Megjelent könyveim 2014 és én, valamint egy önvallomás

Ismeretlen felmenőim


Nem ismertem a közvetlen felmenőimet anyai ágról. Nincs semmi emlékem senkiről. Mindenki elment mire megszülettem.  Nem láttam soha a nagyapámat, akiről nem tudok sokkal többet, minthogy Schwartz Márkusnak hívták. Állítólag Ausztria déli részéről települt át Magyarországra, de ez az ismeret kizárólag áttételesen, többszörös emlékezéseken keresztül jutott el hozzám. Nem tudom tehát, honnan került ide a család, egyáltalán a családjával érkezett-e vagy egyedül jött valahonnan a Monarchia területéről. Hallottam valamit arról beszélni, hogy a felmenői eredetileg a spanyol inkvizíció elől menekültek Horvátországon át.
De ez az ismeret sem biztos, mert inkább valami gyermekkorból visszahallatszó beszédtöredék sugallja, mint a bizonyosság.
Egyébként a spanyol történelem így, vagy úgy, csaknem minden túlélő zsidó család életébe beleszólt. Ahol annyi zsidó kényszerült menekülni, s annyi hunyt el máglyák tüzén, ott nem szépít az emlékezet. Olyan családi iratokra nem akadtam, melyek hitelesítenék feltevésemet. Valójában tehát semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy ő volt az édesanyám apja.
Az is mostanában jutott tudomásomra, hogy házalóként ismerte meg az én tizenhat éves nagyanyámat és megígérte neki, hogy visszajön érte. Kérte, hogy várjon rá. Mai eszemmel azt mondom kár volt rá várni, bár semmi mást nem tudok róla, minthogy más férfi mellett talán boldogabb asszony lett volna. Néhány jel arra enged következtetni, hogy több lány is várt a nagypapára. S több asszonyhoz járt haza később. Rég nem élt már, amikor születtem. Még egy maradék fotó sem emlékeztet rá a régi fényképek között. Nincs, nem lehet róla ismeretem.
Valami mégis van: a képzeletem. Azon ritka alkalmakkal, amikor szóba kerül, valaki említést tesz róla, látom magam előtt azt az alacsony termetű, vékony csontú férfit, aki ő lehetett. Mindig ugyanazt. Ettől a látomástól csak az tudna eltántorítani, ha elém tennék valódi fotóját. E nélkül viszont kizárólag az a képzeletbeli férfi jelenik meg előttem, akit korábban megalkottam magamban. Fekete keménykalapot is látok, ami mai szemmel megmosolyogni való, tekintettel a termetére, ami meglehetősen alacsonynak tűnik. A kalap alatt szőke hatású keskeny férfiarc látható, enyhén lefelé hajló bajusszal, fekete ruha és a kis emberek méltósága.
Tény, hogy az 1800-as évek második felében már Pest utcáit koptatta. Papírjaiba az volt bejegyezve: magánzó. Nem tudhatom, mivel járta az utakat, utcákat. Gondolom, könyvekkel, használati tárgyakkal házalt, de lehetséges, hogy emeletes épületeket közvetített ki bérlakóknak. Nem rossz üzlet, egy ilyen épületnek legalább negyven család a bérlője. Vagy pénzt közvetített talán? Vagy mások üzleti ügyeiben járt el? Minden elképzelhető. Úgy tűnik, nem volt senkinek sem alkalmazottja. Hogy miből és mennyi lehetett a jövedelme, elég volt-e egy család eltartására, rejtély.
Egyetlen, amit biztosan tudok, hogy feleségül vette az 1878-ban született Angelusz Adeleidet Budapesten, aki egyedül látható az esküvői képen. A fotón gyönyörű fiatal teremtés a nagyanyám, aki szintén nem élt már, amikor megszülettem.  A családi legendárium szerint nagyapámnak megismerkedésük idején még nem volt módja arra, hogy eltartson egy családot. Az viszont feltűnő volt számomra, hogy nem sadhen közvetítésével házasodtak, tehát nem lehetett az Angelusz család ortodox beállítású. A jelek szerint az ő életvitelükön már érződik az asszimiláció folyamata.
Nagyanyám Angelusz Salamon, és Préger Julianna házasságából született 1878-ban Budapesten, házasságot kötött Schwartz Márkussal 1898-ban, és elhunyt 1928-ban Adél nővérem születése előtt néhány nappal Budapesten.
Manó nevű fivére a Verőce vármegyei Chepinben látta meg a napvilágot, ahol Préger Julianna dédnagyanyám született és ahol házassága után is élt a család (Elhunyt 1911-ben Budapesten, nyugszik a Kozma utcai temetőben.). Nem tudni, milyen esemény válthatta ki, hogy a már özvegy és viselős asszony elindult kisfiával Budapestre. Írásos bizonyság nem található róla, hogy pogromok lettek volna Verőce megyében az idő tájt. Inkább képzelhető, hogy valami új házasság reményében küldték el rokonai Pestre.  Erről a feltételezésről sem a szájhagyomány, sem semmi nem maradt fenn. Tény, hogy Adeleid nagyanyám már itt kéredzkedett világra.  Manó pedig itt házasodott össze 1897-ben a Felvidéken született Spitzer Gizellával. Esküvésük a Rumbach utcai zsinagógában van bejegyezve. Lakásuk a Klauzál u. 33-ban. Ott találkoztak az egyébként meglehetősen összetartó családtagok, ha idejük, kedvük engedte. A házasságból öt gyermek született, Ernő, Károly, René, Lili, és Pál.
Nagyanyám sem tétlenkedett, három fiúval (Zsiga, Sándor, Aladár) és öt lánnyal (Etel, Elvira, Berta, Aranka Lenke) szaporította a magyarságot. Nevelésüket úgy irányította, hogy a család összetartson, így gyermekei szoros és jó rokoni kapcsolatot tartottak fenn Manó családjával mindaddig, amíg a zsidóüldözések ezt el nem lehetetlenítették. Bennem többször felidéződik egy kép: látom, amint az asztal alatt-körül nyűglődöm, unatkozom, miközben több rokon néni süteményezik, szemben velünk Manó bácsi szabó asztalának támaszkodva áll egy lábon, mellette a mankója. Egy hatalmas üvegajtóval nyitották össze a máskor üvegajtóval elválasztható két helyiséget. Ez lehetett a szalon. Jó, kellemes polgári kényelem benyomása él bennem ma is róla.

Csak egy idézet

„Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.”


(Müller Péter: Szeretetkönyv)

Mindenkinek szép napot kívánok!

Egy független kritika rólam

RECENZIÓ A Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfalun élő, nyugdíjas szerzőnő a Héttorony című irodalmi portálon megjelenő írásaiból válogatta magánkiadásban megjelenő kötetét. Özvegy Kertészné Galvács Éva címadó elbeszélésében kislánykori képzeletének szüleményét idézi fel álom formájában. A rózsakút számára ma is "az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek". Az ezoterikus álomkép alkalmat ad a sorsválasztás feletti merengésre. Az írásokat tápláló életanyagba ugyanis nagyrészt szomorú történések szövődnek, amint arról a kötet elején olvasható, Önvallomás helyett - Mese, mese, megese című rövid jegyzetből értesülünk. A bevezető, Szaklektori vélemény írója, a szintén publicista Mocsár Gáborné Fehérvári Judit magyartanár így jellemzi a művet: "ez a próza egyaránt a rejtélyes újrakezdéseké, a felismeréseké, a megváltottságé, egyszóval az emberé, aki folyvást felfelé tekint, miközben mindvégig tudatában van, hogy játszani, ajándékozni, önmagát szétosztani született e Földre". "www.kello.hu minden jog fenntartva"

Örömhír

Nagy örömmel tudatom Minden Kedves Olvasómmal, Barátommal, hogy megjelent az új könyvem.



http://konyvaruhaz.info/hu_HU/az-igeret-foldje-i

Valaki

                                                         

A nevével akartam kezdeni ezt az írást, róla, de rájöttem, ha meg sem említem a nevét, akkor is mindenki előtt ott áll a figurája. Mert jelenség volt ő. Olyan, akire oda kell figyelni, és akit komolyan kell venni. Azt nem tudom mióta ragaszkodott ehhez a külsőhöz, amiben én megismertem, de tény, hogy ami kifelé megnyilvánult azt a külsőt rá tervezték, neki találták ki. S, ha azt vélte, hogy a hosszú haj fogja megkülönböztetni másoktól, vallom, hogy nem volt szüksége külső jegyekre, azok nélkül is VALAKI volt.

 Már közelebb járhatott a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, amikor megismertem.  Akkoriban költöztem ide, és nyomban felfigyeltem arra a szokatlan figurára, aki ő volt. Maga a városka is elbűvölt dús növényzetével, tervezett parkjaival, igényességével. De ő sem volt árvalányhaj a kalapon. Ő maga egyedül is jellegzetessége volt a helynek.
Oly sovány, oly keskeny volt a teste, és oly acélos, mint a kés pengéje, olyan karcsú és magas, mint egy torony, és olyan fehér volt a haja és a szakálla, akár a tej. Derékig érő ősz haját összekötve, egyetlen hosszú copfba kötve viselte, így kerekezett végig a városon, s talán senkinek nem tűnt fel, hogy nem hajtotta kerékpárját, mert az, motorral működött. Mindenben a praktikumot kereste. Az életben is azt akarta elérni. Sokáig szerencsével művelte. Később - már ami a saját életét illeti, legalábbis a végét, hihetően nem úgy tervezte, ahogyan alakult. Amikor még én megismertem, minden rendezvényen, kiállításon megjelent, minden érdekelte, népszerűsége, közkedveltsége töretlen, utolsó pillanatáig. Azt pedig, hogy elment, el sem hitte senki, de mindenki rossz néven vette tőle. Magam is, mert ő egyedül cégére, emblémája lett már lakóhelyének, mely nem elhagyható. Illetlen dolgot művelt, hogy elment. Neki itt lenne a helye.

Hosszú ideig csak szemléltem messziről, míg egyszer betévedtem egy garázsba, melyről kiderült, hogy abban lakik. Kettő is volt neki belőle egymás mellett. A másikban az autóját tartotta. Annak erős fából való ajtaja volt, úgy ahogy illik. Ennek üvegből volt az eleje, az ajtaja is. Lehet, hogy volt külső, erős ajtaja is, nem figyeltem, de az, biztos, hogy a helyiség nagyon világos volt. Ez tehát, amiről beszélek, a nappali szerepét töltötte be. Itt főzött, faragott, festett, élezett, tevékenykedett, itt fogadta vendégeit, este pedig felment a garázs fölötti közönséges lakásába aludni. A garázs különleges volt. Mint ő. A hátsó rész, mely függönnyel volt leválasztva, a konyhát szolgálta, edényekkel, hűtővel, gáztűzhellyel, folyóvízzel. Asztallal. Nagyszerűen főzött, ízletesen, finoman. S amikor kezdte elveszíteni az ízek érzékelését, fokozatosan emelte a fűszerek mennyiségét, hogy ugyanazt kapja, amit korábban megszokott.

Elmesélte, vendéglőben vette észre először, hogy baj van vele. Pontosabban, akkor még azt hitte, a szakáccsal van probléma, s visszaküldte az ételt azzal, hogy ízetlen. Mire előjött a fiatalember, s bizonygatta, hogy ugyanúgy készítette az ételt, mint bármikor, és senki nem panaszkodott. Mást kért. Azzal is így járt. Ismét kért valamit. Annak sem volt íze. Keserűen kért elnézést a fiútól, mert be kellett látnia, hogy a saját ízlelő bimbói hagyták cserben.

Mindig mesélt. Mert vele mindig történt valami. Mármint korábban. Akkor, amikor még számított. Amikor még valaki volt. Amikor még nem volt derékig érő hófehér haja, amit egyetlen copfba kötött, amikor erős volt, és strapabíró, s különleges helyzeteket, olykor kínos helyzeteket is megoldott. Most ide száműzte magát ebbe a különleges garázsba, amelyről csak ő tudja, hogy mennyi mindent rejt, milyen gazdag.
Természetesen mindenki látta, aki ide belépett, hogy nem akárhova került. A térelválasztó függöny előtt három asztal állt egymástól távol. Egyik a tv mellett a falnak támaszkodott. Fiókokkal, melyek tele voltak tollakkal, hegyesre faragott ceruzákkal, iratokkal. Ez volt az iroda. Mellette egy másik, közönséges, mindenféle borosüvegek álltak alatta. Rajta elmosott poharak. Saját termelésű, saját keverésű bora a betévedő vendégekre várt. Szóda is volt. A hűtőben is állt néhány üveg, ezek hűtve Kinek-kinek ízlése szerint. Hogy jól érezze magát, aki betéved. Mindig úgy tekintett rám, mint egy csodabogárra, mert nem kértem a borából. Nagy ivó volt. Ínyenc ivó.  Nekem üdítőt hozott a boltból, hogy kínálni tudjon. Ilyenkor koccintottunk.
Most jut eszembe, volt még egy asztal, azon dolgozott. Faragott, kapart, metszett. Faágakból különleges, szépséges nőket, motívumokat, alakzatokat. Belelátott az anyagba. Megkereste bennük a látnivalót, a fölösleget lekaparta. Csiszolta, fényezte, szépítette még a gyökeret is. Abban is megkereste a lényeget. Megkértem, hogy egy grafikát adjon nekem. Azzal utasított el, hogy megsemmisül, ha leveszi a falról, oda van ragasztva. Grafikái csodálatosak voltak. Betakarták a falakat. A szobrok voltak a garázs dekorációi. Itt-ott elhelyezve, nagyszerűen emelték a helyiség képét. A bejárattól jobbra hatalmas lapos kő forgott, ha hajtotta a pedált. Ezen élezte a késeket, ollókat, ki mit hozott hozzá. Én is így ismertem meg. Nagyon magányos volt, de sohasem panaszkodott. Eleinte még élt a veje, ő gyakran látogatta. Állatorvos volt a környéken. Aztán elhunyt a veje, akivel én különben nem találkoztam soha. De a lányaival sem, akik Pesten éltek, miként a felesége, meg az unokák, de nem igen látogathatták.

Édes történetet hallottam róla, el kell mesélnem, mert olyan jellemző rá. Egy csillogóan fényes nyári napon a garázsa előtti parkolóban beszélgetett valakivel, amikor beállt egy újabb jármű, s kiemeltek belőle egy kicsi lányt, aki meglátva Imrét hozzá rohant, átölelte a lábát, és azt kiáltozta:
- Hát itt vagy? Megvagy? Te vagy az én Mikulásom! Azt mondták, elmentél! Hát ide bújtál?                                
Imre felvette, megölelgette, s megígérte, hogy a névnapján ismét elmegy meglátogatni. Legyen nyugodt, nem tűnt el végleg. Aztán odafordult beszélgető társához, kacsintott, és közölte: Lebuktam.
A jelek szerint többször is.
Itt született ahol befejezte. Akkor még falu volt ez a helység, apró fehér házakkal, járda nélküli utcákkal, nagy távolságokban utcai kutakkal. Nem is igen volt nagyobb épület itt, mint a fő utcán a vasbolt, emeletén a lakás, lenn az üzlet, meg a raktár. Ez volt a Konrád-bolt, Konrád György író szülőháza. Szemben vele a sógora nagy, magas, több ablakos háza. Aztán tovább a semmi különös.
A szülei kis apró paraszt házat béreltek, miután kiűzték őket jó méretű udvarházukból, mert azok, akik az országot uralták, mindent elvettek a nagygazdáktól, akiket kineveztek kulákoknak. A kulák szót az oroszok hozták magukkal, amely valami bűnös, elitélendő dolgot jelentett, kizsákmányolót. Az övéké ráadásul dzsentri família volt, azt meg különösen büdösnek találta a rendszer. A kulák az, akinek mindenből sok van, sőt, több mint amire szüksége lehet, mindent a szegények bőrének lenyúzása árán szerzett, ezért el kell venni tőle.  Mindenét. El is vették az utolsó párnáig.

Ő ekkor még nem ért haza, az amerikaiak táborában raboskodott, mint hadifogoly. Korábban a gyorsított érettségit követően elvitték egész korosztályát és még fiatalabbakat is katonának, hogy minden ismeret és harci tapasztalat nélkül megmentsék a hazát a gyorsan haladó frontok harapófogószerű szorításából, melyet az amerikai és az orosz seregek alkottak körülötte. A hazát ugyan nem tudták megmenteni, de az életük megmaradt. Ő az amerikaiak fogságában várta a szabadulást. Pontosabban a háború végét. Mire hazaért az oroszok felszabadították az országot, és már meg is állapodtak itt. Ő pedig megtudta magáról, hogy a kulákfajta, gyűlöltfajta. Nem érezte jól magát abban a közegben, ami itt létrejött. Megbeszélte az apjával, hogy elmegy a Dunán túlra dolgozni, s amint lehet, beiratkozik egy műszaki egyetemre. Nem is gondolták, hány évet nyertek ezzel az ötlettel. Ha itthon maradt volna, még tanulni sem engedték volna az elvtársak. Így sem volt egyszerű. Már semmi sem volt egyszerű. Mire hazaért a hadifogságból, még nem töltötte be a húszat, de többet élt, mint más, aki itthon ölelgette a kályhát. S itt is micsoda világ fogadta! Egy apró parasztház, apa, s a nagymama. Anya meghalt közben anélkül, hogy ő átölelhette volna. Apa összezuhant a veszteségtől, nagymama viszont, aki csak fogai többségétől szabadult meg közben, kivirult. Ő lett az apró ház nagyasszonya. Ilyet az udvarházban sem művelt. Mindenki másként él meg helyzeteket.

Tény, hogy ez a világ nem volt kedvére való. Csak éppen megpihent egy kicsit, és elment a Dunántúlra utat építeni, azaz javítani, mert az országban nem volt sem pénz, sem anyag új utakra. Munkásszállásokon, kényelmetlen helyeken szorongott, ahol körülményei rosszabbak voltak a hadifogsági időszaknál. Többnyire magánál idősebbek között, igénytelen, alacsonyan művelt, pontosabban műveletlen, otromba mókákat élvező közegben a munka volt az egyetlen örömhozó tevékenység számára. Ennek következtében szorgos munkásnak könyvelték el. Így amikor egyetemre akart menni, olyan ajánlólevelet kapott, hogy azonnal felvették a Műegyetemre.
Boldogan utazott a korosztálya közé, és jól is érezte magát. A magas, karcsú, barna hajú fiú, aki ugyan sohasem szerette meg Pestet, társaival mindenkor szó nélkül ment építkezésekre, bárhová, ahol segíteni kellett, hogy mielőbb élhetővé váljon ez a szegény lebombázott, romokban heverő város. Közben a lányokat sem vetette meg. Évfolyamtársai nem tűntek apáca életűnek, nem sokat kellett nekik udvarolni, hogy megajándékozzák kedvességükkel. De szívét egyik sem kerítette be, nem kellett attól tartania, hogy valakiért budapesti lakos lesz.

Hamar eltelt az a négy esztendő. Amint végzett, azonnal hazautazott, ott akarta kamatoztatni a diplomával szerzett ismereteket. De nem volt rá szükség. Még mindig kuláknak számított. Beállt hát apja mellé munkaegységet szaporítani a T. Sz.- be. Nem esett nehezére ez a fajta munka sem, gyermekkorától megszokta a paraszti tevékenységet. Esténként eljárt a fiatalok közé, de nem talált egy lányt sem, akiért érdemes lett volna árkot ugrani. Milyen az élet! Egy bolt pénztárgépe mögül nézett rá az a szempár, amely magával ragadta, amelynek a tulajdonosa mellett lesátorozott egy életre. Nagyon gyorsan el is vette feleségül. Széplány volt Rozika, kedves, kellemes, okos is, és szerette is őt. Mire várt volna hát? A nagy szerelemben, esküvésre készülésben tudomást sem vett arról az eseményről, amely a fővárosban tört ki, szélvészként söpört végig az országon, és átrendezte a politikai helyzetet. Nem látott, nem hallott senkiről és semmiről, csak Rozikáról, a személyes boldogságáról. Pedig ez az esemény később az egész életét megváltoztatta. Egy ideig még az apja mellett dolgozott, de egy esztendővel később megalakult Debrecenben egy útépítő vállalat, amely alkalmazta. Méghozzá vezető beosztásban. Munkás élete olyan szerencsésen alakult, hogy erről a helyről ment nyugdíjba. Az utolsó pillanatig agilis, sikeres vezető maradt.

Valaki lett belőle. Érezte minden tevékenységének fontosságát, súlyát, s minden intézkedésében megfontoltságról tett bizonyságot. Tudta, hogy nem tévedhet, mert részben a tévedés felelősségre vonással jár, részben valakinek baja eshet hibás döntése okán. Ekkor már apja volt egy aprócska lánynak, aki mosolyogva várta közeledését, aki már ismerte arcát, hangját, s ő mindig elolvadt ilyenkor. Rozika is ott dorombolt a közelében, boldogsága tehát határtalan volt. Hogy mégis eltört valami az életében, csak magát hibáztathatta. Több alkalommal nem jöhetett haza a szokott időben elhúzódó munkahelyi értekezlet miatt, s amire nem számított, felesége féltékenysége oly magasra tört, mit a láva. És soha nem bocsátotta meg, amit csupán feltételezett. Már belefáradt bizonygatni a semmit, tudva, hogy asszonya nem hinne neki. Sőt, naponta a terítékére tette a vádakat. Feltálalta, mint egy vacsorát. S ő elkeseredésében úgy érezte, hogy nincs miért megtartóztatnia magát, úgysem hisz neki az, akit szeret.
Otthon már két kicsi lány csicsergett, és egy rosszkedvű feleség. Pedig ő soha nem látott szebbet, kedvesebbet nála, de nem hitt neki. Ő pedig rákapott a nőkre, mint a jó borra. Az a hír járta róla, elegáns, magas, fess férfi, aki szereti a finom falatokat, s jó bort, s a szép szemű nőket. Mire ez eljutott Rozikához, már tudta, hogy hinni kellett volna a férjének, akinek szerelmét soha nem vesztette el, de a hűségét igen.

A közeli falu határában elég nagy területű szőlőföldet vásárolt magának, melyet beültetett válogatott fajtájú borszőlő tövekkel. Értett hozzá, apja mindenre megtanította, amelyből minden eszébe jutott most. A két kislánynak is változatosan finom fajtákat nevelt asztali szőlőkből. Csodájára jártak a szomszédok, mert erre itt nem ismert fajtákat honosított meg. Gyümölcsfákat ültetett, s vásárolt egy aranyos faházat, amelyben lakni is lehetett. Ez lett a nyári lak, ami igazi örömház lett, szerettek itt lenni.
A hét vége a családé maradt, de hét közben a szenvedélyeinek élt. No meg a munkájának. Azt nagyon komolyan vette. Mint a szőlőtermelést. Szerette a munkát, s keményen belevetette magát. Gyakran utazott fel Budapestre a minisztériumba, hiszen ekkora vállalatnál hivatalos ügyeket is kell intézni, de minisztériumi kollégái is gyakran keresték fel. Már mindenki tudta róla, vele jól lehet mulatni. Jó nóták, jó vacsorák, jó borok, szép nők teszik hangulatossá az estéket.
Olyankor Rozika a kislányokhoz bújt.
Olyan alkalmak is voltak, amikor Adyt szavalt naphosszat a szőlőtőkéknek.  Ady volt a szerelme, a vigasztalója gimnázium óta. „Be szép, ha nem is igaz, hogy ment: Virágosan, szamárháton és sírva. A biblia írja, Hogy Nagypéntekre nem is gondolt, Csak ment, ment, és a szíve szomj volt. Ilyen szomjas szívekkel járják Azóta is pálmák nélkül Gyorsult kálváriáját Az Életnek s mit tőle kapni, Szamárháton annyi, de annyi Vitéze a jónak.
Sorolta a rengeteg ismert verset, s érezte szájában az öröm ízét, lelkében a megkönnyebbülését, a megtisztulásét.

Telt az idő felette is. A lányai megnőttek, már elvégezték a középiskolát, aztán észre sem vette, elvégezték az egyetemet. Az egyik már kiváló szobrász, a másik kiváló iparművész. Rozika felköltözött hozzájuk Pestre az unokák születésekor, s ott maradt, míg ők is megszerezték a diplomát. A férje már régen nem járt mulatni, már csak Ady maradt neki, meg a jó bor. Fehéredett a haja, keseredett a lelke, és már készültek nyugdíjba vonulásának évfordulójára, amikor egy pesti út alatt súlyos autóbalesetet szenvedett. Különösen a feje sérült, s az orvosok féltek, hogy agysejtjei nem jönnek helyre, de csodák csodája rendeződött a sorsa. Rozika hazajött ápolni, minden sérelmét feledve mindent elkövetett, hogy meggyógyuljon. Ez után költözött be Imre a garázsba, mert az ő Rozikája, akit még mindig a legkülönbnek látott, egyre kevesebb dolgot ismert fel a világból. Ennél félelmetesebb betegség már szinte nincs is, mert ami most rá várhat annyi, hogy hamarosan teljesen elborul. Akkor majd nem ismer meg senkit, és nem fogja tudni az őt körülvevő tárgyak nevét sem, s azt sem, hogy mi mire való. Máris egyre több időt akar egyedül tölteni, de mintha már nem is szeretné magát, nem eszik, testét nem gondozza. Az ura főz rá, eteti, mosdatja, öltözteti. De arra is ő vigyáz, hogy meg ne fázzon, kárt ne tegyen magában. Ő jár a boltba bevásárolni, és viszi magával a szőlőbe, ha ott van dolga. Mintha újra kisgyereke lett volna. Nem meri egyedül hagyni. Közben ő is egyre fáradtabb, már letette a szőlő gondját is, igaz, hogy már nyolcvannégy évet töltött. Még három évig vezette a háztartást, és mondta nekem, hogy most intézi a sorsukat, hogy legyenek ellátva, ha ő már nem lesz rá képes. Mindenre gondolt, mindenre volt figyelme.
Sajnos ő ment el előbb, hátrahagyva tönkrement elméjének kiszolgáltatott asszonyát, akit lányai végül intézetben helyeztek el.
Most pedig elillant. Úgy tűnt el a saját közegéből, mintha nem is élt volna. Mégsem nyomtalanul. Jellegzetes alakja, különlegessége megmarad az itt élők emlékezetében.

Sej, Éva, Éva!

Az asszony csak bámult az ágyban, és nem jutott szóhoz. Némán, döbbenten nézte azt a kék nadrágot, amelyet hazafelé igyekvő szobatársa, Éva, a mellette levő ágyon most rángat magára.
Több mint egy hetet töltöttek el, éltek meg együtt ebben a kórteremben, ahova Éva úgy érkezett meg egy hatalmas kórházi hálóingben, mint egy hordó, melyet feltöltöttek. Az infúzió bekötve, katéter felhelyezve, csövek itt, csövek ott, az idősebb úgy vélekedett róla, az egész nyomorult test egy hatalmas nagy bili, mely megtelt pisivel. Pontosabban a pisi már eláradt a szövetekben, a belekben, sőt, terjeszkedett a belek között, felért a mellkasba, odébb tolva szívet, tüdőt és egyéb szerveket.
A mentők úgy nyilatkoztak, mikor meglátták, nem adnak neki tizenöt percet. Ám ez a nő itt, ez az Éva, nagy túlélő. Ezt a halálosan ijesztő helyzetet is sikerült kicseleznie. A másik csak kispályás volt ebben a buliban, mondhatni szemlélő. De ami előtte zajlott, az, maga az élet. Vagy vég? Mert oly kevés különbség van a kettő között.
Többszörösen volt módja megtapasztalni, hogy társának arra sem volt sem ideje sem ereje, hogy fenekét ráhelyezze a szoba W.C. ülőkéjére, csak megcélozta, és már folyt belőle az a töméntelen mennyiségű lé, amelyből érkezésnél pillanatok alatt nylon tasakban hagyott tizenkét litert.

Ez nem az a hely, ahol az itt lakók megrendülnek bármilyen helyzeten. Létrejönnek a morbid események, azokat különbek, és még különbek követik. Különbek természetesen idézőjelben. Évából is húsz kiló maradt itt folyadék formájában, és hogy mi módon távozott belőle, senkit nem érdekelt. Senki nem rendült meg, nem csodálkozott, mert amit itt a test produkál, mindenki számára magától értetődő. Egyszer csak Éva két oszlopos lába elvékonyodott, látszott, hogy karcsú a dereka, létrejöttek elveszett arcvonásai. Ami történt vele, azt a szíve tette, de ha rosszmájú lennék, azt mondanám: meg a nyelve.
Mert igaz, hogy a nő megérdemli a Nagy Túlélő címet, de sajnos, az élet is jól elbánt vele több rendben, minek következtében ő már csak egy kis elviselhetetlen, visszapofázó, mindent mindig visszaköpködő kellemetlen nőszemély. Szobatársa ugyan meghallgatta minden bánatát, mert mi mást is tehetett volna. Évát tulajdonképpen nem érdekelte, hogy kíváncsi e Klotild a vele megtörtént eseményekre, eddigi élete történéseire, ő csak mondta, mondta, olyannyira hogy mire a végére ért, előlépett Klotild néniből Klotild nénémmé. Ez a tulajdon képző a szó végén az ő olvasatában nagy megtiszteltetés, mert a néném szó annyit tesz rokon, hozzátartozó.
A címet magát igazság szerint ki is érdemelte szegény feje. El kell ismerni, ezért a címért Klotild megszenvedett. Két hétig hallgatta Éva minden pillanatban feltörő újabbnál újabb közlési szándékát, ordító haragjait, síró, átkozódó keserűségeit, bolondulásig fajuló őrjöngéseit. Rázúdította az ő minduntalan felvillanó, örökké fájó sérelmét, fájdalmát, nyomorát. Abból pedig akadt bőven. De mivel soha el nem múló sérelmekkel dolgozott, hol egyiket vette elő, hol másikat, a panaszáradatnak, a sértődésnek, a jogos haragnak soha nem lett vége.
Azokban a pillanatokban is kesergett, amikor behozták, s bár nehezére esett a szó, hiszen alig jutott levegőhöz, nem is közönségnek szánta a mondandóját, hanem, mert ő hangosan gondolkozott. Csak úgy magában szidta azt, aki eszébe jutott. Körülötte senki nem tudta kit szid, nem is érdekelt senkit. Túl azon, hogy akkor még nem is volt ereje hangoskodni.
- Nem voltam neki jó, pedig amikor itt laktunk, kifizettem a gáz felét, és én vettem az ételhez valót, amit megfőztem. Ő meg leült a készhez. És volt képe azt mondani az uramnak, nem fontos egyszerre megenni, amit kimert, el lehet tenni holnapra belőle. Rohadna meg benne az, az aljas lélek!


Telefonált Ricsi, anyu nincs mit enni. Jaj, nekem! Indultam máris. Pedig mi nem dúskáltunk otthon sem pénzben, sem javakban. Csak úgy dülöngélt alattam a bicikli, mert megraktam krumplival, hagymával, káposztával, lecsóval. Három napig tartott az út. Miskolc mellől jöttem. Elfáradtam, tántorogtam. Ki tudta, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Ez a menyecske? Ugyan már! A fiam sem sejtette. Még az uram sem. Gáton jöttem, mert nem volt se világítás, se jó lánc, se semmi a gépen. Főleg pénzem nem volt. Mire ideértem már vastagodott a lábam szára, mert a szívem már akkor sem szolgált jól.
A fiam örült a sok mindennek, de a menyem egyre azt kérdezgette, mikor adom el a házat, mert kéne a pénz. A házat, amit akkor örököltem meg anyámtól. A házat, amelyet alig, hogy megszázalékoltam. Amiben laktunk.
Még hogy kéne a pénz? Hát hogyne kéne? A flanc, meg a rongyrázás az istene. Aztán én hova legyek, ha elfogy a mani? A part alá? Mert azt nem mondta ez a fiatalasszony, hogy én is kellenék! Ugyan! Csak a pénzem. Tudom én! Piszkos kis ringyó, lusta senkiházi. Azóta már nincsenek is együtt, Ricsi mással él, de tudja az anyja büdös Istenit, hogy a gyerekért megjárnám a poklot. Ricsi is hazaszalad a gyerekhez naponta, hoz ezt, azt, pénzt is. Az ég tudja, hogy vannak ezek egymással. Megéri a pénzét mind a kettő, már látom.

Nem volt teje. Sírt a gyerek, az én szépséges unokám! Még tápszert sem íratott neki! Főztem grízt vizes tejben. Úgy, mint ezelőtt a régiek, ha éhes volt a baba. El is hallgatott az én gyönyörűségem! Ő meg elegánsan megrendelte azt a sok kisbabás könyvet drága pénzért! Abból akarta kitanulni mit egyen a gyerek. No ná, hogy visszaküldettem vele! Az anyja rátarti szentségit! Hiszen velem akarta kifizettetni azt is! Mint az esküvőt előbb.

Mert lagzit is akart. Mindent akart. Pénz, paripa, fegyver. Minden kellett volna. Legyen csillogás. Fátyol, koszorú, pap, minden. Végig vonulni a templomon, hogy mindenki lássa. Én marha elintéztem. Pedig megkoplaltam! A pap megcsinálta húszezerért. Amikor hoztam a pénzt, jött elém, adjam oda, majd ő elintézi az atyával. Azt már nem! Ezt a pénzt én hoztam, én adom oda személyesen. Még kicsípett volna belőle egy kicsit! Abból is. Az anyjában a jóistent. Még a papot is meglopta volna!
A pici az én karomon, az ő anyja korán meghalt, ők meg mentek végig az oltár felé. Ott voltak a rokonok is. Mindenki látta. De polgári eskü nem volt, így nem is érvényes az egész….Ó, uram, teremtőm!

A lányom nem nagyon hív magához. Mindenki maga szeret lenni mostanság. Nem is férnék el nála. Nem is mennék, hosszabb időre, hiszen ketten vagyunk ezzel az én iszos emberemmel. Dehogy megyek én ezzel valahova, örülök, ha otthon elrejtem a szégyenemet. Mert ez is olyan, ha rájön, ritkán ugyan, de üt is.
Ott a lányoméknál az egyetlen fölös szoba körbe van telepítve papagájjal, meg díszhallal. Akkora hang jön ki azokból, meg se lehet maradni a közelükben. Úgy kiabálnak, inkább elszaladok, mint, hogy ott aludjak. De ebből pénzel, szavam sem lehet. Ő legalább nem szedi el a pénzem. Még a hasamban volt, amikor agyonütötték az apját. Nem őt akarták, tévedés volt. Anyám erővel hozzáadott a párom öccséhez, mert olyan nem lehet, hogy egy gyereknek ne legyen apja. Mielőtt kijöttem a kórházból, kiszöktem, beadtam a válókeresetet.
Mire felneveltem, elidegenedtünk egymástól. Zavarta őt ez a harsány nőszemély, aki én vagyok. Hát nem is vagyok csendes. Már kislányként így kiabáltam. Akkor is, amikor meghalt apu. Miért halt meg? Hét éves voltam, az öcsém karon ülő, amikor egy katona társával egymásra lövöldöztek, s mindkettő meghalt. Addig lőttek egymásra, míg kiterültek. Két katonatiszt! Megáll az ember esze. Eltűnt valami pénz a kezükön. Hiába kérdeztem mi történt, azt mondták, várjak, míg megnövök. Már nem érdekel. Amióta élek, mindig minden a pénzen múlik.
Most is. Kérdik telefonon van-e pénzem, mert kéne. Itt fekszem a kórházban, s tőlem kérik a pénzt. Dolgozzanak, az anyjuk betyár senkiházi fajtáját! Aztán osszák be! Ha lenne, se adnék. Hiszen ezek egymáshoz húznak! Együtt isznak, együtt költekeznek. Mintha lenne miből. Az én marha uram megkapta a nyugdíját s vett nekik egy-egy telefont. Mind a kettőnek. Én meg majd törlesztem a részletet. Okos! De nincs tovább. Elköltik a semmit is, hozzám meg nem tudnak bejönni. Nem tudnak venni nekem egy olcsó hálóinget! Egy szappant. Nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a buszt. Ami nálam van elrejtve, az útra elég lesz, ha innen kiengednek. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és még el se indultam. Kell venni öt mázsa fát, ha hazaérünk, hogy melegedjünk, és főzhessünk. Amíg ezt az ember elintézi, én elmegyek a keresztanyámhoz.

Klotild most jutott el odáig, hogy nem is látott, nem is hallott, csak azt a már nem is világoskék nadrágot bámulta, amelynek a színe most inkább valami agyon mosott szürkére hasonlít. Lehet ez piszkosfehér, fakószürke, de kékre már inkább csak az emlékezet varázsolhatja. Látszik rajta, a gondosság, a törődés, mely megtartotta ebben az állapotában. Ez a nadrág, ez a fazon húsz évvel ezelőtt volt divatban. Leordít róla száz mosás, száz húzogatás. Bizonyít rajta a tisztes szegénységnek minden gondossága, mely azt sugallja, hogy a semmiből is tisztán, ápoltan kell kikerülni.
Klotild sírt az ágyban. Siratta Éva fiatalságát, elveszett reményeit, kapaszkodását. Úgy sírt, mintha érintett lenne Éva életében, noha ő mindig anyagi biztonságban élt. Siratta a minden Évák jogos dühét, keserűségét, bosszúságait. Tehetetlen keserűséggel siratta Éva húsz éves kopott nadrágját, melyről már csak ő tudta, hogy kék.

Berettyóújfalu, 2013-10-13.

Akit feltaszított a ló

Az internetet böngésztem enyhe unalommal, amikor szemembe ötlött egy párbeszéd, melyet ismerőseim folytattak, s mely egész gondolatsort indított el bennem. Pontosabban egy árva mondat keltette fel az érdeklődésemet. Feltételezem, másnak nem mond semmit, engem viszont szabályosan felszólított, sőt emlékezésre késztetett. A mondat rövid volt, s figyelemkeltő. Négy szóból állt, s imígyen szólt: Akit feltaszított a ló.
Azért érzem szükségesnek ezt az egész előzményt ilyen hosszasan taglalni, mert nekem is volt esetem egyszer egy lovas fogattal, s bár nem lett belőle tragédia, nem taszított fel a ló, végzetes is lehetett volna, de a szerencsés véletlennek köszönhetően valaki jókor volt jó helyen. Megmentett minket.

Ha ez az inkriminált mondat akkor nem ugrik nekem, és nem kényszerít emlékezni, meg sem írtam volna ezt a történetet. Így utólag viszont még annak a csalán nevű csípős, szúrós növénynek a csipkéjére is emlékszem, amely párnaként szolgált később a fejünknek.
Mert többen voltunk, s mert a történet igen tanulságos.
Az igazsághoz tartozik, hogy ha megtörténik a lóval, amit nem is akart szegény pára, - mert ugyan mi az, amit egy ló akaratáról tudhatunk, - mely ló, csak úgy magától belekerült egy helyzetbe, ami tőle függetlenül alakult, s aztán már szinte kényszerűségből vágtatott felénk, s nem is feltaszít, hanem egyenesen eltipor, felnyársalja békés kis közösségünket. Ó, nem csak engem, de növekvő unokáimat, felnőtt fiamat, társamat, azokat tehát, akik a közelemben voltak ezen a napon.
Noha nem volt szándékomban moralizálni ez eset kapcsán, mégis ide kell írnom az emberi felelőtlenség mintapéldájaként, hogy az a kis pohár ledöntött valami röpke idő alatt lecsúszik, de a magukra hagyott lovak sorsa példázza, mekkora bajokat okoz, aki nem számol a rá bízott felelősséggel.
Most, hogy így írom ezt az eseményt, eszembe villan, vajon hányszor alakulnak szerencsésen vagy ellenkezőleg azok a történések, melyeket nem is irányít senki, csak úgy létrejönnek. Aztán vagy van ott egy jó reflexekkel rendelkező valaki, aki odébb lök, vagy nincs. Ilyen apróságokon múlnak a dolgok.

Akkoriban máshol éltem, de most elutaztam társammal a Tisza menti községbe gyermekeimhez. Mivel vannak igazán szép, mondhatni, mutogatni való jellegzetességei a környéknek, ebéd után elindultunk megmutatni, ismét felfedezni a táj szépségeit.
Körülöttem két unokám hol itt bukkant fel, hol ott, gyermekem előttünk járt pár lépéssel, de többnyire hátra nézegetett felénk, mert mi le - lemaradoztunk, s mivel rajtunk kívül alig mozgott más az erősen lejtős úton, lazán, szétszórtan ereszkedtünk lefelé a folyó irányába. Csend, és békesség ölelt körül bennünket. Kizárólag a természet hangja uralkodott, amelynek azonban mindenkor van némi kellemes nesze, zöreje. Úgy, mint levelek halk moccanása, ha mozdulásra készteti egy enyhe szellő, egy madár szárnyának surrogása, csőrének mozgása, ha élelmet tép magának, netán, ha a mellette lévővel közöl valamit. Ha felemelkedik, és mozgásra készteti a levegőeget. A csendnek tehát mindenkor van hangja. Csak oda kell rá figyelni. Mi most ezt tettük.
A növények zöld leplet borítottak a lábunk alá, távolról már láttuk megcsillanni a folyó kék szalagját, amely sejtelmesen verte vissza a nyárvégi napfény visszafogott szikráit. A keskeny fahíd egyre közelebb került látóterünkhöz, az egész környék úgy kellette, úgy kínálta magát szemünknek, fülünknek, hogy mindannyiunkat másként, de elvarázsolt.
Most is emlékszem, hogy egy tétova mozdulattól indíttatva szórakozottan hátranéztem, és láttam messziről két megvadult barna lovat, egy tehetetlen szekeret rángatva, vonszolva felénk vágtatni, de agyam nem fogta fel a látványt, s nem éreztem meg a pillanat veszélyét. Nem mondott nekem többet, mintha ez az élmény is csupán a különlegességek számát emelné. Pedig még arra is emlékszem, hogy a lovak szügye két méterrel a föld fölött táncolt, patkóik olyan magasságban szikráztak, hogy meg kellett volna rettennem tőlük. Láttam, hogy a lovak természetellenesen közelítenek felém, láttam kitágult orrlikaikat, szinte éreztem kiáradni rajtuk a megmagyarázhatatlan indulatot, időm sem maradt megrémülni. Azt hiszem a többiek nem is észleltek semmit az egészből.
Mai napig sem értem, hogy a fiam hogyan volt képes egyetlen pillanat alatt leteríteni szétszórt csapatunkat, de ma is érzem, hogy úgy döntött bele valamennyiünket az útszéli árokba, hogy közben testével fedett le, óvott mienket, miközben a tántorgó szekér már ott sem volt a közelünkben, két gazdája elvágtatott mellettünk, mint a szélvész. Már túl is futottak rajtunk zihálva, prüszkölve. Szájukból habos nyál szállt szerte. Időnk se volt megrémülni, megmenekültünk.
Gondolatban még most is ott fekszem az árokban. Mellettem nehezen mozgó döbbent társam, alattam Ivánka unokám göndör bozontja, aki azt bizonygatja, hogy csíp a csalán. Fiam megtépázott idegekkel emel ki bennünket az élmény okozta bénultságból, mélyen hallgatva róla, mit élt át az előző pillanatokban.
Szólni sem tudtunk, megköszönni sem, hogy élünk, még el sem kezdtük feldolgozni a tényt, hogy csaknem legázolt bennünket egy lovas fogat, melyet nem lett volna szabad arra az emberre bízni, aki pedig a gazdája.

Búcsúzom

Egy idő óta csak búcsúzom. Lassan nem teszek mást, mint búcsúzom. Abba a korba értem, amikor naponta távozik valaki a korosztályomból. Már nem merem letenni a telefont, mert attól félek, nem lesz, aki holnap felvegye, ha hívom. Természetesen elfogadom a tényt, elvégre ember sorsa, hogy halandó, s felnő az unokám karjába simuló kisbaba is, hogy a helyünkre lépjen.

Most Tőled köszönök el Millám. Te aztán úgy tűntél el az életemből, hogy mire magamhoz tértem a megrendüléstől, már nem is maradt Belőled más csak az emlék. Te, aki olyan egészséges voltál, erős, és stramm, hogy csak irigyelni tudtalak, aki minden hónapban hangversenyre jártál és színházba, és rendszeresen utaztál hozzám, mert tudtad, hogy én nem tudok már, és külföldre repültél a húgodhoz, a maradék idődben pedig vártad az unokáidat. Hét végére meghívtad ebédelni új barátnődet, akit Pali révén örököltél meg. Pali, a férjed ugyanis Zádor Misivel együtt járt középiskolába, és ezt a tényt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ha már szegények közel egy időben váltak meg a földi lét terhétől. Zádor özvegyét természetesen Neked kellett patronálni, mert annyira megviselte szegényt a gyász. Meg a szomszédodnak is Te főzted a rakott krumplit, vagy a székely káposztát, mert szánalmasan nincstelenek voltak! Hogy elgépezték a jövedelmüket azok a szegény negyven éves árvák? Arról az anyjuk igazán nem tehetett. Így aztán a te fürdőszobádban a Te mosógépeddel mosott Erzsi évekig, mert nem telt neki gépre. Most kíváncsi leszek, kinél ejti meg a heti mosásait.
Mi volt ez nálad? Ez a rendíthetetlen kiszolgálása másoknak? Csak nem valami pótcselekvés? Már korábban is meggyanúsítottalak, mert kórosan sokat dolgoztál ahhoz képest, hogy egyedül éltél. Remélem nem az, zavart, hogy te túlélő voltál, hogy nem jutottál koldusbotra, hogy elmehettél időnként színházba? Bízom benne, hogy meg tudtad bocsátani magadnak, hogy a te Ágid, kikövetelte magának a sorstól a boldogságot még olyan áron is, hogy meghagyta Neked és Zolinak a két gyerek gondját?
Loholtál a piacra, beszerezni a legjobb árút az ebédhez, mert jött Zoli az unokáddal, Andrissal. Mellesleg árultad a lakást, amit apád nővéreitől örököltél, miután elhúzódóan és fáradhatatlanul elápoltad őket. Mindezt azért, hogy ki tudd küldeni Katának az árát, hogy élni tudjon, lakni tudjon, tandíjat fizethessen.
Milla! Te voltál a legjobb gyereke egy beteg anyának, akinek évekig tartó ápolással megnyújtottad a szenvedését. A legjobb anyja voltál a lányodnak, aki nem tudott olyan jó anya lenni, mint Te, de, aki  megszenvedi a maga bűneit. És nagyon jó anyós, és nagymama, és szomszéd, és rokon, és barát voltál! Olyan jó, akit én csak tisztelni tudok, de utánozni nem. Mert Belőled csak egy van. Volt. Mert a jók is elmennek. De ők azok, akik hiányoznak, akikre szeretettel emlékeznek a túlélők.

Egyszer csak úgy érezted, hogy gyengülsz, és járókerettel kell megtámogatnod a saját járásodat. És egyre gyengültél, és folyton elpotyogtál, de vártad haza Katát, aki után úgy vágyakoztál, ahogyan kilelt a hideg, ha lelakott téged, de mire megjött már fel se keltél, csak nagyon ritkán. Már ő vitt ki a W. C. - re, mert elhagyott minden erőd, de nem panaszoltad fel, csak a vizsgálati eredményekre vártál reményt vesztetten. Már nem vetted fel a telefont, ha valaki beszélni akart veled, én magam is éreztem, hogy nem örülsz, ha kereslek, mert fáraszt a szó is.

Már csak Katától tudakozódtam Felőled, aki okos volt és fegyelmezett, és felnőtt a feladathoz, ami itt várt rá. Megérezte, hogy a Te életed érette volt teljes, és Andrisért, hogy mindent értük tettél, hogy az egész életedet annak rendelted alá, hogy kárpótold őket, ha már nem tudtál különb anyát adni nekik.
Andris is hazajött Hozzád, akinek az útiköltségét Ági fizette utolsó spórolt pénzükből, mert odakinn sem fonják kolbászból a kerítést, különösen nem, ha két ilyen balek kerül egymás mellé, akikben eláradt a szerelem.
Mostanában sokat gondolok Rózsi nénire, a szomszédotokra, aki rajongott az édesanyádért, Icikéért, és együtt ápolta, mosdatta veled, miként Te tetted ugyanezt később vele. Mert Te mindenkinek kérés nélkül mindent megtettél, ha szüksége volt rád. Velem is mindent elkövettél, amikor beteg voltam, befogadtál, hogy Tőled járjak kezelésre, és ugyanezt tetted Dinivel is, amikor balesetet szenvedett. Most köszönöm meg mindannyiunk nevében a Te határtalan alázatodat, segítő szándékodat, hatalmas szívedet. Noha sír a lelkem érted, utánad, büszke vagyok rá, hogy ismertelek. Hogy szerethettelek.

Beteg voltam, meggyógyultam 2.

 A virág is megérkezett

Az én Márton unokám mindkét apró lábát felhúzta a nyakáig, mindkét kezével a kilincsekbe kapaszkodott, s az ajtó mindkét oldalát megsarkantyúzva úgy lengett jobbra, balra, mint minden gyermek, akinek ezt a játékot megengedik.
Éppen azon törtem a fejem, milyen boldog egy ilyen apróság, akinek a mozgás ekkora örömöt közvetít. Ha ennek a tetejébe még azok is örökké vele vannak, akik a biztonságát szolgálják, az élet merő gyönyörűség.
Oda is siettem hozzá, hogy a saját örömömet gazdagítsam egy finom kis puszival, de rossz lehetett a mozdulat, mert a mellemet beütöttem a zár szabadon maradt nyelvébe. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Rászorítottam a kezemet a fájdalmas területre, hogy múljék végre amit érzek, most meg egy jókora csomó illeszkedett a tenyerembe. Elengedtem, újra próbálkoztam, de az bizony ott volt teljes életnagyságban.

Ennyi. Egy gyermek öröme, egy finom kis puszi utáni vágy, és kész a tudatban a tény: kifejlődött bennem egy daganat, mely már nem is apró.
A délutáni vizsgálat már azt is bebizonyította, hogy ettől a nem is kicsi valamitől nagyon gyorsan meg kell szabadulnom. Ahogy orvosom mondta: Inkább tegnap, mint holnap. Mivel a sebész is így gondolta, nem vártam tovább. Essünk túl rajta.

Megtörtént. Nem szenvedtem, nem fájt nagyon, sőt kicsit sem, mert nem tudtam, hogy ezen a területen olyan érzéskiesés alakult ki nálam, amely elvette mindennek az élét. Nem részletezem, az ezt követő kezeléseken is túl vagyok rég, a sőt, az orromon kialakult illetlenség is eltűnt a sugárkezelés hatására, már csak a rám akasztott jelző az enyém. Én lettem a kalapos hölgy. Mert napra többé nem mehetek kalap nélkül. Húsz éve. Ám, ha kisüt a nap, a Márton gyerek hozza a virágot.
Bizony. Mert én húsz éve meggyógyultam! S váltig vallom, meg lehet gyógyulni! Még ebből a nyavalyás, daganatos miafrancból is fel lehet épülni. Szerintem hozzáállás kérdése, mások szerint szerencsém volt. Én nem engedtem eluralkodni magamon a betegségtudatot, és egyetlen pillanatig sem tartottam magamat rákos betegnek. Nekem állandósult az, az érzésem, amely úgy szólt: jó úton vagyok a teljes gyógyulás felé.
Tehát beteg voltam, meggyógyultam.
Csak éppen nyolcvan éves lettem közben, s szerintem ez az olyan állapot, amely nem igen javítható. Ha mégis, szólok. Akkorát kiáltok, hogy mindnyájan meghallj

Kertész Éva: Virágok virága

A közeli napokban folyamatosan érzek valami fura késztetést, hogy írjam meg a betegségeim és gyógyulásaim történetét. No, nem mindet, csak azt a néhányat gondolom, amelyik kötődik valamiképp a nők napjához. Mert nem mindenkivel történik meg, hogy nők napján kórházban köszöntik, hogy nők napján műtik, hogy orosz katona hoz neki virágot ismeretlenül.

 Kezdetnek talán elég annyi, meglehetősen gyakran voltam beteg, környezetem már meg is szokta, annyira, hogy egyik kedves barátnőm meglátogatva, új hálóingben talált az ágyamban. Amire a legnagyobb természetességgel közölte, okos, elvégre ezt tudom a leginkább kihasználni.

Mindjárt negyven éve, véletlenül nagyon beteg lettem. Pontosabban voltam korábban is, csak most romlott a helyzet. Egy konzílium úgy döntött, Kalocsán, Dr. Horváth Mihály alkalmas arra, hogy elvégezze a műtétet. 

Még Szentesről ismertem Miskát, egy korábbi betegségemnél asszisztált elviselni a lehetetlent igen együttérzőn. Nagyon bíztam benne. Nem is a műtéttől féltem, hanem attól, ami utána következik. Hát, történt egy és más. 

Akkora hóban utaztunk és érkeztünk, hogy végig az úton két méter magas hó fal bizonyította, ha a tél úgy akarja, megmutatja szépségét is, erejét is. 

Úgy tépte le a fák ágait, mintha vékony gallyakat helyezne át a túlsó oldalra, úgy hántotta le a fák kérgét, mintha éles késsel krumplit hámozna, és úgy döntötte ki gyökerestől a vastag törzsű fákat, hogy három is került egymás mellé a letakarított útra. Jól megdolgoztatta vele a hómunkásokat, átformázva növényt és tájat. S félelmet keltőn tevékenykedett folyamatosan. Féltem. Aggódtam az én emberemért, hogy vissza már egyedül teszi meg az utat, amely hosszú, s ahogyan a tél viselkedik, félelmetes.

Meg is fordítottuk őt azonnal, hogy még világosban érje el otthonunkat, s Miskával közös megegyezéssel azt hazudtuk neki, egy nappal később lesz a műtét a tervezettnél. Pedig korábban történt.

A műtétről annyit, hogy sikerült. A hozzá társult élményeimről annyit, hogy elmondhatatlan. Még meg sem tudtam mozdulni, amikor bejött a sebészem. Némán kérdeztem: Mit tett velem?

- Fogja fel úgy Éva, hogy átment Magán egy úthenger.

- Ha csak egy ment volna!

Éjjel hallottam, hogy valaki beszél hozzám:

- Voda, voda, voda!

Előjöttek iskolás éveim elfeledett szavai, s rájöttem, hogy valaki nagyon szomjas a közelemben. Nem tudom, hogyan sikerült, de kimásztam az ágyamból, és meztelen lábbal elmenten az övéhez. Nem látszott belőle más, csak egy hatalmas has. Olyan szülés előtti has. Nyújtottam felé a poharamat, amit közben megtöltöttem vízzel, de mutatta a hasát, a gipszelt lábát, és egy kulacsot. Megbeszéltük oroszul, hogy ez most nyet, éta nye bugyet haraso. Elvonszoltam hát magam ismét a csap felé. Meg a kulacsot. Ekkor nyitott rám villanyt a nővér, és amikor meglátott, elkezdett sikoltozni. Utána segítséggel beemeltek az ágyamba, de én csak akkor pihentem meg, mikor a kulacs megtelt vízzel. 

A következő napom a semmi ismeretében telt el, de egyik reggel jött egy orosz katona egy fehér ruha kíséretében, aki egy zöld takarót tett mellém. A zöld takaróban valaki nyögdécselt, majd kibukkant felém egy ráncos, tolakodástól megviselt arcocska, s a fiú, az én katonám azt mondta: Aljosenka. Sírtam. Kérdeztem, meg szabad-e ölelnem. Nekem is van otthon egy Ivette babám, az unokám, de olyan messze van. Becsomagolták, a karomba adták. Aljosenka, mondtam. Aljosenka. Légy nagyon boldog! S akkor előkerült a virág. A zöld takaróba volt elrejtve. Aljosenkától kaptam nőnapra. Mert megitattam az anyját akkor éjjel. 

Én már megtanultam, s tudom azóta is, nem torzsalkodni kell, veszekedni, ártani, csak segíteni, szeretni. Mert addig szép az élet, amíg van kit a karunkba zárni.

Többé persze nem láttam azt az apró csodát, aki azóta biztosan maga is apa már.

Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé

Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőbe.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hány fajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magam úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
-    Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
-    Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem. Hát miért is őrjöngök én? Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem. Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni! Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő. Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész. Csak túl kell élni.
Meg kell tanulni, hogy aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

Berettyóújfalu. 2014. 02, 23.

Kertész Éva: Pfuj!

Nem fogom végig hozsannázni a hátralévő éveimet csak azért, mert sikerült ennyit összegyűjtenem belőlük. Hát volt nekem fogalmam arról, milyen a nyolcvan év? Különben is, nem is akartam, csak így alakult. Múltak az évek maguktól, mondhatni tőlem függetlenül, s most itt vagyok verve, áldva ezzel a nagy korral.
Nem is akartam öreg lenni.

Bölcs sem akartam lenni (ha egyáltalán az vagyok), de állítólag ez együtt jár az idővel. Főleg nem akartam, hogy megváltozzon a külsőm. Azt utálom! Nem hiúságból, csak olyan, mintha nem én lennék. Miként nem is vagyok. Hol a hátam sajog, hol a lábam fáj, máskor szédülök, különböző nyűgjeim vannak. Minden, ami korábban nem. De, az végképpen nem igaz, hogy van szép öregasszony! Ugyan! Legfeljebb ápolt. De az is hatalmas áldozatokkal jár. A haj minősége silány, egyenlő a kóccal. Vékony és rugalmatlan. Addig szép, míg a fodrász bíbelődik vele. A többit otthon machináljuk, ha marad kedvünk. Ráadásul. azt sem kell elhinni, hogy lehet élni fájdalom nélkül. Élnék én boldogan, de mindig közbejön valami. Kívül, belül.

Most is olyan megviselt lettem, hogy szinte fáj, pedig nem személyesen sújt a tragédia, s mégis, mintha darálóba tették volna a lelkemet.
Jött ez a baleset, amelyben meghalt ez a két szegény. Ráadásul annyira fiatal volt mind a kettő. Annyira zsengék voltak, hogy még nem ismerték a testi fájdalmat, és az attól való félelmet, de síró szülőt és síró gyereket hagytak maguk után. Mekkora bánat! Mennyi bánat! Én meg itt ülök, és várom a halált! Még a sorrendben sincs sem rend, sem szabály!

Az is teljesen összetört, hogy annyira értelmetlen volt a haláluk! Hogy egy meggondolatlan valaki, aki imád gyorsan vezetni, áthatolhatatlan ködben alá vezet egy kamionnak! Miközben két utas életéért felel! Egy orvos! Hatvankét évesen. A kamionosnak, szegénynek nem ismerem a sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy őt nem siratják valahol! Ő is vesztes! Ráadásul még a testi kínt is megismeri, hiszen állítólag súlyosan sérült!

Ez a szegény Marci meg! Még alig élt! Alighogy megszerezte a diplomát! Mert azt aztán nem adták ám ingyen! Azért ő keményen megdolgozott! És most az is feleslegessé vált.
Miként a Rita húsz éves tapasztalata. De ő legalább megtudta, milyen szentség a test, benne legalább megfogant, életre érett két gyermek, akiket magához ölelhetett, testéből táplálhattak, ő pedig nevelhetett, szerethetett. Akiknek most vigasz az emlék, még akkor is, ha bánatukban még nem érzik, hogy anyjuk szeretete elkíséri őket életük végéig.

De a szegény szülők, akik most még azt sem érzik, hogy lehet tovább élni! Pedig kell! Mert ez a nyavalyás élet olyan, hogy az örömöket ritkán méri, vagy nem tudatosítjuk magunkban azt sem, mikor kéne örülni.

Pedig mindenkinek úgy kellene élnie, hogy esténként leszámolva a történésekkel, mindent felsorolva, örömmel el is ismerhetné, milyen felemelő az, ha nem történik semmi baj sem. Mert a baj nélküli nap is öröm. És szerencse. Mért nem tudjuk? Mert természetes? Ha tudnánk örvendezni a legapróbb örömnek, mennyivel elégedettebbek lennénk! Ha égre kiáltanánk a valódi sikert, amely a legritkább, sokkal szebb lenne az élet. Meg kéne tanulni örülni! Én is jókor mondom!


Berettyóújfalu, 2014-02-20.

A napok sora

A dundi kis asszony már kora reggel óta készülődött a mosáshoz.
Odakint még nem is pirkadt az ég alja, lámpát mégsem gyújtott. A vizet a’nélkül is be tudta készíteni a kemence aljára, mely ott forrott fel az izzó fa közelében. Amikor már lobogott a forró víz, félrehúzta, s elővette azokat az edényeket a mennyezet deszkája alól, melyeket még az öreganyjától kapott kislány korában, s melyeken elleste, eltanulta tőle a mosólúg készítésének módját.
Letette a földre a kis kerek fateknőt, mely vándorcigányok által faragott edények egyike volt, valami különös, viaszt tartalmazó fából, melyet nem mar szét hamar a lúg, s beleállította azt a cserépedényt, melyen keresztvonás jelezte, meddig öntse bele a forró vizet, mennyi legyen benne később a hamu. Most, hogy kimérte a vizet, és beöntötte a teknőbe, azzal forrázta le a hamut, amelyet itt égetett szét korábban a kemence kövén, és itt lesz belőle mosólúg, hogy tisztára moshassa vele a heti szennyest.
Egyedül volt a pitvarban. A gyerekek még mélyen aludtak, az ura, aki vele egy időben kelt, már az ólban tevékenykedik. Ganajoz a jószágok alól, kihord mindent a trágyadombra, tiszta almot tesz alájuk. Itt minden munkának rendje, módja van.

Most elkészítette a család reggelijét. A ház már átmelegedett a kemence hevétől. A konyha ugyan még meglehetősen hideg, de ide nem is jönnek ki addig, amíg a főzésre nem kerül sor. Ő pedig fürgén készít itt el mindent, hogy meg ne fázzon. Mosolyogva gondol rá, hogy mielőtt kiment volna, Sándor megcirógatta, és kedvesen a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon, nehogy megfázzon. Még a bekecset is ráadta, mielőtt kiment. Minden reggel így hagyja itt. Ilyen gondoskodón.
Négyrét hajtott sütő kendőt tett az asztali kosárba, kiszedte rá a kemencében hagyott forró krumplit, melyet hajában sütött meg. Most alaposan betakargatja, és viszi az asztalra a vajjal, amelyet maga köpült tegnap este, és készülődött a Sanyi gyerek ébresztéséhez, mert neki már iskolába kell lennie nyolc órakor. Addig mosdás, öltözés, reggeli. Sok még a tennivaló. Szép pontos beosztással cselekszik mindent. Mindjárt kihűl a lúg, átöntheti a vászonfazékba, amelyben mindig is tartja, majd leköti az edény száját egy konyharuhába csavart fából faragott fedővel, és mindenkor csak annyit vesz ki belőle, amennyi éppen szükségeltetik. Mosáshoz, mosogatáshoz, mindennemű tisztításhoz használja majd. Aztán a helyére teszi a mennyezet gerendája alá. Ott a legbiztonságosabb a tartása, oda nem ér fel gyerek keze, a felnőtt meg úgyis tudja, amit ott tartanak, azzal vigyázni kell.
Hallja, hogy motoz az ember, jön befelé. Ő már meg is éhezett. Bejött hozzá, megölelgette, megcirógatta, magához vonta.
- Ugyan, keltsd már a gyerekeket, Sanyinak lassan indulnia kell!
- Karácsonyi szünetük van, elfeledted kedves? Hadd heverjenek még!
- Jó, hogy mondod! Nem kiment a fejemből? Csak a lúggal törődtem eddig.
- Semmi baj. Megvan, áztathatod a ruhát. A fiú majd hord neked vizet, ha kell az ásott kútról. Én meg segítek a csavarásnál. Nem szívelem ezeket a téli mosásokat. Igaz, hogy kifagy a ruha a kötélen, de utána lehűti az egész házat, ha feldobod a kemencére száradni.
Az ember bement reggelizni, amikor álmos nyújtózással előjött a fiúgyerek is.
- Sanyikám, egy szót se senkinek! Reggeli után mész a patikába, és kiváltod anyád gyógyszerét. Azt mondta az orvos, a tél mindig meghozhatja a bajt.
- Jól van édesapám, elmehetek akár most ebben a pillanatban. Mire édesanyám előjön a reggelihez, már itt is leszek. Kapkodta magára az öltözékét, s eltűnt. Erzsike is előkerült a lavór mellől, leült a sarok padon a megszokott helyére, és a maga öt évével, mórikálva, fejét két kis kezével oldalra döntve megismételte anyja felé apja kérését, mellyel Sanyit küldte a patikába.
A szép kis dundi asszony megdermedt egy pillanatra, aztán gyorsan, határozottan kilépett egy pillanatra a konyhai ajtón, és már jött is visszafelé: Megittam az orvosságot! A tél meghozta a….
Piros vér buggyant ki a száján, alvadt tört fel a torkán, a fájdalomtól eltorzulva, sírva, rekedten borult az urára: Ments meg, ments meg! Nem akarok meghalni!


***

Három napon át jött a torkából az alvadt vér, háromig nyöszörgött  a fájdalomtól, míg a halál megváltotta. Itt volt mellette anyja, testvére, itt fogta a kezét simogatva Sándor. Mind tudták, hogy nincs menekvés. Szétmarta, szétégette torkát, gyomrát a sav. A falu orvosa előre megmondta, mi várható. Csak a fájdalmat tudom csillapítani. Gyógyulásra nincs esély.
Itt ravatalozták fel a szobájukban, az udvarról temették. Az udvarról kísérték ki lánytársai a temetőbe. Az egész falu népe állta körül a sírját. Árvái siratták, szüléi jajgatták, párja elcsendesült. Üres a porta.

Asszony nélkül nem maradhat a falusi udvar. Hiszen mindennek ő a gazdája. Ő feji a tehenet, mossa a tőgyet. Baromfit ültetni, keltetni, nevelni, kopasztani, főzni az ő dolga. Disznót etetni, öletni, feldolgozni az ő feladata. Neki kell a tehenet megfejni, a tejet szűrni, altatni, a tejfelt vajjá köpülni, a babot megfőzni. A tejes edény kiforrázása, ember, állat ellátása mind asszonykézre vár. A gyerek éhes, a körme koszos, az ágynemű piszkos, az asztal üres. Semmi sincs elvégezve. Asszony után sír a porta. Határoz a család: Menyecskét kell hozni a házhoz!

Nincs özvegyasszony a faluban, akit el lehetne venni. Nincs kínálat, nem kommendálnak senkit. A szomszéd faluban lakik egy elvált varrónő. El kell hozzá menni a kérdéssel, eljön-e mostohának? El is ment egy idős nőrokon, megkérdezni, de csattant a válasz:
- Csak édesnek! Majd egyszer. Most még nem. Még menjen a család, a rokon, öregje, fiatalja. Járjanak oda hidegben, hőségben. Segítsenek azon, aki bajba jutott közülük. Érezze meg mindenki, az öreg, a gyerek, hogy kell a házhoz új asszony. Anyának, feleségnek. Aki majd anyja lesz az árváknak.
Ő már megszokta, régtől magányos, de azért nem megy sehova, senkihez, hogy a ház körül rendet tegyen. Azt pénzért is megteszi akárki. Hozzá ne küldjenek öregasszonyt, hozzá jöjjön el az, aki nagyon magányos. De csak akkor jöjjön, ha már elsírta minden könnyét. Ne az ő vállán sirassa el a régit.


***

Kint már beszíneződtek a fák a bokrok. Apró zöld levelek törtek elő az ágakon. A nap is fényesre váltott, és kedvtelve simogatta a pitypangok sárga fejecskéjét. Még alig vették tudomásul, hogy megjött a tavasz, talpuk alatt, fejük felett eluralkodott a zöld szín. A szobában is minden csillogott, de különösen a menyasszony szeme fényesedett fel.
Ó, de szép menyasszonyi ruhát varrt Juliska néni. Alig várom, hogy kiszedhessem a kezéből! Most végzi rajta az utolsó öltéseket, de nekem egy örökkévalóság.
- No gyere, vedd fel kislány, hadd nézzem, kell-e még rajta szépíteni valamit!
- Nem kell ezen változtatni, dehogy kell! Olyan szép ez Juliska néni, mint a mesében. Tegyük már fel a fátylat is, megnézném együtt, hogy mutat? Engedje, hogy megcsókoljam! Olyan szép lett, mintha a mennyországból küldték volna. Eljön holnap öltöztetni?
- El én. Ha a vőfélyed elküldöd értem, és haza is vitetsz vele a felékesített kocsidon, elmegyek. Messze laktok, nem gyalogolhatok olyan messzire. Hagyd, majd viszem én a szekéren a ruhádat. Még át is vasalom addig.
Elment a kis menyasszony, Juliska fáradtan felállt, megnyújtóztatta a derekát. Sétált egyet a szobában, amikor kocsi zörejt hallott. Szép két lóval, takaros szekérrel érkezett valaki a kapujuk elé. Meg is állt. Egy kicsi lányt emelt le maga mellől, aki egy csokor tulipánt szorongatott a kezében.
- Fáradt is vagyok, gyűrött is vagyok, vendéget se vártam, pedig ide kérő érkezik. – mondta magában. Vett egy mély lélegzetet, megigazította apró kontyát, papucsot váltott, és már hallotta is a hangos Jó napot-ozást. A szoba közepére állt, és jól hallhatóan kiszólt.
- Erre, tessék!
Most tudta meg magáról, hogy ő milyen apró. Mert a vendég mellett bizony meglehetősen eltörpült. De nem volt idő ilyesmivel foglalkozni, mert jött a kislány, hozta ragyogó arcocskáját, s kínálta piros csokrát fénylő mosollyal.
- Hogy hívnak téged, édes kis mosolygó lány?
- Nagy Erzsikének. És iskolába megyek az ősszel, mert addig betöltöm a hatot. A hat évet. A testvérem, Sanyi meg már csak Ismétlőbe jár ezután, mert kijárta a hatot. A hat osztályt. Édesanyám taníttatni akarta, de édesapám azt mondja, parasztnak is kell maradni valakinek.
- Azt is tudod, mit szeretne Sanyi? Megkérdezted tőle?
- Én nem. De azt hallottam, hogy édesapám beszélgetett vele erről. De gyönyörű ez a menyasszonyi ruha! Királynőnek varrta Juliska néni?
- Ez a lány holnap királynő lesz. Akkor lesz az esküvője.
- Megnézhetem?
- Igen. De csak a szemeddel. Mert ezt az öltözéket először csak az foghatja meg, akinek varrták.
- Közel mehetek hozzá? Csak a szememmel!
Nyílt az ajtó, és belépett rajta a ház asszonya feketében. Az ő korában, ötven után - a falusi asszonyok már nem hordtak világos ruhát. Nem illett. Apró kis világos mintát eltűrt az anyag, ha nem gyászolt, aki viselte. A fejen levő kendő is a ruha színéhez illeszkedett, amit úgy húzott előre a viselője, hogy a haja se látszódjék ki alóla.
Ő most a vendég tiszteletére papucsot vett fel, különben mezítláb intézte a ház körüli teendőit.
A vendég felállt, kihúzta magát, elmondta a nevét, nagyot sóhajtott, és azzal folytatta, hogy feleségkérőbe jött. Elhozta a kislányát is, akit most kézen fogva maga mellé állított, és kérdezte:
- Te mért jöttél Erzsike?
- Anyukakérőbe.
- Elsírtam már minden könnyem, nehéz a férfiembernek egyedül élnie. Eljönne-e hozzánk? Minden olyan külső munkát elvégzek, ami asszony dolga, hogy legyen ideje varrni.
- Holnap délután jó lesz? Délelőtt még férjhez adok egy lányt. Délután gyere értem.
Az a hosszú vékony ember ráhajolt a vállára, és úgy sírt, hogy rázkódott az egész teste.
- Ez volt az utolsó könnyem.
- Lehet, hogy így hiszed Sándor, de én úgy látom maradt ott még több is.




- 2 –


Erzsike örömmel maradt itt éjszakára, csak apja ment haza, hogy megetetve az állatokat, és minden egyebet elvégezve, visszajöjjön értük. A kislány este ágyazáskor megkérdezte, alhatna-e Juliska mellett. Miután engedélyt kapott, odabújt az asszony karjához, átölelte, úgy aludt.
- Édesapám is átölelt minden este. De az ő ölelése keményebb.

Juliska kora reggel elment a jegyzőékhez. Szándékosan otthon kereste meg a jegyző urat, nem akarta a Községházán mások előtt kibeszélni az életét. Évek óta ő varrt a család nőtagjainak, már szinte családtag volt náluk. Reggelihez készülődtek, amikor megérkezett Nem húzta az időt, gyorsan túl akart esni mondókáján.
- Férjhez megyek főjegyző úr. Délután jön értem a vőlegény. Össze tudna minket adni dél körül?
- Gyereket vár, hogy ennyire igyekszik Juliskám?
- Gyerek vár. Kettő is. Nem akarom húzni az időt.
- Velünk mi lesz, ha elmegy?
- Majd megoldjuk azt is, ne tessék aggódni.
- Akkor kettő után várom magukat.
- Köszönöm jegyző úr. Itt leszünk.
Már jól előrehaladt, mikor a jegyző utána szólt:
- Juliska! Nem bánja, ha én megyek magukhoz?
- Dehogyis! Megtisztel, ha meg tetszik oldani!

***

Sietősen kapkodta le a tollat Juliska a hat baromfiról, anyja pedig a zöldséget, burgonyát tisztította, hogy időben ebédhez ülhessenek, ha megjönnek a vendégek. Hajnal óta készülődtek, a sütemények már mind kihűltek. Nem beszéltek ugyan meg semmit Sándorral, Juliska mégis úgy érezte, vendégekkel érkezik. Így történt. Ebéd előtt álltak be az udvarra három szekérrel. Egyiken a szülők jöttek a menyekkel, Nagy Elek Sándor öccse volt rajta a kocsis, másikon Nagy Sándor a fiával. Ekkor már terítve volt az asztal, ők pedig a főjegyzőre vártak. Meglepetésnek szánták. Az is lett.
 Amikor a főjegyző megérkezett, Nagy Sándor sem sejtette, hogy házasemberként ül az ebédhez. Mire mindent aláírtak, a menyasszony is átöltözött, a rövid szertartás is lezajlott. Házasok voltak, mire magukhoz tértek.
Mielőtt evéshez láttak, Juliska megszólalt.
- Nem akartam ennél nagyobb felhajtást, de éreztem, hogy a gyerekeknek állandóság kell és nyugalom. Nagyon zavarba hoztalak?
- Nagyon. De jól tetted. Nem adtál módot a pletykára sem. A többit pedig Erzsike úgyis megoldja. Ha csak be nem zárod a kaput.

Nagy Sándor figyelmes, jó ura lett Juliskának. Az udvar minden munkáját elvégezte a Sanyi gyerekkel.
- Az asszonyokat kímélni, és kényeztetni kell. Mondta a fiának. A fáradt asszony mindig mérges. A pihent asszony mindig kedves.
- Tudom édesapám. Meg azt is, hogy az én anyámnak is jó ura volt. Most is jól választott. Ma reggel is megszedte Erzsikének a virágot, hogy vigye ki a sírra. Nekem meg a kapát nyomta a markomba azzal, hogy sose legyen gaz a síron. Mindenre van gondja. Elmentünk hát hárman a kicsivel, mert Évike folyton rajtunk lóg. Mi meg imádjuk. De a kapára neki volt gondja.
- Mindenre, így igaz. Már mondta, hogy faragtassak új fejfát jövőre. Ne most, ne gondolja senki, hogy az ő gondolata volt. Új házat is tervez. Ennek a helyére. Eltette azt a pénzt, amit váláskor kapott.
- Mért vált el?
- Korán ment férjhez. Nagyon fiatal volt még. Aztán jött a háború, behívták az embereket katonának. Az ura is négy évig volt oda. Sok idő. Nagy idő. Még örömből is valami! Tudod, a háborúban lőnek is. Akikre lőnek, azok félnek is. Akik sokáig félnek, türelmetlenek, idegesek. Mind a kettőt megviselte az a négy év. Kiderült, már nem szeretik egymást. Elváltak.
- Azt mondják, válni nem való. De ölni se, mégis vannak háborúk. Pedig azt nagy, okos emberek indítják, királyok, grófok. A válás nem illendőség kérdése. Azt, hogy akarnak-e tovább együtt élni, az a két lény tudja, aki benne van.
- Így igaz fiam. Mindig gondold végig, te mit tennél, gondolnál, mondanál. Mindennek megvizsgálva elejét, fonákját, mindjárt kisebb a tévedés. Mindig a te fejeddel gondolkodj! Magadban csalódsz a legkevesebbet.


***

Erzsike kijárta a hatodik osztályt. Tizenkét éves. Szépen öltöztetett lányka, akire mindig a legcsinosabb, legelegánsabb ruhákat varrta az anyja. Ő mindig mindenkinél különb volt. Nem is tekintette parasztlánynak senki Miként fivérét Sanyi sem. Sanyi már kijárta az Ismétlőt, tánciskolába is járt, és úgy beleszeretett egy Melegh Erzsike nevű barna hajadonba, hogy legszívesebben naponta kísérgette volna. Pedig mostanában nem lesz sok szerelemre módja, most ugyanis nagy fába vágta fejszéjét a család. Lebontották a régi házukat, és újat, nagyobbat, szebbet húztak fel helyette. Addig is, amíg az ég alatt laknak, épült nekik egy kis apróság, ami később vagy füstölő lesz melyet disznó vágások mellékleteként használnak, vagy valami tároló hely, most viszont aludni lehet benne, s meghúzódni, nagyobb eső idején.
Ráment a nyár, mire beköltözhettek az új épületbe. Már a kerítés is be volt festve, a járdák is körbefutottak a falak mentén, megnyugodhattak, nem szorította ki az eső őket az udvarra. Juliska a konyhában rámolta ki, amit Átányról hozott, öreg nagy Sándorné pedig az ebédet fejezte be. Minden nap eljött főzni, ha Juliska nem volt itthon.
- Hallod-e gyerekem, elég lesz már a sok kocsizásból! Áll a ház, megdolgoztál érte keményen. Van itt már minden, csak baj ne legyen utóbb.
- Beta Marcsára gondol édesanyám? Arról beszélik, hogy ide jár, mikor én elmegyek itthonról.
- Hát ne menj el örökké! Az uradat ne hagyd folyton magára! Felőlem mindenki azt beszél, amit akar. Nekem semmi közöm ahhoz a ringyóhoz. Szép nagy segge van, riszálni is tudja. De te maradj mostantól itthon gyerekem. Utaztál eleget. Elég sok petró elfogyott, amióta odajársz varrni. Most járjon más. Menjen az urad napszámba, fuvarba, kaszálni. Te pedig varrogass itthon. Akiknek hiányzol, azok majd utánad jönnek.
Közben Sándor megitatta a lovakat, bejött az asszonyokhoz. Édesanyja máris fogta a kosarát és elköszönt.
- Jobb-e már itthon, mint a csavargásba?
- Nem tekeregtem én Sándor! Pénzt kerestem, amíg oda voltam. Azért, hogy szép legyen az otthonunk, mindannyiunk örömére. Beta Marcsa meg addig azért járt ide, hogy téged csaljon az ágyába.
- Hát te mikor csaltál utoljára? Mikor mondtad, hogy bújj a dunyhám alá?
- Mi vagyok én, hogy embereket csábítsak az ágyamba?
- Juliska, Juliska! Én a hites urad vagyok! Hogy beszélsz rólam? Gondolkozz már! Hiszen mostanában már csak pihenni jártál haza.
- A kislányt kellett cirógatni, melengetni.
- Este. De éjjel az apja is elvárná!

Erzsike hazafelé igyekezett a bevásárlásból, amikor rájött, hogy az a veszekedés, kiabálás, ami tartósan lekötötte a figyelmét, az ő udvarukból hallatszik.
- Aha, meghozta anyukámat édesapám, és már össze is kaptak.
A kislány szárnyalt, amikor az asszony hangját meghallotta.
- Haza tetszett jönni? Jaj, de jó nekem! Már alig vártam, hogy összebújjunk!
- Én is örülök, hogy láthatlak. Hoztam is neked valamit!
- Gondoltam, hogy kapok valamit. Már alig várom, hogy megláthassam. Játék, vagy ruha?
- Most ágyneműt hoztam neked. Nagylány vagy, a házunk is megnőtt közben.
Külön alszol ezután. Külön szobában. Külön ágyon.
Sanyi, aki bekísérte a kislányt, kifutott a hatalmas konyhából, hívta magával Erzsikét is.
- Gyere tücsök, hozzuk be a petróleumot. Úgy látom, fogyóban van.
- Mért hívtál ki? Most megláthattam volna, mit hozott anyukám.
- Azért hívtalak ki, hogy ők ketten beszélni tudjanak. Hogy szót tudjanak váltani egymással. Mert te örökké ott lógsz a nyakukon. Örökké a karjában alszol! Már azt se tudja, kihez ment feleségül? Hozzád, vagy édesapámhoz? Mikor hagyod, hogy együtt aludjanak? Ők, ketten. Hallottál már arról, hogy ha valaki szereti a párját, hozzá szeretne bújni? De te nem hagyod! Mert te csak azt nézed, hogy neked mi a jó!
- Ó, Sanyi, mért nem szóltál rám? Én olyan buta vagyok. Nekem meg kell mondani, mit tegyek. Csak nem ezért veszekedtek? Amikor édesanyám meghalt, én még kicsi voltam, de azt tudtam, hogy én okoztam a halálát. Amikor megitta a lúgot, rögtön tudtam, hogy az én szám járt el, a gyilkosa lettem. Azt hittem, ebből soha nem kerülök ki élve. Enyém minden bűnök legnagyobbika. S, amikor anyukám hozzánk jött, azt hittem enyém a bocsánat. És csak öleltem, öleltem.
Most meg kiderült, hogy édesapámtól vettem el. Én mindenkit csak kifosztok! Bele kell halni!
Észre sem vették, hogy a szülők ott állnak fölöttük, és ölelni sem merik már őket. Aztán mindenik fogott egyet, és ölelt egyet, pedig csak petróleumért indultak.


-3-

Az idő szalad, a lányok megnőnek, Erzsike is csinos, széplány lett közben. Sanyi már korábban megnősült, elvette a legszebbet, akit a Teremtő elébe küldött. Feleségül vette Melegh Erzsikét. Csodás menyasszony volt Melegh Erzsike, ez az árva lány, aki soha nem ismerte az anyját, apja pedig a világ minden kincsét ráaggatta volna. Mert pénze, gazdagsága, mindene a lányra várt. Nagy volt a boldogság a fiatalok között, s a két Erzsike is jól megértette egymást. Sógornője tehát egészen természetesen mondta el neki, hogy beleszeretett egy jóképű szabó legénybe. Úgy kezdődött, hogy bálba járt, és minden bálban vele táncolt, minden bálból ő kísérte haza. Ki? Hát a magas, karcsú szabólegény, Meggyesi Kelemen, a választottja.
Juliska tudta, hogy egy regény íródik a szeme előtt, hiszen minden alkalommal ő kísérte a bálba a leányt, - akkor még el sem engedtek egy lányt kísérő nélkül,- látta a szerelem kezdetén, hogy itt baj lesz. Ő a sötétben minden esetben hátul ballagott, a fiatalok pedig előtte fogták egymás kezét boldog vihogással. Tegnap is elkísérte, s megállapította, kinyílt a szerelem. Ez a lány nem megy máshoz, mint a szabójához. Most elküldte a lányt a nagyanyjához. Kéreti, hogy jöjjön el hozzájuk. Maradhat is egy kicsit az unokatestvéreinél, amíg ő itt beszélget a vendégével. Erzsike egy kislánnyal a karján ment végig a falun, és mindenki azzal faggatta, kicsoda a gyermek.
Új családtag. Anyukám testvére az apja. Ez a kislány Galvács Évike. Itt hagyták nálunk, hogy egy kicsit felhizlaljuk.
Juliska közben türelmetlenül rendezkedett, mert kényes a mondanivaló, azt se tudja, mit tegyen, de úgy érzi, hogy cselekedni kell. A legyeket már kihajtotta a fényre, pedig tudja, hogy úgyis visszajönnek Hiába, ezeknek a nyomorultaknak is melege van. Apró rést hagyott az ajtón, míg idebenn mindent lesötétített, aztán addig csapkodott egy törülközővel, míg ijedtükben egymással is ütközve kirontottak a világosra. Akkor gyorsan behúzta az ajtót, most itt lett teljesen sötét, ő meg feltett néhány szalagot a légyirtók közül, hogy azok, akik még benn rekedtek, ezekre ragadjanak fel.
Még eltette a kivasalt ágyneműt, megigazította a gyönyörű új függönyöket az ablakon, kiegyengette a szőnyegek rojtját, aztán már csak várt az anyósára, akiről tudta, hogy fáj a lába, és nem kellene idehívni, hanem inkább a helyébe menni, de akkor bejönne hozzájuk a sógornője, meg a felnőtt gyerekek, és már vége is a lehetőségnek, hogy titkosan megbeszéljenek valamit.
Kocsizörgést hallott, kinézett az ablakon, s látta, hogy anyósa kászolódik le a lovas kocsiról, amivel az unokája hozta el. A fiú már előre is hajtotta a lovakat, hogy a nagyanyja kényelmesen bejöjjön, ő pedig már fordult is vissza.
- Jöjjön Nagy édesanyám itt a felső kapunál könnyebb lesz bejönni.
  - Jaj, de szép itt nálatok minden gyerekem! Jól dolgozott ez a festő is, látom. Olyan egyenletesen elsimította a falat a festék alatt, hogy öröm nézni. No, meg a mintája is nagyon jó.
- Ne haragudjon rám anyánk, nem fárasztani akartam, csak kettesben akartam maradni.
- Ez már nagy baj, fiam! Akkor te most nem örömre invitáltál engem.
- Remélem, hogy nem is bajra. Csak megoldjuk talán ketten.
- Az én Sándor fiam, tett volna rossz fát a tűzre?
- Nincs rá panaszom. Más baj van. Szerelmes a lányunk. Az egész tizenhat évével beleszeretett Meggyesi Kelemenbe. Ráadásul az is viszonozza. Első szerelem, gyönyörű is lenne, de mit esznek, ha egybe kelnek? Ennek a derék fiatalembernek semmije nincs a varrógépén kívül. De azt, tessék nekem megmondani édesanyám, ki varrat manapság férfiruhát? Megveszi a vásáron fele áron a vőlegény! Aztán abba a gúnyába el is temetkezik. Nem úgy van itt, mint városon, hogy kétszer is átöltözik egy nap a férfiember. Itt legfeljebb a nadrág ülepét foldoztatják, ha elvásik. Annál többre nem költenek. Hát ez az én nagy gondom! Hogy kéne ezt a lányt lebeszélni erről a szegény fiúról? Nem tilthatom, tudom, a világért sem tilthatom, mert akkor menten hozzámegy.
Nagy csend telepedett közéjük. Egyiküknek se született egy árva hasznos gondolata. Mire belefáradtak a nagy hallgatásba, nyikorgott a kiskapu, hazajött Erzsike. Előtte már úgyse hallgathattak tovább, meg is eredt a nyelvük menten. A lányka is hozta a híreket, nagyanyja tarsolyában is akadt egy-kettő, úgy megindult a beszélgetés, abba se hagyták, míg meg nem állt a kapu előtt a délutáni fogat, amelyik hazavitte a vendéget. Juliska ült egyedül a lesötétített szobában, és nem volt egyetlen használható gondolata, pedig ez a lányka mindjárt bejön, és kérdez. Mert ez örökké kérdez.
- Mért tetszik itt ülni a sötétben?
- Pihentetem a szemem.
- Megkérdezhetem, miért volt itt nagyanyám?
Közben addig sündörgött, hogy már ott ült Juliska ölében. Előbb letette a babát a padlóra, hadd csúszkáljon, ő pedig felhúzta mindkét lábát, fogta a bokáit, és olyan kényelmesen elhelyezkedett, amilyen nehéz, és kényelmetlen lett az asszonynak.
- Nem te hívtad?
- Igen, de nem tudom, hogy miért.
- Beszélni akartam vele.
- Kiről?
- Rólad.
- Rólam? Mi az ördögöt lehet rólam beszélni?
- Azt, hogy szerelembe estél.
- Igen. És?
- Továbbgondoltad már?
- Igen Esküvő, és együtt élünk.
- Mondd kislányom? Tudsz te kapálni?
- Nem.
- Markot szedni?
- Tapasztani, meszelni, ásni, nehéz munkát végezni?
- Nem anyukám.
- És miért nem?
- Mert nem kellett.
- Tudod-e, hogy mi ketten dolgoztunk apáddal azért, de még Sanyi is, hogy neked ne kelljen nehéz munkát végezned?
- Most már tudom.
- Nem kérdezek már semmit gyerekem. Csak egyetlen dologra kérlek. Te kérdezd meg Kelementől, hány férfiruhát rendeltek nála, ebben az évben? Megteszed?




Az asszony a varrógép zajától nem hallotta, hogy becsapódott az ajtó, és Erzsike, mint egy őrjöngő szélvihar száguldott be rajta. Semmit nem észlelt, csak azt, hogy fojtón átölelte a nyakát, és őrjöngve zokogott bele a fülébe. Ép hang nem jött ki a torkán az elkeseredett zihálástól, nem tudott megszólalni sem, összefüggő beszédre sem volt alkalmas, de Juliska ebből a teátrális nagy őrjöngésből úgyis tudta, hogy a lány olyan ismeret birtokába jutott, amit így ad tudtára. Nem fordult, nem mozdult, csak normális hangnemben beszélni kezdett.
Te, Erzsike az, jutott eszembe, hogy a télen el kellene kezdened a varrás fortélyait kitanulni. Szabni még korai lenne elkezdeni, kár is lenne az anyagért, de tavasszal egy-egy kisebb darabon már azt is kipróbálhatnád.
- Egyet se.
- Mi az, hogy egyet se?
- Egyetlen darabot se rendeltek nála. Őt is a szülei tartják el, és azt gondolta, hogy mi olyan gazdagok vagyunk, hogy majd itt, minálunk,,,,és sírt, őrjöngött a lány, üvöltött a kétségbeesett felismeréstől, mert most itt ezekben a pillanatokban döbbent rá, hogy ez csak részéről volt szerelem, Kelemen valami mást, valami sokkal ízléstelenebbet érzett.
Juliska magához vonta, dajkálta, simogatta, duruzsolt neki: Olyan nagyon fiatal vagy még, csak tizenhat éves. Hát kell neked azt a sok jó bált, sok szép ruhát elszalasztanod egy fiúért? Táncolj, mulass, ismerj meg sok embert, hogy felismerd benne az értékeket. Konyhát sikálni, pelenkát mosni még ráérsz! Maradj, még ami lányunk, amíg lehet! A nagy sírástól elaludt a lány, ő kiment megvetette az ágyát, és hívta az apját, emeljék át a helyére.
Reggel már korán a szipogására ébredtek, de ez már csak amolyan díszsírhely volt a könnyeknek. A tegnapi, az igen. Az félelmetes volt. Egy tény, soha többé nem ejtett szót Meggyesi Kelemenről, és szó nélkül ült le a gép mellé, ha varrni kellett.



Szerencsére szélmentes, napsütéses időjárás áll segítségükre ebben a nagy és sok dolgukban. Az alsó épület már ragyog, az alját már körülhúzta a bejáró asszony.
Mert nagy sürgés, forgás, készülődés van ma a Nagy Sándorék portáján. Már még a bivalyok farkát is megfürösztötték, hogy aki idejön, akkora rendet, olyan tisztaságot találjon, amelynél nagyobb nem létezik egyetlen másik udvarban. Itt tömeges légyhalálra lehet számítani pillanatokon belül, úgy kifényesítettek mindent. Mert ide most olyan híres kérő érkezik, amilyen még nem volt ezen a környéken. Nagy Erzsikét jön megnézni magának egy fiatalember, akiről már annyit hallott Ferge Zsófi nénitől, hogy csaknem elalél a kíváncsiságtól. De a lánynak is annyit emlegette már, hogy annak is alaposan felkeltette az érdeklődését.
Ma tehát idejön ez a híres, gazdag, jóképű fiatalember, hogy Erzsikét elvigye magával. A lány már alig bírja összehúzni az ajkát, akkora mosoly ül a lelkén. Mert onnan jön minden boldogság, minden öröm. S ott benn a lelkében egy apró kis örömpillangó viháncol. Kék és rózsaszín pihéire finom aranypor tapadt, melyek a nap sugaraitól vibrálva rejtőzködnek, és villannak elő. Minden csodás, minden csillogó, minden csuhaj, mert ő már tudja, érzi, hogy elmegy ebből a faluból örökre, ahol úgy megalázták, megtiporták a lelkét, hogy azt hitte, soha nem tud talpra állni utána.

Ma már tudja, érzi, hogy olyan ez a sosem látott férfi, amilyen, neki szép lesz, neki a legszebb lesz, a legokosabb lesz, a legeslegjobb. Mindennél jobb. Boldogan ugrik a nyakába, boldogan karolja át, boldogan lesz a társa. Örömmel kíséri el bárhova, ahova hívja. Nem tud annyi keserűséget okozni neki, amivel megsérti, mert az ő önérzetét már megalázták, a bizalmát megtiporták, porrá zúzták.
Sem apja, sem anyja nem sejtette, miféle érzéseket dajkál, ringat a lelkében, évekig, mekkora keserűség akadályozza napi örömeit. Senki nem tudta, még Ferge Zsófi sem, hogy az ő inspirációjára indult el keresni egy olyan fajta férfit, aki hasonlít ahhoz, akit Erzsike megidézett. Az már más dolog, hogy a véletlen is besegített Zsófi néninek, mert ez a Krajcsi Géza éppen olyan lányt keresett, amilyennek hamarosan örök hűséget esküszik Erzsike személyében.
Most előre küldte a különleges szépségű lila hortenziát, hogy köszöntse helyette a lányt, amíg ő ideér. Elegáns, szépen vasalt, sötét öltönyben, sötét felsőkabátban érkezett, új volt rajta a sál, új a kesztyű. A cipő is.
Csak a szülők álltak az ajtóban, ahogy illik, amikor Géza megérkezett. Nem lehetett ellene kifogásuk. Erzsike benn fogadta. A helyes kis karcsú mozgékony teremtés hellyel kínálta, helyet mutatott a kinti öltözéknek, s amikor mindenki leült, ő még mindig állva odafordult az ismeretlenhez, lesimította galambszürke ruháját, eligazgatta szép kis csipke gallérját, és azt mondta: Ilyen vagyok. Erre Gyula is felállt, meghajolt mindenki felé, és azt mondta: Én pedig ilyen. Évike is előballagott valahonnan, és megszólalt: Én is ilyen!
Jókora nevetéssel zárult az ismeretség, pogácsával, némi itallal folytatódott. Már el is telt az, az idő, amit első alkalommal illik eltölteni. A vendég indulni készült, de meghívást kapott másnapra, ebédre. Később többször utazott ide az esküvőig, Zsófi néninél szállt, de ideje nagy részét Erzsike közelében töltötte. Meg kellett ismerniük egymást.
Az akkori erkölcsök szerint nem hagyták a jegyeseket soha kettesben, de, hogy mégis legyen módjuk kedvükre beszélgetni, Évikét mindig benn hagyták velük, hogy mégis megadják az illemnek is, a tisztességnek is, ami járt neki. Évike aztán, mit sem sejtve saját szerepéről, amit tapasztalt, eljátszotta a barátainak.
A megbeszélt időben Erzsike elkísérte játszani Mátyusékhoz. Oda nagyon szívesen ment. Szerette a kertet, amely fogadta. A téglából kirakott bejárat szélén sarkantyúvirágok áradata köszöntötte hatalmas tömegben, a sárga számtalan árnyalatával, az öröm és mosoly ígéretével. Juci és Eszti szeretettel jött felé, ő is ugyanazt érezte velük kapcsolatban.
Tetszett neki, hogy kettő van belőlük. Két egyforma kislány, miközben ő látta a különbözőségüket is. Juci arca kissé kerekebb volt, Eszti tekintete tisztább, őszintébb. Jó volt velük játszani. Ő nem tudta, hogy a felnőttek titokban kihallgatják, amint az ikreknek eljátszotta mindazt, amit otthon látott, megélt, tapasztalt. Így a szerelmesek beszélgetései is nyilvánosságra kerültek, ő pedig szorult azért, ami a felnőttek szégyene volt a valóságban.
 Következő augusztusban tartottak lakodalmat. Nagyot, fényeset. Mindenkit meghívtak, aki bárkinek a rokona volt. Egész télen a meghívandók nevét gyűjtötték. Aztán az a nap is eljött, amit Erzsike várt: Itt hagyni mindent, új életet kezdeni. A menyasszonyi fátylat Évike vitte a menyasszony után, rózsaszínű koszorúvirágból fontak a fejére koszorút.


-4-


Egy Balaton nevű községbe hozta őket az autóbusz az esküvő után. Közel Egerhez. Ez, még Heves megye, de itt már hegyes dombos a vidék. Többnyire autóbusszal utaztak, de volt, ahol szekérrel. Kacskaringós, nehezen járható utak voltak erre. A község szokatlan és érdekes. Egy patak szeli ketté, melyben kristálytiszta víz hömpölyög lejtős árkában, a már szinte fehérre mosott kavicsok között. A helybeliek állítása szerint gyakran megtelik a patak, ilyenkor magasra csapnak benne a hullámok, és mindent visz, sodor magával a víz.
A házakat hófehérre meszelik az itt lakók, s az egymás után sorakozó épületek semmiben nem különböznek egymástól. Szoros, zárt, magasra húzott tetejű házak, úgy néznek ki egymás mellett, mint az összevont szemöldökű rácsos kerítés. Bőszek, haragosak, mérgesek. Apró, szúrós szemüket összehúzták, rá se rántottak a világra.
Egyik ilyen ház eleje annyiban különbözött a többitől, hogy ablak helyett ajtó volt az elején, s lépcsőn lehetett hozzá felmenni. Ki volt rá írva: HENTESÜZLET Ez a ház lesz hát ezután az otthonuk. Itt élnek majd. Amikor beléptek a kiskapun, és meglátták azt a keskeny, fehérre meszelt grádicsot, azt a semmit, ami itt fogadta őket, Galvács Juliska semmit nem mondott, annál inkább gondolt. Uram, Teremtőm, én ennél a háznál különbet bonttattam le, hogy újat építtessek a helyébe. És odafordult Gézához.
- Hogy nem tetted rendbe ezt a kertet fiam, ha tudtad, hogy asszonyt hozol bele? Hiszen ez a föld olyan kemény, hogy betonozni sem kell, rögtön építeni lehetne rá!
Bent sem volt sokkal különb a helyzet. A közönynek, az igénytelenségnek, a semminek olyan elegye fogadta őket, mely letaglózta mindannyiukat. Itt találkoztak most a korábban ide küldött rengeteg csomaggal, amit már ide juttattak, mely egymás hegyén-hátán lehajítva szomorkodott. Itt bújt meg valahol, az, az ide dicsekedett gazdagság, amelyről messziről jött ember annyit lódít, amennyit akar.
 Juliska hamar felmérte, hogy amit ők jóhiszeműen elhittek, még gondolatban sem létezik, és még nem is tudott semmit a valóságról. Minden esetre jó ösztönnel fordult Erzsikéhez:
- Biztos, hogy nem akarsz velünk hazajönni gyerekem? Ezt ajánlotta Juliska, amikor odafordult az új asszonyhoz. Ám Erzsike lelkesen bizonygatta, hogy itt akar élni. Most éjszaka kapnak szállást valahol Géza ismerőseinél, holnap estére ő otthont varázsol ebből a helyből.
- Reggel a busszal bemegyünk Egerbe, megvesszük a bútoraidat. Megbirkózol-e a dolgokkal, vagy szükséged van ránk a továbbiakban? Visszajöjjünk-e még ide?
- Köszönöm, menjenek csak anyukámék nyugodtan haza, én mindent elintézek. Belül, magában pedig, hogy senki meg ne hallja, némán mondogatta: csak menjenek már, csak menjenek, mert ne bírok tovább mosolyogni.

Igen szép, szerény hálószoba bútort választottak, s még néhány kisbútort. Géza a fuvart intézte, ők pedig a buszhoz ballagtak. Tudták, hogy most végleg elválnak, s Erzsike itt ezen a lehetetlen helyen, a lehetetlen helyzetben zokogva köszönte meg a sok gondoskodást, és szeretetet. Hogy apja ne hallja, elcsukló hangon suttogta: Anyukám, tessék eladni otthon az én földemet, az én örökségemet! Kell a pénz Géza kiváltására. Sok itt a baj. Sok az adósság. Sokfelé volt házassági ígérete. Majd írok róla. Gazdagság itt nem is volt, az csak álmodozás. De minden rendben lesz, tessék megnyugodni. Juliska kérdezni sem tudott, azért sem, mert levegőt sem nagyon tudott venni, az új ismeret birtokában, de idő sem lett volna rá, felszállt az ura mellé, s úgy ült a buszon, hogy mint Lótné, mikor hátranézett. Szinte kővé vált.
Ez a nádszál vékony asszony pedig, amikor hazamentek, s egyedül maradt, úgy húzogatta, tologatta a bútorokat, hogy mire Géza előkerült, csaknem minden a helyén állt. Az ágyakat Géza szerelte össze őszinte szégyenkezéssel, közben azt morogva, hogy nem tudtál megvárni ezzel. Ő tömte meg a szalmazsákokat a szomszédban, s mire este lett, a saját ágyukban, saját ágyneműjűkben kerültek nyugovóra.
 
                                                   
                                                      ***


Mindjárt egy éves házasok lesznek. Erzsikének haza kellett utaznia az eladás lebonyolítására. Az ilyen papírt a tulajdonosnak mindig személyesen kell aláírnia. A vételárat neki kell átvennie Géza nem jöhetett. Tele volt kifogással, de a valóságban feszélyezte őt a szülőkkel való találkozás. A fiatal nő pedig örömmel ment, nagyon vágyott már az otthonába. Mert az, maradt az otthon. Ott volt a biztonság.
Galvács Juliska is sírt, meg Nagy Sándor is sírt, amikor meglátták a pocakját, amelyben már mocorgott az új lélek.
- Hazajöttél hát, gyerekem! De jól tetted! Okosabb vagy, mint mi. Bárcsak ne tiltakoztunk volna Meggyesi Kelemen ellen! Itthon segíteni is könnyebb. Már rájöttem, hogy nem kellett volna beleavatkozni az életedbe. De, ha úgy gondolod, maradj, mi örömmel élünk veletek. Majd megleszünk, meglátod!
- De anyukám, én csak a hivatalos papír miatt jöttem most haza. Meg azért, hogy együtt lehessünk egy kicsit. Sanyit is vágytam már látni, meg a gyerekeit. De, ez a Géza gyereke! Nem tetszik elhinni, milyen boldogan várja az ő kisbabáját. A világért nem követném el a gyermek ellen sem, hogy megfosszam az apjától! Minden gyermeknek gondoskodó apára van szüksége. És én tudom, akármilyen könnyelmű ember Géza, mindenkor apja lesz a fiúnak.
- Jól van kislányom. Ez a te életed. Ezt kell élned. Mi minden helyzetben veled leszünk. Maradj, ameddig tudsz, ameddig kedved van.

Évikével kézen fogva járta végig a rokonságot, meglátogatta a barátnőit, azután hazament Gézához. Tudta, ha eljön az ideje, a szülei mellette állnak. Így is történt. Édesapja ugyan nem jöhetett, egy ilyen gazdaságot nem lehet hosszabb időre magára hagyni. Juliska viszont jött, persze hozta a kislányt is, és alig várta, hogy megérkezzen az a gyermek, akit mindenki annyira várt. Ez volt az a nap, amikor Galvács Évikét úgy elverte Galvács Juliska egy sovány vesszővel, amelyre örökké emlékezni fog. Mert bizony a szülés idején ő csónakázással töltötte idejét. Azt az időt, amelyben éppen senkinek nem hiányzott, senki nem gondolt vele, mert nagyobb dolgok történtek akkor, semmint az ő felügyelése. Szerzett egy teknőt, és beleült, miután becsúsztatta a patakba. Nagyszerű szórakozás volt.
Még akkor sem hiányzott senkinek, mikor a gyönyörű fiúcska a pólyába került, onnan a karokba, s mert akkora szeretetet hozott magával, hogy nem tudtak utána összehúzódni az ajkak, leengedni az ölelésre lendülő karok. Amikor viszont mindenki kiörömködte magát, kiderült, hogy a kislány eltűnt. Hamar meglett a keresés eredményeként, ki is parancsolták a patakból, s el is nadrágolták alaposan. Lehet, hogy ez a verés kötötte össze egy életre a két kis teremtést.
A gyermek, aki Tibor nevet kapott az anyakönyvben, kedves, okos jó kisfiú lett, apja szemefénye, anyja boldogsága, Évike kedvenc unokatestvére. Növekedve pedig kiváló tanuló, egyetemi polgár. Természetesen addig nagyon sok minden történt.

Noha nyilván nem sejtették, tehát nem gondolhattak vele, esküvőjük után egy héttel, 1939 szeptemberében kitört a 2. világháború. Először a hatalmas nemzeti lelkesedésen kívül - ami nem is nagyon ért el hozzájuk, - semmit nem vett észre a lakosság. Hiszen többségük még újságot sem olvasott, rádió is kevés házban volt, más hírközlő szerv nem létezett. Éppen ezért nem is foglalkozott senki a világ dolgával. De hamarosan megérkeztek a hadköteles korú férfiak számára a katonai behívók. Rövid, gyors háborút, hatásos lerohanást, gyors győzelmet jósoltak az újságok. Nagy Sanyit az elsők között hívták be katonának.


Erzsikéék meglehetős szerencsével elkerülték az események megismerését, ennek megfelelően nem is vettek tudomást róla, de nem is jutottak el hozzájuk a hírek. Mindenesetre ez a tragikus eseménysor, amely az eddigi háborúk közül a legdurvább lett, a legtöbb emberi életet követelte, s a legkíméletlenebb tapasztalatokat nyújtotta a benne résztvevőknek, hozzájuk is megérkezett. Géza munkakörét áthelyezték Vajácsra. Vagy bevonul, vagy ott látja el a bányászokat húskészítményekkel. A szénre szükség van, a termeléshez bőséges ellátást kíván a bányászat. Költözés, vagy katonaság.
 Költöztek. A kis Tibi már egy esztendős volt, mindenben benne, minden érdekelte, mindent megfogott, nem lehetett rá eléggé vigyázni. Pedig elő kellett készíteni a költözést. Juliska mama természetesen jött segíteni, hogy haladjon a munka. Évikét is magával hozta. Már kijárta Pesten az első osztályt, és alig várta, hogy együtt lehessen Tibivel. Most derült ki, hogy újabb gyermekáldás elé néznek. Erzsike pedig itt értesült a hírről, hogy testvérét már rég behívták katonának. Mi több, már el is indították a századát az orosz frontra.
 Arról természetesen nem volt tudomása, miként senkinek az egyszerű nép körében, hogy azokat a szerencsétlen magyar katonákat olyan látszat felszereléssel engedték ki az országból, mintha kávézni mentek volna a szomszédba. Téli öltözékük nevetségesen kevés volt, annál is inkább, mert szép nyárias időben indították őket. Takarójukat összecsavarva vitték a felszerelésükön. Cipőjük talpa szépen fénylett, csak azt felejtették el feljebbvalóik közölni velük, hogy papírból van, mert aki a megrendelést kapta a hadsereg öltöztetésére, így keresett rajta a legtöbbet. Ami ezeken a katonákon bőrből található, az a széles bőröv, amely béleletlen kabátjukat összefogta.

                                                         
                                                       ***

Vajács egy bányászok lakta település. Ide kizárólag olyanokat költöztettek mindenkor, akik naponta lementek a föld alá kibányászni és felküldeni a szenet. Itt ezen a bányatelepen más nem is kapott szállást, csak a bányamunkások családja, és a hentes. A telep közigazgatásilag Járdánházához tartozott mindenkor, de postája sohasem volt. Címe is úgy szólt: utolsó posta: Arló. Apró kis település az országos főútvonal két oldalán. Az alacsonyabb oldalon álltak az apró kényelmetlen lakások, fenn a magaslaton a tisztviselők számára épült néhány nagy szobákkal, konyhával felszerelt folyóvízzel is ellátott épület.
A telepen minden lakás egyforma méretű szoba konyha előszobából állt, vízcsap az utcán a kapu előtt. Közel hozzá a mindenki kemencéje.
 Erzsikéék otthona is pontosan úgy nézett ki, mint a többieké, csak nekik volt az udvarukban egy külön helyiség, a műhely, ahol Géza feldolgozhatta a leölt állatokat.
Mire az apró lakást berendezték, megkezdődtek Erzsike fájásai, mire Ózdra ért velük a mentő, meg kellett operálni. Egy hét múlva üres pólyával jöttek haza. A gyermek nem maradt életben, mert a szegényes kórházi felszerelés nem tette lehetővé a bonyolult szülés lebonyolítását.
Otthon eközben hiába várták haza Nagy Sanyit. Külön aggódtak a szülők, külön Melegh Erzsike, aki ebben az időpontban várta harmadik gyermekét. Sajnos már remélni sem lehetett, hogy a fiú túlélte a nagy orosz telet, ahol a magyar hadsereg zöme nem is fegyver által, inkább kihűlés, fagyás következtében vesztette életét. A rosszul felszerelt katonák a vékony, béleletlen kabátban, szétázott talpú cipőben, minden felszereltség nélkül, szabályosan belefagytak a nagy orosz télbe. Csak sokkal később vált világossá, hogy a németek sem tekintették magukkal egyenrangúaknak őket. Inkább töltelék anyagnak, szétlőhető hátvédnek tekintették a magyar katonákat.
A család minderről természetesen semmit sem tudott, ezt a szégyent nem írták meg az újságok. Csak vártak, vártak, és reménykedtek, míg megkapták az értesítést, melynek értelmében Nagy Sándor, és számtalan társa hősi halált halt. Erre mondta öreg Nagy Sándor pirosodó szemeit törölgetve, hogy boldog lenne, ha hihetné, hogy golyó végzett a fiával, nem a negyven fokos orosz tél. Lassan már az egész falu gyászolt, de a valóság az, hogy az ország gyászolt. Az oroszok kiverték támadóikat, és rajtunk keresztül hazáig üldözték őket. Közben még kímélni is akarták a magyar lakosságot, de a németek a német területeket védték, a magyarokat ismét csak hátvédnek tekintették, miközben a csodafegyverben reménykedtek, s a győzelemben. Szerencsére a csodafegyver, - az atombomba – nem készült el időben, de a civil lakosság pince életre kényszerült, éhezett és rettegett az állandó bombatámadások alatt. Mire vége lett a háborúnak, az emberek teste, lelke megtöretett.

 Erzsikét harmadik terhessége is megkímélte attól, hogy a külvilágra figyeljen. Ettől függetlenül ez a babája sem maradhatott életben. Azért halt meg, mert az oroszok szünet nélkül bombázták az ózdi vasművet, s ilyenkor a kórházban fekvőket le kellett menekíteni a pincébe. Ott pedig még nem készítették elő műtőt, ahol levezessenek egy szülést. Így a gyermek áldozata lett a háborúnak. Tibi baba járt jól, őt kényeztette a család minden tagja.
A következő évben ismét elvesztettek egy apróságot, bár már műtő is volt, szülőszoba is. Csak ismét a pincébe kellett menni, s a túlfejlett, nagyra nőtt baba nem élte túl a császármetszést. Valószínűleg az izgalmak, a félelmek árthattak Erzsike idegrendszerének, vele a gyermeknek is. Tény, hogy Tibi után tíz évvel született egy második fiú, akire el lehetett mondani, hogy áldás. Gyermekáldás. Rajongva szerették ezt a kedves, bújós gyermeket, aki áhítattal fogadta a szeretetet. Anyja szinte csak nekik, a fiainak élt, és bár tudta, hogy Géza állandóan más asszonyok után kujtorog, az elhanyagolt fehérnép még gondoskodott is róla, hogy neki is tudomására jusson. Ő ügyet sem vetett ügyet rá. Neki mindene volt a két fia, a róluk való gondoskodás.


- 5. -

Galvács Éva közben férjhez ment, és első gyermeke születésére készült, amikor természetesen elutazott hozzá Galvács Juliska, hogy segítségére legyen élete nagy eseményének megoldásában. Sajnos olyan betegen érkezett, hogy csak vonszolta magát.  Az orvos az első vizsgálat után közölte, hogy menthetetlen. Sem a szíve, sem a veséje nem működik, s olyan hasvízkórban szenved, hogy azonnal kórházban lenne a helye. Mivel nincs szállítható állapotban, addig itt tartja Éva gondozásában, amíg meg nem szűnik a tüdőgyulladása. Kórházba már nem került, mert hazavágyott. Otthonában akart meghalni. Éva férje mentőautóval szállította haza, Éva nem mehetett velük. Újszülött mellett nem lehet haldoklót ápolni. Erzsike vállalta, hogy hazamegy a két éves Lackóval. Meg is érkezett. De ez a fiatal teremtés nem volt alkalmas arra, hogy bárkit is ápoljon. A közelébe sem tudott menni a betegágynak, már a gondolattól is hisztériás rohamai támadtak.
Elképzelhető, hogy gyermekkori élményei, melyek anyja elvesztéséhez fűződtek, úgy törtek felszínre, hogy alkalmatlanná tették az ápolói feladatokra. Idős Nagy Károlyné, Sarlós Eszti néni, aki egyébként a sógornője volt, vállalta a beteg körüli ápolói teendőket. Naponta háromszor járta meg a hosszú utat, - a neve örökké áldassék, - hogy mindent meg tudjon tenni a betegért. Erzsike mosott, főzött takarított, mindent elvégzett, ami ilyenkor szükséges, kizárólag az ápolói teendőktől menekült hisztérikusan. Nem kellett sokáig gondozni a beteget, halála nagyon hamar bekövetkezett. Nagy Sándorné, Galvács Juliannát, az édes mostohát hatvanhat éves korában szólították el a földi létből.

                                                            ***

Nagy Sándor egyedül maradt. Fizikai állapota szerencsére kiválóan működött. Otthonát, környezetét rendben tudta tartani, időnként Éva teljesen váratlanul beállított hozzá családjával. Ilyenkor napokat töltött itt gyermekeivel. Esetenként Erzsike is megjelent Lackóval. Ezek voltak a nagy sikálások időszakai, a mindent rendbe tevés alkalmai, és a rokon látogatásoké, amelyek örömmel, szeretettel táplálták őket. Éva is gyakran elvitte magához, hogy családja körében kényeztesse. Rá szerette volna beszélni, hogy adják el itt a házat, és vegyenek valahol az ő közelében neki, az ő nevére. De azt mondta, nem tudna máshol élni.
- Évike! Nézz ki az ablakon. Látod azt a fát? Vidd el innen gyerekem, ültesd el. Akármit teszel érte, nem marad meg.
Alapvetően nem panaszkodott a magányra, sok idős ember vette körül, járt a temetőbe szeretteihez, és egyre gyakrabban, egyre többet időzött az ő Zsófikájánál.
Beszélt is róla. Közös életük rövid részleteiről. Magáról a szörnyű eseményről, a megrendülésről, amit akkor átélt, amikor nem tudta mit cselekszik. Éva csodálkozva vette tudomásul, és érezte, hogy az, az első volt az igazi szerelem. Mondta is neki:
- Apu, eddig erről nem is meséltél semmit. Amire döbbenten válaszolt az öregember:
- Nem sérthettem meg vele anyádat! Ő nem volt oka semminek, de nagyon jól bánt a gyerekeimmel. Azért nem vállalt saját gyereket, hogy nehogy jobban szeresse a magáét, mint az enyémeket. Az ilyen asszonyt meg kell becsülni kislányom.
Igen. Jellemzője volt a becsület, a mások tisztelete, az odaadó hűség. Aztán hirtelen megbetegedett. Nyilván voltak jelei, amelyeket egyedül, szemérmesen viselt el, de aztán akkora lett a fájdalom, amely már tűrhetetlenné vált a számára. Már előkészítette a kötelet, amellyel végez magával, amikor szerencsére meglátogatta unokaöccse ifjú Nagy Károly. Mentőt hívott, és elszállította az egri kórházba. Prosztata műtétet végeztek rajta. A műtét sikeres volt, de a lábadozás időszakában nem lehetett magára hagyni. Éva ismét távol maradt a nehéz napokban, ekkor szülte második gyermekét.  Tehetetlen és keserű érzéssel írta Erzsikének, hogy nem tud a segítségére lenni. Fogadjanak a beteg mellé egy rendes magányos nőt, aki gondozza, ő kifizeti.
Géza tiszteletre méltóan felnőtt a feladatokhoz, ő vitte haza magukhoz apósát. Most derült ki, hogy Erzsike képtelen elviselni a terheket, hisztérikusan őrjöng, vagy magába vonul, ha cselekednie kell. Géza csak jóval később, már felesége halála után mondta el, hogy apósa betegsége nyitotta rá a szemét, Erzsike hasonló betegséggel küzd, mint korábban az édesanyja. Ennek az ismeretnek a tudatában minden jelentősebb esetnél vigyáz állásban figyelt, nem tesz-e kárt magában. Soha nem tudta, mikor kell közbe lépnie.
Az egész ápolás rá maradt tehát. S ő úgy gondozta, kötözte, etette, mintha ezt tanulta volna.
Meg kell mondani, nem volt egyszerű egy apróra méretezett lakásban ilyen súlyos beteggel élni. Ők a hálóban aludtak, szerencsére Tibi már egyetemista volt, így az ő helyére, a konyhai ágyra fektették a beteget, ami annyit jelentett, hogy éjszaka az egész lakást végig kellett Gézának járnia, hogy el tudja látni a feladatát.
Hosszú idő telt el, mert az idős ember nehezen gyógyult, végül úgy megerősödött, hogy képes volt önálló életre. Mielőtt hazament volna, eltartási szerződést kötött keresztfiával Máry Károllyal, melynek értelmében övé a fél ház, ha hozzá költözik özvegy keresztlánya, és mellette él élete végéig. Sikeres, eredményes szerződés volt. Nagy Sándor sose volt egyedül többé, tökéletes ellátást kapott.

                                                      ***

Kellemes volt a tavasz. A május bontogatta virágait, anyák napjára készültek az iskolások. A gyermekek már délután virággal díszítették az osztályokat, és lázban égtek, a másnapi ünnepre várva.
Erzsike fürdette kisebbik fiát, kikérdezte tőle a verset, amellyel majd őt köszönti holnap, s ölében vitte a helyére, egy kis dajkálásra. Már nem maradt ideje betakargatni, halottként zuhant Lacika mellé. A fiú ekkor mindössze kilenc éves.
Éva és Dénes azonnal indultak, amint megkapták és felfogták a tragikus közlés tartalmát. A kora esti órákban közelítették meg Vajácsot, s amikor be akartak kanyarodni, feltűnt az út szélén álldogáló sápadt szomorú fiúcska - ki tudja mióta -, aki rájuk várhat. Lelassítottak, hogy beemeljék magukhoz, Lacika könnyek nélkül kérdezte:
- Ugye elvisztek?

Magával a halál tényével, különösen a gyors, drasztikus halál tényével a felnőtt sem tud könnyen megbirkózni, mert az elmúlás érthetetlen és felfoghatatlan. Ha nincs rá idő felkészülni, a döbbenet és az értetlenség letaglózó. A gyermek esetében ez még súlyosabb. Hiszen ő a halálról korábban nyilván nem hallott, nem volt róla tudomása, hogy van ilyen. De, ha ráadásul egy anya tűnik el teljesen váratlanul, tesz úgy, mintha sosem is lett volna, olyan mélységes belső elképedést vált ki, melybe beleremeg a lélek.
Hogy lehet azt felfogni, hogy lehet azt megélni, ami Lackóval történt? Ki képes megérteni még felnőttként is, hogy egy anya csak úgy egyik pillanatról a másikra nincs többé? Az imént még volt, mostantól soha többé! Elillant. És különben is, Ivánnak is él, Frusinak is él az anyukája, csak őt öleli idegen anyuka.
Mert Galvács Éva és Kertész Dénes hazavitte, és megpróbálta sajátjaként szeretni ezt a kisfiút, de erre a szerepre senki nem volt felkészülve. Egy ilyen szerepre soha, senki nem lehet felkészülve. Ha egyáltalán fel lehet készülni egy anyát vesztett csendes kis lélek fogadására. Évát is fejbe verésszerűen érte az élmény, maga a halál ténye, egy gyermek ilyen fokú vesztesége, de azt nem tudta, nem érezte meg, hogy nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Anyukád elment, itt vagyok helyette én.
Micsoda szerencsétlen dolog! Nem volt elég érett hozzá, hogy megértse, hogy nincs mit tenni, hogy csak az idő jótékonykodhat ez ügyben, s a tapintat. De milyen legyen, meddig terjed a tapintat? Beszéljünk róla, vagy hallgassunk? És miért hallgassunk? Hiszen ő örökké rá gondol, látja, érzi, érinteni vágyja, nem agyon hallgatni! Az asszony nem érezte meg, hogy a kibeszélés, a közös elsiratás az egyetlen, ami segíthet. De hogy legyen ő ebben partner? Mi ennek a módja?
Lackó szegény némán ténfergett közöttük, Éva rászórt minden jót, hogy megszokjon náluk, mindenben őt részesítette előnyben, minden vitában neki adott igazat, és ő volt az, aki semmiért nem kapott korholást, fenyítést. Az ő gyermeke roppant megértő volt, igazi gyermeki szeretettel igyekezett segíteni, de Lackó lelkének nem erre volt szüksége. Úgy zárkózott magába, mint csiga a házába, apja után vágyott, aki végül haza is vitte. Hogy hogyan éltek, hogyan történtek otthon a dolgok az imádott anyu nélkül, arra sohasem derült fény. Egy biztos: roppant gazdag volt a kínálat mostoha anyában, amiről szintén nem derült ki, mennyit ártott vagy használt, tény, hogy gimnazistaként már kollégista lett, és elköltözött hazulról. Kiegyensúlyozottnak tűnt, zenélt, szeretett, viszont szerették. Talán ez már boldog korszaka volt életének. Aztán Miskolcra ment egyetemre, megkezdte felnőtt életét, holott más szerencsésebbek még egyetemistaként is anyu fiacskái lehettek.
Innen már egy új történet következne. De az már új életregény. Arról máskor, másként kell írni.