába követelem. Mindig azt mondja, hogy várnunk kell, mert éppen foglalt. De a körömkenőcsömet behozta, azzal kenik be a hátamat fürdetés után.
Egyébként szeretek a Parlamentben élni. Jó itt nekem! Büszke is vagyok nagyon, hogy az én feleségem a parlament elnöke! Nem is faggatom róla, hogy mi a feladata. Mondtam neki, tudom, hogy milyen az a bizalmi állás, nem mesélhet róla, de legalább jól megfizetik. Finom leveseket hoz nekem onnan a konyháról, ahol ő a szakácsnő is egyben, és ha kérdezem, mindig megnyugtat, hogy jól megvannak az én Ancsikámmal.
Ő is nagyon jó asszony volt szegény, és ő tényleg mindenben egyet értett velem. Ha meggondolom, jobb volt, mint Erna. Engedékenyebb. Türelmesebb volt, mondhatnám, harmonikusabb személyiség, de sajnos meghalt három éve. Nehezen törődött bele szegényke, hogy hideg a lakás, de végül megértette, hogy nem fűthetünk többet, elvégre takarékoskodni kell a gázzal is. Mi lenne a jövő nemzedékkel, ha mi mindent elfogyasztanánk előre? Helyette jól felöltöztünk, mint az eszkimók.
 Ernának is mondtam, hogy öltözzön melegebben, rétegesebben, nem lehet ennyi pénzt elfűteni, de ő azt mondta: Fázni egyedül fogsz drágám, én pedig hazamegyek a jó meleg lakásomba. Kemény asszony! Így aztán fűtöttünk, én meg bosszúból beengedtem a kutyát a szobába, ha elment hazulról. Hadd élvezze ő is a meleget, ha már fűtünk. Nőm nem vett észre semmit, csak tüsszögött, fuldoklott, mert állítólag allergiás a kutyaszőrre. Spórolt volna jobban a fűtéssel!

Nagyon haragszom az öcsémre! Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy lehet valaki ilyen rossz testvér! Csak a kezét kellett volna kinyújtania, csak az ujját ideadni, és máris ki tudtam volna kelni az ágyból, de nem! Ő semmit nem segített rajtam! Jól van, nem sírok, de akkor is fáj az embernek, ha ilyen a fivére.
 Lilike? Ő csodálatos. Olyan segítőkész, olyan önzetlen, hogy szinte nincs is hozzá hasonló! Úgy ápol itt engem, forgat, etet, mint egy angyal. És okos! Meg is kértem Ernát, egyezzen bele, hogy magunkhoz vegyük. Majd taníttatjuk, egyetemre járatjuk. Mégis jó asszony ez az Erna! Magától értetődőnek tartotta a kérésemet. Ide vesszük magunkhoz kislányt! Így legalább viszi valamire!
Ez a lányka igazán mindent megérdemel. Mennyit szenvedett szegényke azzal a rettenetes agydaganattal! És még nem is volt tizenhét éves, mikor elvitte a szörnyű kór! Szerencsére anya nem élt már, apa munkaszolgálatban... Az öcsém egyedül intézett mindent körülötte. Sírok.

Ó, Erna hidd már el, hogy nem akarok folyton sírni, de képtelen vagyok abbahagyni. Mennyi baj, mennyi véráldozat lehetett volna itt! Micsoda isteni szerencse, hogy észrevettem azt az időzített bombát az ágyam végében. És pont a parlamenti ülések idején, amikor tele volt a ház! Mit szólsz, hogy sikerült időben hatástalanítanom? Szerencsére kívülem nem sérült meg senki. Én meg nem érzek fájdalmat. Csak büszkeséget.
Ez már nagy tett, ez már érdem! Érzem, hogy azóta másként néznek itt is rám!  Ezek után kérhetek bármit, hiszen hős vagyok, és szép nagy, nagy …….


Budapest, 2006-08-18.

Mindörökké 2. rész

Sokszor elgondolkodom, hogy talán, ha lett volna egyetlen bizalmasom, valaki, akinek kisírhattam volna magam, talán türelmesebb lettem volna. De minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, hogy a mi kapcsolatunk halálra volt ítélve. Hiszen én magam alkalmatlan vagyok a szamaritánus szemléletre. Egyébként pedig kinek panaszkodhattam volna? Anyának? Hiszen ? aztán valóban nem lehetett megért?, mert pontosan az ? dédelgetett álmait romboltam szét, s gázoltam bele leggyengédebb terveibe. Panaszommal legfeljebb igazolva látta volna saját igazát, s annyiszor dörzsölte volna az orrom alá, ahányszor módja adódott rá.
       Barátn?nek? Egy igaz barátn?nek? Olyanom nekem nem volt. Korábban sem, házasságom alatt pedig különösen nem. De nem is hiszek benne, hogy akkor bárki megérthetett, csitíthatott, vagy szidhatott volna. Mert, ki hihette el, hogy az én okos L?rincemet csak úgy rászedte egy rafinált n? — a legkiválóbb antibébi tabletták korában — rajtam kívül? De ahhoz, hogy más megértse, amit én, el kellett volna mondanom az el?z? megkísértését is! Csakhogy, ahhoz meg be kellett volna számolnom rosszkedvem okáról, mely lehangoló ugyan környezetemre nézvést, de különösen a férjemre hozna szürke fényt. Igen. Ilyen egyszer?en derül ki, hogy csak a szerelem akkora ökör, mint én, s akkor ismét ott vagyunk, ahonnan indultunk, pontosabban, hogy nesze neked cirógatás, csábítás és dorombolás, meg a hódításnak mindazon módja, amit a földön már korábban kitaláltak, ha ezt másnál is kipróbálta már.
       Ma már tisztán látom, érzem, hogy L?rinc valóban nagyon szeretett engem. Ma már tudom. Tudom, mert elhagytam, és tudom, látom, hogy most is minden alkalmat megragad, hogy együtt legyünk. Miként azt is, hogy ott és abban a helyzetben neki sem lehetett könny?. Sehol. A munkahelyén, ahova naponta be kellett mennie, ahol ütötték-vágták a poént a gibicek, akik talán irigyelték is ?t. Otthoni környezete sem volt vidám, elvégre egy megkeseredett feleség fogadta személyemben. Mert sajnos, ? is érzékelte, hogy anyagilag egyre nehezebben élünk.
       Nyilván hosszabb ideje rágódhatott már magában, tény, hogy egyik nap azzal állított haza, zöldséget fogunk termelni fólia alatt. Nagyban. A magam részér?l tudtam, hogy egyetlen fillérrel sem tudok hozzájárulni egy fóliasátor felállításához. Sem a jó talajhoz, sem a magokhoz, sem semmihez, amire szükség lenne a terv megvalósításához. Nem is volt rá szükség. Jöttek az emberek a T.Sz.-b?l, s a sátrat annak rendje és módja szerint szakszer?en felhúzták. A munkáért pénzt nem fogadtak el, mondván, hét végi szabad napjukon végezték. Én csak vendégül láttam ?ket, s igazán elegánsan.
       Ami ezután következett, az mind L?rinc szabadidejét, erejét vette igénybe, az eredmény pedig a szorgalmát és a szakmai tudását dicsérte. Akkor már büszke voltam rá nagyon. Miután a terv id?pontjában nem szárnyaltam túlságosan, amikor láttam, hogy a létez? legnagyobb fizikai munkát végzi, beültem hozzá a fólia alá. Négyzetméterenként ásta fel a k?kemény eredeti talajt, s hordta be talicskával a kiváló min?ség? komposztföldet. Amikor én már bekuporodtam hozzá, legalább huszonöt négyzetmétert megdolgozott, s akkor egyengette el a földet a fólia két oldalán. A talicskának csak egy keskeny csíkot hagyott, éppen annyit, amelyen el tudott lavírozni a tíz centiméter széles kerékkel. Csak középen hagyta meg ezt a keskeny utat, ahonnan szétterítette a kiváló táptalajt, amibe majd beleveti a magvakat. Éppen azt akartam kérdezni, hogy ez az egész ötlet mikor, és hogyan született meg az agyában, amikor ? kezdett el beszélni róla. Legalább megállt egy pillanatra.
       — De örülök, hogy beültél hozzám! Egyedül nagyon unalmas. Ne hidd, hogy ez itt rettent?en fárasztó. Az, ugyan egy kicsit, de visszaigazol, hogy, hogyan állok fizikailag. Megnyugodhatsz: jó a teherbírásom. Az agyam pedig állandóan jár, mit lehetne még jobban csinálni, hogy el?nyösebb legyen.
       — Jobban? Hiszen ez, amit itt m?velsz, rettent?en fárasztó fizikai munka, bármit is mondasz róla! Ráadásul ilyet nem végeztél mostanában. Felásni ezt a betonkeménység?, letaposott területet, ráhordani a komposztot, teríteni, beledolgozni, görnyedt tartásban, hiszen a fólia sok helyem alacsony. És f?leg leveg?tlen. Ez jó mulatság, férfimunka L?r! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, mi vitt rá, hogy belefogj?
       — Ki fogsz nevetni. A f?nököm.
       — Kristóf? Nem igaz! Gyere, üljünk ki a leveg?re, s igyunk meg egy kávét. Kimentünk, ültünk koszosan a sátor tövében, de L?rinc gondosan körülnézett, miel?tt nagyon halkan beszélni kezdett.
       — Pedig így van. Véletlenül tudtam meg, mert az ? udvarukba aztán nem lehet bejutni. Ha bármilyen okból becsöngetek hozzá, mert valamit nem tudok megoldani, a kapuban tárgyal meg velem mindent. A lakásba még be nem hívott soha. Szóval megtudtam, hogy három hatalmas fólia van az udvarában, amelyet a szövetkezet dolgozói munkálnak meg munkaid?ben.
       — Azannyát.
       — Azt. Nem szóltam róla senkinek, nincs is közöm hozzá. De figyelni kezdtem.
       — L?r! Meg kell veszni!
       — Meg. Most figyelj! Kés?bb eljutott hozzám az a hír is, hogy Bélapátfalván nyaralót építettek neki a szövetkezet dolgozói. Bizony! Ezt már ünnepnapokon végezték, de innen vitték hozzá teherautóval a téglát, a cementet, minden hozzávalót. A Tsz-éb?l. Mellesleg az elnöknek is. Err?l persze nem illik beszélni, de szép jutalmat kaptak azok a tagok, akik csendben dolgoztak. Sokáig rágódtam rajta, és a végén úgy döntöttem, én is hasznot húzok abból, amivel dolgozom. Azzal együtt, hogy én nem dolgoztatok kívülállókkal, és megfizettem a komposztot. Tehát nem rövidítem meg a Termel?szövetkezetet. A fóliát pedig csak kölcsönnek tekintem.  Amint befejezem ezt a munkát, visszaadom.
       — Hát L?rinc, csoda, hogy ebben a szövetkezetben maradt még valami!
       Kés?bb másra terel?dött a beszédünk, de mindketten arra gondoltunk: Ha mindenki kimódol magának egy apró stiklit, aki tud valamit a f?nökökr?l, elfogy még a föld is a határból.
       Egy tény. Nekünk decemberre olyan csodálatos zöldségünk fejl?dött, amilyen szabad földön csak nyár közepén látható imitt-amott. Kapkodták is a keresked?k, mint a cukrot. Ami viszont azt jelentette, hogy L?rinc ásta ki a növényt a földb?l munkaid? után, én fürösztöttem a fürd?kádban kés? estig a kis drágákat, a kislányunk eközben szortírozta, hogy majd mi ketten csomagoljuk éjjel, ha minden készen áll.
       Fontos volt, hogy reggelre kész legyen a számtalan csomag, amire jön a vev?. Valójában L?rinc egyedül csomagolt, én pedig takarítottam. El?ször a fürd?szobát hoztam használható állapotba, utána következett az el?szoba, végül a konyha. Ez a játék kétszer háromszor lejátszódott egy héten, reggel pedig mosolyogva elmentünk dolgozni.
       Ha ez nyáron történik, az udvari kifolyó mellett néhány nagy edény segítségével egyszer?bb lett volna a dolog, nem kellett volna belelógni a kádba derékig. Viszont fele annyi lett volna a haszon rajta. Télen ellenben máshol nem tudtuk a rengeteg levesbe valót el?készíteni, mint a fürd?szobában, s vele a kosz bejárta a fél lakást. Utólag is állítom, igen hasznos piszok volt! Mert rengeteget dolgoztunk ugyan, de két év alatt nyaralót vettünk bel?le Berekfürd?n, amit rendszeresen kiadtunk nyaralóknak. A nyár utolsó hetében pedig mi pihentünk ott. Nem utolsó sorban könnyebben éltünk. Fellélegezhettünk kissé a nagy nyomás alól. És tiszta haszonként könyvelhettük el magunknak be nem vallott tevékenységünk eredményét. A nyugalom jellemezte ezt az id?szakunkat, de feltételezem, hogy akadtak olyanok, akik nem vették jó néven ezt a nyugalmat. Nem utolsó sorban mindenhol akadnak rosszakarók.
       Három év elteltével rend?rök soroltak be a lakásunkba, L?rincet keresve. Mondtam, jó, foglaljanak helyet, mindjárt szólok neki. Mire magamhoz tértem, már meg is bilincselték, és be is tuszkolták az autójukba. Álltam ott megdermedve, és nem értettem semmit. Azon az éjszakán végiggondoltam minden b?nünket, de egyszer?en nem tudtam elképzelni, mi a baj velünk. Próbáltam beszélni telefonon az elnökkel, de nem tudott semmir?l, s ígért mindent, ezzel szemben nem tett semmit.
       Ez már a rendszerváltozás el?tti pillanatokban történt, de még a Tsz elnökök hatalmi helyzetében. Összeszedtem néhány ruhanem?t, és beutaztam a járási rend?rségre Rékával, ahol az apját véltük. Nagyon felzaklatták a L?rinccel történt események, látnia kellett, hogy nincs semmi baja. Úgy vezettem végig a falun, hogy csak az utat néztem, látnom ne kelljen ismer?st. Szégyenkeztem egész valómban.
       Amint beértünk, a parancsnokot kerestem, aki azonnal rendelkezésemre állt, azaz ült. Hellyel kínált, és olyan nyájas volt, ami egyenesen zavart. Kértem, hogy a kislány hadd menjen az apja közelébe, nem baj, ha rend?ri kísérettel: így szeretném megnyugtatni.
       Mosolyogva közölte, hogy nyugodtan mehetek én is. Megbillent velem a világ, amikor láttam, hogy az én férjem éppen barátian társalog az ?rsön tartózkodó rend?rökkel, és meglehet?sen vidáman fogadott minket. Biztosított, hogy napokon belül hazatér, ne aggódjunk, nem érheti semmi baj. Hazamentünk hát, és ha nem is türelmesen, kivártuk, amíg visszaszállítják.
       Képtelen voltam megérteni mi történik velünk, körülöttünk. Az egyértelm? volt, hogy L?rinc jól érzi magát ott, ahol van, a rend?rök is inkább barátságosak, semmint számon kér?k, de akkor miért tartóztatták le? És miért van még mindig ott?
       Azzal vádolták, hogy a TSz. költségén, munkaid?ben foglalkoztatja a dolgozókat az udvarunkon felállított két hatalmas fólia alatt. Mire ? lazán megérdekl?dte, nem tévesztik-e össze a f?agronómussal? Annál is inkább, mert ? be tudja bizonyítani, hogy asszonyok munkáját nem vette igénybe, mert akkor már nincs is haszon rajta. Egyetlen fóliát találnak, ha az udvarát megnézik. Ezt a kicsit pedig csak családi vállalkozásban lehet m?ködtetni.
      Mit tesz Isten, amint kiderült, hogy a fels?bb szintr?l többet tud L?rinc, mint illenék, azonnal megsz?nt minden b?ne, csak arra kérték, maradjon még néhány napot, kizárólag a rend kedvéért, hogy úgy t?nhessen fel, mintha sokáig vizsgálták volna az ügyét.
      Mindarról, amit?l megokosodtunk, az a legtragikusabb, hogy a rend?r is ember, és fecseg. Így derült ki kártyázás és beszélgetés közben, hogy ?k mindenkir?l mindent tudnak. Mert nekik minden községben van bizalmasuk. Több is! Tény, hogy ha bármelyik faluban születésnap vagy születés, vagy szüret okán bárhol összejön néhány ember, másnap reggel ?k tudják, ki mit mondott.
       A történtek után megkeseredtek a barátságaink, bizalmatlanok lettünk másokkal, akiben eddig bíztunk, meggondoltuk a mondanivalónkat.
       Itt a sz?ke Tisza mellett már nem éltünk hosszú ideig, mert a rendszerváltás után L?rinc nem vásárolt földet, hiszen mire magához tért, az elnök és a f?agronómus az egész határt megvette kárpótlási jegyért. De nem ám saját kárpótlási jegyért, hanem olcsó pénzen vásároltért. Hozzá a szövetkezet épületeit, meg az egész gépparkot. L?r számára a sz?ke Tisza fiatalon meg?szült. ? Pécsett keresett állást magának.
       Ekkor már egyébként is városban kívántunk élni, mert Réka taníttatása így egyszer?bbnek t?nt ily módon. L?rinc szülei id?s emberek, és örömmel fogadtak be bennünket hatalmas pécsi házukba. Így lakbért sem kellett fizetnünk, mindkett?nknek sikerült biztos állást találni, és az öregek sem maradtak magányosak. Réka remekül érezte magát az új közegben, tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy mindenki elégedettnek érezhette magát.

       Évek múlva, pontosabban, amikor Réka már érettségire készült, egy szombati napon csöngettek nálunk. Én mentem ki kaput nyitni. Három jókép?, ismer?snek t?n? fiatalember kereste a férjemet. El?ször még azt véltem, Rékához jöttek, de határozottan L?rincet keresték. Olyan ismer?sek voltak! Három, csaknem egyforma magas, közel egykorú fiatalembert ültettem le a nyári filagóriában.
       A nap már magasan járt felettünk, bekukkantott a levelek résein, s amint azok meglebbentek, mindig más arcán telepedett meg a fény.
       L?rinc éppen a borotválkozását fejezte be, arcát törölgetve jelent meg az ajtóban. Abban a pillanatban amint ránéztem, belém hasított a felismerés. Réka mellettem állt, hirtelen hozzám simult, megfogta a kezem, húzott az asztalhoz, hogy leültessen, hogy tartani tudjam magam. Er?s lány az én lányom, az biztos. Odament a fiúkhoz, és bemutatkozott. Amikor az els? mormolta felé a nevét, Réka rászólt: Hangosabban! Ugyanezt tette mind a hárommal.
       — Tehát ti vagytok a testvéreim!
       — Igen. Ugyanazt a nevet viseljük mind.
       — De nekem soha nem volt apám, akihez úgy bújhattam volna oda, mint te teszed most — mondta az egyik.
       — Tudod, mi is ugyanilyen apát képzeltünk el magunknak! — tette hozzá a másik.
       — Mi az, hogy mi is? — hördült fel L?rinc.
       — Mert én iker vagyok. ?, az els? fiad, L?rinc. Utána jöttem én, Bálint, percek múlva Ben?. De te, apa, annyi fáradtságot sem vettél magadnak soha, hogy megnézz minket. Azt sem tudhattad, hogy másodjára két gyermek érkezett. Az én anyám három fiút etetett, öltöztetett. Nehéz életet élt. Egyébként a legkisebb, akinek más az anyja, nincs velünk.
       — Más az anyja? — sikoltottam feléjük, holott már nem volt semmi értelme, mert rájöttem, hogy az a n?, aki „átverte,” ugyanolyan szerelmes liba volt, mint én, aki másodikat is szült neki, bízva egy válásban, és egy házasságban. Ó, n?k! Ti buta, ostoba csajok!
       A beszélgetés kulturáltan folytatódott apa és fiai között. A gyermekek meglehet?st beszédesnek bizonyultak, elmondták minden keservüket, válságukat. L?rinc pedig megért?en bólogatott, mert tudta, hogy igazuk van. Sorolták ám a fiúk azt is, hogy milyennek képzeltek egy jó apát, mennyire vágytak rá, hogy egyszer beállít, s megsimogatja ?ket. Folyamatosan vágytak rá, hogy legalább megláthassák.
       Nem mondom, okosak voltak, inkább az apjuknak meséltek, mint egy idegen pszichológusnak. Ott ült négy egyforma édes pasas, és én keményen tartva magam, feketével, gyümölccsel szolgáltam nekik. Elvégre egy közülük az én társam volt! Annak a háromnak meg kénytelen voltam elismerni az igazát.
       Réka szegény ide-oda rohangált, próbált tompítani a dolgokon, anyósom pedig a konyhaablakból kukucskált ki rájuk. Küldtem, menjen közéjük. Elvégre a vérei, az unokái voltak azok is. S amikor én kukucskáltam kifelé, megláttam valamit L?rinc szemében. Gyengédség volt, simogatás, pára. A szívem összeszorult, mert úgy éreztem, ez a jelenet akkor lenne igazi, ha a mi családunk lenne az, amely ott ül. Vagy a mienk, vagy azé az asszonyé, aki hármat szült, nevelt, etetett, öltöztetett. Így csak torzó az egész.
       Kimentem közéjük, és mosolyogva mondtam, ebédre a konyhában terítünk. Egyszerre állt fel a három fiú, és jöttek nekem segíteni. Mindent elszedtek a kezemb?l, abroszt, tányért, ev?eszközt, és hordtak mindent a helyére.
       Amint körülülték az asztalt, és már mindenki evett, én elköszöntem, mondván, egy kis dolgom adódott, és eljöttem. Az autó a ház el?tt állt, nem hoztam el semmit, csak eljöttem. Majd Réka rendezi a dolgokat kés?bb.
       A szüleim bölcsebben, mint gondoltam, nem kérdeztek, nem véleményeztek, de ?szintén sajnáltak. Nem tudták, hogy mai döntésemben mi volt az, ami hazahozott, de érezték, hogy végleges. Tudomásul vették, hogy elválok. A régi szobámban aludtam, a régi ágyamban. A Rékáé lett ugyan közben, de nem hiszem, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá. Másnap munka után eredtem, bár ismeretségeim, barátságaim megkoptak az évek folyamán, reméltem, hogy valahol rám is szükség lehet. Miként lett is.
       Csak egy kicsit kipihentem magam, s már dolgozhattam. L?rinc természetesen másnap megjelent, esengett, bizonygatott, kérlelt, de én válni akartam. Egyetlen pillanatig sem magyarázkodtam, nem tettem szemrehányást, csupán annyit mondtam, döntöttem.
       Kértem, ne alázza meg magát, nincs értelme. Vigye el a kocsit, és Réka hozza el benne a ruháimat, mert öltözködni kell. A piperémre is szükségem lesz, el ne felejtsék. Most még elég, ha minden nyári holmim velem lesz, ha végleges helyre költözöm, elhozzuk a többit is.
       Azóta elvált asszony vagyok, önálló lakásban élek, dolgozom, rajongok az unokáimért, és jó lenne találni valakit, akit nekem teremtett a sors. L?rinc túlságosan csinos volt, túlságosan elegáns, túlságosan m?velt, s f?leg túlságosan az enyém! Ezek után? Tény, hogy eddig még nem volt szerencsém.
       Amikor a lányom összeköltözött a szerelmével, nem lubickoltam boldogságban, de nem nyilvánítottam véleményt sem, ezzel szemben szép szolidan aggódtam. Nem t?nt éppen szorgalmasnak az úr, aki inkább fiúcska volt még, de miután látták, hogy nekem nincs mit kiemelni a pénztárcámból, s képzelhet?en az ? felmen?iét sem tömték degeszre, a legény munkát keresett és lelt. Réka pedig elismerése jeléül megajándékozta egy kicsi fiúval. Aztán, hogy ne töltse otthon hiába az id?t, hirtelen még eggyel.
       Mindkét gyermek csodálatos, L?rinc viszont összetöpörödött. Rég nem találkoztunk, korábban nem érzékelhettem a változást. Most ?szintén megrendített a látványa. Olyan elesett lett! Mellesleg éreztem valami távoli félelmet miatta, de ezt folyamatosan éreztem. Hatalmas pelenkatömeggel érkezett, annyi realitás van benne, hogy itt ez, és a tej a f?szerepl?.
       Természetesen változatlanul rajong a lányáért, s most is azért találkoztunk, mert ? is vágtatott unokanéz?be. ?k ketten gyakran találkoznak, csak Réka titkolja el?lem a híreket. Igaza is van. Már nem tartoznak rám a dolgok. Pedig azok betegségekr?l szólnának. Tudom én! Távolról is megérzem, ha baja van. Állítólag a prosztatájával kínlódik. Ismerem a betegséget, ez sok férfi gondja. Nem kérdezhetem, pedig így ránézve szívesen megtenném. Érzem ugyanis, hogy most mellette lenne a helyem.
       Így csak némán aggódom, közben leckéztetem magam: Rózsa, Rózsa! Rájöttél-e már a lényegre? Tudod-e már, hogy nem elég egy férfit meghódítani! Nem ám! Dolgozni kell a megtartásán. Mindent elkövetni, hogy jól érezze magát abban a közegben, amit te teremtettél neki. Ezt már a nagyanyáink is tudták.
       Azt is, hogy többet kell mosolyogni, még akkor is, ha úgy érzed, megszakad a szíved. Igaz, hogy ez álarc lesz id?nként, és észre sem veszed, hogy feltetted, de bizony ez olyan szabály, amit betartani kötelez?. S?t, meg kell tanulni állandóan megnyugtatóan viselkedni akkor is, ha zaklatottabb vagy a másiknál. És f?leg, de nagyon f?leg, nem tenni szemrehányást állandóan azért a régen történt eseményért, amelyet már százszor megbocsátottál, de most ismét fáj.
       Felmondtad a szerelmedet, a házasságodat, ostobán, bután, és most belepusztulsz, hogy nincs melletted? Ó te szerencsétlen önérzetes Rózsa! Mi lenne, ha nem lennél ennyire megátalkodott, és gondolkoznál, miel?tt megszöksz a saját életed el?l?  Sajnos, ennek már fújtak, ezen már morfondírozni is fölösleges. Berendezkedtél egy magányos életre, és ez így is marad.
       Anya is egyedül él. Még mindent elintéz maga körül, de már nem vágyik ki a lakásból. Apa szerencsére gyorsan ment el, nem kellett sokáig ápolni. Tudom, nehezen viselte volna a kiszolgáltatottságot. De nélküle üres a családi ház. Én természetesen bevásárolok anyának, mindent berakok a kamrába és a h?t?be, de ha végzek a dolgokkal, máris mennék el otthonról. Üres. Szinte süt a magánya.
       L?rinc nagyon beteg. Réka telefonált, hogy a nagyanyja szólt. ? nem tud mozogni a két kicsit?l. Elmennék-e? Mi az, hogy elmennék! Repülök! Szárnyalok! Hiszen, csak addig volt nagy a mellényem, amíg el nem ?ztem magamtól. Most meg majd belepusztulok a hiányába!
       Anyósom le sem feküdt, tudta, hogy még ma megérkezem. Ismer.
       — Meg fog halni! Az én gyönyör? fiam! Istenem, ilyen fiatalon elveszed t?lem, engem pedig itt hagysz, hogy szenvedjem meg a veszteségem! Jaj, drága gyerekem, megmondták az orvosok, nincs mentség. De ? is tudja! Arra kért, hogy hívjalak el. Reggel korán bemegyünk hozzá. Ha megéri a reggelt. Nem is tudom, mit kívánjak magunknak. De most mégis azt szeretném, hogy megölelhesd! Hogy érezze a szereteted.
       Itt sírunk egymás vállára borulva, a két vesztes. ? hangosan mondja a magáét, én meg csak magamnak. Megvárt! Engem várt, és én megfosztottam magamtól. Szegény, szegény! Megfosztottam magamtól, magamat meg t?le! Mert nekem fontosabb volt az önérzetem! De neki még az sem lehetett, holott tudtam, vállaltam, a gyerekeivel együtt vállaltam, és soha nem mondtam neki, menj, nézd meg ?ket, öleld mg ?ket! Vállald, légy az apjuk…
       Megvárt. Frissen mosdatva, borotválva várt rám. Leültem az ágya szélére, néztük egymást, mosolyogtunk, és a szemünk beszélt helyettünk. A nézésünkben benne volt az a szerelem, ami elkísér a sírig. Hirtelen lerúgtam a csizmámat, és befeküdtem mellé az ágyba. Arcom az arcához szorítottam, testem a testéhez simult, átöleltem, és azt suttogtam a fülébe: Szeretlek. Ugye érzed, hogy szeretlek? Ölellek! Ett?l az ölelést?l gyógyulsz meg. Érzed már? Nem szólalt meg. Soha többé nem szólalt meg. Anyósom húzgált, hogy jöjjek ki az ágyból.
       Temetésér?l természetesen a fiúkat is értesítettük. Mind ott állt a nagyanyja mellett. Három nagyszer? másolat. Anyósom nagyon örült nekik, róluk pedig lerítt, hogy az a síró öregasszony nem lesz elhagyatott.
   
        Szememmel megsimogatom a gyönyör?, új, fekete kabátomat.
       Özvegy lettem. Mindegy, hogy a személyimbe mi van írva, a lelkemben özvegyültem meg. Mindörökre.

Mindörökké 1. rész

Kis csinos, enyhén vékony kabátkában szálltam le a vonatról. Elég meggondolatlanul, elvégre még nincs tavasz, de remélve, hogy végre vége ennek az undorító télnek. Még nem egészen érthet?en, de már üzenget a tavasz. Én pedig veszem a lapot. Ma kellemes a h?mérséklet, behoztam a kin?tt tavaszi kabátomat Pestre. Most van a cserék ideje, amikor bármilyen állapotú használt kabátomat — ráfizetéssel ugyan —, de újra cserélhetem. Ma kezd?dött az akció, még módomban áll válogatni.
      Nagyon örülök, mert most igazán nem lenne több pénzem másikat venni, miközben érzem, hogy szükségem lesz egy feketére. Jó lenne tudni mi a haszna a kereskedelemnek ezeken a mostanában bevezetett cseréken? Gyanítom, hogy nem szamaritánus érzelmek vezérlik az akció meghirdetését. Nem érdekes. Nem is tartozik rám. Pillanatnyilag elég nekem a saját gondom.
      Most csaknem minden megtakarított pénzem elmegy a különbségre, miközben tudom, hogy inkább spórolnom kellene, mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs mihez nyúljak baj esetén.
      Ezt a gondolkodásmódot egy életre belém sulykolta anya. Nem is szabadulok meg a szorongástól, a büdös életben. Kizárólag mellette, rövid lányságom idején voltam anyagi biztonságban, attól kezdve többé soha. Pedig én aztán, igazán szófogadó jámbor kis úrilány voltam, anya követel?z?, örökké elvárásokat hangsúlyozó közegében. Ott még apa is lábujjhegyen járt.
      Anya életében minden óram? pontossággal m?ködött. A felkelés, a lefekvés, a tanulás, a takarítás napra, órára, a nyaralás havi felállásban. Hogy bírta ezt a tervszer?séget? Ezt tesszük, akkor, ha… Azt mondjuk, ha úgy alakul... Bólintunk abban az esetben, ha… Sohasem tudtam, mit?l van annyi ha. Mib?l lehet el?re tudni, ki mit kérdezhet? Kinek mit válaszolunk, ha… És honnan tudja a feltételeket?
      Nem mindegy, hogy melyik nap mosunk függönyt? És miért kell ugyanakkor ablakot tisztítani? Ó ma már tudom, mindent megtanul az ember.
      Már egészen kicsi gyerekként éreztem, hogy minden helyzetre van tartaléka, anyagilag nem kerülhetünk mélypontra. Azt is tudtam, hogy minden esetre tud megoldást. Mégis volt benne valami tragikus és állandó ugrásra készség, amir?l nem tudtam eldönteni, hogy mib?l ered. Mintha egész életét egy kóros és minden pillanatra kiterjed? készenléti állapot uralná, ami pontosan a biztonság hiányából ered. Miközben t?lem mindketten éppen mindennek az ellenkez?jét várták el. Nagyon sokat: népszer?séget, elismerést, kedvességet, alkalmazkodást. Az állandó mosolyt, mely náluk csak merev álarc, szerencsére nálam a kicsattanó jókedv következménye volt.
      Azt nagy nehezen felfogtam, hogy korábban történt velük valami, ami nagy félelmeket váltott ki bel?lük, ahol a halál és a gyalázat ólálkodhatott körülöttük, ahol nem létezett biztonság, csak szorongás és rettegés, s amit?l engem meg akartak kímélni.
      Soha nem fogom megérteni, hogy egyáltalán megtörténhetett az a rettenet, amit kés?bb apa elbeszéléséb?l ismertem meg. Ha nagyritkán mérgel?dtem anya nevelési módszere miatt, apa lecsendesített, azt mondta: nem volt ? korábban ilyen, csak amióta hazajöttek. Mi az, hogy hazajöttek? Hol jártak, és mi okból? Aztán nagy nehezen elmesélte, miket éltek át, hogy anyu babát várt, amikor marhavagonokba tuszkolták, és internáló táborba szállították ?ket. Sokáig nem fogtam fel, mi az a tábor, amir?l mesél, mert én csak az úttör?tábort ismertem. Egyébként pedig nem akartam megismerni az élményeiket, s azt sem, hogyan halt meg a testvérem. Apa viszont ragaszkodott hozzá. Meggy?z?dése volt, hogy meg kell ismernem a múltat.
      Kis adagokban részletezte, mindig csak annyit mondott el, amennyir?l feltételezte, hogy elbírom viselni az újabb ismeretanyagot. De én nem tudtam felfogni, elfogadni, mint ahogy ma sem tudom. A tudatom lázadt az elfogadásuk ellen. Éreztem, hogy anya mindent értem tesz, engem már meg akar tartani bármi áron. Még, ha ellenemre kell nevelnie, ha elidegenít is magától ezzel a nagy akarással, ? kikényszeríti bel?lem, hogy kénytelen legyek biztonságban élni.
      Hogyan, miképpen lehetett emberek biztonságát elvenni minden átmenet nélkül? Emberekét, akik dolgoztak, szerettek, de nem tettek semmit, csak zsidó családba, lengyelbe, hollandba születtek? Bárkit lealacsonyítani, megalázni, szándékosan meggyötörni, tervszer?en el?re kidolgozott módszerekkel megsemmisíteni? Milyen alapon? És miért t?rték el ezt a többiek, mások? Mért nem tiltakoztak? Hát nem volt senki a világon, aki felemelje a hangját és a kezét? Sem állam, sem Egyház? S ha már el?re eltervezték, hogy megsemmisítik azokat, akik nekik ellenszenvesek, miért kellett ?ket el?tte meggyötörni? S ismét a követel?z? kérdés: hogyan lehetett ezt elt?rni? S nem utolsó sorban, hogyan lehetett ezt a gyalázatot véghezvinni Európa közepén?
      Nem, és nem! Soha, nem fogom megérteni, a számomra lehetetlent, melyekr?l apa beszámolt, s azt sem, hogyan lehetett ezek után emelt f?vel élni? Túlélni a megalázásokat, a szörny?ségeket, amelyek elviselésére még primitív technikákat is kimódoltak, mert az ember már csak olyan, hogy szeret élni.
      S mindez nem elég szegényeimnek, végre talán nyugalom lenne, és béke és boldogság, s most hirtelen rájuk szakadt a felismerés, hogy többé már én sem engedelmeskedem. Nem készülök egyetemre, helyette férjhez igyekszem, de nagyon. Anya belerokkant a felismerésbe. Apa is, de ? másként. Apa elkezdett tisztelni. Magában persze. Mert neki aztán szüksége volt a terrorra, anya követel? magatartása nélkül nem tudott élni, de sajnált engem, mert tisztában volt vele, hogy miként ?, én is szégyellni fogom, hogy ilyen mafla vagyok.
      Nálam ez az állapot csupán addig tartott, amíg meg nem ismertem a szerelmet. A szerelmet, mely súlytalan szell? szárnyán suhant a közelembe, bele a lelkem legmélyebb közepébe, ahol lágy volt, és gyengéd, simogató, és dédelget?, vakító, mely elkábította minden érzékszervemet. Bekötötte a szememet, csodás dallamokkal vezette félre a hallásomat, és eluralta minden ép érzékemet. Csodás volt, boldogító, és lebegtet?. És mélységesen, és hatalmasan hülyít?.
      Mindjárt érettségiztem, minden jegyem kiváló. Minden adott volt, hogy az legyen bel?lem, amit szüleim — s alkalmasint én is — összeálmodoztak rólam. Én pedig eddig semmi mást nem akartam, semmint nekik örömet szerezni.
      Hopp, itt lelépünk a mozgólépcs?r?l, Különben orra bukunk. Még nem megyek be az üzletbe, el?bb végignézem a kirakatokat, s?t, még bent is mindent. Nem ugrom bele csak úgy a semmibe.  
     No, ha férjhez igyekeztem, meg is kaptam a magamét. L?rinc mellett aztán volt módom a fogamhoz verni a garast! És még lapíthattam is róla. Hiába, ilyen az élet!
      Igazán szép dolgokat ajánlanak. A legújabb divat szerinti minden. Hol van már az, az id?, amikor az elavult holmikat adták olcsón! Most a legkülönbek sem kelnek el felvásárlási áron. Teli a raktár? Nocsak! Mindjárt benyitok, de még egy kicsit sétálgatok, mert vissza kell térnem anyáékhoz. Az én gyerekem is feln?tt már, meg kell tudnom, jól sáfárkodtam-e én az ? életével? Mert, hogy anya az enyémmel nem, az már bebizonyosodott.
      A szalagt?z? bálomon láttam meg L?rincet. Úgy fájt a hasam, hogy egyetlen lépést sem tudtam táncolni, csak ültem a zenekar el?tt a pódium szélén, és hallgattam a zenét, és sirattam ezt a szépnek várt napot. Feln?ttségem els? látható, tapintható jelét. Anya már vitt volna orvoshoz, de még nem mentem. Nem és nem! Már felvettem a mindenkiénél csinosabb ruhámat, ha már nem táncolhatom a nyitó táncot, legalább lássák rajtam a csoda ruhát. Mire visszavánszorogtam a helyemre, semmi nem érdekelt, csak, hogy leülhessek. Nem tudtam, hogy még betegen is úgy mozogtam, hogy ringatózott rajtam a szoknya, hogy táncot lejtett lábamon a lakkcip?. Azt sem tudtam, hogy csillogó gyöngyszemek peregnek a szememb?l. S?t azt sem, hogy egy jókép? fiú térdel el?ttem. Szenvedtem. Valamit kérdezett, de felelni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy szokatlan melegség önti el a szívemet, ha szól hozzám. Anya már ott volt mellettem apával, és határozottan utasított, hogy induljak az autóhoz. Nem várnak tovább, irány a kórház. Felálltam, hogy induljak, de összeestem, L?rinc kapott az ölébe, és ? rakott be a kocsiba, míg anya apa mellé ült az els? ülésre, L?r megkérdezte, beülhet-e mellém, s a választ meg sem várva, magához szorított. Anya semmit sem vett észre, csak hajszolta apát, így igazán hamar a m?t?asztalon találtam magam. Amikor pedig felébredtem, csak a fiút láttam. Ilyen a szerelem. Azt látja, amit akar. Hogy ott szorongtak aggódó szüleim is, az, természetes, de ez a pasi — ahogy ma mondanák —, olyan aggódón, oly félt?n fogta a kezem, hogy anya sem zavarta el.
      Ez a kabát tetszik, ezt megveszem. A fekete szerencsére divatszín, kis laza sállal megbolondítom, és kész. Drága, de mindegy. Ötven éves korában, id?s szül?kkel nem árt, ha van az ember lányának egy ilyen darabja. A cserére nem a legjobb kabátomat hoztam be. Ezek úgyis kidobják, én meg még csak használom egy kicsit a régit.
      Most itt ülök a vonaton, ölemben a gyönyör? fekete kabát fél áron, s úgy örülök neki, mintha nem tudnám, hogy pontosan az eredeti árán adták el nekem, csak kénytelenek voltak levonni bel?le azt a hetven % -ot, amit eredetileg felárként ráraktak. Így járnak jobban, mert legalább a raktározásért nem kell fizetniük. Az nem kis összeg a keresked?nek, nem beszélve arról, hogy jöv?re más lesz a divat.
      Hogy mennyi eszem van, lett, mire félszáz éves lettem! Bezzeg nem volt akkor, amikor hozzámentem ahhoz a hatalmas, szépeket mondó lóköt?höz, aki úgy elkábított, hogy semmit nem mérlegeltem, semmin nem gondolkoztam el, csupán egyetlen vágy vezérelt: hogy a közelemben érezzem.
      Szegény anya, hogy kétségbe volt esve, még apa is, és ?szintén, nem szorított nekem cseppet sem, mindenben anyának adott igazat, vele értett egyet, mert ? már tudta, amit én nem, hogy anyának mindig igaza van.
      Én pedig éppen azokban a napokban döbbentem rá, hogy bennem mennyi lelemény van, hogy milyen nagyszer?en tudok konspirálni, id?t egyeztetni, szül?t átverni, hogy L?rrel is együtt lehessek, az érettségim is jól sikerüljön, s hogy anya se jöjjön rá, mennyi minden történik velem, amíg ? dolgozik, és f?leg — aminek ? bizonyára nagyon nem örülne —, ha tudna róla. Éppen ezért meg kellett kímélni a mindent tudástól. Mert az már mégsem tartozott anyára, hogy alig vártam amióta L?rincet megismertem, hogy egyetlen féltve ?rzött értékemt?l aléltan megszabadítson.
       Mi több, az élményt naponta tudjam újra úgy ismételni, mintha abban a pillanatban keresgélhetném a kincset. Szépséges és bonyolult id?szaka volt ez az életemnek, noha, az én felmen?m cseppet sem örült férjhez menési szándékomnak. Mégis nagyon sok id?t és pénzt fordított arra, hogy mindenem meglegyen, amire egy házasságban szükségem lehet.
      Tehát nem mentem egyetemre, ellenben hozzámentem az én agronómusomhoz, aki akkor egy virágzó Termel?szövetkezetnek volt a munkatársa. Már jóval korábban, ismeretségünk kezdetén zavartan, nehezen, elárulta nekem, hogy egy rafinált leányzó alaposan rászedte, és gyermeket szült neki, gondolva, hogy ily módon elveteti magát feleségül. Nem tette, de a gyermek után levonják fizetésének harminc százalékát. Kértem, ha már így történt, tartsa titokban, mert a szüleim bizonyára nem örülnének a hírnek. Mégis én roppantam össze, nem is akárhogy, amikor kiderült, hogy két leányzó volt annyira rafinált, hogy fiúcskát szült neki, én pedig számolhattam, hogy a maradék pénzt be tudjam osztani.
      Közben én is terhes voltam már, és nagyon vártam a kisbabámat, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mélységesen megszégyenített mondhatnám, megalázott a szerelmem azzal, hogy már indulásnál nem volt ?szinte hozzám. Dühömben állandóan szemrehányásokat tettem neki. B?szített, hogy nem vallotta be mind a két gyermeket. Ma már el kell ismernem, nem tudtam volna felelni a kérdésére, amikor így szólt:
      — Lehettem volna…?
      Miután valóban igaza volt, mert két gyereket már nem viseltem volna el, a nyakába borultam, hogy utána folytassam a tanulást, mert ekkor már dolgoztam a helyi gyógyszertárban asszisztensként, és végeztem a kötelez? tanfolyamot.
      Ha alaposan magamba nézek, többször tettem neki szemrehányást, mint kellett volna, noha tudtam, hogy nem helyes, de amikor nem volt elég a pénzem, mindig kinyitottam a számat. Mindig elmondtam, hogy elizélte a kényelmemet, a kozmetikumomat, vagy amit éppen meg szerettem volna venni. Olyankor természetesen az is eszembe jutott, hogy én soha nem szülhetek egy következ? gyermeket, mert azt már valóban nem tudnánk eltartani, de azt is, mennyivel szebb lehetne a gyermekkora az enyémnek, ha nem lennének azok a testvérkék. Sokszor voltam hát rosszkedv?. Arra természetesen nem gondoltam, mit éreznek a testvérkék.
      Az én kislányom gyönyör? volt és okos, jól nevelt, és egyformán rajongott értünk. A környezetünk szép, elegáns, hiszen err?l anya korábban gondoskodott, hatalmas udvar vette körül a házat, tulajdonképpen lehetett volna gondtalan is az életünk.
      Kellemes barátságok alakultak ki körülöttünk, vendégeket fogadtunk, vendégségbe jártunk, a biztonság úgy font bennünket körül, mind valami folyondár. Igaz, hogy anyáék gyakran forszírozták a második unokát, de én megmagyaráztam nekik, hogy nem teszem tönkre az alakomat, ha eddig sikerült meg?rizni. Bele is tör?dtek, de én tudtam, hogy egyre nehezebben osztom be azt a pénzt, ami rendelkezésemre áll, miközben Réka is egyre nagyobb, és állandóan éreztem valami feszültséget, hogy ha eltelik egy-két év, a nagylány sokkal igényesebb lesz, mint most.
      Közben tudtam, hogy a világ legboldogabb asszonya lehetnék, ha hagynám magam ellazulni, ha el tudnám engedni magam, és elfelejteném a férjem múltját — amelyhez a valóságban nincs is közöm, hiszen az, az el?ttem élt életének része —, tehát lehettem volna boldog, ha közben be nem üt az Istennyila: Ismét született egy kis L?rince valahol, valakinek.
      Azt, hogy nem merte bevallani nekem, ma is magától értet?d?nek tartom, hiszen már a múltért is meg tudtam volna ölni, de nem megy a fejembe, mit gondolt, meddig tudja eltitkolni a legújabb gyermeke érkezését. Valójában mit képzelt? Azt remélte tán, hogy felszívódik? Hallgatott a nyomorult a dologról, pedig rajtam kívül már mindenki tudta, hogy valaki az ? gyerekét hordja. Hát lehet valamit eltitkolni egy faluban? Különösen, ha az sír is?!
      Egy tény: valóban átverték, mert manapság csak az a n? hozza világra a gyermekét, aki vágyik rá. A védekez? eszközök korában nincsenek véletlenek, s ha vannak, arra is van megoldás. Tehát egyértelm?, hogy valaki szét akart bennünket robbantani. Igen ám, de én még mindig nem tudtam, mert a büszke atya hallgatott, mint a sír, mások pedig nem voltak olyan durvák a környezetemben, hogy tudtomra adják. Még méltón megültük az ? születésnapját, megvettük neki a legelegánsabb öltönyt, amire vágyott, megf?ztem a legkülönb ebédet, ami kitelt t?lem, Réka pezsg?vel köszöntötte, miközben ? úgy sírt, mint egy csecsem?, s nem tudta abbahagyni. Réka a legbölcsebb gyermek a világon, nagyvonalúan megölelte, s a nyakában lógva — mert L?rinc felállt közben —, megszólalt: „Ugyan apa, már hetek óta gyötröd magad ezzel a szerencsétlen eseménnyel! Valóban te vagy a legnagyobb balek ezen a világon, de most már meg kell tudnia anyának is, mert lassan belepusztulsz!”
      — Mir?l beszéltek ti ketten?
      — Arról az újabb gyerekr?l, akit megint a nyakába sóztak! Ha a helyetekben lennék, apasági vizsgálatot kérnék!
      Így. Ilyen egyszer?en. Az én tizenkét éves lányom mindenr?l tudott, hallgatott, aztán megoldotta az elmondhatatlant.
      Erre viszont megnémultam. Elszállt, bel?lem minden er?m. El?re d?ltem, és nyögtem. Mintha a hasamban hordanék szívet, tüd?t, nem tudtam felegyenesedni. Az összes önérzetem ott feküdt el?ttem a sz?nyegen rongyosra tiporva. L?rinc pedig ott térdelt mellette összeomolva, zokogva, Réka szintén, és kérleltek, hogy ne tegyem magam tönkre. Az ? kedvükért, a magaméért, a család békéjéért. Legyek elnéz?, legyek nagyvonalú. Bocsássak meg! Úgy éreztem, száz fokos a lázam, remegtem, mint a nyárfalevél, és egy bölcs asszony minden szamárságával azt kérdeztem:
      — Lefeküdtél vele?
      — Te csak vádaskodtál. Örökké a múltamat ostoroztad. Folyton csak bántottál!
      Igaza volt. Tizennégy éves házasságunk alatt azt tettem, amit ekkor halkan elmondott nekem. Megéreztem, milyen nehéz lehetett neki.
      Felegyenesedtem, megindultam a szekrényem felé. Kapkodtam ki bel?le a ruhákat, miközben azt kiabáltam: „Öltözzetek! Nincs id? várni! Mindenki úgy kicsípi magát, hogy a legkülönbnek nézzék az utcán!”
      Felvettem a legújabb, legszebb holmimat, kihúztam a szemem, festettem a pillám, olyan szép n? nézett vissza rám, hogy nem is hittem, hogy én vagyok. Mire el?jöttem, mind a ketten úgy álltak a sz?nyeg közepén, ahogyan elterveztem.
      — Remek, akkor most, tessék elkezdeni mosolyogni! El ne t?njön az arcotokról a vigyor, amíg be nem zárjuk a kaput magunk mögött! Végigmegyünk vagy háromszor a falun, beülünk a cukrászdába, viháncolva rendelünk a sok finomságból, aztán olyan boldogan indulunk haza, mint aki megütötte a f?nyereményt!
      — Én már meg is ütöttem! Aki ilyen asszonyt kapott, azé a f?nyeremény — fejezte be mondatát egy kézcsókkal a csupa h?ség férj.
      — Köszönöm neked, hogy ilyen kemény vagy!
      — Remek vagy, anya! — szólt a lánygyermek is.
      Csoda-e, ha ezek a mondatok úgy vittek végig az úton, mintha én szültem volna azt a gyermeket?
      Igyekeztem, esküszöm, nagyon igyekeztem boldognak lenni, de irgalmatlanul nehezen ment, és akkorra fagyott le mindig a mosoly az arcomról, mire hazaértem. Akkor már legfeljebb csak vigyornak t?nhetett. Ezzel együtt nem veszekedtem. Már csak azért sem, mert erre már nem maradt er?m. L?rinc pedig minden este hálásan mellém bújt, dorombolt, hódítani igyekezett — ma már tudom, hogy a férfiak így kérnek bocsánatot, így bocsátanak meg: maguknak — én pedig engedtem, hogy megbocsásson: nekem. De bizony Isten nehezemre esett.
      Mindjárt le kell szállnom, de nem baj, üres a lakás, nyugodtan folytathatom az emlékezést.

A kurva 3. rész

Az öröm, hogy rátalált erre az emberre, aki nem hazudozik neki, nem ígér semmit, elmondja, hogy családban él, a felesége jó asszony, csak elpilledt a kapcsolat. Az egyik fia már végzett jogász, aki mellette, vele dolgozik, a szerzett javak láncolják össze őket. Meg a fiúk.
      Kéri, fogadja el így.
      Ő még egyebet sem cselekedett eddigi életében, mint sorra kötötte a kompromisszumokat, hát hogyne fogadná el annak az érveit, aki ilyen jó hozzá? Gyönyörű lakást vásárolt számára, hogy ott szeressék egymást, ne a szállodában. Közösen rendezték be, mert Miklós nem rejtőzködik, mer vele mutatkozni.
      Voltak már együtt színházban, operában, s ő boldog, hogy a szerelme felvállalja ezt a kapcsolatot. És azt is örömmel érzékeli, mennyivel jobb ez a kötetlen kapcsolat, mint egy kimerült házasság, hogy nem kell minden pillanatban pengén táncolnia, hogy háziasszonyi teendőit is ellássa.
      Éppen nevethetnékje támadt a történteken, mert eszébe ötlött, hogy Miklós lehetőleg hátul helyezkedik el a páholyban, amit csak kettejüknek bérelt. Észrevétlen akar maradni. Nem rejtőzködni akar, csak virgonckodni egy kicsit. Fantasztikusak a férfiak. Ez is pont az ilyen alkalmakra van kihegyezve. Előre nyúl a sötétben, megfogja a mellét, kezével bekúszik a magasan sliccelt szoknya alá, s ha elég sötét a páholy mélye, hátra húzza őt is magához.
      Egyébként bármikor jelez felé Iboly, szó nélkül megy a megadott helyre, kivéve azt a ritka alkalmat, ha éppen Miklóst várja. Mert őt nagyon várja, és őt nem mondaná le semmiért. Őt szereti, várja, körülveszi szerelemmel, gondoskodással. Aki hihetően sejti, hogy időnként munkába megy, de tapintatosan nem tesz róla említést. Jobb is így. Így legalább nem kell őt eltartania.
      Nem is szeretné, ha a kitartottja lenne. Akit szeret az ember, attól ne kérjen, ne várjon el semmit. Más lenne, ha néha letenne valahová némi pénzt, elvégre a rezsit is fizetni kell, meg időnként főz is kettejüknek. De nem talál utána soha egy fillért sem, ő pedig nem tesz róla említést. Egyébként ő nem lakik itt, nem tekinti ezt a lakást másnak, mint bizalmas találkahelynek. Nem is tart itt több holmit, mint ami feltétlenül szükséges. Néhány alkalmi ruha, egy-két fehérnemű. Arról nem is beszélve, hogy a kislányt sem tenné ki a számára érthetetlen zarándoklatoknak.
      Ami a „munkát” illeti, a fene vinné el, meg is szokta már ezt a borzalmasan lélekölő, undorító tevékenységet, amely után a mai napig minden alkalommal a bőrét nyúzná le legszívesebben a zuhany alatt, és
amelyről tudja, hogy szerencsére nem lehet örökké művelni. De mondjon bárki akármit, ez egy biztos kereset! A létező legbiztosabb kereset.
      Itt van körülötte ez a megszámolhatatlanul sok munkanélküli, ő pedig a mai napig meg tudja venni a gyermeknek a legdrágább gyümölcsöt, s angol nyelvű óvodába járathatja. S amíg Vivient fel nem neveli, még csak abba sem hagyhatja. Most is itt lesz Budapesten ez a nemzetközi rali verseny. Jönnek a fáradt fiúk. A győztesek, a vesztesek. A szurkolók. Mind ki akar kapcsolódni. S pénzük is van! Igényük is fess, odaadó nőkre.
                                                     
*

      Ezen a napon korábban ébredt, pedig alhatott volna. A lányka is békésen szuszogott ágyikójában, ma nem kell oviba vinni szerencsére. Mára állatkerti sétát ígért neki. Nyuszi simogatást, majomkukucskálást.
      Perecet ropogtatnak majd, vattacukrot esznek, viháncolnak, örülnek.
      Mocorgást hallott a kiságy felől:
      — Anya! Odamehetek melléd?
      — Gyere, kicsikém! Bújjunk össze! Legalább megbeszéljük, mit is terveztünk mára.
      — Anya, ugye simogatunk kicsi nyuszikákat? Ilyen apró kis nyuszikákat! Tudom, ám, milyen finom puha a bundácskájuk! Ha ráfújunk, szétszáll, mint a pihe. Az orruk pedig rózsaszínű és szuszognak, ha enni kapnak. Anya, ugye...
      — Igen, minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, kicsi lányom. Ahogy megbeszéltük. Most maradj itt egy kicsit, amíg én lezuhanyozok. Nyitva hagyom az ajtót, hogy kiabálhass hozzám, ha kijöttem a kádból. Aztán kapsz reggelit, hogy mielőbb indulhassunk. Mit szólsz hozzá? Jó, akkor megyek.
      Pillanatok alatt belibbent a kádba, és már dúsította is magán a habot, elvitte testének minden kis zugába, bal kezével a jobb hóna alját simította át, átsiklott a mellére, ösztönösen tapintotta át, és keze rémülten ráfonódott valamire, amiről biztosan tudta, hogy legutóbb még nem volt ott. Most viszont érezhető csomó.  
      Mert ez egy igazi csomó volt!
      Valódi duzzanat. Igen. És megállt a gondolat, még levegőt is elfelejtett venni, a világ, az elme magára hagyta, nem volt ötlet, nem volt semmi, csak harsogó, dübörgő, fojtogató félelem. Menekülni akart, de nem volt hova, még csak orvost sem találna szombaton, akit elérhetne, nincs kihez folyamodni, de Vivit ki kell vinni az állatkertbe, mert ő az egyetlen, aki van neki, vele nem oszthatja meg, és nincs a világon egyetlen ember sem, akivel ezt meg tudná beszélni. Sem Zoli, sem Miklós, sem Iboly, sem anyáék nem segíthetnek, senki.
      S e n k i!
      Mert ugyan Zoli, a korábbi nagy szerelem itt toporog állandóan körülötte, és ő igazán szerette is, hiszen az ő öléből fogant Vivi, és szégyelli is, hogy ő lépett le a közös útról, de olyan mafla, és pipogya, hogy képtelen vele bármit is megbeszélni. Élni is csak azért él vele, mert a közös gyermek hozzá köti. Nála gondoskodóbb, szeretőbb embert nem találna a kislány számára. De neki most valaki kellene, aki nagy és erős, aki megvívná vele a várható harcot, aki támogatná, amikor botladozik, aki átöntené bele saját erejét.
      Mert ez az egész világ egy nagy aljasság, hazugság, képmutatás — gondolta, míg utolsó simításait végezte Vivi öltözékén. Még a természet sem áll mellénk bajainkban. Még csak meg sem játssza a részvétet. Nem fordul borongósra az ég, nincs bánatfelhő, semmi nem utal arra, ami a lelkében, agyában most lezajlik. Kint mindent átvilágít a nap, az utcán átsuhan a béke, a szombati csendesség. Ő már kisminkelte magát, hozzáöltözött a kislányához, az ördög nem gondolná, miféle indulatok, kételyek, félelmek dúlnak benne, miközben a gyermekkel társalog. Indulásra kész állapotban állt meg az ajtóban.
      — Várj itt Vivi, mindjárt jövök!
      Visszament Zolihoz, felébresztette, és kérte, a délelőtt folyamán jöjjön utánuk, ebédeljenek együtt. Arra gondolt, hátha találna valakit, aki a délután folyamán megvizsgálná, megnyugtatná, vagy megerősítené, mindenképpen megszabadítaná kételyeitől. Vivi mellett még intézkedni sem tud, szüksége van Zoli jelenlétére.

*

      Micsoda boldogság egy ilyen gyermek! Hogy vágyott ő erre a kislányra!
      Amikor már nőni kezdett a hasa, kérte Ibolyt, hogy rá ne is gondoljon mostanában. Ő ezután hónapokig vár valakit, olyan nagyon-nagyon, ahogyan még soha senkit. És nem is fog visszamenni abba a közegbe többé, mert még a gondolatával is megfertőzné a babáját. És szégyenszemre visszament, mert a pici lánynak mindent meg akart adni, akár erőn felül is, és minden sokba kerül.
      A gyermek élményekre várva, teljes személyiségével topogott a kis-földalatti lépcsőjénél, amikor szilárd talajra léptek. Legszívesebben habzsolta volna mindazt, ami körülveszi, markolászta az agyonfogdosott, mocskos bejárati rácsot, amíg ő jegyért állt sorba, és készült az élményekre.
      Mire beballagtak, és szétnéztek a lehetőségek között, Zoli is odaért.
      — Valami kiűzött ide hozzád. Úgy éreztem, bajban vagy, zaklatott vagy, szerencsétlennek érzed magad.
      — Örülök, hogy észrevetted, hogy nem jó most nekem egyedül. Maradj ma velünk, kérlek. Később, ha tudok már mesélni, megtörténik az is.
      A majmok felé ballagtak, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.
      Lili látogatott ki az állatkertbe a vőlegényével.
      — Ha előre megbeszéltük volna, sem sikerülhetett volna jobban! — örvendezett. — Tudod, ki ő, ugye? — Mutatta be a vőlegényét.
      — Hogyne tudnám! Olyan kuka vagy! Már többször volt szerencsénk.
      — Micsoda fennkölt társalgás! Volt szerencsénk!
      — Jól van, na! Ma ilyen napom van. Legalább összecsapjuk a fiúkat, ők játszanak a gyermekkel, mi pedig beszélgetünk egy jóízűt.
      — Képzeld, tervezgetjük az esküvőt. Még nem nagyon, de már a szülők is találkoztak, komolyan vesznek minket. Az anyósom nagy látványosságra vágyik. Én inkább csendesre venném a figurát, de ő meg akarja mutatni országnak, világnak a nincs mit. Nagyszerű nő. Úgy viseli az ura kurvázását, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár úgy látom, vissza is adja becsülettel! Adok is, kapok is. Így aztán szépen eléldegélnek egymás mellett. De gyarapodnak, a fiúkat felnevelték, lassan elcsitulnak a sérelmek.
      — Ezt hívják úgy, hogy polgári tisztesség.
      — Nem Zsani néni kezdte.
      — Ne mentegesd, mérj egyforma mértékkel.
      — Azt teszem. Az ügyvéd úr azt hangoztatja, sajnos Zsani néni előtt is, őt önmagáért szeretik a nők. Nem is fizet egynek sem. Van egy ragyogó lakása, annak a küszöbén emeli át, akit megáhít, s elhiteti vele, hogy az ő számára vette. A nő fizeti a rezsit, főzi a príma vacsorákat, tálalja a szerelmet, ő pedig élvezi a potyát.
      Karolin érezte, hogy gyomrából elindult egy szokatlan, ismeretlen érzés, egy görcsféle, mely bejárta egész testét. Hatalmas rántással levonult az ágyékáig, amellyel őt előre rántotta, egész testét görnyedésre késztette. Minden szervét maga alá gyűrve tett egy nagy kört, s ez az összes kín ment felfelé a háta irányába, kúszott fel a tüdejéig, ahol beszűkítette a légvételt, végül összenyomta. Ez már neki is sok volt mára. A göb tudata a mellében, a Lilitől kapott öntudatlan tőrdöfés úgy vágta fejbe, hogy megbillent, s úgy döfte át tőrével, hogy megélte az eseményt, amelyre azt mondják: vég. Le kellett guggolnia, hogy el ne essen.
      — Mi van veled? Rosszul vagy?
      — Gondolom a vérnyomásom esett le — nyögdécselte. — Üljünk le egy kicsit.
      Már jó ideje üldögéltek egymás mellett, amikor oda sem fordult Lilihez, csak előre tekintve mondta:
      — Kéne nekem egy onkológus. Csomót tapintottam a mellemben.
      — Mikor?
      — Ma reggel.
      — Ó, te szerencsétlen! Ez a te bajod, te nyavalyás! Mindjárt felhívom Zsani nénit. Ő a te onkológusod.
      „Na, ne, na, ne”, — ismételgette magában némán. „Mit kell még elviselnem?”

*

      Karolin a félelemtől, a megviseltségtől, a szégyentől vacogva fogta össze maga előtt a két karját, miután lecsúsztatta válláról a melltartója pántját. Az orvosnő pár perccel korábban már áttapintotta ujjaival a mellét, és őszintén megmondta, hogy van ott valami, ami nem tetszik neki. Átvizsgálta c-t-vel, különböző kütyükkel is, s készült megszúrni. Amint közelített feléje a fecskendővel, hogy biopsziát vegyen, felé intett, mert úgy érezte, beszélnie kell.
      — Nagyon gyűlölsz?
      Úgy esengett a tekintete, hogy a nő megszánta.
      — Mért gyűlölnélek, te szamár? Nem vagy te a házastársam. Nem esküdtél te nekem örök hűséget, nem te bizonygattad, hogy velem leszel jóban, rosszban.
      — Igaz, de besegítettem.
      — Te kerested meg őt, vagy fordítva történt? No, ugye! Mert ő, már ne bántódj meg, de akárhogy vesszük, mégiscsak tárolt a noteszában egy olyan számot, amelyen alkalmi partnereket lehet találni. Már maga az, véletlen, hogy megismertelek. A többieket soha nem láttam. Mindenkiről tudtam, mert a férjem túl sokat hencegett a sikereivel férfitársaságban. Így aztán hozzám is eljutottak a hírek. Nem panaszkodom, én választottam rosszul. Ráadásul szégyenkezhetem is nyugodtan, elvégre el sem váltam. Nem tettem, mert kényelmetlen lett volna, túl azon, hogy a fiúk is itt voltak nekem. Úgy tettünk tehát, mintha minden rendben lenne. Közben a gyerekeink kiröhögtek bennünket, mert nagyon jól tudták, hogy semmi nincs rendben. Elnézték nekünk a gyarlóságunkat. Ennyi. Tőlem nem fogsz róla többet hallani! Nem illik gyalázkodni. Miattam ne aggódj! Mindent megteszek érted, szerencséd van, időben vagyunk. Meg fogsz gyógyulni. Nehéz lesz, de meggyógyulsz.
      — Köszönöm, hogy nem terheled a lelkemet jobban, mint én magam. Nem beszélve arról, hogy a gyógyulás reményével kecsegtetsz. De el kell mondanom a védelmére, hogy nekem soha semmit nem ígért, az első pillanattól tudtam, hogy ti vagytok neki, s hogy ti fontosabbak vagytok nálam.
      Az orvos, aki nő, és sértett feleség, akkora szánalommal és gyengédséggel nézett rá a szemüvege felett mielőtt megszúrta, amely egyszerre volt megalázó és nevetséges.

*


      Már elvitte Vivit az oviba, s most itt kuporog a többiek között a stúdióban, ahol mindenki őt tutujgatja, miközben gyúrja, formázza a maga agyagját. Egyszerre vigasztalják, aggódnak érte, és örvendeznek, hogy időben felfedezte a bajt. Nem sejtik róla, hogy ő az a rossz kurva, aki innen drága szállodákba futkos pénzért idegen férfiakkal bujálkodni, pénzt keresni, biztonságot teremteni. Mert ennek a szépséges kerámiának szinte semmi ára, de annyi semmi esetre sem, hogy a kislány utáni kiadásokat fedezze. Egyelőre legalábbis.
      Ül tehát a cserépkályha közelében vacogva, és várja, hogy szólaljon meg a telefon, és Miklós hangja érjen el hozzá. Szüksége van most legalább a hangjára, a tudatára, hogy van. Nem panaszkodni akar, csak vágyik hallani a hangját, hogy megnyugodhasson. Nem árul el neki semmit a bajáról, dehogy is mondaná el a félelmeit, tudja jól, hogy ez nem tartozik a férfire, ő csak örömre szegődött mellé. De mégis könnyebb lenne ez a nap... ezt túl kéne élni! Meg a többit.
      Azóta nem tud felmelegedni, amióta a doktornőnél járt. Olyan megalázottnak érezte, magát ott a rendelőben, mint egy féreg, amelyet mindjárt eltaposnak. Azt a nagyvonalúságot, amit a feleségnél tapasztalt, nehezebben viselte, mintha gyalázta volna. De ő tudta, hogy arra sem méltatja, mert ő csak egy megrendelhető lány, akivel a feleslegessé vált perceket el szokták tölteni az urak.
      Szégyenszemre most is a telefonra vár, hogy hívásra házhoz menjen, mert kell az a dög pénz, mert az élet minden nappal drágább, s azt a nívót, amit elért, meg kéne valahogy tartani. Ezért kérte a doktornőt, hogy várjanak három hetet a kemoval, mert nem hagyhatja ki ezt a nagy hajrát, amivel előre gyűjthet egy kis pénzt, hogy kitartson arra az időre, amit majd a nagy hányásos rohamok közepette él meg.
      Amikor kiderült, hogy beteg, könnyebbséget jelentett a gondolat, hogy ott van az a lakás, amelyet Miklós vásárolt, de már azt is tudja Lilitől, hogy annál nagyobb átverés nem volt még a földön, mint az ő viszonyuk. Ráadásul azzal is el kell számolnia magával, hogy nem verte át őt senki, csak ő saját magát, elvégre nem hangzott itt el soha egyetlen árva ígéret, amit komolyan lehetett volna venni. Miként nincs, és nem is volt soha az ő nevén lakás, sem kapcsolat, sem semmi, mert ő csak egy rövid és kellemes kis epizód Miklós életében. S most itt fekszik bele döngölve a földbe, mélyen, már egy szinten a talajjal, Miklós sarka éppen a halántékán tipor, és most készül a sarkát néhányszor keményen megfordítani azon a helyen.
      Igen. Ennyi volt. Szégyenletesen otromba. Mindegy, ő mindig kifogja magának a legalávalóbb, leggátlástalanabb férfiakat, akik még csak nem is tudják magukról, hogy azok. Mert ezek fogyatékosok. Érzelmi fogyatékosok.
      Most tehát elküldi neki a kulcsot szépen becsomagolva, s akkor nem kell találkozniuk sem többé. Arról sem szükséges tudnia, hogy ő beteg.
      Nem kell azt éreznie, hogy segítségre szorul. Ha képes érezni egyáltalán...
      Csöng a telefon. Csak Iboly van a vonalban. Menni kell. Lassan tápászkodik, kivánszorog a mosdóba, valamelyest elrendezi a külsejét, s indul. Már vissza se jön ma ide, majd bevackolja magát egy közeli presszó láthatatlan zugába, vagy a szálloda előterében várakozik, onnan könnyebben eljuthat bárkihez. Most jönnek a nagyhangú, dévaj fiúk, akik az arcát sem jegyzik meg, a vállát sem, csak a mozdulatot, mellyel azt jelzi feléjük, hogy csodálatos teljesítményt nyújtottak.

A kurva 2. rész

Semmi emléke nem maradt erről az eseményről. Az elméje rendkívül jól működött, mindent törölt, még a szégyenét is. Mert ha senki nem tudja is, hatalmas, jóvátehetetlen szégyenként élte meg ezt az alkalmat. A lelke bűnnek könyvelte el, az agya gyalázatként. Igaz ugyan, hogy nem a saját gyalázataként, hanem annak a társadalomnak a szégyeneként, amelyik szabályosan odalöki, bele kényszeríti fiataljait a bűn karmaiba. Mit jelent az, hogy bűn? Az ő számára az érzelem nélküli testiség, a pénzért mímelt örömérzés. Miként a lopás, a csalás, mások átverése, ellehetetlenítése is az. Embere válogatja, ki mit tekint bűnnek.
      Az egyik marihuánát árul, a másik a testét. Ő még nem akarja tudomásul venni mi történt vele, csak szédeleg. Csak tudja, hogy lefeküdt egy idegennel, aki igazán figyelmes lehetett, mert ha nem így lenne, azt az agya rögzítette volna. Arra emlékszik, hogy az ajtóig kísérte, és azt mondta, máskor is őt keresi majd. Tehát elkezdődött valami az életében, amitől sokkal nehezebb lesz minden, és sokkal könnyebb. Ki tudja fizetni a lakbért, a stúdióért fizetendő összeget.
      Akkor is visszament a stúdióba, s úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nem is kérdezte senki, fel sem tűnt talán a hiánya, tehát ott folytatta a munkát, ahol nemrég vizes ruhával letakarta.

*

Nagyon szereti ezt a darabot, amin most dolgozik. Tudja, hogy jól meggyötrődik vele, mert addig formázza, amíg elégedettséget érez, de ebben a munkában éppen az az öröm. Még nem tudja, hogyan alakítja, csak azt érzi, már kilépett az agyából, már benne van a mozdulataiban, már nincs gond, már gondolatok nélkül formálódik, engedelmeskedik az agyag, és belső szemével már látja a kész munkát. Ahogyan dolgoznak ujjai az anyagon, úgy lesz rajta úrrá a nyugalom, és az öröm. Kizárja a világot magából, most csak ők vannak ketten, az agyag és ő.
      Hosszan elbíbelődik, felrak, kicsíp, nyújt, és stabilizál. Érzi, hogy sikerült, hogy olyan lesz, amilyennek lelki szemei már előre láttatták. S határtalan boldogsággal látja, hogy valami nagyon szépet hozott létre. Most feláll, eltávolodik, jobbra dől, balra. Akárhonnan nézi, meg kell állapítania, ez sikerült! Remek. Akkor most megmosakszik, leül, és kényelmesen iszik egy kávét. Nem iszik, mert csöng ez a nyavalyás telefon. Úgy agyagos kézzel emeli a füléhez, és hallgatja Iboly hangját.
      — Azt kéri, hogy menj vissza.
      — Ó, a jó Isten áldja meg a potenciáját! Már vissza is ért a parlamentből, vagy el sem ment? No, mindegy, összekapom magam, és indulok. És még külön hálás is vagyok neked, hogy ilyen pasival hoztál össze, nem valami undorító vén mókussal. Indulok! Voltam.
      Letusolt, testét bekente mindenféle finom kencékkel. Ez az üzlethez tartozik. Olyan tiszta hatást kell elérnie, mintha soha nem látott volna hasonlót. Ismét örült, hogy itt a stúdióban is tárolt egy hajszárító burát. Amíg az alatt üldögélt, baba simaságura sminkelte arcát, kihúzta szemét, száját, és még az oviból jött hívást is fogadta. Igaz, hogy majd eldőlt, amint hallotta, hogy Vivien lázas, elesett, jó lenne, ha hazavinnék, és már hívta is Zolit, akit szerencsére elért, s aki máris indult a kislányért. Ő is mindjárt ezt teszi, csak előbb a gyógyszertár felé veszi az irányt, vesz a gyereknek ezt-azt, hogy levigye a lázát.
      Kapkodva visszavette „munkaruháját”, hívott egy taxit, és ment. Ment pénzt keresni. Már tudta, melyik emelet, melyik folyosó, halk kopogás, és fiatalos válasz. Már feküdt egy lány az ágyban, ő majdnem meg is szólalt, hogy akkor itt rám nincs is szükség, de helyette annyit kérdezett:
      — Most milyen játékot eszeltél ki?
      — Ő lesz az anyád, aki hozzám kényszerít, aki kőkeményen bánik veled. Te sírsz, ellenkezel, tiltakozol, ő nem kegyelmez. El tudod játszani?
      — Megpróbálom.
      Nem esett nehezére sírni, tiltakozni, eltűrni, hogy anyja letépi róla a ruhát, és lefogja, amíg kielégül a férfi. Aztán magára kapkodnia tépett ruháját, hogy elrohanjon innen. Csak megfogta a számára kikészített összeget, és igen sikeresen alakította a megrettent menekülőt.
      Szerencsére volt vele egy ballonkabát, az alá rejtethette megtépázott eleganciáját, és vágtatott haza a lánykájához. Kabátban maradt, amíg ellátta Vivient, lefektette, levitte a lázát, ő is lefeküdt mellé a szőnyegre. Még ott is szipogott egy ideig, mert ezen a napon nehezebben viselte a szerepjátékot, mint máskor. Vágtatott volna haza, de előbb ki kellett elégítenie egy perverz ötletet.
      Alvásra kényszerítette magát, de fennléte utolsó pillanatáig mondogatta: „Nem történt semmi,
nem történt semmi, nem tör…”

*
      Ahogy remélte, hamarabb ébredt, mint a gyermek, és rohant a fürdőszobába, hogy tisztára sikálja magát. Nem a testét kellett fertőtlenítenie, hanem a lelkét. Tudta, hogy hamar rendbe hozza magát.
      Jó, jól kidolgozott módszere volt erre. Ahhoz, hogy egészségesen tudjon tovább élni, fenn kellett magában tartani a tudatot, hogy neki ehhez az egészhez, ami vele történik időnként, semmi köze.
      Lassan ballagott a Rákóczi úton az Astória irányába. Vásárolt magának néhány darabot, igazán szépekhez sikeredett hozzájutni. Sütött a nap, matatott a táskájában, hogy a napszemüvegét elővegye. Iboly telefonált.
      — Az úr nagyon meg volt elégedve. Azt ismételgette, hogy máskor is téged keres.
      — El vagyok ragadtatva!
      — Mi bajod van?
      — Semmi.
      — Szóval valami mégis van.
      — Nem lehetne engem is betenni a listavezetőkhöz? Vagy egyeztetnék személyt, időt. Olcsóbban, mint más.
      — Hol vagy most? Jó. Ülj be az első taxiba, és gyere ide!
      Robogott.
      — Mesélj!
      — Nem elég, hogy teljesítem a kívánságait, még a megboldogult Déryné Széppataki Rózán is túl kell tennem színészkedésben. Hát mi vagyok én? Legyek anyuka pénzért eladott gyermeke, akit lefog saját szülője, és fajtalankodásra kényszerít? Van róla elképzelésed, milyen undorító? Sírjak, esdekeljek, mint egy ostoba liba, és akkor ő majd jól megerőszakol! Jó, egyszer elmegy! De legközelebb ismét mást eszel ki!
      — Majd nem leszel Pesten, vagy valami mást találunk ki neked, amíg kihevered.
      — Oké.
      Hol volt már az a szegény megalázott, meggyalázott lány, akit a szerelme utcára akart küldeni! Akkor úgy érezte, jogos, amit vállal, bár már akkor is érezte, hogy nem ezt hívják sikertörténetnek, de még az is kiderült számára, hogy képtelen átlépni a saját árnyékán, s naponta tesz erőszakot magán. Ez viszont így istentelenül fárasztó.
      Természetesen folytatni kell, mert ott a gyermek is, és a férje is, aki ugyan nem tudja, hogy ő miket művel, amikor nincsenek együtt, de nem is erőlteti meg magát a pénzkeresésben. Szóval minden van, kivéve a kiugrási lehetőséget.
      — Iboly! Kérdezni szeretnélek valakiről. Tudod, már mindannyian tudjuk egymásról, ha összetalálkozunk, hogy ő is azért van itt, amiért én. Csak másik ajtón kopog be, másik jól fizetővendéghez. Egyik karcsú, másik dundi, nagy seggű, és lapos, szőke, vagy fekete. De valakit már hónapok óta lesek itt a szállodában. Csupán a hallból ismerem, akiről szólnék. Jár ide egy nagyon nem idevaló nő, és gyanítom, hogy ennek ellenére ő is hozzánk tartozik. Olyan esetlen, lekopott, idős, és kövéres, hogy több mint bámulatra méltó. Mit keres itt egy ilyen valaki? Fel-alá toporog, abban a talán sosem tisztíttatott kabátjában, valamit szorongat a kezében, és a végén felmegy az emeletre. Ki az?
      — Vannak olyanok a férfiak között, akiknek direkt a koszos, ápolatlan, idős nőkre van gusztusuk. Esküszöm, ilyenre még nehezebb szert tenni, mint fiatal csinos lányokra, mert ennek már nincs is igénye. Magára cibálja a valóban lekoszolt, kopott göncét, és tramplin elcsoszog a zöldségesig. Ennyi az élete. Ez a fajta úgy érzi, ő már megöregedett, vele már nem történik semmi. Miközben nem is tart rá igényt. Azt ugyan szeretné, ha kicsit nagyobb lenne a nyugdíj, a biztonság és a kényelem, de mindenbe beletörődik. Ha meg tudja venni a kevéske zöldséget a bablevesébe, leül a fekete-fehér TV-je elé, és elégedett. Az ilyen már nem akar semmit többé. Se pénzt, se szexet. Csak a sorozatát. Hősnőnk mára úgy belejött a szerepkörébe, hogy még a szálló halljában is alakítgat egy kis jelenetet. De látnád az utcán szabadidőben! Anyám! Elegáns, fess nő lett belőle. Sötétszőke parókát visel, mert a ronda, mocskos haját csak ritkán meri megmosni. Az kell a szakmához. Azzal simogatja perverz pasijai keblét. És mindig hoz egy ronda kisedénykében valamit hazulról a vendégének. Azt szorongatja. De a szekrényében elegáns holmik vannak, az utcára már csak abban megy ki, itt öltözik át a portás engedelmével egy kis borravalóért. De nincs tartozása, és együtt a pénze egy normális lakásra. Csak éppen magányos lesz, mert a régi barátok elkerülik, ha kiderül a dolog. Meg az is lehet, hogy soha nem derül ki semmi. Csak erre nincs garancia. De, hogy ez a nő, soha nem fog megkínlódni a lelkével, az tuti.

*

Az ügyvéd úr kongresszusra készül vidéki nagyvárosunkba. Útitársat keres, szórakozni vágyó hölgy személyében. Legyen elegáns, úri megjelenésű, visszafogott és szellemes, okos és igényes, szép és szexi, és szeresse is a szexet. Ez az elvárás a hölggyel szemben.
      Természetesen Karolát küldte fel hozzá Iboly. Szerencsére munkaidőben, így még lehetősége lesz elhozni Vivient az oviból.
      Nagyon fess úrinő kopogtatott a szálloda második emeletén a megfelelő szám alatt, a lány személyében. Szépen feltűzött méz-szőke haj, ápolt kéz, drága cipő és táska, selyem kosztűm a kabát alatt. Finom smink,
diszkrét illat, ehhez Karol csinos arca, szép karcsú nyaka, jó teste.
      Az ügyvéd úr elegánsan felöltözve fogadta. Magas, fess, negyvenes, kisportolt férfi. Örült neki a lány. Mindig attól rettegett, hogy egyszer kap egy öregembert, akiből neki kell a férfit elővarázsolni.
      Csak a keresztnevükön mutatkoztak be, és nem akartak semmit megtudni egymás szállodán kívüli életéről. Mégis el tudtak tölteni egy szűk, kellemes órát beszélgetéssel, miközben finom borokat ittak, és külön-külön azt állapították meg magukban, hogy jól meglesznek.
      — Van kedve velem tölteni egy órát?
      — Nem lehetne inkább holnap?
      Olyan hirtelen csúszott ki a száján, hogy már vissza sem lehetett szívni. A szájára vert, hiszen neki nem ez a dolga. Megrémült.
      — Elnézést, nem akartam elutasítani.
      — Örülök, hogy tudunk természetesen viselkedni egymással.
      — Holnap jó leszek, ígérem, és közben kifaggatom, mitől jó a jó magának! Most el kell mennem az óvodába. Megígértem. Meg tud érteni?
      — Ne aggódjon! Holnap itt, korábbi órában. Hogy ne kelljen sietnie. Jó?
      Elköszönésként kapott egy lenge puszit, és már el is tűnt a lány.

*

      A férfi érkezett korábban. Már előkészített két poharat, és az italt is, mire Karol befutott.
      — Sokat késtem? Bocsásson meg!
      — Nem késett sokat. Még arra is volt időm, hogy gondolkodjam. Az jutott eszembe, mennyire kerültük tegnap a magánéletünk megemlítését, s a végén kibukott, hogy van egy óvodása. Férje is van?
      — Igen.
      — És ő mit szól ehhez?
      — Nem tudhatja. Nem alázhatom meg vele. Csak annyit érez, hogy rá már alig jut idő. De most magára figyeljünk! Ígértem valamit. Maradjon a helyén! Majd megpróbálok úgy tenni, hogy jó legyen magának.
      A férfi háta mögé állt, és lassan gyengéden, mint egy selyem inget, leemelte róla a zakót. Óvatosan csúsztatta le egyik, majd másik karjáról. Miután letette a szék támlájára, megsimogatta a vállait, majd elébe került és kigombolta az inget, melyet lassan gondosan a zakóra helyezett. Ismét hátra került, és tovább simogatta a széles, erős vállakat. Lassan, könnyedén, majd egyre súlyosabban masszírozta, gyúrta, s a vállközépen hosszan megnyomta egy újjal, hogy utána hirtelen elkapja a kezét. Ezt a mozdulatot megismételte néhányszor.
      — Érzed, amint ellazult a vállad, könnyű lett, tovatűnt minden fáradtság. Én is levetem a blúzomat, hogy érezhesd a bőrömet. Megsimogatom az arcodat, finoman, könnyedén, megnyomom a homlokod közepét, s mindkét tenyeremet ráteszem a szemedre, arcodra, a tokád helyére. Laza vagy, béke van benned. Két karom két karodra fektetem, fejem a válladon. Most jön a láz, az izgalom! Megválsz a nadrágodtól a segítségemmel, én pedig a szoknyámtól, hogy közelebb jöhessek. Mindkét kezemmel simogatlak, feltöltöm a mellkasodat, lesimítok az ágyékodig. Itt most közrefoglak. Férfiasodsz! Akarod, hogy a gerincedet is simogassam? Nem? Akkor lehúzom a bugyimat, és úgy érzem, a te gatyád is felesleges már. Mit tegyek? Mit szeretnél? Belecsúszol az ölembe? Jó. Akkor én most szemben veled, beleülök az öledbe. Lassan, nagyon lassan, óvatosan haladsz beljebb, így, így ne siess, lassan finoman! Nagyszerű, felgyorsulsz, lihegsz, nagyon lihegsz. Nyomd!
      — Úgy látom, nem kell nekünk ágy!

*

      Amíg öltöztek, annyit kérdezett az úr:
      — Mondd, mi közöd neked ehhez az egészhez?
      — Először fordult elő velem, hogy nem csak munkának tekintettem, ami történt.
      — Jöhetnék hozzád máskor is?
      — Természetesen. Csak jelezd, kérlek, hogy el tudjam rendezni a babámat.
      Az történt meg vele, amit nem képzelt volna legtávolabbi reményeiben sem: Kézcsókkal köszönte meg a férfi a délutánt. S együtt mentek le a lifttel.
      A következő hetekben gyakran szereztek egymásnak emlékezetes perceket.
      A lány várta a jelentkezéseket, de semmit nem kért, nem kérdezett.
      Lassan olyan kapcsolat alakult ki köztük, hogy szeretőknek tekintették egymást. Még mindig nem tárták fel egymás előtt magánéletüket, de egyre inkább érezték, hogy összetartoznak. Karol átélte, és élvezte az együttléteket, ezzel egy időben közölte a férjével, hogy többé nem alszik vele.
      Zoli már korábban érezte, hogy valami elromlott közöttük, de most arra gondolt, azért, mert nem dolgozik. Már eljutott odáig, hogy szégyenkezett is ezen a viselkedésen, s ígérte, keres munkát magának. Elismerte, hogy lazán kezelte a témát, nem járt utána, de holnaptól másként lesz.
      — Én nem kértem számon, hogy mit, miért és hogyan teszel. Tény, hogy egyszer sem jutott eszedbe megérdeklődni, miből vannak körülötted az oka luxus holmik, amelyek nem egészen olcsóak. Semmivel nem törődtél, csak a saját kényelmeddel. Nem küldelek el, amíg nem tudod megoldani az életedet, csak arra kérlek, amíg itt laksz, mentesíts a lakáskörüli teendőktől. S óvd meg Vivit a megrendüléstől. Én még bemegyek a stúdióba, mielőtt a kislányért indulnék.
      A stúdió volt az a hely, ahol kikapcsolódott, megpihent, ellazult. Nem utolsó sorban, éppen egy kiállítás terve körvonalazódott, melyet hamarosan megvalósíthat Lilivel, a barátnőjével. Ezután Lili is itt dolgozik velük a stúdióban.
      Karol még el akarta készíteni azt a néhány darabot, melyek gondolatban már régen benne élnek. Tehát ezért naponta járt. Igazán szépen alakultak a kerámia tárgyak, ők pedig lelkesen rendezkedtek. Az elhelyezés nagyon fontos. Nem mindegy, hogy érvényesül-e a darab, vagy sem.
      Eljött ez a nap is. Már az utolsó darabokat rakta a helyükre. Elvette, visszahelyezte egyiket, másikat, kis szalmatörmeléket pakolt mellé, festett szalmát, de más színű jobban illenék ide. Ilyen megható hangulatban készült az utolsó pillanatig, mert mindjárt érkeztek a vendégek.
      Nagyon jól sikerült minden. Szépen, ízlésesen tudott elrendezni mindent, eljutott hozzá néhány elismerő szó is. Szépen, túlzások nélkül mutatta be Nóra külön-külön a munkáikat, de egy-egy darabra külön is felhívta a figyelmet. S ki volt az a vendégek között, akire igazán nem számított? Hát persze, hogy a szállodában megismert Miklós. A fiával, és a feleségével érkezett. Szerencsére már előre felfedezték egymást, így magukban előre eltervezhették, miként köszöntik a másikat. Nem tudta, hogy kerültek ide, mert ő említést sem tett a dologról, amikor kiderült, hogy Lili küldte hozzájuk a meghívót. Ő ugyanis Miklós fiának a barátnője. Így minden simán ment, Miklós megtudta róla, amit eddig nem tudott, hogy nem egy értéktelen lány ő, hogy keramikus úgy mellesleg, jó ismerősként köszöntötte, és senki nem jött zavarba.
      Ő pedig különös örömmel élte át, hogy ez az ember az övé is, hozzá is tartozik, nem is kell szégyenkeznie miatta.