Kertész Éva: A ház

Eltűnt a ház! Lebontották!

A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, már csupán bennem, lelkemben él. Nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és erőteljesen elítélhető viselkedés lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére telepedett, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.

Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.

Az, amelyik az enyém volt, mely igazán szép, korának egyik jellegzetes és méltóságos épülete volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen igyekeztek körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és csinosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna. Pedig abban az időben már igyekeztek az emberek egymásnál különbet, városiasabbat építeni.

Ő hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáépült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel együtt. Ezután csatlakozott hozzá a disznóól meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak éppen annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.

A ház, amelyre emlékszem, magasra épült, a Tisza közelsége, s az elmúlt árvíz emléke miatt. Magas volt, karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám, fénylő ablakszemeivel biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor kizárólag nekem szólt, idegenek felé tartózkodó, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.

Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán ─ szintén sarkon ─ az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, a korábbi falusi házak stílusát is magán viselve, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, miként középről a konyhába vezető ajtóhoz is. Az egész hosszú verandát fényes, bordó kőlapok fedték. Ez a szín vidámmá tette, feldobta az egyébként mindenhol szürkén uralkodó komorságot. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Az alapszín egyébként a falakon sokkal világosabb, lágyabb szürke. A sötétebb szürke kontúrja külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes. A szobában levő padló is szürkére lett festve a meggybordó szőnyeg alá, és a függöny mögött rejtőző spaletta is.

A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. A kert után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, szégyellnivaló kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely nem volt más, mint egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapunak tisztelt valami, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük, ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémeskút és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.

Igazság szerint már soha nem fogom megtudni, kit és miféle érzelem kötött ehhez a kiskapunak tisztelt semmihez ebben a gazdaságban, melynek a valóságban már csak a küszöbe volt eredeti. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata- és csülöknyomait őrizte.

Ezen a küszöbön ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.

És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.

A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.

Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a túlsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, eredetileg milyen célból épült, mi lett volna a tiszte. Lehetséges, hogy sosem érkező színtársulatok előadásait várta. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy báli rendezvény. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsószegig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlójú helyiség, pultokkal darabokra szabdalva, egy láthatatlan raktárral. A boltosnak nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.

Az épületek előtt mindkét oldalon akácfák sora biztosította az árnyékot, a szél és hófogó szerepét, s adta meg öntudatlan azt a szalagot, melytől utca az utca.

A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most idézek utoljára. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok oda, ahol állt, sőt, már nem is járok, mert mind eltűntek azok, akiket megkereshetnék, s rajtam kívül már nem is hiányolja senki, de lelkembe, gondolatomba bele ette magát az emléke, s amíg én leszek, a ház is él.

Berettyóújfalu. 2012-02-13.

Kertész Éva: A lányka, akit Denisének neveztek

Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

Berettyóújfalu. 2011.11.07

Könyveim itt vásárolhatóak meg

https://publioboox.com/user/szerzo/kerteszEva

https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=126686&type=22

Meghalt, eltűnt, megsemmisült, elveszett, nincs többé

Eltávozott, elment, elillant, megszűnt. Milyen kifejezést lehet még használni arra a tényre, mely mindenkit utolér, s aki itt marad, vesztes lesz egyszer.

Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon a tényen, milyen hatásokat vált ki az egyes emberből a halálélmény. Nem az elmúlás, mint olyan, hanem a veszteség, mely nélkül tovább kell élni, mintha mi sem történt volna. Amit átél az itt maradó, s attól függően, milyen közel állt hozzá, akit elvesztett, s amit fel kell dolgoznia, méghozzá egyedül. Noha adódik, hogy valaki külső segítséget kap, vagy vesz igénybe, hogy feldolgozza a veszteségét, de szerintem előbbi sem gyorsabb, legfeljebb némileg könnyebb.

Volt idő, amikor kifejezetten figyeltem emberek magatartását, s megőriztem magamban mindazt, amit mutatott az illető. A hangos jókedvtől, a dühöngő káromlásig, a látványos szerelemtől a gyűlölködésig, sőt, akár a válásig, a folyamatos szitkozódástól a néma zokogásig, vagy hangos jajveszékelésig minden megesik, gyakran úgy, hogy a benne lévő nem is tud róla.

Módomban volt felébredve holtan találni valakit, akinek levegőben maradt karján látszott, hogy utolsó mozdulatával még lélegzet után kapkodott, friss levegőt kért volna, ha lett volna kitől, aztán megkapaszkodott a levegőben.

Utólag hallatlanul örülök, hogy aludtam, mert a tehetetlenségnél nincs szörnyűbb érzés. És, hogy tudtam volna segíteni, mikor még a reményt osztó gyógyszer is alatta maradt. Már magához vette, de használni képtelen volt.

Amikor megláttam, én is a levegőbe kapaszkodtam, mert meginogtam. Mert nem erre számítottam, és főleg, mert láttam, hogy az a bizonyos utolsó pillanat nem könnyű, és nem röpke.

Nem sírtam, de sikerült elveszítenem a fejemet, és valami morbid tehetetlenség tört rám. Nem tudtam, mi a tennivalóm. Szerencsémre, volt egy szomszédnőm. Ő levezényelt. Aztán rájöttem, hogy van nekem családom. Mert az első pillanatban még azt is elfeledtem. Volt családom. Csendben, fegyelmezetten tette, amit kellett.

Noha láttam én már felnőtt férfit asszonya halála okán zokogni, miközben akkorára kuporodott, mint egy kisgyermek, s úgy sírt, hangosan, megállíthatatlanul, mint a gyermek, ki elhagyta babáját.

Olyat is, aki barátja önkezű távozása után három szódás kocsist megszégyenítően káromkodott kulturált körülményei között.  

Olyat is tapasztaltam, aki apja halálát követően semmit sem szólt, nem hagyta el panasz az ajkát, könny a szemét, fegyelme megrendítően példamutató volt. Csak éppen így, nyugodtan elvált a feleségétől, akinek addig minden szavát, tettét elfogadta, igenelte, jónak ítélte, mi több, dicsőítette. Most odahagyta gyermekeit, akikért eddig tűzbe ment volna korábban, utóbb pedig példaképet keresett magának az elhunyt helyett. Méghozzá olyat, akit nincs szándékomban minősíteni.

Hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk, miféle, hányfajta a lélek parancsa, milyen az elme elvárása, viselkedése? Érthetetlen, tanulhatatlan az a sokféle reakció, melyet megélünk, elkövetünk, s gyakran nem is tudjuk, hogy megtörtént, úgy történt. Valami kitörli belőlünk.

Én magamban úgy szidtam a férjemet, mint a bokrot, akinek volt képe engem magamra hagyni, pedig tudván tudta, hogy nem tudok egyedül élni!

Most itt vagyok, kerengtem a föld körül, megtettem ezt a borzasztó utat, de nincs vége, mehetek tovább, egyik helytől a másikig, egyik gyerektől a másikig, de sehol sem maradhatok tartósan, mert tudom, hogy valahol vár rám valaki, csak azt nem tudom, hogy ki, hogy hol, és főleg, hogy mikor. Tehát, indulhatok ismét, pedig még meg sem pihentem. S én már soha többé meg nem pihenhetek, többé helyem meg nem lelhetem, mert nincs is helyem, és nem is lesz, meg nem nyugodhatok, mert elveszett a nyugalmam is vele együtt.

Már egy éve is elmúlt, hogy elment, de én még meg nem bocsátottam neki. Mígnem, az egyik gyermekem egy nagyot kiáltott, de akkorát, hogy még a férjem is meghallhatta odaát:

- Hát, nem volt az én apámnak egyetlen jó tulajdonsága, amit elmondhatnál róla?

-  Nem tett az én apám egyetlen jót sem életében, amit most meg lehetne említeni?

S akkor magamhoz tértem.

Hát miért is őrjöngök én?

Hát kit siratok én? Őt, vagy magamat? Mért is? Azért, mert hiányzik. Azért, mert nincs velem? Nekem most meg kell tanulnom, hogy nem most nincs velem, hanem sohasem lesz, és nekem meg kell tanulnom nélküle élni!

Meg kell tanulnom úgy élni, mintha itt lenne, mintha most is sugallná, hogy mi a teendő.

Meg kell tanulnom érezni, hogy itt van, meg kell tanulnom hallani, hogy mit mondana, ha mellettem állna. Ilyen egyszerű az egész.

Csak túl kell élni!

Meg kell tanulni, hogy, aki társat választ, egyszer vesztes lehet. Nem egyszerre megyünk el, mert nem egyszerre jöttünk. Ilyen egyszerű.

In Memoriam Mocsár Zsófia(1991-2016) díszlettervező

T.S. Eliot : Az üresek

Az üresek 

I 

Mi vagyunk az üresek 

A kitömött emberek 

Jaj! összehajlunk 

Összehajlik szalmabélű kobakunk. 

Száraz hangunk 

Mikor összesugdosunk 

Halk és nincs értelme semmi sem 

Mint a szél száraz gyepen 

Vagy patkányláb tört üvegen 

Száraz pincében odalenn 

Formátlan alak, árnyék színtelen, 

Megbénult erő, gesztus mozdulatlan. 

Azoknak, akik átkeltek nyitott 

Szemmel a halál másik országába 

Ha emlékeznek még ránk - nem is kárhozott 

Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak 

Az üresek 

A kitömött emberek. 

II 

Szemek, melyekkel álmodni sem merek 

A halál álomországában 

Nincsenek: 

Ott a szemek 

Tört oszlopon napsugarak 

Ott a fák, ha hajladoznak 

S a hangok 

Ha a szélben dalolnak 

Ünnepibbek és távolibbak 

Mint egy halványuló csillag. 

Ne legyek közelebb 

A halál álomországában 

Inkább én is viselek 

Olyan eltökélt álruhát 

Patkánybundát, varjúbőrt, keresztléceket 

Egy mezőn 

Ahogy a szél tesz úgy teszek 

Ne közelebb - 

Ne azt a végső találkozást 

A homályországban. 

III 

Ez halott világ 

Ez a kaktuszvilág 

Itt állnak a kőszobrok 

Itt fogadják 

Egy halott kezéből az imát 

Mikor egy csillag sápadtan kezd hunyorogni. 

Hát így van ez erre 

A halál másik országában 

Magunkba virrasztva itt 

Azon az órán amikor mi 

Gyöngédségtõl remegünk 

Ajkak csókért epedve 

Imáikat kövekké tördelik. 

IV 

Nincsenek itt azok a szemek 

Szemek itt nincsenek 

E völgyben hol csillagok haldokolnak 

Ebben az üres völgyben 

Elveszett országaink törött állkapcsa ez 

Ez a végső találkozóhely 

Egymás felé tapogatózunk 

És kerüljük a szót 

Összegyűlve a megdagadt folyó e partján 

Látástalan, amíg 

A szemek újra felragyognak 

Mint örök csillag 

Százlevelű rózsa 

A halál homályországában 

Nincs más reménye 

Az üreseknek. 

V 

Körbe körbe fügekaktusz 

Fügekaktusz fügekaktusz 

Körbejárjuk a fügekaktuszt 

Minden reggel ötkor. 

Odahull az eszme 

És a valóság 

Odahull a mozgás 

És a tett 

Közé az Árnyék 

Mert Tied az Ország 

Odahull a fogantatás 

És a teremtés 

Odahull az indulat 

És a válasz 

Közé az árnyék 

Hosszú az élet 

s fényös nappal, annak fénysugari előtt 

Odahull a vágy 

És a görcs 

Odahull az erő 

És a létezés 

Odahull a lényeg 

És a leszállás 

Közé az Árnyék 

Mert Tied az Ország 

Mert Tied 

Az élet 

Mert Tied a 

A világ így ér véget 

A világ így ér véget 

A világ így ér véget 

Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel. 

1925, Vass István ford. 

The Holow Men 

I 

We are the hollow men 

We are the stuffed men 

Leaning together 

Headpiece filled with straw. Alas! 

Our dried voices, when 

We whisper together 

Are quiet and meaningless 

As wind in dry grass 

Or rats’ feet over broken glass 

In our dry cellar 

Shape without form, shade without colour, 

Paralysed force, gesture without motion; 

Those who have crossed 

With direct eyes, to death’s other Kingdom 

Remember us—if at all—not as lost 

Violent souls, but only 

As the hollow men 

The stuffed men. 

II 

Eyes I dare not meet in dreams 

In death’s dream kingdom 

These do not appear: 

There, the eyes are 

Sunlight on a broken column 

There, is a tree swinging 

And voices are 

In the wind’s singing 

More distant and more solemn 

Than a fading star. 

Let me be no nearer 

In death’s dream kingdom 

Let me also wear 

Such deliberate disguises 

Rat’s coat, crowskin, crossed staves 

In a field 

Behaving as the wind behaves 

No nearer— 

Not that final meeting 

In the twilight kingdom 

III 

This is the dead land 

This is cactus land 

Here the stone images 

Are raised, here they receive 

The supplication of a dead man’s hand 

Under the twinkle of a fading star. 

Is it like this 

In death’s other kingdom 

Waking alone 

At the hour when we are 

Trembling with tenderness 

Lips that would kiss 

Form prayers to broken stone. 

IV 

The eyes are not here 

There are no eyes here 

In this valley of dying stars 

In this hollow valley 

This broken jaw of our lost kingdoms 

In this last of meeting places 

We grope together 

And avoid speech 

Gathered on this beach of the tumid river 

Sightless, unless 

The eyes reappear 

As the perpetual star 

Multifoliate rose 

Of death’s twilight kingdom 

The hope only 

Of empty men. 

V 

Here we go round the prickly pear 

Prickly pear prickly pear 

Here we go round the prickly pear 

At five o’clock in the morning. 

Between the idea 

And the reality 

Between the motion 

And the act 

Falls the Shadow 

For Thine is the Kingdom 

Between the conception 

And the creation 

Between the emotion 

And the response 

Falls the Shadow 

Life is very long 

Between the desire 

And the spasm 

Between the potency 

And the existence 

Between the essence 

And the descent 

Falls the Shadow 

For Thine is the Kingdom 

For Thine is 

Life is 

For Thine is the 

This is the way the world ends 

This is the way the world ends 

This is the way the world ends 

Not with a bang but a whimper.

Jön a tavasz

Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn!
Becéző szeretet övezze fürtjeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Pósa Lajos

Megjelent könyveim 2014 és én, valamint egy önvallomás

Ismeretlen felmenőim


Nem ismertem a közvetlen felmenőimet anyai ágról. Nincs semmi emlékem senkiről. Mindenki elment mire megszülettem.  Nem láttam soha a nagyapámat, akiről nem tudok sokkal többet, minthogy Schwartz Márkusnak hívták. Állítólag Ausztria déli részéről települt át Magyarországra, de ez az ismeret kizárólag áttételesen, többszörös emlékezéseken keresztül jutott el hozzám. Nem tudom tehát, honnan került ide a család, egyáltalán a családjával érkezett-e vagy egyedül jött valahonnan a Monarchia területéről. Hallottam valamit arról beszélni, hogy a felmenői eredetileg a spanyol inkvizíció elől menekültek Horvátországon át.
De ez az ismeret sem biztos, mert inkább valami gyermekkorból visszahallatszó beszédtöredék sugallja, mint a bizonyosság.
Egyébként a spanyol történelem így, vagy úgy, csaknem minden túlélő zsidó család életébe beleszólt. Ahol annyi zsidó kényszerült menekülni, s annyi hunyt el máglyák tüzén, ott nem szépít az emlékezet. Olyan családi iratokra nem akadtam, melyek hitelesítenék feltevésemet. Valójában tehát semmi mást nem tudok róla, csak azt, hogy ő volt az édesanyám apja.
Az is mostanában jutott tudomásomra, hogy házalóként ismerte meg az én tizenhat éves nagyanyámat és megígérte neki, hogy visszajön érte. Kérte, hogy várjon rá. Mai eszemmel azt mondom kár volt rá várni, bár semmi mást nem tudok róla, minthogy más férfi mellett talán boldogabb asszony lett volna. Néhány jel arra enged következtetni, hogy több lány is várt a nagypapára. S több asszonyhoz járt haza később. Rég nem élt már, amikor születtem. Még egy maradék fotó sem emlékeztet rá a régi fényképek között. Nincs, nem lehet róla ismeretem.
Valami mégis van: a képzeletem. Azon ritka alkalmakkal, amikor szóba kerül, valaki említést tesz róla, látom magam előtt azt az alacsony termetű, vékony csontú férfit, aki ő lehetett. Mindig ugyanazt. Ettől a látomástól csak az tudna eltántorítani, ha elém tennék valódi fotóját. E nélkül viszont kizárólag az a képzeletbeli férfi jelenik meg előttem, akit korábban megalkottam magamban. Fekete keménykalapot is látok, ami mai szemmel megmosolyogni való, tekintettel a termetére, ami meglehetősen alacsonynak tűnik. A kalap alatt szőke hatású keskeny férfiarc látható, enyhén lefelé hajló bajusszal, fekete ruha és a kis emberek méltósága.
Tény, hogy az 1800-as évek második felében már Pest utcáit koptatta. Papírjaiba az volt bejegyezve: magánzó. Nem tudhatom, mivel járta az utakat, utcákat. Gondolom, könyvekkel, használati tárgyakkal házalt, de lehetséges, hogy emeletes épületeket közvetített ki bérlakóknak. Nem rossz üzlet, egy ilyen épületnek legalább negyven család a bérlője. Vagy pénzt közvetített talán? Vagy mások üzleti ügyeiben járt el? Minden elképzelhető. Úgy tűnik, nem volt senkinek sem alkalmazottja. Hogy miből és mennyi lehetett a jövedelme, elég volt-e egy család eltartására, rejtély.
Egyetlen, amit biztosan tudok, hogy feleségül vette az 1878-ban született Angelusz Adeleidet Budapesten, aki egyedül látható az esküvői képen. A fotón gyönyörű fiatal teremtés a nagyanyám, aki szintén nem élt már, amikor megszülettem.  A családi legendárium szerint nagyapámnak megismerkedésük idején még nem volt módja arra, hogy eltartson egy családot. Az viszont feltűnő volt számomra, hogy nem sadhen közvetítésével házasodtak, tehát nem lehetett az Angelusz család ortodox beállítású. A jelek szerint az ő életvitelükön már érződik az asszimiláció folyamata.
Nagyanyám Angelusz Salamon, és Préger Julianna házasságából született 1878-ban Budapesten, házasságot kötött Schwartz Márkussal 1898-ban, és elhunyt 1928-ban Adél nővérem születése előtt néhány nappal Budapesten.
Manó nevű fivére a Verőce vármegyei Chepinben látta meg a napvilágot, ahol Préger Julianna dédnagyanyám született és ahol házassága után is élt a család (Elhunyt 1911-ben Budapesten, nyugszik a Kozma utcai temetőben.). Nem tudni, milyen esemény válthatta ki, hogy a már özvegy és viselős asszony elindult kisfiával Budapestre. Írásos bizonyság nem található róla, hogy pogromok lettek volna Verőce megyében az idő tájt. Inkább képzelhető, hogy valami új házasság reményében küldték el rokonai Pestre.  Erről a feltételezésről sem a szájhagyomány, sem semmi nem maradt fenn. Tény, hogy Adeleid nagyanyám már itt kéredzkedett világra.  Manó pedig itt házasodott össze 1897-ben a Felvidéken született Spitzer Gizellával. Esküvésük a Rumbach utcai zsinagógában van bejegyezve. Lakásuk a Klauzál u. 33-ban. Ott találkoztak az egyébként meglehetősen összetartó családtagok, ha idejük, kedvük engedte. A házasságból öt gyermek született, Ernő, Károly, René, Lili, és Pál.
Nagyanyám sem tétlenkedett, három fiúval (Zsiga, Sándor, Aladár) és öt lánnyal (Etel, Elvira, Berta, Aranka Lenke) szaporította a magyarságot. Nevelésüket úgy irányította, hogy a család összetartson, így gyermekei szoros és jó rokoni kapcsolatot tartottak fenn Manó családjával mindaddig, amíg a zsidóüldözések ezt el nem lehetetlenítették. Bennem többször felidéződik egy kép: látom, amint az asztal alatt-körül nyűglődöm, unatkozom, miközben több rokon néni süteményezik, szemben velünk Manó bácsi szabó asztalának támaszkodva áll egy lábon, mellette a mankója. Egy hatalmas üvegajtóval nyitották össze a máskor üvegajtóval elválasztható két helyiséget. Ez lehetett a szalon. Jó, kellemes polgári kényelem benyomása él bennem ma is róla.