Könyveim itt vásárolhatóak meg

https://publioboox.com/user/szerzo/kerteszEva

https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=126686&type=22

Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé

Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.

Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.

Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt, akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőben.

Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És, hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.

Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.

Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre, volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.

Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  

Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.

Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hányfajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magamban úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!

Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát, indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.

Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam neki. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:

- Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?

-  Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?

S akkor magamhoz tértem.

Hát miért is őrjöngök én?

Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem? Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni!

Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő.

Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész.

Csak túl kell élni!

Meg kell tanulni, hogy, aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

In Memoriam Mocsár Zsófia(1991-2016) díszlettervező

T.S. Eliot : Az üresek

Az üresek 

I 

Mi vagyunk az üresek 

A kitömött emberek 

Jaj! összehajlunk 

Összehajlik szalmabélű kobakunk. 

Száraz hangunk 

Mikor összesugdosunk 

Halk és nincs értelme semmi sem 

Mint a szél száraz gyepen 

Vagy patkányláb tört üvegen 

Száraz pincében odalenn 

Formátlan alak, árnyék színtelen, 

Megbénult erő, gesztus mozdulatlan. 

Azoknak, akik átkeltek nyitott 

Szemmel a halál másik országába 

Ha emlékeznek még ránk - nem is kárhozott 

Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak 

Az üresek 

A kitömött emberek. 

II 

Szemek, melyekkel álmodni sem merek 

A halál álomországában 

Nincsenek: 

Ott a szemek 

Tört oszlopon napsugarak 

Ott a fák, ha hajladoznak 

S a hangok 

Ha a szélben dalolnak 

Ünnepibbek és távolibbak 

Mint egy halványuló csillag. 

Ne legyek közelebb 

A halál álomországában 

Inkább én is viselek 

Olyan eltökélt álruhát 

Patkánybundát, varjúbőrt, keresztléceket 

Egy mezőn 

Ahogy a szél tesz úgy teszek 

Ne közelebb - 

Ne azt a végső találkozást 

A homályországban. 

III 

Ez halott világ 

Ez a kaktuszvilág 

Itt állnak a kőszobrok 

Itt fogadják 

Egy halott kezéből az imát 

Mikor egy csillag sápadtan kezd hunyorogni. 

Hát így van ez erre 

A halál másik országában 

Magunkba virrasztva itt 

Azon az órán amikor mi 

Gyöngédségtõl remegünk 

Ajkak csókért epedve 

Imáikat kövekké tördelik. 

IV 

Nincsenek itt azok a szemek 

Szemek itt nincsenek 

E völgyben hol csillagok haldokolnak 

Ebben az üres völgyben 

Elveszett országaink törött állkapcsa ez 

Ez a végső találkozóhely 

Egymás felé tapogatózunk 

És kerüljük a szót 

Összegyűlve a megdagadt folyó e partján 

Látástalan, amíg 

A szemek újra felragyognak 

Mint örök csillag 

Százlevelű rózsa 

A halál homályországában 

Nincs más reménye 

Az üreseknek. 

V 

Körbe körbe fügekaktusz 

Fügekaktusz fügekaktusz 

Körbejárjuk a fügekaktuszt 

Minden reggel ötkor. 

Odahull az eszme 

És a valóság 

Odahull a mozgás 

És a tett 

Közé az Árnyék 

Mert Tied az Ország 

Odahull a fogantatás 

És a teremtés 

Odahull az indulat 

És a válasz 

Közé az árnyék 

Hosszú az élet 

s fényös nappal, annak fénysugari előtt 

Odahull a vágy 

És a görcs 

Odahull az erő 

És a létezés 

Odahull a lényeg 

És a leszállás 

Közé az Árnyék 

Mert Tied az Ország 

Mert Tied 

Az élet 

Mert Tied a 

A világ így ér véget 

A világ így ér véget 

A világ így ér véget 

Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel. 

1925, Vass István ford. 

The Holow Men 

I 

We are the hollow men 

We are the stuffed men 

Leaning together 

Headpiece filled with straw. Alas! 

Our dried voices, when 

We whisper together 

Are quiet and meaningless 

As wind in dry grass 

Or rats’ feet over broken glass 

In our dry cellar 

Shape without form, shade without colour, 

Paralysed force, gesture without motion; 

Those who have crossed 

With direct eyes, to death’s other Kingdom 

Remember us—if at all—not as lost 

Violent souls, but only 

As the hollow men 

The stuffed men. 

II 

Eyes I dare not meet in dreams 

In death’s dream kingdom 

These do not appear: 

There, the eyes are 

Sunlight on a broken column 

There, is a tree swinging 

And voices are 

In the wind’s singing 

More distant and more solemn 

Than a fading star. 

Let me be no nearer 

In death’s dream kingdom 

Let me also wear 

Such deliberate disguises 

Rat’s coat, crowskin, crossed staves 

In a field 

Behaving as the wind behaves 

No nearer— 

Not that final meeting 

In the twilight kingdom 

III 

This is the dead land 

This is cactus land 

Here the stone images 

Are raised, here they receive 

The supplication of a dead man’s hand 

Under the twinkle of a fading star. 

Is it like this 

In death’s other kingdom 

Waking alone 

At the hour when we are 

Trembling with tenderness 

Lips that would kiss 

Form prayers to broken stone. 

IV 

The eyes are not here 

There are no eyes here 

In this valley of dying stars 

In this hollow valley 

This broken jaw of our lost kingdoms 

In this last of meeting places 

We grope together 

And avoid speech 

Gathered on this beach of the tumid river 

Sightless, unless 

The eyes reappear 

As the perpetual star 

Multifoliate rose 

Of death’s twilight kingdom 

The hope only 

Of empty men. 

V 

Here we go round the prickly pear 

Prickly pear prickly pear 

Here we go round the prickly pear 

At five o’clock in the morning. 

Between the idea 

And the reality 

Between the motion 

And the act 

Falls the Shadow 

For Thine is the Kingdom 

Between the conception 

And the creation 

Between the emotion 

And the response 

Falls the Shadow 

Life is very long 

Between the desire 

And the spasm 

Between the potency 

And the existence 

Between the essence 

And the descent 

Falls the Shadow 

For Thine is the Kingdom 

For Thine is 

Life is 

For Thine is the 

This is the way the world ends 

This is the way the world ends 

This is the way the world ends 

Not with a bang but a whimper.

Jön a tavasz

Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn!
Becéző szeretet övezze fürtjeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Pósa Lajos

Megjelent könyveim 2014 és én, valamint egy önvallomás

Ismeretlen felmenőim


Nem ismertem a közvetlen felmenőimet anyai ágról. Nincs semmi emlékem senkiről. Mindenki elment mire megszülettem.  Nem láttam soha a nagyapámat, akiről nem tudok sokkal többet, minthogy Schwartz Márkusnak hívták. Állítólag Ausztria déli részéről települt át Magyarországra, de ez az ismeret kizárólag áttételesen, többszörös emlékezéseken keresztül jutott el hozzám. Nem tudom tehát, honnan került ide a család, egyáltalán a családjával érkezett-e vagy egyedül jött valahonnan a Monarchia területéről. Hallottam valamit arról beszélni, hogy a felmenői eredetileg a spanyol inkvizíció elől menekültek Horvátországon át.
De ez az ismeret sem biztos, mert inkább valami gyermekkorból visszahallatszó beszédtöredék sugallja, mint a bizonyosság.
Egyébként a spanyol történelem így, vagy úgy, csaknem minden túlélő zsidó család életébe beleszólt. Ahol annyi zsidó kényszerült menekülni, s annyi hunyt el máglyák tüzén, ott nem szépít az emlékezet. Olyan családi iratokra nem akadtam, melyek hitelesítenék feltevésemet. Valójában tehát semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy ő volt az édesanyám apja.
Az is mostanában jutott tudomásomra, hogy házalóként ismerte meg az én tizenhat éves nagyanyámat és megígérte neki, hogy visszajön érte. Kérte, hogy várjon rá. Mai eszemmel azt mondom kár volt rá várni, bár semmi mást nem tudok róla, minthogy más férfi mellett talán boldogabb asszony lett volna. Néhány jel arra enged következtetni, hogy több lány is várt a nagypapára. S több asszonyhoz járt haza később. Rég nem élt már, amikor születtem. Még egy maradék fotó sem emlékeztet rá a régi fényképek között. Nincs, nem lehet róla ismeretem.
Valami mégis van: a képzeletem. Azon ritka alkalmakkal, amikor szóba kerül, valaki említést tesz róla, látom magam előtt azt az alacsony termetű, vékony csontú férfit, aki ő lehetett. Mindig ugyanazt. Ettől a látomástól csak az tudna eltántorítani, ha elém tennék valódi fotóját. E nélkül viszont kizárólag az a képzeletbeli férfi jelenik meg előttem, akit korábban megalkottam magamban. Fekete keménykalapot is látok, ami mai szemmel megmosolyogni való, tekintettel a termetére, ami meglehetősen alacsonynak tűnik. A kalap alatt szőke hatású keskeny férfiarc látható, enyhén lefelé hajló bajusszal, fekete ruha és a kis emberek méltósága.
Tény, hogy az 1800-as évek második felében már Pest utcáit koptatta. Papírjaiba az volt bejegyezve: magánzó. Nem tudhatom, mivel járta az utakat, utcákat. Gondolom, könyvekkel, használati tárgyakkal házalt, de lehetséges, hogy emeletes épületeket közvetített ki bérlakóknak. Nem rossz üzlet, egy ilyen épületnek legalább negyven család a bérlője. Vagy pénzt közvetített talán? Vagy mások üzleti ügyeiben járt el? Minden elképzelhető. Úgy tűnik, nem volt senkinek sem alkalmazottja. Hogy miből és mennyi lehetett a jövedelme, elég volt-e egy család eltartására, rejtély.
Egyetlen, amit biztosan tudok, hogy feleségül vette az 1878-ban született Angelusz Adeleidet Budapesten, aki egyedül látható az esküvői képen. A fotón gyönyörű fiatal teremtés a nagyanyám, aki szintén nem élt már, amikor megszülettem.  A családi legendárium szerint nagyapámnak megismerkedésük idején még nem volt módja arra, hogy eltartson egy családot. Az viszont feltűnő volt számomra, hogy nem sadhen közvetítésével házasodtak, tehát nem lehetett az Angelusz család ortodox beállítású. A jelek szerint az ő életvitelükön már érződik az asszimiláció folyamata.
Nagyanyám Angelusz Salamon, és Préger Julianna házasságából született 1878-ban Budapesten, házasságot kötött Schwartz Márkussal 1898-ban, és elhunyt 1928-ban Adél nővérem születése előtt néhány nappal Budapesten.
Manó nevű fivére a Verőce vármegyei Chepinben látta meg a napvilágot, ahol Préger Julianna dédnagyanyám született és ahol házassága után is élt a család (Elhunyt 1911-ben Budapesten, nyugszik a Kozma utcai temetőben.). Nem tudni, milyen esemény válthatta ki, hogy a már özvegy és viselős asszony elindult kisfiával Budapestre. Írásos bizonyság nem található róla, hogy pogromok lettek volna Verőce megyében az idő tájt. Inkább képzelhető, hogy valami új házasság reményében küldték el rokonai Pestre.  Erről a feltételezésről sem a szájhagyomány, sem semmi nem maradt fenn. Tény, hogy Adeleid nagyanyám már itt kéredzkedett világra.  Manó pedig itt házasodott össze 1897-ben a Felvidéken született Spitzer Gizellával. Esküvésük a Rumbach utcai zsinagógában van bejegyezve. Lakásuk a Klauzál u. 33-ban. Ott találkoztak az egyébként meglehetősen összetartó családtagok, ha idejük, kedvük engedte. A házasságból öt gyermek született, Ernő, Károly, René, Lili, és Pál.
Nagyanyám sem tétlenkedett, három fiúval (Zsiga, Sándor, Aladár) és öt lánnyal (Etel, Elvira, Berta, Aranka Lenke) szaporította a magyarságot. Nevelésüket úgy irányította, hogy a család összetartson, így gyermekei szoros és jó rokoni kapcsolatot tartottak fenn Manó családjával mindaddig, amíg a zsidóüldözések ezt el nem lehetetlenítették. Bennem többször felidéződik egy kép: látom, amint az asztal alatt-körül nyűglődöm, unatkozom, miközben több rokon néni süteményezik, szemben velünk Manó bácsi szabó asztalának támaszkodva áll egy lábon, mellette a mankója. Egy hatalmas üvegajtóval nyitották össze a máskor üvegajtóval elválasztható két helyiséget. Ez lehetett a szalon. Jó, kellemes polgári kényelem benyomása él bennem ma is róla.

Csak egy idézet

„Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.”


(Müller Péter: Szeretetkönyv)

Mindenkinek szép napot kívánok!