Kertész Éva: Rózsakút

Ezt a szót apámtól kaptam ajándékba, miként a látványt, amely még ma is él bennem. A rózsakút, az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek. Túlzottan tolakodó kíváncsiságom terméke, amikor már végképp nem tudták kikerülni szüleim a választ, hol voltam, mielőtt nem voltam.
Az én kislánykoromban a gólya hozta a babát, vagy a bába néni, esetleg anya ment el kiválasztani, de arról, hogy miért olyan nagy a pocakja, szégyelltek beszélni. Minden gyerek tudta, hogy ott egy baba növekszik, csak hallgatott róla, hogy nyugodtan higgyék a szülei, milyen ostobák. Később ezt az én kisfiam úgy fogalmazta meg: Pista is tudja anya, de nem árulja el Sári néninek. Tehát nem csak tudták, ki is tárgyalták a témát. De most nem arról akarok írni, hogy mennyi esze van egy gyereknek, hanem a rózsakút csodáját akarom bemutatni.
Apu egyébként is hajlamos volt remek mesék kitalálására, de ez most más.
A kút mély, emberi szemmel nem elérhető. De, aki oda téved, csodás dolgoknak lehet tanúja. A kút mélyén, a talajon zöld moha borít mindent, olyan, mintha puha bársonyon járnál. Körben, a fal tövében sűrűn egymás mellett rózsatövek tapadnak a falhoz, s futnak fel az ég kékje felé. Minden rózsa tövében egy csecsemő üldögél, pontosabban bóbiskol, mert ők még nem kész babák, nekik még fejlődniük kell itt. Minden babát rózsabimbók öltöztették szirmaikba, hogy meg ne fázzanak. A rózsa tömeg között minden rózsa más színű. A rózsaszín gyöngéd árnyalatai, a fehér, halvány sárgába hajlóan, a krémszín variációi, csak piros nincsen. És tüske sincsen! Itt nincs semmi, ami szúrna. Erős színek sincsenek, csak halványak. És olyan illat borítja be az egész teret, hogy nem csoda, ha a picik bódulatba esnek tőle. Ezek a rózsák soha nem hervadnak el, pedig élő, valódi virágok, s minél feljebb tekintünk, annál kisebb csecsemők bóbiskolnak a számukra kialakított sziromágyon. Nagyon ritkán szólnak egymáshoz, s azt is úgy, hogy rajtuk kívül senki nem hallja.
Kislány koromban rendszeres látogatója voltam a rózsakútnak, melyben az volt a legizgalmasabb, hogy rajtam kívül senki nem tudta a helyét. Sőt, az odajutás módját sem. Pedig igazán egyszerű; csak akarni kell, és hipp–hopp, már ott is vagyok.
Most, hogy ezt a történetet írom, álmomban ismét ellátogattam a rózsakútba, és ismét elámultam a látottak tündérszerűségén, az illaton, amely fogatott, a zenén, amit a számtalan rózsaszál, és a csend csalt elő. Nem különben az apróságokon, akik ott pihegtek. Tündérien szép picinyeket láttam alul, göndör angyalhajjal, szőkéket és barnákat, dundikat, és kevésbé dundikat, de mindegyiknek csinos kis hurkás combjai villantak elő a rózsaszirom takaró alól, miközben el–elmosolyodtak.
Álomban minden megtörténhet velünk! Nekem abban a csodában volt részem, hogy hallottam is őket. S akkor lepődtem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem valódi beszéd az, ami eljut hozzám, mert nem is beszélnek még, hanem a gondolataik. Senki nem rebbent, senki nem mozdult, s én mégis hallottam a gondolatokat. Azt kérdezte az egyik: Te kit választottál magadnak odafenn? – Azt a szőke kékszeműt, akinek a két első foga távol van egymástól. – A nevét is tudod? – Tudtam, de már elfelejtettem. Lassan mindent elfeledek, de azt tudom, hogy ő lesz az anyám. Nagyon fog szeretni engem, miként én is őt. Aztán majd elhagyja a férje, sokat sír és nehéz helyzeteket él át, de engem szorosan tart mindig. – Nem tud taníttatni engem, azért kell majd nekem nehéz munkát végeznem. És azért, hogy ő ne nélkülözzön. De nem ő a fontos, hanem én. – Tudom, tudom, ne félj! Az a fontos, amit később megtanulsz az emberi életről! De miért pont őt választottad? – Azért, mert mellette mindent megtapasztalhatok, a kínálatból. – Jó életed lesz? – Minden lesz benne, jó is, küzdelem is. – Bánat is ér majd, de azt is meg kell tapasztalnom. Lesznek jó barátaim, és olyanok is, akikben csalódni fogok. – A világ örömök és csalódások sorozata, testi és lelki fájdalmak követik egymást, de az is lehet, hogy egyszerre lesz mind a kettő. Akkor, ott kell megtanulnom helyesen viselkedni! – Bírod majd? – Igen, mint te is a tiédet. – Mi választottuk a későbbi életünket, mi döntöttük el, hogy melyik szülőpár lesz a legalkalmasabb nekünk. Odafenn már késő. – Dolgozni is fogsz majd? – Természetesen. Ez is hozzátartozik az élethez. – Én tudom, hogy nehéz földmunkát végzek majd. Hatalmas csöveknek ások ki helyet, amibe később vizet eresztenek. Nagyon érdekes lesz! – Mire oda kerülsz, azt a munkát már gépekkel végzik, neked nem is jut munka! – Akkor megtapasztalom, milyen a munkanélküliség. Minden érdekel. Mindent meg akarok tapasztalni. Azt is, ami a munkanélküliséggel jár. – Én a tiednél könnyebben akarok élni. – Tied a döntés joga. Te tudod, mit választottál.

Álltam dermedten, s hallgattam a beszédet, amely nem párbeszéd volt. Pontosabban többen beszéltek, nem törődve azzal, hogy mások is ezt teszik. Ezért jött létre az a hangzavar, amiből csak jóval később szűrtem ki a lényeget. Voltak csendben maradók is, akik vagy aludtak, vagy úgy döntöttek, semmi közük hozzá, amit a többiek közölnek egymással. Odamentem egy üres ülőkéhez, megkérdeztem, szabad–e odaülnöm?
– Nyugodtan – jött felém a hang, most született meg, akinek eddig az volt a helye. – Róla annyit tudunk, hogy nagy zenetudós lesz, küzdelmes élettel. S látod, alig várta már, hogy elkezdődjön az élete.
Ismét megszólaltam: Én már régen megszülettem, tudja–e valaki, hol volt a helyem?
– Nem. Itt mindenki fenn kezdi, s ahogy növekszik, kerül egyre lejjebb. Míg végül eltűnik. A fentiek állandóan alusznak. A nagy pihenés alatt látják át a lehetőségeiket, s az alapján választanak. Nem alakíthatnak, nem csiszolhatnak rajta, nincs válogatás. Mindenki pontosan azt és úgy kapja meg, amit a legvonzóbbnak tartott korábban. De pontosan úgy. Mienk a döntés. Ezt később elfelejtjük. Mire innen elmegyünk, már nem emlékszünk semmire. Sem névre, sem eseményre, csak elkezdjük élni az életünket, amit valaha felvállaltunk. Ehhez az élethez alkalmazkodnak a választott szülők.
– És, ha nem teszik?
– De teszik, mert láttuk korábban az ő életüket, és éppen ezért választottuk őket. Mi leszünk az ő választott életük része. Aztán elválnak az utak, s nem leszünk együtt örökké, mindenki folytatja a magáét. Itt már lehet sáfárkodni. Jól, vagy rosszul dönteni.

Szerencsére felébredtem. Eltűntek az égig érő tüske nélküli rózsatövek, el a rózsabimbók, elveszett az illat, a légies zene. Minden eltűnt. De megmaradt a kétség: létezik, hogy azt, amit életem folyamán megéltem, magamnak választottam valaha? Nem voltam én egy kicsit túlságosan kíváncsi? Nem akartam túl sokat? Mert, ha igen, megkaptam! Meg is érdemeltem!



2011–03–06.