A fürdőszobában hetek óta állandóan lábon állt a vasalódeszka. Naponta szüksége volt rá Paulának, akkor pedig minek kínlódni a szét és összehajtogatásával. Annál is inkább, mert mostanában olyan gyengének érezte magát, a legapróbb tevékenység is annyira megviselte, hogy alig állt a lábán.
Most is szinte gondolkodás nélkül fogta a vasalót, és simította ki a gyermek ruháit, mint utóbb minden délben, ha hazaért. Minden alkalommal annyit, csak annyit, amit reggel ráad. Ez már jó ideje így történt. Nagyon lassan hazaballagott az iskolából, s mielőtt ledőlt volna, még előkészítette a kislány dolgait a következő napra. Abból a megfontolásból, hátha reggel már nem lesz képes rá. Szerencsére a napköziben étkeztek, a főzésre nem volt gondja, de ereje sem lett volna hozzá.
Ma annyira erőtlen volt, hogy észre sem vette, hogy vasalás közben kimaradt egy pillanat, csak amikor magához tért, rázta meg magát, szinte borzongva, és szólt oda a mosdónál kezét szárító férjének:
- Nagyon kérlek, most azonnal telefonálj Zolinak, hogy holnapra csináljon nekem helyet az osztályán. Reggel befekszem kivizsgálásra.
Dani olyan értetlenül nézett rá, mintha nem lett volna tudomása a hét vége történéseiről, az utóbbi időben bekövetkező gyors fogyásáról, a mindennapi nagy fekvéseiről, alkalmasint a görcseiről. De Paula nem ismételte meg a mondatot, csak bólintásával jelezte, hogy komolyan gondolja, amit mondott. A férje pedig meglehetősen kínosan magyarázkodott:
- Nagyon sajnálom, de nem tudlak elvinni. Tudod, hogy héttől kilencig én is rendelek.
- Tudom. Ezért nem is kértelek rá. Úgy számolom, a busz elvisz, ott meg leszed a bátyád, és eljuttat a kórházba.
Több szó mos nem esett közöttük. Az asszonynak nem is volt sem kedve, sem ereje társalogni, lassan elvonszolta magát a heverőig, aztán óvatosan alábújt a tegnap ott hagyott plédnek. Összegömbölyödött, élvezte, hogy pillanatnyilag nincs benne fájdalom. Még talán el is szundított néhány percre, aztán felébredve az ő hites urán kezdett el gondolkozni. Eszébe jutott a hét végi élménye, amikor elhatározta, hogy nem vár tovább, mert szenvedni sem akar, meg a gyerekét is fel akarja nevelni.
Annak a napnak az emléke nem hagyta nyugodni. Most, a takaró melegében is arra emlékezett. Rettenetes volt számára, ami ott történt vele.
Már elindulni sem akart, mert érezte, hogy pihenni is kéne néha. Nem tartotta természetesnek ezt az örökös vágtatást, amiben élnek. Mert kiállítást örökké rendeznek valahol, találkozókra is gyakorta kapnak meghívót, és az ő férje, valami megnevezhetetlen oknál fogva mindenhol ott akart lenni, ahol két cintányért összevertek. Lételeme volt emberekkel találkozni, nagyokat beszélgetni számára érdekes témákról, de főleg, és folyamatosan, menni, menni, menni.
Az elmúlt héten különösen nem akart vele tartani. Betegnek, és nyomorultnak érezte magát. Arról nem is szólva, hogy háziasszonyi teendői is adódtak volna. Az előző héten felgyűlt szennyest bele kellett volna gyömöszölni a gépbe, takarítani is illett volna, miközben az ágy valami különös szívó hatással volt rá.
Ezzel együtt, mint ahogy történni szokott, most is ő engedett, és elment vele. Elment. Engedett. Dani most is a szokott módján hízelgett, dorombolt, és főleg szenvedett. De nem akárhogyan! Ennek már rituáléja volt. Csak nem tételezi fel róla, hogy képes lenne elmenni egyedül? Nélküle? Ismerheti annyira, hogy ő ilyet soha meg nem tenne, akkor inkább maga is itthon marad. És leült, fogott egy könyvet, és olyan látványosan volt szerencsétlen, amely már egyértelműen vonta maga után, hogy ő azt mondta, amit hallani akart: Jó, akkor legyen! Menjünk!
Ezt a módszert, amellyel mindig azt mondatta ki Paulával, amit hallani szeretett volna, már olyan művészi tökélyre fejlesztette, hogy észre sem vette. Hihetően kisded kora óta maradt meg benne ez az egészséges önzés, amellyel az anyákat hódítják meg a kicsinyeik. Hízelgés, mosoly, ölelés, sírás, és anya enged, mert az anyák már csak ilyenek.
Lehetséges, hogy ez a szép nagy marha ember tulajdonképpen az anyjának tekint engem? - tette fel magának a kérdést Paula a takaró alatt most is, mint már annyiszor? S meg kellett állapítania magában, hogy igen, bizony, ő anyuka is egy személyben, meg feleség, meg az ég a megmondhatója mi minden még Dani rejtőzködő tudatában.
Soha nem tudta megmagyarázni magának, hogy, ki elől menekült, vagy mi után futott ezzel a kimerítő tempóval az ő férje? Miféle élményeket akart elrejteni újabbak mögé, amelyektől a jelek szerint nem szabadult pillanatokra sem? Miféle titkok hordozója, fájdalmak őrzője, amelyek fogva tartják, melyektől nem szabadul, de és főleg, melyektől nem is akar megválni?
Az elmúlt vasárnap is az történt tehát, amit ő óhajtott, elmentek Szentesre. Közben természetesen fel sem merült benne, hogy asszonyának orvosra lenne most szüksége, nem utazásra. Paula viszont olyan élményekre tett szert, hogy kénytelen volt leszámolni a gondolattal, hogy komoly baj alakult ki a testében.
- Lefogadom, - morfondírozott most utólag a takaró alatt -, fel sem merül benne, hogy folyamatosan cserbenhagy. Egek! Elképzelhető, hogy ez az én okos nagy férjem egy éretlen személyiség, aki valahol, valamiért megrekedt a felnőtté válás, egy bizonyos pontján? Valahol, ahol, amikor az elfogadás, a beletörődés kialakul? Megy vakon előre a vágyott élmény után, hogy később, ha bajt okoz, hibát vét, mint egy apróság, őrjöngve, sírva esengjen a szeretett lénytől bocsánatot? Most rám sem néz! Nem veszi észre, hogy milyen állapotba kerültem! Nem látja, nem tűnik fel neki, hogy beteg vagyok! Hol él ez az ember? Miféle gondolatok uralják el ennek a szegénynek a tudatát, hogy nem veszi észre, hol a határ, hol kellene megálljt parancsolni annak, amiről ő már sajnos régtől tudja, hogy kóros önbecsapás. Nemes egyszerűséggel önzés. Vajon, hogy lehetne megértetni vele, tudatosítani benne, hogy később ne kelljen szenvednie attól, amit az önvád vált ki az emberből?
Tehát megjárták Szentest. Korán érkeztek, bementek az akkor még üres főtéri cukrászdába egy kávét meginni, kinyújtózkodni, rendbe tenni magukat, hogy aztán induljanak a Drahos Pista bácsi kiállítására.
Nos, jelentkezhetett-e rosszabbkor az a nyomorult epegörcs, mint pontosan ott, Szentesen, indulás előtt? Még nem jött, csak jelezte, hogy várjon rá, ne mozduljon, mert ma ismét keresztre feszíti. Akkor mondta Daninak, no, drágám, én ma nem megyek veled a kiállításra, helyette más elfoglaltságom lesz! De az ő egyetlen drága párja olyan kétségbeesett arcot vágott a hír hallatán, hogy az asszonyban támadt szánalom iránta.
- Danikám, én most meg sem merek mozdulni, akkor talán elkerülhetem a rohamot. Menj el, kérlek egyedül ez egyszer, én pedig itt maradok addig, és várlak.
Olyan nehezen, olyan nagyon nem szívesen ment el az árva pára! Végül nagy kényszeredettséggel csak elindult, ő pedig állva várta az eseményt, hátát a meleg cserépkályhához támasztva.
Kinn átvilágította a teret, a csupasz fákat a szép téli nap korai fénye, minden nyugalomra és békességre utalt, amikor testének középpontja felől elindult valami megnevezhetetlen szorítás, durva és aljas, mintha egy vasmarok roppantotta volna össze mindenét, ami benne puha és meleg. Ez a szorítás felkúszott a hátába, átdöfte, beleaggatta karmait a vállába, cibálta, tönkrezúzta a lapockáját, s miután mindent birtokba vett, lassan összerántotta, földre húzta, megtiporta, összelapította olyan apróra, mint egy porszem.
Hányingere is volt már, meg attól is félt volna, ha gondolkodni tudott volna, hogy jaj, csak ne jajgasson itt ezen az idegen helyen, ahol senkit nem ismer. De már annyi ereje sem maradt, hogy jelt adhatott volna magáról a világnak, mert összezsugorodott, amikor feltűnt a fiatal bóbitás lánynak a kínja.
- Rosszul tetszik lenni? - kérdezte. Neki már folyt a könnye, és csak intett, hogy segítségre lenne szüksége. Valamit mesélt a fiatal teremtés, hogy lakik a házban egy orvos, akinek nincs ugyan itt rendelője, de megkéri, adna egy injekciót. Reméli, segíteni fog.
Ott maradt egyedül a hatalmas üres cukrászdában. Rajta kívül nem volt senki más, csak az a néhány cserép virág, amelyet az ablak környékén helyeztek el, hogy kárpótolja őket a fény. Azt sem tudta, mennyi idő telt el, sőt az sem tudatosult benne, hogy támogatják fel valahová, lépcsőkön halad felfelé.
Nem látta az orvost, a lakást, a fekhelyet, amelyre ledöntötték, azt sem tudta, hogy megszűnt az a rettenet, amely a testében lezajlott, amely után elaludt egy ismeretlen lakás ismeretlen fekhelyén egy ismeretlen orvos segítségének köszönhetően.
Dani természetesen nagyon meglepődött, amikor megérkezve, hűlt helyét találta. Először nem gyanított semmit, csak amikor a lány közölte vele, hova lett, akkor ment fel érte az idegen lakásba.
Az asszony az út hazafelé eső részét végig aludta az autóban, utóbb pedig nem esett szó az eseményről. Dani nem kérdezte, mi történt a cukrászdában, ő pedig nem tett róla említést. Mint valami szégyellni való élményről szólt a hallgatásuk. Most, hogy Paula közölte utazási szándékát, azért lett közöttük ilyen nagy a csönd, mert mindketten úgy érezték, kínos a téma.
Másnap tehát egy kibeszéletlen esemény birtokában utazott el kivizsgáltatni magát a nő. Következő este pedig, amikor Zoli telefonon közölte az eredményt, őrjöngve, nyüszítve vágtatott asszonya után Dani, és akkora félelmek kerítették hatalmukba, hogy szinte elhomályosították a látását is. Már-már a kormánynak sem volt ura az aggodalomtól, s akkora önvád kerítette hatalmába, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne vezesse neki kocsiját szándékosan valamelyik fának.
Berettyóújfalu, 2013-04-14.
