Megjelent könyveim 2014 és én, valamint egy önvallomás

Ismeretlen felmenőim


Nem ismertem a közvetlen felmenőimet anyai ágról. Nincs semmi emlékem senkiről. Mindenki elment mire megszülettem.  Nem láttam soha a nagyapámat, akiről nem tudok sokkal többet, minthogy Schwartz Márkusnak hívták. Állítólag Ausztria déli részéről települt át Magyarországra, de ez az ismeret kizárólag áttételesen, többszörös emlékezéseken keresztül jutott el hozzám. Nem tudom tehát, honnan került ide a család, egyáltalán a családjával érkezett-e vagy egyedül jött valahonnan a Monarchia területéről. Hallottam valamit arról beszélni, hogy a felmenői eredetileg a spanyol inkvizíció elől menekültek Horvátországon át.
De ez az ismeret sem biztos, mert inkább valami gyermekkorból visszahallatszó beszédtöredék sugallja, mint a bizonyosság.
Egyébként a spanyol történelem így, vagy úgy, csaknem minden túlélő zsidó család életébe beleszólt. Ahol annyi zsidó kényszerült menekülni, s annyi hunyt el máglyák tüzén, ott nem szépít az emlékezet. Olyan családi iratokra nem akadtam, melyek hitelesítenék feltevésemet. Valójában tehát semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy ő volt az édesanyám apja.
Az is mostanában jutott tudomásomra, hogy házalóként ismerte meg az én tizenhat éves nagyanyámat és megígérte neki, hogy visszajön érte. Kérte, hogy várjon rá. Mai eszemmel azt mondom kár volt rá várni, bár semmi mást nem tudok róla, minthogy más férfi mellett talán boldogabb asszony lett volna. Néhány jel arra enged következtetni, hogy több lány is várt a nagypapára. S több asszonyhoz járt haza később. Rég nem élt már, amikor születtem. Még egy maradék fotó sem emlékeztet rá a régi fényképek között. Nincs, nem lehet róla ismeretem.
Valami mégis van: a képzeletem. Azon ritka alkalmakkal, amikor szóba kerül, valaki említést tesz róla, látom magam előtt azt az alacsony termetű, vékony csontú férfit, aki ő lehetett. Mindig ugyanazt. Ettől a látomástól csak az tudna eltántorítani, ha elém tennék valódi fotóját. E nélkül viszont kizárólag az a képzeletbeli férfi jelenik meg előttem, akit korábban megalkottam magamban. Fekete keménykalapot is látok, ami mai szemmel megmosolyogni való, tekintettel a termetére, ami meglehetősen alacsonynak tűnik. A kalap alatt szőke hatású keskeny férfiarc látható, enyhén lefelé hajló bajusszal, fekete ruha és a kis emberek méltósága.
Tény, hogy az 1800-as évek második felében már Pest utcáit koptatta. Papírjaiba az volt bejegyezve: magánzó. Nem tudhatom, mivel járta az utakat, utcákat. Gondolom, könyvekkel, használati tárgyakkal házalt, de lehetséges, hogy emeletes épületeket közvetített ki bérlakóknak. Nem rossz üzlet, egy ilyen épületnek legalább negyven család a bérlője. Vagy pénzt közvetített talán? Vagy mások üzleti ügyeiben járt el? Minden elképzelhető. Úgy tűnik, nem volt senkinek sem alkalmazottja. Hogy miből és mennyi lehetett a jövedelme, elég volt-e egy család eltartására, rejtély.
Egyetlen, amit biztosan tudok, hogy feleségül vette az 1878-ban született Angelusz Adeleidet Budapesten, aki egyedül látható az esküvői képen. A fotón gyönyörű fiatal teremtés a nagyanyám, aki szintén nem élt már, amikor megszülettem.  A családi legendárium szerint nagyapámnak megismerkedésük idején még nem volt módja arra, hogy eltartson egy családot. Az viszont feltűnő volt számomra, hogy nem sadhen közvetítésével házasodtak, tehát nem lehetett az Angelusz család ortodox beállítású. A jelek szerint az ő életvitelükön már érződik az asszimiláció folyamata.
Nagyanyám Angelusz Salamon, és Préger Julianna házasságából született 1878-ban Budapesten, házasságot kötött Schwartz Márkussal 1898-ban, és elhunyt 1928-ban Adél nővérem születése előtt néhány nappal Budapesten.
Manó nevű fivére a Verőce vármegyei Chepinben látta meg a napvilágot, ahol Préger Julianna dédnagyanyám született és ahol házassága után is élt a család (Elhunyt 1911-ben Budapesten, nyugszik a Kozma utcai temetőben.). Nem tudni, milyen esemény válthatta ki, hogy a már özvegy és viselős asszony elindult kisfiával Budapestre. Írásos bizonyság nem található róla, hogy pogromok lettek volna Verőce megyében az idő tájt. Inkább képzelhető, hogy valami új házasság reményében küldték el rokonai Pestre.  Erről a feltételezésről sem a szájhagyomány, sem semmi nem maradt fenn. Tény, hogy Adeleid nagyanyám már itt kéredzkedett világra.  Manó pedig itt házasodott össze 1897-ben a Felvidéken született Spitzer Gizellával. Esküvésük a Rumbach utcai zsinagógában van bejegyezve. Lakásuk a Klauzál u. 33-ban. Ott találkoztak az egyébként meglehetősen összetartó családtagok, ha idejük, kedvük engedte. A házasságból öt gyermek született, Ernő, Károly, René, Lili, és Pál.
Nagyanyám sem tétlenkedett, három fiúval (Zsiga, Sándor, Aladár) és öt lánnyal (Etel, Elvira, Berta, Aranka Lenke) szaporította a magyarságot. Nevelésüket úgy irányította, hogy a család összetartson, így gyermekei szoros és jó rokoni kapcsolatot tartottak fenn Manó családjával mindaddig, amíg a zsidóüldözések ezt el nem lehetetlenítették. Bennem többször felidéződik egy kép: látom, amint az asztal alatt-körül nyűglődöm, unatkozom, miközben több rokon néni süteményezik, szemben velünk Manó bácsi szabó asztalának támaszkodva áll egy lábon, mellette a mankója. Egy hatalmas üvegajtóval nyitották össze a máskor üvegajtóval elválasztható két helyiséget. Ez lehetett a szalon. Jó, kellemes polgári kényelem benyomása él bennem ma is róla.

Csak egy idézet

„Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.”


(Müller Péter: Szeretetkönyv)

Mindenkinek szép napot kívánok!

Egy független kritika rólam

RECENZIÓ A Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfalun élő, nyugdíjas szerzőnő a Héttorony című irodalmi portálon megjelenő írásaiból válogatta magánkiadásban megjelenő kötetét. Özvegy Kertészné Galvács Éva címadó elbeszélésében kislánykori képzeletének szüleményét idézi fel álom formájában. A rózsakút számára ma is "az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek". Az ezoterikus álomkép alkalmat ad a sorsválasztás feletti merengésre. Az írásokat tápláló életanyagba ugyanis nagyrészt szomorú történések szövődnek, amint arról a kötet elején olvasható, Önvallomás helyett - Mese, mese, megese című rövid jegyzetből értesülünk. A bevezető, Szaklektori vélemény írója, a szintén publicista Mocsár Gáborné Fehérvári Judit magyartanár így jellemzi a művet: "ez a próza egyaránt a rejtélyes újrakezdéseké, a felismeréseké, a megváltottságé, egyszóval az emberé, aki folyvást felfelé tekint, miközben mindvégig tudatában van, hogy játszani, ajándékozni, önmagát szétosztani született e Földre". "www.kello.hu minden jog fenntartva"

Örömhír

Nagy örömmel tudatom Minden Kedves Olvasómmal, Barátommal, hogy megjelent az új könyvem.



http://konyvaruhaz.info/hu_HU/az-igeret-foldje-i

Valaki

                                                         

A nevével akartam kezdeni ezt az írást, róla, de rájöttem, ha meg sem említem a nevét, akkor is mindenki előtt ott áll a figurája. Mert jelenség volt ő. Olyan, akire oda kell figyelni, és akit komolyan kell venni. Azt nem tudom mióta ragaszkodott ehhez a külsőhöz, amiben én megismertem, de tény, hogy ami kifelé megnyilvánult azt a külsőt rá tervezték, neki találták ki. S, ha azt vélte, hogy a hosszú haj fogja megkülönböztetni másoktól, vallom, hogy nem volt szüksége külső jegyekre, azok nélkül is VALAKI volt.

 Már közelebb járhatott a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, amikor megismertem.  Akkoriban költöztem ide, és nyomban felfigyeltem arra a szokatlan figurára, aki ő volt. Maga a városka is elbűvölt dús növényzetével, tervezett parkjaival, igényességével. De ő sem volt árvalányhaj a kalapon. Ő maga egyedül is jellegzetessége volt a helynek.
Oly sovány, oly keskeny volt a teste, és oly acélos, mint a kés pengéje, olyan karcsú és magas, mint egy torony, és olyan fehér volt a haja és a szakálla, akár a tej. Derékig érő ősz haját összekötve, egyetlen hosszú copfba kötve viselte, így kerekezett végig a városon, s talán senkinek nem tűnt fel, hogy nem hajtotta kerékpárját, mert az, motorral működött. Mindenben a praktikumot kereste. Az életben is azt akarta elérni. Sokáig szerencsével művelte. Később - már ami a saját életét illeti, legalábbis a végét, hihetően nem úgy tervezte, ahogyan alakult. Amikor még én megismertem, minden rendezvényen, kiállításon megjelent, minden érdekelte, népszerűsége, közkedveltsége töretlen, utolsó pillanatáig. Azt pedig, hogy elment, el sem hitte senki, de mindenki rossz néven vette tőle. Magam is, mert ő egyedül cégére, emblémája lett már lakóhelyének, mely nem elhagyható. Illetlen dolgot művelt, hogy elment. Neki itt lenne a helye.

Hosszú ideig csak szemléltem messziről, míg egyszer betévedtem egy garázsba, melyről kiderült, hogy abban lakik. Kettő is volt neki belőle egymás mellett. A másikban az autóját tartotta. Annak erős fából való ajtaja volt, úgy ahogy illik. Ennek üvegből volt az eleje, az ajtaja is. Lehet, hogy volt külső, erős ajtaja is, nem figyeltem, de az, biztos, hogy a helyiség nagyon világos volt. Ez tehát, amiről beszélek, a nappali szerepét töltötte be. Itt főzött, faragott, festett, élezett, tevékenykedett, itt fogadta vendégeit, este pedig felment a garázs fölötti közönséges lakásába aludni. A garázs különleges volt. Mint ő. A hátsó rész, mely függönnyel volt leválasztva, a konyhát szolgálta, edényekkel, hűtővel, gáztűzhellyel, folyóvízzel. Asztallal. Nagyszerűen főzött, ízletesen, finoman. S amikor kezdte elveszíteni az ízek érzékelését, fokozatosan emelte a fűszerek mennyiségét, hogy ugyanazt kapja, amit korábban megszokott.

Elmesélte, vendéglőben vette észre először, hogy baj van vele. Pontosabban, akkor még azt hitte, a szakáccsal van probléma, s visszaküldte az ételt azzal, hogy ízetlen. Mire előjött a fiatalember, s bizonygatta, hogy ugyanúgy készítette az ételt, mint bármikor, és senki nem panaszkodott. Mást kért. Azzal is így járt. Ismét kért valamit. Annak sem volt íze. Keserűen kért elnézést a fiútól, mert be kellett látnia, hogy a saját ízlelő bimbói hagyták cserben.

Mindig mesélt. Mert vele mindig történt valami. Mármint korábban. Akkor, amikor még számított. Amikor még valaki volt. Amikor még nem volt derékig érő hófehér haja, amit egyetlen copfba kötött, amikor erős volt, és strapabíró, s különleges helyzeteket, olykor kínos helyzeteket is megoldott. Most ide száműzte magát ebbe a különleges garázsba, amelyről csak ő tudja, hogy mennyi mindent rejt, milyen gazdag.
Természetesen mindenki látta, aki ide belépett, hogy nem akárhova került. A térelválasztó függöny előtt három asztal állt egymástól távol. Egyik a tv mellett a falnak támaszkodott. Fiókokkal, melyek tele voltak tollakkal, hegyesre faragott ceruzákkal, iratokkal. Ez volt az iroda. Mellette egy másik, közönséges, mindenféle borosüvegek álltak alatta. Rajta elmosott poharak. Saját termelésű, saját keverésű bora a betévedő vendégekre várt. Szóda is volt. A hűtőben is állt néhány üveg, ezek hűtve Kinek-kinek ízlése szerint. Hogy jól érezze magát, aki betéved. Mindig úgy tekintett rám, mint egy csodabogárra, mert nem kértem a borából. Nagy ivó volt. Ínyenc ivó.  Nekem üdítőt hozott a boltból, hogy kínálni tudjon. Ilyenkor koccintottunk.
Most jut eszembe, volt még egy asztal, azon dolgozott. Faragott, kapart, metszett. Faágakból különleges, szépséges nőket, motívumokat, alakzatokat. Belelátott az anyagba. Megkereste bennük a látnivalót, a fölösleget lekaparta. Csiszolta, fényezte, szépítette még a gyökeret is. Abban is megkereste a lényeget. Megkértem, hogy egy grafikát adjon nekem. Azzal utasított el, hogy megsemmisül, ha leveszi a falról, oda van ragasztva. Grafikái csodálatosak voltak. Betakarták a falakat. A szobrok voltak a garázs dekorációi. Itt-ott elhelyezve, nagyszerűen emelték a helyiség képét. A bejárattól jobbra hatalmas lapos kő forgott, ha hajtotta a pedált. Ezen élezte a késeket, ollókat, ki mit hozott hozzá. Én is így ismertem meg. Nagyon magányos volt, de sohasem panaszkodott. Eleinte még élt a veje, ő gyakran látogatta. Állatorvos volt a környéken. Aztán elhunyt a veje, akivel én különben nem találkoztam soha. De a lányaival sem, akik Pesten éltek, miként a felesége, meg az unokák, de nem igen látogathatták.

Édes történetet hallottam róla, el kell mesélnem, mert olyan jellemző rá. Egy csillogóan fényes nyári napon a garázsa előtti parkolóban beszélgetett valakivel, amikor beállt egy újabb jármű, s kiemeltek belőle egy kicsi lányt, aki meglátva Imrét hozzá rohant, átölelte a lábát, és azt kiáltozta:
- Hát itt vagy? Megvagy? Te vagy az én Mikulásom! Azt mondták, elmentél! Hát ide bújtál?                                
Imre felvette, megölelgette, s megígérte, hogy a névnapján ismét elmegy meglátogatni. Legyen nyugodt, nem tűnt el végleg. Aztán odafordult beszélgető társához, kacsintott, és közölte: Lebuktam.
A jelek szerint többször is.
Itt született ahol befejezte. Akkor még falu volt ez a helység, apró fehér házakkal, járda nélküli utcákkal, nagy távolságokban utcai kutakkal. Nem is igen volt nagyobb épület itt, mint a fő utcán a vasbolt, emeletén a lakás, lenn az üzlet, meg a raktár. Ez volt a Konrád-bolt, Konrád György író szülőháza. Szemben vele a sógora nagy, magas, több ablakos háza. Aztán tovább a semmi különös.
A szülei kis apró paraszt házat béreltek, miután kiűzték őket jó méretű udvarházukból, mert azok, akik az országot uralták, mindent elvettek a nagygazdáktól, akiket kineveztek kulákoknak. A kulák szót az oroszok hozták magukkal, amely valami bűnös, elitélendő dolgot jelentett, kizsákmányolót. Az övéké ráadásul dzsentri família volt, azt meg különösen büdösnek találta a rendszer. A kulák az, akinek mindenből sok van, sőt, több mint amire szüksége lehet, mindent a szegények bőrének lenyúzása árán szerzett, ezért el kell venni tőle.  Mindenét. El is vették az utolsó párnáig.

Ő ekkor még nem ért haza, az amerikaiak táborában raboskodott, mint hadifogoly. Korábban a gyorsított érettségit követően elvitték egész korosztályát és még fiatalabbakat is katonának, hogy minden ismeret és harci tapasztalat nélkül megmentsék a hazát a gyorsan haladó frontok harapófogószerű szorításából, melyet az amerikai és az orosz seregek alkottak körülötte. A hazát ugyan nem tudták megmenteni, de az életük megmaradt. Ő az amerikaiak fogságában várta a szabadulást. Pontosabban a háború végét. Mire hazaért az oroszok felszabadították az országot, és már meg is állapodtak itt. Ő pedig megtudta magáról, hogy a kulákfajta, gyűlöltfajta. Nem érezte jól magát abban a közegben, ami itt létrejött. Megbeszélte az apjával, hogy elmegy a Dunán túlra dolgozni, s amint lehet, beiratkozik egy műszaki egyetemre. Nem is gondolták, hány évet nyertek ezzel az ötlettel. Ha itthon maradt volna, még tanulni sem engedték volna az elvtársak. Így sem volt egyszerű. Már semmi sem volt egyszerű. Mire hazaért a hadifogságból, még nem töltötte be a húszat, de többet élt, mint más, aki itthon ölelgette a kályhát. S itt is micsoda világ fogadta! Egy apró parasztház, apa, s a nagymama. Anya meghalt közben anélkül, hogy ő átölelhette volna. Apa összezuhant a veszteségtől, nagymama viszont, aki csak fogai többségétől szabadult meg közben, kivirult. Ő lett az apró ház nagyasszonya. Ilyet az udvarházban sem művelt. Mindenki másként él meg helyzeteket.

Tény, hogy ez a világ nem volt kedvére való. Csak éppen megpihent egy kicsit, és elment a Dunántúlra utat építeni, azaz javítani, mert az országban nem volt sem pénz, sem anyag új utakra. Munkásszállásokon, kényelmetlen helyeken szorongott, ahol körülményei rosszabbak voltak a hadifogsági időszaknál. Többnyire magánál idősebbek között, igénytelen, alacsonyan művelt, pontosabban műveletlen, otromba mókákat élvező közegben a munka volt az egyetlen örömhozó tevékenység számára. Ennek következtében szorgos munkásnak könyvelték el. Így amikor egyetemre akart menni, olyan ajánlólevelet kapott, hogy azonnal felvették a Műegyetemre.
Boldogan utazott a korosztálya közé, és jól is érezte magát. A magas, karcsú, barna hajú fiú, aki ugyan sohasem szerette meg Pestet, társaival mindenkor szó nélkül ment építkezésekre, bárhová, ahol segíteni kellett, hogy mielőbb élhetővé váljon ez a szegény lebombázott, romokban heverő város. Közben a lányokat sem vetette meg. Évfolyamtársai nem tűntek apáca életűnek, nem sokat kellett nekik udvarolni, hogy megajándékozzák kedvességükkel. De szívét egyik sem kerítette be, nem kellett attól tartania, hogy valakiért budapesti lakos lesz.

Hamar eltelt az a négy esztendő. Amint végzett, azonnal hazautazott, ott akarta kamatoztatni a diplomával szerzett ismereteket. De nem volt rá szükség. Még mindig kuláknak számított. Beállt hát apja mellé munkaegységet szaporítani a T. Sz.- be. Nem esett nehezére ez a fajta munka sem, gyermekkorától megszokta a paraszti tevékenységet. Esténként eljárt a fiatalok közé, de nem talált egy lányt sem, akiért érdemes lett volna árkot ugrani. Milyen az élet! Egy bolt pénztárgépe mögül nézett rá az a szempár, amely magával ragadta, amelynek a tulajdonosa mellett lesátorozott egy életre. Nagyon gyorsan el is vette feleségül. Széplány volt Rozika, kedves, kellemes, okos is, és szerette is őt. Mire várt volna hát? A nagy szerelemben, esküvésre készülésben tudomást sem vett arról az eseményről, amely a fővárosban tört ki, szélvészként söpört végig az országon, és átrendezte a politikai helyzetet. Nem látott, nem hallott senkiről és semmiről, csak Rozikáról, a személyes boldogságáról. Pedig ez az esemény később az egész életét megváltoztatta. Egy ideig még az apja mellett dolgozott, de egy esztendővel később megalakult Debrecenben egy útépítő vállalat, amely alkalmazta. Méghozzá vezető beosztásban. Munkás élete olyan szerencsésen alakult, hogy erről a helyről ment nyugdíjba. Az utolsó pillanatig agilis, sikeres vezető maradt.

Valaki lett belőle. Érezte minden tevékenységének fontosságát, súlyát, s minden intézkedésében megfontoltságról tett bizonyságot. Tudta, hogy nem tévedhet, mert részben a tévedés felelősségre vonással jár, részben valakinek baja eshet hibás döntése okán. Ekkor már apja volt egy aprócska lánynak, aki mosolyogva várta közeledését, aki már ismerte arcát, hangját, s ő mindig elolvadt ilyenkor. Rozika is ott dorombolt a közelében, boldogsága tehát határtalan volt. Hogy mégis eltört valami az életében, csak magát hibáztathatta. Több alkalommal nem jöhetett haza a szokott időben elhúzódó munkahelyi értekezlet miatt, s amire nem számított, felesége féltékenysége oly magasra tört, mit a láva. És soha nem bocsátotta meg, amit csupán feltételezett. Már belefáradt bizonygatni a semmit, tudva, hogy asszonya nem hinne neki. Sőt, naponta a terítékére tette a vádakat. Feltálalta, mint egy vacsorát. S ő elkeseredésében úgy érezte, hogy nincs miért megtartóztatnia magát, úgysem hisz neki az, akit szeret.
Otthon már két kicsi lány csicsergett, és egy rosszkedvű feleség. Pedig ő soha nem látott szebbet, kedvesebbet nála, de nem hitt neki. Ő pedig rákapott a nőkre, mint a jó borra. Az a hír járta róla, elegáns, magas, fess férfi, aki szereti a finom falatokat, s jó bort, s a szép szemű nőket. Mire ez eljutott Rozikához, már tudta, hogy hinni kellett volna a férjének, akinek szerelmét soha nem vesztette el, de a hűségét igen.

A közeli falu határában elég nagy területű szőlőföldet vásárolt magának, melyet beültetett válogatott fajtájú borszőlő tövekkel. Értett hozzá, apja mindenre megtanította, amelyből minden eszébe jutott most. A két kislánynak is változatosan finom fajtákat nevelt asztali szőlőkből. Csodájára jártak a szomszédok, mert erre itt nem ismert fajtákat honosított meg. Gyümölcsfákat ültetett, s vásárolt egy aranyos faházat, amelyben lakni is lehetett. Ez lett a nyári lak, ami igazi örömház lett, szerettek itt lenni.
A hét vége a családé maradt, de hét közben a szenvedélyeinek élt. No meg a munkájának. Azt nagyon komolyan vette. Mint a szőlőtermelést. Szerette a munkát, s keményen belevetette magát. Gyakran utazott fel Budapestre a minisztériumba, hiszen ekkora vállalatnál hivatalos ügyeket is kell intézni, de minisztériumi kollégái is gyakran keresték fel. Már mindenki tudta róla, vele jól lehet mulatni. Jó nóták, jó vacsorák, jó borok, szép nők teszik hangulatossá az estéket.
Olyankor Rozika a kislányokhoz bújt.
Olyan alkalmak is voltak, amikor Adyt szavalt naphosszat a szőlőtőkéknek.  Ady volt a szerelme, a vigasztalója gimnázium óta. „Be szép, ha nem is igaz, hogy ment: Virágosan, szamárháton és sírva. A biblia írja, Hogy Nagypéntekre nem is gondolt, Csak ment, ment, és a szíve szomj volt. Ilyen szomjas szívekkel járják Azóta is pálmák nélkül Gyorsult kálváriáját Az Életnek s mit tőle kapni, Szamárháton annyi, de annyi Vitéze a jónak.
Sorolta a rengeteg ismert verset, s érezte szájában az öröm ízét, lelkében a megkönnyebbülését, a megtisztulásét.

Telt az idő felette is. A lányai megnőttek, már elvégezték a középiskolát, aztán észre sem vette, elvégezték az egyetemet. Az egyik már kiváló szobrász, a másik kiváló iparművész. Rozika felköltözött hozzájuk Pestre az unokák születésekor, s ott maradt, míg ők is megszerezték a diplomát. A férje már régen nem járt mulatni, már csak Ady maradt neki, meg a jó bor. Fehéredett a haja, keseredett a lelke, és már készültek nyugdíjba vonulásának évfordulójára, amikor egy pesti út alatt súlyos autóbalesetet szenvedett. Különösen a feje sérült, s az orvosok féltek, hogy agysejtjei nem jönnek helyre, de csodák csodája rendeződött a sorsa. Rozika hazajött ápolni, minden sérelmét feledve mindent elkövetett, hogy meggyógyuljon. Ez után költözött be Imre a garázsba, mert az ő Rozikája, akit még mindig a legkülönbnek látott, egyre kevesebb dolgot ismert fel a világból. Ennél félelmetesebb betegség már szinte nincs is, mert ami most rá várhat annyi, hogy hamarosan teljesen elborul. Akkor majd nem ismer meg senkit, és nem fogja tudni az őt körülvevő tárgyak nevét sem, s azt sem, hogy mi mire való. Máris egyre több időt akar egyedül tölteni, de mintha már nem is szeretné magát, nem eszik, testét nem gondozza. Az ura főz rá, eteti, mosdatja, öltözteti. De arra is ő vigyáz, hogy meg ne fázzon, kárt ne tegyen magában. Ő jár a boltba bevásárolni, és viszi magával a szőlőbe, ha ott van dolga. Mintha újra kisgyereke lett volna. Nem meri egyedül hagyni. Közben ő is egyre fáradtabb, már letette a szőlő gondját is, igaz, hogy már nyolcvannégy évet töltött. Még három évig vezette a háztartást, és mondta nekem, hogy most intézi a sorsukat, hogy legyenek ellátva, ha ő már nem lesz rá képes. Mindenre gondolt, mindenre volt figyelme.
Sajnos ő ment el előbb, hátrahagyva tönkrement elméjének kiszolgáltatott asszonyát, akit lányai végül intézetben helyeztek el.
Most pedig elillant. Úgy tűnt el a saját közegéből, mintha nem is élt volna. Mégsem nyomtalanul. Jellegzetes alakja, különlegessége megmarad az itt élők emlékezetében.

Sej, Éva, Éva!

Az asszony csak bámult az ágyban, és nem jutott szóhoz. Némán, döbbenten nézte azt a kék nadrágot, amelyet hazafelé igyekvő szobatársa, Éva, a mellette levő ágyon most rángat magára.
Több mint egy hetet töltöttek el, éltek meg együtt ebben a kórteremben, ahova Éva úgy érkezett meg egy hatalmas kórházi hálóingben, mint egy hordó, melyet feltöltöttek. Az infúzió bekötve, katéter felhelyezve, csövek itt, csövek ott, az idősebb úgy vélekedett róla, az egész nyomorult test egy hatalmas nagy bili, mely megtelt pisivel. Pontosabban a pisi már eláradt a szövetekben, a belekben, sőt, terjeszkedett a belek között, felért a mellkasba, odébb tolva szívet, tüdőt és egyéb szerveket.
A mentők úgy nyilatkoztak, mikor meglátták, nem adnak neki tizenöt percet. Ám ez a nő itt, ez az Éva, nagy túlélő. Ezt a halálosan ijesztő helyzetet is sikerült kicseleznie. A másik csak kispályás volt ebben a buliban, mondhatni szemlélő. De ami előtte zajlott, az, maga az élet. Vagy vég? Mert oly kevés különbség van a kettő között.
Többszörösen volt módja megtapasztalni, hogy társának arra sem volt sem ideje sem ereje, hogy fenekét ráhelyezze a szoba W.C. ülőkéjére, csak megcélozta, és már folyt belőle az a töméntelen mennyiségű lé, amelyből érkezésnél pillanatok alatt nylon tasakban hagyott tizenkét litert.

Ez nem az a hely, ahol az itt lakók megrendülnek bármilyen helyzeten. Létrejönnek a morbid események, azokat különbek, és még különbek követik. Különbek természetesen idézőjelben. Évából is húsz kiló maradt itt folyadék formájában, és hogy mi módon távozott belőle, senkit nem érdekelt. Senki nem rendült meg, nem csodálkozott, mert amit itt a test produkál, mindenki számára magától értetődő. Egyszer csak Éva két oszlopos lába elvékonyodott, látszott, hogy karcsú a dereka, létrejöttek elveszett arcvonásai. Ami történt vele, azt a szíve tette, de ha rosszmájú lennék, azt mondanám: meg a nyelve.
Mert igaz, hogy a nő megérdemli a Nagy Túlélő címet, de sajnos, az élet is jól elbánt vele több rendben, minek következtében ő már csak egy kis elviselhetetlen, visszapofázó, mindent mindig visszaköpködő kellemetlen nőszemély. Szobatársa ugyan meghallgatta minden bánatát, mert mi mást is tehetett volna. Évát tulajdonképpen nem érdekelte, hogy kíváncsi e Klotild a vele megtörtént eseményekre, eddigi élete történéseire, ő csak mondta, mondta, olyannyira hogy mire a végére ért, előlépett Klotild néniből Klotild nénémmé. Ez a tulajdon képző a szó végén az ő olvasatában nagy megtiszteltetés, mert a néném szó annyit tesz rokon, hozzátartozó.
A címet magát igazság szerint ki is érdemelte szegény feje. El kell ismerni, ezért a címért Klotild megszenvedett. Két hétig hallgatta Éva minden pillanatban feltörő újabbnál újabb közlési szándékát, ordító haragjait, síró, átkozódó keserűségeit, bolondulásig fajuló őrjöngéseit. Rázúdította az ő minduntalan felvillanó, örökké fájó sérelmét, fájdalmát, nyomorát. Abból pedig akadt bőven. De mivel soha el nem múló sérelmekkel dolgozott, hol egyiket vette elő, hol másikat, a panaszáradatnak, a sértődésnek, a jogos haragnak soha nem lett vége.
Azokban a pillanatokban is kesergett, amikor behozták, s bár nehezére esett a szó, hiszen alig jutott levegőhöz, nem is közönségnek szánta a mondandóját, hanem, mert ő hangosan gondolkozott. Csak úgy magában szidta azt, aki eszébe jutott. Körülötte senki nem tudta kit szid, nem is érdekelt senkit. Túl azon, hogy akkor még nem is volt ereje hangoskodni.
- Nem voltam neki jó, pedig amikor itt laktunk, kifizettem a gáz felét, és én vettem az ételhez valót, amit megfőztem. Ő meg leült a készhez. És volt képe azt mondani az uramnak, nem fontos egyszerre megenni, amit kimert, el lehet tenni holnapra belőle. Rohadna meg benne az, az aljas lélek!


Telefonált Ricsi, anyu nincs mit enni. Jaj, nekem! Indultam máris. Pedig mi nem dúskáltunk otthon sem pénzben, sem javakban. Csak úgy dülöngélt alattam a bicikli, mert megraktam krumplival, hagymával, káposztával, lecsóval. Három napig tartott az út. Miskolc mellől jöttem. Elfáradtam, tántorogtam. Ki tudta, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Ez a menyecske? Ugyan már! A fiam sem sejtette. Még az uram sem. Gáton jöttem, mert nem volt se világítás, se jó lánc, se semmi a gépen. Főleg pénzem nem volt. Mire ideértem már vastagodott a lábam szára, mert a szívem már akkor sem szolgált jól.
A fiam örült a sok mindennek, de a menyem egyre azt kérdezgette, mikor adom el a házat, mert kéne a pénz. A házat, amit akkor örököltem meg anyámtól. A házat, amelyet alig, hogy megszázalékoltam. Amiben laktunk.
Még hogy kéne a pénz? Hát hogyne kéne? A flanc, meg a rongyrázás az istene. Aztán én hova legyek, ha elfogy a mani? A part alá? Mert azt nem mondta ez a fiatalasszony, hogy én is kellenék! Ugyan! Csak a pénzem. Tudom én! Piszkos kis ringyó, lusta senkiházi. Azóta már nincsenek is együtt, Ricsi mással él, de tudja az anyja büdös Istenit, hogy a gyerekért megjárnám a poklot. Ricsi is hazaszalad a gyerekhez naponta, hoz ezt, azt, pénzt is. Az ég tudja, hogy vannak ezek egymással. Megéri a pénzét mind a kettő, már látom.

Nem volt teje. Sírt a gyerek, az én szépséges unokám! Még tápszert sem íratott neki! Főztem grízt vizes tejben. Úgy, mint ezelőtt a régiek, ha éhes volt a baba. El is hallgatott az én gyönyörűségem! Ő meg elegánsan megrendelte azt a sok kisbabás könyvet drága pénzért! Abból akarta kitanulni mit egyen a gyerek. No ná, hogy visszaküldettem vele! Az anyja rátarti szentségit! Hiszen velem akarta kifizettetni azt is! Mint az esküvőt előbb.

Mert lagzit is akart. Mindent akart. Pénz, paripa, fegyver. Minden kellett volna. Legyen csillogás. Fátyol, koszorú, pap, minden. Végig vonulni a templomon, hogy mindenki lássa. Én marha elintéztem. Pedig megkoplaltam! A pap megcsinálta húszezerért. Amikor hoztam a pénzt, jött elém, adjam oda, majd ő elintézi az atyával. Azt már nem! Ezt a pénzt én hoztam, én adom oda személyesen. Még kicsípett volna belőle egy kicsit! Abból is. Az anyjában a jóistent. Még a papot is meglopta volna!
A pici az én karomon, az ő anyja korán meghalt, ők meg mentek végig az oltár felé. Ott voltak a rokonok is. Mindenki látta. De polgári eskü nem volt, így nem is érvényes az egész….Ó, uram, teremtőm!

A lányom nem nagyon hív magához. Mindenki maga szeret lenni mostanság. Nem is férnék el nála. Nem is mennék, hosszabb időre, hiszen ketten vagyunk ezzel az én iszos emberemmel. Dehogy megyek én ezzel valahova, örülök, ha otthon elrejtem a szégyenemet. Mert ez is olyan, ha rájön, ritkán ugyan, de üt is.
Ott a lányoméknál az egyetlen fölös szoba körbe van telepítve papagájjal, meg díszhallal. Akkora hang jön ki azokból, meg se lehet maradni a közelükben. Úgy kiabálnak, inkább elszaladok, mint, hogy ott aludjak. De ebből pénzel, szavam sem lehet. Ő legalább nem szedi el a pénzem. Még a hasamban volt, amikor agyonütötték az apját. Nem őt akarták, tévedés volt. Anyám erővel hozzáadott a párom öccséhez, mert olyan nem lehet, hogy egy gyereknek ne legyen apja. Mielőtt kijöttem a kórházból, kiszöktem, beadtam a válókeresetet.
Mire felneveltem, elidegenedtünk egymástól. Zavarta őt ez a harsány nőszemély, aki én vagyok. Hát nem is vagyok csendes. Már kislányként így kiabáltam. Akkor is, amikor meghalt apu. Miért halt meg? Hét éves voltam, az öcsém karon ülő, amikor egy katona társával egymásra lövöldöztek, s mindkettő meghalt. Addig lőttek egymásra, míg kiterültek. Két katonatiszt! Megáll az ember esze. Eltűnt valami pénz a kezükön. Hiába kérdeztem mi történt, azt mondták, várjak, míg megnövök. Már nem érdekel. Amióta élek, mindig minden a pénzen múlik.
Most is. Kérdik telefonon van-e pénzem, mert kéne. Itt fekszem a kórházban, s tőlem kérik a pénzt. Dolgozzanak, az anyjuk betyár senkiházi fajtáját! Aztán osszák be! Ha lenne, se adnék. Hiszen ezek egymáshoz húznak! Együtt isznak, együtt költekeznek. Mintha lenne miből. Az én marha uram megkapta a nyugdíját s vett nekik egy-egy telefont. Mind a kettőnek. Én meg majd törlesztem a részletet. Okos! De nincs tovább. Elköltik a semmit is, hozzám meg nem tudnak bejönni. Nem tudnak venni nekem egy olcsó hálóinget! Egy szappant. Nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a buszt. Ami nálam van elrejtve, az útra elég lesz, ha innen kiengednek. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és még el se indultam. Kell venni öt mázsa fát, ha hazaérünk, hogy melegedjünk, és főzhessünk. Amíg ezt az ember elintézi, én elmegyek a keresztanyámhoz.

Klotild most jutott el odáig, hogy nem is látott, nem is hallott, csak azt a már nem is világoskék nadrágot bámulta, amelynek a színe most inkább valami agyon mosott szürkére hasonlít. Lehet ez piszkosfehér, fakószürke, de kékre már inkább csak az emlékezet varázsolhatja. Látszik rajta, a gondosság, a törődés, mely megtartotta ebben az állapotában. Ez a nadrág, ez a fazon húsz évvel ezelőtt volt divatban. Leordít róla száz mosás, száz húzogatás. Bizonyít rajta a tisztes szegénységnek minden gondossága, mely azt sugallja, hogy a semmiből is tisztán, ápoltan kell kikerülni.
Klotild sírt az ágyban. Siratta Éva fiatalságát, elveszett reményeit, kapaszkodását. Úgy sírt, mintha érintett lenne Éva életében, noha ő mindig anyagi biztonságban élt. Siratta a minden Évák jogos dühét, keserűségét, bosszúságait. Tehetetlen keserűséggel siratta Éva húsz éves kopott nadrágját, melyről már csak ő tudta, hogy kék.

Berettyóújfalu, 2013-10-13.