Kertész Éva: Emelj magadhoz, Uram!

Uram, neked tudnod kell, hogy a test addig igazán értékes, amíg szeretünk benne lenni. Aztán még jó ideig ragaszkodunk hozzá, bár érkeznek jelzések, hogy megkezdődött a bomlás folyamata és egyes szervek korrekcióra szorulnak. Kúráljuk, javíttatjuk, és félünk elveszíteni. De én már a tükörbe sem merek nézni Uram! Valaha szép voltam, hódolóm is akadt néhány, de ezt a testnek csúfolt roncsot inkább ne lássa senki. El kellene ezt jó mélyre rejteni talán!
Szerencsére látásom is romlik, a saját látványom nem ingerel, de ami nagyobb baj: alig ér el hozzám a hang, s lassan elvesztem minden kapcsolatomat a világgal. A gondolataim viszont épek, s ez ebben a helyzetben nem előny. Mert bizony, tisztában vagyok vele, hogy már csak teher lehetek! Magamnak is, gyermekeimnek is! Lassan ők roppannak össze az aggodalomtól és a fizikai tehertől, amivel az én létezésem sújtja őket.
Én Istenem, meg szeretnék halni! Nincs már egyetlen porcikám, amely ne fájna. Úgy szenvedek, mint egy beteg állat, és Te nem veszel Magadhoz. Hogy történhet ez velem? Én sohase bántottalak, meg nem tagadtalak, mindig hittem a létezésedben. Imádkoztam is Hozzád természetesen. Hálával telve. Úgy érzem, nem voltam rossz ember. Soha senkit szándékosan nem bántottam, mások ellenére nem tettem, s dolgaimat becsülettel elvégeztem. Felneveltem három saját gyermekemet, és sokat, ezret is tán a máséból. S én nem kellek Neked? Itt felejtettél talán?
Leéltem kilencvenegy esztendőt, s elég volt. Elfáradtam, meggyötrődtem, Uram. Már nem kívánok élni. A legkisebbem is hetven éves mindjárt, s olyan fáradt, olyan összetört és kialvatlan, hogy szégyenkeznem kell. Mert mindez érettem van! Hiszen én követelem ide magamhoz, hogy adjon vizet, mondja meg hány óra, és masszírozza meg a lábam. Vagy a hátam. Az én lányom már hetek óta nem mer elmozdulni az ágyam mellől, én pedig két hete nem vettem magamhoz sem szilárd ételt, se folyadékot. Más már belepusztult volna, hiszen folyadék nélkül nem lehet élni! Csak nekem? Ne tedd ezt velem, Teremtő Isten! Ez az élet már nem áldás! Neked tudnod kell, meddig ajándék, meddig öröm a lét.
Lassan elvesztem éltető emlékeimet is, pedig ilyen hatalmas korban már sok az emlék, sok az élmény. Ha valaki, én csak tudom, milyen szép az élet! Három gyermek kapott testet az én véremből, szerelmemből. Három apróság karja fonódott a nyakam köré, ha sírt, ha örült. Három kis lélek szájába dőlt a tej emlőimből, hogy remek, egészséges emberek legyenek. Három buksi fej fúródott a hónom alá, ahol a lét a legbiztonságosabb! Felnőttként is hozzám futottak, engem hívtak, s én védelmeztem őket minden bajukban.
Az én emberem korán elment, éppen csak felnőttek a gyerekek. Nélküle üres lett világom, de túléltem, mert a gyerekeim szeretete hatalmas megtartó erő.
Szép otthont varázsoltam köréjük, mert szerettem csodálni, miként művelni is a szépet. Csipkék, hímzések garmadája került ki a kezem alól, mely számtalan otthont díszített, díszít. Festettem is, s boldog voltam, amikor egy–egy szép képem megörvendeztetett valakit az enyémek közül. S hány gyereket tanítottam, oktattam, neveltem másnak! S, most, itt, végén ennek a szép életnek, már nem vagyok más, csak egy nyomorult test! Testbe zárt fájdalom!
Ne alázd meg Uram ezt a testet, amelybe te leheltél lelket! Vedd el! Már nincs élő tanúja az erőlködéseknek, a fárasztó, de örömteli munkának, annak, hogy éltem. Tudom, nem volt hiába az itt töltött idő. Nyomot hagytam gyermekeim testében, lelkében, s azokéban, akiknek nevelését rám bízták. Emelj magadhoz, kérlek, nyújtsd a karod értem, ölelj meg észrevétlen. A lelkem úgyis itt hagyom, hogy melengesse ezt a hűlő világot, hogy óvjam még egy kicsit az enyémeket. Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja, malaszttal teljes…

Kertész Éva

Halálok halála - folytatás

2. rész



    Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem ─ és én természetesnek tartottam ─, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

    Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

    Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

  Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le, miként kell élni.

    Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

    Ő a Koránba írta le, mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

    Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

    Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más–más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja, és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

     Itt van ez a sok–sok muzulmán, aki úgy, ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ők a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, amely annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

     Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

      Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

     Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

     Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

      Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

      Muzulmán vagyok, de a nővérem, aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára, amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát, ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak, mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé, mint manapság.

      Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy nem igaz, amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!





*





      Fürdet és keneget és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

      Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

      Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

      Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

      Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár az itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

      Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is bánkódik nagyon, de én, a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a ─ számára idegen ─ világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

     Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony soha nem lesz néma, földet néző arab teremtés. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

      Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

      Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

      Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

      Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

      De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tízparancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

      Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

      Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg, mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt, amíg veled lehettem!



                                                     

*  *  *





      Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden, ami múltban és jövőben megeshet velem, minden, ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

      Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

      Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe–körbe jártak a tűzön ─ egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül ─ amit az én egyik magzatom csiholt ─ gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az odakészített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe–körbe, ütemesen verték a tam–tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha–néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

      Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

      Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét, mely ajzza őket.

      Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.





Berettyóújfalu, 2012–03–17.

Maca

                                         

Először a lányát ismertem meg. A fodrászatban, ahová jártam, ő volt a fejmosó. Aztán kiderült, hogy a valóságban ő kozmetikus, de olyan kevés vendég jár hozzá, hogy abból nem lehet megélni, így elvállalta a fejmosást is. Nagyon szép, kellemes fiatal nőnek ismertem meg, karakteres szép arcocskával, de minden mozdulatán érezni lehetett, hogy levert, szomorú. Volt benne valami nagyon kellemes, valami finom gyengédség. Nem sokkal korábban vált el tőle a férje. Két gyerekkel maradt egyedül, és nem lelte helyét a világban. Ennél többet nem tudtam róla.

Később egy kávézó teraszán láttam Macát valakivel üldögélni, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsó a lánya. Jó megjelenésű idős hölgy benyomását keltette. Sportos testalkatú, jó mozgású, igen rövid hajú nő, akin látszott a pénz. Drágán öltözött, nagyon igényes benyomást keltett. Mellesleg azt megállapítottam róla, hogy súlyos pajzsmirigy betegsége lehet, mert a szemei feltűnően kidomborodtak a szemüregéből.
Hosszú ideig nem is voltunk köszönő viszonyban. Akkoriban költöztem a városba, számomra minden arc új, engem könnyebb volt észrevenni. Azt sem tudom, ki mutatott be minket egymásnak, de roppant ritkán találkoztunk. Még a nevét sem jegyeztem meg.
Aztán egyszer valamiért a lakására kerültem. Valami konkrét oka lehetett, de már nem emlékszem miféle. Bizonyára árult valamit, ami kellett nekem.
Remek társalgónak találtam, minden érdekelte a világból, kellemes volt vele lenni. Nagy lelkesedéssel szólt a munkájáról. Megtudtam, hogy fiatal lány kora óta könyvekkel foglalkozik. Amíg aktív volt, egy nagy forgalmú könyvesboltot vezetett. Élete a könyv, és a vásárlók kielégítése. Mindenkinek minden könyvet megszerez most is, mert nyugdíjas ugyan, de egy magánkereskedőnek dolgozik, aki a helyi kórházban biztosított neki egy asztalnyi helyet. Annyit is fizet, amekkora a hely. De én már akkor láttam rajta, hogy ingyen is szívesen dolgozna. Úgy is ismerte a város: Könyves Maca.
Vele lakott lányunokája, az Erzsótól való, aki valamilyen felsőbb szintű iskolába járt, és nála lakott, amikor nem volt a főiskolán. Tőle, Diánától értesültem arról is, hogy szülei eladták a közös lakást, és Erzsó a ráeső részből valamelyik közeli településen vásárolt magának házat. Tehát már nem él a városban. Magamban megállapítottam, hogy a fiatalasszony jövője ezzel elszállt, de nem nyilvánítottam véleményt. Maca se jót, se rosszat nem szólt a lányáról, mégis valamiként azt szűrtem le a némaságából, hogy nagyon gyenge érzelmi szálak köthetik őket össze. Pedig annak az Erzsónak, most igazán nagy szüksége lehet a gyengédségre.
Egy időre ismét eltűnt a szemem elől, nekem fájdalmas családi gondjaim akadtak, nem törődtem senkivel.

Ismét eltelt valamennyi idő, Macával az utcán találkoztunk, és boldogan újságolta, hogy felújította a lakását. Valami ragyogó kölcsönlehetőségre tett szert, azt még bőven ki tudja fizetni a nyugdíjából. Minden ajtó és ablak új, nagyszerűen szuperál, a beépített szekrények mindent befogadnak, a fürdőszobából kidobatta a kádat, szép lett, és praktikus. Mindenhol új a járólap, a csempe. Most minden úgy néz ki, ahogyan rég óhajtotta. Vele örültem, és ismét eltűnt.
Amikor nagy bánatomról értesült, jelentkezett. - Hogy vagyok? - kérdezte. - Miben segíthet?
Ez többször is megismétlődött. Törődő volt, elhívott sétálni, meghívott magához is. Megvendégelt: kávé, aprósütemény, csipke, elegáns tálca, kristályok. Kellemes vendéglátó volt.
Közben többen intettek, hogy nagyon vigyázzak vele, de senki, semmi mást nem említett. Nekem viszont jól esett az érdeklődés, a törődés. Aztán, már jóval később észrevettem, hogy rólam már szó sincs, csak neki vannak bajai, gondjai.
Naponta kijárt a helyi kórházba reggel hétkor, hogy abból az asztalnyi lelakatolt tárolóból kiszedje az árut, kirakodjon, hívogatóan elrendezze, s ugyanezt ismételje meg délben visszafelé, hogy lezárhasson, és hazamehessen. Elismerem, hogy fárasztó, amit naponta művelt, kezet, derekat keményen megdolgoztató tevékenység, különösen, ha hozzáadjuk, hogy az árút is ő szerezte be.
De. Bárhova ment, bárkivel találkozott, beszélt, kizárólag ő dolgozott, ő fáradt el.
Logikus, hogy ez történt velem is minden alkalommal. Az én bajom nem létezett, semmi volt, sőt nem is hallatszott el hozzá. Neki volt betegsége, neki fájt a lába, sőt, neki nem volt pénze. Ez így folytatódott jó ideig, de ma is röhögöm magamat, ezt a vén bolondot, meg a pókot is, mely kutyafüle Macához képest. Mert ő aztán úgy szövögette köröttem a hálóját, hogy ember legyen a talpán, aki abból ki tud keveredni. Elismerem, nem voltam ember a talpamon.
Felvettem az OTP-ből hitelt a nyugdíjam terhére, hogy megoldja a gondjait. Mert gondjai aztán voltak! Sokak! Nagyok! Amint megkapta a pénzt, sürgősen kiváltotta a bizományiból az aranyait, s felajánlotta nekem – meg-vé-tel-re! Nekem, akinek korábban megígérte, hogy amint eladja az ékszereit, azonnal kifizeti az első százezret, a többit havi részletben. A pénzét elköltötte, mindenre, élelemre, ruhára, minőségre, nekem pedig legalább kétszer betett tízezer forintot a számlámra.

Közben a svájci frankkal már sokan megjárták, de azok gondja, természetesen mind semmi a Maca bajához képest, aki két milliót vett fel. Már új lakója volt a kisszobának, már Erzsó fia járt innen iskolába, Diána a lány abbahagyta főiskolai tanulmányait, felszolgáló lett egy étteremben, ő tartotta el a fiút is, akivel élt, s akinek egy kislányt szült.
Maca viszont fáradt. Egy bizonyos: A szeme egyre dülledtebb lett, fájt a keze, mert nehéz a sok könyv, fájt a lába, mert ott meg érszűkület keletkezett. - Erzsó nem hajlandó dolgozni, ez rettenetes! Én itt dolgozom hetven évesen, ő meg elment mosogatni az Öregek otthonába. Mihaszna nő, ott ahol él, művelhetné a kozmetikát, lenne sok vendége, de semmirevaló, ilyen volt mindig is. Most meg ideadta nekem ezt a fiút is, aki még a szemetet sem viszi ki maga után, egész nap fekszik, és tévézik. Az én pénzemről már szó sem volt, hogy jövök én ahhoz, hogy erről beszéljünk, amikor neki annyi baja van!

Csak néztem ezt az örökké duzzogó arcot, ezt a nincs a földön nálam szerencsétlenebb önsajnálatot, és rádöbbentem, hogy már mindent tönkretett maga körül. Ráébredtem, hogy én vagyok az Isten tudja hányadik ember akinek tartozik, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, kész, vége.
Minden reggel elment dolgozni, de amint hazajött, hulla fáradtan levetette magát az ágyra, - egyébként jogosan - s feküdt a takaró tetején, s már semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a Macához, akit megismertem. Ő egyébként sem járt hozzám, nem tudta megjárni a két emeletet, én ugráltam hozzá. És éreztem, hogy egyre ingerültebb. Tehetetlen veszekedős, elviselhetetlen vénasszony lett belőle. Gyakran már az volt az érzésem, hogy már engem is gyűlöl, mert nincs tartozásom, meg bajom, meg rossz gyerekem, meg miegymás.

Közben nekem kellett visszafognom, hogy ne kínozza a fiút. Sokszor leszúrtam, amiért türelmetlen vele. - Ne gyötörd! Gyerek ez még, ha nagyra nőtt is. Ne rajta verd el a port a felnőttek nevelési hibái miatt. Te se nevelted jól Erzsót, azért nem tud megállni a lábán. - Annak is Zoli az oka! Elkényeztette! Különben is anyám nevelte, én dolgoztam! És feküdt az ágy tetején lehúzott redőnyök mögött hónapokig.
Rá kellett döbbennem, hogy a bosszúságon, és az ellenszenven kívül semmi nem köti a lányához. Egyetlen öröme, boldogsága Lili volt. Lili a csoda! Az igen! Olyan nincs több! És mondta, sorolta mit tud Lili, de soha meg nem kérdezte, mit tudnak az én kis csillagocskáim. Én csak hallgatóság voltam a számára. Kibérelt engem a saját pénzemért, hogy legyen, akinek elsorolhatja, hogy milyen szerencsétlen.

Eldöntötte, hogy belép egy idősek számára kialakított otthonba. Egy szoba, garzon. Földszint!!! Ezt meg kell venni. Igaz, hogy az ára elvész, de másfél millióért megkapja, ezt a lakást eladja, kifizeti belőle a tartozását, és él, mint Marci Hevesen. Egyedül!
Nem kell tartania kapcsolatot az idősekkel, de kap teljes kiszolgálást, ha igényli. És nincs Erzsó, és nincs Hunor, sem Diána, aki egyébként már a telefont sem veszi fel, ha keresi. Tehát már Diána sincs. Vagy Erzsó idegenítette el tőle vagy Attila az élettársa, tény, hogy nincs senki. A családból már senki, csak Hunor. De ez se szól napokig egy szót sem, még WC papírt sem hoz magának, és egyáltalán fütyül rá. Ennek is vége lesz nemsokára, csak kapja meg a lakást! Nem lesz itt ingyen albérlet, és lustálkodás! Majd fizet, amint levizsgázott.
 Csak éppen arra nem számított, hogy Isten malmai elég lassan őrölnek, a hivatalé meg még lassabban. Ő mindent úgy szeretne, hogy „Add ide teremtőm, de rögtön!” Hát ez nem megy. Csak a Maca vérnyomása, meg a banki törlesztő részletei kúsznak felfelé, az ügyek csak szép lassan araszolnak.

Amíg a képviselők összejönnek és döntenek, két hónap. Amíg a Polgármesteri Hivatal kiértesíti, megint egy hónap! Maca már nem bírja tovább, az idegei felőrlődnek. Nincs vevő a lakásra! Ő felakassza magát.
 Nem mentem napokig felé, mert bőszített, hogy az ő nagy baját hallgassam állandóan, de lehetőséget sem ad, hogy megkérdezzem, mi lesz a tartozással. Elvégre, ő szerencsétlen. Miközben mindig felfedeztem egy - egy új darabot rajta, melyre, ha szóvá tettem, azonnal rávágta, hogy ősrégi, miközben rajta volt az évjárat.

Kórházba kerültem, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni sem tudtam. Gerincműtét várt rám, s amíg fogadni tudott a sebészet, itt tartott a belgyógyászat infúziókkal, hogy kibírjam. Jött ám az én barátnőm, hozta minden terhét. Aki olyan szerencsétlen, akit úgy összeszurkáltak, mert nem találták meg egyből a vénáját. Nézzem. Néztem. Valóban. Hogy jövök én egy ilyen gyötrelemhez!
Már itthon voltam, járhattam, állhattam. Maca rendszeresen látogatott. Úgy jött, mint egy haldokló, kimerülten, szenvedve, még a szemhéját sem tudta felemelni, és sorolta a baját, sorolta. Csak amikor elment, akkor jöttem rá, meg sem kérdezte, én hogy vagyok.
Ismét érte egy nagy csalódás. Az unokája letette a végvizsgáit, és úgy elhúzott, mint a vadludak. Összecsomagolt, és közölte, hogy albérletbe költözik. Szerintem nagyon élvezhette a pillanatot. Én viszont megszenvedtem, amíg elsorolta minden keservét. Sokáig tartott.

Legközelebb nem vártam meg a tirádáit, most én közöltem, hogy szükségem van a pénzemre. Kell a gyerekemnek. Most ő honnan vegyen pénzt? Neki sincs. Kérj kölcsön mástól! Nincs kitől. Minden barátjának adósa. Vegyél fel a banktól! Annak is tartozik. Nem érdekel, hogyan oldod meg, kérem a pénzemet! Mélyen megsértődött. Ezt nem várta volna tőlem. Tudhatnám, mennyi gondja van, milyen szerencsétlen. De megszerezte valahonnan. El is maradt egy időre. Én azért is mentem hozzá, de többé nem kínált sem kávéval, sem semmivel. És nem jött.
Mostanában ismét jár hozzám, de már ismét adósom. És dől belőle a panasz. Jogosan is, mert fárasztó, amit tesz, túl azon, hogy minden nappal öregebb, és fájdalmas, hogy magányos, ha pont azok nem igénylik, akik az övéi. De…


Berettyóújfalu. 2013-12-05.

Halálok halála

Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem, akit magommal én ültettem az asszony ölébe, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.
      Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe, amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a Nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat, ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.
      Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.
      Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm. Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.
      Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne sértsék annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani engem. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de nekünk nem volt eszközünk ilyesmire.


*  *  *


      Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem.
      Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, ily módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok–sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt engedékeny növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.
      Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.
      Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.
      Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. De főleg a gondolataink által.

                                                   
*  *  *


      Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, rég élő szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk, de örökre elvesztettem őket.
      Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok, később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.
      Itt a Nílus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papiruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papiruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjain történéseit ábrázolják.
      A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.
      Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz, a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik a cipekedőkről, arról, hogy a nehéz munkát végzők kellően lakjanak jól, pihenjenek eleget, mert ő tudja, hogy csak az tud igazán pontosan dolgozni, akinek nem korog a gyomra, s nem inog a lába. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.
      Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla, ami nem való már rá, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, a megmunkált darabokat, melyek úgy illeszkednek be a többi közé, mintha oda születtek volna.
      Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.
      Én még nem láttam, de azt mondják, akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.
      Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak, akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.
      Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.
      A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk, ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.
      Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött a családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert zajongó gyerekeimtől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a mély kutakból felhúzott vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.
      Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.
      Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.
      Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmitmondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.


*


      Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nílus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették–e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.
      Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja hajamat.
      Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda–vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.
      Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesújt. Emelik, lesújt.
      A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kísérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!


Folytatása következik

Tükröm, tükröm, mondd meg…

Eltörött a tükör. Egy meggondolatlan mozdulat, s megesett. Leesett. Ráadásul én vertem le. S mennyi emléket vitt magával, amit még el sem mesélt nekem. Gondatlanul bánunk a régi tárgyakkal. Íme ez is! Mostanáig észre sem vettem, hogy létezik, pedig igazán mutatós antik darab, cizellált, megbarnult, aranyozott keretben. A régen metszett ovális formát míves ötvös munka ölelte, forgatható, dönthető formája igazán minden igényét igényesen kiszolgálhatta a bele tekintő hölgyeknek. Bizonyára sok kis takaros arcocskát biztathatott elégedettségre.
Korát tekintve, már a vakulás foltjai is többet jelentenek száz évnél. Tehát elmondható róla, hogy többszörösen nagykorú - is elmúlt.
Most üresen áll a keret, amelyben természetesen majd pótolom egyszer a tükröt, de a cserepeket fel kell szedni a földről. Jó szilánkosra tört, de van közöttük egészen jól használható darab is. Vesztemre belenézek. Idős hölgy barázdákkal szabdalt képe néz rám vissza. Szóval ilyen lettem. Nos, nem tegnap mondták rám, hogy de helyes kislány. Hm. Pedig valamikor utánam is megfordultak néhányan.

Ezek a redők, ráncok, mélyedések, vallanak azért egyről-másról! Bizony, bizony, az életemről vall ez az arc, amelyik a tükörben mutatkozik. Mennyi öröm, mennyi bánat fér el egy arcon! Ni csak! Az éveim számát nem is a ráncaim hordozzák, hanem a szemem. A tekintetem. Meggyőződésem, hogy nincs az a plasztikai sebész, aki a szememről el tudná tűntetni a sorsomat. Hiszen az belülről tükröződik. Az már az enyém! Igaz, hogy az én korosztályom még nem ismerte a ráncfelvarrás lehetőségét, legalábbis nem ilyen tömegméretben, mint manapság, de, ha belegondolok, dehogy is adtam volna oda azt a szép három ívet, melyért három gyermekem születéséről arany ecsettel festett emléket az élet. Három megrendítő, csodás emlék, három ünnepnapot jelez. Mert az öröm is nyomot hagyott, igen! Csak az, szépet, finomat! Mint az esküvőm! A boldogság előszobája, a remények igézetét kínálta. Annak törölném le a nyomát? És a diplomám? Nem adták azt nekem ingyen! Megdolgoztam érte! Ezek tehát a szépítő ráncok. Az öröm példázata. Hordani akarom őket magamon, mint egy-egy ékszert.

Hát igen, a bánatok, a veszteségek már nem élvezik az ecset nyomát. Lehullott az aranypor. Ezek az élmények már mélyebben vésődtek be a lelkembe, s megjelentek a szemem körül. Nem gondolok kisebb betegségekre, melyek utólag csak kis színeseknek tűnnek. De jöttek az elkerülhetetlen, a törvényszerű veszteségek, melyek az emberi lét velejárói.
Láttam megöregedni, megfáradni a szeretteimet, kénytelen voltam látni, miként viseli meg a lelket a testi kiszolgáltatottság, s a fájdalom. El kellett kísérnem fegyelmezetten végső útjukra őket, holott inkább a földből kapartam volna ki valamennyit. Ez mind olyan esemény az életünkben, mely belemar a lélekbe, örökre nyomot hagy a tekinteten, és megjelenik az arcon is. Ezt ne vállalnám? Hiszen ettől ember az ember.
Elveszíteni aránylag fiatalon a társat, de főleg megtenni vele az utat addig, ahol a semmi következik! Próbára teszi a tűrést.
Tudjuk, hogy a végső esemény neve halál, de eltakarjuk, elrejtőzünk előle, nem veszünk róla tudomást, mintha elkerülhetnénk.
Nézem az idős nőt a tükörben, aki én vagyok. Egész vidoran vibrálnak ezek a ráncok! Még mosolyogni is tudnak. Hogy másnak nem tetszik? Nem is másnak gyűjtöttem őket!

Kertész Éva

Vették, vitték, lopták, csenték, volt, ahogy volt

A vékonyka szőke gyermek a végsőkig kimerülten húzta fel magát a lakókocsi lépcsőjén. Az asszony szinte feltolta már, mert látszott, hogy magától képtelen mozdulni. Kis testével benyomta az egyébként résnyire nyitott ajtót, és meghúzódott mögötte. Nem maradt ereje az ágyig elmenni. Annyira fáradt, volt, hogy inogott a térde. A kora reggeli levegő minden erejét kiszippantotta. Csak állt pillanatokig az ajtó mögött, aztán magának is észrevétlenül lecsúszott a sarkára, és úgy maradt. Álmában is azt az apró csokit szorongatta, amit az imént nyomott kezébe az asszony.
Kevés idő múltán belépett a barna nő, miközben lerúgta cipőjét, kitapogatta a gyermeket a sarokban, s úgy csukott szemmel maga mellé emelte. Úgy dőltek bele együtt a kihűlt ágyba, hogy már aludták is az igazak álmát.

Koldulásból értek haza. A barna szerette ezt az életformát. Ő ebbe beleszületett, a kicsi megszokta. Az ember muzsikált. Csodásan muzsikált, mindenki megállt, ha hallotta. Már tudták a módját is, hogyan kábítsák el a járókelőket. Fényes fehér brokátot tettek a földre, ami hamar elvesztette ugyan fehérségét, de jól mutatott rajta a tok. A hegedű tokja. Bele egy piros rózsát tettek úgy, hogy a fele kilátsszék. És a kis fatálkát. Gyönyörű volt így együtt.
A gyermek csak állt a muzsikáló férfi mellett, széttárta a karját, illedelmesen, kérőn, s ez a kérő mozdulat olyan megható volt, hogy senki nem ment el mellette közömbösen. Gyűlt a pénz a fatálkában.

Az egész helyzetben van számukra valami szokatlan. Az ugyanis, hogy nem is tanították a kis szőkét a hogyanra, magától jött rá a módjára. Úgy kért, hogy nem kért, csak meghajolt, biccentett, és rámutatott a fatálra. Fehérszőke haja világított, mint egy angyalé. Gyöngyök csillogtak a hajában, mert az asszony úgy öltöztette, hogy angyalnak hasson. Mindig meztelenül hagyta a testét, de többszörösen át meg átcsavarta dúsan redőződő tüll anyagba, amelyen egyes mozdulatoknál áttűnt egy-egy testrésze. Fenn, a lapockájánál kihúzta a tüllt, mintha szárnya lenne. Angyalszárnya. Ha észrevette, hogy kezd fázni a gyermek, egyetlen pillanat alatt leszedte róla az angyalságot, és vastagon beletekerte puha, meleg takaróba. Abban helyezte be az autóba. Ma mégsem akart átmelegedni. Pedig a kocsit folyamatosan fűtötte a kedvéért.

Itt vannak kora reggel óta, gyűlik a pénz a tálkában, de a lányka ma fázik. És kedvetlen. Egyébként is mindig kedvetlen. Mintha elvágyna innen.
Hogy is került hozzájuk ez a gyermek? Nem emlékszik. Először fel sem figyelt rá, pedig a kicsi a szoknyájába kapaszkodott, amikor haladt a tömegben. Észre sem vette, ki tudja, mióta bóklászott már mellette, mintha oda tartozna. Hihetően elkallódott a sokadalomban, s tévedésből az ő szoknyáját fogta meg. Amikor már megrémült, benne szakadhatott a sírás is, mert nem volt egyetlen síró hangja sem, csak fogta a szoknyáját, s annyit mondogatott: Madam.
Tehát a családjától kószálhatott el, amikor hozzá csapódott. Neki kellett volna keresnie a hozzátartozóit, de nem tette, nem érdekelte. Nem is akarta a magáénak. Még alig beszélt. Egyetlen szót ismételgetett. Madam. Nem az anyját emlegette. Lehet, hogy nem is él az anyja? Vagy kuplerájban nevelkedett volna? No nem! Madam. Esetleg nevelőnő lehetett körülötte, s azt hívta madamnak?

Tőlük kereshették is a szülők, kitehettek plakátokat, bemondhatták a rádióba akár, ők eljöttek Milanóból hamar. Csak rövid ideig maradtak a városban, mint mindenhol. Vásárokba, nagyobb piacokra mentek, ahol összeverődik a nép. Ahol lehet muzsikálni. Ebből éltek. Ez az ártatlan valahol megfogta a szoknyáját, és ment mellette. Rá se nézett, csak kapaszkodott, s ment előre. És maradt. És elvárta tőle, hogy ellássa. Aztán észre sem vették, már szerették. Már ragaszkodtak hozzá. Ekkor még nem koldult. Nem is gondoltak rá. Kicsike volt. Kicsike, de elhúzódó. Soha nem ölelte meg őket, karját semmikor nem fonta a nyakuk köré. Ha egyedül játszott is a lakókocsi közelében, s hozzájuk futott valamiért, ragaszkodását soha se nem fejezte ki mással, mint egy főhajtással. Aztán egyszer, amikor muzsikált az ember, a lányka odaállt mellé, mutogatott, hajlongott, a pénz meg gyűlt. Akkor kezdődött.

Most el kell vinni orvoshoz. Tüzes a kis teste, nehezen lélegzik, sápad. Már be is csavarta vizes törülközőbe. Tudja ő, mit kell tenni ilyenkor. Ha jön az ember, indulnak vele. Neki nincs gyereke, aki volt, korán elhalt. Ez itt már a szívéhez nőtt, aggódik érte.
Az orvos csak apró megfázást észlelt. Nem találta a láz okát. Faggatni kezdte a lánykát.
- Mióta kéreget?
Ő nem kéreget, ő integet. Jeleket küld.
- Miféle jeleket?
- Hogy itt vagyok, keressenek meg.
- Kik keressenek?
- Akik elhagytak. Akik elhagytak, vagy elvesztettek. Nem tudom. Azt mutatom, hogy itt vagyok. Magam vagyok. Magam.
Ők itt jók hozzám, szeretnek, de én azoknak üzenek, akik keresnek engem.
- Tehát a szüleidet keresed?
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- A szülőt. Mi az?
- Aki ölelt téged. Fektetett, etetett. Emlékszel?
- Nem. Csak érzek olyat.
- Fáj neked valami?
- …
- Fáj.
- Mi fáj?
- Nem tudom.
- Most kapsz tőlem egy szép tollat, meg sok kis papírt, és rajzolj sokat. Ugye megteszed kislány? Rajzolj nekem! Majd elhozod, ha minden papír tele lesz! Jó?
Az asszonyhoz fordult. Nem tudtam meg semmit, de ez a kicsi szenved. Érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. A láz is ezért van. Majd hozzák el a rajzokat. Ez egy kis kanalas nyugtató lesz neki. Váltsák ki a patikában!

Elmúlt a láz, de a lányka egyre kedvetlenebb lett. Élt, mondhatni volt, tette a dolgát, de érezni lehetett, hogy semmi köze az egészhez. Már csak ernyedten küldte a jeleket, fejét lehajtva integetett. Az asszony is, embere is tehetetlenné vált. Mert már szerették. Szerettek volna segíteni rajta, de nem lehetett. Még mindig apró volt, még mindig lehetett tüll ruhába öltöztetni, mentek hát a szokott helyekre jeleket küldeni. S egy napon, mint a mesében, egy szőke nő, ki járta a városokat elveszett kicsije után, erre sétált. Nézte a lánykát kerekre nyílt szemmel, mert remélni sem merte ennyi idő után, hogy rátalálhat, s nem is ő, a gyermek jelzett. Valami elmondhatatlan hang jött ki belőle, rohant hozzá, kapaszkodott a nyakába, ölelte, csókolta, szagolgatta, s vált eggyé vele. Az anya szóhoz sem jutott, levegőhöz sem, mert a gyermek szinte megfojtotta, s aki jelen volt, mind sírt a meghatottságtól.

Részlet a következő könyvemből - Rózsakút

Rózsakút

Ezt a szót apámtól kaptam ajándékba, miként a látványt, amely még ma is él bennem. A rózsakút, az egy helyszín, ahol a születésre váró kisbabák élnek, mielőtt meg nem születnek. Túlzottan tolakodó kíváncsiságom terméke, amikor már végképp nem tudták kikerülni szüleim a választ, hol voltam, mielőtt nem voltam.

Az én kislánykoromban a gólya hozta a babát, vagy a bába néni, esetleg anya ment el kiválasztani, de arról, hogy miért olyan nagy a pocakja, szégyelltek beszélni. Minden gyerek tudta, hogy ott egy baba növekszik, csak hallgatott róla, hogy nyugodtan higgyék a szülei, milyen ostobák. Később ezt az én kisfiam úgy fogalmazta meg: Pista is tudja anya, de nem árulja el Sári néninek. Tehát nem csak tudták, ki is tárgyalták a témát. De most nem arról akarok írni, hogy mennyi esze van egy gyereknek, hanem a rózsakút csodáját akarom bemutatni.

Apu egyébként is hajlamos volt remek mesék kitalálására, de ez most más.

A kút mély, emberi szemmel nem elérhető. De, aki oda téved, csodás dolgoknak lehet tanúja. A kút mélyén, a talajon zöld moha borít mindent, olyan, mintha puha bársonyon járnál. Körben, a fal tövében sűrűn egymás mellett rózsatövek tapadnak a falhoz, s futnak fel az ég kékje felé. Minden rózsa tövében egy csecsemő üldögél, pontosabban bóbiskol, mert ők még nem kész babák, nekik még fejlődniük kell itt. Minden babát rózsabimbók öltöztették szirmaikba, hogy meg ne fázzanak. A rózsa tömeg között minden rózsa más színű. A rózsaszín gyöngéd árnyalatai, a fehér, halvány sárgába hajlóan, a krémszín variációi, csak piros nincsen. És tüske sincsen! Itt nincs semmi, ami szúrna. Erős színek sincsenek, csak halványak. És olyan illat borítja be az egész teret, hogy nem csoda, ha a picik bódulatba esnek tőle. Ezek a rózsák soha nem hervadnak el, pedig élő, valódi virágok, s minél feljebb tekintünk, annál kisebb csecsemők bóbiskolnak a számukra kialakított sziromágyon. Nagyon ritkán szólnak egymáshoz, s azt is úgy, hogy rajtuk kívül senki nem hallja.

Kislány koromban rendszeres látogatója voltam a rózsakútnak, melyben az volt a legizgalmasabb, hogy rajtam kívül senki nem tudta a helyét. Sőt, az odajutás módját sem. Pedig igazán egyszerű; csak akarni kell, és hipp–hopp, már ott is vagyok.

Most, hogy ezt a történetet írom, álmomban ismét ellátogattam a rózsakútba, és ismét elámultam a látottak tündérszerűségén, az illaton, amely fogatott, a zenén, amit a számtalan rózsaszál, és a csend csalt elő. Nem különben az apróságokon, akik ott pihegtek. Tündérien szép picinyeket láttam alul, göndör angyalhajjal, szőkéket és barnákat, dundikat, és kevésbé dundikat, de mindegyiknek csinos kis hurkás combjai villantak elő a rózsaszirom takaró alól, miközben el–elmosolyodtak.

Álomban minden megtörténhet velünk! Nekem abban a csodában volt részem, hogy hallottam is őket. S akkor lepődtem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem valódi beszéd az, ami eljut hozzám, mert nem is beszélnek még, hanem a gondolataik. Senki nem rebbent, senki nem mozdult, s én mégis hallottam a gondolatokat. Azt kérdezte az egyik: Te kit választottál magadnak odafenn? – Azt a szőke kékszeműt, akinek a két első foga távol van egymástól. – A nevét is tudod? – Tudtam, de már elfelejtettem. Lassan mindent elfeledek, de azt tudom, hogy ő lesz az anyám. Nagyon fog szeretni engem, miként én is őt. Aztán majd elhagyja a férje, sokat sír és nehéz helyzeteket él át, de engem szorosan tart mindig. – Nem tud taníttatni engem, azért kell majd nekem nehéz munkát végeznem. És azért, hogy ő ne nélkülözzön. De nem ő a fontos, hanem én. – Tudom, tudom, ne félj! Az a fontos, amit később megtanulsz az emberi életről! De miért pont őt választottad? – Azért, mert mellette mindent megtapasztalhatok, a kínálatból. – Jó életed lesz? – Minden lesz benne, jó is, küzdelem is. – Bánat is ér majd, de azt is meg kell tapasztalnom. Lesznek jó barátaim, és olyanok is, akikben csalódni fogok. – A világ örömök és csalódások sorozata, testi és lelki fájdalmak követik egymást, de az is lehet, hogy egyszerre lesz mind a kettő. Akkor, ott kell megtanulnom helyesen viselkedni! – Bírod majd? – Igen, mint te is a tiédet. – Mi választottuk a későbbi életünket, mi döntöttük el, hogy melyik szülőpár lesz a legalkalmasabb nekünk. Odafenn már késő. – Dolgozni is fogsz majd? – Természetesen. Ez is hozzátartozik az élethez. – Én tudom, hogy nehéz földmunkát végzek majd. Hatalmas csöveknek ások ki helyet, amibe később vizet eresztenek. Nagyon érdekes lesz! – Mire oda kerülsz, azt a munkát már gépekkel végzik, neked nem is jut munka! – Akkor megtapasztalom, milyen a munkanélküliség. Minden érdekel. Mindent meg akarok tapasztalni. Azt is, ami a munkanélküliséggel jár. – Én a tiednél könnyebben akarok élni. – Tied a döntés joga. Te tudod, mit választottál.

Álltam dermedten, s hallgattam a beszédet, amely nem párbeszéd volt. Pontosabban többen beszéltek, nem törődve azzal, hogy mások is ezt teszik. Ezért jött létre az a hangzavar, amiből csak jóval később szűrtem ki a lényeget. Voltak csendben maradók is, akik vagy aludtak, vagy úgy döntöttek, semmi közük hozzá, amit a többiek közölnek egymással. Odamentem egy üres ülőkéhez, megkérdeztem, szabad–e odaülnöm?

– Nyugodtan – jött felém a hang, most született meg, akinek eddig az volt a helye. – Róla annyit tudunk, hogy nagy zenetudós lesz, küzdelmes élettel. S látod, alig várta már, hogy elkezdődjön az élete.

Ismét megszólaltam: Én már régen megszülettem, tudja–e valaki, hol volt a helyem?

– Nem. Itt mindenki fenn kezdi, s ahogy növekszik, kerül egyre lejjebb. Míg végül eltűnik. A fentiek állandóan alusznak. A nagy pihenés alatt látják át a lehetőségeiket, s az alapján választanak. Nem alakíthatnak, nem csiszolhatnak rajta, nincs válogatás. Mindenki pontosan azt és úgy kapja meg, amit a legvonzóbbnak tartott korábban. De pontosan úgy. Mienk a döntés. Ezt később elfelejtjük. Mire innen elmegyünk, már nem emlékszünk semmire. Sem névre, sem eseményre, csak elkezdjük élni az életünket, amit valaha felvállaltunk. Ehhez az élethez alkalmazkodnak a választott szülők.

– És, ha nem teszik?

– De teszik, mert láttuk korábban az ő életüket, és éppen ezért választottuk őket. Mi leszünk az ő választott életük része. Aztán elválnak az utak, s nem leszünk együtt örökké, mindenki folytatja a magáét. Itt már lehet sáfárkodni. Jól, vagy rosszul dönteni.

Szerencsére felébredtem. Eltűntek az égig érő tüske nélküli rózsatövek, el a rózsabimbók, elveszett az illat, a légies zene. Minden eltűnt. De megmaradt a kétség: létezik, hogy azt, amit életem folyamán megéltem, magamnak választottam valaha? Nem voltam én egy kicsit túlságosan kíváncsi? Nem akartam túl sokat? Mert, ha igen, megkaptam! Meg is érdemeltem!