2013. augusztus 3., szombat

M. Fehérvári Judit: Kertész Éva írásairól






„Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”
(Somerset Maugham)

Kertész Éva a teljes élet megfestője. Írásaiból ősi bölcsesség, s olyan saját tapasztalatain keresztül megszerzett tudás áramlik vissza a befogadóba, amely nem csupán elringatja, elbűvöli, de arra is készteti, hogy az egész addigi életét átgondolva újabb célokat keressen önmagának is. Korunk égető problémáit éppúgy megérzi, megírja, mint, ahogyan lelkének útkereséseit különös módokon önti egységes kozmológiákba, így színtere a világmindenség színpadává szélesül. Élményanyagai hatására képes arra, amire csak az igazán elhivatottak: bensőleg tapogatózik tovább, újabb szépségszikrákat ajándékozva nekünk. Ez a poézis soha nem fecsegő, s ezért minden egyes sora, szimbolikus látásmódja a kozmikus hatalmak fényében fakadó szolgálat, egy-egy apró lépés a világrejtély kapujához, ahhoz az úthoz, amely az önállóság és az egyediség himnuszának Kertész Éva-i mondatait formálja. Művészi ars poeticája így a szakralitás szentélyében történő áldozat, de nem önsorsrontás, mert nincs olyan erő, amely disszonanciára kényszeríthetné. Hiszen miből is táplálkozik? A fehér papír érintetlen harmóniájából, az ősi semmi-mezőből, a törött világból, a gyászból egyaránt képes meríteni, s a hétköznapokat emeli közel az Éghez, hiszen a mindennapok apró rajzaiból terebélyesednek óriásivá témái, miközben leereszkedik azok gyökereihez is.
„Gyászolok.
Gyászolom az eljövendő nemzedéket, akiknek sérült, érzelmileg fogyatékos, jellemhibás szülők mutatnak utat. Gyászolom a tiszta gyermeki hitet, a felnövekvők bizalmát, az emberi méltóságot, melyet még elvár, csodál, lemásol(na).” –vallja.

Nem fut el a kisiklott életek, a megtépázott sorsok elöl sem, hanem oltárrá emeli a hétköznapit, s teszi ezt úgy, hogy a világ peremére szorult tárgyakat a tér és az idő végtelenségének origóján át juttatja el lelkünkhöz. A valódi művészet lényege ez, hiszen, ami ezen kívül esik, az csupán hamisítás lehet, s nem több. Kertész Éva meggyőződése, hogy, ami lényeges, kimondhatatlan, de a szépség mögötti ősérzések történetekké, megbonthatatlan egységgé, az örök emberivé állhatnak össze.
A profán világból kiemelkedni ugyanis csak azok képesek, akik elkötelezettek, akik hisznek az írás minden szenvedésen átsegítő oltalmában, s annak a modern világ rendjét is megváltoztatni képes gyógyító és kultikus erejében is.
A ma embere folyton szalad, siet, nem igazán találja helyét ebben a világban, de szerencsére vannak költők, írók, s olyan művészek ők, akik nyitottak nem csupán saját, magasabb rendű egójuk felé, de, ahogyan a belső tükrük a világ felé vetítődik, s művészi hatásuk különös fénytörések által visszaverődik a lelkükbe, úgy fokozódik a természetes tehetségük és kreativitásuk, hogy egyre inkább csak adhassanak. Ily módon növekedésük és változásuk erőfeszítés nélküli folyamattá válik, hiszen a tudatalatti korlátok, blokkok felszabadulnak, s immár megtisztulva, szabadon vallanak.
Hogy miről?
Életről és halálról, a test rozoga palástjában elbukó és folyton felállni képes Lélekről, arról a milliónyi spektrumú hatásról, amikor apró puzzle darabokból építik újjá azt a szigetet, amelyben nem tesznek félre senkit és semmit sem, ahol örökös nyár van, s a boldogság kék madara bárki számára elérhető, ha másként nem is, de a remény által.
És állomások, szellemi utazások, ráhangolódások… A félelem nélküli élet naponként megfeszülő genezisei, bátorság és erő.
Ez a fajta alkotói tevékenység misztikum, amely megmutatja, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére használ fel.
A festők ecsettel, a muzsikusok hangokkal, a szobrászok vésővel, az építészek terekkel, az irodalmárok szavakkal, emóciókkal és egyéniségük teljes varázsával bűvölik el a beavatandó, komplementáló embert, s nincs és nem is lehet ennél szebb mesterség.

M. Fehérvári Judit

magyartanár, publicista

2013. június 26., szerda

Kertész Éva: A család, az szent






Nagy örömmel tudatom minden egyes szerzőnkkel és olvasónkkal, hogy megjelent Kertész Éva: A család, az szent című könyve.
A kötet mindenek előtt korunk morális kérdéseit vizsgálja úgy, hogy a múltat, a megélt, s átélt, az emberek életét oly sűrű szövevényeken keresztül átható történelmi valóságot meséli el. Mindeközben identitásokat, gyökereket keres és oly bájosan vegyíti el az olvasót a valós és transzcendentális szereplői között, hogy mindannyian egy történet, egy beavatási rituálé résztvevőivé válunk. Már tudjuk, hogy az egymás után következő nemzedékek sorsa kozmikus hatalmak fényéből táplálkozik, s a cselekménybe minden később érkezőt előre determinál.
Kertész Éva művei így vezetnek valamiféle ősi, szent rítusba, , valamiféle egyedi tudásnak olyan közösségi átadásába vezetnek be, amelynek bűvölete végig a szakralitást sugallja.
A profán világból kiemelkedni ugyanis csak azok képesek, akik elkötelezettek, akik hisznek az írás minden szenvedésen átsegítő oltalmában, s annak a modern világ rendjét is megváltoztatni képes gyógyító és kultikus erejében is.
A ma embere folyton szalad, siet, nem igazán találja helyét ebben a világban, de szerencsére vannak költők, írók, s olyan művészek ők, akik nyitottak nem csupán saját, magasabb rendű egójuk felé, de, ahogyan a belső tükrük a világ felé vetítődik, s művészi hatásuk különös fénytörések által visszaverődik a lelkükbe, úgy fokozódik a természetes tehetségük és kreativitásuk, hogy egyre inkább csak adhassanak. Ily módon növekedésük és változásuk erőfeszítés nélküli folyamattá válik, hiszen a tudatalatti korlátok, blokkok felszabadulnak, s immár megtisztulva, szabadon vallanak.
Hogy miről?
Életről és halálról, a test rozoga palástjában elbukó és folyton felállni képes Lélekről, arról a milliónyi spektrumú hatásról, amikor apró puzzle darabokból építik újjá azt a szigetet, amelyben nem tesznek félre senkit és semmit sem, ahol örökös nyár van, s a boldogság kék madara bárki számára elérhető, ha másként nem is, de a remény által.
És állomások, szellemi utazások, ráhangolódások… A félelem nélküli élet naponként megfeszülő genezisei, bátorság és erő.
Ez a fajta alkotói tevékenység misztikum, amely megmutatja, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére használ fel.
A festők ecsettel, a muzsikusok hangokkal, a szobrászok vésővel, az építészek terekkel, az irodalmárok szavakkal, emóciókkal és egyéniségük teljes varázsával bűvölik el a beavatandó, komplementáló embert, s nincs és nem is lehet ennél szebb mesterség.


M. Fehérvári Judit

magyartanár, publicista

2013. június 3., hétfő

Jóska




A csengő élesen hasított bele a pihentető csendbe. Az asszony, aki ebéd utáni pihenőjét töltötte a lefüggönyözött szobában, megrebbent, nehézkesen emelte ki terhét a fotelból, s ment az ajtó felé. Mire leért a néhány lépcsőn, a vendég is odaért a kapuból hozzá.
            - Hogy vagy Jóska? Lassan már meg se ismerlek! Régen jártál felénk.
Valóban roppant ritkán, akkor is csak esetlegesen jött hozzájuk. Ha valamiért a gyámja erre küldte. Korábban volt itt dolgozni az apjával. Emésztőt tisztítottak. A legény az asszony látványától úgy meglepődött, hogy köszönni is elfejtett, és megdelejezve nézte annak terjedelmes hasát.
Valami érdekes változás ment végbe az arcán. A sóvárgásnak, a gyengédségnek fura keveréke, mintha valami régi emlék, egy ölelés, vagy simogatás idéződött volna fel benne.
Az asszony nézte ezt a cserzett ráncos, ápolatlan mosdatlan arcot. Figyelte a felemelt, de visszatartott, enyhén szólva mocskos kezet, és hallgatta, amint az rajongva makogja.
- Gyerek lesz, gyerek lesz!
- Igen, Jóska, gyerek lesz, és ha megszületik, megmutatom neked.
- Gyerek lesz, kisgyerek!
- Meg akarod simogatni?
Megfogta azt az igen erősen koszos kezet, és a hasára vonta. A kezét pedig rátette a kézre:
- Érzed, hogy mozog? Gyerek lesz!
- Lesz kicsi gyerek.
- Mért jöttél hozzánk Jóska? Mit szeretnél?
A vendég pislogva bólogatott minden szó után, úgy lökte ki magából lelkesen:
- Dózni. Vóna. Dózni. Kell.
- Jó volna neked olyan doboz, amiben a dohányt szokták tartani?
A másik csak bólogatott.
            - Az, az, dózni.
            - Most nem tudok adni, most nincs itthon dóznim. De kerítek neked, megígérem. Most kapsz egy doboz cigarettát, és később kapsz dóznit is. Jó?
            - Lesz dózni. Lesz. Hónap.
            - Nem Jóska, holnap nem. Aludj kettőt, aztán gyere el. Jó lesz úgy neked?
            - Holnap. Nem. Holnap nem. Alszol kettőt.
            - Jól van Jóska. Alszol kettőt, és lesz dózni.
Hosszú, nyújtott léptekkel elment ez a szerencsétlen figura, aki második ilyen rettenetesen buta fia az apjának. Amíg élt az öreg, gondoskodott róluk, de amióta nem él, gyámot neveztek ki hozzájuk. Egyik sem ért meg semmit, egyik sem tanult meg beszélni. Ráadásul ez itt az okosabb. Néha, ha erre küldik, benéz, kér valamit, de érezni lehet rajta, hogy leginkább törődést igényel. Ha a füle tövét megvakarná, talán még hozzá is dörgölőzne az árva. De hol árulják a dóznit? Egyáltalán árulnak ilyesmit, vagy csak egy öregember kezében látott olyat Jóska? Most aztán fel van adva a lecke.
Szerencsére itt az utcában él egy idős ember, attól meg lehet kérdezni. És kapott dóznit! Mondták, hogy maradt egy dózni valaki hagyatékában. Sikerült megszerezni.

Jóska két nap múlva megérkezett. Nem köszönt, csak sorolta: Alszol kettőt, lesz dózni. Alszol kettőt.
- Gyere hamar Jóska! Megvan a dózni! Meg is töltöttem neked dohánnyal. Nézd! Tetszik?
A fiú természetesen válaszra sem méltatta, nagy boldogan nyitotta ki a dobozt, némán nyugtázta azt is, hogy papír is került bele. Nagyon örült. Nagyon, nagyon örült. És megszólalt:
- Dútó van?
Természetesen öngyújtót is kapott, és hosszú ideig nem hallottak róla semmit.

                                                        *

Ez a falu nem éppen a szépségéről nevezetes. Kikövezett utcája csak egy van, a főutca. A többiben járda segíti át a sáron a gyalogosokat. Maguk a lakók elöregedtek, már minden munka nehezükre esik. Ezért aztán nagyon kevés ház előtt díszítik növényekkel a szabad felületeket.
Ebben az utcában is csak a kora tavaszi virágok vad változata sárgállik. A sarokig pedig hosszan elnyúlva elaggott deszkakerítés dülöng bágyadtan.
Az apró lány mindenhol megállt, ahol kidugta fejét egy pitypang, gondosan leszakította, s a többi mellé illesztette.
Anyja a járdán ballagott, és mindannyiszor megállt, ha a lányka virágra lelt. Tudta, hogy így soha nem érnek haza, de ez az idő az ő kettejük ideje volt, tehát nem veszett kárba. Ilyenkor megbeszélték mit mondott az oviban Melinda, Vivien vagy Anasztázia. Miről mesélt az óvó néni.
- Ebédnél azt kérdezte, tudom-e, hogy milyen levest eszünk most.
-          És tudtad?
- Igen. Krumplileves volt. És a krumplit is felismertem a levesben.
            - Nagyon ügyes kislány vagy. Büszke vagyok rád.
- Anyuka, honnan tudom én, hogy a pitypang, pitypang, a fű fű?
Én tanítottam meg neked. Mindennek a nevét tőlem, vagy apukától tanultad.
            - És te kitől tudod?
- Én is a nagymamától tanultam mindent.
A lányka ismét egy sárga virágra bukkant, a túlsó oldalon pedig megjelent Jóska. Hosszú elnyújtott lépteivel, előre görnyedő alakját tolta előre. Mintha semmi nem lenne rajta kívül a világon, csak ment.
Hirtelen bekerült a látókörébe a gyermek és az asszony. Megtorpant. Nézett feléjük meredten, majd megindult. Törtetett át a sáron, a járhatatlan úton, mint egy dömper, s érthetetlenül kiáltozott: Kislyány! De megnőtt! Kislyány, de megnőtt!
És szállt a boldogság, röpült a szeretet a kislány felé, aki nem értette, mi történik körülötte, de nem rémült meg ettől a csörtető figurától, hanem nyújtotta a karját Jóska felé. Benne a pitypang csokor, melyből szeretet áradt.

B.Újfalu. 2013-03-18.

Szép Napot!




Sugárzik a szoba. Úgy látszik, minden örömöm, nyugalmam, várakozásom benne van ebben a napsugaras délelőttben. Az erkély felől is, az ablak irányából is árad felém a fény, a növényeimtől is tódul ide az elégedettség. Szinte hallani, amint magukba szívják a tavasz eme ajándékát, amint növekszenek, feldúsulnak, zöldebbek lesznek tőle.
 Ebben a szobában minden örül, minden elégedett, még a szőnyeg apró finom mintái is integetnek felém, miként a fotel azonos színű motívumai. Minden hozzáidomul ehhez a csodás fényhez.
Öröm költözött belém is. Örvendezem. Hiszen ismét hallottam valakinek a hangját, aki kedves nekem, ha csak pillanatokra is. Csak szép napot kívántunk egymásnak. Ennyi.
Nem tudom, hogy nézhet ki most, legutóbb két éve láttam, rövidke időre, de időnként, amikor meggyötör a kor, s a vele járó kór, örülök is, hogy nincs módunkban találkozni. Minek? Hogy elmondjuk, mi fáj, hol fáj, mennyire megvisel? Hogy a látványunk rég nem a régi?
Az idő igen méltánytalanul bánik el az emberrel. Mindenével, úgy ahogy van. Fájnak a mozdulatok, nehezül a járás, meggyötör a lélegzetvétel.
Zihálok, mire feljövök a második emeletre, összegörnyedek, s várok, amíg enyhül mellkasomban a szorítás.
Pedig mostanában nagyon ritkán vetemedem arra, hogy utcára menjek, hosszú útra nem is merészkedem, mert a lábam csak rövid sétákat engedélyez.
Szerencsére sűrűn találok padot útközben, rövid pihenőket tartok, utána ismét felkerekedem. Így jutok el a postára, boltokba, patikába.
Hogy mennyit futottam korábban Istenem! Mindig mindent gyorsan tettem, mintha lekésnék valamiről. Hatalmas erőbedobással tanítottam, szinte semmi idő alatt akartam megtanítani mindenkit mindenre.
Körbe-körbenyargaltam az osztályban, hogy mindenkinél ott legyek, ha kell, hogy érezzen, hogy biztos legyen bennem, és főleg magában. Vágtattam, hogy minél előbb simogassak, dicsérjek, segítsek. Loholva végeztem minden házimunkát, hogy aztán nyugodtan olvassak, vagy másként pihenjek. Ma már tudom, ahogyan éltem, azt nem lehet büntetlenül tenni. Megtorolja a testem, mert nem bántam jól vele akkor. És igaza van! De amit elrontottam, már aligha tehetem jóvá, csupán szeretnék fájdalom nélkül járni még egy kicsit.
Ugye tudod, hogy mindaz, amit itt papírra vetettem, Neked szól? Hogy érted süt fényesebben a nap, neked örvendeznek a növények, miattad jobban a gondolatok? Tudod ugye, hogy amíg írom, Rád gondolok, mert ilyenkor úgy érzem, együtt vagyunk.
Hiszen minden reggel várom a hívásod: Jó reggelt, hogy aludtál? És mindent elmondunk egymásnak. Azt is, amit már százszor kibeszéltünk.
Már mindent tudunk egymásról, azt is, amit gondol, azt is, amit érez, csak azt nem tudjuk, hogy néz ki a másik. Mi már tudjuk, hogy az, milyen lényegtelen.
Hatvan éve, amikor férjhez mentem, még egyetemista voltál. Két év múltán véletlenül szembejöttél velem a kőrúton. Babakocsit toltam, egy éves fiam aludt benne. Utána ismét nem láttuk egymást évtizedekig. Én mindenhol érdeklődtem utánad, de senki nem tudott közel hozni Hozzád.
Pedig híres lettél, nagy tudású, sikeres. Bejártad a világot. Én felneveltem három gyermeket, tudást töltöttem számtalan buksiba, meglehetősen különbözött a sorsunk.
Te nem is kerestél. Miért is tetted volna?
Már húsz éve özvegy voltam, amikor elértelek. Csak telefonon, mert én vidéken élek, távol a fővárostól, és nyolcvan körül már nem rohangál az ember egymás felé. De a hang száll, és az a régi. Már kívül-belül tudjuk egymást. És örülünk egymásnak. Óvjuk, védjük egymást. Mert létrejött egy különleges telefon vonzalom, amely olyan tiszta, és igaz, amilyen csak ebben az életkorban lehetséges. Ez a vonzalom életerőt, biztonságot ad, s mindketten érezzük, hogy van valaki, aki rám gondol, aggódik értem, mert neki a személyem fontos. Mert neki pontosan az én személyemre van szüksége.  Hiszen én ismerem a múltját, ifjúságának történéseit, annak helyszíneit, a kort, amelyben szocializálódtunk, a barátokat, akik mellett kiálltunk.
Ez az, amiért érdemes és kell reggel felkelni, és rendbe tenni magunkat, és a környezetet, mert mit szólna a másik, ha látná, hogy nincs rendben a szoba, ha szennyes az edény, ha nincs rúzs a szájon.
Egymásban érezzük a biztonságot. Most elköszönök, este van már. De várom reggel a telefon csörrenését, hogy halljam a hangod: Jó reggelt.
Hogy aludtál?

A pókom




Erőteljesen tollászkodik a tavasz. Szemet nem kímélő, fénylő hunyorgásba öltözött körülöttünk a világ. Minden nyílászárót kinyitok, hogy legyen módja beáradni, tódulni annak az üde fénylő levegőnek, amelytől felfrissül, átmosódik a lakásban is minden. Az ablakok csillogó, tisztára mosott üvegei magukhoz csábítják, majd kacér lányokként visszautasítják a fényt a levegőégbe. Bénultan bámultam ezt a természeti játékot, mialatt leszedtem és kimostam a függönyöket. Már ismét a helyükön lengedeznek, mint csillogó bárányfelhők, s az egész otthonom ünneplőbe öltözött általuk. Gyengéden leng körülöttem ez a rengeteg muszlin, tőlem kapott illatfelhőbe burkolózva, s nem is sejti milyen öröm a szürkeségbe belefáradt léleknek, amiben részesít.
Az egyik ablakra végleges szögekkel rögzítették korábban azt a hálót, mely a nyáron majd kívül tartja a szúnyogokat. Már tegnap is figyeltem, hogy a háló külső, semmibe nyíló részén egy pók lassú tempóban, és nagy biztonsággal nekilátott hálója szövésének. Könnyű dolga volt, mert a háló külső felét nem tudtam letörölni. Tehát meg sem zavarhattam terve megvalósulásában. Akkor még csak néhány, szinte láthatatlan szálat húzott ki. Ma véletlenül odapillantottam, s már legalább tenyérnyi dús szövésű hálója van a szövőmesteremnek, s most éppen belül, az ablakom felől tevékenykedik. Ami azt illeti, lenne egyéb tennivalóm is, de megállok, mert magával ragad a türelemnek és a szorgalomnak ez a tiszteletreméltó keveréke. Milliméterről milliméterre halad, hogy egy újabb apró részt befedjen, de most valami olyasmi történt, amelyre nem számítottam. Hihetően ő sem. Nem hagyott elég rést, hogy ismét kívülre kerüljön. Beszőtte a sarokba saját magát. Látszik a mozgásán, teste rebbenésén, hogy megrémült, hogy keresi akár a legapróbb rést, ahol kívül kerülhetne. De nem talál rá. Megrendítő a látvány. Teste úgy rebben fel alá, mintha egy rettegő szív dobogását látnám, közben lassan, soronként jár végig minden helyet eddigi munkáján, hogy rést találjon, de nem és nem! Túlontúl jó munkát végzett. Ráadásul minden útjával egy hajszálnál vékonyabb szálacskát húzott maga után, ami még inkább begubancolódott körülötte. Minél több felé húzta vonalkáját, annál kevésbé talált kiutat. Én már feladtam volna, de szerencséjére én nem ő vagyok, mert ő aztán ismét kezdte elölről a kutatást. Kénytelen voltam itt hagyni egyéb dolgom okán, de őszintén aggódtam érte, és kívántam, hogy sikerüljön a terve. El kellett mennem hazulról, és mikor visszaértem, leverten állapítottam meg, hogy még mindig belül van. Mindig csak a hátulját láttam, de az is ide-oda mozgott, amikor hirtelen megállt. Nyilván elfáradt, vagy feladta gondoltam, de nem! Találhatott valamit, mert ismét nekilátott, és mérhetetlen türelemmel próbálta átfúrni magát a számomra láthatatlan apró résen. Ugyanazon a helyen tágíthatta lyukat hosszú ideig, nagy, nagy türelemmel. Már maga a látvány is odaszegezett, amikor éreztem, mert nem láttam, hogy a fejének már elég nagy a rés. Átdugta láthatatlan kis fejét, majd visszahúzta, nekiment a vállával is, és én megállapítottam, hogy tágulhat az, az apró valami, mert lelassult a mozgása, éreztem, hogy megnyugodott, mert már nem éreztem rajta a zihálást. Álltam odaszegezve, amikor megjelent a felmentő sereg egyetlen nagy barna színű rovar szerepében. Illető barnaság szintén beleakadt a hálóba, de ő kívülről. Ráadásul történt mindez a pók által kitágított menedék közelében. Először csak verdesett a hatalmas (a pókéhoz mérten hatalmas) négerbarna bársonyos szárnyaival, aztán valamiként megrántotta egész testét, és sikerült kimenekülnie. Igaz, hogy az egyik lába ott veszett a harc mezején. Az én pókom, aki eddig úgy meglapult, hogy nem láttam belőle semmit, minden megrendülés nélkül átsuhant a leszakadt láb mellett a túlsó oldalra.
Magamnak sem tudom megmagyarázni, de egy szokatlan, és nagy sóhajjal járó megkönnyebbülést éreztem. Ekkora türelem, ilyen határtalan munka, végre meghozta áhított gyümölcsét! Azt hihetnénk, sürgősen szárnyra kapott, és eltűnt erről a keserves helyről, de nem. Nem ment el innen, nem menekült fogsága helyéről. Maradt, és pihent. Kicsire zsugorodva kábult fáradtsággal aludt a melengető nap simogatásától eltelve. Látszott rajta, hogy ha felébred, ott folytatja, ahol abbahagyta. Csak nem belül.


2011-03-31.

Istenem, ki teremtetted vala…




Ülök a képernyő előtt, és aléltan bámulom azt a tengernyi szépséget, mely mások közvetítésével elém tárul. Érdekes a világ! Valakinek megtetszett egy hegyvonulat, lefotózta, én pedig itt örvendezem láttán. Fel sem kell állnom ebből a székből, ki sem kell mozdulnom a szobámból, ha és amennyiben olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonomba kerül egy számítógép. Általa, vele mindent tudhatok és láthatok a világból, anélkül, hogy megmozdulnék. Mi ez, ha nem csoda?
Múlt jelen és jövő így tárulkozik ki előttem mások retinájának kivetülésével. Csak fel kell töltenem mások tapasztalatait saját hitemmel, képzeletemmel, s máris kialakítottam az én világomat. Nem kell nekem pont olyan szögből néznem egy képet, mint annak, aki által eljutott hozzám, egyszerűen én mást nézek ki belőle, más a fénytörés az én szememben, más a lényeg nálam, mint nála, aki felfedezte, megmutatta.

Ma egy új képsorozat került elém barátnőm jóvoltából, melyben hatalmas perui hegyormok vonultak el előttem lépcsőzetes szépségükben, láttatva, ahogy a föld rétegei rakodtak egymásra évmilliókon által, mintegy bizonyítva azok korát. Ekkor ismét új dimenzióban találkoztam Isten létével. Hiszen emberi léptékkel mérve már sok évet megéltem, és sokat viaskodtam az ő milyenségével, létével, s természetesen ma sem tudom, mit gondolok igazán.
Eddig hittem abban a hatalmas erőben, amely mindent meghatároz, eldönt, létrehoz, alakít, változtat. Tudtam, hogy nem emberi, láthatatlan. Alaktalan, de fényesen fénylő, mindent betöltő erő. Hittem benne, mint bennem tartózkodó hatalmas energiában, akivel én eggyé válok, egymásban vagyok, aki feltölt, irányít engem, bennem mindent. Hittem benne, mint megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan biztonságban.
Ma, azokat a határtalanul magas hegyeket nézve, összezsugorodtam, mert felidéződött bennem, hogy egyetlen rengés, mely ugyanennek a hegynek a mélyéből feltörhet bármikor, mindent megváltoztat, átalakít. Eltűntet szépségeket, s létrehoz újabbakat. Az új valószínűleg szintén pompás lesz, és különleges, de nem ez, mert ez, ami itt gyönyörködtet, eltűnik örökre. Akkor viszont nem értem, hogyan teheti Isten tönkre azt, amit már egyszer megalkotott, még annak árán is, ha ismét szemet gyönyörködtető az újabb.

Vagyok olyan szerencsétlen, önző, erőszakos, vagy mafla, hogy mindig mindent tovább gondolok, s jaj azoknak a gondolatoknak, amelyeket én kicsavarok! Ismerve az emberiség történetét, bár már azt sem tudom, hogy ismerem-e, vagy csak vélem, hogy ismerem, tehát nézem ezeket, az igazán csodás hegyvonulatokat, melyeket mások szeme, látásmódja elém sodort, elgondolom, hogy csupán ezeknek a hegyeknek a történetében hány vonulat változott meg, alakult át, amióta az első apró kis féregformátumból kialakult ez az embernek tisztelt figura, az ősöm.
Aki már nem kúszik fel a fára, ha meglát egy nálánál nagyobb, vagy erősebbnek tűnő alakot, mert az élőlények közül elsőként jutott olyan tökéletes agyállományhoz, hogy emlékszik, gondolkozik, továbbgondol, alkot. Mi több, már létrehozta azt a fegyvert is, amellyel megvédi magát. Sőt, már azt is birtokolja, amellyel kiirthatja azokat, akik ízlése ellen valók.
No, Istenem! Hogy gondoljam tovább a léted, ha ez az igazán eszes lény, akit te alkottál a saját képedre, sőt, bele lehelted a lelked, ez az ember, lépten-nyomon meggyőz engem az aljasságáról? Nem létezik, hogy ilyennek alkottad! Hogy ezt akartad! Márpedig tudnod kell, hogy ilyen félresikerült!

Helmuth von Glasenapp kutatásaiból, leírásából tudjuk, hogy öt világvallás létezik a világon. Szüleim előre meg nem gondolt egyesüléséből kettőbe beleszülettem, és vallom, hogy egy vallást igazán megismerni csak abban az esetben lehetséges, ha beleszületik az ember, s folyamatosan gyakorolja. Így nem ismertem én meg igazán az enyémeket. Pontosabban egyiket igen. A másikat csak vallom. De a többiről nem, vagy alig tudok.

Az utóbbi évtizedekben beszivárgott hozzánk a keleti tanokból némi ismeret. Tudjuk tehát, hogy az ő felfogásuk szerint az élet örök körforgás. Halálunk pillanatában itt hagyjuk ezt a bomlandó anyagot, a testet, melyben eddig éltünk, s a láthatatlan, tapinthatatlan anyag, a lélek, eltávozik és találkozik a többiekkel, akikkel együtt teremtenek hatalmas energiákat, mely mind kikerül az univerzumba. Ám, ha egy lélek úgy érzi, hogy ismét földi lény akar lenni, kinézi magának a lehetőségeket, s leszületik ismét.

Csodálatos a kép! Ott lebeg fenn az a sok drága jó lélek, közülük egyik úgy dönt: Jézus leszek, Máriától és Józseftől való, mellette egy másik, aki azt leheli: Bar Abbas éppen nekem való figura. Oké, döntsön a saját ízlése szerint.
Mindez rendben lenne, amíg az, az ismertté vált másik két lélek meg nem szólal kétezer év elteltével, és úgy dönt: Próbálom megélni Hitler életét! Egy másik azt mondja: Én leszek Sztálin! Sajnos, csak később ér oda az a szerény kis apróság, aki Teréz anyaként óhajt majd élni.
Szuper! Mondhatnám, szupi! Ha nem lenne rettenetes még a gondolat is, hogy Teréz anyán kívül ezek a szörnyetegek is Isten gyermekei! Merthogy erről van szó ugye? S, amióta világ a világ, számtalan emberi tett gyűlt itt halomra. Nem lehetséges, hogy Isten egyszer is ne tett volna az ember gonoszsága ellen, ha már úgy alakult, hogy megteremtette! Vagy mégsem tett? Vagy esetleg mégsem ő teremtette a világot? Mert a tudósok azt állítják, hogy a föld csak úgy lett magától, amikor megtörtént az a híres nagy bumm! S forog a föld, miként a többi bolygó.
Lehetséges lenne, hogy az ember félelmében teremtett magának egy mindenben segítő mindent megoldó, mindent elrendező Istent, hogy élni tudjon rettegés nélkül? De hát, akkor ez azt jelentené, hogy az ember nem változtatható, a világ nem javítható, minden csak esetleges. Az pedig végzetes!
Meg kell tudnom az igazságot, mielőtt elmegy a kedvem az egésztől!

Berettyóújfalu. 2011-11-06.

Epegörcsök, lélekgörcsök




A fürdőszobában hetek óta állandóan lábon állt a vasalódeszka. Naponta szüksége volt rá Paulának, akkor pedig minek kínlódni a szét és összehajtogatásával. Annál is inkább, mert mostanában olyan gyengének érezte magát, a legapróbb tevékenység is annyira megviselte, hogy alig állt a lábán.
Most is szinte gondolkodás nélkül fogta a vasalót, és simította ki a gyermek ruháit, mint utóbb minden délben, ha hazaért. Minden alkalommal annyit, csak annyit, amit reggel ráad. Ez már jó ideje így történt. Nagyon lassan hazaballagott az iskolából, s mielőtt ledőlt volna, még előkészítette a kislány dolgait a következő napra. Abból a megfontolásból, hátha reggel már nem lesz képes rá. Szerencsére a napköziben étkeztek, a főzésre nem volt gondja, de ereje sem lett volna hozzá.
Ma annyira erőtlen volt, hogy észre sem vette, hogy vasalás közben kimaradt egy pillanat, csak amikor magához tért, rázta meg magát, szinte borzongva, és szólt oda a mosdónál kezét szárító férjének:
- Nagyon kérlek, most azonnal telefonálj Zolinak, hogy holnapra csináljon nekem helyet az osztályán. Reggel befekszem kivizsgálásra.
Dani olyan értetlenül nézett rá, mintha nem lett volna tudomása a hét vége történéseiről, az utóbbi időben bekövetkező gyors fogyásáról, a mindennapi nagy fekvéseiről, alkalmasint a görcseiről. De Paula nem ismételte meg a mondatot, csak bólintásával jelezte, hogy komolyan gondolja, amit mondott. A férje pedig meglehetősen kínosan magyarázkodott:
- Nagyon sajnálom, de nem tudlak elvinni. Tudod, hogy héttől kilencig én is rendelek.
- Tudom. Ezért nem is kértelek rá. Úgy számolom, a busz elvisz, ott meg leszed a bátyád, és eljuttat a kórházba.
Több szó mos nem esett közöttük. Az asszonynak nem is volt sem kedve, sem ereje társalogni, lassan elvonszolta magát a heverőig, aztán óvatosan alábújt a tegnap ott hagyott plédnek. Összegömbölyödött, élvezte, hogy pillanatnyilag nincs benne fájdalom. Még talán el is szundított néhány percre, aztán felébredve az ő hites urán kezdett el gondolkozni. Eszébe jutott a hét végi élménye, amikor elhatározta, hogy nem vár tovább, mert szenvedni sem akar, meg a gyerekét is fel akarja nevelni.

Annak a napnak az emléke nem hagyta nyugodni. Most, a takaró melegében is arra emlékezett. Rettenetes volt számára, ami ott történt vele.
Már elindulni sem akart, mert érezte, hogy pihenni is kéne néha. Nem tartotta természetesnek ezt az örökös vágtatást, amiben élnek. Mert kiállítást örökké rendeznek valahol, találkozókra is gyakorta kapnak meghívót, és az ő férje, valami megnevezhetetlen oknál fogva mindenhol ott akart lenni, ahol két cintányért összevertek. Lételeme volt emberekkel találkozni, nagyokat beszélgetni számára érdekes témákról, de főleg, és folyamatosan, menni, menni, menni.
Az elmúlt héten különösen nem akart vele tartani. Betegnek, és nyomorultnak érezte magát. Arról nem is szólva, hogy háziasszonyi teendői is adódtak volna. Az előző héten felgyűlt szennyest bele kellett volna gyömöszölni a gépbe, takarítani is illett volna, miközben az ágy valami különös szívó hatással volt rá.
Ezzel együtt, mint ahogy történni szokott, most is ő engedett, és elment vele. Elment. Engedett. Dani most is a szokott módján hízelgett, dorombolt, és főleg szenvedett. De nem akárhogyan! Ennek már rituáléja volt. Csak nem tételezi fel róla, hogy képes lenne elmenni egyedül? Nélküle? Ismerheti annyira, hogy ő ilyet soha meg nem tenne, akkor inkább maga is itthon marad. És leült, fogott egy könyvet, és olyan látványosan volt szerencsétlen, amely már egyértelműen vonta maga után, hogy ő azt mondta, amit hallani akart: Jó, akkor legyen! Menjünk!

Ezt a módszert, amellyel mindig azt mondatta ki Paulával, amit hallani szeretett volna, már olyan művészi tökélyre fejlesztette, hogy észre sem vette. Hihetően kisded kora óta maradt meg benne ez az egészséges önzés, amellyel az anyákat hódítják meg a kicsinyeik. Hízelgés, mosoly, ölelés, sírás, és anya enged, mert az anyák már csak ilyenek.
Lehetséges, hogy ez a szép nagy marha ember tulajdonképpen az anyjának tekint engem? - tette fel magának a kérdést Paula a takaró alatt most is, mint már annyiszor? S meg kellett állapítania magában, hogy igen, bizony, ő anyuka is egy személyben, meg feleség, meg az ég a megmondhatója mi minden még Dani rejtőzködő tudatában.
Soha nem tudta megmagyarázni magának, hogy, ki elől menekült, vagy mi után futott ezzel a kimerítő tempóval az ő férje? Miféle élményeket akart elrejteni újabbak mögé, amelyektől a jelek szerint nem szabadult pillanatokra sem? Miféle titkok hordozója, fájdalmak őrzője, amelyek fogva tartják, melyektől nem szabadul, de és főleg, melyektől nem is akar megválni?

Az elmúlt vasárnap is az történt tehát, amit ő óhajtott, elmentek Szentesre. Közben természetesen fel sem merült benne, hogy asszonyának orvosra lenne most szüksége, nem utazásra. Paula viszont olyan élményekre tett szert, hogy kénytelen volt leszámolni a gondolattal, hogy komoly baj alakult ki a testében.
- Lefogadom, - morfondírozott most utólag a takaró alatt -, fel sem  merül benne, hogy folyamatosan cserbenhagy. Egek! Elképzelhető, hogy ez az én okos nagy férjem egy éretlen személyiség, aki valahol, valamiért megrekedt a felnőtté válás, egy bizonyos pontján? Valahol, ahol, amikor az elfogadás, a beletörődés kialakul? Megy vakon előre a vágyott élmény után, hogy később, ha bajt okoz, hibát vét, mint egy apróság, őrjöngve, sírva esengjen a szeretett lénytől bocsánatot? Most rám sem néz! Nem veszi észre, hogy milyen állapotba kerültem! Nem látja, nem tűnik fel neki, hogy beteg vagyok! Hol él ez az ember? Miféle gondolatok uralják el ennek a szegénynek a tudatát, hogy nem veszi észre, hol a határ, hol kellene megálljt parancsolni annak, amiről ő már sajnos régtől tudja, hogy kóros önbecsapás. Nemes egyszerűséggel önzés. Vajon, hogy lehetne megértetni vele, tudatosítani benne, hogy később ne kelljen szenvednie attól, amit az önvád vált ki az emberből?

Tehát megjárták Szentest. Korán érkeztek, bementek az akkor még üres főtéri cukrászdába egy kávét meginni, kinyújtózkodni, rendbe tenni magukat, hogy aztán induljanak a Drahos Pista bácsi kiállítására.
Nos, jelentkezhetett-e rosszabbkor az a nyomorult epegörcs, mint pontosan ott, Szentesen, indulás előtt? Még nem jött, csak jelezte, hogy várjon rá, ne mozduljon, mert ma ismét keresztre feszíti. Akkor mondta Daninak, no, drágám, én ma nem megyek veled a kiállításra, helyette más elfoglaltságom lesz! De az ő egyetlen drága párja olyan kétségbeesett arcot vágott a hír hallatán, hogy az asszonyban támadt szánalom iránta.
- Danikám, én most meg sem merek mozdulni, akkor talán elkerülhetem a rohamot. Menj el, kérlek egyedül ez egyszer, én pedig itt maradok addig, és várlak.
Olyan nehezen, olyan nagyon nem szívesen ment el az árva pára! Végül nagy kényszeredettséggel csak elindult, ő pedig állva várta az eseményt, hátát a meleg cserépkályhához támasztva.

Kinn átvilágította a teret, a csupasz fákat a szép téli nap korai fénye, minden nyugalomra és békességre utalt, amikor testének középpontja felől elindult valami megnevezhetetlen szorítás, durva és aljas, mintha egy vasmarok roppantotta volna össze mindenét, ami benne puha és meleg. Ez a szorítás felkúszott a hátába, átdöfte, beleaggatta karmait a vállába, cibálta, tönkrezúzta a lapockáját, s miután mindent birtokba vett, lassan összerántotta, földre húzta, megtiporta, összelapította olyan apróra, mint egy porszem.
 Hányingere is volt már, meg attól is félt volna, ha gondolkodni tudott volna, hogy jaj, csak ne jajgasson itt ezen az idegen helyen, ahol senkit nem ismer. De már annyi ereje sem maradt, hogy jelt adhatott volna magáról a világnak, mert összezsugorodott, amikor feltűnt a fiatal bóbitás lánynak a kínja.
- Rosszul tetszik lenni? - kérdezte. Neki már folyt a könnye, és csak intett, hogy segítségre lenne szüksége. Valamit mesélt a fiatal teremtés, hogy lakik a házban egy orvos, akinek nincs ugyan itt rendelője, de megkéri, adna egy injekciót. Reméli, segíteni fog.
Ott maradt egyedül a hatalmas üres cukrászdában. Rajta kívül nem volt senki más, csak az a néhány cserép virág, amelyet az ablak környékén helyeztek el, hogy kárpótolja őket a fény. Azt sem tudta, mennyi idő telt el, sőt az sem tudatosult benne, hogy támogatják fel valahová, lépcsőkön halad felfelé.
Nem látta az orvost, a lakást, a fekhelyet, amelyre ledöntötték, azt sem tudta, hogy megszűnt az a rettenet, amely a testében lezajlott, amely után elaludt egy ismeretlen lakás ismeretlen fekhelyén egy ismeretlen orvos segítségének köszönhetően.

Dani természetesen nagyon meglepődött, amikor megérkezve, hűlt helyét találta. Először nem gyanított semmit, csak amikor a lány közölte vele, hova lett, akkor ment fel érte az idegen lakásba.
Az asszony az út hazafelé eső részét végig aludta az autóban, utóbb pedig nem esett szó az eseményről. Dani nem kérdezte, mi történt a cukrászdában, ő pedig nem tett róla említést. Mint valami szégyellni való élményről szólt a hallgatásuk. Most, hogy Paula közölte utazási szándékát, azért lett közöttük ilyen nagy a csönd, mert mindketten úgy érezték, kínos a téma.

Másnap tehát egy kibeszéletlen esemény birtokában utazott el kivizsgáltatni magát a nő. Következő este pedig, amikor Zoli telefonon közölte az eredményt, őrjöngve, nyüszítve vágtatott asszonya után Dani, és akkora félelmek kerítették hatalmukba, hogy szinte elhomályosították a látását is. Már-már a kormánynak sem volt ura az aggodalomtól, s akkora önvád kerítette hatalmába, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne vezesse neki kocsiját szándékosan valamelyik fának.

Berettyóújfalu, 2013-04-14.