Sej, Éva, Éva!

Az asszony csak bámult az ágyban, és nem jutott szóhoz. Némán, döbbenten nézte azt a kék nadrágot, amelyet hazafelé igyekvő szobatársa, Éva, a mellette levő ágyon most rángat magára.
Több mint egy hetet töltöttek el, éltek meg együtt ebben a kórteremben, ahova Éva úgy érkezett meg egy hatalmas kórházi hálóingben, mint egy hordó, melyet feltöltöttek. Az infúzió bekötve, katéter felhelyezve, csövek itt, csövek ott, az idősebb úgy vélekedett róla, az egész nyomorult test egy hatalmas nagy bili, mely megtelt pisivel. Pontosabban a pisi már eláradt a szövetekben, a belekben, sőt, terjeszkedett a belek között, felért a mellkasba, odébb tolva szívet, tüdőt és egyéb szerveket.
A mentők úgy nyilatkoztak, mikor meglátták, nem adnak neki tizenöt percet. Ám ez a nő itt, ez az Éva, nagy túlélő. Ezt a halálosan ijesztő helyzetet is sikerült kicseleznie. A másik csak kispályás volt ebben a buliban, mondhatni szemlélő. De ami előtte zajlott, az, maga az élet. Vagy vég? Mert oly kevés különbség van a kettő között.
Többszörösen volt módja megtapasztalni, hogy társának arra sem volt sem ideje sem ereje, hogy fenekét ráhelyezze a szoba W.C. ülőkéjére, csak megcélozta, és már folyt belőle az a töméntelen mennyiségű lé, amelyből érkezésnél pillanatok alatt nylon tasakban hagyott tizenkét litert.

Ez nem az a hely, ahol az itt lakók megrendülnek bármilyen helyzeten. Létrejönnek a morbid események, azokat különbek, és még különbek követik. Különbek természetesen idézőjelben. Évából is húsz kiló maradt itt folyadék formájában, és hogy mi módon távozott belőle, senkit nem érdekelt. Senki nem rendült meg, nem csodálkozott, mert amit itt a test produkál, mindenki számára magától értetődő. Egyszer csak Éva két oszlopos lába elvékonyodott, látszott, hogy karcsú a dereka, létrejöttek elveszett arcvonásai. Ami történt vele, azt a szíve tette, de ha rosszmájú lennék, azt mondanám: meg a nyelve.
Mert igaz, hogy a nő megérdemli a Nagy Túlélő címet, de sajnos, az élet is jól elbánt vele több rendben, minek következtében ő már csak egy kis elviselhetetlen, visszapofázó, mindent mindig visszaköpködő kellemetlen nőszemély. Szobatársa ugyan meghallgatta minden bánatát, mert mi mást is tehetett volna. Évát tulajdonképpen nem érdekelte, hogy kíváncsi e Klotild a vele megtörtént eseményekre, eddigi élete történéseire, ő csak mondta, mondta, olyannyira hogy mire a végére ért, előlépett Klotild néniből Klotild nénémmé. Ez a tulajdon képző a szó végén az ő olvasatában nagy megtiszteltetés, mert a néném szó annyit tesz rokon, hozzátartozó.
A címet magát igazság szerint ki is érdemelte szegény feje. El kell ismerni, ezért a címért Klotild megszenvedett. Két hétig hallgatta Éva minden pillanatban feltörő újabbnál újabb közlési szándékát, ordító haragjait, síró, átkozódó keserűségeit, bolondulásig fajuló őrjöngéseit. Rázúdította az ő minduntalan felvillanó, örökké fájó sérelmét, fájdalmát, nyomorát. Abból pedig akadt bőven. De mivel soha el nem múló sérelmekkel dolgozott, hol egyiket vette elő, hol másikat, a panaszáradatnak, a sértődésnek, a jogos haragnak soha nem lett vége.
Azokban a pillanatokban is kesergett, amikor behozták, s bár nehezére esett a szó, hiszen alig jutott levegőhöz, nem is közönségnek szánta a mondandóját, hanem, mert ő hangosan gondolkozott. Csak úgy magában szidta azt, aki eszébe jutott. Körülötte senki nem tudta kit szid, nem is érdekelt senkit. Túl azon, hogy akkor még nem is volt ereje hangoskodni.
- Nem voltam neki jó, pedig amikor itt laktunk, kifizettem a gáz felét, és én vettem az ételhez valót, amit megfőztem. Ő meg leült a készhez. És volt képe azt mondani az uramnak, nem fontos egyszerre megenni, amit kimert, el lehet tenni holnapra belőle. Rohadna meg benne az, az aljas lélek!


Telefonált Ricsi, anyu nincs mit enni. Jaj, nekem! Indultam máris. Pedig mi nem dúskáltunk otthon sem pénzben, sem javakban. Csak úgy dülöngélt alattam a bicikli, mert megraktam krumplival, hagymával, káposztával, lecsóval. Három napig tartott az út. Miskolc mellől jöttem. Elfáradtam, tántorogtam. Ki tudta, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Ez a menyecske? Ugyan már! A fiam sem sejtette. Még az uram sem. Gáton jöttem, mert nem volt se világítás, se jó lánc, se semmi a gépen. Főleg pénzem nem volt. Mire ideértem már vastagodott a lábam szára, mert a szívem már akkor sem szolgált jól.
A fiam örült a sok mindennek, de a menyem egyre azt kérdezgette, mikor adom el a házat, mert kéne a pénz. A házat, amit akkor örököltem meg anyámtól. A házat, amelyet alig, hogy megszázalékoltam. Amiben laktunk.
Még hogy kéne a pénz? Hát hogyne kéne? A flanc, meg a rongyrázás az istene. Aztán én hova legyek, ha elfogy a mani? A part alá? Mert azt nem mondta ez a fiatalasszony, hogy én is kellenék! Ugyan! Csak a pénzem. Tudom én! Piszkos kis ringyó, lusta senkiházi. Azóta már nincsenek is együtt, Ricsi mással él, de tudja az anyja büdös Istenit, hogy a gyerekért megjárnám a poklot. Ricsi is hazaszalad a gyerekhez naponta, hoz ezt, azt, pénzt is. Az ég tudja, hogy vannak ezek egymással. Megéri a pénzét mind a kettő, már látom.

Nem volt teje. Sírt a gyerek, az én szépséges unokám! Még tápszert sem íratott neki! Főztem grízt vizes tejben. Úgy, mint ezelőtt a régiek, ha éhes volt a baba. El is hallgatott az én gyönyörűségem! Ő meg elegánsan megrendelte azt a sok kisbabás könyvet drága pénzért! Abból akarta kitanulni mit egyen a gyerek. No ná, hogy visszaküldettem vele! Az anyja rátarti szentségit! Hiszen velem akarta kifizettetni azt is! Mint az esküvőt előbb.

Mert lagzit is akart. Mindent akart. Pénz, paripa, fegyver. Minden kellett volna. Legyen csillogás. Fátyol, koszorú, pap, minden. Végig vonulni a templomon, hogy mindenki lássa. Én marha elintéztem. Pedig megkoplaltam! A pap megcsinálta húszezerért. Amikor hoztam a pénzt, jött elém, adjam oda, majd ő elintézi az atyával. Azt már nem! Ezt a pénzt én hoztam, én adom oda személyesen. Még kicsípett volna belőle egy kicsit! Abból is. Az anyjában a jóistent. Még a papot is meglopta volna!
A pici az én karomon, az ő anyja korán meghalt, ők meg mentek végig az oltár felé. Ott voltak a rokonok is. Mindenki látta. De polgári eskü nem volt, így nem is érvényes az egész….Ó, uram, teremtőm!

A lányom nem nagyon hív magához. Mindenki maga szeret lenni mostanság. Nem is férnék el nála. Nem is mennék, hosszabb időre, hiszen ketten vagyunk ezzel az én iszos emberemmel. Dehogy megyek én ezzel valahova, örülök, ha otthon elrejtem a szégyenemet. Mert ez is olyan, ha rájön, ritkán ugyan, de üt is.
Ott a lányoméknál az egyetlen fölös szoba körbe van telepítve papagájjal, meg díszhallal. Akkora hang jön ki azokból, meg se lehet maradni a közelükben. Úgy kiabálnak, inkább elszaladok, mint, hogy ott aludjak. De ebből pénzel, szavam sem lehet. Ő legalább nem szedi el a pénzem. Még a hasamban volt, amikor agyonütötték az apját. Nem őt akarták, tévedés volt. Anyám erővel hozzáadott a párom öccséhez, mert olyan nem lehet, hogy egy gyereknek ne legyen apja. Mielőtt kijöttem a kórházból, kiszöktem, beadtam a válókeresetet.
Mire felneveltem, elidegenedtünk egymástól. Zavarta őt ez a harsány nőszemély, aki én vagyok. Hát nem is vagyok csendes. Már kislányként így kiabáltam. Akkor is, amikor meghalt apu. Miért halt meg? Hét éves voltam, az öcsém karon ülő, amikor egy katona társával egymásra lövöldöztek, s mindkettő meghalt. Addig lőttek egymásra, míg kiterültek. Két katonatiszt! Megáll az ember esze. Eltűnt valami pénz a kezükön. Hiába kérdeztem mi történt, azt mondták, várjak, míg megnövök. Már nem érdekel. Amióta élek, mindig minden a pénzen múlik.
Most is. Kérdik telefonon van-e pénzem, mert kéne. Itt fekszem a kórházban, s tőlem kérik a pénzt. Dolgozzanak, az anyjuk betyár senkiházi fajtáját! Aztán osszák be! Ha lenne, se adnék. Hiszen ezek egymáshoz húznak! Együtt isznak, együtt költekeznek. Mintha lenne miből. Az én marha uram megkapta a nyugdíját s vett nekik egy-egy telefont. Mind a kettőnek. Én meg majd törlesztem a részletet. Okos! De nincs tovább. Elköltik a semmit is, hozzám meg nem tudnak bejönni. Nem tudnak venni nekem egy olcsó hálóinget! Egy szappant. Nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a buszt. Ami nálam van elrejtve, az útra elég lesz, ha innen kiengednek. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és még el se indultam. Kell venni öt mázsa fát, ha hazaérünk, hogy melegedjünk, és főzhessünk. Amíg ezt az ember elintézi, én elmegyek a keresztanyámhoz.

Klotild most jutott el odáig, hogy nem is látott, nem is hallott, csak azt a már nem is világoskék nadrágot bámulta, amelynek a színe most inkább valami agyon mosott szürkére hasonlít. Lehet ez piszkosfehér, fakószürke, de kékre már inkább csak az emlékezet varázsolhatja. Látszik rajta, a gondosság, a törődés, mely megtartotta ebben az állapotában. Ez a nadrág, ez a fazon húsz évvel ezelőtt volt divatban. Leordít róla száz mosás, száz húzogatás. Bizonyít rajta a tisztes szegénységnek minden gondossága, mely azt sugallja, hogy a semmiből is tisztán, ápoltan kell kikerülni.
Klotild sírt az ágyban. Siratta Éva fiatalságát, elveszett reményeit, kapaszkodását. Úgy sírt, mintha érintett lenne Éva életében, noha ő mindig anyagi biztonságban élt. Siratta a minden Évák jogos dühét, keserűségét, bosszúságait. Tehetetlen keserűséggel siratta Éva húsz éves kopott nadrágját, melyről már csak ő tudta, hogy kék.

Berettyóújfalu, 2013-10-13.

Akit feltaszított a ló

Az internetet böngésztem enyhe unalommal, amikor szemembe ötlött egy párbeszéd, melyet ismerőseim folytattak, s mely egész gondolatsort indított el bennem. Pontosabban egy árva mondat keltette fel az érdeklődésemet. Feltételezem, másnak nem mond semmit, engem viszont szabályosan felszólított, sőt emlékezésre késztetett. A mondat rövid volt, s figyelemkeltő. Négy szóból állt, s imígyen szólt: Akit feltaszított a ló.
Azért érzem szükségesnek ezt az egész előzményt ilyen hosszasan taglalni, mert nekem is volt esetem egyszer egy lovas fogattal, s bár nem lett belőle tragédia, nem taszított fel a ló, végzetes is lehetett volna, de a szerencsés véletlennek köszönhetően valaki jókor volt jó helyen. Megmentett minket.

Ha ez az inkriminált mondat akkor nem ugrik nekem, és nem kényszerít emlékezni, meg sem írtam volna ezt a történetet. Így utólag viszont még annak a csalán nevű csípős, szúrós növénynek a csipkéjére is emlékszem, amely párnaként szolgált később a fejünknek.
Mert többen voltunk, s mert a történet igen tanulságos.
Az igazsághoz tartozik, hogy ha megtörténik a lóval, amit nem is akart szegény pára, - mert ugyan mi az, amit egy ló akaratáról tudhatunk, - mely ló, csak úgy magától belekerült egy helyzetbe, ami tőle függetlenül alakult, s aztán már szinte kényszerűségből vágtatott felénk, s nem is feltaszít, hanem egyenesen eltipor, felnyársalja békés kis közösségünket. Ó, nem csak engem, de növekvő unokáimat, felnőtt fiamat, társamat, azokat tehát, akik a közelemben voltak ezen a napon.
Noha nem volt szándékomban moralizálni ez eset kapcsán, mégis ide kell írnom az emberi felelőtlenség mintapéldájaként, hogy az a kis pohár ledöntött valami röpke idő alatt lecsúszik, de a magukra hagyott lovak sorsa példázza, mekkora bajokat okoz, aki nem számol a rá bízott felelősséggel.
Most, hogy így írom ezt az eseményt, eszembe villan, vajon hányszor alakulnak szerencsésen vagy ellenkezőleg azok a történések, melyeket nem is irányít senki, csak úgy létrejönnek. Aztán vagy van ott egy jó reflexekkel rendelkező valaki, aki odébb lök, vagy nincs. Ilyen apróságokon múlnak a dolgok.

Akkoriban máshol éltem, de most elutaztam társammal a Tisza menti községbe gyermekeimhez. Mivel vannak igazán szép, mondhatni, mutogatni való jellegzetességei a környéknek, ebéd után elindultunk megmutatni, ismét felfedezni a táj szépségeit.
Körülöttem két unokám hol itt bukkant fel, hol ott, gyermekem előttünk járt pár lépéssel, de többnyire hátra nézegetett felénk, mert mi le - lemaradoztunk, s mivel rajtunk kívül alig mozgott más az erősen lejtős úton, lazán, szétszórtan ereszkedtünk lefelé a folyó irányába. Csend, és békesség ölelt körül bennünket. Kizárólag a természet hangja uralkodott, amelynek azonban mindenkor van némi kellemes nesze, zöreje. Úgy, mint levelek halk moccanása, ha mozdulásra készteti egy enyhe szellő, egy madár szárnyának surrogása, csőrének mozgása, ha élelmet tép magának, netán, ha a mellette lévővel közöl valamit. Ha felemelkedik, és mozgásra készteti a levegőeget. A csendnek tehát mindenkor van hangja. Csak oda kell rá figyelni. Mi most ezt tettük.
A növények zöld leplet borítottak a lábunk alá, távolról már láttuk megcsillanni a folyó kék szalagját, amely sejtelmesen verte vissza a nyárvégi napfény visszafogott szikráit. A keskeny fahíd egyre közelebb került látóterünkhöz, az egész környék úgy kellette, úgy kínálta magát szemünknek, fülünknek, hogy mindannyiunkat másként, de elvarázsolt.
Most is emlékszem, hogy egy tétova mozdulattól indíttatva szórakozottan hátranéztem, és láttam messziről két megvadult barna lovat, egy tehetetlen szekeret rángatva, vonszolva felénk vágtatni, de agyam nem fogta fel a látványt, s nem éreztem meg a pillanat veszélyét. Nem mondott nekem többet, mintha ez az élmény is csupán a különlegességek számát emelné. Pedig még arra is emlékszem, hogy a lovak szügye két méterrel a föld fölött táncolt, patkóik olyan magasságban szikráztak, hogy meg kellett volna rettennem tőlük. Láttam, hogy a lovak természetellenesen közelítenek felém, láttam kitágult orrlikaikat, szinte éreztem kiáradni rajtuk a megmagyarázhatatlan indulatot, időm sem maradt megrémülni. Azt hiszem a többiek nem is észleltek semmit az egészből.
Mai napig sem értem, hogy a fiam hogyan volt képes egyetlen pillanat alatt leteríteni szétszórt csapatunkat, de ma is érzem, hogy úgy döntött bele valamennyiünket az útszéli árokba, hogy közben testével fedett le, óvott mienket, miközben a tántorgó szekér már ott sem volt a közelünkben, két gazdája elvágtatott mellettünk, mint a szélvész. Már túl is futottak rajtunk zihálva, prüszkölve. Szájukból habos nyál szállt szerte. Időnk se volt megrémülni, megmenekültünk.
Gondolatban még most is ott fekszem az árokban. Mellettem nehezen mozgó döbbent társam, alattam Ivánka unokám göndör bozontja, aki azt bizonygatja, hogy csíp a csalán. Fiam megtépázott idegekkel emel ki bennünket az élmény okozta bénultságból, mélyen hallgatva róla, mit élt át az előző pillanatokban.
Szólni sem tudtunk, megköszönni sem, hogy élünk, még el sem kezdtük feldolgozni a tényt, hogy csaknem legázolt bennünket egy lovas fogat, melyet nem lett volna szabad arra az emberre bízni, aki pedig a gazdája.

Búcsúzom

Egy idő óta csak búcsúzom. Lassan nem teszek mást, mint búcsúzom. Abba a korba értem, amikor naponta távozik valaki a korosztályomból. Már nem merem letenni a telefont, mert attól félek, nem lesz, aki holnap felvegye, ha hívom. Természetesen elfogadom a tényt, elvégre ember sorsa, hogy halandó, s felnő az unokám karjába simuló kisbaba is, hogy a helyünkre lépjen.

Most Tőled köszönök el Millám. Te aztán úgy tűntél el az életemből, hogy mire magamhoz tértem a megrendüléstől, már nem is maradt Belőled más csak az emlék. Te, aki olyan egészséges voltál, erős, és stramm, hogy csak irigyelni tudtalak, aki minden hónapban hangversenyre jártál és színházba, és rendszeresen utaztál hozzám, mert tudtad, hogy én nem tudok már, és külföldre repültél a húgodhoz, a maradék idődben pedig vártad az unokáidat. Hét végére meghívtad ebédelni új barátnődet, akit Pali révén örököltél meg. Pali, a férjed ugyanis Zádor Misivel együtt járt középiskolába, és ezt a tényt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ha már szegények közel egy időben váltak meg a földi lét terhétől. Zádor özvegyét természetesen Neked kellett patronálni, mert annyira megviselte szegényt a gyász. Meg a szomszédodnak is Te főzted a rakott krumplit, vagy a székely káposztát, mert szánalmasan nincstelenek voltak! Hogy elgépezték a jövedelmüket azok a szegény negyven éves árvák? Arról az anyjuk igazán nem tehetett. Így aztán a te fürdőszobádban a Te mosógépeddel mosott Erzsi évekig, mert nem telt neki gépre. Most kíváncsi leszek, kinél ejti meg a heti mosásait.
Mi volt ez nálad? Ez a rendíthetetlen kiszolgálása másoknak? Csak nem valami pótcselekvés? Már korábban is meggyanúsítottalak, mert kórosan sokat dolgoztál ahhoz képest, hogy egyedül éltél. Remélem nem az, zavart, hogy te túlélő voltál, hogy nem jutottál koldusbotra, hogy elmehettél időnként színházba? Bízom benne, hogy meg tudtad bocsátani magadnak, hogy a te Ágid, kikövetelte magának a sorstól a boldogságot még olyan áron is, hogy meghagyta Neked és Zolinak a két gyerek gondját?
Loholtál a piacra, beszerezni a legjobb árút az ebédhez, mert jött Zoli az unokáddal, Andrissal. Mellesleg árultad a lakást, amit apád nővéreitől örököltél, miután elhúzódóan és fáradhatatlanul elápoltad őket. Mindezt azért, hogy ki tudd küldeni Katának az árát, hogy élni tudjon, lakni tudjon, tandíjat fizethessen.
Milla! Te voltál a legjobb gyereke egy beteg anyának, akinek évekig tartó ápolással megnyújtottad a szenvedését. A legjobb anyja voltál a lányodnak, aki nem tudott olyan jó anya lenni, mint Te, de, aki  megszenvedi a maga bűneit. És nagyon jó anyós, és nagymama, és szomszéd, és rokon, és barát voltál! Olyan jó, akit én csak tisztelni tudok, de utánozni nem. Mert Belőled csak egy van. Volt. Mert a jók is elmennek. De ők azok, akik hiányoznak, akikre szeretettel emlékeznek a túlélők.

Egyszer csak úgy érezted, hogy gyengülsz, és járókerettel kell megtámogatnod a saját járásodat. És egyre gyengültél, és folyton elpotyogtál, de vártad haza Katát, aki után úgy vágyakoztál, ahogyan kilelt a hideg, ha lelakott téged, de mire megjött már fel se keltél, csak nagyon ritkán. Már ő vitt ki a W. C. - re, mert elhagyott minden erőd, de nem panaszoltad fel, csak a vizsgálati eredményekre vártál reményt vesztetten. Már nem vetted fel a telefont, ha valaki beszélni akart veled, én magam is éreztem, hogy nem örülsz, ha kereslek, mert fáraszt a szó is.

Már csak Katától tudakozódtam Felőled, aki okos volt és fegyelmezett, és felnőtt a feladathoz, ami itt várt rá. Megérezte, hogy a Te életed érette volt teljes, és Andrisért, hogy mindent értük tettél, hogy az egész életedet annak rendelted alá, hogy kárpótold őket, ha már nem tudtál különb anyát adni nekik.
Andris is hazajött Hozzád, akinek az útiköltségét Ági fizette utolsó spórolt pénzükből, mert odakinn sem fonják kolbászból a kerítést, különösen nem, ha két ilyen balek kerül egymás mellé, akikben eláradt a szerelem.
Mostanában sokat gondolok Rózsi nénire, a szomszédotokra, aki rajongott az édesanyádért, Icikéért, és együtt ápolta, mosdatta veled, miként Te tetted ugyanezt később vele. Mert Te mindenkinek kérés nélkül mindent megtettél, ha szüksége volt rád. Velem is mindent elkövettél, amikor beteg voltam, befogadtál, hogy Tőled járjak kezelésre, és ugyanezt tetted Dinivel is, amikor balesetet szenvedett. Most köszönöm meg mindannyiunk nevében a Te határtalan alázatodat, segítő szándékodat, hatalmas szívedet. Noha sír a lelkem érted, utánad, büszke vagyok rá, hogy ismertelek. Hogy szerethettelek.

Beteg voltam, meggyógyultam 2.

 A virág is megérkezett

Az én Márton unokám mindkét apró lábát felhúzta a nyakáig, mindkét kezével a kilincsekbe kapaszkodott, s az ajtó mindkét oldalát megsarkantyúzva úgy lengett jobbra, balra, mint minden gyermek, akinek ezt a játékot megengedik.
Éppen azon törtem a fejem, milyen boldog egy ilyen apróság, akinek a mozgás ekkora örömöt közvetít. Ha ennek a tetejébe még azok is örökké vele vannak, akik a biztonságát szolgálják, az élet merő gyönyörűség.
Oda is siettem hozzá, hogy a saját örömömet gazdagítsam egy finom kis puszival, de rossz lehetett a mozdulat, mert a mellemet beütöttem a zár szabadon maradt nyelvébe. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Rászorítottam a kezemet a fájdalmas területre, hogy múljék végre amit érzek, most meg egy jókora csomó illeszkedett a tenyerembe. Elengedtem, újra próbálkoztam, de az bizony ott volt teljes életnagyságban.

Ennyi. Egy gyermek öröme, egy finom kis puszi utáni vágy, és kész a tudatban a tény: kifejlődött bennem egy daganat, mely már nem is apró.
A délutáni vizsgálat már azt is bebizonyította, hogy ettől a nem is kicsi valamitől nagyon gyorsan meg kell szabadulnom. Ahogy orvosom mondta: Inkább tegnap, mint holnap. Mivel a sebész is így gondolta, nem vártam tovább. Essünk túl rajta.

Megtörtént. Nem szenvedtem, nem fájt nagyon, sőt kicsit sem, mert nem tudtam, hogy ezen a területen olyan érzéskiesés alakult ki nálam, amely elvette mindennek az élét. Nem részletezem, az ezt követő kezeléseken is túl vagyok rég, a sőt, az orromon kialakult illetlenség is eltűnt a sugárkezelés hatására, már csak a rám akasztott jelző az enyém. Én lettem a kalapos hölgy. Mert napra többé nem mehetek kalap nélkül. Húsz éve. Ám, ha kisüt a nap, a Márton gyerek hozza a virágot.
Bizony. Mert én húsz éve meggyógyultam! S váltig vallom, meg lehet gyógyulni! Még ebből a nyavalyás, daganatos miafrancból is fel lehet épülni. Szerintem hozzáállás kérdése, mások szerint szerencsém volt. Én nem engedtem eluralkodni magamon a betegségtudatot, és egyetlen pillanatig sem tartottam magamat rákos betegnek. Nekem állandósult az, az érzésem, amely úgy szólt: jó úton vagyok a teljes gyógyulás felé.
Tehát beteg voltam, meggyógyultam.
Csak éppen nyolcvan éves lettem közben, s szerintem ez az olyan állapot, amely nem igen javítható. Ha mégis, szólok. Akkorát kiáltok, hogy mindnyájan meghallj

Kertész Éva: Virágok virága

A közeli napokban folyamatosan érzek valami fura késztetést, hogy írjam meg a betegségeim és gyógyulásaim történetét. No, nem mindet, csak azt a néhányat gondolom, amelyik kötődik valamiképp a nők napjához. Mert nem mindenkivel történik meg, hogy nők napján kórházban köszöntik, hogy nők napján műtik, hogy orosz katona hoz neki virágot ismeretlenül.

 Kezdetnek talán elég annyi, meglehetősen gyakran voltam beteg, környezetem már meg is szokta, annyira, hogy egyik kedves barátnőm meglátogatva, új hálóingben talált az ágyamban. Amire a legnagyobb természetességgel közölte, okos, elvégre ezt tudom a leginkább kihasználni.

Mindjárt negyven éve, véletlenül nagyon beteg lettem. Pontosabban voltam korábban is, csak most romlott a helyzet. Egy konzílium úgy döntött, Kalocsán, Dr. Horváth Mihály alkalmas arra, hogy elvégezze a műtétet. 

Még Szentesről ismertem Miskát, egy korábbi betegségemnél asszisztált elviselni a lehetetlent igen együttérzőn. Nagyon bíztam benne. Nem is a műtéttől féltem, hanem attól, ami utána következik. Hát, történt egy és más. 

Akkora hóban utaztunk és érkeztünk, hogy végig az úton két méter magas hó fal bizonyította, ha a tél úgy akarja, megmutatja szépségét is, erejét is. 

Úgy tépte le a fák ágait, mintha vékony gallyakat helyezne át a túlsó oldalra, úgy hántotta le a fák kérgét, mintha éles késsel krumplit hámozna, és úgy döntötte ki gyökerestől a vastag törzsű fákat, hogy három is került egymás mellé a letakarított útra. Jól megdolgoztatta vele a hómunkásokat, átformázva növényt és tájat. S félelmet keltőn tevékenykedett folyamatosan. Féltem. Aggódtam az én emberemért, hogy vissza már egyedül teszi meg az utat, amely hosszú, s ahogyan a tél viselkedik, félelmetes.

Meg is fordítottuk őt azonnal, hogy még világosban érje el otthonunkat, s Miskával közös megegyezéssel azt hazudtuk neki, egy nappal később lesz a műtét a tervezettnél. Pedig korábban történt.

A műtétről annyit, hogy sikerült. A hozzá társult élményeimről annyit, hogy elmondhatatlan. Még meg sem tudtam mozdulni, amikor bejött a sebészem. Némán kérdeztem: Mit tett velem?

- Fogja fel úgy Éva, hogy átment Magán egy úthenger.

- Ha csak egy ment volna!

Éjjel hallottam, hogy valaki beszél hozzám:

- Voda, voda, voda!

Előjöttek iskolás éveim elfeledett szavai, s rájöttem, hogy valaki nagyon szomjas a közelemben. Nem tudom, hogyan sikerült, de kimásztam az ágyamból, és meztelen lábbal elmenten az övéhez. Nem látszott belőle más, csak egy hatalmas has. Olyan szülés előtti has. Nyújtottam felé a poharamat, amit közben megtöltöttem vízzel, de mutatta a hasát, a gipszelt lábát, és egy kulacsot. Megbeszéltük oroszul, hogy ez most nyet, éta nye bugyet haraso. Elvonszoltam hát magam ismét a csap felé. Meg a kulacsot. Ekkor nyitott rám villanyt a nővér, és amikor meglátott, elkezdett sikoltozni. Utána segítséggel beemeltek az ágyamba, de én csak akkor pihentem meg, mikor a kulacs megtelt vízzel. 

A következő napom a semmi ismeretében telt el, de egyik reggel jött egy orosz katona egy fehér ruha kíséretében, aki egy zöld takarót tett mellém. A zöld takaróban valaki nyögdécselt, majd kibukkant felém egy ráncos, tolakodástól megviselt arcocska, s a fiú, az én katonám azt mondta: Aljosenka. Sírtam. Kérdeztem, meg szabad-e ölelnem. Nekem is van otthon egy Ivette babám, az unokám, de olyan messze van. Becsomagolták, a karomba adták. Aljosenka, mondtam. Aljosenka. Légy nagyon boldog! S akkor előkerült a virág. A zöld takaróba volt elrejtve. Aljosenkától kaptam nőnapra. Mert megitattam az anyját akkor éjjel. 

Én már megtanultam, s tudom azóta is, nem torzsalkodni kell, veszekedni, ártani, csak segíteni, szeretni. Mert addig szép az élet, amíg van kit a karunkba zárni.

Többé persze nem láttam azt az apró csodát, aki azóta biztosan maga is apa már.

Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé

Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.
Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.
Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőbe.
Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.
Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.
Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.
Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  
Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.
Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hány fajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magam úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!
Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.
Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:
-    Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?
-    Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?
S akkor magamhoz tértem. Hát miért is őrjöngök én? Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem. Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni! Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő. Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész. Csak túl kell élni.
Meg kell tanulni, hogy aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

Berettyóújfalu. 2014. 02, 23.

Kertész Éva: Pfuj!

Nem fogom végig hozsannázni a hátralévő éveimet csak azért, mert sikerült ennyit összegyűjtenem belőlük. Hát volt nekem fogalmam arról, milyen a nyolcvan év? Különben is, nem is akartam, csak így alakult. Múltak az évek maguktól, mondhatni tőlem függetlenül, s most itt vagyok verve, áldva ezzel a nagy korral.
Nem is akartam öreg lenni.

Bölcs sem akartam lenni (ha egyáltalán az vagyok), de állítólag ez együtt jár az idővel. Főleg nem akartam, hogy megváltozzon a külsőm. Azt utálom! Nem hiúságból, csak olyan, mintha nem én lennék. Miként nem is vagyok. Hol a hátam sajog, hol a lábam fáj, máskor szédülök, különböző nyűgjeim vannak. Minden, ami korábban nem. De, az végképpen nem igaz, hogy van szép öregasszony! Ugyan! Legfeljebb ápolt. De az is hatalmas áldozatokkal jár. A haj minősége silány, egyenlő a kóccal. Vékony és rugalmatlan. Addig szép, míg a fodrász bíbelődik vele. A többit otthon machináljuk, ha marad kedvünk. Ráadásul. azt sem kell elhinni, hogy lehet élni fájdalom nélkül. Élnék én boldogan, de mindig közbejön valami. Kívül, belül.

Most is olyan megviselt lettem, hogy szinte fáj, pedig nem személyesen sújt a tragédia, s mégis, mintha darálóba tették volna a lelkemet.
Jött ez a baleset, amelyben meghalt ez a két szegény. Ráadásul annyira fiatal volt mind a kettő. Annyira zsengék voltak, hogy még nem ismerték a testi fájdalmat, és az attól való félelmet, de síró szülőt és síró gyereket hagytak maguk után. Mekkora bánat! Mennyi bánat! Én meg itt ülök, és várom a halált! Még a sorrendben sincs sem rend, sem szabály!

Az is teljesen összetört, hogy annyira értelmetlen volt a haláluk! Hogy egy meggondolatlan valaki, aki imád gyorsan vezetni, áthatolhatatlan ködben alá vezet egy kamionnak! Miközben két utas életéért felel! Egy orvos! Hatvankét évesen. A kamionosnak, szegénynek nem ismerem a sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy őt nem siratják valahol! Ő is vesztes! Ráadásul még a testi kínt is megismeri, hiszen állítólag súlyosan sérült!

Ez a szegény Marci meg! Még alig élt! Alighogy megszerezte a diplomát! Mert azt aztán nem adták ám ingyen! Azért ő keményen megdolgozott! És most az is feleslegessé vált.
Miként a Rita húsz éves tapasztalata. De ő legalább megtudta, milyen szentség a test, benne legalább megfogant, életre érett két gyermek, akiket magához ölelhetett, testéből táplálhattak, ő pedig nevelhetett, szerethetett. Akiknek most vigasz az emlék, még akkor is, ha bánatukban még nem érzik, hogy anyjuk szeretete elkíséri őket életük végéig.

De a szegény szülők, akik most még azt sem érzik, hogy lehet tovább élni! Pedig kell! Mert ez a nyavalyás élet olyan, hogy az örömöket ritkán méri, vagy nem tudatosítjuk magunkban azt sem, mikor kéne örülni.

Pedig mindenkinek úgy kellene élnie, hogy esténként leszámolva a történésekkel, mindent felsorolva, örömmel el is ismerhetné, milyen felemelő az, ha nem történik semmi baj sem. Mert a baj nélküli nap is öröm. És szerencse. Mért nem tudjuk? Mert természetes? Ha tudnánk örvendezni a legapróbb örömnek, mennyivel elégedettebbek lennénk! Ha égre kiáltanánk a valódi sikert, amely a legritkább, sokkal szebb lenne az élet. Meg kéne tanulni örülni! Én is jókor mondom!


Berettyóújfalu, 2014-02-20.