Emlékképek

                                                         


Jaj!

A nap metsző sugarai előbukkantak imitt-amott a szürkére sikerült égbolt felhői közül, de oly távoliak, oly reménytelenül gyengék voltak, hogy semmit sem melegítettek meg a kinti világból. Kemény februárvégi fagyról árulkodott az ablak jeges mintája az elcsúszott függöny mögül. A fotelban alvóról semmi más nem árulkodott, csak dús fehér hajának fésületlen szálai ágaskodtak túl a fotel magas támláján, jelezve, hogy van valaki a szobában. Arról nem érkezett jelzés sehova, hogy a kintinél dermesztőbb hideg már csak az ő lelkében vacogott.
Korán kelt, mert tudta, hogy lánya és asszonya nem késhetnek el a kórházból, és még sok a tennivaló. A lány már készülődött. Az ágy szélén ülve, óvatosan tapogatózva talált rá az előre odakészített ruhaneműkre. Éva pizsamában szaladgált fel alá a lakásban, hogy együtt legyen minden, amire Zsuzsinak még szüksége lehet a kórházban. A legfontosabbakat este bekészítette, de most tette el a mobilt, a gyógyszereket, a lehűtött almakompótot, a mandarint, a vizet, ha útközben inni kellene, és a nylon zacskót, hogy ne sérüljön a taxi huzata, ha jelentkezne a hányinger. Most sebtében összekapta magát is, és gyengéden segítette Zsuzsira a kabátot, sálat, cipőt, kopasz fejére a jó meleg sapkát, mert azonnal itt a taxi.
Pontosnak kell lenniük, hogy a vért is levehessék a laborban, és ágyba is kerüljön, mire elkezdődik a chemoterápia. Ő ott toporgott az ajtóban, hogy lekísérhesse őket a liften, és elbúcsúzhassanak, de Zsuzsi színtelen hangja koppant a levegőben: Szervusz papa, köszönök mindent. Nem fordult felé, nem ölelte meg, csak megkapaszkodott a járókeretben, és étlépte a küszöböt.

Az idős férfit akkora keserűség kerítette hatalmába, mely minden erejétől megfosztotta. Alig bírt elvánszorogni a fotelig. Ült meredten, oldalra dőlve, amúgy is keskeny száját úgy préselte össze, hogy a foga is megcsikordult. Az egyébként is kimerítő hetek már meglehetősen megtiporták nyolcvannégy éves lelkét, de az utolsó percek egyenesen öltek.
Hát, elment a gyerek. Így! Minden érzelem nélkül! Előfordulhat, hogy gyűlölettel a lelkében? Szegényke. Elment. Elbotorkált. Az ő ötven éves Zsuzsája a szteroidoktól felpuffadt arcával, szétesett vonásokkal, a keserűségtől, fájdalomtól megviselten. Nem árulta el, de látszott rajta, hogy le akarja állítani a további kezeléseket. Már nem kell neki az élet. Ez az élet.

Az öregember már alszik szerencsére, feje oldalra billen, szája tátva, két karja törzse mellett, kimerült teste egy-egy horkantással jelzi, hogy pihen. Most álmában anyával beszélget, mint az utóbbi időben oly gyakran. Panaszkodik annak az apró termetű vékony, fiatal nőnek, aki legalább negyven évvel fiatalabb most nála, aki nem öregszik, amióta, a vonat kereke maga alá gyűrte. Azóta egyszer sem simogatta meg őt. S most úgy vágyakozik arra a simogatásra, mint gyermekként, ha hazajött rendszeresen ismétlődő útjáról, és neki csak az érintés jutott, mert az öt gyerek közül valaki mindig gyorsabb volt, és nekik többieknek már csak simogatásra tellett.
Anya, - lehelte. Anya, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz, ennyire irányíthatatlan, sőt megmagyarázhatatlan az élet! És keserű! Mindenki meghal körülöttem, vagy elhagy! Simogass, kérlek!
Most pillanatra felébredt, de mert érezte, hogy egyedül van még mindig, visszaaludt.
Anya, látod, ez a lány az én legkisebbem is meghal hamarosan, és tudja is magáról, hogy nem sok van már hátra az életéből. Hogy ingerelheti szegénykét, hogy mi, öregek itt nyargalunk (!) körülötte, miközben neki a csontja töredezik! Ó, anya, nem is lát már! Csak romlott a látása rohamosan, s néhány nap múlva, hogy ideköltözött, a fényt sem érzékelte többé.
Megvakult. Ráadásul haja sincs már anya! Az a gyönyörű vörös hajzuhatag is kihullott, és az én szegény kislányom egy hatalmas keserűség, és fájdalomtömeg csupán. Nagyon hiányzol most mellőlem, bár már nem szenvedek nélküled, sőt örülök, hogy nem érted meg azt a sok szörnyűséget, ami a te szülötteiddel történt. Az, rosszabb lett volna neked, mint a vonat roncsolása, mert az, csak egy pillanat volt, és mert az anyák nagyon megszenvedik a gyermekeik tragédiáját. Ilusnak is jobb ott, ahol van, semmint ezt végignézze.
Most úgy érezte, hogy valaki gyengéden megsimogatja, megrezzent, és amint kinyitotta a szemét, Éva állt fölötte. Látszott rajta, hogy fáradt, és törődött.  Hány óra van ilyenkor? - kérdezte. - Kettő múlt Sanyikám. Gyere ebédelni!


                                         
                                             Emléktörmelékek


A konyha kihűlt, Sanyi elfelejtette bekapcsolni a villanymelegítőt, de Éva olyan fáradt, hogy szemrehányást sem tett neki ezért, pedig a szokásosnál jobban fázott. Nem beszéltek most, csak az evésre koncentráltak, s mint a haragosok, kerülték egymás tekintetét. Az ablak már bepárásodott a gáztűzhely sütőjéből kiáramló melegtől, és a mosogatóvíz párájától. Évának csak a háta látszott felé munka közben, ő pedig, mint akit megszégyenítettek, besompolygott a szobába, hogy ismét lepihenjen.
Ledobálta Zsuzsi kihűlt ágyneműjét, és kéjesen helyezkedett el régóta nélkülözött ágyán, amelyet november elején adott át a lánynak, amikor észrevette, hogy a másik, alacsony ágyból nem tud kiemelkedni a járókerettel. Így adta át íróasztalát is a gyógyszereknek, a telefont, mellyel még kapcsolatot tudott tartani a külvilággal, egyben a szobát is, melyben harminc éve aludt. Most mozdulatlanul pihent, élvezte a régen áhított kényelmet, és megállapította, hogy önző az ember, még akkor is, ha öreg. Vagy talán még inkább?
Éva bejött a szobába, leült mellé az ágy szélére, s kérte, hogy csússzon beljebb, mellette szeretne pihenni.
- Soká jöttél haza. Mi tartott ennyi ideig?
- Nagyon sok a beteg Sanyikám. Nem volt korábban Zsuzsi számára ágy. Pontosabban mindben feküdtek. Az infúziót a széken ülve kezdték el neki adni. Ekkor már nagyon elgyötört volt. Addig nem akartam eljönni, míg ágyba nem kerül, s a dolgait el nem helyezem. Most, ne haragudj, elalszom, mert leragad a szemem. Éva oldalt fordult, térdét rátette az ő két lábára, kezét pedig a mellére. Szeretet áradt belőle.

Ez a szegény nő is jól kifogta velem! Nem gondolta, amikor mellém szegődött, hogy ápolónői szerepe lesz a családomban, ráadásul nem is engem kell ápolnia. Meg is rendültem, milyen természetesen fogadta, hogy idejönne Zsuzsi. Arra ugyan senki nem számított, hogy ennek az ápolásnak már csak egyetlen vége lehet. Méghozzá milyen!
Lassan elnehezedett a szeme, s elnyugodva párja szuszogásától ismét elszunnyadt. Valami finom simogatást érzett, s ismét érezte anya közelségét. Ó, de jó, hogy ismét érezlek! Te vagy az egyetlen, akinek panaszkodhatom, akinek elmondhatom minden keserűségemet. Te nem szólsz, nem szembesítesz, és nem mondod el, amit itt hallasz. Látod, eltemettem az én Ilusomat is nyolcvankét évesen. Őt te nem ismerhetted. Bizonyára nem örültél volna neki eleinte, mert akit én egynek tudtam magammal, az a Vékony Ilona, keresztény volt. Nem mintha gyakorolta volna a hitét. De én sem az enyémet. Neked ez fájt volna, ha tudod, de el kell mondanom, hogy már életedben sem követtük a vallást, csak nem bántottunk meg titeket azzal, hogy tudtotokra adjuk. Inkább megjátszottuk, mert a ti zsidóságotok olyan mély volt, hogy elképzelni sem tudtátok volna, hogy bekerülhet közénk egy goj. Most azt is elmondom, mert tudnod kell, hogy Bözsi nagyszerűen felnevelte az unokádat, Bernát kisfiát. Szenes Györgyből egyetemi tanár lett, és remek ember.


                                     Tántorgó gondolatok

Már Pesten éltünk, Imre és én a szűcsmesterség rejtelmeivel ismerkedtünk, amikor eltűntél az életünkből. Ma is felfoghatatlan!
Tizenhat múltam, Imre húsz, Magda tizennyolc. Együtt laktunk az Akácfa utcában, ahol te helyeztél el minket albérletbe. Hárman laktuk az egyetlen szobát. Ez volt a nappali, a háló, és a konyha is. Fürdőszoba is. És nem volt nagy! Igazán kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, hogy össze ne kapjunk időnként. Magda főzött ránk. Ekkor már nem tanulhattak a zsidók, A folyamatosan bővülő tiltó törvények, melyek a zsidók jogainak a megnyirbálására születtek, már megakadályozták, hogy tovább tanuljunk. Maradt a szűcsmesterség. Mentem haza ebédelni, és az újságos bódénál – mint minden nap -, akkor is megkaptam kölcsönolvasásra a napi újságot, amelyben ordított felém a hír.
Anya, van fogalmad, mit éreztem, amikor rápillantottam az újságban a halálhíredre? Nagybetűvel szedték a szenzációk között. Rólad szólt anya! Sohasem gondoltam rá, hogy az anyákkal is megtörténhet ilyen szörnyűség. Nem is értettem meg. Ma sem értem. Nem fogtam fel, hogy te, a nyugodt, a kiváló szervező, a mindent megoldó anya, csak úgy eltűnhettél az életünkből. Hoztad fel a bezsákolt, lehűtött baromfit a hajnali vonattal Pestre, ahol, Bernát várt, hogy szétossza a piacon. Szegény, annak is rettenetes lehetett az élmény! És az a nyomorult vonat már beért a Nyugatiba, billent egy kicsit, egészen aprót, de arra elég volt, hogy te szatyrokkal megrakodva kizuhanj a nyitott ajtón.
 A temetésed után már nem is volt kedvem többé hazamenni, de egyre inkább kellett, mert az ellenünk hozott törvények sokasodtak, és súlyosbodtak, apa pedig ott maradt a lánykákkal. Norbi hamarosan utánunk jött Pestre szakmát tanulni, de a kis Vali már csak apába kapaszkodhatott, Lilike pedig egyre betegebb lett.
Ekkor törődtem bele az eltűnésedbe. Ráéreztem, mitől menekültél meg. Te legalább nem vesztetted el a te tizenhat éves, gyönyörű, okos lánykádat. Nem kellett végig nézned, amit nem szabadna soha egyetlen szülőnek se megérnie.   Rettenetes fájdalmakat élt át anya. A fején, az a kifelé növekvő dudor egyre nagyobb lett. Az orvos szerint agydaganat gyötörte. Erre nem volt gyógyszer, /talán még ma sincs,/ tehát csillapítani sem lehetett a fájdalmait. Aztán Apa már nem üzemeltethette a baromfi tenyészetet, valaki más nevén működött. Sőt, börtönbüntetést kapott, mert kiderült, hogy ki akarta játszani a törvényt. Mennem kellett hát, ha akartam, ha nem.
Hét közben hozzám hasonló korú fiatal munkásokkal találkoztam a szakszervezetben, és hamar egymásra találtunk azokkal, akik aggódva figyelték, ami az országban történik. Észrevétlenül kerültünk be az ellenállási mozgalomba. Sokat persze nem tehettünk, de röplapokat terjesztettünk, plakátokat ragasztottunk, és bekövetkezett az is, amikor személyi iratokat hamisítottunk, hogy embereket menthessünk meg a letartóztatásoktól. Tőlünk félt a rendszer, kis gyenge ellenállóktól, vagy minket akart megfélemlíteni, vagy a felnőtt magyar lakosságot, ördög tudja. Mi hősöknek képzeltük magunkat.
Hét végeken már nem kirándulásokra jártam társaimmal, hanem haza Lilikéhez. Már csak egy apróra zsugorodott fájdalom volt az egész kislány, aki egyfolytában nyöszörgött, és én arra kényszerültem, hogy elmenjek Szőnyi doktor bácsihoz, és megkérjem, tegyen valamit, hogy ne szenvedjen tovább. Nem szólt semmit, csak rám nézett a szemüvege fölül, de Lilike másnap elaludt. Ott temettük el a nagymama mellé. Nem csak te hiányoztál a temetésről anya, apát sem engedték haza a koporsójához. Nem éreztem bűntudatot anya, de nagyon megszenvedtem, hogy egyedül kellett döntenem. Imre ekkor már munkaszolgálatos volt, miként Bernát.


          Nem zavar, hogy mindig másról beszélek? Egymást váltják fejemben a gondolatok. Nincs bennük sorrendiség. Hol ez bukkan fel, hol az. De főleg a fiatalságom. Elég viharos volt. Be kell vallanom, nagyon lassan eszméltem a koncentrációs táborok után! Gyengén és soványan kóboroltam a romos Budapesten. Nem mondhatom, hogy városban, mert nem hiszem, hogy akadt volna egyetlen utca, melyben ne lett volna romhalmaz. Még a régi ismerősöket sem találtam, hiába kutattam utánuk. Ha Bözsihez mentem, Magdát vágytam látni, holott már tudtam, hogy nem élvezhette az amerikaiak tejben főtt makaróniját. Azon a napon engedte útjára utolsó leheletét, amikor felszabadult volna. Azon az emléklapon, melyet a Yad Vashem kérésére állítottak ki a te Magdádról anya, az van bejegyezve halála okaként: éhhalál.
Ekkor már tudtam, hogy apa is addig szorongathatta a hétéves Valika kis kezét, míg át nem léptek a krematórium küszöbén. Még ő is csak 55 éves volt akkor. Látod, ezért örülök, hogy megelőlegezted magadnak a saját halálodat! Te, akinek a neve sincs meg, mert mindenhol másként írják az anyakönyvek! Hol azt írják; Stern Jozefa, hol azt, hogy Berkovits Jozefa. Honnan tudhatnám meg, mi volt a lányneve az én anyámnak? Gyanítom, hogy Berkovits lehettél anya, mert nálunk lakott a Berkovits nagymama. Ezek szerint ő a te édesanyád volt. Lilike mellé temettük.
Túl élve a túlélhetetlent, nehezen vettem tudomásul, hogy senkim nem maradt. Azok, akiket szerettem, akik közelében élni vágytam, megszűntek lenni. Ahogy te is korábban. Már kezdtem magamhoz térni a kábulatból, amikor tudomásul kellett vennem, hogy nem csak senkim nem maradt, de nincs is semmim. Sem hely, ahol meghúzzam magam, sem takaró, amivel védekezhetnék a hideg ellen, sem ruha, mellyel elfedjem testem. Mindent, amiért te keményen megdolgoztál, mindent, amit megszereztél a családnak, ellopták a Jézus szent nevével megkereszteltek anya! Úgy gondolom, nem szégyen a zsidóság ott, ahol a tiszta árják halálra nyomorítottak holmiját rabolják.
Soha nem fogok megszabadulni attól a képtől, melyet magam alkottam apáról és Valikáról. Kikerülve a vonat fogságából, egy kicsi lány és egy öregedő férfi elgyötörten, izzadt/büdösen, egymás kezét fogva vánszorognak előre a frissítő fürdő reményében. Körülöttük anyák, gyerekek, terhesek, öregek, betegek. Fél órával később mindent átható bűzfelleg borít be…


                                             
                                                     Tévedéseim


Igaz, hogy egyetlen hatósági közeg sem segítette beilleszkedésünket a polgári életbe, nem fájlalta hivatalosan a veszteségünket senki, a régi tulajdonunkba sem volt kötelező visszaengedni minket, arról sem volt szó soha, hogy ebben a Magyarországnak tisztelt régióban, ahol megmenteni sem igyekeztek, meg sem követtek senkit, még látszólag sem igyekezett tudomásul venni senki, hogy velünk azért mégis történt valami nem természetes dolog, lassan képesek voltunk újra élni.
Régi barátokkal laktam közösen olyan üres lakásban, amelyből kiüldözték a korábbi lakókat. Ma tudom már, hogy ezeket a magyarokat meg azért telepítették ki a magyarabb magyarok a semmibe, mert hivatalosan megbízhatatlanokká nyilvánították őket. Ma már látom, hogy mesterei lettünk annak, hogyan lehetetlenítse el egyik magyar a másikat.
Nekem biztonságot nyújtott, hogy közösségbe jártam ismét, és belekapaszkodtam abba a kommunista eszmébe, amelyről jóval később tudtam meg, hogy nem is ismertem. Tévesen tájékoztattak a maguk is megtévesztettek jóval korábban, és azok, akik szándékosan vezettek félre, de én igenis hittem, mert valamiben kellett hinni. A maiak pedig, akik semmiről semmit nem tudhattak, s már nem is lesz módjuk tudni, most kérik számon rajtunk akkori naivságunkat. Cudar dolog a történelem. És hazug. Az utókor meg kínlódhat, míg eligazodik rajta.
Tudod Anya, ha akkor nem kapaszkodtam volna a saját hitembe, mert a vallásom korábban elillant, az első szögre felakaszthattam volna magam. De nekem, még szerencsém is volt a hatalmas naivságom mellett. Mert rajtam emelt egyet a szerelem is, és a kor piros lobogása, amiről később meggyőződhettem, hogy enyhén szólva véres. De akkor! Hogy mertem volna én a kis túlélő kétségbe vonni azok elmélkedését, akik szintén megélték a háborút a másik oldalról, akik harcoltak, és felszabadítottak, és csupa hősiességről adtak hírt? És milyen alapon? Amint igaz is, hogy rengeteg orosz katona vesztette életét azokban a harcokban, melyek nekünk elhozták a szabadulást.
Honnan tudtam volna én itt a vasfüggöny mögött, hogy létezik egy olyan hely a világban, amit Gulágnak neveznek, mely a szörnyűségek helye, és, hogy léteznek olyan jobboldali torzulások, és megtorlások, amelyek el nem követett bűnökért járnak? Engem csak a hitem tartott felszínen, és a tudat, hogy ezután másképp lesz. Anya, én egy borotva élén éltem akkor olyan hatalmas biztonsággal, amely ma egyenesen nevetséges. Mondd, mitől félt volna egy magamfajta minden poklokat megjárt figura? Hiszen történhet rosszabb annál, amit megéltem?
Ráadásul megismertem egy lányt, aki mindent tudni akart a világról, aki velem együtt akarta azt meghódítani. Vékony Ilona Borbála Piroska. Így hívták. Ugye micsoda gazdag név? Vékony Ilona Borbála Piroska olyan szegény volt, mint a templom egere, de egyetlen ember ebben a hatalmas városban, aki engem szeretett, akinek én voltam a legfontosabb, aki az én életem társa akart lenni, aki nekem, tőlem akart gyerekeket szülni, s aki boldoggá tett engem. Szép szőke hajú lány, magas homlokkal, karcsú, ringó derékkal, lágy mozgással, tiszta tekintettel, pontosan olyan, akire vágytam. Boldogan társultam hozzá. Ki törődött vele, hogy egy bőröndöt viszek mellette, vagy kettőt. Mienk volt a világ minden ígérete, reménye, boldogsága.
Többet szeretkeztünk, mint ettünk, de tudtuk, hogy a jelenleginél csak gazdagabbak lehetünk. És azok lettünk. Meglepetésemre behívtak katonának, mivel korábban nem kaptam katonai kiképzést, s a honvédség pillanatok alatt tisztet formált belőlem. Mindezt természetesnek tartottam, és úgy éreztem, hogy most kárpótol a nemzetem. Ezredessé emel engem, a kis cingár, szemüveges zsidót.
Már a feleségem is dolgozott, keresett, és vártuk első gyermekünket. Egyre előre rukkoltam a katonai ranglétrán, már a Katonai Akadémián tanítottam irodalmat és történelmet, minek következtében annyit tanultam, hogy még alvásra sem maradt időm. Mert akkora igényesség már korábban kialakult bennem, hogy sokat kell tudnia annak, aki másokat akar tanítani. És, én mindent tudni akartam, és sokkal többet, mint amire szükség volt a munkámhoz. Jól, sőt kiválóan akartam tenni a dolgom.
Úgy hajtott a lelkesedés, hogy éjjel-nappal tanultam. Úgy hajszoltam magam, mint a megszállott, hogy mindent átadhassak, hogy valódi értékeket hozzak ki a hozzám rendeltekből! A munkás hatalom fiaiból. Szerettem tanítani, és meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalomra. Közben megszületett egy gyönyörű kicsi lány, a mi Juli lányunk. Egészségesen mosolygó babánk. Volt ismét igazi, valódi családom! Már tudtam, mertem boldog lenni. Bizony, megtörtént; boldog voltam! Már ezredesi rangom volt, és olyan balgán, botor módra éltem, hogy soha, egyetlen pillanatig nem jutott eszembe a kérdés, természetes, normális dolog-e, ami velem történik.
Mostani szememmel visszanézve, egy lányregénybe illő esemény közepében lubickoltam. Pici Szenes Éva is ott gügyögött már körülöttünk, amikor egyik percről a másikra kitették a szűrömet a hadseregből, sőt, azzal vádoltak, hogy cionista befurakodó vagyok. Ennél is több; áruló. Azért léptem be a Pártba, és a Seregbe, hogy ellenállást szervezzek a szocializmus megdöntésére. Én, aki hitet tettem erre a létformára, és akár mindent feláldoztam volna érte, nyűg lettem, teher, és kivetni való a szocialista rendszerből. Ismét zsidó lettem, ismét elárult a haza.

Még mindig nem éreztem a történtekben semmi tervszerűt, semmi, mást, csak annyit, hogy ostoba tökfejek így akarnak megfelelni fölötteseiknek. Azt viszont látnom, éreznem kellett, hogy barátaim visszahúzódóak lettek, ismerőseim átmentek a túlsó oldalra, ha netán találkoztunk. Szégyelltek, és féltek velem együtt mutatkozni. Hirtelen megszűnt a párom munkája is, nincstelenek lettünk. Már mindenünket eladtuk, már a földön aludtunk, csupán a két gyerekágy maradt minden berendezésünk, de engem nem fogadtak egyetlen munkahelyen sem. Munkát nem kaphattam sehol. Vékony Ilona Piroska Borbála a munkásosztály gyermeke pénzt kért Imre bátyámtól, mert tejet akart venni kicsi babáinak. És az én Imre bátyám megtagadta, mert szerinte valamit csak elkövethettem, ha kitették a szűröm. Kénytelenek voltunk Évikét barátok gondozására bízni, akik vállalták őt, és ahol enni tudtak neki adni. Ilus elátkozta Imrét, én pedig segítségért fordultam régi mozgalmi társaimhoz. Mármint azokhoz, akik nem tűntek el korábban észrevétlenül valami ismeretlen süllyesztőben. Így sikerült protekcióval bejutnom a Ganz Vagon és Gépgyárba vasmunkásnak. Itt vettem hasznát annak az ismeretnek, amit a lágerban szereztem. Itt meg a munkások nem fogadtak be maguk közé, mert úri gyerek voltam. De végre hazahoztuk kicsi lányunkat, a jövedelmünk elég volt arra, (csak arra,) hogy őket jól tarthassuk.
Mi zsíros kenyéren éltünk. Jóval később derült ki, hogy a folyamatosan ismétlődő koncepciós perek egyik médiuma lettem volna itthon, ha úgy alakul. Jó előre kiemeltek, amikor a Szovjetunióban még csak kezdődtek a zsidó orvosok perei, hogy mint nyuszit a kalapból előhúzhassanak alkalom adtán. Az lehetett az elképzelés, hogy ha szükséges, ott álljon készen egy balek, egy kis szemüveges zsidó, hogy legyen kinn elverni a port, ha itt is hasonló perekre kerülne a sor. Mert mi mindenben hűségesen leutánoztuk a Szovjetunióban történteket. Vagy le kellett utánoznunk? Utóbb tudtuk már, sok ilyen terv volt akkoriban. Előre előkészített tervek, emberek, koncepciós perekhez.
A szerencse mellém pártolt. A történelem elszundított egy pillanatra, mikor rám került volna a sor, én pedig egy vetélkedőből a Magyar Rádióba kerültem újságírónak. Hat év után pedig a Népszabadság munkatársa lettem.
Ez volt a megkönnyebbülés, és a nagy lélegzetek időszaka személyes életemben, s az ország életében is. De nem feledkezhetek meg arról, aki mindent szó nélkül, türelmesen végig élt velem. Akkor sem okolt engem, amikor meg kellett válnia kicsinyétől, ha csak rövid időre is, mert nem tudta etetni, akkor sem, amikor nem tudott fogpótlást csináltatni magának, mert arra már nem jutott pénz. De ő volt az is, aki ötvenhat után nem lépett vissza a Pártba, mert előtte az a Párt, amelybe ő korábban belépett, leszerepelt. Teljes vállszélességgel segített engem a különböző lehetetlen állásaimban, míg végre ő kapott egy lakással egybekötött kollégiumi igazgatói állást. És el kell mondanom, ha már eddig nem tettem meg, és nem kiáltottam világgá, hogy mindig félreállt, háttérbe vonult, ha azzal segítette, segíthette az én esélyeimet.
Végre beköszöntött életembe az öröm, a tettvágy, újságírói vénám lehetőséget kapott. Írhattam. Korábban nem tudatosítottam magamban, hogy az újságírás elkötelezettje lettem. Most viszont tanultam, és tanultam, mert tudni akartam mindent, ami még hiányzott az ismereteimből, mert meg akartam felelni - magamnak. Mert szenvedélyemmé, szerelmemmé vált ez a tevékenység, és áldásként fogadtam a sorstól bármilyen kemény feladatot. József Attilával szólva; "Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…" Már megint elragadott a hév, mely a munkához való viszonyomat jellemezte.
Ötvenhat is megesett velünk, és én duplára dagadt tokával ordítottam a telefonba Imre bátyámnak, hogy ez igenis forradalom, jogos követelése a népnek. Nem igaz, nem a diákok mindent elragadó meggondolatlan lelkesedése, ez a rászedettek, a kisemmizettek tiltakozása. Akik különb életet reméltek, mert különb életet ígértek nekik, ezzel szemben látniuk kellett, sőt tapasztalniuk, hogy felszabadítóink megszállóink, kifosztóink lettek. Hogy a Szovjetunió ránk erőltette saját torz életformáját. Már csaknem visszazuhantunk a feudalizmusba.
Talán /valószínű,/ szerencsémre megkaptam azt a nyavalyás mumszot kislányaimtól, miközben a Rádióban jelenlétem nélkül megválasztottak a munkástanács elnökének. Ilusom a pincében, ölében az újszülött Zsuzsival, - mert mi szorgalmasan gyarapítottuk a haza létszámát, - a pincében szoptatott, én pedig rátapadtam a rádióra, mert akkor igazán mindent meg lehetett belőle tudni különösen a vájt fülűeknek. A kislányokkal is nekem kellett törődni, nem is tudtam volna kimenni, - tény, mire lelohadt a torkom, arcom, már le is verték a forradalmat, s ami utána következett, népünk örök szégyene marad.
És, bár nem tudtam bebizonyítani, hogy azokkal érzek együtt, akik fegyvert fogtak, akaratlanul megmentettem az életemet.

                                                   
                                                    Balfogásaim


Szépen fejlődtek a lányok jó étvágyuk volt, mindig mindent kinőttek, és mi örökké pénz szűkében éltünk. Sohasem kerestünk sokat, csak szorosan annyit, a mennyi -, bárhogy erőlködtünk, - nem volt elég. Ők nem tudták, milyen drága a meleg, s a fény, milyen nehéz otthonhoz jutni, azt berendezni. Nem tudatosodott bennük, mert nem tudatosítottuk bennük, hogy a felnőtteknek is vannak igényeik. A felnőtteknek minimum a fogukat kell javíttatni időnként, néha elkopik egy-egy darabjuk is.
Az én Ilusom pedig egyre türelmetlenebbül vette tudomásul, hogy én könyvet is szeretek vásárolni, (noha ő is olvasott sokat,) színházba is járnék néha, de nekünk csak a legszükségesebbekre futja. Később az egyetemről is kiderült Juli tanulmányai során, hogy nem egészen ingyenes az oktatás, a legkisebbünk is úgy döntött, hogy férjhez akar menni. És, mert itt mindig döntött valaki, mi ketten lettünk egyre türelmetlenebbek egymás iránt. Pontosabban, én nem, engem örökké lefoglalt és kielégített a munkám, és nem kaptam kedvet másra. Az a nő ellenben, akit őszintén szerettem, azt hitte…  gyakorta meg volt róla győződve, hogy nőügyeim vannak. Elhanyagoltnak érezte magát, és ma már érzem, hogy ebben igaza is volt.
Sajnos, nem álltam oda perlekedni, bizonyítani, udvariasan ráhagytam, vagy dühöngtem képzelgései miatt. De nekem csak az elhasznált időmmel sikerült több pénzhez jutnom, pénz pedig sohasem volt elég, rengeteg cikket megírtam olyanoknak, akik a saját nevükön adták ki azt. Volt néhány jó nevű személy, akinek én voltam a négere. Ma már tudom, szükséges időnként egy jó ízű veszekedés, hogy kövesse egy jóízű szeretkezés és a megnyugvás. Nem biztos, hogy bölcs az, aki örökké hallgat. Közben egy könyv írásába is belefogtam, s az anyaggyűjtés meglehetősen időigényes dolog. Élveztem is, amit művelek.
Ilus az árva, sűrűn volt velem elégedetlen, és ma már tudom, hogy ha neheztelt rám, mindig a lányainak panaszolta el a sorsát. Nem hazudott ő, csak mondta, sorolta, amit érzett. Elvégre kinek mondta volna? A postásnak? Ettől függetlenül úgy érzem, néha - néha elkövettem valami jót is, netán dicséretest, de sajnos ő a végletek embere is volt, csak azokat a kifejezéseket ismerte velem kapcsolatban, hogy mindig, meg örökké, vagy soha. A vádakban benne voltak a nőügyeim, a pénzhiány, sőt a végén már az is, hogy fűnek-fának tartozom. Hogy mindenkitől pénzt kunyerálok. A lányok pedig szánták anyjukat és természetesen mellé álltak.
 Véd és dacszövetséget alakítottak, és négy lúd már sok lúd, disznót is győz. Nekem ahhoz, hogy dolgozni tudjak, nyugalomra volt szükségem, megvettem tehát, hallgatással. Nagyon elhallgattam. Többek között azért is, mert eltért, nagyon eltért a véleményem a lányok nevelését illetően, de lehurrogtak. Az én asszonyom pedig addig duzzogott, míg beadta a válókeresetet. Nem tudom, hogy lehettem olyan szamár, lehet, hogy megszoktam az örökös elégedetlenségét, és fel sem tűnt, hogy ez most valami más, az is lehet, hogy nem hittem el, hogy meg is teszi, amivel fenyeget, vagy nagyon elkeserített az örökös vádaskodás, és igaz, hogy el sem mentem a tárgyalásra, de azért elválasztottak bennünket egymástól. Este pedig dühödt szerelemmel egymásnak estünk, és kibékültünk. Mi kibékültünk, de ezt már nem tudták meg a lányok, és mert közös kis pletykálkodásaikat megtartották, s mindig külön szobába zárkóztak be, én már csak azt tudtam meg, ami szerintük rám tartozott.
 Ma sem tudom, mit kellett volna tennem, hogyan hozhattam volna helyre, ami létrejött, csak némán tudomásul vettem. Tény, hogy harminc évig voltunk elvált házastársak úgy, hogy közösen viseltük a terheket. Akkor virágoztuk fel a pontot, az i betűn, amikor ő élete végéhez közeledve ágyba került. Minden éber percet mellette töltöttem egy kis széken ülve, és amikor nem aludt, végigbeszéltük az életünket. Minden mozzanatát kiértékeltük, minden szamárságunkat kinevettük, minden boldogságunkat megkönnyeztük, és életünk legszebb idejének mondhatom azokat a hónapokat.

Látod anya, rossz korban éltünk, de ez nem mentség. Nem tudtunk okosan élni. Szegényemnek azok után sem lett több a pénze, hogy külön gazdálkodtunk. Pedig minden vágya abban testesült meg, hogy adni tudjon a gyerekeinek. Adni, és adni. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy öregasszonyként viselkedik. Sem hajára, sem külsejére nem volt többé igényes. Mondhatni igénytelenné vált. Nem akart már senkinek tetszeni. Nekem sem. Rajongott az unokáiért, rájuk semmi pénzt nem sajnált, sőt ha megszorultak, mert nem állt élére rakva megtakarított pénzünk, felvettünk egy újabb OTP kölcsönt, és segítettünk. Ők pedig meg voltak győződve, hogy mi nagyszerűen gazdálkodunk a bőséges nyugdíjunkból, és örökké van megtakarított pénzünk.
Zsuzsi lányunk is ide szülte első unokánkat, a tüneményes Ketyét. Hiába lett Zsuzsaként bejegyezve, olyan bájosan gügyögte, hogy ketyetye, rajta maradt önálló névként. Imádtam természetesen. Gyönyörű kisgyermek volt. Amúgy is éjszaka tudtam csak dolgozni, - de soha le nem feküdtem addig, amíg meg nem hallottam a pontos időben érkező ketyés szöveget. Már a kilincsen volt a kezem, alig vártam a halk nyöszörgést, hogy lenyomhassam. Tisztába tettem, megteáztattam, és a pelenkázó szekrénykére könyökölve némán gyönyörködtem minden rezdülésében. Addig laktak nálunk, amíg nem sikerült számukra lakást szereznem.
Ők ezt természetesnek tartották. Ők mindent természetesnek tartottak, amit biztosítani tudtunk nekik. Most így elszámolva az életemmel, el kell ismernem, önző, egoista lányokat neveltünk. Nem tanulták meg, hogy a szeretetben benne van a figyelem, gyengédség, és a gondoskodás. Nem utolsó sorban a türelem. Így történhetett, hogy Évike a gyakori partner csere mellett, melyet jóval idő előtt kezdett el gyakorolni, megállt egy röpke időre. Kapcsolatot létesített egy nála fiatalabb fiúval, s két gyereket szült neki. Nem magának, mert egy reggel beadta hozzánk öt és négy éves fiait egy bőrönd kíséretében, mondván, hogy ő most elmegy legújabb szerelmével, Ákossal. Az én két gyönyörű unokám feldúltan rohangált körülöttünk, rángatták a karunkat, ölelgettek, hogy velük most mi lesz, ki lesz az anyukájuk, mikor látják az apjukat? Kimerítő időszak volt. Csalódottság, keserűség lett úrrá rajtunk. De a kis fickók mellett ezt nem engedhettük elszabadulni.
Később Zsuzsika is gyakran otthon hagyta férje gondjaira alig cseperedő lánykáját, amíg ő különböző kapcsolatokat ápolt házon kívül. El is váltak. A gimnáziumot a közelünkből végezte az unokám. Nálunk kosztolt, nálunk tanult. Mi mindenben igyekeztünk helytállni helyettük, ha már a szüleiket így elneveltük. Mert a jelek szerint gyereket nevelni sem tanultak meg - tőlünk. Ma már látom, a módszerünk nem ismételendő. Mert nem módszer. De félő, hogy egyszer a gyerekeik fogják ellenük elkövetni!
Már úgyis érted anya, hogy ezek az enyémek teljesen mások, mint mi voltunk. Ezek után természetes, hogy az sem tűnt föl a lányoknak, hogy az anyjuk élete végén egyre gyengébb, és nem csak hízelegni kéne neki, nem csak a finom sütijeit majszolni és dicsérni, hanem törődni vele, és főleg, segíteni rajta.  



                                           
                                            Felgyorsul a kor és a kór


Éva nagy hévvel takarított. Már jó ideje, kizárólag olyankor kerül erre sor, ha Zsuzsa kórházban volt. Most, hogy hamarosan elutaznak, s megpróbálják kipihenni a fáradságos időszakot, tisztán akarta hagyni a lakást. Zsuzsi nem vette fel a mobilját, pedig ő úgy készítette az éjjeli szekrényére, hogy könnyen elérhető legyen. Lehet, hogy alszik, vagy kapja az infúziót. Arra gondolni sem mert, ami pedig az igazság, hogy a lány már vele sem akart szóba állni.
Még be is kell vásárolnia, mert Sanyi már ebben sem tud részt vállalni. Mr Parkinson tevékenysége meglehetősen felgyorsult az utóbbi időben. Az a szerencse, hogy a lakásban még baj nélkül közlekedik. Éváéban is. Igaz, hogy gyakran meg kellett állnia, mert a fülébe rettenetes üzenetek érkeztek valahonnan. Ezt hallotta egyre gyakrabban: Meg fog halni a gyerek


Már egy hete itt élünk, anya. A lakás Éváé. Ez a kisváros nagyon igényesen kialakított település. Az otthonunk szép, ízléses, barátságos. Gergő unokám hozott el minket ide. Nem szeretek már vonatozni. Nagyon nehezemre esik felhúzni magam a kényelmetlen magas lépcsőkön. A lábaimnak nem vagyok ura. Nem engedelmeskednek. Tulajdonképpen a kezeim sem. Az írásom szinte olvashatatlan. De az megoldható a számítógéppel. A járás, más. Legutóbb is elestem a vonat mellett, amelyről leszálltam. Nem történt baj, sokan segítettek, de felfedeztem Éva szemében a rettegést. Akkor döbbentem rá a mozgássérültek követeléseinek jogosságára. Szégyen, hogy az ember kizárólag a saját sorsán keresztül okul.
Itt állok a második emeleti lakás nyitott erkélyajtajában, és élvezem a kilátást. Meg sem mozdulok, oly szép, oly nyugodt most minden. Hatalmas zöld park terül el alattam a tavasz számtalan zöldjével. Gyönyörűen faragott szobrok vonzzák magukhoz a figyelmet. A zöld műfűvel bevont erkély alatt beindult, életre kelt a sok növény, meg-megrebbennek a bokrok s a fák a huncutkedvű madarak cikázásától. A magasra nőtt akácfa levelei már az erkély rácsát csiklandozzák. Szinte megnyúlik a tér, s betódul a természet a szobába. Dús illata özönlik be fűnek, fának, levegőnek. Zöld szél, zöld illat, zöld levegő harsogja felé az élet körforgásában megújuló indulóját.
Mozdulatlanul élvezi, hogy elárad benne az öröm. Ritkán érzi ezt itt, noha egy árva szóval sem tesz róla említést. A világért meg nem bántaná ezzel Évát. Hiszen ő sem panaszkodik, ha hónapokig a pesti lakásban laknak, és távol kerül a gyerekeitől. Mindegyiknek megvan előnye, hátránya. Ez itt távfűtéses lakás, és addig is ki kellett fizetni minden hónapban a fűtését, amíg Pesten éltek. Otthon ráadásul nem csak a szobai cserépkályhákban égett a gáz, de villannyal fűtötték a többi helyiséget is, hogy Zsuzsikának egyenletes hőmérsékletet biztosítsanak. Úgy tűnik, megmarad már a jó idő, s akkor ismét hazaköltöznek.
Elismeri, hogy szép ez a lakás, elegáns, kényelmes, de meg kell vallania legalább magának, hogy a másik, a megszokott az otthona. Ott szeret igazán élni. Hogy mondaná el Évának, hogy olyan itt neki, mintha valamely hotelban laknának átmeneti időre?
Valójában jó is itt neki Évával, és már szörnyű lenne nélküle. Figyelmes, gondoskodó, vidám, ráadásul olvasott, érdeklődő, és szellemes. Minden megvan benne, amit elvár egy nőtől. Nem utolsó sorban nála jobban, körültekintőbben nem vehetné körül senki. Mindent elintéz, elrendez, megold. Sokszor szinte már túlzásba is viszi. Nem egyszer úgy érzi, agyonnyomja. Rátelepszik. Elcipeli az orvoshoz, elmondja helyette a panaszait, - mert ami igaz, igaz, ő el is felejti azokat, meg rosszul is hall. - Ezzel viszont elveszi az önállóságát. Ő határozott, kemény egyéniség volt korábban, vele is járt a munkájával, mindig mindent magára vállalt, elrendezett, megoldott, csak mostanában gyámoltalanodott el. Ez nem az asszony hibája, tudja, hogy benne romlott el valami szerkentyű, s létrejött ez a szokatlan kényelemszeretet. Megnyugtatja magát azzal, hogy itt ő egyedül nem is tájékozódna jól, s sajnos el is esett már kétszer. Holott Éva vele volt akkor is. Mellette. De mit tegyen, elvesztette a stabilitását is, a rövidtávú emlékezete is cserbenhagyta.
Pesten nem így élnek. Csak elkíséri taxival, és nem megy be vele intézkedni sehová. Helyette addig elfut bevásárolni. Ő ugyan azt sem szereti, mert idegesíti, ha rohangál, és megnyugtatóbb számára, ha itt ül és rá vár. Most is elfutott valamit elintézni, beszerezni, mert ő nem szívesen megy le az emeletről. S főleg, nem szívesen huzakodik fel az emeletre. Mindjárt itt lesz, hozza az újságot is, s akkor ő ráveti magát a lapra. Éva pedig leül a számítógép elé, vagy egyszerűen pihen. Vagy készít valami finomságot. Vagy beszélgetnek. Tehát minden érte történik. De azért jobb lenne otthon, a Hunyadiban.
- Isteni idő van kinn Sanyikám! Még nem várható el tőle, hogy így is marad, ez még csak egy kis tavaszi csalafintaság, de hamarosan hazamehetünk. - Vedd már fel, kérlek, a telefont, nem akarom ezt letenni a kezemből.
- Szervusz Julikám! Ó, csak rossz hírrel tudsz keresni! Tudom, most esedékes a Zsuzsika kezelése! Hogy túl is van rajta?   Annyira gyenge lenne?... Ketye is itthon van már?...   Nem megy többé haza az anyja?...  Elfekvőbe?... Nem, oda a világért se!....  Hát akkor pénzért!.... Intézzétek! Hívjatok!... Én is kereslek, persze!
- Nem tudsz megszólalni, látom. Rossz hírt közölt Juli. Ó, de sajnállak, de sajnálom. Idd meg ezt a kis kávét, s beszélj, ha akarsz.
Nem akart. Jó ideig hallgatott. Amit közölt, várható volt, mégis megrendítő.
- Zsuzsa állapota válságosra fordult. Már nem megy haza többé. Ebben az intézetben viszont nem maradhat. Tibor 150 ezer Ft-ot adott egy orvosnak, hogy átvegye az ő osztályára. Ezt kell elosztani hármunk között. Éva és Juli már átadták Tibornak az én részemet is.
- Most mit akarsz tenni? Pesten szeretnél lenni, vagy itt várjuk meg, hogy hívjanak? Van valami elképzelésed? Látni akarod, vagy inkább a régi Zsuzsit őrzöd meg magadban?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, mit akarok. Akarok-e egyáltalán valamit? Nem. Nem jó már élnem. Csaknem mindenkit túléltem, akit szerettem, és most ez a szegény is elmegy, ő szenvedi meg azt, hogy nekünk akkor jó volt, mikor megfogant. És még azt is tudomásul kell vennem, hogy nem óhajt látni. Mert, ha akarná, már hívott volna.
- Sanyikám, ebben a helyzetben nem hiszem, hogy bárkire igénye lenne, legfeljebb a lányára, és Tiborra. De lehet, hogy már őket sem kívánja maga mellett. Bízom benne, hogy úgy le van szedálva, azt sem tudja, ki van körülötte, s ki nincs. Most pihentesd egy kicsit a tested, és olvasd ki az újságot. El kell terelned a saját figyelmedet, mert nem szeretném, ha belebetegednél abba, amit meg kell élned. Meg aztán utaznunk is kell. Ezt a kis nyugtatót kapd be!

Észrevehetően látszott rajta, hogy fizikailag is sokat szívott ki belőle Juli közlése. Nem is kezdett el olvasni, csak feküdt mozdulatlanul lehunyt szemmel. Aztán végleg ledöntötte a kimerültség, elaludt. Mély, álom nélküli, pihenés nélküli álomba zuhant. Két napig fel sem kelt. Időnként elbotorkált a mosdóig, Éva ilyenkor beledöntött egy pohár vizet, de erről később nem volt tudomása. Két nap múlva közölte, hogy Pestre akar menni. Ott a megszokott környezetben várja a híreket.
Aztán megérkezett az utolsó, a végső hír. Nem szólt egy szót sem. Napokig nem beszélt. Egyik lánya sem kereste meg, pedig Éva kétszer is járt ez idő alatt Pesten. Juli eleve itt lakik. Tibor jelentkezett telefonon zokogva, s akkor ő nagyon elegánsan együttérzését fejezte ki, és megköszönte neki, hogy a lánya mellett volt a nehéz órákban. Amikor letette a készüléket, keserűen gondolta magában, hogy nem is volt jó Tibor a lányához. Eszébe villant nyomban József Attila költeménye: "Szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond" Vállára sem vette, szívére sem. De most legalább sírt. Ez emberivé tette. Kár, hogy tudta, nem is volt mellette, amikor bekövetkezett a vég Igaz, hogy megkereste neki azt a kórházat, - a család költségére -, ahol más ápolja, más hunyja le a szemét. Jaj, ha Zsuzsinak ez a gondoskodás kellett, amit Tibortól kapott!
Az én szerencsétlen kislányom egyedül volt, amikor bekövetkezett a kimondhatatlan! Én az anyját az ölemben tartottam, míg ideért a mentő, az én ölelésemben halt meg, mert amikor újraélesztették, már csak a test kelt kissé életre, a lélek nem. Számomra ez a szeretet. És örülök, hogy nem érte meg azt, amit én.

Nem sokkal a temetés után rá kellett döbbennie, hogy a másik két lánya sem üti meg azt az erkölcsi mércét, amit ő elvárna tőlük. Már belementek a nyárba, ő élvezte a kellemes otthon által nyújtott kényelmet. Minden ajtót összenyitottak, a lakás fürdött a napfényben. Jó volt itt lakni. A kitárt ablakokon betódult és szétáradt a számtalan illattól terhes kellemes meleg, mely megviselt tagjaiból kiűzte az összes fájdalmat. Lelke is megenyhült, így érte Évike telefonja, hogy eljönnének hozzá. Örült nekik, hogyne örült volna. Zsuzsi temetése óta nem találkoztak, nem is beszéltek. Most majd egy kicsit összebújnak, kibeszélni magukat, emlékezni.
Egyedül vártam őket, anya, hiszen ami most történik kizárólag a Szenesek ügye, Éva addig elmegy hazulról. Majd telefonálok érte, ha már ismét egyedül leszek. Így gondoltam.
Amit most elmondok, anya, már nem a mi ügyünk. Csak az enyém. Úgy vélem, megérdemeltem, amit kaptam. Elmondom neked anya, de csak súgva. Mert ami történt, nagy szégyen. Vigyázz, te se mesélj róla senkinek! Csak annyit mondok neked, inkább felszálltam volna a te vonatodra, roncsolt volna össze annak a  kereke, semmint ezt megéljem!


                                           Elárultak, kiárultak


- Egyedül vagy már Sanyikám? Nem hívtál.
- Gyere haza gyorsan!
Összetört, nyomorult állapotban találta. A hangjára sem lehetett ráismerni. Kérdezősködni sem mert, nem tudta, hol kezdjék el a beszélgetést. Várt, amíg megtudja, mi történt már megint.
- Idejöttek, mint egy kommandó, így az én művelt, okos lányom megmutathatta a fiának, hogyan szokás náluk eltiporni a szülőt. Jó kis iskola volt mondhatom! Számon kértek, hogy hogyan gazdálkodom a pénzzel, hogyan költekezem, hová tettem azt, ami hiányzik. Mindenféle papírokat szedtek elő, és kimutatták, mennyi volt a bankban, s mennyi van most.
- Nyolcvankét éves voltam, amikor egyedül maradtam. Elveszett voltam, és nyomorult. Amikor veled találkoztam, már tárgyaltam a Hild - del, - eltartási szerződést kívántam kötni velük. Tudtam, hogy a lányokra nem számíthatok. Zsuzsa beteg, Éva távol él, Juli pátyolgatja a lebénult élettársát. Hildék 36 millióra értékelték a házat, azonnal fizettek volna 18-at, és övék lett volna a továbbiakban a közös költség kifizetése, mindenféle meghibásodások javíttatása, és ami a fő, az én ellátásom, ha leesem lábról.
Hallatlan megnyugvással vettem tudomásul, hogy csak a lányoknak kell lemondaniuk a vagyonrészről, és biztosítva az öregségem halálomig. Gondoltam, a kapott összeg felét azonnal szétosztom a lányaim között, és ezzel megoldódott a magányom. Kapnak fejenként három milliót, nyugodtan kivárhatják a halálomat. Hát, nem így lett. Először is megtörtént, amire gondolni sem mertem volna, hogy a lányok nem adták nekem a részüket. Ezzel szemben gonoszul forszíroztak, minek nekem annyi pénz. Mi az, hogy nem tudok kijönni a nyugdíjamból, feltartani, finanszírozni ezt a nagy lakást, Az anyjukkal mindig ki tudtuk fizetni a rezsit, a fűtést, az élelmet. Honnan jött elő belőlem ez a nagyravágyás? Magyarul, elment az eszem. Már itt voltál, amikor ezt az ebédlőben tárgyaltuk.
- Igen, ez karácsonykor volt, ha jól emlékszem. Akkor már november óta nálunk élt Zsuzsi, én vele voltam a szobában. Bent is elhangzottak ezek a mondatok, s nagyon szégyelltem magam. Számomra is megalázó volt. Azt mondták, felvesznek kilenc millió kölcsönt, és akkor kapsz annyit, amennyit a Hild adott volna. Ezzel fejenként három millióért megoldják a dolgot. Sőt, arra is emlékszem, hogy Zsuzsi azt mondta, ő ebbe nem száll be, neki már nincs ideje törleszteni. Így Ketye a két lánynak adta a részét.
- Így volt. Bár még el sem jutott hozzám a pénz, Éva még azon a napon kért tőlem ötszázezret, mondván, hogy a fiának van rá szüksége, és kilenc helyett tizenöt millió kölcsönt vettek fel.
Miután te is ideirányíttattad a nyugdíjadat, s akkor már elég sokat költöttél ránk, én természetesnek tartottam, hogy kettőnk nevére tegyem bankba az enyémet. Azzal a nyilatkozattal, ha én halok meg előbb, te öröklöd azt.
- Ugyanígy tettem én is.
- Hát ezért jöttek most ide! Mert az én unokám megtudta a papírjainkból, hogy költekeztünk. Most pedig elszámoltattak, mint egy szaros kölyköt. Mint kiderült, Ketye az anyja kulcsaival bejött a lakásba, és felkutatott minden iratunkat. Azt nem tudom, hogy egyedül tette-e, de tény, hogy elővette a banki papírjainkat, és fénymásolatot készített róluk. Begyűjtötte a te cetlijeidet is, amire feljegyezted a kiadásokat, alkalmasint ugyanazt többször is, ahogy eszedbe jutott. Itt lobogtatták az orrom előtt a másolatokat, melyeket továbbított a lányaimhoz. Közben interneten írta a leveleket. Aztán elfeledte törölni a készülékből. Innen tudom, hogy kommentálta is mire bukkant. Amit a Clems Conferense utal át, úgy emlegette: a zsidó pénz. Szeretném remélni, a jogász lányom nem volt vele! Tény, hogy megleckéztettek, és vén bolondot faragtak belőlem. Gergő, az imádott unokám, aki minden alkalommal pénzért vitt és hozott, ha hazamentünk hozzád, leült a számítógéphez, és bebizonyította nekem, nem kerülhetett annyiba a légkondícionáló, mint amennyit fizettünk érte, és kétségbe vonták, hogy új vezetékeket, konnektorokat kellett telepíteni a régiek helyett. Nem vették figyelembe, hogy a fél méteres falak átfúrása drágább, mint a normálisé. Hogy fülhallgatót pénzért adják, mint a jó fogsort. Meg taxival jártam, mert gyalog már nem bírtam. Summa summárum sok pénzük hiányzik. Mert ők nem költekezésre adták ide, csak a biztonságom megőrzésére. És Zsuzsára sem költöttünk annyit, amennyit én összehordok. Úgy megzavartak, hogy már azt sem tudtam, mit mondtam, mit mondjak.
Már az is ledöntött a lábamról, hogy nem azért jöttek, amit feltételeztem, de meg kellett érnem azt a gyalázatot, hogy megalázni jött ide az a lányom, aki nekünk egy millióval tartozik abból az összegből, a nővérének pedig kettőnél is többel. Csak amiről én tudok. Végül közölte, hogy nem hajlandó finanszírozni a te költekezésedet, s azt, amit a gyerekeidre fordítasz. Tessék, nézd meg, itt vannak a fénymásolatok!
- De hát, mikor jutott be a lakásba az a szegény gyászoló teremtés?
- Amikor nálad laktunk. Amikor az anyja haldoklott, és mi még nem értünk fel Pestre. Vagy közvetlenül a temetés előtt. Nem tudom. Semmit nem tudok, csak azt, hogy szégyellni való amit műveltek! És, még csak nem is érzékelik mit tettek, mert egyszerűen nincs alapvető erkölcsi érzékük.  Atyaisten, nem fogták fel, amikor ideállítottak a másolataikkal, hogy senki lakásába nem lehet bemenni aljas indokkal! Az én lányaim! Az én agyon dédelgetett unokám! Összeroskadok a szégyen alatt! Fel kéne jelentenem, meg kéne leckéztetnem őket, és nem engedhetem meg magamnak ezt a gyalázatot! Méltatlanná váltak arra is, hogy a gyerekeimnek tekintsem őket. Itt vagyok életem végén, ami pillanatnyilag egy rakás szemét!
Ez olyan téma volt, amiről beszélni sem nagyon lehet. Nem illik, nem ízléses, az ember ilyenkor saját magát szégyelli azok helyett, akik ezt a fogalmat nem ismerik. Sajnos, Éva éppen most érkezett el ahhoz a pillanathoz, amikor nem tudott sem gyengéd, sem figyelmes, sem tapintatos lenni. Most csak őrjöngeni tudott, hisztériázni és magából kikelve üvöltötte, hogy hazamegy, de nagyon gyors iramban. Most jött el az a pillanat, hogy neki lett elege a Szenesekből. Itt hagyja ezt az egész szégyenletes társaságot úgy, ahogy vannak. Hiszen ezeknek semmi nem elég! Ezek elfogadták, mondhatni elvárták, hogy helyettük ápolja a testvérüket, Ketye, a művelt londoni hölgy, neki adta az anyját ápolásra, és van képe belopózni a nagyapja lakásába, hogy megkeverje azt, ami már amúgy is büdös?  Ezek előtt ismeretlen az a szó, hogy tapintat, nem ismerik a szót, hogy köszönöm, ezeknek nincs is érzelmi élete! Ezeket egyetlen dolog motiválja, a pénz! Hogy lehet egy ilyen bagázzsal rokonságot vállalni? És mondta, mondta kifulladásig.
Sanyi közben csak bámult maga elé. Zavarodott lett, és sérült. Egyetlen dolgot tudott: Éva nélkül létezni sem tud már. A továbbiakban egyre inkább elcsendesedett. Boldogtalan lett végérvényesen. És egyre tehetetlenebb. Utcára sem lehetett engedni ez után a megrázkódtatás után. Már az utcában levő fodrászhoz sem lehetett elengedni. Kezét erősen szorítva biztosította az egyensúlyát Éva, mert elesett volna. Így is teljesen előre dőlve szinte a lábfején csetlett-botlott. Mindezeken túl egyre gyakrabban került sor a Nitromint tablettára, mely nyelv alatt oldódik, és szünteti meg a mellkast markoló fájdalmat.
Majd jött az infarktus. És az érelzáródás. Erős szervezete, még ezen is túlsegítette. A lányai a hosszú kórházi kezelés alatt sem jeleskedtek. Juli ugyan egyszer bement hozzá, de úgy találhatta, ez még nem a vég. Többször nem is ment a kórházba, sem otthon nem látogatta, pedig élettársa már elfekvőben volt. Faddról viszont soha nem jött el hozzá a másik lány. Telefonon sem érdeklődött. Sanyi nem tett róluk említést, de mindig volt a szemében valami keserűség, amikor Éva családja érdeklődött hogylétéről.
 Többnyire feküdt, és egyre gyakrabban menekült szundítás közben anya közelébe, akinek lágy simítása lecsendesítette a lelkét, mint kicsi korában. Így élt még több hétig. Sokat és hosszan aludt, de éber állapotában nem beszélt a lányairól. Azok sem érdeklődtek felőle. Halálakor előkerült papírok, mások, idegenek emlékeztek meg róla szépen, elmondva mindazt, amiről tudomása sem volt azoknak, akik az övéi voltak. Így fejeződött be számára a megélt, és hosszan, keserűen vallatott múlt, mely nekünk, az élőknek továbbra sincs lezárva.