Rózsakút
Ezt
a szót apámtól kaptam ajándékba, miként a látványt, amely még ma is él bennem.
A rózsakút, az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg
nem születnek. Túlzottan tolakodó kíváncsiságom terméke, amikor már végképp nem
tudták kikerülni szüleim a választ, hol voltam, mielőtt nem voltam.
Az
én kislánykoromban a gólya hozta a babát, vagy a bába néni, esetleg anya ment
el kiválasztani, de arról, hogy miért olyan nagy a pocakja, szégyelltek
beszélni. Minden gyerek tudta, hogy ott egy baba növekszik, csak hallgatott
róla, hogy nyugodtan higgyék a szülei, milyen ostobák. Később ezt az én kisfiam
úgy fogalmazta meg: Pista is tudja anya, de nem árulja el Sári néninek. Tehát
nem csak tudták, ki is tárgyalták a témát. De most nem arról akarok írni, hogy
mennyi esze van egy gyereknek, hanem a rózsakút csodáját akarom bemutatni.
Apu
egyébként is hajlamos volt remek mesék kitalálására, de ez most más.
A
kút mély, emberi szemmel nem elérhető. De, aki oda téved, csodás dolgoknak
lehet tanúja. A kút mélyén, a talajon zöld moha borít mindent, olyan, mintha
puha bársonyon járnál. Körben, a fal tövében sűrűn egymás mellett rózsatövek
tapadnak a falhoz, s futnak fel az ég kékje felé. Minden rózsa tövében egy
csecsemő üldögél, pontosabban bóbiskol, mert ők még nem kész babák, nekik még
fejlődniük kell itt. Minden babát rózsabimbók öltöztették szirmaikba, hogy meg
ne fázzanak. A rózsa tömeg között minden rózsa más színű. A rózsaszín gyöngéd
árnyalatai, a fehér, halvány sárgába hajlóan, a krémszín variációi, csak piros
nincsen. És tüske sincsen! Itt nincs semmi, ami szúrna. Erős színek sincsenek,
csak halványak. És olyan illat borítja be az egész teret, hogy nem csoda, ha a
picik bódulatba esnek tőle. Ezek a rózsák soha nem hervadnak el, pedig élő,
valódi virágok, s minél feljebb tekintünk, annál kisebb csecsemők bóbiskolnak a
számukra kialakított sziromágyon. Nagyon ritkán szólnak egymáshoz, s azt is
úgy, hogy rajtuk kívül senki nem hallja.
Kislány
koromban rendszeres látogatója voltam a rózsakútnak, melyben az volt a
legizgalmasabb, hogy rajtam kívül senki nem tudta a helyét. Sőt, az odajutás módját
sem. Pedig igazán egyszerű; csak akarni kell, és hipp–hopp, már ott is vagyok.
Most,
hogy ezt a történetet írom, álmomban ismét ellátogattam a rózsakútba, és ismét
elámultam a látottak tündérszerűségén, az illaton, amely fogatott, a zenén,
amit a számtalan rózsaszál, és a csend csalt elő. Nem különben az apróságokon,
akik ott pihegtek. Tündérien szép picinyeket láttam alul, göndör angyalhajjal,
szőkéket és barnákat, dundikat, és kevésbé dundikat, de mindegyiknek csinos kis
hurkás combjai villantak elő a rózsaszirom takaró alól, miközben
el–elmosolyodtak.
Álomban
minden megtörténhet velünk! Nekem abban a csodában volt részem, hogy hallottam
is őket. S akkor lepődtem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem valódi
beszéd az, ami eljut hozzám, mert nem is beszélnek még, hanem a gondolataik.
Senki nem rebbent, senki nem mozdult, s én mégis hallottam a gondolatokat. Azt
kérdezte az egyik: Te kit választottál magadnak odafenn? – Azt a szőke
kékszeműt, akinek a két első foga távol van egymástól. – A nevét is tudod? –
Tudtam, de már elfelejtettem. Lassan mindent elfeledek, de azt tudom, hogy ő
lesz az anyám. Nagyon fog szeretni engem, miként én is őt. Aztán majd elhagyja
a férje, sokat sír és nehéz helyzeteket él át, de engem szorosan tart mindig. –
Nem tud taníttatni engem, azért kell majd nekem nehéz munkát végeznem. És
azért, hogy ő ne nélkülözzön. De nem ő a fontos, hanem én. – Tudom, tudom, ne
félj! Az a fontos, amit később megtanulsz az emberi életről! De miért pont őt
választottad? – Azért, mert mellette mindent megtapasztalhatok, a kínálatból. –
Jó életed lesz? – Minden lesz benne, jó is, küzdelem is. – Bánat is ér majd, de
azt is meg kell tapasztalnom. Lesznek jó barátaim, és olyanok is, akikben
csalódni fogok. – A világ örömök és csalódások sorozata, testi és lelki
fájdalmak követik egymást, de az is lehet, hogy egyszerre lesz mind a kettő.
Akkor, ott kell megtanulnom helyesen viselkedni! – Bírod majd? – Igen, mint te
is a tiédet. – Mi választottuk a későbbi életünket, mi döntöttük el, hogy
melyik szülőpár lesz a legalkalmasabb nekünk. Odafenn már késő. – Dolgozni is
fogsz majd? – Természetesen. Ez is hozzátartozik az élethez. – Én tudom, hogy
nehéz földmunkát végzek majd. Hatalmas csöveknek ások ki helyet, amibe később
vizet eresztenek. Nagyon érdekes lesz! – Mire oda kerülsz, azt a munkát már
gépekkel végzik, neked nem is jut munka! – Akkor megtapasztalom, milyen a
munkanélküliség. Minden érdekel. Mindent meg akarok tapasztalni. Azt is, ami a
munkanélküliséggel jár. – Én a tiednél könnyebben akarok élni. – Tied a döntés
joga. Te tudod, mit választottál.
Álltam
dermedten, s hallgattam a beszédet, amely nem párbeszéd volt. Pontosabban
többen beszéltek, nem törődve azzal, hogy mások is ezt teszik. Ezért jött létre
az a hangzavar, amiből csak jóval később szűrtem ki a lényeget. Voltak csendben
maradók is, akik vagy aludtak, vagy úgy döntöttek, semmi közük hozzá, amit a
többiek közölnek egymással. Odamentem egy üres ülőkéhez, megkérdeztem, szabad–e
odaülnöm?
–
Nyugodtan – jött felém a hang, most született meg, akinek eddig az volt a
helye. – Róla annyit tudunk, hogy nagy zenetudós lesz, küzdelmes élettel. S
látod, alig várta már, hogy elkezdődjön az élete.
Ismét
megszólaltam: Én már régen megszülettem, tudja–e valaki, hol volt a helyem?
–
Nem. Itt mindenki fenn kezdi, s ahogy növekszik, kerül egyre lejjebb. Míg végül
eltűnik. A fentiek állandóan alusznak. A nagy pihenés alatt látják át a
lehetőségeiket, s az alapján választanak. Nem alakíthatnak, nem csiszolhatnak
rajta, nincs válogatás. Mindenki pontosan azt és úgy kapja meg, amit a
legvonzóbbnak tartott korábban. De pontosan úgy. Mienk a döntés. Ezt később
elfelejtjük. Mire innen elmegyünk, már nem emlékszünk semmire. Sem névre, sem
eseményre, csak elkezdjük élni az életünket, amit valaha felvállaltunk. Ehhez
az élethez alkalmazkodnak a választott szülők.
–
És, ha nem teszik?
–
De teszik, mert láttuk korábban az ő életüket, és éppen ezért választottuk
őket. Mi leszünk az ő választott életük része. Aztán elválnak az utak, s nem
leszünk együtt örökké, mindenki folytatja a magáét. Itt már lehet sáfárkodni.
Jól, vagy rosszul dönteni.
Szerencsére
felébredtem. Eltűntek az égig érő tüske nélküli rózsatövek, el a rózsabimbók,
elveszett az illat, a légies zene. Minden eltűnt. De megmaradt a kétség:
létezik, hogy azt, amit életem folyamán megéltem, magamnak választottam valaha?
Nem voltam én egy kicsit túlságosan kíváncsi? Nem akartam túl sokat? Mert, ha
igen, megkaptam! Meg is érdemeltem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése