A kurva 3. rész

Az öröm, hogy rátalált erre az emberre, aki nem hazudozik neki, nem ígér semmit, elmondja, hogy családban él, a felesége jó asszony, csak elpilledt a kapcsolat. Az egyik fia már végzett jogász, aki mellette, vele dolgozik, a szerzett javak láncolják össze őket. Meg a fiúk.
      Kéri, fogadja el így.
      Ő még egyebet sem cselekedett eddigi életében, mint sorra kötötte a kompromisszumokat, hát hogyne fogadná el annak az érveit, aki ilyen jó hozzá? Gyönyörű lakást vásárolt számára, hogy ott szeressék egymást, ne a szállodában. Közösen rendezték be, mert Miklós nem rejtőzködik, mer vele mutatkozni.
      Voltak már együtt színházban, operában, s ő boldog, hogy a szerelme felvállalja ezt a kapcsolatot. És azt is örömmel érzékeli, mennyivel jobb ez a kötetlen kapcsolat, mint egy kimerült házasság, hogy nem kell minden pillanatban pengén táncolnia, hogy háziasszonyi teendőit is ellássa.
      Éppen nevethetnékje támadt a történteken, mert eszébe ötlött, hogy Miklós lehetőleg hátul helyezkedik el a páholyban, amit csak kettejüknek bérelt. Észrevétlen akar maradni. Nem rejtőzködni akar, csak virgonckodni egy kicsit. Fantasztikusak a férfiak. Ez is pont az ilyen alkalmakra van kihegyezve. Előre nyúl a sötétben, megfogja a mellét, kezével bekúszik a magasan sliccelt szoknya alá, s ha elég sötét a páholy mélye, hátra húzza őt is magához.
      Egyébként bármikor jelez felé Iboly, szó nélkül megy a megadott helyre, kivéve azt a ritka alkalmat, ha éppen Miklóst várja. Mert őt nagyon várja, és őt nem mondaná le semmiért. Őt szereti, várja, körülveszi szerelemmel, gondoskodással. Aki hihetően sejti, hogy időnként munkába megy, de tapintatosan nem tesz róla említést. Jobb is így. Így legalább nem kell őt eltartania.
      Nem is szeretné, ha a kitartottja lenne. Akit szeret az ember, attól ne kérjen, ne várjon el semmit. Más lenne, ha néha letenne valahová némi pénzt, elvégre a rezsit is fizetni kell, meg időnként főz is kettejüknek. De nem talál utána soha egy fillért sem, ő pedig nem tesz róla említést. Egyébként ő nem lakik itt, nem tekinti ezt a lakást másnak, mint bizalmas találkahelynek. Nem is tart itt több holmit, mint ami feltétlenül szükséges. Néhány alkalmi ruha, egy-két fehérnemű. Arról nem is beszélve, hogy a kislányt sem tenné ki a számára érthetetlen zarándoklatoknak.
      Ami a „munkát” illeti, a fene vinné el, meg is szokta már ezt a borzalmasan lélekölő, undorító tevékenységet, amely után a mai napig minden alkalommal a bőrét nyúzná le legszívesebben a zuhany alatt, és
amelyről tudja, hogy szerencsére nem lehet örökké művelni. De mondjon bárki akármit, ez egy biztos kereset! A létező legbiztosabb kereset.
      Itt van körülötte ez a megszámolhatatlanul sok munkanélküli, ő pedig a mai napig meg tudja venni a gyermeknek a legdrágább gyümölcsöt, s angol nyelvű óvodába járathatja. S amíg Vivient fel nem neveli, még csak abba sem hagyhatja. Most is itt lesz Budapesten ez a nemzetközi rali verseny. Jönnek a fáradt fiúk. A győztesek, a vesztesek. A szurkolók. Mind ki akar kapcsolódni. S pénzük is van! Igényük is fess, odaadó nőkre.
                                                     
*

      Ezen a napon korábban ébredt, pedig alhatott volna. A lányka is békésen szuszogott ágyikójában, ma nem kell oviba vinni szerencsére. Mára állatkerti sétát ígért neki. Nyuszi simogatást, majomkukucskálást.
      Perecet ropogtatnak majd, vattacukrot esznek, viháncolnak, örülnek.
      Mocorgást hallott a kiságy felől:
      — Anya! Odamehetek melléd?
      — Gyere, kicsikém! Bújjunk össze! Legalább megbeszéljük, mit is terveztünk mára.
      — Anya, ugye simogatunk kicsi nyuszikákat? Ilyen apró kis nyuszikákat! Tudom, ám, milyen finom puha a bundácskájuk! Ha ráfújunk, szétszáll, mint a pihe. Az orruk pedig rózsaszínű és szuszognak, ha enni kapnak. Anya, ugye...
      — Igen, minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, kicsi lányom. Ahogy megbeszéltük. Most maradj itt egy kicsit, amíg én lezuhanyozok. Nyitva hagyom az ajtót, hogy kiabálhass hozzám, ha kijöttem a kádból. Aztán kapsz reggelit, hogy mielőbb indulhassunk. Mit szólsz hozzá? Jó, akkor megyek.
      Pillanatok alatt belibbent a kádba, és már dúsította is magán a habot, elvitte testének minden kis zugába, bal kezével a jobb hóna alját simította át, átsiklott a mellére, ösztönösen tapintotta át, és keze rémülten ráfonódott valamire, amiről biztosan tudta, hogy legutóbb még nem volt ott. Most viszont érezhető csomó.  
      Mert ez egy igazi csomó volt!
      Valódi duzzanat. Igen. És megállt a gondolat, még levegőt is elfelejtett venni, a világ, az elme magára hagyta, nem volt ötlet, nem volt semmi, csak harsogó, dübörgő, fojtogató félelem. Menekülni akart, de nem volt hova, még csak orvost sem találna szombaton, akit elérhetne, nincs kihez folyamodni, de Vivit ki kell vinni az állatkertbe, mert ő az egyetlen, aki van neki, vele nem oszthatja meg, és nincs a világon egyetlen ember sem, akivel ezt meg tudná beszélni. Sem Zoli, sem Miklós, sem Iboly, sem anyáék nem segíthetnek, senki.
      S e n k i!
      Mert ugyan Zoli, a korábbi nagy szerelem itt toporog állandóan körülötte, és ő igazán szerette is, hiszen az ő öléből fogant Vivi, és szégyelli is, hogy ő lépett le a közös útról, de olyan mafla, és pipogya, hogy képtelen vele bármit is megbeszélni. Élni is csak azért él vele, mert a közös gyermek hozzá köti. Nála gondoskodóbb, szeretőbb embert nem találna a kislány számára. De neki most valaki kellene, aki nagy és erős, aki megvívná vele a várható harcot, aki támogatná, amikor botladozik, aki átöntené bele saját erejét.
      Mert ez az egész világ egy nagy aljasság, hazugság, képmutatás — gondolta, míg utolsó simításait végezte Vivi öltözékén. Még a természet sem áll mellénk bajainkban. Még csak meg sem játssza a részvétet. Nem fordul borongósra az ég, nincs bánatfelhő, semmi nem utal arra, ami a lelkében, agyában most lezajlik. Kint mindent átvilágít a nap, az utcán átsuhan a béke, a szombati csendesség. Ő már kisminkelte magát, hozzáöltözött a kislányához, az ördög nem gondolná, miféle indulatok, kételyek, félelmek dúlnak benne, miközben a gyermekkel társalog. Indulásra kész állapotban állt meg az ajtóban.
      — Várj itt Vivi, mindjárt jövök!
      Visszament Zolihoz, felébresztette, és kérte, a délelőtt folyamán jöjjön utánuk, ebédeljenek együtt. Arra gondolt, hátha találna valakit, aki a délután folyamán megvizsgálná, megnyugtatná, vagy megerősítené, mindenképpen megszabadítaná kételyeitől. Vivi mellett még intézkedni sem tud, szüksége van Zoli jelenlétére.

*

      Micsoda boldogság egy ilyen gyermek! Hogy vágyott ő erre a kislányra!
      Amikor már nőni kezdett a hasa, kérte Ibolyt, hogy rá ne is gondoljon mostanában. Ő ezután hónapokig vár valakit, olyan nagyon-nagyon, ahogyan még soha senkit. És nem is fog visszamenni abba a közegbe többé, mert még a gondolatával is megfertőzné a babáját. És szégyenszemre visszament, mert a pici lánynak mindent meg akart adni, akár erőn felül is, és minden sokba kerül.
      A gyermek élményekre várva, teljes személyiségével topogott a kis-földalatti lépcsőjénél, amikor szilárd talajra léptek. Legszívesebben habzsolta volna mindazt, ami körülveszi, markolászta az agyonfogdosott, mocskos bejárati rácsot, amíg ő jegyért állt sorba, és készült az élményekre.
      Mire beballagtak, és szétnéztek a lehetőségek között, Zoli is odaért.
      — Valami kiűzött ide hozzád. Úgy éreztem, bajban vagy, zaklatott vagy, szerencsétlennek érzed magad.
      — Örülök, hogy észrevetted, hogy nem jó most nekem egyedül. Maradj ma velünk, kérlek. Később, ha tudok már mesélni, megtörténik az is.
      A majmok felé ballagtak, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.
      Lili látogatott ki az állatkertbe a vőlegényével.
      — Ha előre megbeszéltük volna, sem sikerülhetett volna jobban! — örvendezett. — Tudod, ki ő, ugye? — Mutatta be a vőlegényét.
      — Hogyne tudnám! Olyan kuka vagy! Már többször volt szerencsénk.
      — Micsoda fennkölt társalgás! Volt szerencsénk!
      — Jól van, na! Ma ilyen napom van. Legalább összecsapjuk a fiúkat, ők játszanak a gyermekkel, mi pedig beszélgetünk egy jóízűt.
      — Képzeld, tervezgetjük az esküvőt. Még nem nagyon, de már a szülők is találkoztak, komolyan vesznek minket. Az anyósom nagy látványosságra vágyik. Én inkább csendesre venném a figurát, de ő meg akarja mutatni országnak, világnak a nincs mit. Nagyszerű nő. Úgy viseli az ura kurvázását, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár úgy látom, vissza is adja becsülettel! Adok is, kapok is. Így aztán szépen eléldegélnek egymás mellett. De gyarapodnak, a fiúkat felnevelték, lassan elcsitulnak a sérelmek.
      — Ezt hívják úgy, hogy polgári tisztesség.
      — Nem Zsani néni kezdte.
      — Ne mentegesd, mérj egyforma mértékkel.
      — Azt teszem. Az ügyvéd úr azt hangoztatja, sajnos Zsani néni előtt is, őt önmagáért szeretik a nők. Nem is fizet egynek sem. Van egy ragyogó lakása, annak a küszöbén emeli át, akit megáhít, s elhiteti vele, hogy az ő számára vette. A nő fizeti a rezsit, főzi a príma vacsorákat, tálalja a szerelmet, ő pedig élvezi a potyát.
      Karolin érezte, hogy gyomrából elindult egy szokatlan, ismeretlen érzés, egy görcsféle, mely bejárta egész testét. Hatalmas rántással levonult az ágyékáig, amellyel őt előre rántotta, egész testét görnyedésre késztette. Minden szervét maga alá gyűrve tett egy nagy kört, s ez az összes kín ment felfelé a háta irányába, kúszott fel a tüdejéig, ahol beszűkítette a légvételt, végül összenyomta. Ez már neki is sok volt mára. A göb tudata a mellében, a Lilitől kapott öntudatlan tőrdöfés úgy vágta fejbe, hogy megbillent, s úgy döfte át tőrével, hogy megélte az eseményt, amelyre azt mondják: vég. Le kellett guggolnia, hogy el ne essen.
      — Mi van veled? Rosszul vagy?
      — Gondolom a vérnyomásom esett le — nyögdécselte. — Üljünk le egy kicsit.
      Már jó ideje üldögéltek egymás mellett, amikor oda sem fordult Lilihez, csak előre tekintve mondta:
      — Kéne nekem egy onkológus. Csomót tapintottam a mellemben.
      — Mikor?
      — Ma reggel.
      — Ó, te szerencsétlen! Ez a te bajod, te nyavalyás! Mindjárt felhívom Zsani nénit. Ő a te onkológusod.
      „Na, ne, na, ne”, — ismételgette magában némán. „Mit kell még elviselnem?”

*

      Karolin a félelemtől, a megviseltségtől, a szégyentől vacogva fogta össze maga előtt a két karját, miután lecsúsztatta válláról a melltartója pántját. Az orvosnő pár perccel korábban már áttapintotta ujjaival a mellét, és őszintén megmondta, hogy van ott valami, ami nem tetszik neki. Átvizsgálta c-t-vel, különböző kütyükkel is, s készült megszúrni. Amint közelített feléje a fecskendővel, hogy biopsziát vegyen, felé intett, mert úgy érezte, beszélnie kell.
      — Nagyon gyűlölsz?
      Úgy esengett a tekintete, hogy a nő megszánta.
      — Mért gyűlölnélek, te szamár? Nem vagy te a házastársam. Nem esküdtél te nekem örök hűséget, nem te bizonygattad, hogy velem leszel jóban, rosszban.
      — Igaz, de besegítettem.
      — Te kerested meg őt, vagy fordítva történt? No, ugye! Mert ő, már ne bántódj meg, de akárhogy vesszük, mégiscsak tárolt a noteszában egy olyan számot, amelyen alkalmi partnereket lehet találni. Már maga az, véletlen, hogy megismertelek. A többieket soha nem láttam. Mindenkiről tudtam, mert a férjem túl sokat hencegett a sikereivel férfitársaságban. Így aztán hozzám is eljutottak a hírek. Nem panaszkodom, én választottam rosszul. Ráadásul szégyenkezhetem is nyugodtan, elvégre el sem váltam. Nem tettem, mert kényelmetlen lett volna, túl azon, hogy a fiúk is itt voltak nekem. Úgy tettünk tehát, mintha minden rendben lenne. Közben a gyerekeink kiröhögtek bennünket, mert nagyon jól tudták, hogy semmi nincs rendben. Elnézték nekünk a gyarlóságunkat. Ennyi. Tőlem nem fogsz róla többet hallani! Nem illik gyalázkodni. Miattam ne aggódj! Mindent megteszek érted, szerencséd van, időben vagyunk. Meg fogsz gyógyulni. Nehéz lesz, de meggyógyulsz.
      — Köszönöm, hogy nem terheled a lelkemet jobban, mint én magam. Nem beszélve arról, hogy a gyógyulás reményével kecsegtetsz. De el kell mondanom a védelmére, hogy nekem soha semmit nem ígért, az első pillanattól tudtam, hogy ti vagytok neki, s hogy ti fontosabbak vagytok nálam.
      Az orvos, aki nő, és sértett feleség, akkora szánalommal és gyengédséggel nézett rá a szemüvege felett mielőtt megszúrta, amely egyszerre volt megalázó és nevetséges.

*


      Már elvitte Vivit az oviba, s most itt kuporog a többiek között a stúdióban, ahol mindenki őt tutujgatja, miközben gyúrja, formázza a maga agyagját. Egyszerre vigasztalják, aggódnak érte, és örvendeznek, hogy időben felfedezte a bajt. Nem sejtik róla, hogy ő az a rossz kurva, aki innen drága szállodákba futkos pénzért idegen férfiakkal bujálkodni, pénzt keresni, biztonságot teremteni. Mert ennek a szépséges kerámiának szinte semmi ára, de annyi semmi esetre sem, hogy a kislány utáni kiadásokat fedezze. Egyelőre legalábbis.
      Ül tehát a cserépkályha közelében vacogva, és várja, hogy szólaljon meg a telefon, és Miklós hangja érjen el hozzá. Szüksége van most legalább a hangjára, a tudatára, hogy van. Nem panaszkodni akar, csak vágyik hallani a hangját, hogy megnyugodhasson. Nem árul el neki semmit a bajáról, dehogy is mondaná el a félelmeit, tudja jól, hogy ez nem tartozik a férfire, ő csak örömre szegődött mellé. De mégis könnyebb lenne ez a nap... ezt túl kéne élni! Meg a többit.
      Azóta nem tud felmelegedni, amióta a doktornőnél járt. Olyan megalázottnak érezte, magát ott a rendelőben, mint egy féreg, amelyet mindjárt eltaposnak. Azt a nagyvonalúságot, amit a feleségnél tapasztalt, nehezebben viselte, mintha gyalázta volna. De ő tudta, hogy arra sem méltatja, mert ő csak egy megrendelhető lány, akivel a feleslegessé vált perceket el szokták tölteni az urak.
      Szégyenszemre most is a telefonra vár, hogy hívásra házhoz menjen, mert kell az a dög pénz, mert az élet minden nappal drágább, s azt a nívót, amit elért, meg kéne valahogy tartani. Ezért kérte a doktornőt, hogy várjanak három hetet a kemoval, mert nem hagyhatja ki ezt a nagy hajrát, amivel előre gyűjthet egy kis pénzt, hogy kitartson arra az időre, amit majd a nagy hányásos rohamok közepette él meg.
      Amikor kiderült, hogy beteg, könnyebbséget jelentett a gondolat, hogy ott van az a lakás, amelyet Miklós vásárolt, de már azt is tudja Lilitől, hogy annál nagyobb átverés nem volt még a földön, mint az ő viszonyuk. Ráadásul azzal is el kell számolnia magával, hogy nem verte át őt senki, csak ő saját magát, elvégre nem hangzott itt el soha egyetlen árva ígéret, amit komolyan lehetett volna venni. Miként nincs, és nem is volt soha az ő nevén lakás, sem kapcsolat, sem semmi, mert ő csak egy rövid és kellemes kis epizód Miklós életében. S most itt fekszik bele döngölve a földbe, mélyen, már egy szinten a talajjal, Miklós sarka éppen a halántékán tipor, és most készül a sarkát néhányszor keményen megfordítani azon a helyen.
      Igen. Ennyi volt. Szégyenletesen otromba. Mindegy, ő mindig kifogja magának a legalávalóbb, leggátlástalanabb férfiakat, akik még csak nem is tudják magukról, hogy azok. Mert ezek fogyatékosok. Érzelmi fogyatékosok.
      Most tehát elküldi neki a kulcsot szépen becsomagolva, s akkor nem kell találkozniuk sem többé. Arról sem szükséges tudnia, hogy ő beteg.
      Nem kell azt éreznie, hogy segítségre szorul. Ha képes érezni egyáltalán...
      Csöng a telefon. Csak Iboly van a vonalban. Menni kell. Lassan tápászkodik, kivánszorog a mosdóba, valamelyest elrendezi a külsejét, s indul. Már vissza se jön ma ide, majd bevackolja magát egy közeli presszó láthatatlan zugába, vagy a szálloda előterében várakozik, onnan könnyebben eljuthat bárkihez. Most jönnek a nagyhangú, dévaj fiúk, akik az arcát sem jegyzik meg, a vállát sem, csak a mozdulatot, mellyel azt jelzi feléjük, hogy csodálatos teljesítményt nyújtottak.

A kurva 2. rész

Semmi emléke nem maradt erről az eseményről. Az elméje rendkívül jól működött, mindent törölt, még a szégyenét is. Mert ha senki nem tudja is, hatalmas, jóvátehetetlen szégyenként élte meg ezt az alkalmat. A lelke bűnnek könyvelte el, az agya gyalázatként. Igaz ugyan, hogy nem a saját gyalázataként, hanem annak a társadalomnak a szégyeneként, amelyik szabályosan odalöki, bele kényszeríti fiataljait a bűn karmaiba. Mit jelent az, hogy bűn? Az ő számára az érzelem nélküli testiség, a pénzért mímelt örömérzés. Miként a lopás, a csalás, mások átverése, ellehetetlenítése is az. Embere válogatja, ki mit tekint bűnnek.
      Az egyik marihuánát árul, a másik a testét. Ő még nem akarja tudomásul venni mi történt vele, csak szédeleg. Csak tudja, hogy lefeküdt egy idegennel, aki igazán figyelmes lehetett, mert ha nem így lenne, azt az agya rögzítette volna. Arra emlékszik, hogy az ajtóig kísérte, és azt mondta, máskor is őt keresi majd. Tehát elkezdődött valami az életében, amitől sokkal nehezebb lesz minden, és sokkal könnyebb. Ki tudja fizetni a lakbért, a stúdióért fizetendő összeget.
      Akkor is visszament a stúdióba, s úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nem is kérdezte senki, fel sem tűnt talán a hiánya, tehát ott folytatta a munkát, ahol nemrég vizes ruhával letakarta.

*

Nagyon szereti ezt a darabot, amin most dolgozik. Tudja, hogy jól meggyötrődik vele, mert addig formázza, amíg elégedettséget érez, de ebben a munkában éppen az az öröm. Még nem tudja, hogyan alakítja, csak azt érzi, már kilépett az agyából, már benne van a mozdulataiban, már nincs gond, már gondolatok nélkül formálódik, engedelmeskedik az agyag, és belső szemével már látja a kész munkát. Ahogyan dolgoznak ujjai az anyagon, úgy lesz rajta úrrá a nyugalom, és az öröm. Kizárja a világot magából, most csak ők vannak ketten, az agyag és ő.
      Hosszan elbíbelődik, felrak, kicsíp, nyújt, és stabilizál. Érzi, hogy sikerült, hogy olyan lesz, amilyennek lelki szemei már előre láttatták. S határtalan boldogsággal látja, hogy valami nagyon szépet hozott létre. Most feláll, eltávolodik, jobbra dől, balra. Akárhonnan nézi, meg kell állapítania, ez sikerült! Remek. Akkor most megmosakszik, leül, és kényelmesen iszik egy kávét. Nem iszik, mert csöng ez a nyavalyás telefon. Úgy agyagos kézzel emeli a füléhez, és hallgatja Iboly hangját.
      — Azt kéri, hogy menj vissza.
      — Ó, a jó Isten áldja meg a potenciáját! Már vissza is ért a parlamentből, vagy el sem ment? No, mindegy, összekapom magam, és indulok. És még külön hálás is vagyok neked, hogy ilyen pasival hoztál össze, nem valami undorító vén mókussal. Indulok! Voltam.
      Letusolt, testét bekente mindenféle finom kencékkel. Ez az üzlethez tartozik. Olyan tiszta hatást kell elérnie, mintha soha nem látott volna hasonlót. Ismét örült, hogy itt a stúdióban is tárolt egy hajszárító burát. Amíg az alatt üldögélt, baba simaságura sminkelte arcát, kihúzta szemét, száját, és még az oviból jött hívást is fogadta. Igaz, hogy majd eldőlt, amint hallotta, hogy Vivien lázas, elesett, jó lenne, ha hazavinnék, és már hívta is Zolit, akit szerencsére elért, s aki máris indult a kislányért. Ő is mindjárt ezt teszi, csak előbb a gyógyszertár felé veszi az irányt, vesz a gyereknek ezt-azt, hogy levigye a lázát.
      Kapkodva visszavette „munkaruháját”, hívott egy taxit, és ment. Ment pénzt keresni. Már tudta, melyik emelet, melyik folyosó, halk kopogás, és fiatalos válasz. Már feküdt egy lány az ágyban, ő majdnem meg is szólalt, hogy akkor itt rám nincs is szükség, de helyette annyit kérdezett:
      — Most milyen játékot eszeltél ki?
      — Ő lesz az anyád, aki hozzám kényszerít, aki kőkeményen bánik veled. Te sírsz, ellenkezel, tiltakozol, ő nem kegyelmez. El tudod játszani?
      — Megpróbálom.
      Nem esett nehezére sírni, tiltakozni, eltűrni, hogy anyja letépi róla a ruhát, és lefogja, amíg kielégül a férfi. Aztán magára kapkodnia tépett ruháját, hogy elrohanjon innen. Csak megfogta a számára kikészített összeget, és igen sikeresen alakította a megrettent menekülőt.
      Szerencsére volt vele egy ballonkabát, az alá rejtethette megtépázott eleganciáját, és vágtatott haza a lánykájához. Kabátban maradt, amíg ellátta Vivient, lefektette, levitte a lázát, ő is lefeküdt mellé a szőnyegre. Még ott is szipogott egy ideig, mert ezen a napon nehezebben viselte a szerepjátékot, mint máskor. Vágtatott volna haza, de előbb ki kellett elégítenie egy perverz ötletet.
      Alvásra kényszerítette magát, de fennléte utolsó pillanatáig mondogatta: „Nem történt semmi,
nem történt semmi, nem tör…”

*
      Ahogy remélte, hamarabb ébredt, mint a gyermek, és rohant a fürdőszobába, hogy tisztára sikálja magát. Nem a testét kellett fertőtlenítenie, hanem a lelkét. Tudta, hogy hamar rendbe hozza magát.
      Jó, jól kidolgozott módszere volt erre. Ahhoz, hogy egészségesen tudjon tovább élni, fenn kellett magában tartani a tudatot, hogy neki ehhez az egészhez, ami vele történik időnként, semmi köze.
      Lassan ballagott a Rákóczi úton az Astória irányába. Vásárolt magának néhány darabot, igazán szépekhez sikeredett hozzájutni. Sütött a nap, matatott a táskájában, hogy a napszemüvegét elővegye. Iboly telefonált.
      — Az úr nagyon meg volt elégedve. Azt ismételgette, hogy máskor is téged keres.
      — El vagyok ragadtatva!
      — Mi bajod van?
      — Semmi.
      — Szóval valami mégis van.
      — Nem lehetne engem is betenni a listavezetőkhöz? Vagy egyeztetnék személyt, időt. Olcsóbban, mint más.
      — Hol vagy most? Jó. Ülj be az első taxiba, és gyere ide!
      Robogott.
      — Mesélj!
      — Nem elég, hogy teljesítem a kívánságait, még a megboldogult Déryné Széppataki Rózán is túl kell tennem színészkedésben. Hát mi vagyok én? Legyek anyuka pénzért eladott gyermeke, akit lefog saját szülője, és fajtalankodásra kényszerít? Van róla elképzelésed, milyen undorító? Sírjak, esdekeljek, mint egy ostoba liba, és akkor ő majd jól megerőszakol! Jó, egyszer elmegy! De legközelebb ismét mást eszel ki!
      — Majd nem leszel Pesten, vagy valami mást találunk ki neked, amíg kihevered.
      — Oké.
      Hol volt már az a szegény megalázott, meggyalázott lány, akit a szerelme utcára akart küldeni! Akkor úgy érezte, jogos, amit vállal, bár már akkor is érezte, hogy nem ezt hívják sikertörténetnek, de még az is kiderült számára, hogy képtelen átlépni a saját árnyékán, s naponta tesz erőszakot magán. Ez viszont így istentelenül fárasztó.
      Természetesen folytatni kell, mert ott a gyermek is, és a férje is, aki ugyan nem tudja, hogy ő miket művel, amikor nincsenek együtt, de nem is erőlteti meg magát a pénzkeresésben. Szóval minden van, kivéve a kiugrási lehetőséget.
      — Iboly! Kérdezni szeretnélek valakiről. Tudod, már mindannyian tudjuk egymásról, ha összetalálkozunk, hogy ő is azért van itt, amiért én. Csak másik ajtón kopog be, másik jól fizetővendéghez. Egyik karcsú, másik dundi, nagy seggű, és lapos, szőke, vagy fekete. De valakit már hónapok óta lesek itt a szállodában. Csupán a hallból ismerem, akiről szólnék. Jár ide egy nagyon nem idevaló nő, és gyanítom, hogy ennek ellenére ő is hozzánk tartozik. Olyan esetlen, lekopott, idős, és kövéres, hogy több mint bámulatra méltó. Mit keres itt egy ilyen valaki? Fel-alá toporog, abban a talán sosem tisztíttatott kabátjában, valamit szorongat a kezében, és a végén felmegy az emeletre. Ki az?
      — Vannak olyanok a férfiak között, akiknek direkt a koszos, ápolatlan, idős nőkre van gusztusuk. Esküszöm, ilyenre még nehezebb szert tenni, mint fiatal csinos lányokra, mert ennek már nincs is igénye. Magára cibálja a valóban lekoszolt, kopott göncét, és tramplin elcsoszog a zöldségesig. Ennyi az élete. Ez a fajta úgy érzi, ő már megöregedett, vele már nem történik semmi. Miközben nem is tart rá igényt. Azt ugyan szeretné, ha kicsit nagyobb lenne a nyugdíj, a biztonság és a kényelem, de mindenbe beletörődik. Ha meg tudja venni a kevéske zöldséget a bablevesébe, leül a fekete-fehér TV-je elé, és elégedett. Az ilyen már nem akar semmit többé. Se pénzt, se szexet. Csak a sorozatát. Hősnőnk mára úgy belejött a szerepkörébe, hogy még a szálló halljában is alakítgat egy kis jelenetet. De látnád az utcán szabadidőben! Anyám! Elegáns, fess nő lett belőle. Sötétszőke parókát visel, mert a ronda, mocskos haját csak ritkán meri megmosni. Az kell a szakmához. Azzal simogatja perverz pasijai keblét. És mindig hoz egy ronda kisedénykében valamit hazulról a vendégének. Azt szorongatja. De a szekrényében elegáns holmik vannak, az utcára már csak abban megy ki, itt öltözik át a portás engedelmével egy kis borravalóért. De nincs tartozása, és együtt a pénze egy normális lakásra. Csak éppen magányos lesz, mert a régi barátok elkerülik, ha kiderül a dolog. Meg az is lehet, hogy soha nem derül ki semmi. Csak erre nincs garancia. De, hogy ez a nő, soha nem fog megkínlódni a lelkével, az tuti.

*

Az ügyvéd úr kongresszusra készül vidéki nagyvárosunkba. Útitársat keres, szórakozni vágyó hölgy személyében. Legyen elegáns, úri megjelenésű, visszafogott és szellemes, okos és igényes, szép és szexi, és szeresse is a szexet. Ez az elvárás a hölggyel szemben.
      Természetesen Karolát küldte fel hozzá Iboly. Szerencsére munkaidőben, így még lehetősége lesz elhozni Vivient az oviból.
      Nagyon fess úrinő kopogtatott a szálloda második emeletén a megfelelő szám alatt, a lány személyében. Szépen feltűzött méz-szőke haj, ápolt kéz, drága cipő és táska, selyem kosztűm a kabát alatt. Finom smink,
diszkrét illat, ehhez Karol csinos arca, szép karcsú nyaka, jó teste.
      Az ügyvéd úr elegánsan felöltözve fogadta. Magas, fess, negyvenes, kisportolt férfi. Örült neki a lány. Mindig attól rettegett, hogy egyszer kap egy öregembert, akiből neki kell a férfit elővarázsolni.
      Csak a keresztnevükön mutatkoztak be, és nem akartak semmit megtudni egymás szállodán kívüli életéről. Mégis el tudtak tölteni egy szűk, kellemes órát beszélgetéssel, miközben finom borokat ittak, és külön-külön azt állapították meg magukban, hogy jól meglesznek.
      — Van kedve velem tölteni egy órát?
      — Nem lehetne inkább holnap?
      Olyan hirtelen csúszott ki a száján, hogy már vissza sem lehetett szívni. A szájára vert, hiszen neki nem ez a dolga. Megrémült.
      — Elnézést, nem akartam elutasítani.
      — Örülök, hogy tudunk természetesen viselkedni egymással.
      — Holnap jó leszek, ígérem, és közben kifaggatom, mitől jó a jó magának! Most el kell mennem az óvodába. Megígértem. Meg tud érteni?
      — Ne aggódjon! Holnap itt, korábbi órában. Hogy ne kelljen sietnie. Jó?
      Elköszönésként kapott egy lenge puszit, és már el is tűnt a lány.

*

      A férfi érkezett korábban. Már előkészített két poharat, és az italt is, mire Karol befutott.
      — Sokat késtem? Bocsásson meg!
      — Nem késett sokat. Még arra is volt időm, hogy gondolkodjam. Az jutott eszembe, mennyire kerültük tegnap a magánéletünk megemlítését, s a végén kibukott, hogy van egy óvodása. Férje is van?
      — Igen.
      — És ő mit szól ehhez?
      — Nem tudhatja. Nem alázhatom meg vele. Csak annyit érez, hogy rá már alig jut idő. De most magára figyeljünk! Ígértem valamit. Maradjon a helyén! Majd megpróbálok úgy tenni, hogy jó legyen magának.
      A férfi háta mögé állt, és lassan gyengéden, mint egy selyem inget, leemelte róla a zakót. Óvatosan csúsztatta le egyik, majd másik karjáról. Miután letette a szék támlájára, megsimogatta a vállait, majd elébe került és kigombolta az inget, melyet lassan gondosan a zakóra helyezett. Ismét hátra került, és tovább simogatta a széles, erős vállakat. Lassan, könnyedén, majd egyre súlyosabban masszírozta, gyúrta, s a vállközépen hosszan megnyomta egy újjal, hogy utána hirtelen elkapja a kezét. Ezt a mozdulatot megismételte néhányszor.
      — Érzed, amint ellazult a vállad, könnyű lett, tovatűnt minden fáradtság. Én is levetem a blúzomat, hogy érezhesd a bőrömet. Megsimogatom az arcodat, finoman, könnyedén, megnyomom a homlokod közepét, s mindkét tenyeremet ráteszem a szemedre, arcodra, a tokád helyére. Laza vagy, béke van benned. Két karom két karodra fektetem, fejem a válladon. Most jön a láz, az izgalom! Megválsz a nadrágodtól a segítségemmel, én pedig a szoknyámtól, hogy közelebb jöhessek. Mindkét kezemmel simogatlak, feltöltöm a mellkasodat, lesimítok az ágyékodig. Itt most közrefoglak. Férfiasodsz! Akarod, hogy a gerincedet is simogassam? Nem? Akkor lehúzom a bugyimat, és úgy érzem, a te gatyád is felesleges már. Mit tegyek? Mit szeretnél? Belecsúszol az ölembe? Jó. Akkor én most szemben veled, beleülök az öledbe. Lassan, nagyon lassan, óvatosan haladsz beljebb, így, így ne siess, lassan finoman! Nagyszerű, felgyorsulsz, lihegsz, nagyon lihegsz. Nyomd!
      — Úgy látom, nem kell nekünk ágy!

*

      Amíg öltöztek, annyit kérdezett az úr:
      — Mondd, mi közöd neked ehhez az egészhez?
      — Először fordult elő velem, hogy nem csak munkának tekintettem, ami történt.
      — Jöhetnék hozzád máskor is?
      — Természetesen. Csak jelezd, kérlek, hogy el tudjam rendezni a babámat.
      Az történt meg vele, amit nem képzelt volna legtávolabbi reményeiben sem: Kézcsókkal köszönte meg a férfi a délutánt. S együtt mentek le a lifttel.
      A következő hetekben gyakran szereztek egymásnak emlékezetes perceket.
      A lány várta a jelentkezéseket, de semmit nem kért, nem kérdezett.
      Lassan olyan kapcsolat alakult ki köztük, hogy szeretőknek tekintették egymást. Még mindig nem tárták fel egymás előtt magánéletüket, de egyre inkább érezték, hogy összetartoznak. Karol átélte, és élvezte az együttléteket, ezzel egy időben közölte a férjével, hogy többé nem alszik vele.
      Zoli már korábban érezte, hogy valami elromlott közöttük, de most arra gondolt, azért, mert nem dolgozik. Már eljutott odáig, hogy szégyenkezett is ezen a viselkedésen, s ígérte, keres munkát magának. Elismerte, hogy lazán kezelte a témát, nem járt utána, de holnaptól másként lesz.
      — Én nem kértem számon, hogy mit, miért és hogyan teszel. Tény, hogy egyszer sem jutott eszedbe megérdeklődni, miből vannak körülötted az oka luxus holmik, amelyek nem egészen olcsóak. Semmivel nem törődtél, csak a saját kényelmeddel. Nem küldelek el, amíg nem tudod megoldani az életedet, csak arra kérlek, amíg itt laksz, mentesíts a lakáskörüli teendőktől. S óvd meg Vivit a megrendüléstől. Én még bemegyek a stúdióba, mielőtt a kislányért indulnék.
      A stúdió volt az a hely, ahol kikapcsolódott, megpihent, ellazult. Nem utolsó sorban, éppen egy kiállítás terve körvonalazódott, melyet hamarosan megvalósíthat Lilivel, a barátnőjével. Ezután Lili is itt dolgozik velük a stúdióban.
      Karol még el akarta készíteni azt a néhány darabot, melyek gondolatban már régen benne élnek. Tehát ezért naponta járt. Igazán szépen alakultak a kerámia tárgyak, ők pedig lelkesen rendezkedtek. Az elhelyezés nagyon fontos. Nem mindegy, hogy érvényesül-e a darab, vagy sem.
      Eljött ez a nap is. Már az utolsó darabokat rakta a helyükre. Elvette, visszahelyezte egyiket, másikat, kis szalmatörmeléket pakolt mellé, festett szalmát, de más színű jobban illenék ide. Ilyen megható hangulatban készült az utolsó pillanatig, mert mindjárt érkeztek a vendégek.
      Nagyon jól sikerült minden. Szépen, ízlésesen tudott elrendezni mindent, eljutott hozzá néhány elismerő szó is. Szépen, túlzások nélkül mutatta be Nóra külön-külön a munkáikat, de egy-egy darabra külön is felhívta a figyelmet. S ki volt az a vendégek között, akire igazán nem számított? Hát persze, hogy a szállodában megismert Miklós. A fiával, és a feleségével érkezett. Szerencsére már előre felfedezték egymást, így magukban előre eltervezhették, miként köszöntik a másikat. Nem tudta, hogy kerültek ide, mert ő említést sem tett a dologról, amikor kiderült, hogy Lili küldte hozzájuk a meghívót. Ő ugyanis Miklós fiának a barátnője. Így minden simán ment, Miklós megtudta róla, amit eddig nem tudott, hogy nem egy értéktelen lány ő, hogy keramikus úgy mellesleg, jó ismerősként köszöntötte, és senki nem jött zavarba.
      Ő pedig különös örömmel élte át, hogy ez az ember az övé is, hozzá is tartozik, nem is kell szégyenkeznie miatta.

Kertész Éva: A kurva 1.rész

—1—

Már hajnalban felébredt, mégis pontosan látott körülötte mindent a szobában. A felkelő nap fényei olyan sikerrel próbálkoztak szétfeszíteni a redőny réseit, hogy bár nehezen, de sikerült bejutniuk. A szemét csak alig résnyire nyitotta ki, szinte nem is érzékelt semmit csak élvezte a tegnapi alapos nagytakarítás, a függönymosás kellemes illatát. Először lehunyt szemét szoktatta a félsötéthez, aztán teljesen váratlanul felemelte a bal lábát, és amint végighúzta kezét rajta, rémülten konstatálta, hogy szőrös.
      „Te jó szagú… ó, ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy indulás előtt még ezt is meg tudjam oldani!”
      Egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyából, és félálomban vonszolta magával a saját ágyneműjét az előtérig. Aztán jól megpüfölte, és behajigálta a többi ágynemű közé. Mindezt olyan halkan és rutinosan, hogy Zoli, aki békésen szundikált tovább, meg se rebbent a halk zajtól. Kivágtatott a fürdőszobába, és beindította az este
megtöltött mosógépet. Aztán előkapta a hideg gyantát, bement a gyerekszobába, hogy addig is az ő kis drágája közelében legyen, és ott, az alvó gyermek mellett ülve kezdte el magát szőrteleníteni. A gondolatai természetesen vágtattak közben, mert szerencsére azzal nem zavart senkit.
      „Hogy az égben nem tudtam én tegnap elmenni Andreához? Pillanatok alatt lerántotta volna rólam ezt a rengeteg pihét. Már mindegy, már benne vagyok, most végezhetem magam ezt a nyomorult műveletet, és Zolika, mint okos nagyfiú, kénytelen lesz Vivient elvinni az óvodába. Legalább ő is cselekszik valamit. Én viszont kapkodhatok, hogy minden el legyen rendezve, mire indulnom kell. Ha ezzel elkészülök, gyorsan különválogathatom a gyermek ruhácskáit, hogy kitalálja apuka, melyik darab mire való… Előtte viszont megterítek nekik a reggelihez. Pattogok, mint a nikkel bolha: sitty-sutty… No, kész, most irány a fürdőszoba!
      Jól van Karola, ügyes voltál! Csak így tovább! Tovább, tovább!
      Kézmosás, terítés szépen, takarosan, így, a szalvétát is, kirámolás a hűtőből, a vajat mellé, a paradicsomot is, remek! Konyhakész, befejezve. Akkor most rendszerezzünk ruhácskákat!
      Istenem, de cuki ez a kis ruci! Úgy imádom az én kincsecskémet benne!
      Lehet, hogy nevetséges vagyok, de nagyon vágytam rá, hogy megvehessem neki. Drága. Igen. De meg tudtam venni, és ez a lényeg. A gyerekemnek vettem! A gyerekemért mindent! És most indulok tusolni, mert nem késhetek! Iboly agyon is ütne. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.”
      Már folyt is a víz a nyakába. A haját most nem mosta, nem ért rá szárítani. Krémek ide, parfüm oda, király! Ott állt előtte agy jól vasalt, csillogó fehér blúzba öltözött leányka. Szépen fésült barna hajjal, barna szem, kihúzva, rózsaszín púder, ugyanolyan rúzs. Zsenge lányka, karcsú, mosolygós, karcsú lábak. Ezt mutatta a tükör. Egy kis sötétkék sállal tette magát még kislányosabbá, sötét szoknya, és már vágtatott is a taxihoz.
      Szóval nem sikerült elkésni! Remek! Iboly ott állt a főbejáraton kívül.
      — Gyere gyorsan, mert ez még el akar menni a kormányülésre is! Csak ügyesen! Hívj, ha végeztél!
      Már be is belépett a liftbe, és indult a megjelölt emeletre. Az ajtó előtt még megigazította a szoknyáját, blúzát, és kopogott.
      Az úr feküdt az ágyában és dolgozott. Hasán a számítógépe, és feszülten olvasott valamit. Ő tudta, hogy nincs rajta semmi a takaró alatt. Közelebb lépett, és mosolyogva, enyhe hunyorítással elvette a készüléket, és óvatosan odahelyezte az ágy melletti székre. Aztán leült az ágy szélére, megsimogatta az őszülő szőrös arcot. A mellkasán is megborzolta egy kicsit a szőrzetét, de nem anyáskodva, hanem lassan, finoman. Aztán rutinosan indult ujjaival lefelé. Még az ágyékára is rászánt egy kis időt, pontosabban annyit, amennyit szükségesnek érzett, matatott, simogatott egy kicsit, majd kipenderült az ágy végéhez, és gondosan, a jól begyakorolt mozdulatokkal izgatóan vetkőzni kezdett. Míg egyenként, és módszeresen leszedte magáról a kisiskolás ruhadarabokat, azt gondolta magában: bár nagyon szereti az ő Zolikáját, az isten tudja, mikor részesítette hasonló élményben.
      Végül ruhátlanul besuhant a férfi ágyába. Kezét már nem vitte el a mellkas irányába, megmaradt a köldök alatt, és konstatálta, hogy bőven el tud menni az úr a kormányülésre.

      Amint kilépett a forgóajtón, felhívta Ibolyt, hogy indul a stúdióba.
      Maguk nevezték el így a helyiséget, amelyet négyen béreltek egy keramikus özvegyétől. Kényelmesen elfértek benne, mindenkinek megvolt a munkahelye, ahol az agyagot formálta, az égetést pedig hol közösen
oldották meg, hol egyénenként, attól függően, hogy mennyi az égetni való. Ezen soha nem volt vita, egyáltalán soha nem volt vita.
      Szervezés kérdése az egész. Mindannyiuk szerencséjére egy rém rendes társaság találkozott itt össze, azon kívül ő volt akkor az egyedüli nő, és ez önmagában is könnyűvé tette a dolgot. Mellesleg nem is kellett semmin könnyíteni. Tetszettek egymás munkái, mindenki segítőkész volt a másikkal, és főleg akkor dolgozott, amikor jólesett neki. Vele is előfordult, hogy este, amikor lefektette Vivient, még bejött egy kicsit, mert hajtotta valami. Az is megtörtént, hogy innen ment el Iboly hívására valahová.

      Iboly. Nem is tudja már, hogyan kezdődött. Egyetemista korukban Iboly lett a szobatársa. Még lakott egy lány a szobában, valami Kati, de olyan tapló volt szegényke, hogy azzal nem lehetett mit kezdeni. Ez nem jelenti azt, hogy lenézték volna, vagy rosszul bántak vele, de mégsem alakult ki köztük barátság. Csak amikor kettesben maradtak a szobában, és áhítozva látták Iboly szépséges fehérneműit száradni, vagy a csodálatos pulóvereit, amilyenek mellett ők meg sem mertek állni, ha egy kirakatban látták, akkor dicsérték, méltatták, és csodálták, de soha nem irigyelték.
      Ő, Karola, ha tehette, minden hétvégén hazament a falujába, mert nagyon vágyott az övéihez, noha tudta, hogy családja kasszáját megterheli a gyakori utazás. Egy ilyen alkalommal találkozott egy lánnyal a múltból. Korábban együtt járt vele általánosba. Cigánylány volt, de tiszta, jó tanuló, aki akkor azt bizonygatta, ő bizony továbbtanul, vinni akarja valamire. Most kiderült, nem lett belőle semmi.
      Pontosabban ez nem igaz, mert valami lett belőle, csak vélhetően nem ezt tervezte.
      — Mi van veled, Nóri? Mesélj magadról!
      Mindketten kerékpárral jöttek, kibicikliztek a faluból, és leültek az árokparton. Nóri ötlete volt. Nem akarta, hogy Karola együtt mutatkozzon vele.
      — Komolyan gondoltad, hogy ne lássanak veled? Én nem szégyellem, hogy cigánnyal barátkozom, Nóri.
      — Elhiszem, de valamit tudnod kell. Már nem csak az a baj, hogy cigány vagyok, hanem az, hogy kurva lettem közben. Nem is tagadom, és nem is szégyellem, csak a szívem sír néha azért a kislányért, akinek olyan nagyratörő álmai voltak.
      — De hát mi törtét veled, Nórikám? Hol kaptál gellert?
      — Hol? Mit gondolsz? Itt Magyarországon. Semmi különös nem történt, csak a cigányságomtól nem tudtam megszabadulni. Gimnázium? Hát hogy képzelem én? Ebben a házban senkinek nincs munkája, segélyből élünk,
csak nem gondolom, hogy majd itt urizálok az ő fejük tetején? Kész. Maga a család tartott vissza. A saját családom. Akkor még nagyon akartam. Úgy terveztem, elmegyek dolgozni, összegyűjtöm a pénzt, azon kitaníttatom magam. Én, naiv liba! Hát aztán hol dolgoztam volna? Nézz körül! Kinek van itt munkája? Senkinek. Nem nekem, senkinek nem jut itt munka! Majd pont nekem adnának! Gondold végig! Ha valahol, bárhol akad egy munkahely, és ketten jelentkezünk rá, én meg egy szőke, ki nyeri el azt? No, ugye? Hát bizony nem én! Hozzámentem az Oláh Janihoz, aki cigány, mint én, és ő is elvégezte a nyolcat, őt sem taníttatta a családja, mert ezek a mieink, végképp nem érzik, hogy a tudás érték, merthogy itt nem is az. Tehát azt sem fogják fel, hogy azért tenni is kéne valamit. Csak azt látják, hogy mennyi magyar erőlködött körülöttük, taníttatta a gyerekét, és azt is ők tartják el, mert nincs munkája. Mire ment a tanulással? No? Oláh Janival jól megvoltunk. Megmondtam neki, mindegy, hogy mit tesz, de örökké tegyen valamit. Cselekedjen. Ásson árkot, metsszen fát, takarítsa az utat, javítson kerítést, ha kell, ha nem. Lássák, hogy dolgozik. Így is azt mondják, büdös a cigánynak a munka! Nem csak ránk, mindenkire mondják, aki nem dolgozik. Hát ő menjen napszámba,
vágjon fát, hordjon szemetet, csak ne üljön itthon. Így is tett. Otthon. Csak éppen a munkája nem kellett senkinek. Akik szidják a cigányt, azoknak sem kellett, akik nem, azoknak sem. De a gyerekem megszületett, s annak csak egy ideig volt elég az anyatej, mert nő, fejlődik, eszik, kinövi a cipőt, Jani pedig nem tud mit kezdeni az erejével. Elment a polgármesteri hivatalba is, de csak a támogatandók listájára vették fel. Munkát ők sem tudtak adni neki. Amikor már több volt kettőnél, kicsíptem magam, és kimentem a benzinkút mellé, a kamionsorra. Képzeld, a fenekem kellett! Az nem volt cigány. Undorodtam, minden bajom volt, de annyi pénzt mindennap megkerestem, amennyiből megéltünk. Persze most mindenki másért utál. A cigány azt mondja, szégyent hozok rájuk. A magyar azt, hogy büdös kurva vagyok. Csak szegény Jani nem meri kinyitni a száját, mert szégyelli ugyan, amit művelek, de neki is üres a marka.
      — Nórikám, én nem szóllak meg, csak fáj a szívem érted. Többet érdemeltél. Csókolom a kisfiadat, és ha hazajövök, üzenek, hogy gyere el hozzánk. Nálunk beszélgetünk majd.

* * *

Karolát Pesten sokáig foglalkoztatta Nóri esete, még Ibolynak is feltűnt, hogy gyakran elmélázik. Elmesélte neki a találkozását Nórikával.
      — Mondok én neked valamit, te világ tisztessége! Pontosabban most inkább kérdezek. Mit gondolsz, nekem miből vannak a szép cuccaim, amelyeket olyan áhítattal nézel, mint a virágvasárnapi körmeneten a szűzanyát? Csak nem képzeled, hogy az apám munkanélküli segélyéből vettem őket? Másnak nem említhetem meg a nevét, de használd már végre a szép két szemed, és láss! Most úgy teszek, mintha valami titkot árulnák el neked, pedig rajtad kívül mindenki tudja. Nagyon fontos, hogy egy lánynak legyen elég esze, ellenkező esetben mindenki átgázol rajta. Ez tuti. Az ész roppant fontos tulajdonság, és akinek van rá módja, hogy használja, nagy dolgokra képes! Tudjuk jól, hogy ami körülöttünk létezik mind az emberi elme szüleménye, teremtménye. Minden, ami körülvesz bennünket, és széppé varázsolja a mindennapjainkat, könnyebbé teszik az életünket. De az mind pénzbe kerül. Mondjam, hogy azt is mind az ember alkotta, amivel megkeserítheti, tönkre teheti egymást, akár a földgolyót is? De hidd el nekem, hogy van egy másik szervünk, kicsivel lejjebb, s azzal is irányíthatjuk az életünket. Mi nők. A másét is. Az urak ugyan nem tudják, meg tiltakoznának is nagyon, ha hallanák, amit most mondok, de hidd el, mindent el lehet érni általa. Különösen, ha még az eszünket is használjuk vele egy időben. Ezért, ami itt lapul nálad is, már háborúk is dúltak, kitörtek, elnémultak, öltek érte, miatta, s teszik napjainkban is, de főleg sok pénzt is lehet vele keresni. Persze, ehhez hozzá tartozik, hogy ne legyél finnyás! Mert szép dolog, hogy elvégezzük az egyetemet, de nem árt, ha tudod, hogy azzal egy hónap alatt keresünk majd annyit, amennyi máshol bejön egyetlen alkalommal. Mondjam, hogy az is előfordulhat, hogy munkát sem kapsz a diplomáddal, s akkor jössz rá, hogy kincs rejtőzik a bugyidban.
      Nagyon megalázónak tartotta ugyan a beszélgetést, de nem sértődött meg. Már önmagában azon is meglepődött, hogy nem sértődött meg. Úgy látszik, a találkozás Nórival kinyitott benne egy kiskaput. Vagy elzárt. Jó ideig nem folytatták a témát, de amikor legközelebb megcsodált egy újabb darabot Ibolyon, az ismét folytatta a meggyőzését. Érezte, hogy a terep elő van készítve, hogy Karola nem sokáig vonakodik már.
      Elmondta, hogy ő is elzárkózott sokáig, még a gondolatától is, hogy ő meg egy idegen, összefeküdjön, de nagy volt az öröme, amikor nem kellett pénzt kérnie többé az anyjától, mondván, hogy ösztöndíjas lett. S látta, mint könnyül meg az anyja. Mert sajnos, nagy teher a szülőkön a taníttatás, ha nem pénzes emberek.  
      Még mindig nem esett bele az Iboly ásta gödörbe, de már nem húzta ki magát azokból a közös szórakozásokból, amelyeket eddig elkerült. Sőt, az is megtörtént vele, ami a többi lánnyal már jóval korábban, hogy lefeküdt egy kedvére való fiúval. Természetesen egy csóróval. Ő aztán igazán vonzza a szegénységet. Azt ugyan nem tudta, hogy mije van a választottjának, sőt, semmit nem tudott róla, de tetszett neki valamelyest, és szinte kiválasztotta az „elsőségre”. Túl akart lenni az élményen.
      A fiú, Misu, szintén először jött el ebbe a társaságba, és láthatta Karolán, hogy hasonszőrűek. Szinte összebújtak. Annak pedig, hogy az első élményt együtt gyűjtötték be, olyan érzések alakultak ki bennük, mely közel állt a szerelemhez.
      Másnap is keresték egymást, s amikor a lány kilépett a kapun, hogy elmenjen a szokásos kerámia szakkörére, a fiú vele tartott. Ott pedig ő is kapott egy agyagos ruhát, és egy üres helyet, s úgy belemerült a jó játékba, hogy óra végére egy remek kis agyag fickóval lepte meg a többieket. A vezető kérte, hogy járjon el rendszeresen. Tehetséget látott benne. Karola is örült neki, hogy ily módon többször találkozhatnak, túl azon, hogy nagyon tetszett neki Misu munkája.
      Végül a fiú úgy döntött, hogy kilép az egyetemről, és keramikus lesz.
      Lett is, méghozzá sikeres, elismert keramikus. Később.

      Karola ezt a félévet még végigszenvedte, de közben érezte, hogy nem neki való, őt a kerámia vonzza igazán. A szerelem is a szakkörhöz kötötte. Misu jó szerető volt. Szenvedélyes és tapasztalatlan. Miként ő. Együtt tanulták, egymásért tanulták az örömszerzés különböző módját. Időnként még egy füzetet is böngésztek, vihogva állapították meg, hogy nincs nekik szükségük könyvre, ráéreznek maguktól a módjára.
      Gyengédség, és odaadás lengte őket körül. Mostanában Iboly is elhallgatott, csak az új szerzeményeit mutatta meg időnként.
      Olyan szép volt, olyan nyugalmas és bensőséges minden körülöttük, hogy a lány úgy érezte, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen, hogy sokáig tartson. Gondolatok ritkán születnek meg véletlenül, és a boldogság is természetesnek tűnik, amíg valódi. Amitől megfogant a kétely, tulajdonképpen azért volt, mert mostanában Misuval gyakran megtörtént, hogy megállt, és furcsán, mereven, kiismerhetetlenül nézett a lányra.
      Szokatlan, félelmet keltő volt a tekintete, az arcjátéka. Ha kérdezte, miért néz ilyen furcsán, titokzatosan elmosolyodott, de ez a mosoly leginkább fintorra hasonlított, korántsem vallott gyöngédségről, nem volt meggyőző erejű.
      Amikor egy ilyen hosszas nézelődés után az első pofont lekente neki a szerelme, megállt a szíve egy másodpercre. Nem értette, mi történt, főleg miért, hiszen nem is követett el semmit, májkrémes kenyeret kent maguknak uzsonnára. Kinn az utcán elviselhetetlen hőség tombolt, de a stúdióban működött a klíma, és csak ketten tartózkodtak a helyiségben. Előzőleg körbefonta rajta a karját szerelmesen, most viszont furcsán, és idegenül nézett rá. Ezt, sajnos nem lehetett nem észrevenni. Később, amikor a kenyeret kente, a fal mellé húzódott, de a fiú akkor is csak fürkészte pillantásával, s ez a jelenet már rosszat ígért. Aztán hozzálépett, és ütött. Zúgott a füle, vibrált a szeme, megállt az esze, és nem értette, ami történt. Hogy’ lehetséges, hogy valaki megüsse a másikat?
      Vele ilyen még nem történt meg korábban. Náluk, a családban nem volt szokás a verekedés, különösen nem ok nélkül. Úgy megrendült, szóhoz sem jutott, majd később feltette a leghülyébb kérdést, amit természetesen nem kellett volna: „Mért tetted?”
      Válasz ugyan nem érkezett, de a fiú ajka körül ismét olyan mosoly rajzolódott ki, amitől megrémült. Riasztó érzés kerítette hatalmába, mégis elkövette azt a szamárságot, hogy felengedett, amikor hozzálépett, bocsánatáért esedezett, s bizonygatta, hogy többé ilyen nem fordulhat elő.
      Aztán az egész történet a feledés homályába merült. Nem ismétlődött meg többé, s Karola már-már biztonságban érezte magát. Szinte el is feledte. Aztán eljött az ősz, tovább nem vehették igénybe a kollégiumot, a lány ráakadt a valóban lehetetlen albérletre. Abban sem pihenni, sem elrendezkedni nem lehetett. Szűk és lehetetlen szobácska volt, de úgy vélekedett, hogy addig meghúzzák itt magukat, amíg jobbat nem talál. Itt ütötte meg ismét Misu, és ugyanakkor nagyon durván, keményen követelte, hogy menjen le az utcára strichelni. Már ez is annyira megalázta, hogy nem jött ki hang a torkán, de a fiú még erre is ráfejelt. Minden magyarázat nélkül közölte, hogy ő nem nélkülöz tovább egy ilyen jó nő mellett! Különösen, ha még abban az élvezetben is része lehet, hogy nézheti a dugást a szomszéd szobából…
      Szó nem hagyta el az ajkát, de gondolkodás nélkül bedobálta holmiját a bőröndjébe, és úgy, ahogy volt, elment a rendőrségre. Feljelentést tett, és kérte, vegyenek az arcáról a hátáról, a karjáról lenyomatot, mert még mindig érzi az ütés helyét. Amíg ez megtörtént, behozták a rendőrök a fiút, és valami lágy anyagba nyomták a tenyerét. Karola elment, s remélte, hogy ez a vizsgálat távol tartja tőle a fiút örökre.
      Az, hogy ő megsértődött, összeomlott, befejezte a Misu-kapcsolatot. De ettől még nem volt fedél a feje felett. Tudta viszont, hogy elfogadható lakások megfizethetetlenek számára. Az ő kerámiái pedig, bár már arattak némi tetszést helyenként, igen olcsón keltek. Egyetlen pillanat alatt villant be az agyába, mit kell tennie. Egyetlen árva pillanat elég volt ahhoz, hogy döntsön.
      Amit vállal — mert mostantól igenis vállal —, csak munka lesz számára. Méghozzá olyan munka, amit megfizetnek. Jól. Jobban, mint azt, amit szeretettel végez. Attól elkülönül, azt „nemisvolt” eseménynek tekinti. Ha Misu ilyen megrendítően aljas, hogy nem csak a pénzt várja el tőle, de még élvezni is óhajtja a látványt, amibe kényszeríti, ennél százszor különb lehet az, aki pénzért várja el tőle az élményt. Tehát legyen!
      Felhívta Ibolyt, és kérte, segítse ki egy lakbérrel. Csomagját elvitte a lányhoz, és elindult megfelelő lakást keresni. Nem mondta el, hogy rászedett, hülye libának, kivert kutyának érzi magát. Semmit nem kellett mondania, pedig nagyon vágyta kiönteni a szívét, elmondani élményeit, de nem volt rá szükség. Iboly nem kérdezett.
      Tudta, ha Karola hozzáfordult, nincsenek, nem lehetnek kellemes emlékei. Ha úgy döntött, félredobja a tisztességet, akkor nagyon tisztességtelen élményekben volt része.  Neki tehát most keresnie kellett számára egy egészséges, középkorú, tapintatos urat. Persze, hogy tudott ilyent. Többet is. Jó az adminisztráció a csapatnál. A jelek szerint minden feladatot más old meg. Van, aki csak könyvel, más beszervez, sőt olyan is van, aki időt egyeztet. Különböző nyelven. Ez igen!  Meg van ez szervezve, kérem!
      Amint berendezkedett az új otthonban, kozmetikushoz, fodrászhoz ment, masszíroztatott, hogy ellazuljon. Szabad idejében pedig pornófilmeket nézett. Émelygett, és tanult. Meg kellett tanulnia mindent, amivel elhiteti azt is, amit nem érez. És szólt Ibolynak, hogy rendelkezésére áll. Ő pedig a megfelelő időben elkísérte a címre. Meglepődve nézett fel a bejárat fölötti feliratra. amint megérkeztek. Hiszen ez egy szálloda! Ráadásul a legdrágább a városban.
      — Igen. Ez szálloda. Ide csak azt hozom, aki nyelveket beszél. Szerencsés vagy, hogy amikor nem vettek fel egyetemre, azonnal nyelveket kezdtél tanulni. Angollal, franciával mindenhol elboldogulsz. Ez az úr külföldi, angolul beszél, mindig ebben a drága szállodában száll meg, amikor Pestre jön. Ha megszeret, mindig téged kér majd. Euróval fizet. Ott a lift. Megvárjalak?
      — Várj, ne menj még! Felmegyek, kopogok, de mit mondjak?
      — Semmit. Majd ő kezdeményez. Indulj!

Kertész Éva: Ó, Lélek

Ó, lélek!

Te is tudod, én is. Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat, a vért, minden szervünkhöz.

      Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés, hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér.

      Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a kettő között!

      Míg a test látható, fogható, tapintható, ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják, mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.

      De hol található a lélek, az érzelem? Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a mellkast. A lélek tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség, miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó tudománynak. Nehéz dolguk van, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű, annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni, gyógyítani lehet, de átalakítani nem.

       Kiderül, hogy látható, tapintható szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről csak tapasztalásaink vannak.

      Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában, az építészetben, s még sorolhatnánk.

      Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan jelenségek az életünkben, amelyek csodálatos dolgokat képesek velünk tenni, belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van az a csodálatos fogalom az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos környezeti változásról — miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy sötét alagúton —, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk, megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit Illyés Gyula olyan megrendítően nevezett el: „életünknek első asszonya”-nak. Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig szeret, védelmez és aggódik értünk.

      Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az az egy, s szeret? Honnan a szeretet, mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság, amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem, veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy. A rettegés, vagy a biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az utolsó lélegzetvétellel.

      Honnan az emberben a közöny, a szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.

      Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, már manipulálja is általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába, ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével: a szerelemmel. Ez az érzelem tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.

      Optimális esetben az okos szeretettel irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár, fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom, melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.

      A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető, tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet, szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.

      Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.

      Az ember, akit megajándékozott a sorsa ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve, felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga, az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individuum jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.

      Mégis áll a világ. S állni is fog, mert örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás. Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt örökké.

Kertész Éva: Pindurrah tündöklése és bukása 7-8. fejezet

A szeretet hatalma

7.

- Papuska! Papuska! - száguldott feléjük Villámfény Beszélnem kell veled! Kérlek, el ne menj még! Itt ne hagyj még! - Kérlek, kérlek, hallgass meg, és irányíts el néhány dologban! El kell neked mondanom valamit, mert olyasmi történt velem, amit nem tudok megmagyarázni magamnak.

- Tudod, hogy szeretlek, és a tied vagyok, amíg szükséged van rám, de mennem kell. Mondd, mi a gondod?

- Tegnap késő estig nem volt nyugalmam. Türelmetlen voltam, nyugtalan. Pindmárkó miatt is el voltam kenődve, utóbb vihar volt, azt érezhettem meg. Messzire húztam el otthonról, roppant sebességgel. Már éppen elfáradtam, lefelé ereszkedtem, amikor valahol alattam fényt észleltem. Belülről sugárzott ki, sötét helyről. Megközelítettem, s letelepedtem egy átlátszó kelmére. Láttam, hogy egy jókora ládából szűrődik ki a fény. Először azt hittem, beszélő láda, mert csak a hangok szálltak felém. Amint tovább figyeltem, középen megláttam egy jókora szájat. Tudtam, hogy csakis száj lehet, mert állandóan mozgott. Benne, kissé beljebb egy vaskos húsdarab működött, mely körül látszottak a rágószervek is. Mozgott a száj, és ami a legmegrendítőbb, értettem, miről beszél. Csak figyeltem némán, mire lassan ráeszméltem, hogy a száj, egy hatalmas fej közepében helyezkedett el. Fölötte szokatlanul formált, se nem lapos, se nem hegyes henger, alján két ronda lyukkal a száj felé. A henger fölött, pedig jobbról-balról egy-egy ronda szem pislogott. Mondhatom, megijedtem. Szőr itt, szőr ott, szőr mindenütt. A szem körül, a szem felett, még az orrban is. Ráadásul a fej tetejéről hosszú, bozontos szőr ereszkedett le a vállakig. Csak az arc maradt szabadon, de az, ízléstelenül csupaszon. Mondd, hogy nem bolondultam meg, és láttam, amiről beszélek!

- Ne izgulj, az a hatalmas mozgó tömeg, akit láttál, az ember.

- Juj, úgy izgultam, hogy valami baj van velem! De papus! Tudod, hogy az, az ember, vagy akárki, rólunk beszélt? Képzeld, mindent tud rólunk! Nem mond rosszat, nem bántja népünket, csak elmondja, hogy kérész életűek vagyunk, hogy gyorsabbak vagyunk a szélnél, hogy önként, örömmel repülünk a fénybe életünk végén. Ami azt illeti, meg is bántott, mert azt állította, hogy ragadozók vagyunk, húsevők.

- Miért? Nem vagy az? Felelőtlenül vágtatsz a levegőben, útközben elkapsz néhányat az élelmeid közül, egyiket felfalod, másikat eldobod így van? Így bizony! Nem csak azt fogod el, amelyik éhedet oltja, többet is pusztítasz.

- Te nem, Papus?

- Én már nem. Meg akartalak titeket is tanítani erre, de már nincs idő. Majd te megteszed helyettem. Igaz?

- Megteszem, persze, de mondj még valamit az emberről, aki engem ragadozónak nevezett. Mert, én nagyon haragszom rá. Aki nem ült a ládában, hanem előtte kuporgott, felállt, odajött az ablakhoz, és a kezében levő dobozból ráfújt valamit a körülöttem levő bogarakra. Engem ugyan nem ért el, de az a sok apróság azonnal lehullott. Igen. Ezt tette az ember, aki minket ragadozónak nevezett.

- Ne dühöngj! Ő is az. Csak nem tudja.

- Micsoda?!!

- Igen. Húsevő. Mindenféle állatot elfogyaszt. A csigáktól a halon át a békáig minden állat húsát megeszi, csak előbb megsüti.

- Egymást nem eszik meg?

- Arról nincs tudomásom. Bár hallottam valahol, hogy korábban egymást is elfogyasztották.

- Honnan tudsz te ennyi mindent, Papus?

- Sokfelé szálltam, sokat tapasztaltam. Láttam sárga, fekete és fehér embert is.

- Akkor te az embernél is okosabb vagy! És neked szárnyad is van, neki meg nincs.

- De repülni ő is tud. Okos, roppant okos az ember. Megirigyelt minket, s kitalált egy olyan szárnyas gépet, amelybe, ha beleül, elrepülhet távoli világokba.

- Némán beszélgetni, mint mi, akkor sem képes!

- Úgy tudom, valamikor ők is így érintkeztek egymással. Már nem teszi, de alkotott egy olyan készüléket, amelybe beleszól, s meghallják a világ végén is. A ládát is ember hozta létre. Törődj bele, mindent tud. Járni is.

- Láttam. Egymás elé rakja a lábát, és meg sem inog. Szépen, egyenesen lépked. Meg fut, meg labdát görget, meg kereket hajt. Gondolod, hogy boldog is?

- Nem tudom. Az ember mindig többet akar. Mindent megtanul, és mindenből különbet alkot. Ez elismerésre méltó. Mégis, amikor már mindene megvan, uralomra vágyik.

- Mit jelent az?

- Vannak olyan emberek, akiknek mindent. Hatalmat. Hogy ő legyen a leghatalmasabb, a legerősebb, hogy mindenki leboruljon előtte.

- Csigákká silányítaná a társait? Csúszómászók felett akar uralkodni?

- Valahogy így. Tanácsolom, ne kapj rá, hogy kitanuld az embert. Azért se, mert ahhoz a te életed rövid, azon kívül nem szeretném, ha bárki közülünk lekoppintaná mintának. Csak abban kövesd, amire mindenkor rábólintanál.

- Neked is van hatalmad, Papus. Téged választott a nemzetség Pindurrah legkülönbjének. Ez neked mit jelent? Milyen érzés?

- Nagy megtiszteltetés, nagy felelősség. Öröm tölt el, és boldogság, mert nem lehetek szerintük elvetni való, de nem is büszkeség. Úgy élem meg, hogy én vagyok mindenki apja. Mindenkire és mindenre vigyáznom kell, nem követhetek el hibát, minden tettemnek és gondolatomnak a népem érdekét kell szolgálnia. Roppant fárasztó, mert magamra soha nem gondolhatok. Egyetlen alkalommal hagytam magára Pindurrahot, arra a röpke időre, amíg Apranyót - kérésére - elrepítettem a szárnyaim között utolsó útjára. Emlékezned kell, hogy ő nem tudott repülni. Egyébként tettem a dolgom. Elégedetten távozom, mert nem követtem el semmit senki ellen. Mindent megbeszéltünk gyermek, már sokat tudsz. A többi majd hozzájön. Most valóban egyedül hagylak. Tudom, hogy minden helyzetben tudni fogod ezután, mit mondanék. Szeretlek Villámfény.

Pindádi elkeseredetten, halálra sértve indult csavarogni. Senki nincs vele megelégedve, mindenki csak oktatja, nincs is kedve egyhamar haza menni. Már nincs is kedve élni! Úgy száguldott fel-alá a levegőben, mintha az öröm röptetné, pedig csak azt remélte, hogy a friss levegő elveszi tőle indulatait. De csak annyi történt, hogy jól elfáradt. Leereszkedett, és jó néhány levélre lehuppant, azt puhatolva, hogy melyik a legkényelmesebb, legrugalmasabb, amikor nagy szuszogásra lett figyelmes. Alulról jött a hang, és mert meg akarta ismerni a szuszogás eredetét, maga is földközelben helyezkedett el. Meglepődött, mert egy egész hangyasereg vonult el alatta. Egyenes vonalban, szorosan egymás mellett és mögött vonult a csapat, mintha egyetlen szálon húzták volna valamennyit. Az volt rajtuk a legfeltűnőbb, hogy ezeknek a gyalogosoknak hiányzott a szárnya. Pedig látszott, hogy korábban nőtt nekik. Látható a helye. Mintha valaki megcsonkította volna őket. A fejük viszont meglehetősen nagyra nőtt. Bizonyára okosak is. Tény, hogy elfáradhatott már az első. Sokat járhatott, mire felfedezte az élelmet, visszajelzett a többieknek, de amíg várt rájuk nem pihent, hanem visszaszállított egy halom élelmet, hogy közelebb legyen otthonához. Lám, máris felzárkóztak hozzá a többiek, hogy majd később mindent felhalmozzanak tiszta kamráikban. A kisebbek, a kezdők úgy látszik, most járhatnak itt először, mert egyik másik munkás kilép a sorból, és visszamegy értük, ha lemaradnak. Hihetetlen, milyen türelemmel tanítgatják az utódokat. Lehet, hogy ezek tanító hangyák? Vagy ez is a munkájukhoz tartozik? Itt is, ott is összegyűjtenek egy kupac élelmet.

 Hatalmas mennyiségű cincér- és szarvasbogártetem halmozódott fel munkájuk eredményeként. Pindádi csak ámult ezen a szorgalmon, ami elétárult, aztán valami megmagyarázhatatlan harag tört elő belőle, s úgy érezte, tennie kell valamit, mert menten felrobban. Körülnézett, majd odarepült az egyik kupachoz, és szétdúlta az egészet. Aztán a másikkal tette ugyanezt. Érezte, hogy máris nyugodtabb. A káröröm megédesítette a szégyent, amit érzett.

- Barátocskáim, engem nem dühítetek tovább azzal a gyalázatos szorgalmatokkal!

Mire végzett, már ismét tele volt hangyákkal az egész útvonal, akik minden zokszó nélkül lerakták az újabb gyűjteményt. Majd ezek a fegyelmezett munkások szótlanul, minden harag nélkül raktak rendet a feldúlt élelemhalmazban. Pindádi csak kuncogott magában, mert tudta, hogy most ismét ő lesz a soros. Mit képzelnek ezek a kis turcsik? Csak nem akarnak neki példát mutatni méltóságból? Mi az, hogy még csak nem is bosszankodtak. Egyszerűen tudomásul se vették, ami történt! Tették a dolguk. Lenéznék talán őt? Na megálljatok! Már indult is, hogy ismét fölösleges munkát adjon nekik, amikor meghallotta Villámfény hangját.

- Mi ütött beléd Ádi? Meg ne tedd ismét! Végig kellett néznem, mint teszed tönkre azt, amiért ők keményen megdolgoztak. Csak azért nem intettelek le, mert elakadt a hangom a meglepetéstől. Ez lenne az én nagyapám, a derék Aprovar unokája? Bántottak ők téged? Mi bajod velük? Akkor legyél majd hős, ha rád uszítják a seregeiket, hogy megtorolják, amit elkövettél ellenük! Ezeknek komoly védelmi rendszerük van ám! Nem tudtad, hogy olyan államban élnek, ahol mindenkit más-más feladatra képeznek ki? Itt nincs visszabeszélés, vita, itt mindenki természetesnek tartja, hogy végzi a dolgát. Van, aki rendet tart az élelem körül, egyben takarít, raktároz, vagy épít, netán harcol. Nem bánt senkit, nem kötekedik, de sereggel jön rád, ha nem tartod tiszteletben az államformáját. Tiszteld őket, és főleg, utánozd! Jobban jársz!

- Ne szólj bele a dolgaimba! - pörölt a fiú.

- Ez nem a te ügyed, hanem a miénk. Ránk hozol szégyent - ha nem ellenséget - a szamárságoddal. Csak azért, mert összekaptál valakivel. Vagy esetleg unatkozol.

- Igazad van, Villámfény! - hangzott alulról.

- Ez nem lehet igaz! Már mindenki engem leckéztet?

- Nem akartalak kioktatni, nincs is hozzá jogom. De Villámfénynek adok igazat. Már csak azért is, mert tudom, hogy Csalárdárontól erednek azok a gondolatok, melyek benned is kételyeket ébresztenek, és mert egyre többen valljátok az ő véleményét.

- Hogy kerülsz te ide Pókica? - ámuldozott Villámfény.

- Dolgozom. Szövögetem a hálómat. Mindent láttam, és örülök, hogy jól leszidtad ezt a kis szédelgőt! Amiért neki büdös a munka, még nem kell dühöngeni azokra, akik értékelik.

- Nem teszi többé, tudom. Jó fiú, csak egy kicsit heves. Min dolgozol? Látom, ismét valami szépség kerül ki a kezedből.

- Függönyt szövök az ablakomra. Egy különleges mintát találtam, lehet, hogy kiállításra is viszek belőle. Tegnap olyan kötélhágcsót készítettem, amin leereszkedhetem, ha kell.

- Én egy hintaágyat szeretnék az ablakom alá. Nem készítenél egyet nekem Pókica? - kapcsolódott a beszélgetésbe Pindani.

- Szívesen, ha tetszik neked. Akár hívd el a barátaidat is. Rengeteg élelem akad fenn a hálóimon, gyertek falatozni! Akkor majd elbeszélgetünk a hangyákról is. Sokat tudok ám róluk mesélni. Rengeteg történetem van róluk. Te is gyere velük Villámfény! Hozzál másokat is! Alakítsunk egy klubot! Ígérem, mindenki hintaágyban himbálózhat, aki eljön.

8.

Kéjesen nyögve, nyújtózkodva, új reggel köszöntésére ébredezett a föld. A hold még láthatóan maradni akart, karimája lassan csusszant egyre lejjebb, miközben a nap, tolakodóan felfelé irányított már rengeteg sugárnyalábot. Csivitelő, csacsogó pind lánykák permetezték egymás szárnyára a hűs hajnali harmatot, melyet kelyhükben őriztek számukra a virágok pirkadat óta. Korábban már minden növény megfürdött az ébredő világ lecsapódott párájában, s felfrissülve várták, hogy szépségükkel elkápráztassanak mindent és mindenkit. A szárnyas lányok kört alkottak, megrázták zöld, csillogó szárnyukat, és várták, hogy az ügyeletes Villámlány középre álljon. Ma ő tanította nekik a repülés fortélyait. A fiúknak ugyanezt egy fiatalabb társuk. Szerették az ilyen alkalmakat. Jó erőpróba volt, és ki ne szeretné közülük a repülést?

Alattuk felhangzott Villámfény hangja.

- Szép jó reggelt aranyoskáim! Legyen olyan a kedvetek egész nap, mint a mostani a pillanatokban. Kérem, hogy egy vonalba sorakozzatok, és kezdjük a tanulást gyors szárnyalással! Lássuk, ki ér vissza hamarabb a nádastól? Én majd fölöttetek repkedek.

Szinte egyszerre érkeztek meg, és soroltak a helyükre.

- Ez igazán szép teljesítmény volt tőletek! Most kérem, hogy alkossatok nyolcas sorokat, és lebegjetek egyhelyben, amíg el nem fáradtok! Nagyszerű! Hihetetlenül ügyesek vagytok! Most kedvetekre tegyetek néhány kört, lazítsatok, majd sorakozzatok ugyanígy! Meg is jöttetek? Köszönöm! Zuhanórepülés következik. Kétszer, döntsd a szárnyad felém, igen, remek, most ellenkező irányba, lebegés. Kész! Nehéz gyakorlatokat végeztetek, és mindet gyönyörűen! Mindenkit megdicsérek! A kis Pindágit különösen, mert ő a legkisebb, a leggyengébb közöttetek, és mindent teljesített. Még egy utolsó frissítő nagy repülést kérek a nádasig, onnan hazamehettek! Vigyázzatok az úton hazafelé! Legyen szép, örömteli napotok!

Pindági szédelegve szállt le a mocsár szélén. Nem merte mutatni a nagyobbak előtt -, de bizony nagyon elfáradt, így, ilyen fáradtan el sem mert indulni otthona felé. Meghúzta magát egy káka levél tövében, s pillanatok alatt álomba ringatta a növény imbolygó mozgása. Nem tudni mennyit alhatott, amikor felébredt, élvezettel szippantotta be a mocsaras terület jellegzetes illatát. Semmi nem mozdult körülötte, mégis érezte, hogy nincs egyedül. Felpillantva egy madárkát vett észre, amely itt aludt mellette, miközben fejét szárnya alá rejtette. Majd hirtelen feléledt, meglebbentette szárnyait, csőrét bedugta egy levél hajlatába, kiszippantotta belőle maradék hajnali harmatot, majd elrepült. A lányka látta, hogy alatta a pocsolya bugyborékolni kezd. Tehát, tanyázik ott valaki. Aztán felfedezett két kidomborodó szemet, melyekről kiderült, hogy egy béka feje tetején trónolnak.

- Köszöntelek Békablanka. Észre sem vettelek eddig, úgy beleolvadt a színed a sokféle zöldbe. Mért üldögélsz itt? Vársz valakire?

- Csak a kicsinyeimet őrzöm. Lementek a mocsárba, attól vannak azok a buborékok, amelyeket úgy megnéztél az imént. Látod, már meg is érkeztek.

- Ők a tieid? Nem gondoltam volna, nem hasonlítanak rád.

- Mert most még aprócskák. Később lesz belőlük szép kifejlett béka. Ők nem kétéltűek, mint te. De ti is itt éltetek a nedves melegben. Amikor még apró álca voltál téged sem ismert volna meg más csak anyukád! Csak több vedlés után lesztek olyan szépek, mint most te vagy.

- Köszönöm, hogy így megdicsértél. Mondta anya, milyen rút kis porontynak tűntem, amikor először meglátott. Mondd, Békablanka nem történt itt mostanában valami szokatlan? Nagyon rossz érzésem támadt, amint elrepült felettünk néhány varjú, s azt kiáltotta: Kár! Kár!

- Ó, a varjak csak ezt tudják. Örökké ijesztgetnek másokat! Egyébként, nem történt itt semmi. Járt erre néhány ifjonc a tieid közül, nagyon összedugták a fejüket, igen titokzatosan viselkedtek. Egy közülük ismeretlen volt előttem, de megjegyeztem a nevét. Csalárdáronnak szólították a többiek. Ő valamiért nem tetszett nekem. De igazából semmit nem mondhatok róla. Csak azon törtem a fejem, honnan szédelgett ide ez a figura? És mit tudhat, hogy olyan sokan hajlanak a szavára?

*  *  *

Villámfény és barátnője lassan, szótlanul suhant hazafelé a sötétben. Szólni sem tudtak egymáshoz a megrendüléstől. Sokáig tervezgették ezt a kirándulást, és ma izgatottan készültek megtekinteni Villámfény felfedezését, az embert. Sokat mesélt róla, mielőtt elhatározták, hogy közösen surrannak be az otthonába. Elmondta azt is, amit Apromartól megtudott, s részletesen ecsetelte, azt is, amit látott. Ma óvatosan, ketten suhantak az ember ablakához. Pergő, pattogó zene szállt feléjük a dobozból. Szinte táncra perdültek tőle. Úgy belelkesedtek, hogy bemerészkedtek a zenélő doboz közelébe. Megbújtak egy sötét zugban, és ámuldoztak, milyen érdekes látnivalóban van részük. Sok fiatal lány és fiú mozgott egyszerre a zene ütemére. Rengett, ringott a sok szoknya minden billenésre, minden fordulásra, csattogott a fiúk csizmáján az ütemes taps.

Amint elcsendesedett a készülék, felfedezőútra indultak a szobában, de hirtelen hatalmas zaj támadt a dobozban, még a falak is beleremegtek. Villámfény és Piripille szorosan összebújtak a rémülettől, amikor látták, mi történik. Nem akartak hinni a szemüknek, mert látniuk kellett, mint ölik egymást halálra felnőtt emberek. Azok, akikről azt hallották, hogy nagyon bölcsek. Még a gondolataikat is visszafojtották, nehogy felsikoltsanak. Az emberek nem kézzel tusakodtak ott a dobozban. Különleges eszközeik voltak, arra, hogy egyszerre sokakat küldjenek halálba. Járműveken utazó embereket, utcán sétálókat ért a vég a nagy dörrenésben. Úgy érezték, ilyen rettenetes cselekedetre egyetlen rovar sem vetemedne. Azok elkapják ugyan az ennivalónak szánt kisebbet, azt az egyet - mert ennie mindenkinek kell -, de ekkora pusztítás, ilyen durvaság, mint amit a doboz közvetített feléjük, teljesen összezavarta őket.

- Hát, elismerem, valóban okos és ügyes az ember. Már csak azért is, mert kimódolta, és összerakta azokat a szörnyű szerkezeteket, de nincs bennem irigység. Nem akarok hasonló sem lenni. Láttad, hogyan tépte, szaggatta szét azt a számtalan sok embert az a valami, amit ő hozott létre? Hát még, ha arra gondolok, hogy pontosan ebből a célból alkotta! Nagyon szerettem volna már megismerni milyen, mire képes, de többre nem vagyok kíváncsi. Pont eleget tudok róla. Inkább ne legyek okos, és bölcs, megmaradok ostoba szitakötőnek.

Szomorúan köszöntek el egymástól.

Villámfény még nem ment haza, szédelegve kereste meg azt a tűzliliomot, amelyben unokanővérével szokták megbeszélni a számukra izgalmas dolgokat. Amikor nem volt kedvük a többiekkel találkozni, vagy nem akarták, hogy mások megzavarják beszélgetésüket, itt bújtak meg. Most nem foglalkozott az emberrel, sokkal inkább izgatta a gondolat, miért vélekedett úgy Apranyó, hogy nagy baj van a pindekkel? Kérdések kergetőztek az agyában, melyekre természetesen nem tudta a választ, és az sem volt, akivel megbeszélje. - Mitől félt bennünket ilyen nagyon az a drága lélek? Mit ért az alatt, hogy meg sem menekülünk? - Semmit sem fogott fel az egészből csak érzi, hogy tenni kellene valamit. Óriási! Itt üldögél szörnyű gondolataival, s nincs egy lélek, akivel megbeszélhetné a gondjait. Ráadásul elküldte magától Pindmárkót is! Most pedig elkeserítően tehetetlennek érezte magát. Alig várta, hogy megérkezzék a barátnője. Soká várt rá, de Kiscsillag késett. Addig várta, míg elaludt. Már a nap is lesuhant az ég pereméről, mire a lány belibbent mellé a fekete pöttyös tűzliliomba.

- Tudom, hogy ismét összemaszatolom a szárnyamat ezzel a lehetetlen fekete bibével, de szerencsére sötétedik már, nem látja meg senki. Mért hívtál? Nem tudtam előbb jönni. Mama beosztott a kicsik mellé felvigyázónak.

- Tudom, hallottam, de úgy gondoltam, várok még egy keveset. El akartam neked mondani, hogy szakítottam Pindmárkóval. Most meg elbizonytalanodtam, hogy helyesen tettem-e.

- Ilyenkor nekem mit kell mondanom?

- Semmit Kiscsillag. Csak hallgass meg!

- Mi a kórságért küldted el, ha szereted?

- Mert megváltozott. Nem olyan már, mint korábban. Nem mond el nekem semmit, titkolózik, és tudom, hogy rossz utakon jár. Titokban találkozgat olyanokkal, akikről eddig neki is elitélő véleménye volt. Meg ne kérdezd, honnan tudom, magamtól is elárulom, bár szégyen. Leskelődtem utána, mert meg voltam sértve, mert neki már nem olyan fontos a szerelmünk. Ha esténként szerelemre hívom, kifogásokat keres. Egyik este utána mentem, amikor nem hívott magával, és ölelni sem akart. Pedig akkor nagyon vágytam az ölelésére. Gyöngédségre lett volna szükségem, mert bánatos voltam. Utána osontam. Elrejtőztem, és láttam, hogy túlzottan összekovácsolódott a nagyhangúakkal. Ez nem volt elég. Meg kellett látnom, hogyan hízeleg, hogyan dicséri mindegyiket külön is, meg együtt is. Kinek az eszét dicsérte, kinek a táncát, úgy nyálazta körül őket, hogy émelyegni kezdtem. A hízelgés számomra émelyítő, mert szerintem csak hazug jellem teszi. Méltatlan az én szerelmemhez. Ráadásul ráéreztem, hogy nem is becsülik ezek, csak valamire felhasználják. Szerettem volna odarepülni, és elrángatni közülük, de nem lett volna értelme. Nagyon eltávolodtunk már egymástól. Az a nagyhangú nem ment közéjük, csak némán röpködött a fény körül és mindenki hódolattal bámult rá.

- Arra az éles nyelvű, nagyeszű, akarnokra gondolsz?

- Igazán nem is tudom, hogy olyan okos lenne, nem beszéltem soha vele, de észrevettem, hogy egyeseknek teljesen elvette az eszét! Észrevétlenül tudja irányítani mások véleményét. Már, akiét lehet.

- Ne mondd nekem, hogy képes voltál ezért az alakért kiadni Pindmarkó útját? Nem vagy észnél! Igaz, hogy Csalárdáron sokakat magával sodor, mert nagyon ért a mások nyelvén, de hogy a szerelmed elengedd érte! Megáll az eszem!

 - Lehet, hogy igazad van, de nem tudok már hinni neki! Nem bízom benne. Szégyenkezem miatta, mintha áruló lenne. Meg amit megtudtam róla, kiábrándított belőle.

- Félek, hogy bánatodban már képzelődsz is. Kérlek, gondolkodj egy kicsit, mielőtt végleg döntenél. Inkább hallgass meg, mert most olyasmiről számolok be, aminek örülni fogsz. Képzeld, létrehoztam egy helyet, amelynek Szépészet a neve. Az óvoda épületében dolgozom minden este.

- Bizonyára remek dolog, de mire jó?

- Rengeteg színes festékhez jutottam, és elhatároztam, hogy kidíszítem a színteleneket. Gyönyörű szárnyakat pingáltam nekik. Nem tudod elképzelni, mennyire örültek! Sikoltoztak a gyönyörűségtől, és állítom, valóban szebbek lettek, mint közülünk sokan! De egy kevés eső, egy apró harmat is lemossa róluk, tehát újra kezdhetem mindig. Annyian járnak már hozzám, hogy alig győzöm a tennivalókat. Most tanítok be olyanokat, akiknek kedvük van a szépítéshez! Roppant büszke voltam magamra, hogy ilyen ötletes vagyok, de rájöttem, hogy az átlátszóak lepipáltak. Ők mutatványaikkal szórakoztatnak sokakat, és kérésre el is szállítják azt, aki kéri a bemutató színhelyére. Bámulatos zenekaruk van, zeng a lég körülöttük. Szárnyaik meg csillognak, villognak. Nem tudod elképzelni, milyen boldogok minden bemutató után.

- Büszke vagyok, hogy ennyi ötletes barátom van! Mondd, honnan szerezted a festékeidet?

- Úgy kezdődött, hogy Fessetelka boltot nyitott. Látta, hogy kopnak a színek a házak faláról, szürkülnek, újításra szorulnak. Megkérte a Porértőéket, gyűjtsenek még több színt a növények között. Ők pedig boldogan szedegetik a természet által létrejött színeket. Aztán kikeverik és átadják Etelkának.

- Tudsz még másokról is, akik szeretetből teszik a dolguk? Akiket örömmel tölt el, ha másoknak segíthetnek?

- Ha a festőkre gondolok, akik már meg is kezdték az épületek felújítását, akkor igen. De képzeld, az építők azt találtál ki, hogy megemelik az otthonok belmagasságát, azaz kényelmesebbé, lakhatóbbá teszik azokat, hogy emelt szárnnyal lehessen bennük közlekedni.

- Már csak arra vagyok kíváncsi, miért teszitek mindezt? Mi ösztönöz?

- Az öröm élménye vonz bennünket. Nem hittem volna, ha nem tapasztalom, mennyire felemelő élmény az, nekem, ha örömet szerzek másoknak. Visszahull rám sokszorosan.

- Köszönöm. Már tudom is, mi lesz az én dolgom! Megalapítom az Örömklubot! Pókica adta az ötletet, de csak tanácsként. Meg vagyok győződve, hogy sokan leszünk.

 

*  *  *

Villámfény most eszmélt rá, hogy akkora szerelemben ringatózott Pindmárkó szárnyaiban, amely minden fontos eseményt elfedett előtte. Pindül mondva: a szép új élmény teljesen elvette az eszét. Amikor pedig magára maradt, úgy nekikeseredett, hogy azért nem vett tudomást semmi másról. Természetesen arról sem volt tudomása, hogy nagygyűlés összehívását szervezik Pindurrah lakóinak. Amikor hazaérve üres lakást talált, halványan emlékezett, mintha Kiscsillag motyogott volna valamit a gyűlésről, és a nagy érdeklődésről. Akkor pedig az ő családja is ott található most. Jókora gyűlés lesz, ha erre készül az egész nemzetség.

 Csak annyi időt adott magának, amíg egy kicsit rendbe szedte magát, és már indult is utánuk. Igazság szerint szégyenkezett magában, utólag el is ítélte magát, hogy szenvedélyén kívül nem figyelt másra. Tudta Aprovartól, hogy nem szabad így elmenni az események mellett. Most arról sincs fogalma, milyen ügyben jöttek össze a többiek. Ő pedig, nem készült rá, nem rendezte a gondolatait. Csak úgy beesik véletlenül társai közé. Ó, jaj, még az is lehetséges, hogy egyeseknek gondjuk van, ami azoknak fontos, amit meg kell oldani. Nem neki, mert ő fiatal, és nem is választott, de illik, sőt kell tudni mások bajáról, hogy segíteni lehessen rajtuk. Nem szabad tétlenül elmenni mások gondja mellett. Lehetséges, hogy most jelentik be Aprovar apó elmenetelét is. Ha pedig így van, új vezetőt kell választaniuk. A többiek mindennel tisztában lehetnek, mert mind itt vannak. Az apró gyerekeket is magukkal hozták szüleik, mert a vének is itt akartak lenni, nem volt kire bízni őket.

Feltűnt neki, hogy feszült hangulatban várakoznak valamennyien. Hát még, ha tisztában lettek volna azzal, hogy a kuvikok már korábban megtervezték ezt a pillanatot. Csúnya vita és veszekedés előzte meg azt a gyűlést. Szerencsére többen fellázadtak közülük, nem akartak beállni az irigyek sorába, akiket nem vezérel más, mint a nagyra törés, a pusztítás vágya.

- Nem állunk melléd a kártékonyságban Kuvignác! Csak az irigység vezérel, semmi más!

Egyre többen kiabáltak, mondtak ellent, ez pedig bosszantotta a régieket.

- Csak nem azt sérelmezed, hogy ők nem öregszenek meg?

- Ó, ők önként, örömmel röpülnek a fénybe!

- Az a baja, hogy nem parancsolhat mindenkinek!

- Meg az is, hogy ezek az apró lények képesek megváltozni. Ami itt az utóbbi időben történt velük, valóban irigylésre méltó. Utóbbi időben, még segítenek is másoknak örömet szerezni. Célul tűzték ki maguk elé az örömszerzést. Tehát nem ártunk nekik, hanem hogy segítségükre leszünk! Nem teszünk ellenük!

Ez volt az a pillanat, amikor Csalárdáron megunta a dolgot:

- Döntsétek el, végre mi történjen, mert lassan jobban becsülöm a pindeket, mint az itt acsarkodókat! Már régen nincs kedvem ehhez a bohózathoz, csak nem tudom, hogy léphetnék vissza, hogy senkit ne bántsak meg! Beugrasztottatok egy dicstelen kalandba, s most jövök rá, hogy mit tettem, amikor komolyra fordul a móka!

Ekkor kezdett el visítani Kuvignác:

- Hallgattassátok el a rendbontókat! Mindent tönkretesznek! Vigyétek ki, aki nem tart velünk! Fogjátok le őket, dobjátok ki innen a hangoskodókat!

- Te csak azt tűröd el magad mellett, aki neked bólogat! Mi még azt sem tudjuk pontosan, mi bajod azokkal, akik ellen uszítasz!

- Szólj már végre, mi bajod velük?

Mind egyszerre kiabáltak, már azt sem lehetett tudni, mi a vágyuk, de annyi kiderült, hogy nincs is szükségük semmire abból, ami a pindeké. Hiszen ott minden sokkal apróbb, semhogy számukra hasznos lehetne. Túl azon, hogy az ő szintjük eggyel fentebb van. Ha pedig így igaz, miért lerombolni, amit felépítettek? Egyáltalán, miért ne élhetnének másként, ha kedvük tartja? Elvégre másfélék. Ők szitakötők, mi kuvikok vagyunk, ki lent, ki magasabban, nagy a világ, mindenki elfér benne.

Mire vége lett az összejövetelnek, egyre többen meginogtak, kedvük ellen volt a cél nélküli pusztítás.

Itt a nagygyűlésen résztvevők előtt világossá vált, hogy - bekövetkezett, amitől Apromar magában rettegett. Kettészakadt érzelmeiben Pindurrah lakossága. Az egyik csoport, aki még életében mindenben támogatta Apromar terveit, most Villogószárny körül csoportosult, a másik ágon gyülekeztek azok, akik Csalárdáron elképzeléseit áhították. Nem volt ugyan világos előttük, hogy milyen tervek mellett törnek ma lándzsát, mert Csalárdáron korábban annyit beszélt mindenről, hogy a lényeg valahogy soha nem derült ki, de annyit folyamatosan hallottak, hogy másként kell élni, mint eddig. És azt bizonygatta, hogy becsapták vezetőik a pindeket, a mostaninál könnyebben, szabadabban lehetne élni. Villogószárny eközben körbe-körbetekintett, Csalárdáront kutatva szemével, de sehol nem látta. Magára hagyta volna azokat, akik hittek neki, és kritikátlanul fogadták minden szavát? Közben az is eszébe ötlött, hogy utóbbi időben kevesebbet szólalt meg, csendes lett és rosszkedvű, de a lavina elindult.

Villámfény alig találta meg Kiscsillagot a nagy tömegben.

- Látod, Pindmárkó most is azok között van, akikről szóltam.

- Látom, akkora áhítattal bámulja Csalárdáront, hogy majd kiugrik a szeme. Nem tudom, mivel vette le ennyire a lábáról.

Villámfény egy kicsit félreállt, mert rendet akart tenni gondolataiban. Tulajdonképpen ki ez az alak? Miért nem tud ő róla semmit?

- Egyáltalán hogyan, és mikor került közénk? Mielőtt megjelent, nem volt semmi viszály a pindek között. Aztán egyszer csak hallottam ezt a szokatlan nevet, és hamarosan az elégedetlen hangok is eljutottak hozzám. Nem tőle, másoktól. A saját testvéremen is ezekhez csatlakozott. Ezek szerint Pindmárkó is velük ért egyet. Korábban kellett volna felfigyelnem rá. Valójában jelentéktelen figurának tartottam, most meg nem tudom, hogy mivel bolondította el a népemet. Elképzelhető, hogy vannak dolgok, melyekben neki van igaza, de azt képtelen vagyok megérteni, mi abból a haszna, ha ellentéteket szít közöttünk.

Morajlott a nagyszámú, különböző korú hallgatóság, amikor Villogószárny beszélni kezdett. Az apróságok sikongatva rohangáltak körbe, körbe, a felnőttek közül sokan nem hagyták abba a beszélgetést. Volt közöttük, aki halkan ugyan, de zenét hallgatott, és olyan is akadt, aki hangosan tette ezt. Nem lehetett hallani, főleg érteni, miről szólt. Most emelkedett szólásra Csalárdáron szószólója.

Úgy viselkedett, mint egy nagy bölcs, aki mindent jobban tud másoknál. Becsmérelte mindazt, amit, Villogószárny mondott, azt állította, hogy nevetséges, és értelmetlen, amit tőle hallottak. Különben is! Nem kell ide sem város, sem köztársaság, mert az, mindenkit visszatart a szabad mozgásban. Ők szabad nép voltak mindig, s azok is akarnak maradni. Tulajdonképpen a várost maguk is felépítették volna a lakók, ha igényük lett volna rá, de lássuk be, eddig is volt hol lakniuk. Parkot is telepítettek volna, mert megszokták, hogy növények és vizek veszik körül őket. A kórháznak nincs jelentősége, mert itt mindenki egészséges. Aki pedig beteg, majd szépen belerepül a fénybe. Marad az iskola. No é…

 A hívek tapsoltak, örvendeztek, a hallgatóság nagy része, hurrázott, éljenzett, és akkora zajt ütött, hogy senki nem figyelte, mi történik körülöttük. Szegény Pindőr és társai ekkor már nem tehetett értük semmit, ők már nem éltek. Elsőnek őket tették tehetetlenné.

Észrevétlenül közelítette meg őket a félelmetes zaj, miközben elsötétült felettük az ég. Mire feleszméltek, nesztelenül, zárt sorokban támadt rájuk a megsokszorozódott ellenség.

 Villogószárny számára most vált világossá, hogy ez az egész barátkozás csel volt, kábítás, csalárdság. Csupán azért történt, hogy adott időpontban összegyűljenek egy tömegbe, és főleg, elterelje a nép figyelmét, amikor lecsapni készül rájuk. Szóval ezért bolondította el a barátait! Ezért osztotta ketté a pindeket! Meg akarta gyengíteni őket, hogy ne legyen módjuk védekezésre. - Ostobák voltunk és hiszékenyek. Ez az alak régóta készült erre a napra.

Természetesen ez a gondolat egy villanás volt csupán, többre nem is lett volna idő. Itt most nem gondolkodni, tenni kellett.

Miután nem volt, aki megszervezze az utat, amerre meneküljenek, mindenki ment, amerre látott. Számtalan pind a Csalogány erdőbe menekült, és természetesen a többség fejetlenül követte őket. Ott remélték kivárni a támadás végét. Sajnos, mielőtt elrejtőzhettek volna az erdő mélyén, már ott várt rájuk az ellenség, és lecsapott az a félelmetes tömeg is, amely követte őket. Most ugyanúgy bánt el velük, mint korábban ők tették. Csak azon kevesek menekülhettek meg, akik Villámfény hívó jelére Apranyó megüresedett otthona felé repültek. Igaz, hogy nehezen rázták le magukról követőiket, de itt ők voltak előnyben, mert jobban ismerték az utat. Volt lehetőségük elrejtőzni üldözőik elől. Amikor minden elcsendesedett, előbújtak rejtekükből a túlélők. Noha az ellenük támadók csendesedtek el, megrendültek a nagyszámú halott és sebesült láttán. Szerteszét hevertek azok, akik nagy sebességgel rohantak a falnak, vágták bele fejüket, mely így szétzúzódott. Ami még megindítóbb volt számukra az, hogy élők fetrengtek a fájdalomtól, mert vagy elvesztették szárnyukat, megvakultak, vagy más módon sérültek meg. Önmagukat semmisítették meg, tették tönkre. Villámfény volt az, aki leghamarabb tért magához a megrendüléstől, és szervezni kezdte a munkát.

- Lányok, asszonyok, kérlek, segítsetek a sebesülteket biztonságba helyezni, bekötözni, és állandóan itatni! A fiak és férfiak temessék el méltóképp a halottakat. A továbbiakban Villogószárny megmondja, mit kell még tenni.

- Mi vagyunk azon szerencsések, akik túléltük ezt a rettenetes támadást. Nagy kár, hogy a civakodás elvette az éberségünket, így nyugodtan támadhattak ránk elleneink. Így történhetett, hogy elvesztettük a várost, és ami már tragédia, a családunkat is. Most viszont nincs időnk a siránkozásra! A betegápolókat kérem, mentsenek meg mindenkit, akit lehet, és csillapítsák a szenvedők fájdalmát! Szólítom a férfiak legjavát, kövessenek! Ha lehetséges, meg kell mentenünk azokat, akiket megtalálunk. Minél többen maradunk, annál több esélyünk van az újrakezdésre. A Csalogány erdő felé megyünk, ahova testvéreink menekültek. Legyetek óvatosak, lopakodva közelítsük meg a csalitost, mert elképzelhető, hogy számol velünk az ellenség. Nesztelenül, és egyenként nézzük át a nádast, a patak környékét. Akik itt maradnak, vigyék rejtekhelyre, és úgy ápolják a túlélőket, hogy kicserélhessük velük a mieinket, akik esetleg fogságba estek. Ha bárkinek jó ötlete van, ossza meg velünk. Örömmel fogadunk minden segítséget.

Még nem fejezte be mondandóját, amikor megjelent közöttük Pókica. Halkan, nesztelenül érkezett, és mint szokott, meglehetősen visszahúzódó volt. Tudomást szerzett a tragédiáról, s felajánlotta segítségét. Pókhálókat helyezett eléjük, megrakva száraz eleséggel, de kisebb darabokat is hozott sebek kötözésére, és felajánlotta, hogy behúzódik egy sarokba, ahol még több kötöző anyagot készít, ha szükség lenne rá. Megemlítette, hogy lenn a fa tövében várakozik Hangyagyula. Néhány társával élelmet cipeltek idáig, és azt üzeni, a továbbiakban is ellátják őket mindennel, csak menjenek le hozzá, mert felszállítani képtelen. Meghatottan sietett le hozzájuk Villámfény, és vette át a szeretetnek és gondoskodásnak látható jeleit. Köszönete jeléül meglibegtette szárnyait Hangyagyula csonkjain, és hálát rebegett. Alig köszönt el a vendégektől, amikor sűrű döngicséléssel méhek érkeztek a felső szintre. Mézet, és virágport hoztak. A mézet tápláléknak szánták, bár gyógyír a sebekre is, a virágpor, pedig különleges gyógyszer. Meg sem szólaltak, csak szomorúan körülnéztek, lerakták adományukat, és már el is suhantak. - Visszajövünk – ígérték - ha szükségetek van ránk! Hívjatok!

Villámfény minden vesztesége ellenére belekábult az örömbe. Már jó ideje félt attól, hogy társai ellestek, esetleg át is vettek valamit abból, amit az emberektől láttak. Igaz, hogy Csalárdáron is alávaló módon környékezte meg a pindeket, csaknem sikerült is megsemmisítenie őket, de lám, vannak, akik itt maradtak túlélőként. Ezután egymást támogatva, segítve feltámaszthatják a régi szokásokat, de nagyon óvatosan élnek velük. Maradjanak a gondolatok, ha jók és hasznosak.

 A pindek meghatottan érezték, hogyan gondoskodik róluk eddigi környezetük. Bizakodva indultak a Csalogány erdő felé. Remélték, ha sebesülten is, de megtalálják társaik zömét.

Nem így történt. Bár minden elképzelhető helyet átkutattak, meg kellett győződniük róla, hogy barátaik többségét elvesztették. Néhány nyöszörgő sebesültre találtak csupán, akiket nagy óvatossággal szállították át a többiekhez.

Maroknyian maradtak életben. Tudták, hogy a köztársaság eltűnt, mint a felhő az égről. Hiszen társaságnak sem lehet nevezni ezt a néhány túlélőt. Még nem sejtették, milyen lesz a jövő, mely rájuk vár, de ezzel most nem foglalkoztak. Először az élőket kellett meggyógyítani, s az elvesztetteket elfeledni. Villámfény rájött, hogy most övé a felelősség. Vállalta, hogy emlékeztetni fogja népét Aprovarra, anyjára Apranyóra, a nagy tervekre. Bebizonyítja a megingóknak, hogy az élet minden nap új feladatokat kínál. Azt a gondolatot erősíti majd társaiban, hogy újra kell kezdeni mindent. Kiiktatják az életükből az erőszakot, és nagyon gyorsan elfeledik. De, mindent megtartanak, ami szebbé teszi további életüket.