A nevével akartam kezdeni ezt az írást, róla, de rájöttem, ha meg sem említem a nevét, akkor is mindenki előtt ott áll a figurája. Mert jelenség volt ő. Olyan, akire oda kell figyelni, és akit komolyan kell venni. Azt nem tudom mióta ragaszkodott ehhez a külsőhöz, amiben én megismertem, de tény, hogy ami kifelé megnyilvánult azt a külsőt rá tervezték, neki találták ki. S, ha azt vélte, hogy a hosszú haj fogja megkülönböztetni másoktól, vallom, hogy nem volt szüksége külső jegyekre, azok nélkül is VALAKI volt.
Már közelebb járhatott a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, amikor megismertem. Akkoriban költöztem ide, és nyomban felfigyeltem arra a szokatlan figurára, aki ő volt. Maga a városka is elbűvölt dús növényzetével, tervezett parkjaival, igényességével. De ő sem volt árvalányhaj a kalapon. Ő maga egyedül is jellegzetessége volt a helynek.
Oly sovány, oly keskeny volt a teste, és oly acélos, mint a kés pengéje, olyan karcsú és magas, mint egy torony, és olyan fehér volt a haja és a szakálla, akár a tej. Derékig érő ősz haját összekötve, egyetlen hosszú copfba kötve viselte, így kerekezett végig a városon, s talán senkinek nem tűnt fel, hogy nem hajtotta kerékpárját, mert az, motorral működött. Mindenben a praktikumot kereste. Az életben is azt akarta elérni. Sokáig szerencsével művelte. Később - már ami a saját életét illeti, legalábbis a végét, hihetően nem úgy tervezte, ahogyan alakult. Amikor még én megismertem, minden rendezvényen, kiállításon megjelent, minden érdekelte, népszerűsége, közkedveltsége töretlen, utolsó pillanatáig. Azt pedig, hogy elment, el sem hitte senki, de mindenki rossz néven vette tőle. Magam is, mert ő egyedül cégére, emblémája lett már lakóhelyének, mely nem elhagyható. Illetlen dolgot művelt, hogy elment. Neki itt lenne a helye.
Hosszú ideig csak szemléltem messziről, míg egyszer betévedtem egy garázsba, melyről kiderült, hogy abban lakik. Kettő is volt neki belőle egymás mellett. A másikban az autóját tartotta. Annak erős fából való ajtaja volt, úgy ahogy illik. Ennek üvegből volt az eleje, az ajtaja is. Lehet, hogy volt külső, erős ajtaja is, nem figyeltem, de az, biztos, hogy a helyiség nagyon világos volt. Ez tehát, amiről beszélek, a nappali szerepét töltötte be. Itt főzött, faragott, festett, élezett, tevékenykedett, itt fogadta vendégeit, este pedig felment a garázs fölötti közönséges lakásába aludni. A garázs különleges volt. Mint ő. A hátsó rész, mely függönnyel volt leválasztva, a konyhát szolgálta, edényekkel, hűtővel, gáztűzhellyel, folyóvízzel. Asztallal. Nagyszerűen főzött, ízletesen, finoman. S amikor kezdte elveszíteni az ízek érzékelését, fokozatosan emelte a fűszerek mennyiségét, hogy ugyanazt kapja, amit korábban megszokott.
Elmesélte, vendéglőben vette észre először, hogy baj van vele. Pontosabban, akkor még azt hitte, a szakáccsal van probléma, s visszaküldte az ételt azzal, hogy ízetlen. Mire előjött a fiatalember, s bizonygatta, hogy ugyanúgy készítette az ételt, mint bármikor, és senki nem panaszkodott. Mást kért. Azzal is így járt. Ismét kért valamit. Annak sem volt íze. Keserűen kért elnézést a fiútól, mert be kellett látnia, hogy a saját ízlelő bimbói hagyták cserben.
Mindig mesélt. Mert vele mindig történt valami. Mármint korábban. Akkor, amikor még számított. Amikor még valaki volt. Amikor még nem volt derékig érő hófehér haja, amit egyetlen copfba kötött, amikor erős volt, és strapabíró, s különleges helyzeteket, olykor kínos helyzeteket is megoldott. Most ide száműzte magát ebbe a különleges garázsba, amelyről csak ő tudja, hogy mennyi mindent rejt, milyen gazdag.
Természetesen mindenki látta, aki ide belépett, hogy nem akárhova került. A térelválasztó függöny előtt három asztal állt egymástól távol. Egyik a tv mellett a falnak támaszkodott. Fiókokkal, melyek tele voltak tollakkal, hegyesre faragott ceruzákkal, iratokkal. Ez volt az iroda. Mellette egy másik, közönséges, mindenféle borosüvegek álltak alatta. Rajta elmosott poharak. Saját termelésű, saját keverésű bora a betévedő vendégekre várt. Szóda is volt. A hűtőben is állt néhány üveg, ezek hűtve Kinek-kinek ízlése szerint. Hogy jól érezze magát, aki betéved. Mindig úgy tekintett rám, mint egy csodabogárra, mert nem kértem a borából. Nagy ivó volt. Ínyenc ivó. Nekem üdítőt hozott a boltból, hogy kínálni tudjon. Ilyenkor koccintottunk.
Most jut eszembe, volt még egy asztal, azon dolgozott. Faragott, kapart, metszett. Faágakból különleges, szépséges nőket, motívumokat, alakzatokat. Belelátott az anyagba. Megkereste bennük a látnivalót, a fölösleget lekaparta. Csiszolta, fényezte, szépítette még a gyökeret is. Abban is megkereste a lényeget. Megkértem, hogy egy grafikát adjon nekem. Azzal utasított el, hogy megsemmisül, ha leveszi a falról, oda van ragasztva. Grafikái csodálatosak voltak. Betakarták a falakat. A szobrok voltak a garázs dekorációi. Itt-ott elhelyezve, nagyszerűen emelték a helyiség képét. A bejárattól jobbra hatalmas lapos kő forgott, ha hajtotta a pedált. Ezen élezte a késeket, ollókat, ki mit hozott hozzá. Én is így ismertem meg. Nagyon magányos volt, de sohasem panaszkodott. Eleinte még élt a veje, ő gyakran látogatta. Állatorvos volt a környéken. Aztán elhunyt a veje, akivel én különben nem találkoztam soha. De a lányaival sem, akik Pesten éltek, miként a felesége, meg az unokák, de nem igen látogathatták.
Édes történetet hallottam róla, el kell mesélnem, mert olyan jellemző rá. Egy csillogóan fényes nyári napon a garázsa előtti parkolóban beszélgetett valakivel, amikor beállt egy újabb jármű, s kiemeltek belőle egy kicsi lányt, aki meglátva Imrét hozzá rohant, átölelte a lábát, és azt kiáltozta:
- Hát itt vagy? Megvagy? Te vagy az én Mikulásom! Azt mondták, elmentél! Hát ide bújtál?
Imre felvette, megölelgette, s megígérte, hogy a névnapján ismét elmegy meglátogatni. Legyen nyugodt, nem tűnt el végleg. Aztán odafordult beszélgető társához, kacsintott, és közölte: Lebuktam.
A jelek szerint többször is.
Itt született ahol befejezte. Akkor még falu volt ez a helység, apró fehér házakkal, járda nélküli utcákkal, nagy távolságokban utcai kutakkal. Nem is igen volt nagyobb épület itt, mint a fő utcán a vasbolt, emeletén a lakás, lenn az üzlet, meg a raktár. Ez volt a Konrád-bolt, Konrád György író szülőháza. Szemben vele a sógora nagy, magas, több ablakos háza. Aztán tovább a semmi különös.
A szülei kis apró paraszt házat béreltek, miután kiűzték őket jó méretű udvarházukból, mert azok, akik az országot uralták, mindent elvettek a nagygazdáktól, akiket kineveztek kulákoknak. A kulák szót az oroszok hozták magukkal, amely valami bűnös, elitélendő dolgot jelentett, kizsákmányolót. Az övéké ráadásul dzsentri família volt, azt meg különösen büdösnek találta a rendszer. A kulák az, akinek mindenből sok van, sőt, több mint amire szüksége lehet, mindent a szegények bőrének lenyúzása árán szerzett, ezért el kell venni tőle. Mindenét. El is vették az utolsó párnáig.
Ő ekkor még nem ért haza, az amerikaiak táborában raboskodott, mint hadifogoly. Korábban a gyorsított érettségit követően elvitték egész korosztályát és még fiatalabbakat is katonának, hogy minden ismeret és harci tapasztalat nélkül megmentsék a hazát a gyorsan haladó frontok harapófogószerű szorításából, melyet az amerikai és az orosz seregek alkottak körülötte. A hazát ugyan nem tudták megmenteni, de az életük megmaradt. Ő az amerikaiak fogságában várta a szabadulást. Pontosabban a háború végét. Mire hazaért az oroszok felszabadították az országot, és már meg is állapodtak itt. Ő pedig megtudta magáról, hogy a kulákfajta, gyűlöltfajta. Nem érezte jól magát abban a közegben, ami itt létrejött. Megbeszélte az apjával, hogy elmegy a Dunán túlra dolgozni, s amint lehet, beiratkozik egy műszaki egyetemre. Nem is gondolták, hány évet nyertek ezzel az ötlettel. Ha itthon maradt volna, még tanulni sem engedték volna az elvtársak. Így sem volt egyszerű. Már semmi sem volt egyszerű. Mire hazaért a hadifogságból, még nem töltötte be a húszat, de többet élt, mint más, aki itthon ölelgette a kályhát. S itt is micsoda világ fogadta! Egy apró parasztház, apa, s a nagymama. Anya meghalt közben anélkül, hogy ő átölelhette volna. Apa összezuhant a veszteségtől, nagymama viszont, aki csak fogai többségétől szabadult meg közben, kivirult. Ő lett az apró ház nagyasszonya. Ilyet az udvarházban sem művelt. Mindenki másként él meg helyzeteket.
Tény, hogy ez a világ nem volt kedvére való. Csak éppen megpihent egy kicsit, és elment a Dunántúlra utat építeni, azaz javítani, mert az országban nem volt sem pénz, sem anyag új utakra. Munkásszállásokon, kényelmetlen helyeken szorongott, ahol körülményei rosszabbak voltak a hadifogsági időszaknál. Többnyire magánál idősebbek között, igénytelen, alacsonyan művelt, pontosabban műveletlen, otromba mókákat élvező közegben a munka volt az egyetlen örömhozó tevékenység számára. Ennek következtében szorgos munkásnak könyvelték el. Így amikor egyetemre akart menni, olyan ajánlólevelet kapott, hogy azonnal felvették a Műegyetemre.
Boldogan utazott a korosztálya közé, és jól is érezte magát. A magas, karcsú, barna hajú fiú, aki ugyan sohasem szerette meg Pestet, társaival mindenkor szó nélkül ment építkezésekre, bárhová, ahol segíteni kellett, hogy mielőbb élhetővé váljon ez a szegény lebombázott, romokban heverő város. Közben a lányokat sem vetette meg. Évfolyamtársai nem tűntek apáca életűnek, nem sokat kellett nekik udvarolni, hogy megajándékozzák kedvességükkel. De szívét egyik sem kerítette be, nem kellett attól tartania, hogy valakiért budapesti lakos lesz.
Hamar eltelt az a négy esztendő. Amint végzett, azonnal hazautazott, ott akarta kamatoztatni a diplomával szerzett ismereteket. De nem volt rá szükség. Még mindig kuláknak számított. Beállt hát apja mellé munkaegységet szaporítani a T. Sz.- be. Nem esett nehezére ez a fajta munka sem, gyermekkorától megszokta a paraszti tevékenységet. Esténként eljárt a fiatalok közé, de nem talált egy lányt sem, akiért érdemes lett volna árkot ugrani. Milyen az élet! Egy bolt pénztárgépe mögül nézett rá az a szempár, amely magával ragadta, amelynek a tulajdonosa mellett lesátorozott egy életre. Nagyon gyorsan el is vette feleségül. Széplány volt Rozika, kedves, kellemes, okos is, és szerette is őt. Mire várt volna hát? A nagy szerelemben, esküvésre készülésben tudomást sem vett arról az eseményről, amely a fővárosban tört ki, szélvészként söpört végig az országon, és átrendezte a politikai helyzetet. Nem látott, nem hallott senkiről és semmiről, csak Rozikáról, a személyes boldogságáról. Pedig ez az esemény később az egész életét megváltoztatta. Egy ideig még az apja mellett dolgozott, de egy esztendővel később megalakult Debrecenben egy útépítő vállalat, amely alkalmazta. Méghozzá vezető beosztásban. Munkás élete olyan szerencsésen alakult, hogy erről a helyről ment nyugdíjba. Az utolsó pillanatig agilis, sikeres vezető maradt.
Valaki lett belőle. Érezte minden tevékenységének fontosságát, súlyát, s minden intézkedésében megfontoltságról tett bizonyságot. Tudta, hogy nem tévedhet, mert részben a tévedés felelősségre vonással jár, részben valakinek baja eshet hibás döntése okán. Ekkor már apja volt egy aprócska lánynak, aki mosolyogva várta közeledését, aki már ismerte arcát, hangját, s ő mindig elolvadt ilyenkor. Rozika is ott dorombolt a közelében, boldogsága tehát határtalan volt. Hogy mégis eltört valami az életében, csak magát hibáztathatta. Több alkalommal nem jöhetett haza a szokott időben elhúzódó munkahelyi értekezlet miatt, s amire nem számított, felesége féltékenysége oly magasra tört, mit a láva. És soha nem bocsátotta meg, amit csupán feltételezett. Már belefáradt bizonygatni a semmit, tudva, hogy asszonya nem hinne neki. Sőt, naponta a terítékére tette a vádakat. Feltálalta, mint egy vacsorát. S ő elkeseredésében úgy érezte, hogy nincs miért megtartóztatnia magát, úgysem hisz neki az, akit szeret.
Otthon már két kicsi lány csicsergett, és egy rosszkedvű feleség. Pedig ő soha nem látott szebbet, kedvesebbet nála, de nem hitt neki. Ő pedig rákapott a nőkre, mint a jó borra. Az a hír járta róla, elegáns, magas, fess férfi, aki szereti a finom falatokat, s jó bort, s a szép szemű nőket. Mire ez eljutott Rozikához, már tudta, hogy hinni kellett volna a férjének, akinek szerelmét soha nem vesztette el, de a hűségét igen.
A közeli falu határában elég nagy területű szőlőföldet vásárolt magának, melyet beültetett válogatott fajtájú borszőlő tövekkel. Értett hozzá, apja mindenre megtanította, amelyből minden eszébe jutott most. A két kislánynak is változatosan finom fajtákat nevelt asztali szőlőkből. Csodájára jártak a szomszédok, mert erre itt nem ismert fajtákat honosított meg. Gyümölcsfákat ültetett, s vásárolt egy aranyos faházat, amelyben lakni is lehetett. Ez lett a nyári lak, ami igazi örömház lett, szerettek itt lenni.
A hét vége a családé maradt, de hét közben a szenvedélyeinek élt. No meg a munkájának. Azt nagyon komolyan vette. Mint a szőlőtermelést. Szerette a munkát, s keményen belevetette magát. Gyakran utazott fel Budapestre a minisztériumba, hiszen ekkora vállalatnál hivatalos ügyeket is kell intézni, de minisztériumi kollégái is gyakran keresték fel. Már mindenki tudta róla, vele jól lehet mulatni. Jó nóták, jó vacsorák, jó borok, szép nők teszik hangulatossá az estéket.
Olyankor Rozika a kislányokhoz bújt.
Olyan alkalmak is voltak, amikor Adyt szavalt naphosszat a szőlőtőkéknek. Ady volt a szerelme, a vigasztalója gimnázium óta. „Be szép, ha nem is igaz, hogy ment: Virágosan, szamárháton és sírva. A biblia írja, Hogy Nagypéntekre nem is gondolt, Csak ment, ment, és a szíve szomj volt. Ilyen szomjas szívekkel járják Azóta is pálmák nélkül Gyorsult kálváriáját Az Életnek s mit tőle kapni, Szamárháton annyi, de annyi Vitéze a jónak.
Sorolta a rengeteg ismert verset, s érezte szájában az öröm ízét, lelkében a megkönnyebbülését, a megtisztulásét.
Telt az idő felette is. A lányai megnőttek, már elvégezték a középiskolát, aztán észre sem vette, elvégezték az egyetemet. Az egyik már kiváló szobrász, a másik kiváló iparművész. Rozika felköltözött hozzájuk Pestre az unokák születésekor, s ott maradt, míg ők is megszerezték a diplomát. A férje már régen nem járt mulatni, már csak Ady maradt neki, meg a jó bor. Fehéredett a haja, keseredett a lelke, és már készültek nyugdíjba vonulásának évfordulójára, amikor egy pesti út alatt súlyos autóbalesetet szenvedett. Különösen a feje sérült, s az orvosok féltek, hogy agysejtjei nem jönnek helyre, de csodák csodája rendeződött a sorsa. Rozika hazajött ápolni, minden sérelmét feledve mindent elkövetett, hogy meggyógyuljon. Ez után költözött be Imre a garázsba, mert az ő Rozikája, akit még mindig a legkülönbnek látott, egyre kevesebb dolgot ismert fel a világból. Ennél félelmetesebb betegség már szinte nincs is, mert ami most rá várhat annyi, hogy hamarosan teljesen elborul. Akkor majd nem ismer meg senkit, és nem fogja tudni az őt körülvevő tárgyak nevét sem, s azt sem, hogy mi mire való. Máris egyre több időt akar egyedül tölteni, de mintha már nem is szeretné magát, nem eszik, testét nem gondozza. Az ura főz rá, eteti, mosdatja, öltözteti. De arra is ő vigyáz, hogy meg ne fázzon, kárt ne tegyen magában. Ő jár a boltba bevásárolni, és viszi magával a szőlőbe, ha ott van dolga. Mintha újra kisgyereke lett volna. Nem meri egyedül hagyni. Közben ő is egyre fáradtabb, már letette a szőlő gondját is, igaz, hogy már nyolcvannégy évet töltött. Még három évig vezette a háztartást, és mondta nekem, hogy most intézi a sorsukat, hogy legyenek ellátva, ha ő már nem lesz rá képes. Mindenre gondolt, mindenre volt figyelme.
Sajnos ő ment el előbb, hátrahagyva tönkrement elméjének kiszolgáltatott asszonyát, akit lányai végül intézetben helyeztek el.
Most pedig elillant. Úgy tűnt el a saját közegéből, mintha nem is élt volna. Mégsem nyomtalanul. Jellegzetes alakja, különlegessége megmarad az itt élők emlékezetében.
.jpg)
